A völgykatlan két oldalát sziklák vigyázzák. Imitt-amott, egy –egy ugrani készülő kidudorodás látható, de nem fog elrugaszkodni a mélybe, mert oldalából haragos zöld színű növény díszeleg.
A sziklák tetején egészen más világ borul a tájra. A meredek sziklafaltól pár méterrel arrébb, cserjék, bokrok, mint fodros szoknya, ölelik a burjánzó fákat, majd az erdő fái közé az égbolt is belehajlik. Messziről nem látható, nappal nem is olyan forgalmas az élet a fák között. Madárcsicsergés tölti be az egész terepet, az egyik fütyörészik, a másik trillázik, a harmadik rekedt hangja is kihallatszik. Egymással versenyeznek, ki tudja szebben kifejezni pici lelkének örömét vagy bánatát.
Mivel völgykatlanról van szó, annak másik oldala hol meredek, hol valamivel lankásabb, de itt sem maradnak el az erdős területek. Hasonló élet folyik mindkét oldalon.
Ami az egészben a legszebb, itt lenn, egy patakocska folydogál a sziklás talajon. Hol átugorja az évek hosszú során nagyobb, ám simára mosott követ, ilyenkor fehér habja díszíti a napsugarat visszaverő, békésen előre haladó, friss illatot árasztó csendet.
Ebben a természeti szépségben nem csak gyönyörködni lehet, de szomját olthatja az erdő összes lakója.
Mint minden erdő, ez is menedéke az őzeknek, nyulaknak, rókáknak, farkasoknak, és még rengeteg kisebb nagyobb állatnak.
A ragadozók, főleg éjszaka vadásznak élelem után, de nappal sem restelkednek. Ki hinné, hogy egymás között, gondolatban társalogni képesek egymással. Pedig igaz.
Az a rege járt szájról szájra, hogy egy alkalommal a nyuszi lemerészkedett a patakhoz szomját oltani, de a farkas a közelben tartózkodott, és a patak másik partjáról rámordult a nyuszira.
– Elkotródj innen! Nem látod, inni szeretnék, te meg nyálas száddal bemocskolod a vizet.
– Hogy tehetném-, mondta a nyuszika-, amikor nem is vagyok nyálas, ezen kívül te ott, én meg itt vagyok.
– Ne feleselj velem! Takarodj oda, ahonnan jöttél! –, üvöltözött a farkas, és közben az ő nyála csorgott, már érezte is szájában a finom nyuszi húst.
– Szomjas vagyok.
– Majd igyál máskor.
– Én most akarok inni!
– Na, megállj csak, te szófogadatlan kis szőrpamacs, most rögtön megeszlek!
Ezzel nekirugaszkodott, beletaposott a kristálytiszta patakocska vizébe, és már majdnem elkapta a megszeppent nyuszit, aki félelmében összehúzta magát, és meg se tudott moccanni. Ifjú volt, és nem tanulta még meg a szüleitől, mi az a veszély.
Igen ám, de ezt az egész folyamatot a bokor mögül figyelte a medve. Amikor észrevette, hogy több az egy a kettőnél, akkor két lábra emelkedett, rábődült a farkasra.
– Meg ne próbáld! Meg ne próbáld, mert kiterítem a bőrödet szárítani a napra.
A farkas mind a négy lábával lefékezett, megállt, és mint aki kővé dermedt, úgy maradt. Az első két lába kiegyenesedve fejétől jóval előrébb, az utolsó két lába egészen a hasa alatt volt, kis híján fenékre esett.
– Nyuszika gyorsan igyál, és szedd a lábad anyukádhoz és apukádhoz! Meg ne lássalak még egyszer, amint egyedül elkószálsz otthonról. Te meg hátra arc, és meg ne tudjam, mennyire szeretsz ezután is hősködni. Különben, mondd meg az egész famíliádnak, hogy itt, ezen a helyen mindenki nyugodtan ihat. Nem bántja senki a gyengébbet. Ezért én szavatolok!
