Lassan pereg a hűvös eső,
a zömök hegyen áll az idő.
Nyár belép a fák közé,
színes ruhát ad ágak fölé.
A tiszta folyó völgybe ér,
partján áhítat zenél.
Vándor lépked csendesen,
Fáradt lelke megpihen.
Tőke karján édes szőlőszem,
csillog a fénylő réteken.
A hírhozó már messze jár,
ősz után téli fagyban a határ.
Zsarátnok izzik már a tűzön,
Meleget ad magány sűrűjében.
Nézem majd a táncoló lángokat,
Elmerengve életemen reggelig.
Kép: Kovács Tünde fotója
„Tudo vale a pena se a alma não é pequena.”
„Minden megéri, ha a lélek nem kicsi.”
(Fernando Pessoa)
Nemzet
Mi nem azért létezünk, mert határaink vannak,
hanem, mert volt bátorságunk elképzelni, hogy nemzetté lehetnénk.
Nem mindig az történt, aminek a valóság megpecsételte sorsát,
hanem az, amit a történetek sokasága tankönyvi lapokban elmesélt.
A múltunk sem tulajdon, nem sajátíthatja ki semmilyen más egység.
Olyan emlékek sokasága, aminek képeit háborúk dúlták, véres
kardok járták körbe e hazát, mikor zúdult a mongolok serege ránk,
s mégis feléledtünk akkor is, ha minden földünk lángokban állt.
Tenger
Volt idő, mikor a térképek szélein elrettentésnek csak annyit írtak:
„Itt sárkányok laknak.” , s mi elképzeltük, vajon-hány fejük lehet,
esznek-e még emberhúst, vagy minden csupán végtelen képzelet.
Nem tudhattuk, mi vár ránk, de hiányzott a móló, a sirályok röpte,
a szelek suttogása, fények cikázása a vitorlások vásznai felett.
Biztos pusztulásra ítélve sem féltünk nekivágni az ismeretlennek.
Az ember nem azért születik hajózásra, hogy kikötők örökös társa
legyen. Az tengeri mérföldek száma jelzi számára, hogy közeleg
minden szárazföld, minek partjai majdan országunk határait mossák.
A Látens
Most csönd van. A térkép megtelt. Mi töltöttük meg vágyainkkal,
álmainkat Isten nevében hódítottunk, országunkat megtartottuk.
Soha többé nem hadakozunk, belsőnkben visszük tovább fényünk
Lámpásokká, egymás társaivá így válunk, s ismét a mólókon állunk.
Van azonban, amit sohasem láthatunk, hogy milyenné lesz lelkünk,
ha nem siránkozunk, hanem mosollyá növekszik belső barátunk,
a valódi önmagunk, aki nem feledte múltját, esténként kalapban
sétált és a tengerrel folytatta az álmok útját, ha a Hold megemelte
előtte hatalmas, égi karimáját, és meséket szőtt csendesen.
Zné súlyos gerincműtéten esett át, mert nem tudott már rendesen járni. Mondjuk, azóta sem tud, mert nem tartott be semmilyen orvosi utasítást sem. Az élete rettenetesen sivár, de még ezt sem képes felfogni. Mindene az utca. Ott is egy pad. Azon ül a nap huszonnégy órájából tizenkettőt. Miután
megözvegyült, az ebédet hordatja, s valójában semmire sincsen gondja, ráér. Gyermekkel nem áldotta
meg a sors, így nincsen kivel megosztania az életét, ezért aztán minden egyes járókelőt megszólít, megkérdezi, merre járt, beteg-e, van-e már gyermeke vagy unokája, mennyiből élnek, mit dolgoznak, hogy hívják az éppen arra sétáló kutyát, s ezután jó éjszakát kíván. Valljuk be, elég morbid szokásai vannak. Kocsányos szemei kiforognak a helyükről, ha idegeneket lát Fejét furcsán előre billenti, kezeiből távcsövet formál.
- Ki lehet az, minek jött ide és kihez? – kérdezi a mellette ülő folyton grimaszoló testvérét, Bnét, aki fölötte lakik. Bné még dolgozik. Nyugdíj mellett takarítgat. Három órahossza alatt elvégzi a négyórás munkáját, s ráadásul oda-vissza két villamossal és két busszal ripsz-ropsz már a padon lógatja a lábát. Mélyen fel van háborodva, ha egy olyan lakó ül le melléjük, aki nem a házukban lakik. Akkor elsötétül a tekintete és megkukul.
- Van a házuk előtt is pad. Mit koptatja a miénket? Amúgy is, nem értem, mit hadar itt összevissza mindenfélét. Szégyen, hogy nem dolgozik semmit. Bezzeg, én! Minek a”?
Ilyenkor a munkára gondol. Ő a munka hőse, s azért megy el naponta, hogy csak gyűjtse, gyűjtögesse
a pénzt. Hogy mire? Élelmiszerre, ruházkodásra, háztartási gépekre, lakásfelújításra, bútorokra, nem.
Megveszik azt a gyerekik – dicskszik a legújabb konyhaszekrényével, a sokadik laminálással vagy a nyílászárók cseréivel.
Zné mindenre bólongat, ami a testvére mond, de a háta mögött a fejéhez teszi az egyik mutató úját, s
csavar rajta egyet.
- Hülye ez! Mindig is az volt – suttogja másoknak, akikkel most éppen megosztják a padot.
Bné pedig méltóságteljesen, akár ez királynő fellépked az első emeleti luxuslakásába, ami, mint mindenki tudja a környéken, nem is az övé, hanem a kisebbik fia tulajdona.
Zné pedig marad. Akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha hull a hó vagy elviselhetetlen forróság telepszik a tájra. Ettől függetlenül Znét immár huszonöt esztendeje, mióta beköltöztek a lakók, mindenki elfogadja, s vannak, akik bármit elhisznek neki. Olyasmiket pletykál, ami sohasem történt meg, beleszól a parkolásba, a vezetésbe mind a hat általános iskolájának összes tudományával. Néha siralmas hangon könyörög, hogy vegyen már neki valaki a nem messze lévő boltból egy fél kilogramm kenyeret vagy valamilyen csokoládét. És ez a jobbik eset. Máskor pedig utasítgatja a szomszédait, hogy irány a Spar, mert azon nyomban kell neki valami. Mondjuk, leértékelt banán. Az élelmiszeren és a gyógyszerein kívül minden másra sajnálja a pénzt. Hetekig ugyanabban a kopott, húsz évvel ezelőtti ruhában ül a lócán.
- Én nem költök semmire! – ordíbálja, ha valaki felajánl neki egy melegítőt vagy bármi mást.
S miután a valóság nem ezt sugallja, gyermeki hiszékenységét vadidegenek használják ki. Bármit megvásárol, ha egy idegenekből álló kocsiból kínálják neki.
- Vettem egy klímát – meséli bárkinek, aki éppen arra jár. Néhány nap után persze, kiderül, hogy valójában kétszázezer forintért egy párásító készüléket kapott, amit a nem messze lévő Tescóban mindösszesen huszonötért árusítanak.
