félig-ásott gödör színültig fénnyel
a boldogság végső pillanata
hallhatatlanul rövid,
a legelső talán csak kísértés -
nem emlékszem
minden, mi sötét, most megvilágítva
reszket egy hatalmas levélfonákon,
vagy éppen a kihűlt ürességre dől,
s miként jóllakott vadállat,
osztozik teste melegén
a magányig rombolt árvaságban
értelmet nyernek a kreatúrák
lakhatatlan kőrepedésekből
kimosódott bogárkák ocsúdnak
kamillavirágok öldöklő hamujában
tűz és szél lobog a villanyszék-csöndben...
kibontott hajad takarja az arcom
sokadszor emlékezem,
mégsem, mégsem könnyebb
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése