A negyedik gyertya fénye már nem tanulja a sötétet. Úgy áll benne, mint aki végigjárta a hideg szobákat, megérintette a kilincseket, és tudja, melyik ajtó mögött maradt csönd. Ez a láng nem siet, nem akar győzködni, olyan, mint amikor a szív egy hosszú hallgatás után végre kimondja azt, amit addig hordozott, és a kimondás nem megkönnyebbülés, hanem igazság.
Az advent elején a várakozás még szilánkos. A sötétség széles, mint a télre hagyott mező, ahol a föld kérges, és minden lépés alatt recseg. Az első gyertya fényében még tanuljuk a reményt, mint az ujjaink között olvadó havat: szép, de bizonytalan. A második gyertya békéje olyan, mint egy becsukott ajtó mögötti meleg: tudjuk, hogy van, de még nem vagyunk benne. A harmadik gyertya öröme rövid villanás, mint amikor a felhők szétnyílnak, és egy pillanatra megmutatják az eget.
A negyedik gyertya azonban már megmarad. Nem villan, hanem tart.
Ez a fény emlékezik. Emlékezik azokra az estékre, amikor nem volt kinek megteríteni. Azokra az asztalokra, amelyeknél a hely üres maradt, és az üresség hangosabb volt minden szónál.
Emlékezik azokra a kezekre, amelyek elengedték egymást, és azokra is, amelyek sosem találtak össze. És mégis ég.
Úgy ég, mint az öreg fák kérge alatt a nedv: nem látszik, mégis életet visz.
A negyedik gyertya fénye olyan, mint egy lassú lélegzet a mellkasban, amikor már azt hittük, elfogyott a levegő. Nem harsány vigasz, inkább pontos. Tudja, hol fáj, és nem kerüli meg. A láng remegése nem gyengeség, hanem figyelem: olyan, mint a szív, amely a fájdalom mellett is megtanul dobogni. Ebben a remegésben benne van minden kimondatlan ima, minden elnyelt könny, minden későn érkező bocsánat.
A fény köré gyűlik az idő. A múlt nem vádol többé, csak odateszi a maga árnyékait, mint kabátokat a fogasra. A jövő nem ígér, csak közelebb lép. A jelen pedig megszelídül, mint a hóesés, amely elfedi a sebeket anélkül, hogy letagadná őket.
A negyedik gyertya ebben a megszelídülésben világít: nem azért, hogy mindent rendbe tegyen, hanem hogy elviselhetővé tegye azt, ami van.
Ez a láng olyan, mint egy kéz, amely nem húz, nem tol, csak ott marad. Mint egy váll, amelyhez hozzá lehet dőlni anélkül, hogy magyarázkodni kellene. A szeretet itt már nem ünnepi szó, hanem mozdulat: egy lassan letett tányér, egy el nem fordított tekintet, egy hallgatás, amely nem hagy magára. A negyedik gyertya arra tanít, hogy a legnagyobb ajándék nem a teljesség, hanem a jelenlét, amely nem fut el, amikor nehéz.
Odakint a világ még hideg. Az utak csúszósak, az éjszaka hosszú, a hírek súlya nehéz, mint a vizes kabát. De ebben az apró lángban már benne van a hajnal ígérete. Nem diadalmasan, nem trombitaszóval, hanem úgy, ahogyan a gyermek érkezik: csendben, kiszolgáltatva, mégis megállíthatatlanul. A születés nem zaj, hanem elmozdulás: a sötétben egyetlen pont, amely köré lassan rendeződik minden.
A negyedik gyertya ezért szívbe markoló.
Mert nem tagadja a veszteséget, csak mellé áll.
Mert nem ígéri, hogy nem fog fájni, csak azt, hogy nem maradunk egyedül benne.
Mert a fénye nem legyőzi a sötétséget, hanem lakhatóvá teszi.
És amikor nézzük, talán megértjük: a várakozás nem hiány, hanem hely. Hely annak, ami megszületni készül. Hely annak, amit még nem tudunk megnevezni, de már hordozzuk. A negyedik gyertya ebben a helyben ég, és azt mondja — halkan, rendíthetetlenül —: most már elég fény van ahhoz, hogy maradjunk.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése