1. A Homok
A konyhaszekrény tetejéről került le festés közben. Csak egy gömbölyűvé formázott virágorcájú üveg, az alján sárga színű homokkal.
— Neked hoztam — mondta az egyenesen Németországból hazajövő férfi.
— Csodaszép! — válaszolta a nő, s elbűvölve nézte a kaktuszok és pozsgások furcsa burjánzását a fehér kövek között. Kaleidoszkópra emlékeztette, meg mindenféle más mesebeli dolgokra, s nem igazán merte vízzel áztatni a növényeket, amelyek egy napon — mint várható is volt — átadták magukat az enyészetnek.
Az edénynek ettől kezdve nem volt többé funkciója, s valahol az egyik eldugott sarokban árválkodott egészen addig a napig, amíg urnává nem nemesedett. A múltat őrizte: a gyermekkort és szenvedéseket, a szépséges és csúf illatokat, a mámor és az alkohol vihartáncait, a kézzel festett tapéták és a rézsodronyos ágyak ódon fenségét, a kacagásokat és a kegyetlenül keserves zokogásokat.
Az új tulajdonosnak semmi sem kellett abból a házból. A férfi többször is rákérdezett, hogy biztosan nem tart-e igényt egyetlen dologra sem, s miután a válasz mindig nemleges volt, gyakorlatilag darabokra bontotta a nő szülőházát. Az antik vízcsapok és kád után az ajtókat is kiszedte, még pedig tokostól, rézkilincsestől, tükröstől, azaz mindenestől. Mielőtt az így lemeztelenített és meggyalázott házat átadták az új tulajdonosának, a férfi elkezdte felszedni a hajópadlót, a parkettát, a konyhai járólapokat is, és nem kegyelmezett a falaknak sem.
Ekkor a nő ugyan legbelül mélyen tiltakozott, mert emlékezett arra, hogy édesapja valamiért a 70-es évek közepén légópincét épített a ház alá, felrúgva ezzel a gázhasználatra vonatkozó minden szabályt, de azért hatalmas érdeklődéssel szemlélte a férfi tevékenységét. Még egy miért sem hagyta el az ajkát, mert a szerelem ereje nagyobb volt annál, mintsem kérdezni akart volna.
A végeredmény egy kevéske homokkeverék volt, amely most, hogy a nő a napfény felé fordította az üvegedényt, kvarckristályként ragyogott, s a múltat tükörként idézte fel.
1879.
Mit sem sejtve a majdan bekövetkező világégésekről, valahol egy faluban megszületett Takács Zsófia. Már fiatal lányként a városba vágyott, s ahogyan Metzger György régiségkereskedő felesége lett, egyre furcsább szórakozások megszállottjává vált. Divathóbortjait Párizsban elégítette ki, s ha vízpartra vágyott, Svájcig meg sem álltak. Amikor a 30-as évei közepén még mindig hiába várta a Teremtőtől a gyermekáldást, valahonnan hallott a Tölcséres Viktor V gramofonról, s beszereztette azt. Ezután zenehallgatással és olvasással töltötte napjait. A férje viszonylag hamar elhunyt, s soha többé nem kívánt másik férfit, de bele-belezsiborgott a fájdalomba, s a harmadik szélütés után soha többé nem kelt fel abból a rézsodronyos ágyból, amelyet még az egyik őse rendelt meg, mert annyira beleszeretett a Vasárnapi Újság 1885. szeptember 20-ai számában meglátott hirdetésbe.
Ekkor kerültek a csónakosok is a falakra. Egyenként kézzel kivágva valami megfizethetetlen árú tapétából, s bordós-lilán üdvözölve az öröklétet. A réz ágytál és a rézkarnisok után hamarosan megjelentek a jóakarók és papok is, mind-mind hiénaként lesve az örökséget.
A keleti fekvésű szobában állandóan hűvös volt, s az ablakok is magasan a föld felett pislákoltak néha a fényre. Hogy valamit kezdeni kell ezzel az élettel, az a magatehetetlen gutaütött családja számára egy pillanatig sem volt kétséges. Volt ugyan egy szeretetotthon Őrbottyánban, de oda csak a halmozottan fogyatékosok kerülhettek be, míg Óbudára meg a zsidó vallási felekezetűek, s mivel abban az időben a hírek is másként terjedtek, meg egy ilyen esetben a családok is elvesztek az ügyintézés labirintusaiban, nem maradt más megoldás, csak a családi összefogás.
1961.
Két ember összeházasodott. Tették ezt a világ ellenében. A feleség, Pálffy Mikó Zsófia szülei olyan településen éltek, amelyet már a Váradi Regestrum is megemlít, s az 1940 években pedig a lakosság vallási összetétele így nézett ki: 80% református, 9% római katolikus, 6% zsidó, 5% pedig egyéb, de egyetlen görög katolikust sem említenek az iratok. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően, Debrecen után itt ítélték el a legtöbb embert Hajdú-Bihar megyéből büntetőperekben, s még egy, a világ szemei elöl jól elrejtett láger is pusztította az életet. A leendő asszony szülei mégis kulákok maradtak. A férj, Ferencsik Ajándok csupán hat kilométerrel arrébb, a Gesta Hungarorum feljegyzései alapján az egykori Ond vezér birtokán látta meg a napvilágot, de egy teljesen más kulturális környezetben. A település ma is Magyarország egyetlen görög katolikus püspöki székhelye. A nagyapja nevelte, aki ellentétben azzal a kétszázhuszonkilenc fővel, akik az első világháború csatamezőin maradtak, fél karral ugyan, de visszajött. Modern gondolkodású volt, így nem bánta, hogy a lánya válása után azonnal hozzáment a környék legmódosabb nagygazdájához, aki az italtól megbátorodván hatlovas fogattal száguldozott a mezőkön, s az ég felé szórta átkait.
Esküvőjükre a nő szülei el sem mentek. Ezután kerültek a városba, ahol eltartási szerződést kötöttek az akkor már béna és özvegy Metzger Györgynével, aki a feleség keresztanyja volt.
Mindketten furcsán érezték magukat a városban, ahol a szabadság és a határtalanság szeléből csupán négyszáz négyszögöl, egy külön szoba és egy gondozandó, hisztis, pletykás és fennhéjázó nagybeteg jutott nekik, de boldogok és fiatalok voltak. A férfi építésvezetőként azonnal állást kapott, míg a nő természetesen otthon maradt. Abban az időben tisztességesen meg lehetett élni egyetlen fizetésből is. Az árak éppoly maradandóak és állandóak voltak, mint a vasfüggöny és a szocializmus. Mikor a gyárilag felületkezelt szalagparketta megjelent, akkor szedték fel az egyik szoba hajópadlóját, s a kátrányos réteg alá csillámföldpát is került, a parkettára pedig még csónaklakk is.
Ezt a kristályos anyagot nézte most a nő, s arra gondolt, hogy még meg sem született akkor, mikor a természetnek eme szemcsés szerkezetű anyaga már várta őt.
2. A Csupor
A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok ─ a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában ─ csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem, pedig igazán jó haverságban voltak.
A férfiak, ha puszi pajtásokká nem is váltak, de a közös kalákák során ivócimborákra leltek egymásban, s csak valamikor az 1990-es években derült fény arra, hogy az egyikük valaha kántor volt, míg a másikuk '56 után ült, a harmadik pedig megjárta az orosz hadifogságot, a negyedik családjának hihetetlenül sok aranykorona értékű kárpótlási föld ütötte a markát, s csaknem értetlenül nézték egymást, hogy hogyan tudták ezeket a dolgokat ilyen mélyen elrejteni magukban úgy, hogy senkinek se juthasson még véletlenül sem a tudomására az igazság egy piciny szeletkéje sem.
Az öregasszonynak már nyolcvanhárom esztendősen esze ágában sem volt jobb létre szenderülni.
Szellemileg frissebb volt bárkinél, csak éppen a teljes bal oldalára béna. Szobájának az ablaka télen-nyáron nyitva állt, hogy keresztlánya után ki tudjon kiabálni az utcára is. Közben az már a második gyermekével volt várandós. És ez az áldott állapot sokat nehezített a mindennapjain. Nyáron hatalmas Zil 130-asokon érkezett vidékről a kukorica, télen a tömérdek sok brikettet és fát kellett behordani, hogy az őzcsempés cserépkályhák torkát folyamatosan tömni tudják, mert a vénasszony állandóan fázott. A kintről beáradó hideget nem akarta kirekeszteni, de így meg képtelenség az állandó hőfokot tartani. Ráadásnak ott a fürdőszobai fafűtéses bojler is.
