A magas, elegáns férfi úgy sétált végig a kisváros kora esti főutcáján, mintha minden érdekelné, ami körülötte történik. Nézett jobbra, nézett balra, mindenkit enyhe meghajlással, vagy fejbólintással üdvözölt, akivel találkozott, és senki nem sejtette, hogy úgy megy el mellettük, azt sem tudja kik ők.
Hetek óta itthon tartózkodott, hosszabb időre mégsem lépett ki a házából. Akkor is csak sötétedés után. Hol lefeküdt a régi rekamiéra, hol régi fotókat rendezgetett, de semmi nem tudta lekötni. Maguk a képek pedig csak fájó emlékeket tudtak belőle előcsalni. Hetek óta várt, hogy valaki kopogtat, valaki hazajön ebből a népes családból, de sehol senki. Reggel leült a megterített asztalhoz, háttal az ablaknak, arra sem emlékezett, hol volt az ő helye korábban az asztalnál. Böske a cselédlány megkérdezte tőle, mit enne, ő mondta, mindegy, az pedig elérakta a legjobb falatokat, melyekről azt sem tudta, mit fogyasztott. Ez történt délben és este is, s gondolta, elél így addig, amíg még él, noha élni nem óhajtott. Nem találta értelmét. Az otthona rendben van, még az udvar is úgy néz ki, mint korábban, de egyértelmű, hogy semmi nincs úgy, s nem is lesz soha.
Egyik este végre sírva megérkezett elveszett lánytestvérének férje, Gyula állatorvos fiával, Gyurival, aztán beállított a másik sógor, Sanyi, ő is egyedül, majd Bandi is. Egyedül. Mindenki itt talált menedéket asszony nélkül, gyerek nélkül. Mert vagy más lakott a házukban, vagy nem volt kiért hazamenni.
Böske mindenkit ellátott, úgy, ahogy háború után ez lehetséges volt, és végre örömmel üdvözölte az egyetlen nőt, Icát, aki Pestről vonatozott le az urával, látni őket. Este, amikor már mind összejöttek, beszélni kellett arról, amiről eddig mindenki hallgatott. Arról, hogy nincs feleség, nincs anya, nincs gyermek! Beszélni kellett róla, hogy egyetlen feleség, egyetlen gyermek sem élte túl azt a szörnyűséget, amelyről mindegyik azt gondolta, legalább az övéi valamilyen csoda folytán élnek.
Nem halogathatták tovább, hogy szembesüljenek a lehetetlennel: Nem élnek a szeretteik. Napközben mind szerteszét futottak, hogy a visszatértektől híreket szerezzenek, estére pedig el kellett fogadniuk a tényt, hogy csak azok a nők jöttek vissza, akik gyermektelenek voltak bevagonírozásuk idején. S, mert az anyák odamennek, ahová gyermeküket viszik, mindnek a krematórium volt az utolsó állomása. Rózsinak is, Magdának is, Margitnak is, Jolánnak is. Mert nekik nem lehetett hasznukat venni a gyermekek miatt, miként a nagymamának sem a kora végett.
Ezt már még együtt sem tudták elviselni a férfiak, ment mind, amerre látott, mind egyedül akart lenni, maga akarta kiordítani magából a fájdalmát.
Kertész Miklós ült a tágas lakásban, és csak azért nem rohangált, mert fel se tudott kelni a székről. A fejét sem tudta kiemelni térdei közül, pedig legszívesebben a falon verte volna szét. Azért nem ordított, mert nem jött ki hang a torkán. Negyvenöt éves volt, mindent túlélt, amiről elképzelni sem tudta, hogy ember túléli. Elvesztett mindenkit, akiért érdemes volt élni. Elhagyták a gondolatok, elhagyták az emlékek, ködbe borult benne a múlt, s a jelen. Azt fel se fogta az elméje, hogy a régi kellemes lakásban lakik, hogy normálisan étkezik, hogy életszínvonala mit sem változott. Miként azt sem fogta fel, hogy ezt a kényelmet, ami körülveszi, ennek a drága léleknek köszönheti, aki beköltözött az otthonába, amikor őket elvitték, és el nem hagyta, amíg ő vissza nem érkezett. Ez a Böske, aki családtag volt a bére mellett, most odajött hozzá, és megszólalt:
– Beszélnünk kell Kertész úr!
– Beszéljünk Böske!
– Kertész úr, itt minden úgy van, ahogy itt hagyta. Mindent megőriztem. Ami az üzletben maradt, anyámékhoz mentettem, hogy újra tudja kezdeni, ha hazajön. Csak annyit költöttem, amennyi most élelemre kellett. Most már dolgozni kellene, nem búslakodni, hogy adni tudjon azoknak is, akiknek semmi nem maradt. Visszahurcolkodhatnánk, csak fogadni kell valakit, aki segít.
– Köszönöm Böske! Hidd el, tudom, mit köszönhetek neked, hálás is vagyok és leszek is, de várj még egy kicsit, kérlek! Tedd még a dolgod egy ideig, s kérlek, maradj ebben a házban. Később szólunk arról is, amiről még nem tudok beszélni, ami még nem érdekel. Vagy legalábbis nem annyira, hogy törődni tudjak vele. Látod, egyedül maradtam, mint az ujjam. Nincs családom, odavesztek a gyerekek… Meg tudod ezt érteni? Még nem tértem magamhoz. Várj még!
Most itt bolyong a szobákban, nyitogatja a szekrényeket, húzogatja a fiókokat, melyekben olyan rend van, mint Rózsi idején, csak éppen Rózsi hiányzik a házból.
Rózsi, a csinos olajos bőrű lány, akinek valaha úgy csillogtak fekete szemei, mintha ezer gyertya fénye verődött volna vissza róluk. Akinek a bőre selymesen fénylett, s ha érintette, borzongtak mind a ketten, s vágyakoztak. S mert egy utcában laktak, sokszor borzongtak. Tudta, hogy kell neki ez a komoly, tartózkodó lány. Feleségnek akarta. Amikor már megerősödött a kis textilboltja, amelyért keményen megdolgozott, s anyagilag már biztonságban érezte magát, megkérdezte Rózsit, hozzámegy–e feleségül? Nem a szülőket kérdezte meg, sem egyik családot, sem másikat, neki a lány válaszára volt szüksége. A lány belebújt ölelésébe, s csókjával mondott igent. Amilyen komoly volt eddig is, most ugyanolyan megfontoltan kérte, várjanak még az esküvővel. Semmi nem sürgeti őket. Előbb otthont szeretett volna. Felajánlotta, hogy bejár naponta a kis üzletbe dolgozni, boldogan teszi, mert ki akarja tanulni a szakmát, hogy valódi társa lehessen. Addig is dolgozzanak együtt, mint később a mindennapokban. Gyűjtsenek, takarékoskodjanak, s vásárolják meg együtt közös otthonukat.
A lány természetesen nem sejtette, de neki ekkor már volt annyi megtakarított pénze, hogy ne kelljen tovább várniuk az esküvőre. Már a házat is kinézte, amelybe ketten költöznének. Kérte Rózsit, nézze meg, hova vinné, hol szeretné vele kezdeni közös életüket.
Hogyne lett volna elégedett a lány Miklós választásával? Neki nem voltak elvárásai, hiszen azt sem sejtette, hogy saját házat vehetnek! Ha egyáltalán gondolhatott valamire, legföljebb egy kis bérelt házban reménykedett. Azzal is megelégedett volna. Boldogsága meglepetése arányában nőtt, mert a vártnál sokkal többet kapott. Olyat amilyenre gyermeklányként vágyott. Miszerint: majd, egykor….
Mire elrendezték az esküvő feltételeit, felújították, kifestették a házat, összeházasodtak. Még három évig dolgoztak a régi kis boltban, amíg megvehették a főtéren azt, amely később a város legnagyobb textilüzlete lett. Közben megszületett első kislányuk is, Zsuzsika. Természetesen, mint lenni szokott, a világ legszebb, legcsodálatosabb kicsije volt az övék, noha minden apróság valóban bájos, aranyos, rajongást keltő. S amint fejlődött, drága kis teste kikerekedett, haja göndör tincsekben táncolt apró fülei körül, ajka már formálta a hízelgő szavakat. Lehengerlő volt mindkettejüknek ez a kedves, törleszkedő gyermek. Miklós felajánlotta, maradjon még otthon a felesége, dédelgesse az ő kis tüneményét, hiszen hamarosan másik gyermeket is akarnak. S jött is, hamarabb, mint óhajtották. Persze várták, nagyon várták őt is, és Rózsi már tudta, számolt vele, hogy jó időre anya lesz és háziasszony. Ragyogva hordta második babáját, miközben vágyott vissza dolgozni. Neki nyilván nem tűnt olyan gyorsnak, de Miklós számára pillanatok alatt megérkezett a fia. Büszke volt és boldog. Család, ház, üzlet s egy gyönyörű fiú. Kell–e ennél több egy embernek? Olyan elégedettséget érzett, hogy már–már maga is sokallta. Szinte érdemtelennek érezte magát minderre. Akkor került a házhoz Böske, hogy délutánonként tehermentesítse Rózsit. Akinek akkor kikapcsolódást jelentett, hogy elmehetett a két gyerek mellől az ő közelébe.
Három éves volt az ő apró csodájuk, a kis Zsuzsi, aki már futkározott közöttük, mosolygott, csicsergett, amikor két nap alatt elrabolta egy kezelhetetlen agyhártyagyulladás. Két forró nap, csattanó piros pír, gőzölgő vizes lepedő, két nap vállon töltött lihegés, merev tarkó, üvöltő félelem, csend. Mire felfogták, mi történik, már el is illant. Rózsi ekkor is viselős volt, de ez nem segítette át fájdalmain. Zsuzsika oly keservesen hiányzott, csaknem belepusztultak. Közben nagyokat hallgattak. Fájdalmasan hallgattak. Mind a ketten rohangáltak Zsuzsika sírjához, vitték hozzá virágaikat, de soha nem együtt.
Sírni sem tudtak együtt. Nem sikerült úgy összekapaszkodniuk, hogy kibeszélhették volna a lelkükbe merevedett keserűséget. Elpattant egy húr. Miklós mindent elkövetett, hogy meggyógyítsa asszonya lelkét, de mert az övé is beteg volt, nem járt szerencsével. Rózsi hurcolta nagy hasát, közben az ajka körül kialakult egy olyan keserű vonal, amely soha többé nem tűnt el onnan. Ez az egyetlen új vonás egész arcát átrajzolta, rosszkedvűvé változtatta, s ezt még a kedves, hízelgő, apró Tibi sem tudta onnan letörölni. Sőt, a csupa mosoly újszülött, Évike sem. Fájdalom, az a meleg bensőséges kapcsolat is eltűnt nyomtalanul, mely eddigi életüket jellemezte. Mindketten erőlködtek ugyan, de fájdalom, az eredmény elmaradt. Rózsi soha nem mondta el senkinek, lehet, hogy önmagával sem volt annyira őszinte, mégis hihetően önvétkének tudta be Zsuzsika elvesztését. Ha jobban vigyázott volna rá… Ha különb anyja lett volna… Ha gondosabb… ha… ha. A továbbiakban elveszett a néma, eltitkolt kérdések zuhatagában, s a gyakran nevetségesnek tűnő túlvállalt feladatok teljesítésében. Mert ezután biztosra kell menni, mindent elhárítani, nem ismétlődhet meg többé semmilyen tragédia. S ebben a túlméretezett feladatvállalásban elveszett a kapcsolatuk.
Rózsi Évike születése után sem lelt vigaszt, nem oldódott fel a két szépen fejlődő apróság közelében sem. El nem engedte ugyan a gyermekek kezét, csak annyi időre, amíg kifertőtlenítette a konyhát, a mellékhelyiségeket, azt is csupán akkor, ha a kicsik aludtak. Noha az ilyen a tennivalókat Böske is ellátta volna, de úgy érezte, hogy ezeket neki kell megtennie. Ez az ő külön feladata. Még gondosabban főzött, tett rendbe mindent, s az ájulásig tisztított padlót, szőnyeget, betegesen védve környezetét. Ezzel szemben a családi ágyban gondosan ügyelt arra, hogy közép felé ne forduljon, inkább az ágy szélére húzódott. Érzéketlen maradt minden közeledésre.
Miklós reménykedett, hogy elmúlik róla ez a kényszeresség, és visszatérnek a normális életbe, erre azonban hiába várt. Változatlanul szerette, kényeztette asszonyát, közben bizony már észrevette azokat a nőket, akik nyitottak egy röpke kapcsolatra, akiknél biztonságban lehet a titka. Az üzletbe segédet fogadott, mert egyedül nem győzte a munkát, de Rózsit még nem kérte vissza. Telt az idő, Tibi iskoláskorú lett, s az egy évvel fiatalabb Évike is óvodába járt. Nagyon szép, ápolt gyerekek voltak, okosak is, anyjuk elégedett lehetett velük, de apjuknak keserűen kellett tapasztalnia, hogy a gyerekek is észrevették már, amit rejteni szeretett volna előlük, hogy kapcsolatuk miben más az apjukkal, mint anyjukkal. Miklós rajongva szerette, nagyokat hancúrozott velük, anyjuk ezzel szemben szigorúan óvta őket mindentől. A futkosástól, a nagy labdajátékoktól, fáramászástól, mindattól, ami a gyerek számára izgalmas, és főleg erősítő jellegű.
Vitatkozni nem volt értelme, mert összeszorított szájjal közölte, hogy így döntött. Teljesen zárt lett a világra, pedig a világ már elküldte feléjük alig érzékelhető jelzéseit. Ezekre még nem reagált.
Az üzlet közben felvirágzott, s már megengedhették volna maguknak, hogy néha kimozduljanak, elmenjenek valamerre pihenni, világot látni. Rózsi erre sem volt hajlandó. Ő nem ment sehová. Ha Miklósnak kedve van utazni, nincs gond, mehet, még az üzletbe is bemegy helyette, de ő marad. Böske is felajánlotta, hogy vállalja a gyerekeket, a sógornők is. Hajthatatlan maradt. Miklós viszont ment. Sajnos, alig várta, hogy mehessen. Azért is, mert érdeklődő volt, de azért is, mert már benne is kialakult a dac, miután minden kívánságára nem volt a felelet. Komor házasság lett az egykor hangulatos, boldog kapcsolatból. Már csak a rajongott gyerekek tartották össze.
Aztán elérkeztek azok a tragikus évek is, amikor nem kívánatos elemei lettek ennek, a hazának érzett, de kiközösítő országnak. Egyre szorosabbá húzták körülöttük a lét határait, miközben minden bajnak, nehézségnek okozóivá őket kiáltották ki. Itt minden mozdulatukat szabályozták, s az élet már nem volt más, csak szabály. Miklóst is munkaszolgálatra rendelték sorstársaival, az üzletet is be kellett zárni. Rózsi most ébredt rá, hogy minden eddigi biztonságukat a férje szolgáltatta. Most riadt fel beteges álmából, s döbbent rá, hogy eltékozolta az éveket. Fájdalom, nem csak a magáét, de a Miklósét is. Most ébredt rá, amikor már nem maradt más, csak az aggodalom érte. Most rövid itthonlétei alatt féltőn igyekezett kárpótolni azért, amitől megfosztotta korábban. S főleg, amikor egyedül kellett felszállnia gyermekeivel abba a vagonba, mely soha nem hozta vissza őket.
Kertész Miklós úgy maradt itt, mint a szedett fa. Nem élt sem testvér, sem szülő, sem feleség, sem gyermek. Ő volt az a szerencsés, akinek mindene megmaradt abból, amit mások elvesztettek, de ezt talán fel sem fogta, nem is érzékelte, mert akkora volt a veszteségtudata, hogy észre sem vette. Testileg, lelkileg megtört ember kért türelmi időt Böskétől, attól az embertől, aki hitet adhatott neki, hogy újra lehet az életet kezdeni.
Ekkor döntött: feláll, ismét kimegy az utcára, szembesül azokkal az emberekkel, akik nem tettek értük semmit. De, már az is nagydolog, ha ellenük sem! Hiszen lehetséges, hogy csak gyávák voltak!
Sorstársakkal találkozott, kopott, elgyötört férfiakkal, akik csak bolyongtak az utcán, vagy otthonuk falai között – ha volt nekik –, s nem tudtak mit kezdeni az életükkel. Túlélő nőket is látott az utcán, mellettük elsietett, nem mert velük beszélgetésbe elegyedni, félt meghallani, amit megtudhatna tőlük. Már azzal is szembesült, hogy többen összeköltöztek magányos asszonyokkal. Nem rótta meg őket, tudta, hogy kell az odafigyelés, a gyengédség, még akkor is, ha kényszerűség szülte.
Végül ő is kinyitotta az üzletét, s felkérte segítségnek egy kereskedő özvegyét. Ennek a kapcsolatnak az volt a különlegessége, hogy soha nem látta meg a fehér bőrű nőket, nem vonzották, mondhatni nem voltak ízlése szerintiek, tehát úgy érezte, nyugodtan dolgozhat mellette ez a nő, vele nem eshet kísértésbe. S mit tesz Isten, addig dolgoztak együtt, míg házasságot kötöttek. Julka harmincas évei közepén járt, még bőven szülőkorban, de Miklósnak egyetlen kikötése volt: Gyerekük nem születhet.
Az ő otthonában éltek, egyetlen darab bútort, egyetlen dísztárgyat, egyetlen fotót el nem mozdítottak. Ez nem a Miklós elvárása volt, Julka tiszteletét jelentette az elhunytak iránt. Szerelemről soha nem beszéltek, bár úgy tűnt, az asszony nagyon gondoskodó, ragaszkodó. Miklós szinte csak eltűrte, elfogadta ezt, mint az életét, amelyről már tudta, hogy le kell élnie, noha nem látta értelmét.
Milyen a sors? Miket tartogat? Hogy tűrjük tovább és tovább? Mint kiderült, tűrjük. Mindent eltűrünk.
Miklós, miután lassan kezdett beletörődni sorsába, gazdagon férjhez adta Böskét, akinek örökké adósának tartotta magát. Beindult az üzlet is, most ismét olyan változásokat észlelt, amelyek ismét félelmet ébresztettek benne. Bennük, sokakban. Másfélét, mint a fasiszta időkben, mert most felekezet nélkül lettek az emberek megbélyegezve. Származás szerint, neveltetés, anyagi helyzet szerint, el nem mondott vélemények szerint. Véleményt már rég nem mert nyilvánítani senki a honban, nagy félelmek terpeszkedtek rá az emberekre. Pont ez a politikai szemléletváltozás, mely mindenkit elbizonytalanított, összehozta Miklóst és Julkát. Csak egymásra számíthattak, ketten beszélhették meg a gondjaikat a paplanok alatt, egy pár lettek érzelmileg is. Amint az is megtörtént velük – mint mindenkivel, akinek volt üzlete, üzeme, gyára –, hogy államosították az üzletüket teljes árukészlettel. Néma döbbenettel vették tudomásul, hogy ez az ország attól is megfosztotta őket, ami véletlenül megmaradt. Már a biztos megélhetésük forgott veszélyben. Közel a hatvanhoz, Kertész Miklós ott folytatta, ahol valaha kezdte: hetente kétszer felverte sátrát a piacon, sőt elszekerezett kirakodó vásárokba is, ahol árulta portékáját falusi vevőinek. Fejkendőt, konyharuhát, munkás nadrágot, rövidárut, mindazt, amire kereslet volt. Julka jó partnernek bizonyult, tette a dolgát. De Miklós ekkor sem pihenhetett. Szabadnapjain Pestre járt nehéz bőröndökkel, lassú vonatokon, hogy beszerezze az árulni valót. Még bírta. Sőt, a csendet is, hiszen abban nagy gyakorlata volt. Azt viszont már nehezen viselte el, hogy a Kertész család, mely új asszonyokkal ugyan, de ismét összejárt időnként, a semmiről rendezett nagy beszélgetéseket, mert a lényeg, a jó közérzet elveszejtetett.
Hetven éves koráig piacozott, és meg is találta benne a számítását. Közben számolt. Szünet nélkül számolt. Tudni akarta, meddig kell még dolgoznia, hogy a nálánál tíz évvel fiatalabb Julkának biztosítva legyen a jövője akkor is, ha hosszú életű lesz. Ezt tekintette feladatának. Számítása szerint annyi pénzt kellett bankba tennie, hogy az asszonyt soha senki ki ne semmizhesse. Nem is semmizte ki soha senki, csak kissé tovább élt, mint kellett volna…
Aztán eljött a nap, amikor Kertész Miklós utoljára hajtogatta össze sátrát, hazavitte a maradék portékát és elfogyasztotta utolsó ebédjét. Amikor pedig Julka délutáni pihenőre tért, bement a hátsó szobába, elővette zsebéből a zsineget és úgy döntött, hogy neki ebből az életből elege lett.
Kertész Éva