Zné persze, nem hiszi el, amit hall. Mert az övé egészen biztosan nem ugyanolyan. Aztán megpróbálja
fűnek-fának százért továbbadni, de senki sem most mászott le a fáról. És következik a sopánkodás: Ki
tudja, honnan jöttek, akik becsaptak. Nem tudom visszaadni, most spórolhatok a temetésemre. Alig van már egy millióm…
Történt egy napon, hogy Zné az egyik szomszédjától potom kétezerért vett egy vezetékes telefont, mert az övé sírba szállt. Az illetékes szomszéd egy vadonatúj készüléket vitt neki. Be is üzemelte, ki is próbálták, s minden tökéletesen működött. Másnap aztán Zné reggel nyolctól folyamatosan zaklatta a
szomszédot, hogy adja vissza a pénzét, mert nem kell neki az a készülék, van ugyanis mobilja. A szomszéd persze, olyan dél tájban már nagyon dühös lett, estére a migrén is utolérte. Felhívta tehát
Znét, s megkérdezte tőle, hogy, ami tegnap még jó volt, az miért is nem jó ma. Csakhogy közben történt egy kis baki. Zné most is a padon üldögélt. És a telefon eredeti tulajdonosa meghallotta, amint azt mondja, mikor felvette a mobilját:
- Mit háborgat ez engem?
Több sem kellett a másik félnek, eldöntötte, hogy nem megy érte a készülékért. Ezt pedig nagyon rosszul tette, mert ő nem sok embert ismert a lakóparkból, de másnapra mindenki tudta, hogyan verte át Znét egy rossz készülékkel, amit ne feledjünk el, hogy Zné előtt bontott ki eredeti csomagolásából, s ki is próbálták ők ketten. Summa summárum, legalább nyolc ember vállalkozott arra, hogy ennek a csalónak a fejéhez vágja a készüléket, hadd tanulja meg, mi a becsület. Mindeközben Zné magában mosolygott, s már előre ki is számolta, mennyi kimérős cukorkát vetet magának a Lidlből a
rosszindulatból azóta földhöz vágott telefon árából. A telefon tulajdonosa pedig valóban visszafizette a
kétezret, de nem kérte a készüléket.
- Használd egészséggel, ha véletlenül nem az utcán ülsz! – mondta Znének és emelt fővel megfogadta, ehhez a perszónához ezentúl egyetlen szót sem szól többé. Még örült is. Legalább a Facebookon is letiltotta a helyesírást nem ismerő pletykaharangot, mert kezdett elege lenni abból, hogy fűt-fát, de mé bokrokat és egy erdőt is odaír minden bejegyzéséhez. Mert Zné a mobiltelefon használatát aztán tökéletesen elsajátította. Az ugyanis éppen olyan lételeme lett, mint az a pad, amihez valljuk be, nem ártana odaragadnia.
ébresztődalt fúj
kora hajnali madár
csivogó csőrük
szünet nélkül jár
pittyeg harsány énekük
üres még begyük
csattogó csóka
szárnyal hallatja hangját
az új kórustag
álmomat űzi
szememre erőszakos
napsugarat tűz
Kép: Klenota Abigél fotója : Tövisszúró gébics a Fertő tónál
Az este lassan ereszkedett Nápolyra, mintha a fény fáradt kézzel hajtaná össze a nappalt. A tenger fölött még maradt egy keskeny, sápadt sáv, amelyben a nap utolsó emléke pihent. A víz nem csillogott, inkább lélegzett. Lassú, mély mozdulatokkal húzta magára a sötétséget.
A kikötő felől sós szél érkezett. Megérintette a köveket, végigsiklott a keskeny utcákon, és beleakadt a házak közé kifeszített ruhákba. Az ingek és lepedők mozdulatlanul lógtak, mint fehér, elfelejtett zászlók. A város fölött ekkor már nem a nappal uralkodott, hanem egy csendesebb, türelmesebb idő.
Sétáltam. Nem sietve, inkább úgy, mint aki hagyja, hogy a lépések döntsenek helyette. A kövek egyenetlenek voltak, régiek. Némelyikük talán száz éve ugyanitt feküdt, ugyanilyen mozdulatlanul. Minden lépésnél tompa hang ütődött vissza a falakról, de a város nem válaszolt rá. Nápoly éjjel nem beszél. Inkább figyel.
Egy ablakból halk rádió szólt. A dallam idegen volt, de nem bántó. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a hang nem is a szobából jönne, hanem a falakból, a kövekből, abból a sok évből, amit ezek a házak magukba zártak. Aztán a zene elhalkult, és maradt a csönd.
A csöndnek itt külön súlya van. Nem üres. Inkább olyan, mint egy régi templom levegője: láthatatlan, de érezhető. Az ember lélegzik benne, és közben úgy érzi, hogy minden lépése számít valamit, még ha senki sem látja.
Egy sikátoron át leértem a tengerhez. A kikötő fényei remegtek a vízen. A hullámok nem csapkodtak, csak lassan emelkedtek és süllyedtek, mintha a tenger álmodna. Néha egy hajó kötele nyikkant, vagy egy lánc csúszott a fémhez. Ezek a hangok nem törték meg az éjszakát, inkább hozzá tartoztak.
A víz fölött a sötétség mélyebb volt. A város fényei mögött az ég fekete maradt, csak néhány csillag tűnt elő. Olyan ritkán és távol, mintha valaki véletlenül szórta volna őket oda. Mégis elég volt egyetlen pontnyi fény, hogy az ember érezze: valahol messze még tart a világ.
Tovább indultam a part mentén. A járda kövei hidegek voltak. A tenger szaga keveredett a kikötő olajszagával és az esti konyhák halvány illatával. Valahol egy étterem zárt, a székeket egymásra tették, és a tulajdonos lassan húzta le a redőnyt.
Az ilyen pillanatokban a város már nem a zajos nappali város. Inkább egy fáradt test, amely pihenni készül. Az utcák kiürülnek, a hangok eltávolodnak, és az ember egyszer csak úgy érzi, mintha egyedül maradt volna benne.
Arra gondoltam, hogy az ember gyakran úgy jár a világban, mint aki keres valakit. Talán egy arcot, talán egy mondatot, talán csak egy pillanatot, amely egyszer már megtörtént. De minél tovább megy, annál bizonytalanabb lesz, hogy valóban létezett-e.
Mégis tovább megy.
Nem a remény miatt. Inkább mert a lépések már megszokták az utat.
Felértem egy kis térre. A kövek nedvesek voltak, mintha a levegőből hullott volna rájuk valami láthatatlan pára. A házak sötét ablakai úgy néztek a térre, mint csukott szemek. Nem volt bennük mozdulat.
Megálltam.
A város ebben a pillanatban olyan volt, mint egy nagy, lélegző test, amely lassan elcsendesedik. A tenger zúgása távolról érkezett, tompán, mintha a föld mélyéből jönne.
Fölöttem az ég lassan tisztult. Egy csillag jelent meg, aztán még egy. Nem sok. Csak annyi, hogy az ember észrevegye: a sötétség sem teljes.
Arra gondoltam, hogy minden város őriz valamit azokból, akik egyszer végigmentek rajta. A lépések, a hangok, a pillantások talán nem maradnak meg, mégis ott vannak valahol a kövekben. A falak emlékeznek rájuk.
Talán ezért van az, hogy egy idegen utcán is néha úgy érzi az ember: már járt itt.
A szél megmozdult. A tér egyik sarkában egy papírdarab gördült át a köveken, majd megállt egy kapu előtt. Nem történt semmi különös. A világ csak folytatta a maga lassú mozdulatát.
És mégis volt ebben valami végleges nyugalom.
A tenger zúgott odalent, a város pedig — észrevétlenül, szinte hangtalanul — álomba fordult.
"Uram, a késemért jöttem."
Nem, nem azért a keskeny
enyhén hajlott acél pengéért,
hanem amit nap, mint nap a hátadba döfök.
