Újévi köszöntő

Kedves magyar Barátom!

Boldog új évet kívánok Neked egy kis versemmel, mely jó pár évvel ezelőtt készült, és hangosodott meg (ezért is egy  kicsit recsegős), de mondanivalója ma is ugyanaz.

 

B.U.É.K.

A csend

A csend sűrű, puha,
szerelmi álmok vánkosa,
erotikus, buja,
fáradt vágyaink vándora.

A csend a magány tornya,
elmélkedésre alkalom,
sorsunk korongja,
emlékezés, fájdalom.

A csend hangtalan hang,
szent áhítatunk harangja,
vezeklő imádság,
bűnöket oldozó fohász.

A csend csupa zene,
tisztaság szűzi szigete,
szivárványból szőtt fény,
szívünkben dobogó remény.

Add nekem a csendet,
engedd, hogy benne pihenjek,
hallgassam zenéjét,
gyönyörködve lássam fényét.

Tóth Sarolta

Fagyhalál

Csupasz faágon csüggedt madarak,
hideg szél borzolja tollukat.
Fák alatt színes avar,
benne sok bogár ,
szeméthegyek,
eldobálták kukában turkáló emberek.
Rohanó tömeg az utcán, fázik,
esőben ázik a sok szemét,
utánpótlás van elég.
Van, akit ez zavar,
de nem veszi fel, továbblép, siet,
nem az ő dolga, de kinek?
Aki eldobta, ostoba, buta,
megnevelni? soha!
Szemét az ember,
ki ilyen környezetben jól érzi magát,
de ne őt okold, kilátástalan sorsát.
Nincsen munkája, otthona,
ő sietne, de nincs hova.
Italtól lépése tétova..
Csupasz faágon csüggedt madarak:
hideg szél cibálja a rongyokat,
fák alatt korhadt padok,
nyugalmat lelnek ott.
Testük reggelre
megfagyott.

Tóth Sarolta

Téli életkép

Téli örömök - Balogh Anikó ceruzarajza

Ólomszürke délután, a szobában félhomály
Tán aludni volna jó, vagy egy kis magány
Hogy csöndembe merüljek, belül rendet teremtsek
Leltározzam sorsomat, szülessen egy gondolat!

Se magányom, se csöndem, gyerekzsivaj köröttem
Mindenütt tennivaló, miközben esik a hó!
Megvár minden, ami munka - hosszú lesz még az éjszaka -
Játszani kell, mikor hívnak, öröm-élmény egy anyának!

Nosza, fel a kabátokat, kesztyűt, csizmát, sapkát, sálat
Fiaim meglepve nézik, arcomon izzadság fénylik
Ahogy őket öltöztetem, orrocskájuk törölgetem
Végül a kis szánkót hozom, elébe magamat fogom
S elindulunk a friss hóba’ párhuzamos nyomot hagyva
Nevetve és kiáltozva, hógolyókkal dobálózva

Órák múltán elfáradva, éhesen és kipirulva
Hazatér a vidám csapat, a ruháink merő latyak
Életmentő vetkőztetés, tele kádban gyors fürdetés
Ripsz ropsz vacsorakészítés, már pizsamában etetés

Közben egyre laposabban ágyuk felé pislognak
Elmarad az esti mese, jó-éjt puszikat kapnak
Nemsokára zsivaj helyett halk szuszogás hallatszik
Édes álmukat őrizve a lelkem is megnyugszik.

Indulok a csatatérre, minden göncöt elrakni
Teregetni, szárítani, ami piszkos, kimosni
Kis csizmákat kipucolni, a kádat kisúrolni
A holnapi tiszta ruhát szekrényekből kivenni

Hűtőszekrénybe az ételt, magamnak blúzt vasalni
Végül a nap fénypontjaként az ágyamba zuhanni.
Mielőtt az álom manó szemeimet lezárja
Átgondolom, mi a fontos tennivalóm másnapra

Mindezeket nem panaszként vetettem a papírra
Csak azért, hogy megőrizzem magányos napjaimra
Amikor majd gyerekeim nem szorulnak anyjukra
Élik saját életüket, tanulva és dolgozva…

 (+)

73 évem múltán elérkezett az idő
Amikor a múlt „befőttje” méltán elővehető
Felidézni anyaságom gyönyörű virágkorát
S újraélni egy téli nap hajdani boldogságát

Balogh Anikó

Karácsony

csillagos téli estén
kacagó hópehely
csilingel csendesen
simogató szélben

kisdedként  ringatja
holdfényben kezét
magáéba fonja
féltőn babusgatja

két szőke gyermek
ablaknál bűvöletben
csodálkozó szemmel
nézi lelkendezve

szépséges ünnep
mire vágytak eljött
fenyőfa ágán fénylő
füzér ragyogó gömbök

zöld szoknyája alatt
színes csomagok
hasukon piros bog
selyemből szalagok

pillangó szárnyon
tova suhanó évek
könnyű kézzel
szép emléket írnak

A karácsony utáni nap

Karácsony másnapja utáni napon két lélek várakozik a mennyország kapujában. Egy ideig sétálgatnak, kerülgetik egymást, majd szóba elegyednek. Sok mindent kitárgyalnak, amikor az egyik váratlanul megkérdezi:
─Neked, hogy telt a karácsonyod?
─Tulajdonképpen, mint mindig ez is jól sikerült. Tudod, minden évben nagyon várjuk ezt az ünnepet. Nem messze tőlünk, van egy régi kastély, amelyet most könyvtárnak használ a város. Ennek az udvarában, mindig készítenek egy emberi léptékű betlehemet. Minden annyira valóságos benne: a jászol, a szent család, az állatok, az éppen betoppanó három király, a pásztorok, az angyal. Beleselkedhetsz az istálló ablakán, vagy oda mehetsz egész közel, és részese lehetsz a csodának. Mi a négy gyerekkel, minden nap szerét ejtettük, hogy elmenjünk, és lelkileg felkészüljünk a karácsonyra. Ahogy feltöltődve hazaértünk, meggyújtottuk az adventi koszorú gyertyáit és karácsonyi dalokat énekeltünk. Ajándékra nálunk nem igen telt, de nem is ez a karácsony lényege. Mindenki titkon ajándékot készített a többieknek és várta a nagy napot, amikor örömet szerezhetnek a többieknek. És el is jött ez a nap. Tudod, mi nem veszünk fenyőfát, nem cipelünk be a házunkba egy haldokló élőlényt. Szerény kis házunk előtt, évekkel ezelőtt közösen elültettünk egy fenyőt, ezt szoktuk körbeaggatni az általunk készített díszekkel. Megfogtuk egymás kezét, énekeltünk, és előkerültek a titkos ajándékok. Ezután elfogyasztottuk szerény kis vacsoránkat, és mindenki békésen nyugovóra tért, hogy közösen elmehessünk az éjféli misére. Ezt soha nem hagynánk ki, mert ez egy semmihez nem hasonlítható, csodálatos élmény. Amikor még egész kicsik voltak a gyerekek, már akkor is részesei voltak ennek a szertartásnak. Nem felejtem el azokat a nagyra nyílt, csodálkozó szemeket. Az ünnep napjai nagyszerűen teltek. Nekünk nem volt televíziónk, nem engedtük be a sok szennyet a házunkba. Nagyokat játszottunk, és elmentünk csúszkálni a szánkódombra. Nálunk így telt el a karácsony.
─És Te, hogy töltötted ezt az ünnepet?
─Nálunk, egy kicsit másképp zajlottak az események. Csak egy gyerekünk van, aki már hónapokkal ezelőtt végeláthatatlan listákat írt a kívánságairól. Az anyja persze mindent megvett neki, amit csak kívánt, nehogy csalódás érje. Már iszonyúan elegem volt az állandó bevásárlásokból. Annyi minden fel lett halmozva, hogy egy kisebb városrész jóllakhatott volna nálunk. Az adventi ráhangolódás nekünk abból állt, hogy meggyújtottuk a nejem által vásárolt flancos koszorún a gyertyákat, a gyerek gyorsan kicsomagolta az aznapra szóló csokikat, betömte, legtöbbször elkunyerálva a mienket is, majd rohant a számítógépéhez és tovább verte a billentyűket. Elérkezett a szenteste. Az asszony a lakomakészítéstől holtfáradtan állt a fa előtt, amely természetesen a mennyezetig ért. Én nem éreztem semmi ünnepélyességet, a gyerek pedig izgatottan számolta, hogy az idén hány ajándékot kapott. Az est fénypontja anyósom volt, akinek valami különös érzéke volt ahhoz, hogy valamilyen beszólásával emelje az „ünnep fényét”. A szentestei vacsora úgy zajlott, mint szokott: a gyerek mivel tele volt nasival, egy perc után távozott az asztaltól, az asszonyból sírás formájában kitört az elmúlt napok feszültsége, anyuka bárgyún vigyorgott, én pedig hősiesen küzdöttem az asztalra felhalmozott ételhegyekkel. A szeretet helyett harag költözött a szívembe, a sok kidobott pénz miatt. Nem mintha nem lett volna belőle elég, de inkább valutázhattunk volna belőle, hogy több legyen. A gyerek kibontogatta az ajándékait, hatalmas felfordulást csinálva, az asszony elmosogatott, majd lefeküdt. A ház lassan elcsendesedett. Ezt a pillanatot vártam, hogy átosonhassak a szomszédasszonyhoz, akinek a férje ilyenkorra már tökrészegen hortyog és megadjuk a testnek, ami jár neki. Amint elsompolyogtam anyósom szobája előtt, hallottam, ahogy a tévéből árad az éjféli mise közvetítésének vénasszonykórusa. Az elkövetkező két nap evéssel, tv előtti dögléssel, evéssel, lustálkodással, evéssel, gyomorrontással, evéssel telt el. Tulajdonképpen örültem, hogy vége lett ennek az őrületnek.
─És hogy kerültél ide? – jött a kérdés.
─Már akkor idekerülhettem volna, amikor anyósomra véletlen rányitottam a fürdőszobaajtót. A látványtól földbe gyökerezett a lábam és aznap este nem mertem elaludni, nehogy újra idéződjön az élmény.   De ezt még túléltem. A vesztemet a falánkságom okozta, ugyanis imádom a halászlét. Félretettem magamnak egy adagot. Kisunnyogtam a konyhába, hogy elfogyasszam, amikor egy szálka megakadt a torkomban és már nem tudtam segítséget hívni. Így történt a baj. És Te miért vagy itt?
─Lehet, hogy azt a második műszakot már nem kellett volna bevállalnom. Pedig éreztem, hogy valami gond van, de tudod négy gyerek nagyon sok kiadás. Karácsony utáni reggel már nem keltem fel többé, megállt a szívem.
Megcsikordult mögöttük a nagykapu és ott állt előttük Szent Péter.
─Elnézést, hogy megvárakoztattalak benneteket, tudjátok sok a dolgom. Hallgattam a beszélgetéseket és már az alapján is, dönthetnék, hogy ki jut be a mennyországba. De az angyalaim időközben elkészítették a kartonotokat az életetekről. Ennek alapján egyikőtök bekerülhetne hozzám.
A választ meg sem várva a négygyerekes egyet előre lépett, míg a másik megfordult és elindult a semmibe.
─Egy pillanat.- szólalt meg újra Szent Péter. Ti nem tudhatjátok, de nálunk is változások történtek, itt is győzött demokrácia. A vezetés úgy döntött, hogy megszünteti a poklot a túlzsúfoltság és az egyenlőtlen bánásmód miatt. Úgyhogy mindkettőtök előtt nyitva a mennyek kapuja.

Farda József

 

Van kutyája?

Alábbi történetet barátom, Gyárfás mesélte.
Egy hosszabb autóúton vett részt hivatali megbízatásból, s a gépkocsivezetőn kívül még egy lány is utazott velük. Ez alkalommal terelődött a beszéd a kutyákra, kutyatartásra, tenyésztésre.
- Van kutyája? – kérdezte a lány Gyárfást, miután már jó ideje csak a tájat bámulták, és úgy tűnt, kifogytak a témából.
- Rottweiler – jött a nem túl bőbeszédű válasz.
- Milyen? – erőltette a beszélgetést a lány.
- Szelíd, mint egy kisbárány.
- Ez az első? – jött az újabb kérdés.
Lehúztak egy autós pihenőhöz, és előszedték az elemózsiás dobozokat, s a sofőr, mint gyakorlatias társ a csomagtartó tetején rögtönzött terítéket a reggelihez.  Később kávét ittak egy termoszból, s Gyárfás csak akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.
- A helyzet az, hogy első pillanatban nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és beköltöztünk a városba, ez az első.
- Kapta, vagy vette? – nem hagyta magát a lány lerázni, folytatta a kérdezősködést.
- Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is...
- Nem értem. Hogy van ez?
- Egyik vasárnap reggel – kezdte Gyárfás a kutya történetét – a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy fiúcskát, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyogott. Megálltam, s lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a kutyus kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.
- Vegye meg, bácsi! – szólalt meg könyörgő hangon a fiúcska.
Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom volt a szemében, hogy elmosolyodtam.
- Magának adom ingyen, mert maga jó ember! – szólalt meg újra a gyermek.
- Miért akarod eladni, elajándékozni?
- Nem tarthatom meg. Szűkösen lakunk…
Annyi szomorúság, bánat volt a hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora összeg, hálásan elmosolyodott.
- Nagyon szépen köszönöm! – mondta udvariasan, és zsebre tette a pénzt.
- Mit veszel rajta? – kérdeztem olyan tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de nem vette zokon.
- A kistestvéremnek egy pár cipőt! – válaszolta habozás nélkül.
Megdöbbentett ez a válasz és elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.
- Vedd csak el! – biztattam – Amit az elébb adtam nem elég a cipőre.
Erre eltette ezt is, én pedig felvettem a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva integetett utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült ki, hogy fajtiszta rottweiler. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem ajánlott...
Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!
- Csodás! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.
- Nem mondta még meg, hogy hívják a rottweilert? – kérdezte később a lány, ahogy célhoz érve kiszállottak a kocsiból.
- Majd, ha újra találkozunk, megmondom! Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra – szólott és belépett a hivatalba…
- Ez már több mint egy éve történt, de még került alkalom, hogy megmondjam neki a kutyám nevét - fejezte be Gyárfás a történetet.

Bige Szabolcs Csaba

Ha az kell - A Teremtő ujjlenyomata című képhez

Előbb a színek és az ívek szakadtak fel lelkemből, majd, e néhány gondolat. Szeretettel osztom meg őket, elsősorban gondolkodni szerető szemlélődők között, de azoknak is jó szívvel ajánlom, akik "csak" szeretik a színeket. 
Sárkány Sándor

A Teremtő ujjlenyomata 30x50 olaj kasírozott vászon

Léphetsz a vízre, ha arra van szükséged!
Majd... tekints az égre, ha sikerül!
Izzó parázstengeren lábalj, ha az kell!
- ha az kell, hogy hitedhez menekülj.

Járja át templomi áhítat szellemed!
- míg orgonaszólam lelkedre száll.
Tisztítsa tömjénfüst, megfáradt testedet!
- míg nyugalmad újra reád talál.

Hallgathatsz bölcseket, ha az kell, hogy megértsd...
Külön, már semmiképpen nem lehetsz!
Nem lehetsz magad, és soha nem is voltál!
- talán csak úgy, ha senkit sem szeretsz.

Ha behúzott függönyöd résén kandikálsz,
És ajtódat jól magadra zárod,
Ha vasvillával etetett kutyád, utál...
Lelki békédet, hiába várod.

Tárd ki csak ablakod, adj a fénynek utat!
Búzádat érleli és kenyered...
Talpaddal simogasd, zsendülő rétedet!
Ne szólj! -- csak érezd, hogy szereted.