A kukoricának gyakorlati hasznát nem vették ugyan, de a nő édesapja így legalább nyugodt maradt, mert azt sohasem látta a saját szemeivel, hogy egyetlen állat sincsen, sem háztáji gazdaság, sem földművelés. E takarmány annyit azért megért, hogy a cserekereskedelem újabb hőskorában, egy Tavasz típusú televízióval gazdagodott a család, no meg a focimeccsek idején az egész szomszédsággal. Éjszakákba nyúltak a szurkolói lecsendesedéseket szolgálni hivatott ulti partik, sörözések, beszélgetések. A hamuvá nemesedő tűzön csak úgy a piszkavasra szúrva sült a pirítós, s került rá bőven kacsazsír is. Néha kapargatni kellett a megégett szeleteket, de senkit sem izgatott ez a bosszúság, annál inkább bosszantotta őket, hogy a beteg állandóan ilyenkor kiabált az éjjeli edényéért, s egy ilyen alkalom után valamelyik férfi poétává lépett előtt. Hangosan, ritmikusan énekelni kezdete, hogy „Inceri-binceri kisborsó, Zsófi mama segge a koporsó..."
─ Kuss! ─ ordította a két hatalmas ajtótámlás tolóajtó mögüli szomszédos szobából a beteg ─, ha te megélted volna mindazt, édes fiam, amit én, nem csúfolódnál!
─ Mit élt meg maga? Minden földi jót? ─ kérdezte az egyik merészebb férfi. ─ Én nem látok itt semmit, csak a jólétet, meg azt, hogy elszáguldott a mama felett csaknem egy évszázad, s még mindig gyermeki módon kiszolgálják, de dolgozni soha el nem járt, csak élte a nagyságos asszonyok mindennapjait. Az a sok cicomás tányér, meg párna, és azok a bútorok, meg porcelánok, szőnyegek, a cselédcsengő, és hogy került erre a tájékra egy sváb? Milyen magyar maga? Hozzáment a pénzéért, s adták-vették az aranyat, amit másoktól fillérekért szereztek meg. És ugyanúgy lesöpörték a padlásokat, mint a párt emberei.
A döbbent csöndet egy pukkanásra és a légópincékre emlékeztető csattanás törte meg: az ablakon kirepült az a nefelejcses csupor, amely a gyűjtemény első, legrégibb darabja volt, s, amelyet csakis és kizárólag a lebénult használhatott... És soha többé nem jött össze még egyszer az a csapat, amelyik akkor együtt szurkolt, mert megrémültek a lázadótól, de leginkább besúgóktól és a rendszertől tartottak, mert mindegyiküknek volt mit rejtegetnie.
3. A Beretva
Metzger György sem kommunista, sem szakszervezeti tag, de még bányász sem volt. Életkora szerint jóval innen a hatvanöt éven várta a sorsát. Már 1947-et írt a kalendárium, s Mindszenty József hercegprímás tiltakozó pásztorleveléről tudomása volt, meg az internálások is egészen közelről érintették, de nem akart a szovjet zónába kerülni, s egyébként is felvidéki ősöket tudhatott maga mögött. Anyanyelvének a németet vallotta, s ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségével együtt a csehszlovák-magyar lakosságcsere önkéntes részesei legyenek. Volt ugyan egy kormányrendelet, a 12.200/1947 -es, de mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. Így aztán önként deportálta magát és nejét, de 1949-ben vissza is szökött.
A Dunántúlról származott ugyan, de oda nem mehettek. Így kerültek Debrecenbe, a felesége házába. Ekkor határozta el, hogy élni fog. Még pedig úgy, mint annak előtte, mikor még nem volt útlevél sem, mindenki oda mehetett széles e világban, ahova csak a kedve tartotta. Az első világégés előtti évekre gondolt. S eszébe jutott barátja, aki egy Hajdú-Bihar megyei kis településen, Ond vezér egykori szálláshelyén élt. Miután neje, lánykori nevén Takács Zsófia a szomszédos faluból származott, felkerekedtek, s végiglátogatták a rokonságot is. Amint várható volt, a vérrokonok szóba sem álltak velük, sőt köszönés nélkül ajtót mutattak nekik. A druszája, Ferenczik György azonban szívélyesen üdvözölte őket, s több hónapos látogatás lett az ad hoc ötletből.
Ősz volt. A szüret ideje. Hogy honnan, nem tudható, de itt még tartották az antik hagyományokból ismert borsajtó ünnepét. Maszkos felvonulások, pántlikás lovak, s mindenféle alakoskodások tették feledhetetlenül széppé a szőlőskerteket. Érdekes módon nem maradhattak el a liturgikus események sem. Már nem sok idő volt hátra az Istenszülő templomba vezetésének ünnepéig, azaz november 21-éig, így aztán a vendégek ottmaradtak. Ha meg már eddig is jókat beszélgettek, s Zsófia asszony édesanyjává lett az akkor tizennégy esztendős unokának, akit a félkarú nagyapja a saját lányától adoptált.
Metzger és Ferenczik a XII. isonzói csatában találkoztak 1917-ben. A történelem a caporettói áttörés hadművelet vagy más néven I. piavei csataként emlékszik erre az eseményre. Ekkor semmisült meg csaknem az egész olasz hadsereg, de a magyar veszteségekről ez idő tájt nem illett beszélni, így csak egymás között pusmogtak a férfiak arról, hogy hogyan dezertált ötvenezer olasz, s miképpen foglalták el az egész Veneto tartományt.
Kitüntetések és kardok egész arzenálja kapott helyet a házban, s Ferenczik bal karján csaknem a hónaljáig gyűrt ingujja mindig emlékeztette őket arra, miként veszítette el a kezét, s hogyan mentette meg az életét Metzger. Ferenczik karcsonkját a harminc centiméter hosszú, négy és fél centiméter széles fenőbőrrel szorította el, míg az őt megtámadó lovasnak magával a beretvával vágta el a nyaki ütőerét.
Közben kitavaszodott. Addig a szokásos rendben mentek a dolgok: csütörtökön volt a kenyérsütés, karácsonykor sorra csókolták a templomi keresztet, az ünnepi vacsorákhoz a veremből előszedett, s még a nyáron lemeszelt dinnyét ették, szántottak, vetettek, s márciusban megszűntek a kitelepítések is.
Egy rövid búcsú után Zsófia asszony megígérte az akkor tizennegyedik életévébe lépő unokának, hogy egy napon feleségül adja hozzá a világ egyik legszebb hölgyét, a keresztlányát. Azt persze senki sem sejtette, hogy mindez valóban beteljesül, de igen sokára, hiszen egészen 1961-ig kellett várni az eseményre.
4. A nagyságos lotyó
Az öreg Ferenczik három gyermeke közül a középső lány, Mária, túl a kilencvenen, de ma is él. A legnagyobb, Erzsébet, mikoron megállapította, hogy tíz évesen árvák maradtak, s egy gyöngyszemű s aranylelkű mostohával gyarapodott a család, mindent elkövetett, hogy iskoláit minél hamarabb befejezhesse. Ezért az első adandó alkalommal férjhez ment.
Az ok végtelenül egyszerű volt: csak ránézett az 1848/49-es eseményekből is ismert Perczel család leszármazottjára, Borbálára, s azonnal tudta, hogy nem lenne képes becsapni ezt a finom teremtést, márpedig neki egyedül csak a természet és a vére diktálta a törvényeket és szabályokat. Így történt, hogy a leánynevelő intézet falait otthagyván, az oltárig meg sem állt. Csak Gyurka nem észlelt semmit sem a körülötte történtekből, mert nem csupán az angolkórtól ijesztő sütőtökre emlékeztető koponyája, de mentális sérülései miatt az elméje sem haladta meg egy három éves gyermek szintjét. Mégis ötvennégy évig engedte a Teremtő, hogy nap nap után megkérdezze: „Erzsinket mikor látjuk már?”
Azt pedig várhatták. Nem jött. Aztán egy szép napon mégis beállított szégyenszemre egy paraszti szekér hátulján kuporogva, s egy csecsemőt és egy másféléves kisfiút is magával hozott, mondván, hogy ezek itt az unokák, Erzsébet és Ajándok. Az öregek úgy elhűltek a számukra ismeretlen név hallatán, hogy a kisgyermeknek a közelébe sem mertek menni, mert, ha az ajándék, akkor bizony az Úré. És nem is tévedtek nagyot, hiszen ezt a keresztnevet az Árpád-korban igen gyakran használták, s a jelentése pontosan az volt, amire a nagyszülei gondoltak. Erzsébet ezután egy hajnalban kiosont a házból, s gyalogosan meg sem állt először a debreceni Metzgerékig, majd a Felvidékig, ahol ebben az időben szokásos volt az örökbefogadás hirdetés útján történő módja. Gyámhatóság, időpont, lemondás. Nagyjából ennyi teendője akadt, ha szabad szeretett volna lenni, márpedig ő ezt nagyon kívánta, mivel ekkorra már elvált a férjétől, de még botrányosabb volt, ahogyan senki által sem tudottan újra férjhez ment, s nagyságos Hatalóczkynéként próbálta eljátszani a bajba jutottak vérlázítóan nyomorúságos szerepét.
Az öreg Ferenczik azonban híreket kapott, s, amint tudott, befogatott, s még időben megakadályozta azt, hogy az egészséges, s addigra nagyon a szívéhez nőtt fiúunokáját más nevelje fel. Ő maga adoptálta annak a nővérével, Erzsébettel együtt, s hogy ne essen mégsem a hatalmas csorba a lánya becsületén, rosszul diktálta be a születési nevet a falusi plébánián, mert Ferenczikből csak egyetlen család volt, de Ferencsikből egy sem…
Hogy mit szólt ehhez Áncsán Tóni, aki a gyermekek édesapja volt, majd csak valamikor 1970 körül derült ki, mert ekkor éppen vitézkedett. 1933-at írt a kalendárium. A Horthy-rendszer kellős közepén mi mást csinálhatott volna egy lecsúszott dzsentri, ha már a pénzen vásárolt és kiváltott iparosság nem ment neki? Kártyázott, ivott, nőzött, egyszóval élte az aranyifjak életét.
Negyven esztendő elteltével még mindnyájan éltek, csak éppen nagyon másképpen. Az öreg állandóan krákogott a pipadohánytól, meg el ne feledjem, a legerősebb házi pálinkától. Gyurka naphosszat ült egy kisszéken, s csak néha szólalt meg, hogy: „Erzsink megint nem jött…”. Mária valami kocsmáros felesége lett a szomszédos településen, jómaga uralta az ivót és az emberét is. Egy hatalmas új építésű házban élt a család, mert a belvíz elvitte a birtokot, a tanács pedig minden érintettnek annyit fizetett, amennyit az eredeti felépítmény és a hozzátartozó részek értek.
Ekkoriban még háztól temettek, mert a temetőben nem volt hűtőkamra. Legelőször az áldott emlékű Borbála tért meg teremtőjéhez, mert egy Máriapócsi búcsúban eltörött a gerince, annyian tapostak át rajta. Hiába tették jól kidunyházott szekérre, nem akart ő semmi mást, csak még egyszer látni a házat, amelyet valaha hatalmas gyerekzsivaj töltött be, így kórházról szó sem lehetett. Amúgy is idegenbe kellett volna mennie gyógyulni, s a lehetséges helyek közül egyikhez sem fűzte valami túl nagy bizalom. Az öreg doktor meg úgyis minden héten ellenőrizte a családot, nála nem ismertek jobb orvost, mert egyszerűen nem volt szükségük másra.
Erzsébet ekkor Debrecenben élt, ismét férjhez ment, immár harmadjára, hogy legyen kinek eltartania. Arról mindenki némán hallgatott, hogy közben valahonnan még összeszedett két zabigyereket, Ilonát és Juliskát, akiket egyenesen Pesten adott árvaházba. Túl a hetvenen, a nyolcvanhoz közelebb, mindketten ott élnek ma is a nagy fővárosban. Férjeik halála után összeköltöztek, s egy igen tágas kertes házat vásároltak. Az egyikük főnővér volt, a másikuk is diplomát szerzett, de egy híres bokszoló férj mellett soha nem dolgozhatott. Abban az időben a nőknél létezett a háztartásbeli fogalma, így nem lettek Közveszélyes Munkakerülőkké. Érdekes, de ez a fogalom nem a szocializmus vívmánya volt, mert bizony József Attilát is elszállították egy alkalommal emiatt, hiszen csak az 1913-as XXI. törvénycikk élt tovább egy rendszert. A férfiak urnái, a megszállott főállású fotósé és a bokszolóé, az egyik szekrény tetején nyugszanak most is békésen, egymás mellett. Ezek a lányok már tinédzserek voltak, amikor először találkoztak a nagyapával, aki könnyes szemmel ölelte magához őket, s ettől kezdve a nyaraikat természetesen ott töltötték. Mire Ilona fia, Ferike és annak neje alkoholista lett, a frigyből származó négy gyermeket a nagymama nevelte, akik igen sok időt töltöttek a dédikéknél.
Mindeközben Erzsébet moziba és színházba járt. Azonban amikor megtudta, hogy meghalt a nevelőanyja, akit csakis a mostoha szóval illetett, s ki nem mondta volna soha, hogy „anyám”, amilyen gyorsan csak tudott, hazament és intézkedett. A legnagyobb szoba közepén összetolt asztalokon ott feküdt a ravatalon Perczel Borbála. A koporsó nyitva, négy sarkában négy nagyon furcsa illatú, monumentális hófehér gyertya, mindenütt székek és siratóasszonyok, s alig néhány méterrel arrébb a halotti tor. Görög katolikus zászlós és tömjénes temetés volt, hatalmas tömeggel. Máriának három gyermeke, két lánya és egy fia született, de ekkor még nem voltak unokái. A kisebbik Erzsébetnek már két fia és egy lánya volt, míg Ajándoknak szintén két lánya. Mindenki eljött, hogy temesse azt a kort, vagy csak emlékezzen. Csak a lebénult siránkozott otthon egyedül, mert az ötvenes évek második felében egyik napról a másikra Metzger egyszerűen eltűnt. Hiába keresték-kutatták a nyomát, a koncepciós perek idején nem volt tanácsos messzire merészkedni, így aztán arra gondoltak, majd csak előkerül. De nem így történt. Államrend elleni szervezkedés miatt elítélték, majd internálták és kitiltották a lakóhelyéről. Talán lekommunistázott valakit, talán nem, de mindösszesen ennyi kellett ahhoz, hogy soha többé ne lássa élve a családja.
A gyászszertartás végeztével Erzsébet visszatért Debrecenbe, s amilyen gyorsan csak tudott, elvált és hazaköltözött. Talán ő maga sem gondolta, hogy mindenkit eltemet, a kilencvenöt éves apját, testvérét, Erzsébet lányát, Ajándok fiát, de ő még mindig makkegészségesen fog élni. Templomba jár majd szerettei nagy csodálkozására, fákat ültet, a szép-, déd-, ük- és a rendes unokáinak valóságos gyermekparadicsomot varázsol a birtokból, és mindenki jóságos megmentőjévé, gyóntatójává válik egészen a 2005. karácsonyán nagyon hirtelen bekövetkező haláláig.
5. A főszereplő
1962. október 23-ának éjjelén, egy keddi napon az akkori DEMKE, azaz a Délmagyarországi Közművelődési Egyesületnek nevezett intézmény szülészeti osztályán lévő ötven ágy valamelyikén napvilágot látott a család legifjabb sarja. Lányt vártak, a nevét már hónapokkal azelőtt eldöntötték. Ajándok, az édesapa szerelemtől és némi alkoholtól ittasan felesége nevét szerette volna továbbörökíteni, s Zsófiának óhajtotta keresztelni, míg az édesanya hallani sem akart erről a bohóságról, s hajdani, 1953. januárjában a tedeji Gulágra elhurcolt barátnője emlékének adózva az Edit nevet választotta a leendő újszülöttnek, de ez meg a férjét irritálta. Így aztán egyszerűen Ajándéknak keresztelték. Vagyis, két évtizeddel később azt állították az akkora felnőtté vált lánynak, hogy annak rendje, módja szerint megvolt a keresztelő, sőt egy bibliai idézetet is az orra alá nyomtak állítván, hogy azon az Ige ezen szavai hangzottak el:
„Különös kontraszt: egy király a démonok hatalmában és egy halászból lett apostol az Úr angyalának oltalma alatt. Az emberiség ma is e két csoportra oszlik. Heródes azt hiszi, övé minden hatalom. Jakabot kivégezteti, Pétert börtönbe záratja. Nem sejti, hogy Jakab odaát már az angyalokkal dicsőíti Istent, Pétert pedig az angyal a tizenhatos őrségen is átviszi. Heródes bizonyítani akarta hatalmát akár emberek élete árán is. A küzdelem ma is folytatódik! Imádkozzunk a próbákat kiálló keresztyénekért!”
(ApCsel 12,1–19)
Ennek az Apostolok cselekedeteiből vett idézetnek a későbbiekben jóval nagyobb szerepe lesz hőseink életében, mint azt gondolni mernénk.
Hogy milyen esztendő volt 1962?
Ebben az évben alakult meg a Beatles, de a magyar Omega is, a tévében útjára indult az első Ki mit tud?, John F. Kennedy megpróbál megállapodást kötni Nyikita Hruscsovval az atomfegyver-kísérletek betiltásáról, javában zajlik a második indokínai háború, amelyet csak vietnámiként szoktunk emlegetni, a Karib-tenger környékén válságossá fajuknak a dolgok, néhány ország függetlenné válik, XIII. János pápa vezetésével megkezdődik a II. vatikáni zsinat, rakéták és emberek röpködnek a világűrben, míg egy Malév egyik repülőgépe Párizs mellett lezuhan, Kádár János szájából is elhangzik az a híres mondat, hogy: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”; magyar súlyemelőből lesz Európa bajnok és rohamtempóban fejlődik a tudomány.
Mindeközben a bizánci naptár már 7470 – 7471-es esztendőket írja…
Ajándok ezt a tényt mindennél fontosabbak ítélte meg.
A béna ekkor még élt, s állandóan sipítozott. Jóval több figyelmet igényelt, mint azelőtt bármikor, s főként, mert neki soha nem adatott meg a gyermekáldás, állandóan igényelte a rózsás arcot, a picinyke kezecskéket. Ők ketten ekkor kötöttek örök barátságot: a csecsemő és a szélütött.
Peregtek a napok, akár a bekerítetlen telket őrző szőlőlugasokról ősszel a levelek, csak éppen nem avarágyakat hagytak maguk után, hanem vidám kacagásokat, s boldogságot.
Így ment egészen 1965-ig, mikor a feleség újból várandós lett. Abban az időben a szociális háló megengedte, hogy Ajándok az akkori építésvezetői fizetéséből el tudja tartani a majdani gyermekkel szaporodó családot, csak egyetlen dologra nem számítottak, s éppen arra nem, hogy az asszony áldott állapota veszélyeztetett terhességgé növekszik. Osztottak, szoroztak, az anyai nagyszülőkre egyáltalán nem számíthattak, s mivel az apai nagymama éppen eltemette a harmadik férjét is, s dolgoznia kellett ahhoz, hogy majdan nyugdíjas lehessen (Fiatal volt még akkor!), az akkor két és fél esztendős Ajándékot jobb híján Hajdúdorogra vitték a dédikhez, s a vízfejű Gyurkához. Az persze ott szocializálódott az öregek között: napközben a kertben téblábolt a fekete földtől óriásivá növekedett paradicsomok között, este régi történeteket hallgatott, s imára kulcsolt kézzel térdepelt a szentképek előtt, furcsa ételeket evett, s olyan három éves korában már kalapácsot vett a kezébe, s azzal szaladgált, s, ha nem tetszett neki valami, azonnal lecsapott rá. Így járt a szomszéd Magduska fia is, a kézfeje bánta, hogy elvett valami olyasmit, ami az övé volt. Sok adoma terjengett a gézengúz lányról, akiben maga az ördög bújt el.
6. Az eltűnt idő
Ajándék 1993-as, első visszaemlékezése:
„Az igazak emlékezete áldott.”
(Péld 10: 7)
Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó - a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.
-„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.
-„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.
Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő? -vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését.
Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny-foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit.
-„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” – gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót – nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk.
A gyermeklélektan szerint egy kisgyermeknek két és fél és három éves kora között nem máshol, mint az édesanyja mellett van a helye, itt meg Ajándok két generációval idősebbekkel élte mindennapjait, de egyelőre még semmilyen lelki sérülést nem mutatott.
Akkoriban gőzösök szelték még az utakat, nyáron a nagymamák bugyi nélkül jártak, noha nem voltak romák, de falun úgy tartották, minek az, ha a szoknya úgyis eltakarja szemérmüket és hőség volt, aszályos, ami a bakacsinszínű földön repedéseket hagyott, s szikessé tette a talajt.
.jpg)
.jpg)