Ezernyi vétkem húz a porba,
miközben szenvedésed nem látom,
csak magamban jajveszékelek.
Pedig segíthetnénk egymáson.
Te hitet adnál nekem,
és akkor lehetnék támaszod a keresztfádon.
Talán jobban tűrném az életet is,
és nem félnék az újraszületéstől.
Helyettem a kétely lenne az, aki a porba dől,
s színeket öltene a szürkeség.
Belemosódtam már ebbe a koszba
mely szennyezi világod.
( Egykoron hittem, hogy jobbá tehetem!)
Volt már olajág, de tüzes korbács is a kezemben,
és idő is, amikor imádtam az életet.
Erőm, az a kevés, ami volt, már rég elveszett.
Hitem hagytam egy véres szikla tövében,
átkoztam atyád, hogy mindazt meg kell élnem
s lelkem adtam el. Az ördögnek talán.
Tudom, értem is cipelted,
én is egy vérző seb vagyok testeden.
Csak a hitem add vissza
(még, ha csak a magamba vetettet is)
s megszűnök szálkává lenni a kereszten!
Mohol, 2024 március 30.
visszahoztál mert el sem mentem innen
néha álmaimban a küszöböm hibernálja
az óceánt és dagálykor egy fehér bálna
messze röppen ajtóm őrizte pedig mit
szélből kovácsolt a Létra börtönbe zárni
így akart midőn hű szerelmét egyre csak
várta de nem tudta ki is az hiszen eltévedt
az úton ahol mindenki rettegte létét illedelmes
bókkal senki sem óhajtotta éltét pedig tudata
vaskapuján már utat tört magának minden
emberben a bizonytalanság és félelem
így nem is tudom milyen a művészetem de
sejtelmes fonalak kötnek az éghez és hintázom
rajtuk míg csak ki nem virágoznak a fellegek
nagy tölcséres pólyában hatalmas növények
bókolnak egymásnak és szülővé tesznek
engem nem győzöm táplálni állandóan éhes
szájuk és vadrózsabokrokat ültetek dajkálni
őket smaragdokból rakom ki a paprikapiros
házamhoz az utat és hívom hangkristályaim
megvédeni családom ha jön a nagy Másszmeg
mert még Bucurka a harangozó is rémülten
iszkol előle nem maradhatok menedék nélkül
és bátorkodom most elmondani hogy a művészet
fenségesebb mint az élet és megvédenek a portól
a képek miket nem régiben magam mázoltam
és kivágattam a diófát könyvespolcnak karmazsinvörös
ég siratta majd végigfutott az úton meg sem állt a
templomi orgonáig és szerelmet vallott neki
nem győzte kihangsúlyozni hogy olyanok ők
mint Beatrice és Dante nem lehet tudni ópium-e
mi egymáshoz köti őket rózsaszín buborékokban
röppennek egymástól távol és a nem találkozásuk
messze ringó lidérces hóba hulló álom
*
gyermekkoromban a kertünk végén buja moha
vonzotta a sünkutyákat be-belátogatni és ha
kiteríttem plédem az ég császára voltam ki
árnyékot varázsol a délutánba különös friss
illatú málnákkal és óriási szőlőszemekkel vettem
körül magam és összesúgtak mögöttem az egres
ösvények mikor olvastam és a különös bogarakat
bámultam néha azért belakmároztam az eperből is
volt az földön égen csak ott hófehérben érett
az élettől Nakonxipánban így nem volt nehéz elrévedni
arról milyen lesz a szerelem nem volt más fegyverem
csak a kert a Varázslóé és barnák zöldek sárgák
csókos ajkak futórózsák és a lenyugvó Nap és
két fiatal az egyik majd én leszek az ifjú azonban
a múltból jön hol Raffaello nem régen megpihent
és madárpelyheket fújt a szél mi tornádóvá érett
ilyenkor abbahagytam az ábrándozást s ajkam elhagyta
egy ének de nem emlékszem már miről szólt
akkor és ott költöttem kiscsibém elveszett a múlt
emelte ködben vagy Karnak felől piramisokba zárták
nem is maradt belőle csupán egy zárvány olyan mint
a borostyán ami csak fut csak szalad és hull a hó
narancsok vesznek pamacsruhákat banánzöldek
takarják ki a Farmaciát ha megőrülnék legyen mégis
gyógyír egy lilásan piros testre mi én vagyok ma
Gulácsynak öltözve és nincs rajtam semmi csipke
csak egy kereszt a nyakamban táncol el a szürkületbe
Debrecen, 2023. 07. 02.
éjjeli pillangó csillaggal versengve
szánkázik hajad selymén
szentjánosbogár-fénynél
hamvas arcod élén ravasz fény
kér bebocsátást szentiván-éjjelén
szerelmes álom túltesz minden vágyon
siklik tova szalag-holdsugáron
szemérmes mosollyal rád talál
két karod gyengéden ölelő vár
boldogsággal magába zár
ne maradjon el vidámság kacagás
ma tréfa legyen napunk végén ráadás
szárnyaló muzsika tündérek dala
csalogat éjszaka angyala
poharában bűbájt hozó itala
„De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.”
Megcirógatnám pedig a múltat,
fényesíteném, akár gyermekkoromban
a rézkilincseket, és Sidol sem kellene ahhoz,
hogy ismét bottal kezemben ballagjak
a vasúti sínek mentén - hol, csak egyetlen vonat
jár nagy ritkán - a Járműjavító könyvtára felé,
mert olvasnivalókat vadászni éppen olyan
szórakoztató, mint egyedül lépkedni az
ismert ismeretlen felé. A gyermekkorom
hitét szüleim adták, s most, hogy tudom,
tánclépésekben -sarok, lábujj, sarok, lábujj, sasszé, saasszé –
sem térhetek oda vissza,
hol gőzösök eresztették vidám füttyjeleik
kíséretében kíváncsi arcomba a kormot,
és kéményseprő lehettem én is egy pillanatra
– törött ablak, idős asszony, piros-fehér-zöld -,
míg kezem a harmadik gombon „Haj, regö rejtem”…
Kívánhatnék éppen bármit, babonás az ajkam,
és nem és nem láthatom meg önmagam újra,
pedig megbeszélnénk, hogy mikor forduljak
vissza akkor is, ha előttem nem volna más,
csak egyirányú utca – sohasem értettem, miért
éppen zsák annak a zugnak a neve, hol a fűben hemperegve
esténként csillagokat számolt elmém, s
vártam arra, hogy majd csak leröpül egy kóchajú tündér,
s nevemet mosollyal szélesre tárt varázspálcikával
ejti, s mégis csak kívánhatnék bármit -.
A pillanat frissen szegett kenyér volna, melyre
keresztet rajzolna apám és a fejesgörbe bicska,
és átszelném a Hold gyöngyfényét, a tél kalandjait,
mint régen, mikor egy nagy domb volt az utcánk
szívében, s ott dobogtunk mind a pelyhes hóban,
könnyedén elfértünk hatan egy szánkóban és
hordtuk a diósgyőri brikettet az őzikés kályhába,
majd sirattuk a nénét a Mártában, de hirtelen
minden jóra fordult, s álmainkban olyan szép
felnőttek voltunk: boldogságban ragyogott a lelkünk,
aztán mégis feketébe öltözött a testünk, mert elillant
ez is, az is és emlékezni kezdtünk azokra, kiket
soha nem felejtünk… Ott kellett volna visszafordulnom
abban a kilenc évben, mikor temetni jártam, s elfeledtem
Angyalokat lesni, hiszen milyen már az, mikor egy anyának
gyermekét az Ég kékjében kell keresni, és sem a bárányfelhőknek,
sem lepkék nászának nem képes örülni, mert egy arcra vágyik,
s hozzá egy Lélekre, ki elment innen messzebbnél is messzebbre
és nekem fáj a lelkem. Társával, a szomorúsággal egyre
lassabban és lassabban lépked, így ér véget egy születésemnél
felállított képlet, és sejtem már a véget:
„De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.”
Debrecen, 2022. 05. 05.
véres utcákon
nyomorba döntött emlék
kulcsot keresel
már kérges tenyereddel
rozsdás lakatot nyitnál
szíveden tátongó lék
porba dobtad azt
most átkok között kutatsz
jéghideg könnyek
marnak újabb barázdát
hangod a semmibe vész
hamis remények
csalnak elő új rügyet
télnek alkonyán
mohol, 2026. 02. 15.
illustráció: rusty padlock by Aarnyek on DeviantArt
Az emlékezetben a percek nem sorban állnak, hanem szétszórva hevernek, mint játék után az udvaron felejtett tárgyak. Van, amelyikből virág nyílik, más meg továbbgurul, és addig kopik az idő kövén, míg már nem tudjuk, honnan indult. A táj ilyenkor csöndet hordoz, azt a gyermeki csöndet, amely még nem tud a veszteségről, csak a jelenről. Az ablak üvegén az ég megpihen, mintha maga sem akarna továbblépni.
S mi keresünk. Nem mindig tudjuk, mit. Néha egy régi mozdulatot, egy hangulatot, néha önmagunkat. Úgy kutatunk, ahogyan gyerekként kerestük az elgurult labdát: lehajolva, bizalommal, abban a hitben, hogy ami eltűnt, az nem veszhetett el végleg. A fű alá nézünk, a tó széléhez lépünk, megérintjük a földet, mintha az tudná a választ.
Felnőttként is így történik. Csak a labda már nem látható. Egy döntés, egy elhagyott út, egy régi én gurult el valahová, és mi újra meg újra ugyanazzal a mozdulattal hajolunk utána. Nem a tárgy hiányzik, hanem az az egyszerű bizonyosság, hogy visszatérhet. Hogy önmagunk nem darabokra hullva létezik, hanem elgurulva, elbújva, de még elérhetően.
Ebben a keresésben van valami gyengéd makacsság. A gyermeki ártatlanság maradéka, amely nem mond le könnyen. Mert amíg keresünk, addig hisszük, hogy van mit megtalálni. És talán ez a legfontosabb: nem az, hogy előkerül-e a labda, hanem hogy megmarad bennünk a mozdulat, amellyel újra és újra elindulunk önmagunk felé.
talpában fájdalomparázs
lenge lányka pengén jár
szerény élete sivár
nincstelensége lelket tör
napjaiban kínlódva hörög
kitaszítottan nyöszörög
tüske borította tájakon
csillagok alatt vándorol
halódó hangja fátyolos
Az óévet elbúcsúztatták az emberek nagy csinnadrattával, tűzijátékkal, zenével, ahogyan régóta szokás. Pezsgős üvegek garmadája ürült ki ezen az egyetlen éjszakán. Hangos üdvrivalgással köszöntötték az újesztendőt éjfélkor. Edina nem akart bulizni, s nem vágyott társaságra sem. Próbált visszaemlékezni arra, hogy töltötte –e valaha is a szilvesztert egyedül, de úgy tűnt … nem volt ilyen. Most ezeket a napokat, órákat, szinte ajándéknak tekintette. Még pezsgőt sem bontott, úgy gondolta, majd a szerkesztőségben úgy is koccintani kell a kollégákkal, s az bőven elég lesz. Olvasott, kicsit nézte a tv-t , és az internetet is böngészte egy keveset. A telefonját már régen kis hangerejű rezgésre állította, mert nem szerette, ha a csengőhang bárhol zavarólag hat. Tudta, hogy jönnek majd üzenetek, de ezekre ráér majd később is válaszolni. Inkább hódol a csendnek, a nyugalomnak, ami most körülveszi…
Azt a fekete pulcsit kötötte tovább filmnézés közben, amit már nagyon régen elkezdett, de valahogy sosem sikerült befejezni. Eldöntötte, hogy most befejezi. Mert jó lenne felvenni végre, hisz olyan különleges puha pamutfonálból készül, ami télen jó szolgálatot tesz a veséknek. Még évekkel ezelőtt vette egy erdélyi út alkalmával. Ráakadt egy jó filmre is amit még nem látott, kedvenc színészével a főszerepben, és azt nézte, míg el nem álmosodott. Viszonylag jól aludt, bár a Nagy Bank fényei beszűrődtek az ablakon, s némi hangoskodás is tördelte a csendet, de ezek már nem tudták felébreszteni.
Álmában újra abban az idős-otthonban járt, ahova egykor ellátogatott. Reggel, amikor felébredt, már nem emlékezett pontosan az álmára, de halványan mégis felderengett, hogy a kastélyszerű épület udvarán járt, és beszélgetett valakivel. De kivel? Próbált visszaemlékezni, de nem sikerült. A reggeli kávéját kortyolgatva arra gondolt, hogy biztosan azért álmodott a régi épületről, mert napok óta azon járt az esze, hogy Korpás Bálint nyughelyéhez is el kell mennie. Nincs is olyan messze a szülei sírjától. Arról már gondoskodott, hogy legyen otthon szép virág, és mécsesek is, amit a nyughelyekhez visz.
Még pár percig időzött, s az ablakon át figyelte a lassan ébredező várost. Látta, ahogyan az emberek jönnek, mennek az utcán. Szeretett itt élni, a város szívében, a harmadik emeleten, ahol az erkély olyan hatalmas volt, hogy a növényeket tarthatott ott, mint egy pici kis kertben. Talán ezért az erkélyért választotta néhány éve ezt a lakást, de csábította a nagy park is. Jobbról a Nagy Bank, balról a park, tele gyönyörű fákkal, virágokkal és közepén egy kis tóval. Bár most tél van, és csak a tuják és a fenyők zöldek, de még télen is szép.
Nem is akarta nagyon húzni az időt, felöltözködött, bepakolt a kocsiba és már indult is. Újév napján úgy sem járnak sokan a temetőbe, hisz ilyenkor még a szilveszter éjszakai fáradalmakat pihenik ki az emberek. A sírkertben jó az egyedüllét. Még akkor is, ha imádságait, csak suttogva mondja el, ha gondolatait csak a közeli hársfa hallgatja...
égi moraj hangján
felhő roppan
villám cikázik
esőcsepp prizmáján
fény bomlik
hét színű csokor
szivárvány szakad
furcsa éjszán
csak hold néz ránk
különös ívet rajzol
hófehér szivárvány
vihar végén vendég kopog
szeméből könnye potyog
Az alföldi kisvárosra, mintha porcukrot hintettek volna! A gyerekek még ennek is nagyon örültek, bár hóembert nem lehetett belőle készíteni, és még a hógolyózáshoz is kevésnek bizonyult. Mégis olyan jó volt végignézni a házakon, utcákon. — De jó is lenne, most kimenni, kicsit sétálni - gondolta Antal, de ahogyan az asztalára nézett, tudta, hogy ez most lehetetlen. Az ágy is hívta még vissza, hisz még csak most jött haza Ausztriából. Nem engedheti meg magának, hogy elodázza a dolgozatok javítását. Annyi minden teendő van még,s az újesztendőre is marad bőven a téli szünet végeztével. Persze, jó volt kikapcsolódni és kellett is, mert nagyon sok feladaton van túl… Ajándék percek voltak a síelés pillanatai, az a néhány nap Hochkarban, felejthetetlen élményekkel gazdagította. Régi vágya volt eljutni, erre sokak által dicsért síparadicsomba. Még az egyetemre járt, amikor kollégiumi szobatársa, Szénás Zoli mesélt neki erről a helyről, ahol a szüleivel karácsonyozni szoktak. Már akkor elhatározta, hogy majd valamikor elmegy oda. Azóta sok év telt el. Antalnak most adódott rá lehetősége, vagy talán lehetett volna korábban is, de valami mindig fontosabb volt. Például az is, hogy végre ne legyen jelzálog a lakásán. Szerette ezt a lakást, amit több, mint hat éve vásárolt. Talán azért is volt olyan fontos, mert ebben a lakásban járt néhányszor a nagymamája is, akit nagyon szeretett. Gyerekkorában sokat voltak együtt, amikor a szülei dolgoztak és tőle hallotta a legszebb meséket, de sok mindenben támogatta Antalt a tanulmányai során is. Amikor elkezdett tanítani az általános iskolában, szülei mellett a nagymama volt a legbüszkébb.
Lassan eltávolodott az ablaktól és az íróasztalához ült, hogy a sok dolgozatot kijavítsa, ám alig nyitotta kis az első biológia füzetet, egy másodpercre felvillant előtte, hogy mit is álmodott. Hirtelen felállt és a könyvespolcra nézett. Ott a legkedvesebb könyvei előtt várakozott a kép… a nagymama képe. A férfi szemét egy pillanatra elhomályosították a könnyek.
– Mit is mondtál nekem álmomban, nagymama ? - próbált visszaemlékezni, miközben kezébe fogta a képtartót kitámasztó pántját…
Fotó: Ruzsa Dániel
Kivezetés
udvarunk falán
húgom ájult sikolya
könnyes jégcsapok
Sortűz
szemközt puskacső
alattam hugyos latyak
bűnük szívemen
Karácsony után a házak visszaveszik a hangjukat. A díszek még maradnak, de már nem beszélnek; úgy állnak a sarkokban, mint elfelejtett mondatok, amelyeknek ideje volt, most pedig csöndjük van. A fény tompább, nem ünnepel, csak jelen van, és ez a jelenlét pontosabb minden ragyogásnál. Az ember ilyenkor érzi igazán, milyen súlya van a napoknak, amikor nincs mit várni tőlük, csak elviselni őket.
A karácsony utáni reggelek lassan nyílnak ki. A levegő hideg, de nem ellenséges; olyan, mint egy kérdés, amelyre még nem született válasz. A kávé gőze nem emelkedik magasra, megmarad az asztal fölött, mintha tudná, hogy a gondolatok sem mennek ma messzire. A szívben a meghittség emléke még meleg, de már nem véd: olyan, mint egy kabát, amelyet levettünk, és most a széken pihen, hordozva a test alakját.
Az ünnep után marad valami törékeny. Nem boldogság, nem hiány, hanem a kettő közötti sáv, ahol az ember számot vet. Az elmúlt napok csendje még ott rezeg a falakban, de már nem kér figyelmet. Inkább átadja helyét annak a különös várakozásnak, amely nem egy eseményre irányul, hanem az idő végére, az év utolsó lélegzetére. Mintha a napok maguk is lassítanának, hogy legyen idejük elbúcsúzni.
Az utcákon kevesebb a szó. A kirakatok fénye még ég, de már nem hívogat; inkább emlékeztet arra, hogy volt egyszer egy ígéret, amelyet komolyan vettünk. Az emberek léptei óvatosabbak, mintha mindannyian ugyanarra gondolnánk: mit viszünk át magunkból a következő évbe, és mit hagyunk itt, mint felesleges terhet. A kérdés nem hangos, de kitartó.
A karácsony utáni napokban a szeretet másképp mutatkozik meg. Nem ajándék, nem gesztus, hanem állhatatosság. Olyan, mint a fa, amely levetette ünnepi fényét, és most egyszerű törzsével áll a hidegben, mégis él. A lélek ilyenkor tanulja meg, hogy a meghittség nem pillanat, hanem gyakorlat: napokon át hordozott figyelem.
Az év vége közeledik, és vele együtt egy különös csend. Nem végleges, nem ijesztő, egyszerűen csak olyan, mint amikor a hóesés előtt elhallgat a táj. A várakozás nem kér semmit, csak helyet. Helyet annak, hogy az ember belenézzen önmagába, és felismerje: nem minden múlik el azzal, hogy elmúlik az év. Van, ami megmarad, mert nem időből van.
A karácsony utáni napok ezért meghatóak. Mert nem ígérnek csodát, csak igazságot. Azt, hogy a fény nem tűnik el az ünneppel, csak átköltözik a mindennapokba. S az év vége felé haladva, ebben a halk várakozásban talán megszületik az a felismerés, amely nem kér tapsot: hogy az ember, minden gyengeségével együtt, mégis képes volt végigmenni egy újabb esztendőn. És ez, csendesen, de elég.
„Accidit in punto, guod non seperatur in anna.”
„Azt, amiben annyi sok év nem dönt, eldöntheti egy perc.”
(Latin mondás)
„Ülök magam közepén
gondolkodom mellettem én
kicsinyke lelkem a sötéttől fél
felnőtt énem is fényt remél.”
(Én)
Legutóbb a tenger habjaiban merültünk sorsunk alá, s így találtunk haza önmagunkhoz. Azóta is ez volt mezítelen lelkem legfontosabb eszmecseréje. Fehéren zubogtak alá a szavak, nem ismerték sem a halált, sem a gyászt, csak kagylókat sodort mollban vagy dúrban lábaikhoz a víz. Aztán mondatokkánövekedtek, majd széthordta üzeneteiket a szél, mielőtt véglegesen megérthettükvolna lényegüket.
Tudod – mondta egy selyemillatú napon Antoine -, a holdfény is gondolatok csobogása, melyeket Isten néha feltár elénk. Távolról jönnek, mégis kiolvassuk őket; ingatag másodpercekként fonják hálóikat köréd, s ekkor megértjük messze, ködös módon távoli önmagunk, bánataink: saját, elveszett kincseink vagyunk e bolygón. Persze, nem mi akartuk, hogy így legyen. Ahogyan öntudatra ébredt az emberiség, azonnal pusztításba fogott. Sokkal egyszerűbb háborúban állni önmagaddal, a szomszédaiddal, más népekkel, mint csöndben és békességben élni. Tudod – kérdezte Antoine -, mennyi ideje tart már a szomszédos öldöklés?
A kezdeti, ingatag burok teljesen kiszakadt, és egyre pusztítóbban ömlik a gyűlölet lángja. Félek, lassan ide is elér. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tehetünk mást, csak várunk. Nagyhatalmak rendezik sorsunk, és választani kell, hova álljanak vezetőink. Egy ország sorsa függ tőlük, s abban minden egyes
emberé. A végén már te sem akarsz semmi mást, csak békét. Halott metaforák köntösébe bújva posztumusz énünk egyszer csak kivirágzik. Jaj verte életünk lassan régi medrébe visszatér és befedezik távoli nyögések a múlt véres ruháit, miket a föld alá temettünk örökre. De kérdezem én: van egyáltalán bármi, ami az emberek világában végleges?
***
„Tudod-mondta Antoine. Nem olyan nehéz visszahajtogatni a szárnyaid, csak ide kell hullnod egyszer. Lebuknod, mint az Angyalok, ha a maradni nem akaró lelkekért jönnek. Felismered, ha valaki itt van. Kibomlik a Nap vitorlája, ha csak egy pillanatra is, szerelmi aktus és Írás. Kitagadnak az evangéliumok, de Isten szemében felsír egy újabb Csecsemő és térdre esik József. Az élet már csak ilyen – folytatta Antoine. Sohasem tudhatod, mikor nyílik egy újabb ablak az Égre. Te magad exponálhatod az expozíciót… Tabula rasa, olvadás és közeledés, akár az évszakok, a kontinensek, a Föld és az Ég.” 1
***
Nem tudom, hogy a világunk valóság-e vagy csupán álom? – töprengett egy november elsejei napon Antoine. A visszatekintés szele ma éles emlékekkel burkol be. Mind elmentek, akiket szerettem, egytől egyig ott gyülekeznek egy ajtó mögött, ahova még nem látunk be, de eljön a nap, mikor mi is megdicsőülünk a Mennyekben hátra hagyva összes bűnünk, tisztán lépünk Isten színe elé. Lepkék röpülnek majd előttünk és szétnyílik a felhők alkotta tenger. Soha nem volt óceánokká szelídülnek a bennünk élő vadállatok, leheletnyi pillanatok mosolyognak vissza ránk. Már nem is értjük lényegüket, de valahogyan valamikor bennünk maradt egy részük, amit magunkkal kell vinnünk. A vágyódás a szentek boldogságára ma mindennél erősebben feszíti lelkünk – folytatta Antoine. Soha nem gondoltam, hogy nincsen újra találkozás. A dallamot, ami elhív majd ebből a világból, már ontja is magából egy régi
emlék, egy hangokkal telt fuvola.
***
Úgy hiszem- suttogta Antoine -, a bánat nélküli Angyalok jönnek majd el értünk, hogy égi otthonunkba hazavigyenek. A pillantásunk összecseng, akár az eszmélés muzsikája, és ekkor rajzolódik ki, életünk valódi értelme: az emberen kívüli, felüli az, ami értelmet ad neki: az Isten. Az Írás is így szól Izajiás
könyvében: „Ne félj, mert megáldalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. (43:I). Ekkor tudjuk majd meg, üdvözülhetünk-e, vagy sem. Amit egész életünkben kerestünk, kutattunk, egyetlen pillanat dönti majd el. Ha elfogadtad, befogadtad Jézust, értelmet nyer a halálod is. Nem kell megijedned, nem
prófétálni akarok, nem is tudnék, csak gondolataim osztom meg veled. Az emberek most, a XXI. században sokkal inkább önös érdekeiknek élnek, ezért van annyi konfliktus a világban. Az Antikrisztus világa ad-e egyáltalán értelmet bolyóknak, az emlékezés eltávozott szeretteinkre, valódi-e vagy csupán teher, amit cipelünk egy évben egyszer. Drága gyertyakompozíciókat, koszorúkat,
virágokat vinni egy sírra… Milyen szánalmas! „Ecce homo”. Ilyenné lettünk.
1 Részlet A tenger című saját írásomból - https://tiszatajonline.hu/irodalom/a-tenger/
De én várom a találkozást nagyapámmal, akinek Isonzónál levágták a bal karját, apámmal, akit sohasem láttam az életben, nagymamámmal, akinek Máriapócson, pontosan a templomban törött el a gerince. Ha összetaposnak a hívők ez embert, hívők-e még vagy vad csőcselék? Ezen sokáig tűnődtem – mondta könnyeivel küszködve Antoine -, és néhány ki nem mondott mondat erejéig hosszasan hallgatott. Ez a csönd azonban mindennél többet elárult Apámról. Az emberi dimenziókon túlmutató szeretet honolt Antoine tekintetében.
***
„Folyó felett elsuhanó árnyék az életünk csupán, Vagy szőnyeg felett surranó lépés egy nagy, kongó szobán;” 2 –idézte Antoine a híres portugál költőt. Aztán legördült egy mosoly a szája szögletéről. Tudod – mondta -, sok mindenféléről fecsegtem itt, de mindennél fontosabb a lelkiismeretünk. El kell majd számolnunk a szeretetünkkel, ami ingyen van, de mégis olyan sokat megtartottunk magunknak magunkból. És ez nem tett boldogabbá. A törvény a humánus élet elve és parancsa. Különben hiába
suttogja a tenger, hogy hamarosan meglátod a küszöböt. Nem is érted, mit keresne a vízben egy olyan tárgy, amin beléphetsz valahova. De aztán eszedbe jut a Fény, a mennyei grádicsok, és most minden gyönyörű: a hófehér kagylók, kövek, sirályok, vitorlák… Ilyen lesz majd odaát is, én tudom. Az élet vize másként áramlik, mert levesszük földi gúnyánk, és megtörténnek a várva várt találkozások. Úgy hiszem, ez a hatalmas fénymező örök békével burkol majd be, s, ha lenézünk a Földre, nem értjük többé a harcoló katonákat, a járványokat, kapzsiságot, hazugságokat, álnokságot, éhezést, sértődéseket, magányt… Ezek csupán az ember rosszabbik arcát mutatják, de azt is, hogy, miért ragyog fényszőnyeg, s miért gyújtanak mécseseket ott, ahol halottak napján szeretteikre emlékeznek. És bizony, előfordulhat, hogy nem is igazán tudják, hogy mindenszentek napján, november elsején az üdvözült lelkeket idézzük magunk elé, míg halottak napján, november másodikán mindazokat, akik még az üdvösségre várnak. Természetesen, szeretjük azt hinni, minden egyes szerettünk már szentségben él. Valójában, nem is olyan fontos a két ünnepnap közötti különbség. Az emberség titkos fágyla mindenképpen felragyog ezeken a napokon. Nem tudjuk elkerülni a sírást, zokogást sem, de aztán az avarok, a fák susogása, suttogása, a föld-eső-nap újra élni hív bennünket is, s szívünk megtelik emlékekkel, szeretettel.
2 „Itt, a széles parton, némán s a tengerrel elégedetten, „című Fernando Pessoa versének címe – Daloskönyv I. -
https://mek.oszk.hu/00500/00548/00548.htm
Debrecen, 2025. 10. 30.
Keményre fagyott a földút, s az őszi traktornyom, mely szinte sikátort vájt a vetés köré, megtelt esővel és hóval, mely jéggé fagyva úgy csillogott, mintha korcsolyázni hívná azt a pár embert, ha esetleg ebben a dermesztő hidegben akadna olyan, aki éppen arrafelé járna.
Néha egy-egy vad keresgélt élelmet, de úgy látszik a december utolsó napjai sem voltak kegyesek hozzájuk, nem volt tekintettel az idő az ünnepekre sem. Ritkán suhant el egy egerészölyv vagy egy réti sas méltósággal, s telepedett egy fára, hogy lesben várja az áldozatát. Általában ők sikerrel jártak, hiszen az apró rágcsálók fázva próbálkoztak kissé kellemesebb menedéket találni, s ha nem volt szerencséjük, bizony az volt az ellenfelüknek!
Csodával határos módon, egy virág nyújtózkodott a barázdált úton, bizonyára dacolt a téllel, s feledve bús magányát, nyilván boldog újévet óhajtott kívánni az őt körül vevő alvó világnak, mert rendületlenül kitartott, büszkén tartva dér csípte fejecskéjét.
