Édesanyám



   Anya, anyu, édesanyám... Emlékszem a kezed melegére attól a perctől kezdve, hogy megszülettem. Olyan lágy, becézgető, kényeztető, védelmező volt a simogatása. Tele volt szeretettel és aggódással. Mikor magadhoz öleltél, fölemeltél, hallottam a szíved dobogását, dúdoló hangod, két kezed cirógatott és álomba ringatott.
  Te drága, te kedves, te édes... Emlékszel, távol a falutól, egy kis őrházban, buckás erdei úton indultam el. Fogtad a kezem, előbb mindkettőt, aztán már csak az egyiket. Később elengedted, és én úgy szálltam ki belőlük, mint egy pillangó. Szálltam, szaladtam botladozva, de lélekben éreztem, fogod a kezem.
   Anya, te szeretteted meg velem a természet szépségeit: a fákat, a virágokat, a madarak énekét. Míg az erdőn keresztül mentünk és apunak vittünk ebédet a szolgálati helyére, rengeteget meséltél. Közben hatalmas mezeivirág-csokrokat szedtünk és meg megálltunk madarat lesni, a rigóval feleselni.
   Az anyai szeretetet nem lehet mértékkel mérni. A te szereteted, ha láncszemekből állna, kétszer körülölelné a földet, olyan forrón, ahogy te a hajdani kicsi lányod magadhoz ölelted.
   Bár nagyon messze elkerültem a szülői háztól, szereteted mindig velem van. Ebből merítek erőt, bátorságot. Mert ha szomorúság, betegség, bánat ér, csak eszembe jutnak a szavaid: te erőss vagy, te megoldod! Nos, igyekszem is ennek megfelelni. Mert tudom, most nem teremhetsz azonnal ott, bár gyakran megérzed, mennyire szükségem lenne rád. És jönnél, gyámolítanál, segítenél, mint egy jó tündér, hogy száműzzed a rosszat.
    Leukránoztak, pityereredtem el egyik nap a telefonba. Mire te jót kacagtál. „ És te ezen megsértődtél, te aki a kötelező ukrán verset az iskolában inkább megetted, mert nem bírtad megtanulni? Téged ukránoznak le, aki olyan harcias voltál újságíróként, itthon, Kárpátalján, hogy vitába szálltál az ukrán oktatási miniszterrel a magyar oktatásunk érdekében? Buta emberek, ne is törődj velük”. És anyunak, mint mindig, most is igaza lett. Mikor legközelebb hallottam, hogy „kárpátukrán” csak annyit mondtam „ Én Verecke útján jöttem, és te...?”
   ... Nagyi, nagyika, dédike. A gyerekeim előbb nagyikának hívtak, ma pedig már dédikének szólítanak. Mióta én is nagymama vagyok tudom, mekkora feladatkör ez. De te ezeket is leveszed a válamról. Mint volt óvónő, már te tanítod a kisunokámat a magyar mondókákra, versikékre, kiszámolókra. És mesélsz neki Tündér Ilonáról és Árgyélus királyfiról. Mert volt kitől örökölnöm a hazafias érzelmeket: te, az egyszerű falusi óvónő, az egykori szovjet ideológiával szembeszegülve nem Sztalint és Lenint dicsőítő versikékre, hanem a magyar népi gyermekjátékokra, Petőfi és Arany János műveire oktatattad a kis neveltjeidet. Nem hiába emlegetnek hálával még ma is a faluban a mostani 40-50 évesek.
   Amikor hazalátogatok inkább csendesen diskurálunk. Az egészségről, a faluban történt dolgokról, az országban kialakult súlyos helyzetről. Hívlak, csábítalak az anyaországba. De te ragaszkodol a kicsiny házunkhoz. Meg az elhunyt szeretteinkhez. A hat éve elhunyt édesapámhoz, a nagyszüleimhez, és a többi magyar ősömhöz a helyi temetőben. Míg beszélgetünk megfőzzük az ebédet, megtárgyaljuk a rokonokat, ellátsz egy sor hasznos tanáccsal. Majd lopva a tükörbe nézel. Megigazítod a frizurád, kicsit elfáradtam, mondod.
   Ugyan, bújok hozzád, mint hajdan gyerekkoromban, te még túl fiatal vagy dédimamának. Majd ösztönösen ránézunk a krumpliskosárra. Ezen aztán jót nevetünk. A családban a dédimama megnevezést eddig a hajdani gyönyörű és méltóságteljes asszony a Lehoczky nagymama viselte, aki nyolc gyerekkel, özvegyen, két háborút megélve az utolsó leheletéig összefogta a családot, s arról volt híres, hogy három szem krumpliból és némi maradékból is fennséges ételt tudott főzni.
Szóval, édesanyám, te még fiatal vagy. Meg különben is, az édesanyák sohasem öregednek meg. Mi, édesanyák, nagymamák és dédimamák mindig újra fiatalodunk. Gyermekeinkben és unokáinkban...


Fedák Anita



Íme, az élet




Víz, táplálék, fény, oxigén,
ettől nő, terem a növény.
Észrevétlen a mozgása,
csak külső erő cibálja.
Nem kiált, ha szenved,
engedelmes.
Állatvilág többre képes,
önállóan mozog, érez,
ösztönösen cselekszik,
ő eszik, vagy őt eszik.
Hangot hallat, jeleket kap,
védekezik, karmol, harap.
Párosodva szaporodik,
de nem gondolkodik.
Teremtés csúcsán az ember,
tökéletes, de nem isten.
Környezetét átformálja,
alaposan megrongálja.
Növény, állat őt szolgálja,
hatalomvágya diktálja
gonoszságát, alkotását,
irigységét, kapzsiságát,
embertársa gyilkolását.
Tetteinek féke
teste gyengesége,
halandó mivolta, holta,
félelme, balsorsa.
Élvezni képes a létet,
ezért fogyaszt sok-sok mérget.
Beszennyezi a világot,
így teljesedik az átok:
porból alkotta őt Isten,
mert ő az úr, ő a MINDEN.


Tóth Sarolta


Legyen szép


Legyen titokzatos, ékes,
legyen szépséges
az út előtted,
amin lelked tovább lépked.
Kísérjen szerencse,
kísérjen kegyelem,
őrizzen barátság,
vigyázzon szerelem.
Változzon mosollyá
szép szemedben a szomorúság.
Várnak még csodák,
ha végre elhiszed,
szeret téged a remény,
visszafogad a világ.
S ha félve is, de megteszed,
hogy kinyújtod kezed,
s ami tiéd régen,
magadhoz engeded,
elhagy majd a fájdalom.
Légy óvatos, de ne félj!
Veled van a hatalom,
hogy hinni merd,
nem kell feladnod.
Kicsit még remélj.
Tedd meg a kedvemért!
S ha végre átgondolod,
megérted, elfogadod,
hogy semmi el nem veszett,
haladj tovább a szeretetért.
Az élet a tiéd.
Higgy nekem, kérlek!
Talán elkísérlek.
De csak ha te is akarod.
Csak hogyha kéred.
Őrizzen téged az idő.
Vigyázzon rád a fény.
Ennyi már elég.
És ne légy túl szerény!
Nyújtsd hát ki kezed,
s vedd el, ami a tiéd.



Musztrai Anikó

A tudás fája




Korán sötétedett, már csak néhány napot kellett aludnunk a várva várt karácsonyestig, és mi mind a hárman bárányhimlősek voltunk.  Még az orrunkat sem dughattuk ki a szabadba. Ez bizony megviselt bennünket, de a szüleinket még jobban. Egyetlen fűtött szobába voltunk bezsúfolódva mindannyian, a kemencésbe, az volt most a konyha, az ebédlő, és a hálószoba is. Hétvégeken a fürdőszoba is, de most nem mosakodtunk, mert a hólyagokat nem érhette víz. Esténként, amíg anyánk dolgozott apánkkal az állami gazdasági borjú nevelőbe, Kató néni, a szomszédasszony őrzött bennünket. Ritkán vigyázott ránk, de most, hogy betegek voltunk, valójában csak az öcsénk feküdt magas lázzal, anyánk megkérte.
A kezünket kellett csak figyelnie, mert vakaróztunk, és az elvakart hólyag helyén heg maradt, ami ha fenekünkön van az nem nagy baj, de nekünk még az arcunkon és a nyakunkon is sok volt a viszkető hólyag. Egy mesekönyvet tartott a kezében és olvasott, mi mind a hárman áhítattal, tőlünk igencsak idegen nyugodtsággal hallgattuk. Nekünk nem szoktak mesét olvasni, még betegen sem, csak én olvastam magamban néha, többnyire a rekamié mögé bújva, hogy a testvéreim békén hagyjanak. Az után, hogy teljen az idő, imádkozni tanított bennünket, zsidó lévén, zsidó imát tanított. Mi akkor ezt nem tudtuk, az ima tetszett, megtanultuk. Anyánk mondta el később, és mi csodálkozva láttuk, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Azt gondoltam, hogy a zsidók mások, azért üldözték őket a németek a háborúban.
Úgy hívtuk őket, hogy Pap bácsi és Pap néni, de később a nénit, csak Kató néninek. Nem voltak házasok, de mi erről nem tudtunk, amúgy nem is foglalkoztatott volna bennünket. Minket csak a sok finom gyümölcs, és süti izgatott, amit Kató néni áthordott nekünk, ezért a szokásáért mi imádtuk őt. A kertjük gondozottabb volt a környékbeli kerteknél, tele gyümölcsfával, és szépen sorakozó veteményes ágyásokkal. Oda nem léphettünk be, pedig vágyakoztunk nagyon rá.
Úgy hat éves lehettem, amikor a szomszéd fiúval kitaláltuk, hogy a padláson keresztül lopunk a gyönyörű kívánatosan csüngő sárgabarackból, ráhajlottak a tetőre a fa ágai. Fel is mentünk, és nagy nehezen lehúztunk néhány cserepet, de lejjebb volt a barack. kitaláltam, kimászok a tetőre, és úgy elérem, gondolva, hogy ha a macska is tud járni rajta, akkor én is, hát nem. Hasra estem és lecsúsztam, egy magasan felrakott rőzsekupacra zuhantam, ez mentett meg a nagyobb bajtól. Így az ijedtségen a lehorzsolt vérző hasamon kívül nem esett nagyobb kár bennem. Pap bácsi szedett egy kiskosár barackot és a kezembe nyomta, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem megyek fel a padlásra, amit ugyan nem sikerült betartanom, de akkor ijedtemben buzgón megígértem.
Szóval, ők voltak a mi családunk segítői, ha valami elfogyott otthon, anyánk engem szalasztott kölcsön kérni, mert szerettem átmenni hozzájuk, igaz kölcsönért nem igazán.
Harmadikban, majdnem megbuktattak nyelvtanból, anyánk megkérte a Kató nénit, hogy segítsen nekem egy kicsit a tanulásban. Kató néni művelt, tanult asszony volt, Bécsben végezte el a kertészeti főiskolát. Tudott németül, és mindenhez értett. Anyánk nagyon tisztelte, és sokszor kikérte a tanácsát. Attól a naptól kezdve minden áldott napon átvonultam a táskámmal a szomszédba és ott tanultam. Innen indult el az én életem nagy változása. A jegyeim látványos javulást mutattak, az év végére a jó tanulók közé kerültem. Boldog voltam, már csak azért is, mert valakinek fontos lettem, tanítottak, volt mit pótolni.
Egy más világ nyílt ki előttem, teljesen más volt, mint a szüleim által megszokott egyszerű paraszti lét és gondolkodás. Persze ez nem jelentette azt, hogy én elítéltem a szüleim, nagyszüleim életét, látva, hogy Kató néni milyen tisztelettel beszél, sőt magázva anyámmal, akit mindig Juliskának szólított. Az első dolog, amit megtanultam tőle, nem szóval tanított erre, a másik ember tisztelete volt.
Otthon a tanulás nem a fontos dolgok közé tartozott, a füzeteimet a kicsik összegyűrték, befirkálták, és magam sem becsültem a tanszereimet, könyveimet. Kató néninél látva, hogy mindenre vigyáznak, mindennek helye van, mindennek ideje, kezdtem rendszerető lenni. Már nem csak tanulni és olvasni jártam át, hanem csak úgy, szerettem ott. Jó érzéssel töltött el, hogy itt én vagyok a gyerek, akire figyelnek, akit tanítanak, mert otthon bizony én voltam az a nagygyerek, akinek mindig több esze lehetett volna.
Szerettem hallgatni a régi, háború előtti életéről szóló történeteket, kitárult előttem egy olyan világ, amiről, akkor még fogalmam sem volt, a tisztes jómódban élő zsidó család élete. Mindenre megtanított, viselkedni, a higiénia alapjaira, az ízlésre, hogy bármilyen szegényes is a ruhám, akkor is tisztán kell hordani, és ha szakadt megfoltozni.  Kitartásra tanított, ha nem megy valami, addig csináld, amíg sikerül megoldanod, befejezned. Segíts anyádnak, reggeltől estig dolgozik, biztosan örülni fog neki. Amíg élsz, figyelj, tanulj meg mindent, mennél többet tudsz, annál többet fogsz érni.  Vágj bele mindenbe bátran, mert aki mer, az nyer.
A vad, neveletlen parasztlánykából, illedelmes úri lánykát próbált nevelni. Mindez számára némileg pótolta az anyaság kiélésének nagy hiányát. Akkor még nem tudtam értékelni a fáradozását, csak jólesett a törődése.
Téli estéken a duruzsoló cserépkályha melegében hárman ültünk a nagyszobában, én tanultam az asztalnál, Kató néni és Pap bácsi olvastak a fotelban. Néha zoknit stoppoltunk, vasaltunk, és sokat tréfálkoztunk. Béke és nyugalom volt, így emlékszem vissza rájuk ma is.
Amikor, már túl voltunk a tanulás alapjain, könyveket adott a kezembe, olyanokat, amelyek kellően megszerettetik a gyerekkel az olvasást. Mesékkel kezdtünk, a keleti mesékkel, ezek elvarázsoltak. Az olvasás rabjává váltam, mindent és mindenhol olvastam. Otthon elbújtam, a rekamié mögé, a kerti vécébe, a hatalmas orgonabokor aljába, hogy nyugalmam legyen.
Az ötvenes évek szegénysége mindenkit sújtott, titokban vágtunk disznót a kötelező beszolgáltatás miatt.  Pap bácsi volt az éjszakai böllér, és olyan ügyesen szúrta le, szegénykét, hogy nyikkanni sem bírt, ennek nagyon örültem, mert nem szíveltem a disznóölést, de a kolbászt azért szívesen ettem.
 Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam meg, milyen szín jellemezné legjobban az ötvenes éveket, gondolkodás nélkül rávágnám, a szürke. Poros utcák, málladozó vakolat, a petróleumlámpák, a szemét égetés, az udvari vécék kimerésének átható büdös szaga. Mosóteknő a kútnál, a sok vödör víz felhúzása, öblítéshez, öntözéshez. Szegényes ruháink, a kivágott orrú tornacipő. A szabadság, oda mentünk játszani, ahova akartunk, és azt játszottunk, amit akartunk. Az önállóság, játékainkat magunk készítettük. Nem féltettek bennünket, nem volt autó, ami elüthetett volna, nem volt gyermekrablás, nem volt bűnözés, nem zártuk az ajtóinkat. Voltak dolgok, de az nem a gyerekek gondja volt, a politikáról suttogva, nem előttünk beszéltek az emberek.
A házak szinte kivétel nélkül öregek voltak, a többségüket mórtéglából építették még az előző század végén. A mi fagerendánkba is bevésték az 1889 évszámot. Nyitott kéménye volt a ház közepén. Svábok lakták valamikor a fél falut, kitelepítették őket, és az öreg házakat az Alföldről idejövőknek tíz éves törlesztés terhével eladta az állam. Szegény svábok sírtak a kitelepítéskor, legalább is így mesélték, mert még nem tudták, hogy ők a szerencsések.
Mire hatodikba mentem, már egy kis könyvtárnyi könyvet olvastam el. Kató néni könyveinek a negyedét. Számomra hatalmas könyvtára volt, úgy öt vagy hatszáz könyv lehetett a polcokon, de mire befejeztem az általános iskolát, nem marad olvasatlan könyv náluk egy sem.
Ez a ház volt az én tudásfám, nélküle az életem más útra terelődik. A kitárult világ tovább űzött, könyvtárakba, iskolákba. A kíváncsiság képessé tett a könnyed megismerésre. Kató néni vitt kezemet fogva a tudás fája alá, amiért én örök hálával tartozom neki. A teremtő hosszú életet adott számára, kilencvenhat évig megőrizte az egészségét, és a szellemi frissességét.


Jéga Szabó Ibolya


Kincsesláda

 
 
 
kinyílott a kincsesláda
lássuk mi búvik aljában
kicsi vidámság szépség
kicsi álmodozó kékség
hófehér bölcsesség

szerelem és csalódás
fájdalom és boldogság
gyarlóság és nemesség
gonoszság és emberség
 
 

A döntés



Egyszerűen nem értem apámat. Most értem a veszélyes tini korba, szükségem volna az okos, bölcs tanácsaira. Mit kezdjek ezekkel idétlen fiúkkal, amikor megpróbálnak körbecserkészni. Anyához nem fordulhatok, ő nem értene meg. Az igazi lelki társam apa volt, ő annyira megértette az én érzékeny lelkemet, de már nincs velünk. Nem régóta kezdődött, amikor apa teljesen megváltozott. A mindig kedves, aranyos apukám egyre undokabb lett. Mindenbe beleszólt, kezdett korlátok közé szorítani, terelgetni mint egy barikát. Ezt nagyon nem tudtam elviselni és lassan elhidegültünk egymástól. Egyre többet elmaradoztam otthonról, máshol jobban éreztem magam. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor egyszer hazaérve anyám közölte, hogy apa elhagyott bennünket. Annyira már nem is érdekelt, talán jobb is így, majd csak megleszünk valahogy.

Egyik nap, váratlanul, anya szólt, hogy költözünk, szedjem össze a kis holmimat. Bepakoltunk a vacak kis autónkba és elindultunk. Egy, a város jómódú negyedében álló gyönyörű ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk az autóból, anya egy kulcsot kotort elő és kinyitotta a bejárati ajtót. A ház egyszerűen csodálatos volt. Nem volt luxusház, de volt benne minden, praktikusan elrendezve, ízlésesen berendezve. Anyával egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy felfedeztük a ház titkait: az amerikai stílusú konyhát, a külön fürdőszobáinkat, az udvari fürdőmedencét, a kettős garázsban álló, új autóinkat. Úgy ugráltunk a felfedezés izgalmától, mint a megajándékozott kisgyerekek. Mikor végre, kimerülten leültünk a kanapéra, egy levelet fedeztünk fel az asztalon. Apa levele volt, még ma is tudom minden szavát:

„Kedveseim!
Ne haragudjatok rám azért mert eltűntem az életetekből. Nem akarom megindokolni, hogy miért tettem így. Sok felé vetett a sors, amióta nem láttuk egymást. Aztán, egy szép napon rám mosolygott Fortuna, nyertem egy szerencsejátékon. Úgy gondoltam meg kell, hogy osszam veletek, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt. Az emeleti éjjeliszekrény fiókjában találtok egy betétkönyvet, remélem egyenesbe hozza az életeteket.
Apa.”

Felrohantunk az emeletre, megtaláltuk a betétkönyvet. Le kellett ülnünk az ágy szélére, mert számunkra annyira hihetetlen sok nulla volt benne. Ekkor megöleltük egymást anyával. Benne volt ebben az ölelésben minden: az öröm, hogy vége a nélkülözésünknek, hogy talán végre egymásra találtunk, és a szeretett lény hiánya.

Az utóbbi időben nagyon könnyen elfáradtam, ezért megkerestem egy régi gyerekkori barátomat, aki doki lett. Mindenféle vizsgálatra elküldött. Biztos valami kimerültség -gondoltam-, kapok rá valamit, és megy tovább a mókuskerék. De nem így történt. Mikor elmentem hozzá, megkérdezte, hogy őszintén beszélhet-e dologról. Mondtam, hogy persze, csak így van értelme. És ekkor szembesített a ténnyel: rákos vagy! Még elkezdte volna mondani, hogy mikor kezdjük a kezelést, de én már távozóban visszaszóltam, hogy majd visszatérünk rá.
A közeli parkban leültem egy padra és magamba roskadtam. Cikáztak a gondolataim: ha leesek a lábamról, a párom és a gyerek ott fogja látni a halálba kínlódásomat? Mi lesz velük nélkülem, mikor a keresetünk éppen az életben maradáshoz elég?
Napokig őrlődtem a megoldáson, amíg végső elhatározásra jutottam. Visszamentem a dokihoz, és megtudtam tőle ha nem kezeltetem magam, akkor úgy fél évem van hátra.
Otthon nem mondtam semmit a betegségemről. Nagyon nehezemre esett, de meg kellett változnom, hogy minél kevesebb fájó emléket hagyjak magam után. Elviselhetetlen lettem a nejemmel és a szeretett lányommal. Talán ez volt a tervben a legnehezebb, de nem tehettem másképp. Nem volt sok időm, gyorsan kellett cselekedni. Megfigyelésre jártam egy központi bankhoz, ahol sok pénzt reméltem. Mindent aprólékosan megterveztem és eljött a nagy nap. Pillanatok alatt zajlott minden, ahogy a pénzszállító odaért, az esti bevételekkel. Soha nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire, de sikerrel jártam. Ekkor jött a legfájdalmasabb pillanat: el kellett hagyni az otthonom. Egy lepusztult tanyán húztam meg magam, néhány hajléktalannal együtt és vártam, hogy lecsendesedjen minden. Eltelt a fél év, és én még mindig jól voltam. Egy napon azonban éreztem, hogy gyengülök. Nem húzhatom tovább az időt, meg kell lépni a következő lépést. Nem kis pénzembe került, de sikerült találnom egy illetékest aki leigazolta, hogy a pénzemet szerencsejátékon nyertem. Vettem egy házat a gyermekem nevére, berendeztem az ízlésük szerint, majd írtam egy levelet a páromnak:

„Kedvesem!
Nem tudom, hogy ezek után szólíthatlak-e még így. Bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak titeket. Az élet fintora, hogy egy kicsit kárpótolhatlak benneteket. A szerencse rám mosolygott. Itt ez a kulcs, menjetek el az alább leírt címre, ez mától a tiétek.”
Sokat gondolkodtam hogyan írjam alá a levelet, végül úgy döntöttem, hogy csak annyit írok: ÉN.

Ott vártam, látótávolságon belül szutykos kis ruhámban a szemeteskuka takarásában, mikor befordultak az új otthonukhoz. Láttam az izgatottságukat, ahogy bementek, láttam ahogy életre kelt a ház. Aztán megfordultam és csendesen elballagtam. A hajléktalan barátaimnak rendeztem egy hatalmas lakomát, majd bevonultam a kórházba.

– Volt valami az éjjel? - kérdezte még álmos szemekkel a reggeles nővér.
– Ketteske elment. - jött a válasz az éjjelestől. Én még ilyen nyugodtan, arcán boldog mosollyal, nem láttam meghalni senkit sem. Vajon ki lehetett, milyen élete volt, mi volt a titka? Már sohasem fogjuk megtudni. Ketteske is azért lett, mert még a nevét sem tudtuk meg, sohasem.
– Csak egy szerencsétlen hajléktalan volt.


Farda József


Búcsúzom





Egy idő óta csak búcsúzom. Lassan nem teszek mást, mint búcsúzom. Abba a korba értem, amikor naponta távozik valaki a korosztályomból. Már nem merem letenni a telefont, mert attól félek, nem lesz, aki holnap felvegye, ha hívom. Természetesen elfogadom a tényt, elvégre ember sorsa, hogy halandó, s felnő az unokám karjába simuló kisbaba is, hogy a helyünkre lépjen.

Most Tőled köszönök el Millám. Te aztán úgy tűntél el az életemből, hogy mire magamhoz tértem a megrendüléstől, már nem is maradt Belőled más csak az emlék. Te, aki olyan egészséges voltál, erős, és stramm, hogy csak irigyelni tudtalak, aki minden hónapban hangversenyre jártál és színházba, és rendszeresen utaztál hozzám, mert tudtad, hogy én nem tudok már, és külföldre repültél a húgodhoz, a maradék idődben pedig vártad az unokáidat. Hét végére meghívtad ebédelni új barátnődet, akit Pali révén örököltél meg. Pali, a férjed ugyanis Zádor Misivel együtt járt középiskolába, és ezt a tényt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ha már szegények közel egy időben váltak meg a földi lét terhétől. Zádor özvegyét természetesen Neked kellett patronálni, mert annyira megviselte szegényt a gyász. Meg a szomszédodnak is Te főzted a rakott krumplit, vagy a székely káposztát, mert szánalmasan nincstelenek voltak! Hogy elgépezték a jövedelmüket azok a szegény negyven éves árvák? Arról az anyjuk igazán nem tehetett. Így aztán a te fürdőszobádban a Te mosógépeddel mosott Erzsi évekig, mert nem telt neki gépre. Most kíváncsi leszek, kinél ejti meg a heti mosásait.
Mi volt ez nálad? Ez a rendíthetetlen kiszolgálása másoknak? Csak nem valami pótcselekvés? Már korábban is meggyanúsítottalak, mert kórosan sokat dolgoztál ahhoz képest, hogy egyedül éltél. Remélem nem az, zavart, hogy te túlélő voltál, hogy nem jutottál koldusbotra, hogy elmehettél időnként színházba? Bízom benne, hogy meg tudtad bocsátani magadnak, hogy a te Ágid, kikövetelte magának a sorstól a boldogságot még olyan áron is, hogy meghagyta Neked és Zolinak a két gyerek gondját?
Loholtál a piacra, beszerezni a legjobb árút az ebédhez, mert jött Zoli az unokáddal, Andrissal. Mellesleg árultad a lakást, amit apád nővéreitől örököltél, miután elhúzódóan és fáradhatatlanul elápoltad őket. Mindezt azért, hogy ki tudd küldeni Katának az árát, hogy élni tudjon, lakni tudjon, tandíjat fizethessen.
Milla! Te voltál a legjobb gyereke egy beteg anyának, akinek évekig tartó ápolással megnyújtottad a szenvedését. A legjobb anyja voltál a lányodnak, aki nem tudott olyan jó anya lenni, mint Te, de, aki  megszenvedi a maga bűneit. És nagyon jó anyós, és nagymama, és szomszéd, és rokon, és barát voltál! Olyan jó, akit én csak tisztelni tudok, de utánozni nem. Mert Belőled csak egy van. Volt. Mert a jók is elmennek. De ők azok, akik hiányoznak, akikre szeretettel emlékeznek a túlélők.

Egyszer csak úgy érezted, hogy gyengülsz, és járókerettel kell megtámogatnod a saját járásodat. És egyre gyengültél, és folyton elpotyogtál, de vártad haza Katát, aki után úgy vágyakoztál, ahogyan kilelt a hideg, ha lelakott téged, de mire megjött már fel se keltél, csak nagyon ritkán. Már ő vitt ki a W. C. - re, mert elhagyott minden erőd, de nem panaszoltad fel, csak a vizsgálati eredményekre vártál reményt vesztetten. Már nem vetted fel a telefont, ha valaki beszélni akart veled, én magam is éreztem, hogy nem örülsz, ha kereslek, mert fáraszt a szó is.

Már csak Katától tudakozódtam Felőled, aki okos volt és fegyelmezett, és felnőtt a feladathoz, ami itt várt rá. Megérezte, hogy a Te életed érette volt teljes, és Andrisért, hogy mindent értük tettél, hogy az egész életedet annak rendelted alá, hogy kárpótold őket, ha már nem tudtál különb anyát adni nekik.
Andris is hazajött Hozzád, akinek az útiköltségét Ági fizette utolsó spórolt pénzükből, mert odakinn sem fonják kolbászból a kerítést, különösen nem, ha két ilyen balek kerül egymás mellé, akikben eláradt a szerelem.
Mostanában sokat gondolok Rózsi nénire, a szomszédotokra, aki rajongott az édesanyádért, Icikéért, és együtt ápolta, mosdatta veled, miként Te tetted ugyanezt később vele. Mert Te mindenkinek kérés nélkül mindent megtettél, ha szüksége volt rád. Velem is mindent elkövettél, amikor beteg voltam, befogadtál, hogy Tőled járjak kezelésre, és ugyanezt tetted Dinivel is, amikor balesetet szenvedett. Most köszönöm meg mindannyiunk nevében a Te határtalan alázatodat, segítő szándékodat, hatalmas szívedet. Noha sír a lelkem érted, utánad, büszke vagyok rá, hogy ismertelek. Hogy szerethettelek.

Dal fakad a szóból

















(András-napi köszöntő)


Bandika...Bandi... András...

életutad hosszát ezzel mérheted
ízlelgetve korok édes örömét,
ahogy anyád ajkán muzsikált neved,
s a napfény törtaranyából éltető
nektárt csöpögtetett harmatos mézzel
lombba-szökő zsendülő tavaszokon.
Mindenki másként máshogyan becézett,
lelkedbe zárva hordtad, ott van ma is
a kölyök, a felnőtt, az ifjú titán.
Belenőtt Bandika az Andrásba is
sok nyárba-szökő mámoros év után.
S ott lesz, ha ősz zörgeti bezárt ajtód    
sikongó viharok közt majd a ködben,
Andrásba hasít fellázadva a szív,
hogy nyugtot leljen ott a kis kölyökben.

Hány becéző hang, mennyi név illetett,
mennyi íz, aroma, dallam, és zene
bújt meg benne, éltetett, ahogy mondták,
míg elfogadtad, vagy küzdtél ellene.
Mert nevet nem választhat az újszülött,
ki jajgatva sír a keresztvíz alatt.
Viselje büszkén minden világra jött,
-legyen Raffael, Timót, Géza, Jakab -
a felszentelt név dicső erényeit,
s tetézze érdemeivel, míg él azt,
hogy méltó legyen ősei nevéhez,
ki bölcsőjétől a sírja felé tart.

Ez a sors vár rád itt halandó ember,
megjelöltettél, nevedet fel ne add,
viseld, s küzdj meg, ha kell mindennap érte,
hogy véredtől legyen a föld gazdagabb,
hirdesse neved, míg boros kupáknak
aranyló cseppjei érctorkunkig hág.

András..........Bandi.............Bandika,

Szívünk veled repes, szánk Vivátot zeng...
Dal fakad a szóból. Tiéd a világ.

