LESZ ITT TAVASZ, VAN MÁR TAVASZ...

Nem én hullajtom a könnyem,
régen volt már, mikor sírtam:
szeretteim, jaj, mellőlem
elröppentek, mint a múltam.

Nem én sírok, csak a tavasz
ontja könnyét napok óta,
nem azt játszol, amit akarsz,
mást mutat e furcsa kotta.

Szégyellhetné magát a nap,
gyáván, felhők közé bújva
lustálkodik... Fényt nem harap
ember, vetés, ázik újra.

Síró földek, folyók némán
lázadnak. Kamaszkoromban
hullámaim létem árján
így csaptak ki nap nap után.

Egyik partot tán átléptem,
de megállított a másik...
Sohasem szikráztam fényben,
csak aki mind többre vágyik.

Hátamról a hordalékom
útközben eladogattam.
Gally helyett a bokraimon
rímes rügy gyakorta csattan.

Lesz itt tavasz, van már tavasz,
ha máshol nem, a szívemben !
Mint ez a vers, amit szavalsz,
napfényt áraszt - önfeledten !