Két férfi közeledett az úton. Nehéz csizmáik kopogtak a fagyott földön. Biciklijüket tolták maguk mellett, nem lett volna biztonságos felülni rá.
- Vigyázz, ott egy virág! – kiáltott az egyik, hogy figyelmeztesse társát, de a sáros bakancs már nem tudott hirtelen irányt változtatni.
- Ráléptél! Hogy lehet ilyenkor virág? Életembe nem láttam még ilyent! Te meg rátapostál!
- Ugyan, hiszen csak egy vadvirág volt! Mit kiabálsz?
- Vadvirág… igen, egy vadvirág.
„A kislányt Virágnak hívják. Ő az egyetlen, aki örökbe adható. 3 éves. Nagyon nehéz élete volt szegénykének, nem múlt el nyomtalanul… mi Vadvirágnak hívjuk. Nem engedi, hogy megsimogassuk, nem áll szóba senkivel. Gyönyörű kislány, de nem lesz könnyű vele, ha úgy döntenek, hogy elviszik.” - mondta az intézmény vezetője pontosan 20 évvel ez előtt. Ő nem igazán örült, hogy kényelmes életén változtatnia kell, nem érezte égető szükségét egy gyermeknek. Főleg így, hogy még a vonásait sem fedezheti fel benne! De felesége boldogtalansága neki is nagyon fájt, így beleegyezett.
A kislány az újévet már náluk töltötte. „Vadvirág.” – mondogatta, valahányszor neki nem tetszően viselkedett, ami gyakran megesett. „Soha többet, ne mondd ezt, kérlek! Szelíd lesz, mint a galamb, meglátod! Próbálgatja, hogy meddig mehet el. Ha látja, hogy mindenhogyan szeretjük, megnyugszik majd.” – kérlelte asszonya, aki valószínűleg hitt abban, hogy a név meghatározó lehet az ember számára. „Nomen est omen.” – bizonyították már ezt a régiek is.
Lassan alakultak ki benne az apai érzelmek. Virág 10 éve volt már náluk, mikor egyszer hazaállított egy csokor mezei virággal. Akkor ő már igazán apjának érezte magát, a kislány is sokkal kezesebbé vált, és talán a feleségéből áradó szeretet miatt, ami egy pillanatra sem szűnt meg, képes volt már a gyermek is kimutatni őszinte ragaszkodását, szeretetét. A csokor virág közt egy kis levelet talált.
„Vadvirág kibontotta szirmát
Szépséges a világ, amit ő lát!
Szeretlek édes, jó apám.” – olvasta a sorokat, amit kiskamasz leánykája írt. Soha nem felejti el ezt az érzést! „Apám” – így leírva, most látta először. Ízlelgette a szót, s szorította magához a kislányt, mintha soha nem akarná elengedni.
- Úgy látszik, az Újév meghozza a havat. Holnap már enyhül. – mondta a férfi, akiben bűntudatnak nyoma sem volt a letaposott virág miatt.
- Mit csináltok Újévkor?
- Készülődünk a következő évre. Próbálunk ráhangolódni a változásokra.
- Miféle változásokra? Egyik év olyan, mint a másik. Csak mindig öregebbek leszünk. Vagy nem?
- Hát, tudod, nálunk ez kicsit másként van. Meghatódunk, meg ilyesmi. Virág esküvője is tavasszal lesz. Furcsa lesz, ha elköltözik tőlünk.
- Jézusom! Már annyi idős? Mintha tegnap lett volna az 10. születésnapja! Azon én is ott voltam! És kihez megy hozzá?
- Jól választott. Remélem, úgy élnek majd, mint ahogy mi éltünk az anyjával.
Csípős hideg volt ugyan, de a levegőben már valahogyan érezni lehetett az enyhülést. Talán az idő is velük együtt örült, hiszen náluk, mindig ez volt a legszebb ünnep! Talán ezért voltak mindig olyan bizakodóak, mikor az óév végén már belefáradtak a sok gondba, küzdésbe, szentül hittek abban, hogy jövőre minden jobb lesz! Ez a hit volt az, ami soha nem hagyta el őket, ami – ha el is csüggedtek néha – újra és újra feltört bennük, mint a hó alól az első virág. Mindig újult és újult erővel.
Nem szokott elgondolkodni az elmúlt éven. Csak érzi, hogy nehéz volt, de mégis szép! Mint az a rögös út, melyen éppen hazafelé bandukolt. És amit olyan szépnek látott mindig. Sárosan, fagyottan, virágzó fákkal körül véve és a nyár, rekkenő hőségében is.
Kedvenc fája előtt megállt egy pillanatra. Ágai deresen meredtek az ég felé, olyan volt kicsit, mintha elszállt volna az élet is belőle. Egy dolmányos varjú gubbasztott a legfelső ágán. Aludni készült. Talán együtt szeretett volna álmodni az öreg fával, figyelembe véve saját – emberben már aggastyánnak számító- életkorát, mely nagyjából megegyezett a fáéval. Néma volt minden, csak lépteik kopogása hallatszott.
Nesztelenül közeledett az újesztendő, s míg a vén idő álomport fújt a természetre, messziről hófelhők közeledtek, hogy betakarják az óévet. A szürke ég összeolvadt a földdel, mint az évek, melyek oly sebesen szaladnak, s oly erősen kapaszkodnak egymásba oly tökéletességgel, ahogy csak az Isten alkotta természet képes. „Köszönöm.” – mondta magában. „Köszönöm.” Nem kellett mondani, hogy kinek és mit köszön, mert akinek szól, úgyis tudja.
teljességében
magába fogadott majd
lágyan felemelt
mint lopott pillanatot
nyújtott fel az ég felé
(alig halhatót sóhajt)
s tesz le torz tükröm elé
Mohol, 2018. március27.
A perceknek ilyenkor tapintásuk van. Finomak, mint a selyem, amely nem akar elszakadni, csak megmutatni, hogy volt egyszer egy pillanat, amikor együtt bontottuk fel az időt. A világ számai elnémulnak, a rendeltetések félreállnak, mintha most nem volna joguk számon kérni semmit. Az ünnep nem siet, inkább megáll az ajtóban, leveszi a kabátját, és csendben leül közénk.
A béke úgy érkezik, mint egy halk jel: nem cseng, mégis tudni lehet, hogy valaki várt rá. A fény a szobában nem erősebb, csak pontosabb; a falakon megpihen, mint a lélegzet, amikor végre nem kell sietni. Az ünnep nem hosszú, hanem mély, és ebben a mélységben történnek meg a legkisebb dolgok, amelyek mégis mindent elmozdítanak.
A gyerekek először nem a fa alá néznek. A tűlevelek illatát szagolják, az égők melegét számolják az ujjaikkal, és figyelik, hogyan rezzen meg a díszek fénye, ha elhaladnak mellettük. Az ajándék még titok, és a titoknak súlya van: olyan, mint a hó a tetőn, amely bármelyik pillanatban megindulhat. Aztán az egyikük lehajol, nem szándékosan, csak mert leesett valami apró, és akkor meglátja a csomag szélét, a papír gyűrődését, azt a sarkot, amely már nem bírja tovább rejteni magát.