Amália




Amália még mindig vonzóan szép nő volt, kedves, mosolygós arcú, korából tíz évet is letagadhatott volna. De miért tette volna! Nem látta értelmét.
Az élet teljesen kiszámíthatatlan, és egy csapásra megváltoztatott  számára  mindent. Boldogságra vágyott, de a bajt nem űzhette el. Talán nem, neki nem sikerült.
Hiába nőtt fel harmonikusnak hitt nagycsaládban, hiába volt kedves, szeretetreméltó, mindig magányosnak érezte magát.
Anyja fiútestvérei útját egyengette, különösen az első szülöttét, a többiekre nem fordított sok időt. A maga félresikerült ábrándjait akarta megvalósítani bennük. Nekik járt az állandó figyelem, az új ruha, a lányokhoz való viszonyulás minden tanácsa, fortélya.
Amália csak néhány évvel volt fiatalabb náluk, de mintha nem is létezett volna. Csendes, befelé forduló volt, észre se vették. Ha mégis ráterelődött anyja figyelme, az életre való felkészítése kimerült néhány félelmet keltő tanácsban, félni, óvakodni kell a fiúktól, mert azok mind egyet akarnak, azt.  Az amúgy is túlérzékeny Amália teljesen összezavarodott. Önbizalmát még jobban lerombolta anyja bíráló, megalázó megjegyzéseivel. Legkedvesebb szava hozzá az volt, hogy  cérnaszál, sovány, gúnyolta esetlenségét, s járását a falu félbolond lányáéhoz hasonlította. Most már tudja Amália, hogy anyja mekkora hibát követett el vele szemben, hogy nem tanította meg mindarra, amit egy lánynak tudnia kell, és összetörte önbizalmát.
 Pedig valójában csinos lány volt, égkék, álmodozó szemei csak úgy   ragyogtak, szőke hajfürtjei bodrosan keretezték szép vonalú arcát. De anyja nem látta ezt benne, vagy éppen féltette volna? Máig se érti Amália.
Emlékszik, milyen furcsa volt számára az, amikor barátnői csillogó szemmel beszéltek a fiúkról, nem értette, miért nem félnek tőlük, a rossz forrásától, ahogyan anyjától ő azt hallotta. Bárhová mentek, Amália igyekezett észrevétlennek maradnia, összehúzta magát, talán meg is görnyesztette testét, hogy kerülje a kíváncsi férfitekinteteket. Hiszen érezte gyakran a rábámuló szemeket, s ettől rettegett, félrenézett, lesütötte a szemét.
 Ahogy serdült egyre sugárzóbbá vált, de ő nem tudta ezt.  A természet rendjének azonban nem parancsolhatott. Néha furcsa érzelmek, vonzalmak sajdították szívét egy-egy rajongó fiú iránt, de hamar elfojtotta ezeket. Bűnösnek érezte ilyenkor magát, anyja szavai jutottak eszébe, félt a fiúktól. 
Aztán egy nap varázsillat kúszott felé, amely teljesen megbabonázta. Egész testében remegett, a szíve kalimpált, ha az illatfiú közelébe került! Próbálta távol tartania magát tőle, de valami láthatatlan erő húzta, taszította feléje. És ő oly kedves volt, udvarias, nem is volt félelmetes, ahogyan azt anyja állította! Szorongása lassan engedett, s az elfojtott szerelem óriási erővel tört fel benne. Titkolta érzéseit mások előtt, de ezt csak ő hitte. Hiszen azt a rajongó tekintetet, amellyel ránézett, nem lehetett nem érteni. Úgy tűnt, megtalálta a boldogságot. Aztán hosszabb időre elszakadtak egymástól, de Amália számára ő volt az egyetlen. Igaz, a naponta érkező kedves, biztató levelek is táplálták benne a tüzet. És boldognak érezte magát a távoli egyedüllétben is.
 Most már tudja, mekkora hibát követett el akkor, amikor elfordult az akkori rajongóitól!  Most, amikor már késő. Nem egyszer el is sírta magát elpazarolt ifjúságáért, eltékozolt boldogságáért.
Nagy szerelmével egybekeltek, s ő azt hitte, hogy boldog. Akkor. De lelkében valami üresség tátongott, furcsa hiányérzet gyötörte. Később megértette, hogy a benne túlcsorduló szeretetnek a felét se viszonozta férje. És ez nagyon hiányzott neki. De elfogadta, azt hitte, így kell ennek lennie. Nem volt közlékeny, nem mondta el senkinek. Csak a lelke sajgott.
Aztán jött a baj. A férje elhagyta, mert a változatos életet szerette.
 És ő úgy maradt egyedül, mint a  kifosztott, megsebzett fa. Sokáig nem vette észre a körülötte forgó csillagokat. Bár szíve csordulásig volt szeretettel, meg vágyott is rá, soha többé nem talált a boldogságra.
Az élet nem állt meg, ő meg gépiesen élte tovább, kifele mosolygott, a lelke pedig rettenetesen szenvedett a szeretetlenség, a magára maradottság miatt.  A csalódás, a belé nevelt bizalmatlanság erősebb volt nála. A jövő- menő néhány fellángoló érzés rövid ideig tartott számára.  S amikor végre nagyon megszeretett valakit, az lehetetlennek bizonyult. Reszketett, remegett érte, de soha se mondta el neki, hiszen annak családja volt, felesége, gyerekei. Plátói  szerelem volt.
Most Amália úgy érzi, hogy semmi szép nem történt az életében. Magányos, társ nélküli élet jutott neki, hiába volt tele a lelke szeretettel, nem oszthatta meg senkivel. Ölelő karból, óvó tekintetből nem lehetett része.
 Hiába volt szép és vonzó.  Magányos és örömtelen élet jutott számára.


Elnémult a tücsökzene - 2. rész





A büntetés                  


A főváros V. kerületében, a Hold utcában is lezajlott néhány beszélgetés, amelynek témája mind ehhez a tanyához kapcsolódott
Sietve rontott be az ügyvédi iroda tulajdonosa, doktor Barta Barna, és már a liftből kilépve kiáltva érdeklődött, hogy lekéste-e az interurbán telefonhívást? Lemerült a mobil telefonja, gondolja, hogy a vonalason keresték.
- Igen, doktor úr - volt egy telefon, de én csak a számot jegyeztem fel, és betettem az íróasztalára. Azt kérték, jelentkezzen, ha megjön - mondta tisztelettudóan Anikó, a titkárnő.
Dohogva ment be a szobájába. Nagyon készült erre a hívásra, s erre mi történik? Lekési. Már Magdát is fel kellett volna hívnia. Ott lézeng egyedül a világ végén, ahova tulajdonképpen száműzte. Jogosan lehet türelmetlen. Eltüntette még a környezetéből is, hogy ne kelljen látnia, rá gondolnia. Gyűlölte a bűntudatot, amely kialakult benne a nő miatt. Mióta pedig beszállt ebbe a számára mámorítóan nagy üzletbe, szerencsére ideje sem maradt törődni vele. Hiszen az egészet azért teszi, - a látszat ellenére, - hogy bosszút állhasson az egész világon, de különösen Leslie Karakason, az őt ért sérelemért. És igen, Magdán is.
  Egész héten annyit kapkodott, talpalt, annyi mindent intézett, hogy pont ő maradt ki a hívásból. Pedig miatta történik minden. Mindegy, most előbb ismét Lacit kell felhívnia, hiszen ő már jelentkezett. Gyorsan töltésre helyezte a mobilját, és máris hívta.
- Hol vagy most Lacikám? Ne neheztelj, hogy nem jelentkeztem. Technikai akadályai voltak.
- New Yorkban vagyok, de utazom Bécsbe. Gyere oda hét végére. Beszélnem kell veled. Hogy áll a tanya?
- Gyönyörű lett. Aki odajön, nagyon fogja élvezni.
- Van-e már jelentkezőtök? Vagy én szervezzek lakókat is?
- Minden folyamatban van. Bécsben részletesen megbeszéljük.
- Jó, addig búcsúzom. Számítok rád! Hozd Magdát is!

Közben befutott Gergely Pali, a társa, akinek ma igen fárasztó tárgyalása volt. Nehezen, de sikerült bizonyítania védence igazát. Fáradtan dobta le a táskáját.
- Rettenetes, hogy hányan élnek vissza ügyvédi diplomájukkal. És ami a legjobban igénybe veszi az embert, hogy úgy védd meg az ügyfeledet, hogy a kedves kollégát se nyomd le a víz fenekére, miközben tudod, hogy megérdemelné. Belemennek ezekbe a bizonytalan kimenetelű lakásügyekbe, ami tudatlan emberek átverésére szerveződik, mi több, ők maguk adják a jobbnál jobb tanácsokat, szerzik be az iratokat, és fel se merül bennük, hányan lesznek földönfutók miattuk. Hány naiv embernek teszik tönkre az életét. Igazán kevésen múlott, hogy ma le nem buktattam egy ilyen doktort. Látszik rajta, hogy már a zsebéből is kikandikál a mocskos pénze, és ha nem vigyázok, én ütöm meg a bokámat! Tehetne már valamit az ügyvédi kamara a szakma tisztességének a megőrzésére!
- Látom jól feltüzeltek téged is! Hűtsd le magad! Nem ér annyit a dolog. Az említett urak létszáma úgy tűnik, emelkedőben van. Legyünk őszinték? Kik a legjobban fizető ügyfelek? Bizony, bizony, a bűnözők! A pénznek pedig nehéz ellenállni. Ráadásul szaga sincs.
Nekem is volt egy telefonom. Laci hív Bécsbe hét végére. Azt mondja, vigyem magammal Magdát is. Fürdés közben megbeszéljük a hivatalos dolgait. Ő is hozza a nejét, a két nő is kellemesen elüti addig az idejét.
- Leslie Karakas! Hogy felvitte az Isten a dolgát! Barátom! Csak úgy röpdös a két világrész között! Ki gondolta volna diákkorunkban, amikor még Kerekes Lacinak hívtuk, hogy ilyen sikeres ember lesz! Igaz, hogy ő öregebb volt nálunk, de nem annyival, amennyire vitte. És, hogy ő segít felvirágoztatni a mi ügyvédi irodánkat! Pontosabban az apósomét, aki megengedte, hogy itt gyakoroljunk, az ő nevében dolgozhassunk, amíg meglesz a kötelező három év, a jogászi vizsgához. Legyen szerencséje sokáig! Legalább addig, míg mi is révbe érünk. Magda tudja már, hogy magához rendelt?
- Még nem volt időm szólni neki. Mindjárt fel is hívom.