Így is volt sokáig, de egy nap emberek jöttek villámot szóró bottal, és a medvét is leterítették. Elvitték
Még egy ideig tartott az egyesség, de ugyan ki szegte meg: bizony a farkas.
Azóta, aki gyengébb a farkastól, ne menjen inni a patakra, mert hiába van igaza, a farkas az erősebb.
Mégis egy napsütéses szép vasárnap délután az őzek úgy érezték, szaglásztak a levegőben, majd meggyőződtek, nincs ellenség a patak környékén, és elhatározták, elmennek szomjukat oltani. Friss patak vize, a fűvel megtelt gyomornak nagyon jól jön. A fiatal gidák gyorsan, ügyesen iparkodtak a patakot elérni, míg szüleik szabályos tempóval haladtak. Alig értek le a patakhoz, és elkezdték mohón szürcsölni az életet adó átlátszó friss vizet, a völgykatlan szélének bal oldalán megjelentek az ordasok. Fogaikat vicsorgatták, vezérük jelt adott a támadásra. Az őzek vezére is riadót jelzett, futásra ösztökélte népét.
Tudták a farkasok, tudták az őzek, kinek lesz tragédia, kinek trófea, valamelyik gida biztos áldozatul esik. Ebben a pillanatban az égből egy hatalmas medve jelent meg, csillogott a levegő körülötte,
hangja félelmetesebb volt, mint amit valaha is hallani lehetett.
– Megállni gazfickók! Megszegtétek az egyességet. Tovább egy lépést sem tehettek, mert én nem engedem. Az őzeket, a gyengéket még egyszer utoljára megmenthetem, de rátok büntetést szabok. Mivel eddig nem tudtátok mit jelent elveszíteni családod szeretett tagját, hát ha bármelyikteknek a felesége vagy a férje meghal, lelövik, vagy bármi történjék vele, a párja örökre magányos marad. Minden telihold alkalmával vonyítva sirassa párját.
Azóta vannak magányos farkasok az egész világon.
Kép: Markovics Gábor Magányos farkas című alkotása
A sziklák tetején egészen más világ borul a tájra. A meredek sziklafaltól pár méterrel arrébb, cserjék, bokrok, mint fodros szoknya, ölelik a burjánzó fákat, majd az erdő fái közé az égbolt is belehajlik. Messziről nem látható, nappal nem is olyan forgalmas az élet a fák között. Madárcsicsergés tölti be az egész terepet, az egyik fütyörészik, a másik trillázik, a harmadik rekedt hangja is kihallatszik. Egymással versenyeznek, ki tudja szebben kifejezni pici lelkének örömét vagy bánatát.
Mivel völgykatlanról van szó, annak másik oldala hol meredek, hol valamivel lankásabb, de itt sem maradnak el az erdős területek. Hasonló élet folyik mindkét oldalon.
Ami az egészben a legszebb, itt lenn, egy patakocska folydogál a sziklás talajon. Hol átugorja az évek hosszú során nagyobb, ám simára mosott követ, ilyenkor fehér habja díszíti a napsugarat visszaverő, békésen előre haladó, friss illatot árasztó csendet.
Ebben a természeti szépségben nem csak gyönyörködni lehet, de szomját olthatja az erdő összes lakója.
Mint minden erdő, ez is menedéke az őzeknek, nyulaknak, rókáknak, farkasoknak, és még rengeteg kisebb nagyobb állatnak.
A ragadozók, főleg éjszaka vadásznak élelem után, de nappal sem restelkednek. Ki hinné, hogy egymás között, gondolatban társalogni képesek egymással. Pedig igaz.
Az a rege járt szájról szájra, hogy egy alkalommal a nyuszi lemerészkedett a patakhoz szomját oltani, de a farkas a közelben tartózkodott, és a patak másik partjáról rámordult a nyuszira.
– Elkotródj innen! Nem látod, inni szeretnék, te meg nyálas száddal bemocskolod a vizet.