Fogadd mosolyogva, ha reád köszönnek!
Nézd az ifjat, mily önfeledt nevet!
Lökj még a hintán, hogy magasabban legyen!
És... nevess csak vissza, ha az kell neked!

2013. május 7.

Sárkány Sándor

Karácsonyi kér(d)ések

Acélszívekben
ma mért nincs csöppnyi, gyertya-
néma szeretet?

Lehet, süketek
nézik a betlehemi
égő csillagot?

Lehetne tán jobb
életük a mai Twist
Olivéreknek?

Szalmaláng-kérés?
Ma minden álmunk féltőn
másokra lessen!

Mekkora máglyát
kell gyújtanunk egy jobb és
fényesebb jövőért?

Hol az az erő,
mely lélek-embert, ember-
lelket faragott?

Krisztus élete,
halála mért nem hat a
hitetlenekre?

Pénznyalóka vi-
(l)águnk mitől változna
örök nappallá?

Ha Jézus újra
lejönne, hány keresztet
ácsolnánk mellé?


Molnár József

Varjak a parkban

Lenn ténferegnek a parkban, mélyfekete ruhájukban. Az ablakból látom, hogy szólnak egymáshoz, de nem ér el hozzám semmi a beszédükből. Közel húzódnak egymáshoz, mint nagy titkok hordozói. Kinyitom a terasz ajtaját, s már hallom is méltatlankodásukat. Kár — mondják rekedten —, kár. Bizony kár! Kár értünk. Mocskos, nyirkos, kellemetlen idő közelített meg bennünket. Persze, ehhez megfelelő a hangulatunk is. Ember, állat megszenvedi ezt a hirtelen jött változást. Én didergek, nekik pedig még felrepülni sincs kedvük a gusztustalanná vált gyepről. Néha felemelkednek kissé, de csak egészen alacsonyan, s ismét leereszkednek abból az alig magasból, hogy újra megérintsék az átázott egymáshoz tapadt levélkupacot. Azt, amelyet gondos kezek gyűjtöttek össze, ők pedig most szétkotorják fekete karmukkal. Remélem, találnak valami kedvükre valót közte, ha már tönkreteszik mások munkáját. Hozzám hasonlóan ők is utálhatják ezt a nedves, nyirkos, ellenszenves időt. S milyen érdekesen viselkednek a fák! Mintha hirtelen megöregedtek volna, összegörnyedtek, lecsúsztatták magukról maradék levéldíszüket is

Néhány napja még az egész környék csillogott, fénylett, sárgás színekben pompázott, most pedig vége mindennek, amitől kedvünk felderült, s életünk vidámabbá vált. Most unott, sérült, aggódó lelkünk vádolja az őszt, amiért dolgaink ürügyén ki kell mennünk az utcára. Nem frissülni, nem sétálni, dehogy! Csak, mert kell. Kipróbáltam: Még nem látszik a lehelet a levegőben, még nem didergünk, de az esőlé már a nyakunkba csorog a terjedelmes ernyő alól is. Behúzott nyakkal, meggörnyedve sietünk az otthonunk felé, s borús gondolatok kergetik agyunkban egymást: vajon sokan vannak-e, akiknek nincs módja felfűteni a lakást? Ha van lakásuk egyáltalán.

Ez az ősz, amely rosszkedvünk okozója, s jövendő telünk előhírnöke, fárasztó gondolatoktól terhes. Skandináviában már mínuszba zuhant a hőmérséklet, nálunk már a hírtől is sajognak a beteg ízületek. Életünk egyre nehezebben váltható forintra, a médiákból ijesztő jóslatok hangzanak felénk, mely szerint egyre nagyobb tehervállalást vár el tőlünk a hon, gerjesztve jogos félelmeket. Hogyan élnek, hol élnek most azok, akiknek még fel sem épült árvíztől elmosott otthonuk, akiknek vérszínű iszaptól szétdúlt házuk mindent maga alá temetett? S, ha felépül is hamar, mire fekszenek, miben hálnak, mi ad számukra meleget később? Lesz-e még erő újra kezdeni?

S mi lesz azokkal, akik eddig két kevéske nyugdíjukat is alig tudták beosztani, s társuk nélkül árván maradva, rettegve gondolnak bizonytalan jövőjükre. Rájuk ki gondol most ilyen mélységben azok közül, akiknek ez a dolguk, vagy akik gond nélkül fűtenek hat szobát, s nyárba utaznak, ha itt hidegebbre vált az idő?

Kár. A varjak kárognak, az emberek fázósan tekerik magukra takaróikat, s álomba menekülnek gondjaik elől.

Ma ismét süt a nap, tavaszias meleget jósolnak napokra, a varjak eltűntek a parkból, rossz kedvünk reményekre vált. A szépség himnusza zeng lelkünkben.

Berettyóújfalu. 2010-11-19.

Hervadás

 

 

 

 esti séta után
összefont kézzel
hintaszékben hallani
maréknyi csendben
született
kerek szavaidat
nézd nyújtom neked
arcomon nőtt
tűzliliomokkal
rajzolt szerelmem
virágzó vágyait
hervadásig…

 

 

Karácsonyi gondolatok

- Karácsonykor esik a hó?
- Igen, azért karácsony.
- És szánkózni is lehet?
- Persze.
- Meg hóembert is építhetünk?
- Az a legszebb karácsonyi móka. Együtt lehet az egész család, keresgélhetünk a régi fazekak meg a zöldségek és a szén között is.
- De hát honnan vegyünk ilyenkor szenet? Menjünk el bányászni?
- Nem. Már nincsenek szénbányák.
- Akkor mi van?
- Távfűtés és gáz.
- És a távhő mivel működik?
- Hát gázzal?
- És az honnan jön?
- Azt hiszem, itt keleten Ukrajnán keresztül Oroszországból, de nem vagyok biztos benne...
- És akkor mégis, hogyan lesz szénből a hóemberünk szája?
- Faszenet talán még lehet kapni, de nem tudom. Városi ember lettem. És nem szoktam grillezni, ahhoz nincs elegendő helyem. Meg azt hiszem, pénzem sem...
- És a városban semmi mással nem fűtenek az emberek?
- De igen. Fával is, meg mindenfélével, mert a szegények mindent beletesznek a kályhájukba, hogy legalább ilyenkor meleg legyen.
- Tudod, nem is baj, hogy húsvéti az időjárás. Győrben állítólag 14 fok van, akárcsak Rómában.
- Itt hány fok van?
- Nem tudom, nézd meg a neten!
- De, ha ilyen ragyogóan süt a nap, az Északi-sarkon sírni fognak a manók, és a tündérek szárnyait is leolvasztják a napsugarak.
- Nem lehetne inkább húsvétkor karácsony? Tavaly is országos hóakadály volt már március 15-én is, még a nemzeti ünnep is elmaradt. Nem maradhatna el most a karácsony?
- De miért?
- Hát a hó miatt, meg a szánkózás és a hóemberek miatt is. És igen, a hajléktalanok is nagyon boldogok lennének a gondolattól, mert most nem fagynak halálra... Na! Halasszuk el április 20-ára és 21-ére a karácsonyt!
- Nem lehet.
- Miért nem?
- Mert most születik meg a Kisded?
- Megszületik Ő fenyőfa nélkül is. Úgyis az a feladata, hogy a szeretetet hozza el erre a világra. Ahhoz meg nem kell fenyőfa, csak a család, a barátok és a mosoly, s a hit, hogy minden a legnagyobb rendben van ezen a világon.
- De nincs a legnagyobb rendben ma sem semmi sem... Szeretnék egy Angyalt és egy szép nagy családot, meg csupa-csupa ragyogást...
- Miért? Most nem érzed a fényeket?
- Nem. Tudod, az jár eszemben, hogy a Kisded is feltámad majd nem is olyan sokára, de előtte annyit kell még szenvednie...
- Miért nincs a földön tiszta boldogság?
- Mert az emberek elszoktak attól, hogy szeressenek: önzőkké és féktelenekké váltak.
- És ezt a gyerekek is érzik?
- Amíg egészen kicsik, addig nem, csak később jön rájuk az önzés.
- Miért jó az nekik?
- Mert ezt tanítja ez a világ, hogy minden valódi érzés álságos, s úgy kell viselkedni, hogy győztesek lehessenek.
- De nem győztesekké válnak így, csak lelkileg szegény felnőttekké.
- Tudod, mit?
- Igen?
- Nem is akarok többé karácsonyfát, bejglit, meg, hogy az ünnepek alatt ennyit dolgozzál, csakhogy mindig friss ételt ehessünk! Csillogást szeretnék látni a te szemeidben is! Gyere, menjünk el egy olyan helyre, ahol az ünnepek alatt te is boldog lehetsz anélkül, hogy iszonyú fáradt lennél! Még egy kérdésem van: hó kell hozzá?
- Nem.
- És szén?
- Az sem.
- Mit szeretnél?
- Csak egyszerűen beülni valahova, ahol énekelnek és elfeledni ezt az egész világot!
- Jó, ez könnyű!
- Miért?
- Ehhez elég egy templom is!
- Igen. És nem.
- Tudod, az érzés számít!
- És jó volna ott most neked?
- A legszebb hely lenne a világon!

1975 Karácsony

Picasso: Szoptató anya - ceruzarajz

Karácsonyi dalok szállnak
mindenütt az éterben,
hathónapos kisfiammal
itthon vagyunk kettesben

Baba-kádba, pelenkára,
langyos vízbe fektetem,
fejecskéje bal kezemen,
a másikkal fürdetem

Mikor tiszta, bugyolálom
pihe-puha frottírba,
úgy hever a pelenkázón,
mint egy apró múmia

Nem látok mást, csak az arcát,
kunkorodó szempillát,
sötét szemet, apró orrot,
cakkos, pici szájacskát

Nyüszögni kezd, hadonászik,
nem érdekli már a dal
mert duzzadó melleimből
mielőbb szopni akar

Mikor végre rátapadhat
az éltető forrásra,
Csillagszemét fürkészően
arcomra irányítja

Amint nézem, testem – lelkem
mélyen megrendül bele
tekintete egy új világ  
csodálatos kezdete

Karácsonyi dalok szállnak
- kisded Jézus született -
úgy érzem, hogy a Megváltó
hozzám is megérkezett


Balogh Anikó

Fény-ünnep

Csillagos éjjelen
tekints az égre fel!
Emeld fel a kezed,
fordítsd tenyeredet
a csillagok felé,
bujkáló Hold elé.
csillagfény zápora,
holdsugár mámora
áldást hint a földre,
békét az ünnepre.
Született egy gyermek,
egykor Betlehemben,
születését fényes
új csillag jelezte.
Jézus születése
szeretet ünnepe,
betlehemi csillag
ragyogj a szívünkre:
fényed hozzon békét
az egész világnak,
örömöt, nyugalmat
családnak, barátnak.

Tóth Sarolta

Kelebi Kiss István: Ünnep

Advent

Decemberi szürke égen,
Advent lángja lobban fényesen.
Szívünkben békességgel,
lecsendesülő lélekkel,
megtisztult vágyakkal
várjuk az Eljövetelt.
Vajon győzni tud-e a jó?
A világ ezernyi sebből vérzik,
jöjj el hát Megváltó!
A földön annyi éhes száj akad,
emeld magadhoz a porba hulltakat,
árassza őket mennyei fény,
asztalodnál jusson nekik is kenyér,
legalább most, Advent idején.
És add nekik hited erejét,
hogy az eljövendő jobb világot
itt a földön megérhessék.
Ó, add Uram,
hogy szívünk érezze a békét,
hogy hallja fülünk a szeretet szavát
s az eredendő gonoszságnak
vessen gátat az emberi méltóság.
S ne csak e négy vasárnapon,
de a lángok mindig égjenek
vezérlő csillagaiként
hitnek, reménynek, szeretetnek.

L. Horváth Zsuzsa

Ezzel a versemmel kívánok Áldott Karácsonyt  Mindenkinek!

Tomor Gábor: Árvaság

Jajvilág 

Tomor Gábor - Pasztell

Ködös ég.
Ónosan zuhogó nappalok.
A zord idő, kalóz idő
kegyetlenül megrabol.

Vak terében nemrég
még izzott szenvedélyem.
Az örömöknek vége.
És mintha mi sem történt volna?

Kérdéseimbe dermedek –
kivel,
mivel volt itt tele minden…?

Árva a ház.
Üresek a szobák.
Lenyom a csend.

Kihaltál belőlem.


Tomor Gábor

Mindenkinek Kellemes Karácsonyt Kívánok

Megyek haza

Ma is ők jönnek velem szembe
szememen át
mind a szívembe.
Pupilla-kapuim mindig nyitva,
mohó étvágyam gyarapítja a látvány,
mikor befogadom.

Megyek haza,
visz a vonatom.

Napraforgó,-kukoricatáblák,
jegenyesor,
égbe döfött dárdák
visznek sín nélkül
vasmarokkal,
mozdony sincs már.
Tudom,
csak álmodtam...

Seres László

Falusi reggel

Téli éjnek leple alatt
ködbe zsugorodik a táj,
Csend uralkodik az utcán,
csend szelídült szobámra rá.


Hajnal ébredése
csillapítja éjnek
dermesztő bús dalát,
nem csicseregnek már
röpködő verebek,
nap sem süt hét ágra,
minden halad tovább.
Élet zeng az éteren át.


Ablakom alatt kopogó gyerekléptek
iskolába menve hangosan beszélnek,
a ködöt autó fénye szeli  ketté
utána csörögve robog, zúg a kerék.
Távolból kutya ugat bele a csendbe.

Markovic Radmila

Disznóölés

 

 

 

 

Réteges felhők gomolyogtak a magasban, de a szél csak óvatosan mocorgott, mintha még pihenni akarna. Jócskán benne jártak a decemberben, közeledett a disznóvágás ideje. Gáspár már a napját is kijelöltette Bandi bácsival, a disznó fogókat is megkérte, segítenének nyugton tartani a sertést, s  Márika néni, a szakácsnő is éppen szabad volt azon a napon. Mert nagyon kapós lett ilyenkor, a legtöbb házban ő irányította a hús feldolgozását. Olyan finom hurka - kolbászt, mint Márika néni senki se tudott készíteni a faluban. Versengtek is érte, még a disznóölés idejét is elnapolták volna, ha neki nem volt alkalmas az a nap.
  Csak lenne már egy kis hó, sóvárgott Gáspár, hiszen a csikorgó hó s a disznópörkölés együtt az igazi.  Mintha meghallgatta volna őt a jó Isten, ökölnyi pelyhek kezdtek szállingózni az égből, lassan libegtek lágy táncot lejtve. Felderült Gáspár arca, s mint a zabolázatlan kiscsikó, ugrott egyet örömében! Amire elért Rózsi mamához a falu szélére, hogy jönne el segíteni a disznóbél megmunkálásában, már hó borította kucsmáját, bekecsét, s az úton is nyomot hagyott a friss hóban. Megvidámodott lélekkel vitték hazafelé lábai a sűrű hóesésben.
 A hó meg egyre hullt, csak hullt, pár nap múlva már térdig gázoltak benne.
   Elérkezett a nagy nap előestéje. Volt nagy sürgés –forgás! Gáspárné előszedegette az edényeket: teknőket húsnak, szalonnának, tálat a vérnek, késeket, lapítódeszkákat, aztán a fűszereket, darabos sót a szalonnára, hagymát, fokhagymát, tormát… Jaj, csak nehogy kimaradjon valami!  Megfőzte a rizst a májasba, mert akkor nem lesz annak is hely a kályhán. Gáspár a köményest vegyítette kevés vaníliával bolondítva, kóstoltatta, elég erős-e. Aztán a csűrből szalmát dobott le a perzseléshez, még egyszer megnézte az áldozatot, megvakargatta a füle tövét. Jóleső röfögéssel fogadta ezt Gazsi, a disznó. Még jó, hogy nem sejtette sorsát. A gyerekek papírokat teregettek a szőnyegre, aztán lassan elcsendesedett a ház, az álom lezárta szempilláikat.
  A csillagok még az égen pislogtak, de már oszlott a sötétség, amikor felkelt a család, s nemsokára súlyos léptek alatt csikorgott a hó, érkezett Bandi bácsi, s vele a jókedv. Kék szemű, nagy termetű tréfás ember volt, a gyermekeknek verses találós kérdéseket mondott, majd nagyokat kacagott a megfejtésen. Gyurikát átszalasztották a szomszéd fogókhoz, jöttek is nyomban, megérkezett Márika néni és Rózsi mama is, teltek a poharak, koccintottak a disznóra, s az egészségre. Azzal indultak az udvarra, csak a gyerekek maradtak a házban. Onnan füleltek kifele. Visított a sertés, majd hörögve elcsendesedett. Hanyatt – homlok rohantak az udvarra a kicsik nézelődni, Bodri kutya is közelebb kívánkozott, toporzékolva tiltakozott a lánc ellen. No, még egy pohárkával, biztatta Gáspár az embereket. Bandi bácsi a szalmát igazgatta a disznó mellett, rá is dobott egy keveset, majd meggyújtotta. Óvatosan rázogatta, tette - vette az égő szalmát a villával, nehogy megégjen valahol, pattogott, ropogott a tűz, szállt a pernye s a füst. Késével alaposan levakarta a szőrét, újabb kis tüzet tett még ide -   oda, majd hátára fordították az állatot. Jó nagy, lehet 180 kg, becsülte fel Bandi bácsi. Gáspárék boldogan hallgatták, meg is dicsérték a sertés jó étvágyát. Aztán a hátát, lábait perzselte nyugalommal, megszokott mozdulatokkal Bandi bácsi, lerántotta a bocskorát,  már a levegőben elkapta Bodri. Kezdődött a fürdetés, a kútgéme szorgalmasan köszöntgett addig, amíg sárgásan nem csillogott a disznó bőre. Gáspár hozta a létrát, rágördítették, fürgén szaladt a kés a sertés hasába, Bandi bácsi kiemelte a kis teknőbe a beleket, gyomrot, törölte a vért, nehogy megfogja a szalonnát, villant a balta, s kettőbe hasítva feküdt a disznó. Két nagy teknőbe rendezték, s bevitték a jó meleg nyári konyhába feldolgozásra. Még egy pohárka köményes, eggyel se több, gyors mozdulatokkal fent egyet a késein Bandi bácsi, feltűrte ingujját, s lekanyarított a fülekből. Boldogan ropogtatták a gyerekek a porcokat, apa is a farkincáját. Komótosan beszélgetve lefejtette a szalonnát, innen-onnan vékony bőrt, azt majszolták. Teltek a teknők, tálak, a kályhán lobogott a víz májnak, tüdőnek, apróléknak. Rózsi mama tisztította a belet, hurolta, sóval, ivószódával fehérítette, majd felfújta őket, s a beleöntött víz nyomán kereste  a  lyukakat. Elvágta, elkötötte cérnával, lehetett bele tölteni a májast, vérest. A poronyóbb részekből szép nagy húsdarabokat vágott Bandi bácsi anyának, s egy – kettőre finom,friss hús illata lengedezett a házban. Savanyú káposztát hozott  a pincéből, illatos házi kenyér került elő. Asztalhoz tessékeltek mindenkit, még a segítő szomszédokat is hívatták. Körül ülték a nagy asztalt, jóízűen falatoztak, dicsérték a puha húst, megtárgyalták a világ gondját, s egy- egy tréfa is elhangzott. Leghamarabb Rózsi mama állt fel az asztaltól, köszöni részét, de még fel kell fújnia a hólyagot, abba kerül majd a disznósajt. Mindenki dologhoz látott, a gyerekek segítettek felfújni  a gömböcöt, Márika néni kavargatta a májasnak, véresnek valót, kóstolta, ízlelte, mástól is véleményt kért, elég sós-e, nem kell-e bors még bele. Aztán kezdődött a hurkatöltés. Márika néni szakértelemmel tekerte karikába a  hurkát, intette Gáspárt, hogy lassabban, mert kilyukad a bél. Közben főtt a disznósajtnak való, készült a kolbászhús.
A gyerekek kimentek az udvarra, csúszkáltak, a szánkóval húzták egymást, s amire bekerültek a házba, már hosszan lecsüngve sorjázott az állványról a rózsaszínű kolbász, karikában  a véres, májas,  teknőkben a felaprózott disznó, a nagy tábla szalonnák. Bandi bácsi késeit törölgette, gondosan elrakta a csatos táskájába. Gőzölgött az ínycsiklandozó tormás leves, megérkeztek Alszegből is a rokonok, s a segítők. Körül ülték az asztalt. Előkerült a házi bor is, hiszen ünnep van, disznótor. Nem kellett a biztatás, jóízűen ettek, közben erről-arról beszélgettek, ami eszükbe jutott , dicsérték  a hús puhaságát, szóba jött az idei termés, Bandi bácsi tréfás történeteivel nevettette a társaságot.
Aztán hazamentek a torozók, segítők, Gáspárné elkészítette a kóstolót  –  ahogy mondta a kőccséget – , a szomszédoknak, ismerősöknek. Nekik is adtak, most ők küldenek. Ez így szokás, így illik. A zsírolvasztás, kocsonyakészítés a következő napokra maradt.
Leszállt az est a házra. Még egyszer megszemlélték a „disznóságot”, majd elpihent a család. A sötétség szétterítette szárnyait, csak a szél  rohamozta  az ablakokat, fákat.

Kép : Gyárfás Jenő ,székely festő

Utolsó koszorú

néma csend odakinn
dideregő  világ eldugja
felhők mögé
halvány csillagát
perlekedik
megvadult széllel
fagyott lélekkel

meleg szobánkban
ünnepet ajándékkal várunk
de ki gondol arra
aki híd alatt
hidegben könnyét
hullajtja
nincs kabát rajta
nincsen sálja
nincs egy morzsa
cserepes szájában
menj hozzá
szíved ne legyen kemény
adj neki ruhát forró teát
adj kenyeret mézzel
életét mentsd  
ne kérdezd mi történt veled
érezd azt a kínt mi
idevitte
szánalomból
mondj imát helyette

ha véget ér életének
rövid fájó útja
szemed sarkában
könnyed legyen
utolsó koszorúja

Riba Ildikó

Olyankor, mit érzel?

Tudod, vagy elfogadod a Sorstól

kínzó fájdalmad évszakait, amíg

 gyönyörrel csenget ajtókon jövetele

 a Tavasznak, új világot hirdetve.

Olyankor mit érzel?

Nyári hőségben lehajtod fejed,

nem juttat fenséges bájitalt

az ég, csak perzsel, és perzsel,

vágyakozva átkozod az alvó felhőket.

Olyankor mit érzel?

Hűvös éjszaka lebbenti szárnyait,

körbe csókolja hallgatag fenséged,

füledbe suttogja halkan:

Jövök, mindened elviszem.

Olyankor mit érzel?

Amikor fehérré fagy a lehelet,

jégcsap figyelmeztet: most szobád lenne

a menhelyed, ám a csend körülvesz,

sikoltana, de ereje nincsen,

ott lesz belőle egy még mozgó hókupac,

reggelre az égből kérdi: „Még mit teszel?”

Olyankor mit érzel?

Markovic Radmila

Versem, szállj a szélben

Versem szállj a szélben,

üzenetem mindenkit elérjen.

Legyen végre egyetértés,

békés egymás mellett élés.

Nem muszáj szeretni,

hagyjuk egymást élni.

Bennünk lappang a gonoszság,

megidézzük a pusztítást.

A részvétet elfeledtük,

csak saját hasznunkat lessük.

Törtetünk gátlástalanul,

pedig nem viszünk magunkkal

hatalmat, kincseket.            

Az utókor, ha emleget,

nem dicsér, sőt elítélhet.

Ha az élvezetnek élünk,

utolér a büntetésünk.

Magány, betegség, megvetés,

barátság-temetés.

Versem szállj a szélben,

üzenetem:” emberségem”

Tóth Sarolta

A PILLANAT

A pillanat varázsát
öleld át bölcsen.
Engedd,
hogy karjaiban
ringasson.
Ringasd őt el.

Ami volt,
már elmúlt,
ami lesz,
még álom.

Élvezd,
ami van,
szeress úgy,
hogy a pillanat
megálljon.

Seres László

Kőhalmi Levente: ...s ez álom megtelik szerelemmel

Kezeim között aludtál el,

tested melege adta gyönyörrel

fonódik lelkem, a testem megremeg,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Füstgőzösök húzzák lassan

vontatva, Sötét ködük csattan

arcnyílásaimhoz halkan,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Árnyék kúszik padló résén,

hold fényében e vér sötét,

ziháló testtel köszönt az éj,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Csendes buborék pattan most szét,

tested illatos verejtékben, szép

arcod angyali fénye, élesebb a kép,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Szemedben ragyog a sötét s a bronz,

karjaid közé taszít ez ismeretlen, vonz

lefelé ágyékod párnájához, s e torz

álom megtelik szerelemmel.

Lüktető testem beléd tapad,

ujjaink fonódnak egybe, csókunk ragad,

áhítat az, mi a test után marad,

s az álom megtelik szerelemmel.

Karácsonyi ének - fordítás

Fagyba fúlt a zord tél,
jeges szél nyöget,
földből vasat fagyaszt,
vizekből követ.
Hó hullong a hóra,
hó hóra,
fagyba fúlt a zord tél
régóta.

Isten, mennyben s földön
sem tartottad Őt,
a mindent megváltó
Megmenekítőt.
Fagyba fúlt a zord tél,
mégis vidulhat;
egy jászol elég volt
Krisztusnak.

Elégedett az, kit
kerubhad tisztel,
jászla szénával telt,
pocakja tejjel;
angyalok borulnak
lépte nyomára,
ökör, szamár, teve
imádja.

Tán az ég lakói
egybevegyültek,
kerubok, szeráfok
lábához ültek,
de csak édesanyja
szűzi mivolta
tisztelhette Őt meg
egy csókkal.

S én szegény, én vajon
mit adjak neki?
Hogyha pásztor lennék,
bárány illeti.
Lennék csak bölcs ember,
tenném, amit kell, -
de szegény vagyok, hát
szívem fogadd el.


Christinas G. Rossetti: A Christmas Carol c. versének fordítása

Az utolsó karácsony

Egy hajlott hátú öreg nénike a botjára támaszkodva lassan haladt a jeges, fagyos úton. Minden lépését megfontolta, ebben a korban egy rossz mozdulat, és máris  megvan a baj. Könnyen törnek a csontok, és nehezen forrnak össze. A megváltó születésének napja volt, kora délután. A közeli piac felé tartott. A fenyőárusok ilyenkor már feladják a reményt, és hazafelé tartanak tömött pénztárcájukkal, hogy ők is együtt töltsék a szent estét szeretteikkel. De hátrahagyják nyomaikat, egy-két el nem kelt göthös kis fenyőt, és letöredezett ágakat. Jól számított, most is kergetett a hideg, metsző szél néhány fenyőágat. Nehézkesen lehajolt és összeszedett az elárvult, szomorú tűlevelűekből egy csokorra valót. Hazafelé menet, útja egy papírbolt mellett vezetett el. Betért, és vett egy kis üvegcse aranyfestéket és egy pár apró gyertyát. Ahogy kilépett az üzletből az eladó már húzta is le a redőnyt és sietős léptekkel elindult a saját karácsonyának melege felé. A néni lassan, nehézkesen haladt, elmaradoztak mögötte az ünnepi kivilágítás fényei. Hazaért a város széli piciny házba.  Lepakolta terhét és egy kicsit kipihente magát, erőt gyűjtött, mert még volt egy dolga. Kimenni a kertbe és a szomszéd diófájáról áthullott diót összeszedegetni.  Ahogy beért maga köré gyűjtögetett mindent, ami szükséges volt és leült kedvenc, öreg fotelébe. A diókat ollóval, kettéválasztotta, óvatosan kipiszkálta a bennük lakókat. Ezután egy cérnára gombot erősített, ez lett a diódísz akasztója, majd a két fél diót összeragasztotta és lefestette arany festékkel. Vázába tette a fenyőágakat és feldíszítette a diófüggőkkel. A legnagyobb dió került fel csúcsdísznek. A megtisztított dióbelet egy tányérba tette, és körbeállította gyertyákkal. Közben beesteledett és mikor elérkezettnek látta az időt meggyújtotta a meleg fényt-adókat. Az imbolygó gyertyák fényében megcsillantak az arany diók. Visszaült kedvenc helyére és magára terítette az összes takaróját. Fűtésre már régen nem tellett, de belül úgy érezte, hogy melegség önti el, nyugalom és békesség ereszkedik a kicsi konyhára. Karácsonyi dalt dúdolt, csendben inkább csak magának.
Lassan elbóbiskolt. Álmában kicsi lány volt újra, aki csillogó szemekkel áll a hatalmas fenyő előtt, teli izgalommal, örömmel és szeretettel. Érezte a fenyő illatával keveredő fahéjillatot, a mézeskalács és a szaloncukor mennyei ízét.
Hirtelen nőni kezdett, fiatal, széplánnyá serdült. Kilesett az ablakon. Odakint hatalmas hóban a kiválasztott, a ház előtt álló fenyőt díszítgette, határtalan ügyetlenséggel. Amikor erre a látványra kitört belőle a nevetés, a lebukott, hanyatt-homlok menekülőre fogja a dolgot és a jeges úton még többször elvágódva, visszavonult.
Most arcvonásai megváltoztak, egy érett, boldog asszony nézett vissza rá a tükörből.  A karácsonyfa a szoba sarkában állt tele díszekkel, fényfüzérekkel, csillagszórókkal. Kipirult arccal fogták a kezét, az egyik oldalon egy boldognak látszó férj, a másik oldalán a legnagyobb gyerek, majd a két kicsi: két fiú és meg egy lány. Ezután családi öleléskört alkottak és boldogan egymást túlharsogva énekelték a „Mennyből az angyal”-t.
Hirtelen ráncok barázdálták a szép arcot, élete legnehezebb karácsonyához érkezett.  A gyerekek már kirepültek, a saját karácsonyukat ünnepelték. A szeretett férj egy hónapja, hogy örökre itt hagyta. Nem volt ereje ünnepelni, csak járkált a lakásban, nem találta a helyét. Egyetlen szál nagy gyertya pislákolt utalva az ünnepre, fenyő, díszek és karácsonyi zene nélkül.
A képek most felgyorsultak. Látta, ahogy a teste összeaszalódik, ahogy a lakása egyre szegényesebb, és elhanyagoltabb lesz. Már nem tellett semmire sem a kevéske pénzéből, szinte mindenről lemondott már.
Ekkor váratlanul megcsörrent a telefon, felriasztva szendergéséből. Nehézkesen kikecmergett a takarókupac alól és elindult a telefon felé. Lassan haladt, teljesen elzsibbadtak a végtagjai. Amíg oda ért arra gondolt, hogy milyen jó, hogy a telefonszámlát mindig elsőre fizeti ki, inkább másról mond le, hiszen ez a köldökzsinór a világgal.
–Most, biztos, hogy a gyerekek hívnak, olyan régen hallottam már a hangjukat -   gondolta.
Már azt hitte soha nem ér oda, attól félt, hogy a vonal másik vége megunja a várakozást és leteszi a telefont, de szerencsére az utolsó csörrenésnél  felvette a kagylót és boldogsággal a szívében szólt bele:
− Te vagy az drágám?
− Nem, nem, elnézést a zavarásért, de egy szilveszteri ajánlattal szeretném megörvendeztetni…- hadarta egy idegen a betanult, rádumálós mondókáját.
Egy ideig hallgatta, majd csendben visszatette a kagylót. Visszaült a helyére és újra beburkolózott. Mi a fenének vette a lányom ezt a masinát, ha soha nem hív rajta. Mennyi időmbe telt, amíg megtanultam a kezelését- dohogott magában.
Ekkor hirtelen fény töltötte be a kicsi konyhát. Nem akart hinni a szemének egy igazi angyal állt előtte, félrefordította a fejét és rámosolygott. Nem tudta, hogy valóság, vagy csak a képzelet játszik vele. Ebben a pillanatban újra megszólalt a telefon.
Na, nézd már, néha évekig meg sem szólal, most meg kétszer is - villant át a gondolat az agyán.
Fel akart állni, de nem engedelmeskedtek a tagjai. A telefon kitartóan csörgött, majd átváltott üzenetrögzítőre és megszólalt:
− Drága anyuka, nem vetted fel biztos elszunyókáltál. Karácsony van a Lajos megint tökre itta magát és csak veszekedés lett a nagy ünneplésből. Annyira útálom már, hogy azt ki nem tudom mondani. Eszembe jutottál. Te mindig meg tudtál vigasztalni mikor kicsi voltam. Kár, hogy nem tudtunk beszélni, puszi, lányod!

Farda József

Megjelent! Rendelhető! Szeretettel ajánljuk!

http://undergroundbolt.hu/rozsakut

Ez is elmúlik egyszer

A nagy világnak zúgó, vad zajában
egymásra találtunk ő meg én.
Azt hittem akkor, örökké tart az élet,
a boldogság enyém marad soká,
de elhagyott egy őszi délután.
Amikor búcsúzott a kert alatt,
azt hittem akkor, szívem meghasad.
Aztán jött egy másik, kit szerettem,
a többiek is mind egymás után,
de én őt el soha nem feledtem,
mert szívemben élt a legszebb vallomás,
az első csók, az első álmodás.
De elmúlik majd minden a világon,
 a fájdalom, mely a szívünkbe vág,
elmúlik a boldogság és a vágyak.
Messze száll az édes ifjúság.
nem jönnek vissza többé már az évek,
szívünk lassan kihűl, jó éjszakát!

Tóth Sarolta

Ha szigorodik az idő

   A takaros, kicsi ház ott állt a falu közepe táján, egy mellékutca sarkánál. Felfele nem törekedett, de az eresz hosszan kinyúlt a keskeny járda fölé. A fal mellett kis pad terpeszkedett, ahol délutánonként, ha az idő megengedte, szívesen üldögélt Malvina néni és öreg párja, Zsiga bácsi. Hasznos alkalmatosság volt ez a hosszan kinyúló eresz, mert úgy az eső, mint a heves napsütés ellen is megvédte az alant ülőket.
   Más dolguk nem lévén, ott üldögélt a két kisöreg, várva a munkából hazatérőket, akik mindig megállottak egy-két szót váltani velük. Várták a kecskéket is, de azok nem álltak meg, hanem fejükkel belökve az ajtót igyekeztek be az udvarra, s onnan az ólba, ahol a jászolba elterítve várt rájuk frissen kaszált sarjú, vagy más kecskeízlésnek kedves zöldtakarmány.
   Igazából ez a két állat volt a vagyonuk, ezekkel foglalkoztak nap, nap után. Tejet adtak, aminek egy részét maguk használtak fel, s a többiből sajtot készítettek. A napot azzal kezdték, hogy megfejték a kecskéket. Ügyesen elosztották egymás között a két jószágot: a fehér a Malvina nénié, a tarka a Zsiga bácsié. Fejéskor is betartották a rendet – valami komoly dolog kellett ahhoz, hogy megváltoztassák, s a másikét fejjék meg.
   Jó fajta kecskék voltak, egész évben tejeltek, még az ellés előtti héten is adtak naponta fél litert, ami éppen kiadta a két öreg reggelijét és vacsoráját. A két-háromnaponta készített sajtok, már amikor bővebben adtak az állatok, ott sorakoztak szépen a nyári konyha polcán - ott szikkadtak. A szomszédok, ismerősök, falubeliek szívesen vittek belőle. Nem pénzért adták, hanem terményért cserébe. Ki-ki azt hozott, ami adódott: ki két-három kupa törökbúzalisztet, ki szekérderék zöldet, vagy egy tarisznya babot, gabonát. Aki tehette levágott, megtisztított csirkét adott, ne kelljen evvel is bíbelődnie Malvina néninek. Minden jól fogott, ami megvolt, amiért nem kellett a szövetkezetbe menni.
   Mikor megjöttek az őszi, napok, s az idő szigorodni kezdett, elmaradtak a hazatérő emberek, s a pásztor se hajtotta ki tovább a kecskéket, beszorultak a házba, meg az ólba. Reggel-este meleg moslékot vittek ki az állatoknak, ne csak a szénát rágják. A tejükkel hálálták meg a gondoskodást!
   December beköszöntével egyre nyugtalanabb lett Zsiga bácsi.
- Mit gondolsz Malvina, vajon Karácsony elhozza Jánost, s az unokáinkat?
- Tavaly itt voltak. Jánost is itt ünnepeltek.
- Azt várom folyton, hogy mikor látogatnak hozzánk! Lád, a nyáron eljöttek. Hogy szeretett Jancsika a patakban pancsolni, fürödni!
  Ültek a füttő előtt, s hol panaszkodtak, hol biztatták egymást. A tél közben nem váratott magára, Luca napja után lehullott a hó.
- Ilyen időben nem tudnak jőni, sík az út! – nyugtalankodott apó.
- Ne is induljanak útnak! – mondta Malvina néni – Istenkísértés elindulni gyerekekkel ilyen hosszú útra!
   Mikor egy héttel az ünnep előtt újabb havazás és vihar tört ki, végképp kétségbeestek. Így jött el ünnep szombatja. Gyermekek örömére fehér Karácsony, de a két öregnek csupa aggodalom. Ameddig a napvilág kitartott, Zsiga bácsi mindegyre az utat leste. Még a sarokra is kicammogott. Tekintetében remény és aggódás váltakozott. Mikor aztán már beszürküledett, hogy csak a hó világított az udvaron („hóvilág” – mondta tavaly a 3 éves Boróka), ellátták az állatokat, s készültek lefeküdni. Egyszerre nagy lábdobogás riasztotta fel őket. Valakik az ajtó előtt verték le lábukról a havat, s máris kopogtattak. Apó serényen kinyitotta az ajtót, Ábris állott ott a szomszéd, kamasz fiával Győzővel.
- Dicsértessék az Úrjézus! – köszöntek illedelmesen, de a házba nem léptek be, amíg a gazda be nem invitálta őket.
- Lépjetek be, tiszteljétek meg szerény házunkat! – szólott apó.
- Szent Karácsony estéjén költözzön béke és áldás e ház lakóinak szívébe! – ezekkel a szavakkal léptek be, és Győző egy fenyőágat tett le az asztal közepére, melléje pedig egy gyertyát, amit az édesapja meg is gyújtott.
   Meleg fény ömlött el kicsiny szobában.
- Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! – mondták egyszerre, s halkan dúdolni kezdtek egy karácsonyi éneket. A kisöregek is zümmögve bekapcsolódtak: „Békesség légyen földön embereknek”
   Tetszhetett a dal, s a jelenet az angyaloknak, mert csengettyűk hangja hallatszott be a nyitva hagyott ajtón. A szobában levők meglepődve figyelmeztek kifelé. Legelébb a legényke eszmélt, és hamar kiugrott az ajtón.
- Lovas szán kanyarodik bé az utcába! – kiáltotta az izgalomtól kifulladt hangon.
- Ki lehet? – motyogta apó.
   Mind kitódultak az udvarra, lássák, ki érkezhet szánnal. Meg is látták! A két gyönyörű almásderes vontatta kocsiszán a kapu elé kanyarodott, s ki más kászálódott ki a pokrócok alól boldog ünnepeket kiabálva, mint Boróka, Jancsika, meg a szüleik.
- Hogyhogy? Mi ez a szán, meg minden? – értetlenkedett Malvina néni.
- Nem mertünk autóba ülni ebben a szigorú időben. Vonattal jöttünk, és az állomáson megfogattuk ezt a jóembert. Most itt vagyunk!
- Na, mi megyünk is! – szólalt meg Ábris – Csak ezt a kis fenyőágat hoztuk.
- Maradjanak egy percet még, koccintsunk az ünnep tiszteletére.
- Köszönjük, de ügyekeznénk hazafelé, otthon is vár az ünnep, s a család.
   Indultak is serényen, Győző az utcasarokról még visszanézett a takaros, kis házra, a vidáman világoló ablakokra, a járda fölé kinyúló ereszre.
- Ugye, az angyalok most ott vannak az eresz alatt, s onnan nézik Zsiga bácsi nagy örömét, meg az egész családét, és ők is meg vannak egy picikét hatódva?

Bige Szabolcs Csaba

 

Betlehemi polaroid

egy tehén felbőg birka béget
József épp három királyt fogad
és nem tudja még hogy mivégett
oly elfogódottak az urak

akik szabódva meghatottan állnak
s nézik az Anyát és a Gyermeket
Gáspár könyökkel bök Boldizsárnak
adja át a kelyhet amíg lehet

mert Mária jócskán megviselve
próbálja szoptatni a kicsit
akin még nem látszik Isten terve
csak gyúr nyel böfög és hisztizik

Kelebi Kiss István

Barnamedve történet

Ez a történet, a mi igaz történetünk, egy nagyon szomorú medve mese, de el kell mondanom, mert mindenkinek meg kell tudnia, miként tett bennünket az ember, guberáló, fosztogató, kolduló medvékké.
Nagyanyám idején a medvék még úgy éltek, ahogy egy tisztességes medvének élnie kellett.  A hegyek között, a rengetegben rótták útjaikat, örökös vándorlással keresték meg a betevő falatjaikat. Nagyanyánk vadászott, ha nagyobb vadat ejtett el, bocsai a fa mögül lesték, később megügyesedve, már bátran segítettek neki. A vadászat öröme leírhatatlan boldogságot adott nekik, büszke medvetartást, és jogos önbizalmat, Anyáról anyára szállt az ismeret, mellyel képesek voltak elvezetni a bocsokat, a finom gyümölcs lelőhelyekre, mint a savanyú somos, vadkörtés, az édes áfonyával borított domboldalak, de nagyon szerettek szedrezni a patakok partjain is.  Ha a tél közelített, nagyanyánk mindig visszatért a megszokott telelő helyére, egy hatalmas szikla tövében megbúvó odúhoz. Alaposan kibélelte száraz levelekkel, és mire a tájat belepte a fehér hó, mindnyájan mély álomba merültek. Nem fáztak, jól összebújtak, és a nyáron növesztett vastag szalonna kitartott egészen tavaszig, a természet ébredéséig.

A tavaszt imádták, mert az ébredés öröme megmámorosította őket. Ekkor keresték fel a medvehagymást, és habzsolták és habzsolták az illatos leveleket, majd finom füveket ettek. Nagyanyánk megmutatta, hogyan kell megcsípni az őzgidákat, hogy az anyjuk ne vegye észre. Tele volt a hasuk mindig. Levedlették a büdös téli bundát, meghemperegtek a gyorsan szaladó patakokban. Kitanulták a halászat minden fortélyát. Ez volt ám az igazi medveélet, melyre mostanság csak elszomorodva emlékezünk. Az embert kerülték a kiszámíthatatlan természete miatt, mert az néha lőtt rájuk, néha meg elszaladt előlük. Nem akarták a békés egymás mellett élés szabályait felrúgni. Kerülték a házaikat, nem volt nehéz, hiszen volt mindenki számára elegendő hely. Olyan év is akadt, hogy emberrel nem is találkoztak.

A baj akkor kezdődött, amikor sok bocs született, és egyre több házat épített az ember. Az állataiknak mind több legelő kellett, minket pedig elűztek, kivágták az erdőket, a megszokott gyümölcsöseink eltűntek. A vadászok pedig csak szaporodtak, csak szaporodtak. Sajnos mi is sokan lettünk. Nem válogattak, már az anyamedvéket is lelőtték, az árván maradt bocsaikat összegyűjtötték és bezártak bennünket a kerítések mögé. Éhünket tehéntejjel, kásával és krumplival verték el. Téli álomba már alig merültünk, az ember által épített odvainkban, sokan voltunk.  Kíváncsiskodó emberek jöttek, hangoskodtak, etetgették a bocsokat, ezért mi bolondoztunk, táncoltunk, erre kényszerültünk, de nem tanultunk meg semmit abból, ami a medve léthez szükséges lett volna. Csak azt láttuk, hogy az ember enni ad, és ha nincs ember, akkor éhesek maradunk. Amikor elértük a felnőtt medve kort, szélnek eresztették bennünket. és vadásztak ránk,  A sorsunk a pusztulás lett.  Sokat közülünk agyonvertek a parasztok, mert betörtek a portájukra, a szerencsésebbjei a szeméttelepeken guberálták az ennivalót. Bemerészkedtek a városokba, kukázni kezdtek. Éjszakánként megjelentek, és hangos kuka borogatás közben, a kiömlő szemétben turkálva kutatták fel az ehető maradékokat.  Az ő bocsai már csak ezt tanulták meg, fogalmuk sem volt az igazi medve életről. Némelyik medve dühében, mert nem talált elég ennivalót, megtámadta az embert is. Háború kezdődött közöttünk. Az éhes anyamedvék a síró bocsaikkal minden este megjelentek a városok szélén és ennivaló után kutatva, kukáról kukákra járva randalíroztak. Az emberek kereplőkkel, hangos kiáltozásokkal próbáltak bennünket visszakergetni az erdőkbe, de hiába. Akkor jöttek a puskások és lőttek, menekültünk, de másnap az éhség ismét behajtott bennünket a városba.

A falvak lakói gonoszabbak voltak velünk, vascsapdákat raktak le. Ha belelépet egy medve, az már a hálál fia volt. Szabadulás nem volt onnan élve. Ha sikerült is némelyiknek, annak egy lába bánta, és abba pusztult bele, keserves kínok között.
Most pusztulunk, tavasszal egyre kevesebb medve ébred fel a rigórikkantásra. Az ember győzött, mindent elfoglalt, nem hagyott helyet nekünk, mi pedig fogyunk és fogyunk, a születő bocsok már csak azt tanulják meg, hogy miként kell kirabolni az emberek házát, kutyát, tyúkot, birkát, kecskét lopnak, ha korog a gyomruk, vagy a kukákban turkálnak az ember hagyta maradékért.  Mesélik, hogy vannak még medvék a hegyek között megbújva, kerülik az embert, rejtőzve, medveremeteként élnek, de kevesen vannak és remény vesztettek.

Jéga Szabó Ibolya

Különös kincsünk - az ünnep

(Egy pedagógus vacsorára, 2013.dec.13.)

Remegő gyertyák súgják:
remélj, békélj, ne félj,
tiszta szívűek várják:
mikor jön el az éj,

s a kisded bátorítón
múltból jelenbe vált,
hittel, a kis asztalon
díszítjük fel a fát.

Szokás igével párban
ünneppé válik így,
s a felbolydult világban
ember s ember közt híd

és békesség honol majd,
ha néhány napra is.
Időset és fiatalt
megigéz ez a kincs,

mely sokkal több, mint arany,
sokkal több, mint egy tárgy...
De kell ajándék-alany,
és kell igazi vágy!

Lobogó gyertyák súgják:
ne félj, békélj, remélj,
s az érző szívek tudják:
karácsony mindig él!

Csősz József