A felfedezés nem kiáltás. Inkább visszafojtott nevetés, amely a mellkasban marad, mintha félne, hogy ha hangot ad, eltűnik. A többiek is közelebb hajolnak, térdelnek, hasra feküdnek, mintha a padló is része volna az ünnepnek. A papír tapintása fontosabb lesz, mint a tartalom; a szalag csomója, amely ellenáll egy pillanatig, majd enged. Az idő itt elfelejti a mérést, és hagyja, hogy egyetlen mozdulat hosszú legyen.
Amikor a csomag kinyílik, nem az ajándék az első. Hanem az arcok. A szemek tágulása, a szájak apró meglepetése, az a különös csend, amely csak akkor jön létre, amikor a vágy és a beteljesülés egy pillanatra ugyanaz. A tárgyak később kapnak nevet. Előbb csak jelen vannak, mint egy frissen hullott hómező, amelyen még nincs nyom. A gyerekek megérintik, megszagolják, egymásnak mutatják, és közben a szívük megtanul valamit: hogy a várakozás nem hiábavaló, és a figyelem képes formát ölteni.
A felnőttek hátrébb maradnak. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mert tudják, hogy most nem kell közelebb menni. Nézik a kis térdeket a padlón, a fény csillanását a hajakon, és eszükbe jut, hogy az ünnep valaha nekik is így kezdődött: egy lehajlással, egy visszafojtott lélegzettel, egy csomó engedésével. A béke ilyenkor nem nagy szó, hanem felismerés: hogy a világ, bármilyen nehéz is, képes volt idáig eljutni.
Az ünnep percei átcsúsznak a tenyéren, mint a fény a falon. Nem lehet őket megtartani, csak jelen lenni bennük. És amikor a papír összegyűrve a sarokba kerül, a szalag a fiókba, a gyerekek pedig újra és újra visszanéznek a fára, marad valami, ami nem tárgy. Egy belső csönd, amely tudja, hogy ez a kevés több volt a soknál. Amikor az idő újra megszólal, a szív még egy ideig emlékszik arra, milyen volt, amikor nem kérdezte senki, meddig tart.
Aztán csendesen,
titokban,
mint hó után
a föld,
felébredtünk.
Szemünk
bentrekedt vágyaiban
izzottunk a járdakövön.
Régvolt nyarak
jóleső nyújtózásai közt
kapaszkodtunk
egy Tökéletes Jó után –
Mert még akartunk.
Mert szívünkbe új meg új
csóvákat dobott egy
valahol olvasott élet.
Tudtuk:
megint lőni fognak ránk
és mi nem gondoltunk rá,
mert mi nem csináltuk.
Mert mi
másról álmodtunk a babacihánk alatt.
Mert mi
még mégis élünk
madzagon húzott,
zörgő magányainkban,
az utcakukák
romjain –
Míg Ararát rózsái csak egyre hullnak –
És elfelejtettük a halált,
mert velünk volt,
nem tudtunk a tébolydákról,
mert bennünk volt,
megtagadtuk a szerelmet,
és leszámoltunk önmagunkkal –
Egy jó ideje már,
hogy a tavasz elfelejtett,
de mi
most itt
még mindig érezzük
a cipőfűzőnk
kicsiny szárnyalásait
lábaink egén
egy új nyár,
egy új év,
egy új
gyufalobbanás felé –
És felébredünk
és otthon vagyunk –
s amint fűre
a hajnali harmat józan cseppjei
hull ránk
az abbamaradás.
Így hát nagyon kérlek,
legyen most valami más!
Előzmény: Cseresznyefavirágok novella.
Az est még alig telepedett a házakra, villódzó fényeknek garmadája árulkodott arról, hogy december vége van. Itt-ott petárdák hangját is lehetett hallani. Edina ilyenkor mindig elszomorodott. Eszébe jutott a sok kutya, akik rettegve rohannak ki a nagyvilágba, félelmük erősebb mindennél. Arra is gondolt, hogy egykor édesapja milyen nagy gondossággal figyelt a jó öreg bernáthegyire. Mindent megtett a kutya biztonságának érdekében. Még rádiót is elhelyezett a fekvőhelyének közelében, hogy tompítsa a zajokat, és sokszor kiment hozzá, a kazánházba, hogy biztosítsa Tilinkót arról, … itt a gazdi, és nem kell félnie. Tilinkó hatalmas kutya volt, nem nevelték szobakutyának. Szabadon járhatott a nagy, fákkal teli udvarban, volt téli és nyári lakhelye is, ahova a gazdák is bejártak. De sok éve már ennek…
Ha az édesapjára gondolt, mindig könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó ember volt. Megszépítette a gyerekkorát az odafigyelésével, szeretetével. Hozta – vitte az óvodába, iskolába, amíg kicsi volt. Soha nem bántott volna meg senkit, ha módja volt rá, inkább mindig csak adott. Olyan ember volt, akire mindenki fölnézett. Szorgalmas, törekvő és becsületes. A hazugságot gyűlölte a legjobban. Még a kegyes hazugsággal is hadilábon állt. Pedig arra neki is szüksége volt, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg lett. Nem akarta elárulni a családjának, legkevésbé a kislányának, akit rajongásig szeretett. Tíz éve ment el, aztán néhány év múlva … az édesanyja is követte.
Mennyi év telt el, s most megint közeledett az év utolsó napja. Sok helyen még a maradék karácsonyi finomságok maradékait fogyasztották, kényelmesen hátradőlve, kinyújtózva a kanapén… nézték a televízió műsorát. Várták az év búcsúpillanatait és reménykedtek egy szép újesztendőben, ami talán elhozza álmaik megvalósulását. Az egész évi munka után jólesett ez a pár nap nyugalom mindenkinek, aki otthon lehetett. Sokaknak azonban nem adatott meg a pihenés, mert az ünnepnapokon is hívta őket a szolgálat. Szántay Edina nagy pihenést tervezett. Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy néhány filmet megnéz, és olvas olyan könyveket, melyek hosszú ideje várakoznak a könyvespolcon. A szerkesztőség persze most sem zárt be, de a főszerkesztő most úgy döntött, megjutalmazza magát néhány napra. Elhatározta azt is, hogy kimegy a sírkertbe is szülei nyughelyéhez. Szégyellte, hogy már több mint két hónapja nem járt a temetőben. Igaz, külföldön tartózkodott hosszú ideig, hazajövetelekor szembesült a felhalmozódott teendőkkel. Megfogadta már régen, hogy minden karácsonykor visz mécsest Korpás Bálintra. Egykori főszerkesztőjének köszönhet mindent. Ő segítette, támogatta, egyengette az útját, amikor még csak gyakornok volt. Olyan feladatok elé állította, amiben kipróbálhatta önmagát… s ezzel lehetőségeket nyújtva fejlődésre, és arra is, hogy majd átvegye a helyét a főszerkesztői székben.
A lakóparkkal szemben, egy hatalmas fenyőt díszítettek fel, a mellette levő Nagy Bank üvegrésze visszatükrözte a fényét… és maga az épület is ezüstben csillogott. Edina szerette ezt a csendes téli estét. Forró citromos teával a kezében nézelődött az ablakon. Régi karácsonyok jutottak az eszébe… amikor még gyermek volt, szüleivel együtt mentek az éjféli misére. Mára mindez már csak szép emlék. Pedig milyen szép is volt a pásztorjáték… igen, ott ismerkedett meg, illetve ott látta először Fonyódi Antalt. Elmosolyodott, miközben a régi képek villantak fel a szeme előtt. Vajon mi lehet most Antallal… hol él, mit csinál… vetődött fel benne a kérdés.
Fotó: Ruzsa Dániel.
