Zné súlyos gerincműtéten esett át, mert nem tudott már rendesen járni. Mondjuk, azóta sem tud, mert nem tartott be semmilyen orvosi utasítást sem. Az élete rettenetesen sivár, de még ezt sem képes felfogni. Mindene az utca. Ott is egy pad. Azon ül a nap huszonnégy órájából tizenkettőt. Miután
megözvegyült, az ebédet hordatja, s valójában semmire sincsen gondja, ráér. Gyermekkel nem áldotta
meg a sors, így nincsen kivel megosztania az életét, ezért aztán minden egyes járókelőt megszólít, megkérdezi, merre járt, beteg-e, van-e már gyermeke vagy unokája, mennyiből élnek, mit dolgoznak, hogy hívják az éppen arra sétáló kutyát, s ezután jó éjszakát kíván. Valljuk be, elég morbid szokásai vannak. Kocsányos szemei kiforognak a helyükről, ha idegeneket lát Fejét furcsán előre billenti, kezeiből távcsövet formál.
- Ki lehet az, minek jött ide és kihez? – kérdezi a mellette ülő folyton grimaszoló testvérét, Bnét, aki fölötte lakik. Bné még dolgozik. Nyugdíj mellett takarítgat. Három órahossza alatt elvégzi a négyórás munkáját, s ráadásul oda-vissza két villamossal és két busszal ripsz-ropsz már a padon lógatja a lábát. Mélyen fel van háborodva, ha egy olyan lakó ül le melléjük, aki nem a házukban lakik. Akkor elsötétül a tekintete és megkukul.
- Van a házuk előtt is pad. Mit koptatja a miénket? Amúgy is, nem értem, mit hadar itt összevissza mindenfélét. Szégyen, hogy nem dolgozik semmit. Bezzeg, én! Minek a”?
Ilyenkor a munkára gondol. Ő a munka hőse, s azért megy el naponta, hogy csak gyűjtse, gyűjtögesse
a pénzt. Hogy mire? Élelmiszerre, ruházkodásra, háztartási gépekre, lakásfelújításra, bútorokra, nem.
Megveszik azt a gyerekik – dicskszik a legújabb konyhaszekrényével, a sokadik laminálással vagy a nyílászárók cseréivel.
Zné mindenre bólongat, ami a testvére mond, de a háta mögött a fejéhez teszi az egyik mutató úját, s
csavar rajta egyet.
- Hülye ez! Mindig is az volt – suttogja másoknak, akikkel most éppen megosztják a padot.
Bné pedig méltóságteljesen, akár ez királynő fellépked az első emeleti luxuslakásába, ami, mint mindenki tudja a környéken, nem is az övé, hanem a kisebbik fia tulajdona.
Zné pedig marad. Akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha hull a hó vagy elviselhetetlen forróság telepszik a tájra. Ettől függetlenül Znét immár huszonöt esztendeje, mióta beköltöztek a lakók, mindenki elfogadja, s vannak, akik bármit elhisznek neki. Olyasmiket pletykál, ami sohasem történt meg, beleszól a parkolásba, a vezetésbe mind a hat általános iskolájának összes tudományával. Néha siralmas hangon könyörög, hogy vegyen már neki valaki a nem messze lévő boltból egy fél kilogramm kenyeret vagy valamilyen csokoládét. És ez a jobbik eset. Máskor pedig utasítgatja a szomszédait, hogy irány a Spar, mert azon nyomban kell neki valami. Mondjuk, leértékelt banán. Az élelmiszeren és a gyógyszerein kívül minden másra sajnálja a pénzt. Hetekig ugyanabban a kopott, húsz évvel ezelőtti ruhában ül a lócán.
- Én nem költök semmire! – ordíbálja, ha valaki felajánl neki egy melegítőt vagy bármi mást.
S miután a valóság nem ezt sugallja, gyermeki hiszékenységét vadidegenek használják ki. Bármit megvásárol, ha egy idegenekből álló kocsiból kínálják neki.
- Vettem egy klímát – meséli bárkinek, aki éppen arra jár. Néhány nap után persze, kiderül, hogy valójában kétszázezer forintért egy párásító készüléket kapott, amit a nem messze lévő Tescóban mindösszesen huszonötért árusítanak.
Zné persze, nem hiszi el, amit hall. Mert az övé egészen biztosan nem ugyanolyan. Aztán megpróbálja
fűnek-fának százért továbbadni, de senki sem most mászott le a fáról. És következik a sopánkodás: Ki
tudja, honnan jöttek, akik becsaptak. Nem tudom visszaadni, most spórolhatok a temetésemre. Alig van már egy millióm…
Történt egy napon, hogy Zné az egyik szomszédjától potom kétezerért vett egy vezetékes telefont, mert az övé sírba szállt. Az illetékes szomszéd egy vadonatúj készüléket vitt neki. Be is üzemelte, ki is próbálták, s minden tökéletesen működött. Másnap aztán Zné reggel nyolctól folyamatosan zaklatta a
szomszédot, hogy adja vissza a pénzét, mert nem kell neki az a készülék, van ugyanis mobilja. A szomszéd persze, olyan dél tájban már nagyon dühös lett, estére a migrén is utolérte. Felhívta tehát
Znét, s megkérdezte tőle, hogy, ami tegnap még jó volt, az miért is nem jó ma. Csakhogy közben történt egy kis baki. Zné most is a padon üldögélt. És a telefon eredeti tulajdonosa meghallotta, amint azt mondja, mikor felvette a mobilját:
- Mit háborgat ez engem?
Több sem kellett a másik félnek, eldöntötte, hogy nem megy érte a készülékért. Ezt pedig nagyon rosszul tette, mert ő nem sok embert ismert a lakóparkból, de másnapra mindenki tudta, hogyan verte át Znét egy rossz készülékkel, amit ne feledjünk el, hogy Zné előtt bontott ki eredeti csomagolásából, s ki is próbálták ők ketten. Summa summárum, legalább nyolc ember vállalkozott arra, hogy ennek a csalónak a fejéhez vágja a készüléket, hadd tanulja meg, mi a becsület. Mindeközben Zné magában mosolygott, s már előre ki is számolta, mennyi kimérős cukorkát vetet magának a Lidlből a
rosszindulatból azóta földhöz vágott telefon árából. A telefon tulajdonosa pedig valóban visszafizette a
kétezret, de nem kérte a készüléket.
- Használd egészséggel, ha véletlenül nem az utcán ülsz! – mondta Znének és emelt fővel megfogadta, ehhez a perszónához ezentúl egyetlen szót sem szól többé. Még örült is. Legalább a Facebookon is letiltotta a helyesírást nem ismerő pletykaharangot, mert kezdett elege lenni abból, hogy fűt-fát, de mé bokrokat és egy erdőt is odaír minden bejegyzéséhez. Mert Zné a mobiltelefon használatát aztán tökéletesen elsajátította. Az ugyanis éppen olyan lételeme lett, mint az a pad, amihez valljuk be, nem ártana odaragadnia.