– Hogy tehetném-, mondta a nyuszika-, amikor nem is vagyok nyálas, ezen kívül te ott, én meg itt vagyok.
– Ne feleselj velem! Takarodj oda, ahonnan jöttél! –, üvöltözött a farkas, és közben az ő nyála csorgott, már érezte is szájában a finom nyuszi húst.
– Szomjas vagyok.
– Majd igyál máskor.
– Én most akarok inni!
– Na, megállj csak, te szófogadatlan kis szőrpamacs, most rögtön megeszlek!
Ezzel nekirugaszkodott, beletaposott a kristálytiszta patakocska vizébe, és már majdnem elkapta a megszeppent nyuszit, aki félelmében összehúzta magát, és meg se tudott moccanni. Ifjú volt, és nem tanulta még meg a szüleitől, mi az a veszély.
Igen ám, de ezt az egész folyamatot a bokor mögül figyelte a medve. Amikor észrevette, hogy több az egy a kettőnél, akkor két lábra emelkedett, rábődült a farkasra.
– Meg ne próbáld! Meg ne próbáld, mert kiterítem a bőrödet szárítani a napra.
A farkas mind a négy lábával lefékezett, megállt, és mint aki kővé dermedt, úgy maradt. Az első két lába kiegyenesedve fejétől jóval előrébb, az utolsó két lába egészen a hasa alatt volt, kis híján fenékre esett.
– Nyuszika gyorsan igyál, és szedd a lábad anyukádhoz és apukádhoz! Meg ne lássalak még egyszer, amint egyedül elkószálsz otthonról. Te meg hátra arc, és meg ne tudjam, mennyire szeretsz ezután is hősködni. Különben, mondd meg az egész famíliádnak, hogy itt, ezen a helyen mindenki nyugodtan ihat. Nem bántja senki a gyengébbet. Ezért én szavatolok!
Így is volt sokáig, de egy nap emberek jöttek villámot szóró bottal, és a medvét is leterítették. Elvitték
Még egy ideig tartott az egyesség, de ugyan ki szegte meg: bizony a farkas.
Azóta, aki gyengébb a farkastól, ne menjen inni a patakra, mert hiába van igaza, a farkas az erősebb.
Mégis egy napsütéses szép vasárnap délután az őzek úgy érezték, szaglásztak a levegőben, majd meggyőződtek, nincs ellenség a patak környékén, és elhatározták, elmennek szomjukat oltani. Friss patak vize, a fűvel megtelt gyomornak nagyon jól jön. A fiatal gidák gyorsan, ügyesen iparkodtak a patakot elérni, míg szüleik szabályos tempóval haladtak. Alig értek le a patakhoz, és elkezdték mohón szürcsölni az életet adó átlátszó friss vizet, a völgykatlan szélének bal oldalán megjelentek az ordasok. Fogaikat vicsorgatták, vezérük jelt adott a támadásra. Az őzek vezére is riadót jelzett, futásra ösztökélte népét.
Tudták a farkasok, tudták az őzek, kinek lesz tragédia, kinek trófea, valamelyik gida biztos áldozatul esik. Ebben a pillanatban az égből egy hatalmas medve jelent meg, csillogott a levegő körülötte,
hangja félelmetesebb volt, mint amit valaha is hallani lehetett.
– Megállni gazfickók! Megszegtétek az egyességet. Tovább egy lépést sem tehettek, mert én nem engedem. Az őzeket, a gyengéket még egyszer utoljára megmenthetem, de rátok büntetést szabok. Mivel eddig nem tudtátok mit jelent elveszíteni családod szeretett tagját, hát ha bármelyikteknek a felesége vagy a férje meghal, lelövik, vagy bármi történjék vele, a párja örökre magányos marad. Minden telihold alkalmával vonyítva sirassa párját.
Azóta vannak magányos farkasok az egész világon.
Kép: Markovics Gábor Magányos farkas című alkotása
Tanulságos, kedves mese, Radmila. :)
VálaszTörlésRégi mese új köntösben. Tetszett!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs