Ünnep

ünnepi csendjét
ma esti születésednek
csillagajkú imák
zsolozsmája fonja át
dédelgetett gyantás
fenyő illatú árnyaiban
fa ágán lassan lebbenő
angyalok hintáznak
szeretettel  terítik be
fájdalommal kövezett
magányos út porát

Emlék 3.

 

 

 

Az utolsó esély
Öt éves kislányát, Szöszit súlyos betegséggel diagnosztizálták. Az orvosok sajnálkoztak. Gyógyítható lenne külföldön, ha, kapna útlevelet, és kivihetné… talán.
Forgott vele az orvosi szoba, megsemmisülten állt ott. Mázsás súlyként elnehezedő lábait alig bírta felemelni. Valahogy kivonszolta magát, s egy padra rogyott. Sűrű ködben bolyongott egyedül, fehér lepedők csapódtak az arcába, üvöltött a csönd, levegőért kapkodott a tüdeje.
Kézérintésre talált magára a padon. Istenem, miért? Miért éppen ő, rikoltott benne a rettenet.  Meg kell szereznie az útlevelet, ha térdig kopik is a lába! Kissé megnyugodott. Másnap már ott szorongott a Hivatal előtt. Vég nélküli tömeg toporgott ott. Korán volt még. Tudta, hogy nem jut mindenki be, és heti egy alkalommal fogadnak csak. Az ajtó felé furakodott ő is, még szerencse, hogy vékony az alkata. Ahogy kinyitottak, a tömeg sodorta befele. Ezzel volt szerencséje.  Benn sorba formálódott az embermassza. S elkezdődött a várakozás és a beszélgetés. Voltak ott mindentudók, tanácsadók, vészmadarak. Néha az órára pillantott, de az egyhangú nyugalommal rótta a köröket. Ötször ugrott a kis mánus, amire a hivatali ablakhoz ért. Szorongva adta be papírjait. Jaj, nehogy hiányozzék valami, nehogy rossz legyen! Kiverte a víz, az arca lángolt. Végül mosolygós arc nézett rá.
-    Két hét múlva tessék jönni – mondta.
Mély sóhajjal szakadt ki belőle a megnyugvás.
A várakozás végtelennek tűnt, de eljött az a nap. Alig oszladozott a sötétség, a Hivatal előtt állt.  Mintha mindenkit ismert volna. Köszöngettek is egymásnak, de szemük az ajtót fogta. Mintha ismétlődött volna minden. A tömeg besodorta a váróba, megszólaltak a mindentudók, tanácsadók, vészmadarak, az óra ugyancsak közönnyel tiktakolt, a sor araszolt előre. De a hivatali ablaktól a legtöbben kiábrándultan, keseregve jöttek el. Ilyenkor szánakozóan néztek arra, s az izgalom nőttön nőtt.  A vészmadarak is hangosabban huhogtak.
-    Elutasítva – hallotta a szót, de nem értette.
Csak bámult az ismerős arcra. Mozdulni nem tudott, szólni akart, nem volt hangja.
-    Sajnálom, nem kapott engedélyt  -  szólt ismét a hivatalnok.
 Könnyek gördültek a szeméből.
-    Tessék kihallgatásra menni az első titkár elvtárshoz  -  súgta részvéttel a hivatalnok.
Nem tudja, hogy jött el,nem tudja hogy jutott el a pártszékházig.  A teste külön életet élt, vitték a lábai. Belépett a nagy ajtón. Meglepődött. Nem voltak sorok, nem volt embertömeg. Rossz helyre ment? Egy kis ablakból valaki rászólt. Akadozva elmondta, mit akar. Nevét, adatait bejegyezték valahová, időpontot kapott. Kezdett elfáradni a szélmalomharcban. Aztán újból ment a pártházba.
-    Két nap múlva jelentkezzék, fogadja a titkár elvtárs – hallotta,d e alig hitt a fülének. Arca felderült, meglegyintette lelkét a remény.
Szöszi fotójával, orvosi leletekkel, külföldi kezelés ajánlásával ment vissza. Nem volt tolongás, kényelmes székben várakozott az utolsó esély reményével.
Egy hölggyel kanyarogtak lépcsőkön fel, lépcsőkön le a párnázott ajtóig. Alig pihegte ki magát, behívták.  Óriási terembe ért, hosszú asztal mögött elegáns elvtársak, elvtársnők ültek. Középen felismerte a megye első emberét. Hellyel, igazi kávéval kínálták. Kérdezgették, jegyzeteltek, orvosi papírjait forgatták, majd halkan beszélgettek. A szót nem értette, de valami nyugalom szállta meg. Közel ment hozzájuk, megmutatta Szöszi fotóját, és eleredtek a könnyei.
A titkár elvtárs telefonon utasította a Hivatalt hogy  állítsák ki számára az útlevelet.
 Keze lába remegett. Érezte, hogy lehetőséget kaptak Szöszivel az életre.

 

 

Halálok halála I.

1. rész



      Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem, akit magommal én ültettem az asszony ölébe, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.
      Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe, amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a Nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat, ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.
      Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.
      Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm. Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.
      Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne sértsék annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani engem. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de nekünk nem volt eszközünk ilyesmire.

*  *  *

      Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem.
      Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, ily módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok–sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt engedékeny növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.
      Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.
      Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.
      Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. De főleg a gondolataink által.

                                                 

*  *  *

      Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, rég élő szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk, de örökre elvesztettem őket.
      Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok, később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.
      Itt a Nílus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papiruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papiruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjain történéseit ábrázolják.
      A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.
      Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz, a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik a cipekedőkről, arról, hogy a nehéz munkát végzők kellően lakjanak jól, pihenjenek eleget, mert ő tudja, hogy csak az tud igazán pontosan dolgozni, akinek nem korog a gyomra, s nem inog a lába. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.
      Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla, ami nem való már rá, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, a megmunkált darabokat, melyek úgy illeszkednek be a többi közé, mintha oda születtek volna.
      Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.
      Én még nem láttam, de azt mondják, akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.
      Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak, akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.
      Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.
      A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk, ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.
      Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött a családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert zajongó gyerekeimtől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a mély kutakból felhúzott vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.
      Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.
      Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.
      Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmitmondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.

* * *  

      Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nílus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették–e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.
      Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja hajamat.
      Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda–vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.
      Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesújt. Emelik, lesújt.
      A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kísérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!


Folytatása következik

Kertész Éva

Pusztulás idején

Dag és Norman sietve terelte az állatokat a barlangistállóba, hamar sötétedett, már kora őszre járt az idő. Bent már várták őket a fejők, a kolónia két csinos nőtagja. A tehenek is várták már ezt a pillanatot, feszült a sok tejtől a tőgyük. Mire a kecskéket és a birkákat sikerült a helyükre hajtani, a két asszony végzett is az öt tehén fejésével. A fejőgépeket vitték a mosóba. Dag a nagy tejeskannát beállította a hűtőkamrába. Norman még egyszer megnézte a disznók zárját, mert múltkor nyitva maradt. Lekapcsolták a világítást, Dag bezárta a hatalmas ajtót, és beriasztott. Szükség volt a riasztó felszerelésére, mert kétszer is betörtek az itteni őslakók, két disznót még a barlangban szúrták le és úgy vitték el azokat. Dag tisztában volt vele, hogy éheznek, de az igyekezet szikrája sem volt bennük, hogy a sorsukon változtassanak. Ennek, az orosz ember mindenbe beletörődő természete az oka, mondta Jan, a kolónia vezetője.
Csendesen baktattak a lakóbarlangok felé, megnyugodva hallgatták a süvöltő szelet, és a szélkerekek surrogó hangját, mert ez energiát jelentett, fényt és meleget. Apa és fia leült az ebédlőasztalhoz és várták, hogy Krisztin hozza a gőzölgő fazekat. Miután Dag felesége is az asztalhoz ült, mindhárman keresztet vetettek és Norman elmondta az áldást, majd mohón falni kezdtek. Ma ez volt az első meleg étel a gyomrukban. A pásztorkodáskor mindig csak egy kis cipót, és sajtot vittek magukkal. A vízre nem volt gondjuk, az állatok is és ők is a tóból ittak, rendkívül tiszta volt ez a víz.
- Holnap nem dolgozunk fiam, kimegyünk a Bajkál-tóra horgászni. Mindenki örülne egy kis sült halnak már. Na, menjünk kisfiam egy kicsit tanulni, mert mindjárt este lesz.
- Nem hagyhatnánk holnapra apu?
- Nem lehet, csak egy félórát matekozunk, azután játszhatsz.
Másnap ragyogó napsütésre virradtak, Norman rohant reggelizni. Apja és anyja már az asztalnál ült, és nagyon elmerülten beszélgettek, Normanra vártak.  Ima után kényelmesen megreggeliztek, vajas kenyeret tejjel, és egy kis füstölt húst. Összepakolták a horgászbotokat, Krisztin egy kis cipót tett sajttal a hátizsákba, majd Dag a vállára téve a merítőhálót elindult a nagy tó felé. Norman még visszarohant egy vödörért.
- Remélem tele lesz az a vödör? – kiáltott utána az anyja.
Másfél kilométer gyaloglás után értek le a partra, gyorsan kipakoltak, bedobták a horgokat, és kényelmesen elhelyezkedtek a csöpp kis horgászszékeken. Norman nagyon szeretett itt pecázni az apjával, egész nap beszélgettek, néha tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek.
- Miért hordasz fegyvert apa? Ezek az őslakók, soha nem ölnek meg senkit, csak az állatokat.
- Nem lehet azt tudni fiam, és mostanában már többen láttak errefelé idegeneket, főleg kínaiakat, kószálni. Nem tudhatjuk, milyen szándékaik vannak.
- A fegyvereket is abból a távoli országból hoztátok?
- Igen. Amikor 2199-ben elmenekültünk Norvégia területéről mi, öt fiatal házaspár, szükségünk volt a fegyverekre, mert ide a távoli Bajkál-tó vidékére értékekkel megrakott terepjáróinkkal jöttünk, nem tudhattuk mi vár ránk a hetekig tartó úton. Oroszország nem volt biztonságos, sok útonállóval találkoztunk, jól jött a fegyver. Háború dúlt Európában, és a tapasztalataink alapján, minden okunk megvolt a félelemre.  A mi családunk hajdan, 2115 előtt Európa közepén élt, de akkor kitört az éhezők háborúja Viktória ükanyád, fiával, a te Norman dédapáddal, északra menekült. Ott még nem tombolt a nagy hőség, kellemesebb volt az időjárás. Ám a háború oda is eljutott, addig példás rendet eluralta a káosz és félelem. Ekkor határoztuk el, mi öt jóbarát és munkatárs, hogy feleségeinkkel együtt nekivágunk az ismeretlennek, keresünk egy olyan élhető vidéket, ahol még nyugalom van. Jannal jártunk előtte itt a Bajkál-tó környékén, még a békésebb időkben, elhatároztuk, hogy itt telepedünk le, és egy kolóniát alapítunk. A gyerekek mind itt születtek már. Ezek a fegyverek az óta velünk vannak, és bizony volt alkalom, amikor használtuk is őket.
- Miért lakunk barlangokban? Miért nem építettetek olyan faházakat, mint amilyeneket Polovinnája faluban láttam.
- Biztonságosabbak, te is átéltél már itt hatalmas viharokat, jégesőket. Megvédeni is könnyebb. Soha nem tudni mi jön még. Nagyon sokan menekülnek délebbről ide, főleg a kínaiak.
- Miért nem mentek vadászni, hisz van fegyveretek? Lehet, hogy a hegyeken túl még vannak vadállatok.
- Nincsenek kisfiam, az állatok és növények többsége pusztulóban van az egész világon. Egyszer, nagyon-nagyon régen azt mondta egy híres tudós, hogyha a méhek kipusztulnak, azt az emberiség csak négy évvel éli túl.
- Mik azok a méhek?
- Kis fullánkos repülő bogarak voltak, ők porozták be a növények virágait, és a nektárjukból mézet készítettek, amit az emberek nagyon szerettek. Majd egy alkalommal meg is mutatom a könyvekben. Láthatod a jóslat nem lett igaz, mert a méhek már száz éve nincsenek, és mi itt vagyunk, de az igaz, hogy ha ilyen ütemben pusztulnak ki a fajok, egyszer mi ránk kerül a sor.
- Tudom, hogy milyen állatok pusztultak ki. Nincs már jegesmedve és sok medveféle, csak néhol található meg valamelyik állatkertben. Nem élnek szabadon már majmok. Farkasok, teknősök, sokféle bogár és növény tűnt el örökre. Kihaltak a brazíliai indiánok, sok népcsoport eltűnt, beolvadtak a nagy nemzetekbe. Itt élt a világ legnagyobb tigrise, a szibériai tigris. Vajon találni még valahol?
- Nem tudom, de errefelé már nem él egy sem. Az utolsó, egy megszelídített tigris, egy itteni őslakosnál úgy élt, mint egy király, mindenki kényeztette. Az öreg halász mesélte, akivel néha itt találkozunk, azzal az öreg, ütött-kopott kis hajóval halászik a tavon.
Igaz e, vagy nem, nem tudom.  Van ennek vagy ötven éve, az öreg orosz, kint vadászgatott a rengetegben, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét, egy szikla mögül. Oda óvatoskodott, és egy kis tigriskölyök fújt rá nagy mérgesen. Az öreg megrettent, és remegő lábakkal nézett körbe. Nincs veszedelmesebb állat egy kölykét féltő anyatigrisnél, de csend volt a környéken, és a kicsin látszott, hogy nagyon éhes. Az esze azt súgta, hogy sebesen hagyja el a sziklát. Így is tett, de amikor a futástól kimerülten megállt, mögötte ott volt a kicsi tigris és tovább sírt.
Hazai irányba fordult és elindult, az állat követte. Egy alkalommal megállt, és a zsákjából elővett egy darab füstölt halat, odadobta neki. A tigriskölyök mohón befalta, a Bajkál-tóhoz érve megitatta, és így értek haza ketten. Attól kezdve mindennap felállította nyúlcsapdákat, és a tigrisgyerek gyorsan nőt. Kutyaként viselkedett, egésznap a faház ajtaja előtt hevert, ha valaki jött felállt és elállta a bejáratot. Vadászni nem járt, mert nem tanulta meg, és a gazdája gondoskodott az élelméről. Halat evett és nyulat. Hatalmas állat lett belőle, de nagyon szelíd. Néha elcsavargott, valószínű társat keresett, de azt nem találhatott, mert ő volt az utolsó tigris. Az emberek az óta sem láttak tigrist. Amikor megöregedett, egy éjszaka elment a rengetegbe meghalni, soha nem találta meg a gazdája.
Apa és fia elköltötték az ebédjüket, összeszedelődzködtek, és egy teli vödör hallal elindultak hazafelé.. Norman egész úton csak a történeten gondolkodott. Nagyon szeretett volna egy kis állatot, ami csak az övé. Apja egyszer megígérte, hogy hoznak egy kis kutyát, de az ebek itt hamar elvadultak és falkába verődve irtották a nyulakat. A nyúl fontos volt az őslakóknak, nem tűrték a kutyákat. Az nem lehet, hogy minden állat kipusztuljon, akkor mi lesz velünk, emberekkel? –gondolta.

Jéga Szabó Ibolya

Nézz magadra!

Nézz magadra!
Eljár feletted is az idő.
S még hiszed, hogy vannak csodák?
Elmosta mindet rég az eső.
Mit remélhetnél hát,
ha semmit nem hiszel.
Életed keserű várakozás csupán.
De sejted már, talán tudod,
örökre egyedül leszel.
Magányod bármily nehéz,
fel nem adnád semmiért,
pedig szorongva élsz.
A félelem fojtogat,
mikor a vihar sikítva tépi
párás ablakodat.
Megbénít a meddő vágyakozás,
bár jönne a változás,
mi megszabadít.
De rettegsz, hogy tán nem éri meg
feladni váradat,
mely most még csak tiéd,
bár sarokba szorít.
Szűkölve bújnál egy odúba,
félve kucorogva,
bár az a csoda nyújtózik feléd.
De nem költözhet beléd,
hisz többször is ledobtad a porba.
Felvenni nincs erőd.
Könnyeid nyelve lesed az ablakot.
" Bár kimehetnék! "
Sírva ezt gondolod
törődött lelked kicsi szegletén,
mi ponttá sűrűsödött rég,
mikor bezártál minden kaput.
Hát, magadra csuktad a cella ajtaját.
Bámulod mélán a kint hajladozó
csupasz mandulafát.
Ő is sokáig remélt.
Mégsem kerülte el a halált.

Musztrai Anikó

Hóember

   Réka is kisétált Mikivel a térre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta, s hóember építésért kezdett nyűgölődni.
- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.
- Jó – válaszolta Réka és neki kezdett havat összegyúrni.
Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse. De nem sokáig. Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki odaugrott és szétrugdosta. Réka újra kezdte a hóemberépítést, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!
Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.
- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!
Nem bírta tovább, zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.
- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?
- Nincs semmiféle mumus, drágám: És különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.
- Ida mama se?
- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?
Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.
- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!
- Segítesz te is?
- Igen, igen, igen! Csak ne sírj.
Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra és megszólalt egy férfihang:
- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.
Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.
- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.
- Értetek jöttem – válaszolta és elhelyezte a hóemberen a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.
- Tetszik? – kérdezte a gyereket.
Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.
- Vegyél fel, pusziljalak meg.
Réka mosolyogva nézte őket.
Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.
- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?
- Hát persze! – hangzott a válasz.
- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.

Bige Szabolcs

A globalizált édenkert - könyvismertető

Tisztelt Szerkesztőség!

Örömmel értesítem Önöket, hogy október 31. -én megjelent harmadik novellás kötetem, Levegőkovács címen. A 2008-2010 közt írt hosszabb elbeszéléseim gyűjteménye. Ezek az írások korábban a Székelyföld, Partium, Irodalmi Szemle, Együtt(Beregszász), Kapu, Bécsi Napló, Napsziget, Opus(Dunaszerdahely), Magyar Jövő oldalain jelentek meg.

Csatolva küldöm a borító jpg-képét és az első recenziót Pete László Miklós írónak, az Élő Magyar Líra csarnoka főszerkesztőjének tollából.

További ibformáció a kiadó honlapján, itt található:  http://adlibrum.hu/new/index.php?task=pageDetails&id=520

Üdvözlettel: Vasi Szabó János

A globalizált édenkert

(Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete)

Vasi Szabó János eléggé keveset ír, de sokat publikál. Írásai mennyiségéhez képest igen sokat. Ebben a jelenlegi kortárs magyar írók közül talán még a politikai és kánon alapon legtöbb verejtékkel futtatott nagyágyúk sem előzik őt meg.

Nemrég jelent meg az író Levegőkovács című novelláskötete, ami a 2013-as esztendő legjobb hazai prózakötetei közé sorolandó.

A kis kötetben öt mű kapott helyet. Kivétel nélkül mind – ahogy az a szerzőre jellemző – a mai magyar valóság valamely aspektusát veszi górcső alá, kezdetben szokatlan, majd egyre természetesebbnek tűnő nézőpontból.

A jelenleg a nagyon alantas limonádék – vámpírtörténetek és egyebek -, meg a kanonizált kultúrhalandzsa két pogánya közt őrlődő, nehéz helyzetben lévő magyar irodalom számára mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amilyen a Levegőkovács. A két pogány mindegyike globális indíttatású, Vasi Szabó írásművészete pedig a magyar valóság mélyéről merít, abból táplálkozik, ami magyar irodalom számára az egyedül elképzelhető tisztességes alapállás. Se nem „magas”, se nem „alacsony”.

Vasi Szabó János otthonosan mozog a modern nagyipari komplexumok világában, töviről hegyire ismeri az ipari multicégek világát a marketingtől a szerelőcsarnokokig¸ ebben a szubkultúrában régi ismerősként forgolódik. A kötet több novellája vezeti ebbe a miliőbe az olvasót.

Ami Vasi Szabó János eddigi életművét összeköti; a következetesség, írói-mesterségbeli, illetve emberi-erkölcsi tekintetben egyaránt. Sohasem kerüli meg a problémákat. Sőt, mintha szándékosan akarna mindig a politikai és egyéb szempontból legérzékenyebb témába beletenyerelni.

Ilyen a hazai cigányság ügye, amely a Két tradíció című enciklopédikus novella második részében kerül terítékre. Ha van érzékeny téma, ez most nagyon is az. Kevesen mernek hozzányúlni, érdemben meg szinte senki. Sokan vannak azonban, akik a média importálta ostoba szlogenek alapján festenek életidegen mázolmányokat, ezzel igyekezvén pirospontokat gyűjteni a hatalom valamelyik bugyrától, és meg sem próbálnak a téma mélyén rejlő hétköznapi igazságok nyomaira bukkanni. Az igazság érdektelen. Ráadásul túlságosan bonyolult is. Az igazság nem hasonlít a pártprogramokra meg a jelszavakra, az igazság mindig a személyesen megélhető élet. Az igazság mindig egyedi és számos ága-boga van. Az igazság veszélyes.

A Két tradíció második része szinte testközelbe hozza az olvasóhoz a Lakatos családot. Több év tapasztalata, tudatos megfigyelés, talán személyes ismeretség élménye állhat mögötte. Vasi Szabó mély szeretettel ábrázolja Lakatos Kristóf alakját. A jóravaló fiút a vén szakik befogadták maguk közé, jó szakmája van, kedvelik, megnyerő személyisége csírájukban segít elsimítani a jó-és rosszhiszemű ellenérzéseket. A gazdasági machinációk őt is sújtják, a leépítés okozta elkeseredésben ő is egy a dolgozók közül.

Lakatos Kristóf jelképes figura. A maga erejéből, tehetségéből és szorgalmából kiemelkedő cigány fiatalember, akit a gazdasági élet hektikusságai ugyanúgy sújtanak, megtaposnak, mint a nem roma származású munkásembereket. Integrációját nem a környezet ellenségessége – a „rasszizmus” - nehezíti, nem is saját, úgynevezett „faji tulajdonságai” akadályozzák, hanem kifejezetten a gazdasági élet mindent lefelé hárító, mindent a legszegényebbekkel megfizettető, ezért mindenütt szűkösséget, megélhetési gondokat teremtő, indulatokat fokozó aljas mechanizmusai. Ezen a téren van az igazi diszkrimináció, az emberi jogok erősen fogyatékosak, de ami van, az sem érvényesül mindenütt a gyakorlatban.

A Lakatos család kapcsán igen sok háttér információ hangzik el. Vasi Szabó voltaképpen a kérdéskör egyik problémájára sem koncentrál rá különösebben, talán ezért is kerülhet „képbe” csaknem valamennyi. Egyszerűen, keresetlen szavakkal, a valóságos szituációba ágyazva. Napjaink konjunktúra-írói, amikor a romákról beszélnek, általában erőteljesen kihegyezik a problémák valamelyikére a helyzetet, hogy aztán a szolgálni kívánt propaganda szemléletének megfelelően torzíthassák el a képet. Így jön létre a szélsőségesen cigányellenes, vagy szélsőségesen cigány imádó irodalmi műalkotás, a konjunkturális giccs. A hétköznapok valóságához általában nem sok köze van.

Vasi Szabó írása azonban éppen arra épül. Ő nem szolgál semmiféle ideológiát, megengedheti magának a tárgyilagosság és a korrektség luxusát. Tudja, hogy a valóság összetett, hogy soha semminek sincs egyetlen oka. A beilleszkedés, integráció bonyolult, minden résztvevőjétől teljes felelősséget követelő folyamat. A botnak is két vége van. „Másság” és „ilyenség” kölcsönhatásai gyakran a nagyon finom részletekben is kiszámíthatatlanok, a kölcsönös bizalom újra és újra megcsuklik, mindig újra meg kell teremteni. Mindkét oldalról. A türelem nem lehet végtelen, de a türelmetlenség sem. Egyik fél sem fog egyoldalúan alkalmazkodni a másikhoz, de az sem mindegy, ki alkalmazkodik és miben. Ez nem előzetes jelszavak alapján működik, és nem lehet kampányszerű. A folyamat talán lényegesebb, mint a végeredmény. Mert akkor alakulhat ki a hiteles kommunikáció. Utóbbi a helyzet kulcsa, erre kell törekedni; egymás megismerése, türelmes munka, fokozatosság kell hozzá. A politikai jellegű jelszavak és a nyomukban kijegecesedő dogmák csak nehezítik a helyzetet.

Lakatos Kristóf kishúga művészeti iskolában tanul. Könnyelmű, mint a bakfislányok zöme. A mulatságon nagy bajba keveredik, a bátyjának kell a védelmére kelnie.

Az erőszakoskodó csirkefogók megverik a nyomorult Kristófot, a fiúnak az élete is veszélybe kerül. A vállalatnál gárdistaként ismert „kisfőnök”, Walter Zoltán siet a segítségére. Az életnek fura fintorai vannak…

Megérkeznek a roma szervezetek és a média képviselői. Felületesek, elegánsak, mindent jobban tudnak. Kilógnak a szituációból. Velük együtt a politikai jelszavak is bevonulnak a történetbe. Értékükön. A kérdések is jelzik; a média nem kíváncsi rá, hogy mi történt, a saját verzióját szeretné Kristóf szájába adni. Miután megsütötték a maguk pecsenyéjét, távoznak. Jövetelüktől semmi sem lesz más, se jobb, se rosszabb. Nem tudnak megoldást, talán nem is akarnak.

Lakatos Hajnalka és Walter Zoltán között szerelem szövődik. Vasi Szabó értő kézzel, finoman mutatja meg a bimbózó kapcsolatot, művének ez a része szép és felemelő. A megoldás. Az igazi.

A kötet nyitó írásáról, A Grandville Desert című novelláról korábban – egyebek között – a következőket írtam:

„Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája.

Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával.

Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya.

A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje.

(A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.)

Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota.

 A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba.

Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese…”

„…Leépítés…

Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik…

…Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország….

… Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása.

A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia.

Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének.

Hogyan folytatódnak az életben?

Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen.

Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna.

A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen…

Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust.

Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában.

Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg.

Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben.

Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi.

Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz.

A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede?

Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.

Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik.

Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják.

Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek.

Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek.

Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz.

Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs.

Contra mortem non est medicamen…”

Ehhez utólag annyit tennék hozzá, hogy Vasi Szabó János írásaiban az igazi árulás mindig az, amikor az ember önmagát árulja el, feladván élete legnemesebb célját, legfontosabb lehetőségét még csak nem is a biztonságos boldogtalanságért, hanem a puszta bizonytalanság prolongálásáért cserébe. Nem egy tál lencséért, csak a lencse ígéretéért. Van erre a kötetben más példa is.

A Higanyfényű alkony kőkemény disztópia. Talán ez is beférne valahol a science fiction határai közé, de az oda sorolható írásoktól merőben eltérő poétikával dolgozik.

Színhelye egy közeljövőbeli Magyarország. Vasi Szabó olyan képet fest Nagy-Budapestről – benne a csepel-szigeti Kis-Manhattan-nel, összevetve Ó-Budapesttel, hogy attól minden magyarnak feláll a hátán a szőr. Liberális vágyálom – kíméletlen őszinteséggel. Végtelenül kietlen, sivár – és valószerű…

A nagyiparos Klampár Brájenről kiderül, hogy kábítószerkereskedelemből származnak a milliárdjai. A magyarországi viszonyok nagyjából olyanok, mintha Dél-Amerika legszegényebb vidékeinek egyike volna. Irgalmatlanul sivár, lepusztult világ, egymás mellett a romhalmaz és a csiricsáré új. Együtt sugallják a távlatok hiányát, mint a kommunikáció hiányának örök jelképei. Ijesztő, hátborzongató világ, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Számos scifi eszközt használ itt Vasi Szabó, de megőrzi felettük az ellenőrzést. Műve irodalmi igényű tudományos fantasztikumnak is felfogható.

Vannak persze még igények scifik a hazai irodalomban, de nem nagyon sok. Ha a hazai scifi terjedelmesebbik fertálya időnként megkockáztatná, hogy kiemelje fejét a kortárs angolszász science fiction ülepéből, meglepődve vehetné észre, hogy a hazai viszonyok között a témák micsoda miriádjai üvöltenek sírva az igényes scifi feldolgozás után. A legtöbbjük olyan, amit angolszász élettapasztalatú ember észre se venne, meg se értene…

A kötet záró novellája, A katona és a delfinlány a Levegőkovács talán legérzelmesebb darabja. Vasi Szabó megint olyan területre merészkedik, amely a magyar irodalomban jórészt szűzföld – ha az amerikai filmklisék mintájára írott műveket figyelmen kívül hagyjuk akár a „magas”, akár az „alacsony” irodalomból: a volt Jugoszlávia területén játszódott (polgár)háborúk egyik epizódját állítja elénk. Következetesen ragaszkodik írói alapállásához: a történelmi eseményt szigorúan „alulnézetből” a benne résztvevő emberek szemszögéből látjuk.

A kalandvágyból a horvátokhoz csatlakozó magyar zsoldos és a szintén a szerbek oldalán harcoló vadóc szerb özvegyasszony különös szerelmi története sajátos látlelet a XIX. század Közép-Európájának eszmei és nemzeti zűrzavaráról. Montagu és Capulet Európa közepéről. Aligha akad szerelmi történetnek olyan hősnője, aki kevésbé hasonlítana Júliához, mint Bojána. Mégis a szívünkbe zárjuk, izgulunk érte, meggyászoljuk. Története megrendítően szép.

Talán ennek a műnek az olvasása után értjük meg, hogy Vasi Szabó univerzumának középpontjában – minden látszólagos szkepticizmusa, mítosztagadása, a hétköznapi megalkuvások tucatnyi precíz felmutatása, sok száz, a fantáziát látszólag a poros és rideg valósághoz szögezni látszó nyelvi leleménye ellenére – a szerelem áll. Az élet célja és értelme.

Vasi Szabó János írói világában a szerelem, ami tükröt tart az embernek, a szerelemben való részvétel képessége határozza meg egy-egy szereplő értékét. Mindenkinek olyan szerelem jut, amelyre emberségénél fogva képes, és mindenki annyira lehet boldog, amennyire jobb emberré tud a szerelem által válni.

Ez az egyik fő témája a Történetek Macskavárosból című műnek is, amely a kötet legterjedelmesebb darabja, egyben a kedvencem. Lebilincselő novella, egyben szép összegzése is a kötet szerteágazó emberi-erkölcsi mondanivalójának.

A kínai világcég hazánkban is megtelepszik, és munkatársakat toboroz. Csakhamar kiderül, hogy a kedves jó kínaiak gyorsan adaptálták a multicégek szinte összes eljárását, de az is, hogy vannak a tevékenységükben sajátos csak rájuk jellemző színfoltok is.

A novellának ez a rétege is érdekes és sokatmondó. A szerző nemcsak a cégek belső világát ismeri enciklopédikus pontossággal a futószalagoktól a területi helytartók irodájáig – és azon is túl -, nem csupán a technológiai rendszert ismeri és mutatja be szokatlan aprólékossággal – de másodpercre sem unalmasan – hanem az egész kolosszus hátországát, globális kapcsolatait is.

Magyarok csöppennek a rendszerbe, és a gépezet tüstént elkezdi őket a maga képére formálni. Ebben maguk is partnerek, munkát szeretnének. Legfőbb motivációjuk a hétköznapi megélhetés vágya. Persze, nincs azonos ember, nincs azonos helyzet, a látszat ellenére sem. Mindannyian döntési szituációba kerülnek, és nagyon különbözőknek bizonyulnak. Vasi Szabó világában az ember értékét a szerelemmel kapcsolatos tulajdon döntései határozzák meg, amely döntések éppen annyira szabadok, amennyire a szereplő képes azonos maradni önmagával. Látszólag az anyagi helyzet határoz meg persze mindent, de ez csak díszlete az életnek. Az igazi döntés mindig kockázatos, aki pedig a rizikót nem vállalja, képtelen azonosulni önmagával.

Erről szól a Történetek Macskavárosból. Látszólag lazán összefüggő történetek csoportja, valójában igen feszes, ravaszul szerkesztett mű. A szerkezet távolról az Anna Karenina felépítésére emlékeztet, épülő és pusztuló szerelemmel, egymásba fonódó szálakkal, de az irodalom ideje napjainkra felgyorsult. Ez a történet sokkal cselekményesebb a mintaképnél.

Magyarjaink megméretnek a szerelem által. Ki könnyűnek találtatik, ki meg nem, de ki-ki magához illően.

Az egyikük élete értelmét löki el gyáva megalkuvással. A gyönyörű ujgur lány életre szólóan kötelezi el magát mellette, ostoba magyarunk fel sem fogja a mesebeli boldogság lehetőségének értékét. Vigyorog a szerencséjére, mint valami kvázi-romantikus balfék. Aztán az első intrikára nadrágjába száll a lélek.

Kiderül, hogy az ujgur lányt figyelik, a családját terroristának tartják. Magyarunk gyorsan törli telefonjából szerelme számát, és megvert kutyaként oldalog el a boldogság közeléből. A lány öngyilkos lesz, a férfira életfogytiglani jelentéktelenség vár.

A másik férfi szerelme kevesebbet ígér, hétköznapiasabb is, de többet teljesít, mert a másik magyar azonos tud maradni önmagával.

Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete sajátos világokba vezet bennünket, legfőbb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások és egyéni identitás konfliktusa, kölcsönhatása.

Lehet, hogy a globalizáció egyetlen katlanná formálja a világot, de ebben a stadionban a döntőt akkor is mi, emberek, magunk játsszuk. Ki-ki maga. A globál hatalmak szeretnék a lelkünket, de mi döntünk, aláírjuk-e a szerződést.

A kötet szép irodalmi élmény, ajánlom minden olyan Olvasónak, aki „magas” és „alacsony” helyett igazira vágyik.

72

Fellélegzett bennem a halál,

súlyos dallamot énekel,

zenegépek 72. dallamát

dúdolom önzetlenül, felemel.

Elindul, de életet bennem már nem talál,

Mosolyogva, együttes érdekkel

macskakövön 72-őt lépünk hát,

mint gép mozgok, lemerült teleppel.

Szól! A fájdalmadat érezzük már,

szenvedjük éjjelen bűbájos képekkel.

Majd a 72. lépés után mattot ád,

s kalapot emel önérzettel.

Megsimogat most, s örömmel vár,

fekszek hidegen, mellen font kezekkel.

S a 72 centis antik urnán

egy név villan fel tűzgravír betűkkel.

E név jó helyütt van már,

talán egy szempár tekint rá tisztelettel.

Szomorú-boldog könnyet csal e 72-es szám,
Mely egykor telve volt élettel s reménnyel.

Egy fényes napsugár

Ady Endre: Párisban járt az ősz című verse nyomán.

„Párisba tegnap beszökött az Ősz,

Szent Mihály útján suhant nesztelen,”

szemtől szembe néztünk farkasszemet,

mégis lágyan megérintette a kezem.

Vezetett volna szeptemberi szunnyadó fák alatt,

amelyek gyümölcsén majd a sárguló fű fázósan didereg,

 Ősznek távoli furulyája törte meg a megdermedt csendet,

bűnös Napsugár fényében táncolt, zengett az elkerülhetetlen.

Tegnap lopakodott, mosolygott rám a pajkos vég,

 Szent Mihály kardja átszelte az Ősz nyomát,ám

mindketten tudtuk: itt a november, december

mégis kaptam egy időre halasztást, pedig

eljön a nap, amikor ismét megérint az Ősz szele,

és én tudom csupán

utolsó utamra elkísér

egy fényes napsugár.

Markovic Radmila

Ez elment vadászni

Ez elment vadászni.
S vajon mit fogott?
Madárlátta pályázatból
néhány trafikot.

Ez elment horgászni.
S vajon mit látott?
Aranymosás után maradt
döglött pisztrángot.

Ez elment gombászni.
Nem elkergették?
Más kapta meg addig bérelt
kicsiny erdejét.

Ez elment tanulni.
Kapott-e segélyt?
elvitte azt a külhoni
honfitársa rég.

Ez elment – hová is?
Munkát keresni.
Ám helyette fityiszt kapott:
- Vénség nem trendi!

Elment hát szavazni.
De kire voksolt?
Arra, kinek ígérete
egy tál lencse volt.

Haász Irén

Alma a fájától

- Mami taníts meg csúsztatott palacsintát sütni! — mondta a lány.
- Hét végén itthon leszek, s szombaton eljövök! Mit szólsz hozzá?
Miután kötetlen időben vagyok nyugdíjas, szabadon rendelkezhet velem. Mondtam: Rendben.
Reggel kilenckor csöngött a telefon, és közölte, hogy már fölébredt, de még nem lát. Majd jön. Mondtam, feküdj vissza, aludj még egy kicsit.
Tízkor kisompolyogtam a konyhába, lassan kezdtem szedelőzködni. Előhoztam a kamrából a lisztet, a cukrot, kivettem a hűtőből a tojást s a vajat. Előkészítettem a két edényt is, amibe rakom a tojásokat. Aztán gondoltam, megpörkölöm a diót, ha hozza a gyermek a darálót, legyen megfelelően kihűlve, hogy már csak darálni kelljen.
Kezdtem feltörni a tojásokat is, gondoltam, hadd haladjunk, mikor ideér. Óvatosan választottam külön a fehérjét a sárgájuktól, és külön edénybe raktam őket. Majd bementem pár percre TV-t nézni, de nem tudtam sokáig egy helyben maradni, így habosra kavartam a cukrot a vajjal és a tojások sárgájával. Aztán hol egy kis lisztet, hol egy kis tejet tettem hozzá, míg megfelelő állagúvá vált. No, gondoltam, már nincs más hátra, csak a habot kell keményre verni. Mire kész lettem, csengetett, és ott állt életnagyságban, de üres kézzel.
- Nem találjuk a darálódat mami. Sem én, sem anya. Ő kérdezi, milyen az, amit keresel?
Csendes malíciával megállapítottam, hogy az anyját is én juttattam el a konyhaművészetek magaslatára, és összekavartam a habot a kész masszával. Már csak ki kellett sütnöm a palacsintákat, és csinosan, sikkesen egymásra csúsztatni. Amíg ezt cselekedtem, a leányzó lassú, elegáns mozdulatokkal, késsel darabolta a diót, amelyből minden második palacsintára szórtam valamennyit. A közbülsőre lekvár került.
Álltak a palacsinták diszkréten a tálon, én pedig gyors mozdulatokkal összekevertem a vanília pudingot a boros tejjel. A lány aggódott, hogy sok lesz a bor, és átvette a keverést. Nagyon vigyázott, mert figyelnie kellett mikor kezd dermedni, mert a megfelelő pillanatban kell a palacsintákra önteni, hogy megszilárduljon. Nos, a pillanatot lekéstük. Igaz, hogy óvatosan kanalazta a pudingot a palacsinták tetejére, abból hol az egyik, hol a másik oldalon folyt le egy kicsi, amit gyorsan felszedett az ujjával majd lenyalta. Konstatálta, hogy finom, és tovább nyalt. Kezet mosott, nyalt. Kezet mosott, nyalt. A végén tiszta lett a tányér széle. Büszkén indultunk vele haza, hogy megmutassa, mit sütött.
Megebédeltünk, és maradtam még egy ideig, aztán hazajöttem. Gyanús olajszag terjengett a lakásban. A tűzhely közelében rájöttem, mi a bűz oka. Takarékon hagytuk a tűzhelyet, de gondosan rajta hagytuk a palacsintasütőt is. Szegényke csak égett, égett, már a teflon is leolvadt róla a szégyentől. Menthetetlen volt.


Berettyóújfalu. 2011. 02.15.

Kertész Éva

Föld alatt, fák felett Katyn

 

Thököly Vajk

Játszd el újra

Játszd el újra gitárodon,
Amit régen pengettél!
Húsz éve, hogy nem hallottam,
Senki szebben nem zenél.
Akár maradsz, akár elmész,
Úgyis hozzám tartozol.
Kegyetlenül megalázhatsz,
De csak nekem gitározol.
Játszd el újra, játszd el, kérlek,
Gitárodon a dalom!
Lágyan pengesd húrjaid,
Mert utoljára hallgatom.

Musztrai Anikó

Dalolt az alkonyat

Dalolt az alkonyat
ablakom alatt.
Aludni tért a Nap,
a felhők eltakarták
a fénysugarakat.
Suhogva zúgott a nádas,
vad vihar rázta a fákat.
Villámok cikáztak.
Nem jött a szememre sokáig álom,
szerelmes csókodat hiába várom.
Villámként hasít az emlék,
mennydörgő hangok kísérték.
Oly rég volt és oly szép!
Eső mossa a tarka lombokat,
monoton hang altatja bánatomat.
Csillagzápor hull az éjbe,
béke lepke az emlékre.
Felkúszik a Hold az égre,
álmomra rávetül a fénye.

Tóth Sarolta

Irigység

irigylem magam érted
az elmúlt évekért
pár hónap örömért
irigylem akiért élsz
neked vele kék az ég

furcsa álmomban
vonaton utaztunk
idő festette hajad
szemedben nyugalom
mosolyodból vágyad
régen elmaradt
benne őszi kép
csendje honolt
az irigység ma reggel
szívemből elosont

a vonat pedig feketén
velem tovább zakatolt...

Emlék 2.

 

 

 

 Karácsonyi emlék ( Emlékek 2. )
 

 Így szakadt a hó éppen akkor is ötvenöt éve, merült emlékeibe Gyuri bácsi. Szemében könny csillogott. Szép, nagy családja volt, szorgos fiatal felesége, három kis gyereke. Nem voltak gazdagok, de jól éltek. Igaz, sokat gürcöltek, földeket vásároltak, kis gépeket, két tehenet, gyönyörű lovakat, hogy legyen, amivel megdolgozni a földeket.
S akkor jött a nagy fordulat! Mennyit zaklatták, hogy álljon be a közösbe. Új világ jön, meglátja, jobb lesz, mondták neki. Persze, szájaskodtak azok, akiknek egy kapa földjük se volt. Henyéltek, napszámba mentek, ha kedvük tartotta. Most ezeknek kellene a keservesen szerzett földje, állatai, mindene. Hát, nem, nem!  De Az új világ hatalma nagy volt. A nagyobb gazdák kuláklistára kerültek, elvitték ki tudja hova, s az otthon maradt családtagokat addig alázták, amíg beálltak a tsz-be. Így neki se volt más választása.
Csak állott a tornácon, s a szíve majd megszakadt, amikor elvitték a kisgépeket, a szekeret, az állatokat. Harminc év munkáját! Ám a kedves lovaiért kiesett a szeméből a könny! Hát még, amikor az a semmirekellő Gazsi, rájuk csapott az ostorral! Kinyílt a bicska a zsebében, vérben forgott a szeme. Még szerencse,  a felesége észre térítette. Nekiment volna Gazsinak, s a belét is kiontotta volna!
 Bütykös ujjaival megtörölte a szemét. De a lélek fájdalmát nem lehet letörölni!
   Közeledett a karácsony.  Hogy sírt szegény felesége! Bár egy karácsonyfának való kellene. Elvették a kis erdőcskéjüket is. Pénz se igen volt.
–    Hozok fenyőt az erdőmből éjjel, ne félj. Te készíts a kicsikkel fára valót – vigasztalta a feleségét. 
Másnap az anyjuk játszani hívta a gyerekeket. Csomagolópapír, színes lapok kerültek elő. Abból vágtak kisebb kockákat, majd két szélüket bevagdosták, papírláncot ragasztottak, diót festettek, gyufaszálat szúrtak bele, almát hoztak a pincéből. Felesége közben szaloncukrot főzött, kis formákba öntötte, vaníliás finom apró süteményt készített, közepén üres karikával. A vanília illata azt a napot juttatja Gyuri bácsi eszébe azóta is.
 Aztán sűrűn kezdett havazni. Csak úgy szakadt. Amikor a falura ereszkedett az est, a nagyobbik gyerekkel elindult az erdő felé. A baltát elrejtette a kabátja alá, nehogy megsejtse valaki, mire készülnek. Lassan, nehezen haladtak a térdig érő hóban. Egymás nyomában lépkedtek.  A  hold és a fehér hó mutatta az utat. Ha ág reccsent, vagy távoli hangfoszlányokat sodort fülükbe a szél, meglapultak a hóban. Végre, elérték az erdő! Jól ismerte, akár a tenyerét. Hamar megtalálta a kis fenyőt. Sietve vágták ki, majd bújva, félve indultak haza…. A saját erdejéből kellett fát lopnia karácsonyra! Hogy felejthetné el ezt! Tolvajjá tette az új rendszer! A megalázást nehezen viselte el. De a gyermekeknek legyen angyaljárás! Ne érezzék ők is a bajt, bánatot.
 A szél szemükbe hordta a havat, nagyokat taszított rajtuk, de szerencsével jártak. Amire hazaértek, a kicsik a tálba előkészítették az angyalkának a díszeket a fára, s már aludtak. Anyjuk csomagolgatta a cukrot a papírokba. Napokkal azelőtt a saját ruháját szabta fel, hogy ruhácskát, ingeket varrjon ajándéknak.  Rettegve várta őket haza.
Szorongása örömmé változott, ahogyan meglátta őket.  Aztán elcsendesedett a ház. Másnap estére várták az angyalt.  Az istálló feletti padláson feldíszítették a fácskát, nehogy meglássák a kicsik.
–    Sötétedés után jön az angyal – egyezték meg.
A gyerekek anyjukkal a nagyszoba ablaka előtt kémlelték az eget. Hátha meglátják az angyalokat! Még énekelték is a Mennyből az angyalt, a Kis karácsonyt…
 Gyuri bácsi elmosolyodott. A nagyobbik gyerekkel - pedig az se volt több tizenkettőnél - a sötétben bevitték a karácsonyfát a házba, alá tették az ajándékot, s felkapcsolták a villanyt.
-    Megjött az angyal! - üdvrivalgással rohantak a gyerekek.
Istenem, de örültek! Tátott szájjal bámulták a szép karácsonyfát, ragyogott a szemük a csodától. Aztán megtalálták az ajándékot is! Mutogatták egymásnak, apának, anyának a szép ruhácskát, az ingeket.
Örömük feledtette vele az elmúlt napok keserveit.
 Szemük csillogásánál különlegesebb ajándékot nem kaphatott volna!  Jéggé fagyott szíve is felmelegedett a boldogság láttán.

 

 

Csend és zaj

Az utcalárma most ült el a sarkon,
elfáradt kicsit, halkan zsong, zenél.
A macskakövön visszhangot vet sajgón,
mielőtt még a csenddel összeér.

Hozzám űz a szél, jössz te cserfes asszony.
Meg se szólalok, a lelkemben vagy.
Zsörtölődsz velem, amíg én haragszom.
Fülembe ácsolt kínpad minden hang.

Csend vagyok benned feloldva a zajban.
így kap értelmet együtt e kettő,
teremtés lázában a Teremtő.

Megsebzetten, míg velem kínlódtál,
fájt nekem a szó, amit kimondtál,
és fájt neked is, amit elhallgattam.

Seres László

Emlékek a múltból 1.

 

 

 

Végre, kipihenhetem magam, gondolta, s jólesően nyújtózott el a kanapén.
    Nehéz hete volt, vizslató ellenőrzés a munkahelyén, napi gondok otthon. Hiába volt munkája, pénze, gyakran éheztek is. Az üzletek üresen tátongtak. Ha valamelyikbe árut hoztak, futótűzként terjedt a hír, s szempillantás alatt emberkígyó kanyargott előtte. Legtöbbször csak percek múlva derült ki, miért is állnak ott. Mindegy volt, hogy éppen mosóporért vagy olajért.  Semmit nem lehetett kapni, csak sorok, vég nélküli sorok… Vajat, cukrot, kenyeret fejadagra kaptak jegyre (bonra), húshoz az erősebbek jutottak néha.  Olyankor az ember állattá változott, csak tülekedés volt, meg aki bírja, marja harc a megélhetésért.  Közben dicshimnuszt zengett a rádió, a tévé, az újságok...  A nép jelre tapsolt, éljenezte a legszeretettebbet,  a  conducatort.  Így nevezték az államfőt akkor.  Aki ellenállt, az hamar megtanulta a kék ingesek gumibotjától a rendet, vagy örökre eltűnt…    Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. Pihenni szeretett volna keveset, amíg kisfia Klári barátnőjénél játszott Lórival. Jól megértették egymást a gyerekek, s így felváltva töltötték az időt hol ott, hol nála.
A Tv feketén bámult rá – még nem volt itt az adás ideje, meg villanyáram se  –, az elemes  rádióban halk zene szólt.  Betakarózott. Jócskán az őszben jártak, de nem kaptak meleget a központi rendszertől.  Hiába remegtek a hideg lakásokban. A törvény az törvény.  S a panelek lakói fáztak, néha áztak is.  Maradt a takaró s a meleg ruha.
Elszunnyadhatott. Erős kopogásra, s barátnője kislányának a hangjára ébredt. Hozza Gáborkát, gondolta, s nyitotta is az ajtót. De, a kislány egyedül állott ott.
-  Lóriért jöttem – mondta, s belépett az ajtón.
-  Hát nincsenek nálatok? – riadt meg.
-  Nincsenek. Ide jöttek játszani.
 -  Itt nincsenek  -  mondta, s végtelen gyengeséget érzett, majd összerogyott, a szíve pedig hevesen lódult meg.
 -  Hol lehetnek?
 Mire magára kapta a kabátját, a Lóri szülei is rémülten rohantak át. Szürkülődött, nagy léptekkel közeledett  az este. Négyen négyfelé szaladtak. A közeli utcákba, a tó mellé, a patakhoz. Sehol sem voltak a gyermekek.
-    Hozzál róla egy fényképet, kiáltotta a barátnője. Jani bemegy a rendőrségre.
Kettesével rohant a lépcsőkön felfele, kapkodott a levegő után, mikor beért a lakásba. A felvonó se működött villany nélkül. A szobában már gomolygott a sötétség. Remegő kezekkel kutatott a fiókban fényképért.
 S ekkor a bejárat felől gyerekkacagás csilingelése hallatszott! Gáborka és Lóri lépett be. 
    - Mama, pénzst kerestünk! – mondta boldogan a kisfia, – és tenyerét kinyújtva mutatta  a szerzeményét.
 -  Eladtuk  a piacon a tökmagot, amit nagymama küldött neked .
Mázsás kő gurult le a szívéről, remegve ölelte át a gyerekeket, s a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig az arcán

Egy óvónő nyugdíjba vonulására

Köréd lopakodtak
gyűltek az évek
sose fogtad eddig vallatóra
hagytad hogy lassan
halkuljon az ének
-amik szívhez szóltak-
s azt a sok parányi
bimbózó reményt
karjaidban
viharoktól óvtad

Szikrát fog még a szó
most elköszönnek
könnyet se ejts
ne lássák hogy fájhat
gazdagítson az
véreddel átszőtten
ahogy az évgyűrűk
a vén fákat

Velük maradsz
hol a szemük fénye gyúl
s kezük melegét
őrzi két kezed
angyali-sereg
Hold-tájakra indul
ott várnak majd rád
míg megérkezel

Seres László

Mérleg

két serpenyő
balra
ezüst a tó
jobbra
zöld a mező
s középen a jegenye
mérlegnyelve
ágai között
beágyazódott
fészekrepesz
a fa
a táj
megszokta már
nem fáj
nem bizsereg
nem vándorol

alatta
sétáim halottja
szürke öltönyben
kiterítve fekszik az út
megállok
anyám apám keresem
az örzsenénéket
nagytatákat
szekérnyom vízjelét
mely hamisíthatatlanná
tenné ismét a tájat

dél van
árnyékom is alig
ezüst és zöld
egyensúlya
tartja a valóságot
nincs mi kibillentse
fönn kóros madárhiány
kék betonba keverve

épül az ősz


Kelebi Kiss István

Kavicsok

A végtelen Idő örvényébe hullott
a Lét medrében csiszolódott kavicsok
már nem értik egymás szavát.
Elsötétült a létezés
nincs már fény,
csak hideg és sötét.
Már rég elvesztettük egymást
kihullottunk kezdetleges Édenünkből,
mit csak fél szívvel építettünk
s azt hittük,örökké tart.
Csak vagyunk egymás mellett
mint két kavics,
mit a Lét folyama
véletlenül egymás mellé sodort.
A gondolatok idegenül
siklanak el a másik mellett
s nincs válasz,ha kérdezek.
Mintha más nyelven szólanál
s szavamat te sem érted már.
Földhöz ragadt lényünk
nem tud a csodák földjére emelkedni,
mert hitünket régen elvesztettük.
Silány vágyak tárházává züllik a lélek,
ha nem hallhatja hangját a szépnek,
ha nem fürdetheti arcát tiszta fényben,
ha hite nem emeli a reményhez.
Megcsontosodott lelkünk mélyéről
ha kitekintünk,nem látunk mást,
csak a minket körülvevő kavicsok
süketen sodródó folyamát.
Add meg hát Uram
a teremtés örök-új csodáját,
hogy a Lét medrében sodródó kavicsok
újra értsék egymás szavát.

L. Horváth Zsuzsa

Téli virágok

Téli virágok,
szárított álmok,
konzervált napfény,
sápatag, fösvény…
Hol az az álnok,
holdlepett ösvény?

Téli virágok,
kései lángok,
hamis esélyen
hamvadt erények…
Kötnek még láncok,
hiú remények?

Tenyér-fészkedben
vizedet tartod,
mosd meg az arcod,
mosd meg az arcod.


Haász Irén

Tükröm, tükröm, mondd meg…

Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.

Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tűntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.

Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

Kertész Éva