Magda éppen fürdött, amikor megszólalt a készüléke. Miközben erős napbarnított lábán dúsította a habot, arra a kislányra gondolt, aki nem merte megközelíteni a tanyát délután. Milyen kopott, milyen szerencsétlen! Minden előnytelen rajta. A külseje, a ruhája, a beszéde. A világnak csak egy aprócska szegletét ismeri. Abból is a legrosszabbat. Pedig látszik rajta, hogy okos, csak tapasztalatok híján él. Nincs világismerete.
A telefon csak nem hagyta magát. Csilingelt szakadatlan, egyre hangosabban. Magda tudta, hogy ez Barna lesz, de nem volt kedve beszélni vele. Azon már hála Istennek túl jutott, hogy felzaklassa. Igazság szerint azt sem érti, hogy mi keresni valója van neki itt. Miért hozta, csaknem kényszerítette ide a férfi, és mi volt az, amiért ő idejött elvei ellenére? Hiszen már nem tartoznak egymáshoz, és nem is tartoznak egymásnak semmivel. Még egy árva telefonhívással sem. Az is igaz viszont, hogy Barnának fogalma sincs róla, milyen jót tett vele, hogy ide került általa. Neki most éppen erre a csöndre, erre a magányra, erre a szépséges környezetre volt szüksége, hogy magához térjen. Máris érzi, hogy elmúltak belőle a feszültségek, eltűnt a keserűség, és az önvád.  Újra tud élni.
Öt évet éltek egymás mellett, azt is tudta róla, amit érez, nem csak azt, amit letagad. Az öt év emlékezetesen szép volt. Megérte, még akkor is, ha kihunyt az érzés. Ami volt, szívmelengető, harmonikus, és biztonságos. Barna harmad éves volt az egyetemen, amikor összeköltöztek, és el kell ismerni, nagyszerű volt élni mellette. Magas, félszeg, szőke fiú volt, amikor bemutatta a szüleinek, akiknek azonnal megnyerte a tetszését. Igaz, nem nagyon lelkendeztek, hogy csak úgy összeköltöznek esküvő nélkül, de ők bíztak egymásban, és önmagukban. És nem is volt semmi baj.
Ő dolgozott, a fiú tanult, kevés pénzből éltek, de tudták, hamarosan kikerülnek a pénztelenségből, ha Barna is dolgozni kezd. Vacsorára mindennap telt, a lakás melengető ölében a szerelem mindent megszépítő élménye mellett a nehézségek eltörpültek. A szerelmet meg nagy kanállal fogyasztották. Amikor egymásba fonódtak, mintha tűzijáték millió csilláma borította volna be a szobát, testük egyetlen nagy diadalban olvadt össze, s ők voltak a világ leggazdagabb emberei. Nem is vágytak többre.

A hétköznapok, amelyek a diploma ünnepélyes átvétele után következtek, egyre szürkébbek lettek. Nem a szerelem fakult meg, hanem a lehetőségek tűntek egyre távolibbnak. Most tudatosult bennük, hogy a szakvizsga után egy ügyvédi irodát megnyitni pénz nélkül lehetetlen. Ha nem szereznek valahonnan pénzt, Barnából legfeljebb kifutófiú lehet egy sokpénzű, de közepes ügyvéd irodájában. Ezután elúszik minden lehetőség. Lehangoló jövő előtt álltak.
Ebben az időben jött haza nyugatról Barnának egy régi ismerőse, aki arra biztatta őket, menjenek ki külföldre szerencsét próbálni. Ugyan már! Nagyon jól tudták, hogy ott kinn éppen elég az ügyvéd, ott sem rájuk várnak.
Kerekes Laci a feleségét is magával hozta, és ők ketten egészen jól összebarátkoztak. Karola nagyon büszke volt két szép gyermekére, állandóan a maga közelében akarta tudni őket, és mindent meg is tett értük, de néha furán elszomorodott. Egyszer aztán elsírta, hogy amikor olyan, de olyan szegények voltak, mint a templom egere, és semmi kilátásuk nem volt a felemelkedésre, ő egy kisbabáját úgy hordta ki, hogy tudta, soha sem lesz az övé, mert egy dúsgazdag család hatalmas összeget ígért, ha örökbe adja nekik. Elvállalta. Ez az összeg biztosította Laci szakmai indulását. Tényleg szükségük volt a pénzre. Ennek ellenére magától soha oda nem adta volna. Csak a Laci győzködésének engedett. De nem tudja magának megbocsátani, hogy azt a benne nőtt, belőle lett gyermekét el tudta adni. Azóta is állandó önvád kínozza. Az ura ugyan nyugtatgatja, hogy nagyon jó dolga van annak a kicsinek, nem hiányolja az ő szeretetét, mert nem is tud a létezéséről, de nem tudja túl tenni magát a történteken.
Ő akkor még nem egészen értette ezt az érzést, talán még nem érett meg az anyaságra, nem tudta átélni az asszony bánatát. Csak azzal vigasztalgatta, milyen kedvesek és szépek ezek a kicsik a közelében.
Később el is felejtette ezt az élményt, mert a saját gondjai lefoglalták. Látta, hogy hiába erőlködnek, semmire nem haladnak, Barna egyre türelmetlenebb a tehetetlenségtől, mert nem talált olyan ügyvédi munkaközösséget, pláne önálló ügyvédi irodát, ahol nagy pénz lefizetése nélkül befogadták volna gyakornoknak. A szülők támogatására egyik oldalról sem számíthattak. Végre sikerült egy idős ügyvéd mellé bejutni úgy, hogy már előre nagy összegű törlesztést vállalt arra az időre, ha végez.
Magda számára is nehéz idők voltak ezek. Végül hosszas vívódás után elhatározta, hogy kimegy egy időre dolgozni külföldre Karoláék közelébe. Legalább a nyelvet is gyakorolja, kinn takarítást vállal lakással, ellátással. Ha semmire nem költ, hazahozza a pénzt, és megoldódik a sorsuk.
Amikor Barnával közölte, milyen döntésre jutott, a fiú hallani sem akart róla.
- Felejtsd el mielőbb ezt a szamárságot! Egyáltalán, honnan szedted ezt a lehetetlen ötletet? Akárhonnan, állítsd le magad nagyon gyorsan! Mi lenne itt velem nélküled? Hiszen te vagy a lelkem, testem, kezem, lábam! Meg se tudnék élni egyedül. Ki főzne, mosna rám? Kihez bújnék éjszakánként? Nem, szó sem lehet róla! Tegyél le róla!
Istenem, milyen boldog volt akkor! Érezte, hogy fontos szerepe van Barna életében. Ő a levegő, a szerető, a minden. Örült, hogy így döntött. Most rajta múlik a szép, közös élet. Mert természetesen döntött. Pontosan ennek a boldogító kitörésnek a birtokában.
- Barnuska, nem megyek hosszú időre! - duruzsolta a fiú fülébe. - Te itt most le vagy foglalva a vizsgáiddal, és a sok szép érdekes feladattal. Ezen múlik, hogy ügyvéd lehess. Talán jobb is, hogy nem vagyok itt, nem vonlak el a tanulástól. Csak zavarnálak. Aztán, amire hazajövök, te végzett ügyvéd leszel, én összegyűjtök annyi pénzt, hogy a tartozást is kifizethesd, meg az ügyvédi pályafutásodat is elkezdhesd. Akkor aztán ásó, kapa, nagyharang sem választhat el többé bennünket. Ezt már eldöntöttem. A kettőnk érdekében. Kérlek, ne tiltakozz!
- Elment. Tele reménnyel, bizalommal.

                             

Locsolgató - Thököly Vajk



Kakas hangja ébreszt korán,
Menj el udvarodról komám,
Csak asszonyod, Ő maradjon,
Frissen, tisztán engem várjon.

(tojással kezében álljon)

Kolbász akad komámasszony,
Báránypecsenye asztalon,
Szép szoknyádnak tulipánja,
Készüljön a fogadásra.

(pántlikásan pálinkásra)

Legszebb versem mondom, nosza,
Fácántollas kalapomba,
Megragadlak, átölellek,
Gémeskútra kicipellek.

(rúgkapálhatsz a vödörnek)

Alul-felül meglocsollak,
Visíts hangosan, most szabad,
Úgysem jön a komám haza,
Én asszonyom épp locsolja.

(nem hervadsz el, ne félj soha)




Baráti üdvözlettel Thököly Vajk
              Szilágyzovány


Tél-búcsúztató



Sötét  árnyék fedi a Napot,
a fény meghalt, eltávozott.
Hallgat a dal,
elvitted magaddal.
Magamra hagytál betegen,
halálos kór a szerelem.
Elillant illatod,
hervadó virágok díszítik ablakod.
Utolsó vacsoránk maradéka
varjúcsapat ajándéka.
Füstöl a gyertyacsonk,
búcsúpezsgőt bont
kezed, törik az üveg,
pukkan a dugó, üres a palack,
földhöz vágom a poharat.
Kísérjen köd kalandos utadon,
fotódat eltépem, kidobom.
Újra kisüt, fénylik a Nap,
a tél után jön a tavasz.


Tóth Sarolta


Ha csak úgy




ha csak úgy átölelnél
szavak nélkül becézgetnél
csendes boldogság
bújna meg szívemben
csillagfény kísérne
meredélyen menedékbe
szél szelelne szertelen
velem versenyezne szüntelen

féktelen felhő gondtalan
vágtató vajúdó életritmusában
hűs esőben égre kúszó
ívet rajzoló szivárványmámor
magával ragadna
párában pompázó
színeivel betakarna
ha csak úgy átölelnél

Bűn...tudat




Úgy vártalak, mintha csak magam
jönnék tűzviharon át ...hozzám
a járt utakon álomtalan
éjben, hogy bűnömben osztozzál.

Ne kérdezd, a kulcs megvan-e még,
lámpát se gyújtsál, ne lásson más.
Fogadj úgy, mintha árnyék lennék.
Új testben régi elkárhozás.

Hogy vétlen vagyok, mit számít az,
úgyis a vérpadra állítasz,
vagy tömlöc mélyére visszavetsz.

Ajtóm zárján mérem a rozsdát,
nyílik-e már, hozzám, vagy hozzád,
hogy tudjam azt, gyűlölsz vagy szeretsz.


Seres László


Nagypénteken eső esik - Thököly Vajk




 Nagypénteken eső esik,
Szívem útját megkövezik,
Megkövezik, kifeszítik,
Gyászmenet nélkül temetik.

Megfeszítik, elföldelik,
Jelöletlen sírba teszik,
jaj.

Fekete felhők kísérnek,
Az utam végére érek,
Oda érek, itt születtem,
Feljajgató szülőföldben.

Hol születtem, oda érek,
Kik szeretnek nem felednek,
jaj.

Leborulok eléd Uram,
Végignézted az én utam,
Az én utam rögös nagyon,
Lelkemet a szélre hagyom.

Rögös nagyon sorsom, utam,
Mert magyarnak vallom magam,
jaj.

Baráti üdvözlettel Thököly Vajk
              Szilágyzovány




A holló



fényes fekete tollak
repkednek a szélben,
vén holló tollászkodik
a drótkerítésen.

halált-hozó madár,
gyász, ha válladra száll,
holló dalolja kár, kár,
hess madár, hess madár!

vállamra szállt a holló,
csőrével megsebzett,
karmát szívembe vájta,
halált hozott talán?

Szél hordja szét a tollad,
hadd legyek még boldog,
gyászmadár repülj tovább,
toll helyett rózsaág
illata áradjon ránk.

gyászos fekete rózsa
pergeti szirmait,
zeng a vészmadár dala,
nem hagylak itt, nem itt...

fekete holló virraszt
virágos sírodnál,
bánatos arcom láttán
jajgatja. kár volt, kár...


Tóth Sarolta


Amikor a szülők magukra maradnak


             

Tibike mindég mosolygós arcú kisfiú volt, akiből deli szép fiatalember lett. Nem volt a környezetében olyan lány, akinek ne akadt volna meg a szeme rajta. Hatalmas nagy szempillákkal körülvett barna szemei csillogtak, hófehér fogai kivillantak, amikor nevetett.
A tanulást soha sem vitte túlzásba, de azért az évek során haladt osztályról osztályra.
   Amikor befejezte a középiskolát, rögtön vitték katonának. Nem sokáig tartott akkor már a baka élet, mert csak egy évig viselték a mundért. Amikor leszerelt, rögtön munkába állt. Szolid fizetéssel rendelkezett kezdő létére, azért a szülők is belesegítettek a legénykedést fedező költségekbe, hiszen a barátokkal szeretett bulizni. Voltak neki átmeneti kapcsolatai, de a vére hajtotta, nem olyan egy helyen letelepedő típus lett belőle.
  Nem sokáig tartott a családban a nyugodt élet.
  Az egyik barátja hatására felmondott a munkahelyén, és elkezdte intézni a papírjait. Mivel Horvátországban született, felült a vonatra, és horvát útlevéllel indult haza, amivel utazhatott meghatározatlan időre, nem úgy, mint a szerbiai útlevéllel, ami mellett vízum kellett, és maximum három hónapra lehetett elhagyni az országot.
  Berobogott a vonat a falujába, és amikor leszállt a vonatról, ijesztő fekete felhők gomolyogtak a feje felett, a villámok bevilágították a hazafelé vezető utat. Nem volt neki mindegy, amikor elkezdett zuhogni a záporeső, ami kezdetben óriási cseppekben hullott, úgy érezte a dobhártyáján félelmetesen dübörög, majd a széllel küszködve csurom vizesen lépett be a családi ház előszobájába.
  Csapzott hajjal, az arcát törölgetve boldogan bejelentette a szülőknek: megy egy amerikai luxus hajóra dolgozni fél éves szerződéssel a zsebében.
  Mintha a fekete felhők betódultak volna a házba, rátelepedtek a lélekre, falakra, képekre, a levegőből sem volt elég.
A szülők lezsibbadtak. Miért? Miért?  Munkaviszonyban volt  a fiuk, amikor a község lakosainak hetven százaléka munka nélkül tengődik. Az anyuka nem tudta visszatartani a könnyeit, és csak annyit mondott: „Szükség volt erre kisfiam?”
Az apuka szótlanul, befelé sírva viselte az elkerülhetetlent, de a szíve majd meghasadt. A szótlan percek éveknek tűntek.
Tibike törte meg a csendet.
–Éhes vagyok anyám. Van valami ennivalód?
–Van. Gyere.
–Ti nem esztek?
–Mi már vacsoráztunk, - mondta az apja.
  Nem mondott igazat, de tudta, egy falat sem menne le egyikük torkán sem.
  A fiút semmivel sem lehetett eltántorítani a tervétől. A házaspár attól félt, a nővére példáját követi majd, aki nagyon messzire ment férjhez. Megismerkedett a munkáján keresztül egy portlandi fiúval. Ámor nyila, és Amerika varázsereje, megtette a magáét, természetesen Csilla ment Amerikába, nem Jeffry maradt itt az országban.  Hiába igyekeztek a szülők lebeszélni lányukat, ám a szerelem vakká teszi az embert, így minden igyekezet meddő maradt. Jó döntés volt? Ki tudja? Csilla idehaza jogászként jól keresett, amíg Amerikában alkalmi munkával küszködött, küszködik. Legtöbb időt egy áruházban töltött. Szült két gyereket, akiket az anyuka és az apuka felváltva ment Amerikába dédelgetni. Először az első szülöttet, aki erős allergiától szenvedett. Nagyon oda kellett figyelni, mit tesz a szájába. Nem egyszer szaladtak vele az orvoshoz. Ez volt a fő ok, de azért közre játszott a kölcsönös szeretethiány, a honvágy, és a szülők hiányérzete. Így mentek ki apuka és anyuka felváltva hat hónapra Amerikába, vigyáztak mindkét unokára, amikor az is a világra jött. Természetesen örültek a lányuknak is. Az unokák feledtették a távolság miatti szomorúságot. Nem csak játszottak a gyerekekkel, de tanították őket magyarul beszélni.
Mi lesz ezután? Tibike is itt hagyja őket, hiszen szeretetben, a széltől is óva nevelték fel a gyerekeiket. Öregségükre magukra maradnak? Erre gondolni sem mertek volna soha sem.
Most itt a fiatalabb, a fiuk, ő is messzi útra készül.
  Gyorsan elröppent az egy hónap, amikor Tibikének indulnia kellett a hajóra.
  A fiú indulás előtt megölelte az anyját, aki küszködött a sírással.
–Ne félj anyám, visszajövök hat hónap múltával. Hidd el, gyorsan elszalad az idő.
Majd az apjához lépett, magas, testesebb alkatú emberhez, aki csak csóválva a fejét, ennyit mondott ”Észen legyél, és nagyon vigyázz magadra!”
Tibike megérkezett Marseillesbe, ahol felszállt a tízemeletes luxus hajóra. Fényképésznek szerződtették, habár nem fotózott első osztályú fényképezőgéppel, de indulás előtt vett pár órát egy fényképésztől, és úgy vélte, nem lesz problémája. Igyekezett az utasok kedvébe járni. Nem panaszkodhatott, volt sok rendelés nála.
Az emberekkel elég nehéz dolgozni. Van ilyen is olyan is. Az egyik kedves, elégedettségét fejezi ki, a másik simán kifizeti a fényképet, a harmadik válogatja sokáig, melyiket is vegye meg, de akad olyan is közöttük, aki többször is visszamegy,  de nem veszi meg a fényképét. Ingyen szerette volna. Azt nem lehetett. Mindjárt az első nap a főnöke bejelentette, senkit sem sajnál meg, nem adhatja a képeket ingyen, mert vele gyűlik meg a baja. Ez a szabály.
Egy házaspár mivel nem rimánkodhatta ki a képet, dühösen a főnöknél bepanaszolta Tibikét. Neveletlennek és arrogánsnak tüntették fel. Jöttek közösen a panaszkodókkal, de gyorsan befejeződött az incidens.
–Tisztelt utasaink, a fényképet ki kell fizetni, – mondta a főnök.
Ezzel lezárult a vita.
Tibike szorgalmasan tette a dolgát, de ugyebár nem csak dolgozni kell, hanem enni is. A felszolgálók között volt egy szemrevaló, tűzről pattant argentin lány, Viktória Lorenzo Seias, aki igyekezett sürögni, forogni Tibike körül. Nem nagyon kellett neki megerőltetni magát, mert Tibike szíve is gyorsabban dobogott Viktória közelében. Kezdetben csak szemeztek, de gyorsan kialakult a szerelem.
Szabad idejüket együtt töltötték. Egy ilyen idill alkalmával, viharba került a hajó.
Egybe folyt az ég a tengerrel, vak sötét lett világos nappal helyett. Rettenetes szélrohammal küszködött a hajó. Hatalmas hullámok támadtak, oly annyira, hogy az ötödik emeletig belemerült a hajó a tengerbe. Pánik tört ki az utasok között. Mindenki tódult a legfelső emelet felé. Tibike Viktória kezét fogva, csitította a többi személyzettel a kirándulókat kisebb nagyobb sikerrel.
Szerencsésen kikeveredtek a viharból. Ekkor átölelte egymást a két fiatal, és megegyeztek: többé nem mennek hajóra dolgozni.
Tibike még mindég karjaiban tartotta a törékeny, tőle másfél fejjel alacsonyabb lányt, és megkérdezte tőle.
–Lennél a feleségem?
Viktória a szemébe nézett, és boldogságtól remegő, halk hangon mondta ki az igent.
Ezek után Tibike megtelefonálta az apjának, hogy a hajóról egyenesen haza jönnek, és megesküdik Viktóriával.  Szerezze be a szükséges papírokat, meg biztosítson spanyol nyelvű tolmácsot, mert Viktóriának is érteni kell, amit a hivatalos esküvőn hall, csak így lesz érvényes a házasságkötés.
Apuka tudta: elmegy a fiuk is a messzi Argentínába.
Anyuka épp Amerikában volt, az unokákkal töltötte legtöbb idejét.
Talán jobb is. Ki tudja?
Megérkeztek a fiatalok. Családi körben zajlott le az esküvő, és pár nap múlva a fiatal pár elutazott Argentínába.
A családi ház kong az ürességtől.


 Marković Radmila





Milyen vagyok?



Van kettő ikertestvérem,
tükörképem, árnyékképem
én vagyok az eredeti,
másik kettő - vetületi.

Napsütésben jön az árnyék,
nem hasonlít rám és nem szép,
fekete, torz, ragaszkodó,
tünékeny és semmitmondó.

Tükörképem én idézem,
foncsoros üvegben nézem,
csak részletek, csak elölről,
mutat valamit - kívülről.

Vannak fotók, mindegyik más,
torzít a kép, nem valóság,
nem vagyunk igazán ikrek,
bár nélkülem nem léteznek.

E virtuális testvérek
technikával előlépnek,
ők kárt nekem nem okoznak,
épp csak folyton utánoznak.

Milyen vagyok hát? - nem tudom,
Amit mondasz, elfogadom,
de mindenki másképpen lát,
Milyen vagyok? - nem tudom hát!


Tóth Sarolta


Létezel?





Ugye valóság az, hogy létezel? Ugye nem csak csapongó érzelmeim szülnek téged naponta újra, meg újra? Ne hagyj cserben, kérlek, és főleg ne haragudj, amiért állandóan faggatlak felőled! Tudod, szükségem van ezekre az önmegnyugtatás végett. A bizonytalanságom végett. Sajnos örökké kétségeim vannak Veled kapcsolatban, mert láthatatlan vagy, mert nem vagy egyéb, mint egy érzés. Hol erős, hol bizonytalan érzés.
Neveltetésünk úgy tett tönkre mindent, hogy elvesztettük a Hozzád vezető utat, miközben senki nem várt az út végén. Ennek tudatában el se indultam. Nem voltál elég korszerű. Ha hangoztattam, hogy hiszem létezésed, műveletlenség, és maradiság vádja illetett. Közben benn, mélyen a lelkemben éreztelek. Élt bennem a tudat, hogy létezik valaki, aki velem, bennem lakozik, miként én is benne, és ez az egész nem más, mint egy hatalmas biztonság. S amikor ezt elintézem magammal, és el is hiszem magamnak, megnyugszom.
Aztán kis idő elteltével kezdődik elölről a kétkedés. Sokszor vallatlak, lehet, hogy már unod is, de nekem szükségem van arra a bizonyosságra, amely belőled árad, s amely elől úgy suhansz el, hogy el ne érjelek.
Nehezen viselem, és tudnod kell, - és tudod is, ha vagy, - hogy újra és újra eluralkodik rajtam ez a kellemetlenkedő érzés. Lehúz és kimerít. Miközben tudom, érzem, hogy nem úgy ugyan, ahogyan tanították nekünk valaha, azaz nem lehetsz hozzám hasonló, holott mások azt bizonygatják, hogy a saját képedre teremtettél volna. Eh! Nem lehetsz emberi, mert azt még elgondolni is rossz, ha itt körülnézek. De azért nagyon jó lenne, ha legalább a hajam megcibálnád néha, hogy „itt vagyok, légy nyugodt”
Értem én, hogy nem törődhetsz minden teremtményed minden pillanatával. Meg nem is az a dolgod, hogy egyenként bíbelődj velünk.
De kitől kérdezzek, ha nem tőled, magadtól?  Kell, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s nincs senki, aki hitelesebb Nálad. Tudnod kell rólam, és tudom, hogy tudod is, engem a papok súlyosan zavarnak! S ha bármely vallás bármely prédikátora szólni kezd, pattanás nő a hátamon. Rengeteg. Mert nem hiteles számomra egy se! Olyan pátoszos, olyan művi, hogy nem kell nekem. Szabályosan ingerel, aki hívatás szerűen beszél rólad. Már az is megfordult a fejemben, lehet, hogy elkeveredtem, és valahol máshol kéne téged keresnem. Más vallásokban. Valahol keleten.
Mégis érezlek. Magamban visellek, Veled veszem körül magam. Kibélelem veled magam. Mert benne vagy a nem létező fuvallatban, a váratlan simításban. A sosem volt ölelésben, a megfáradt érintésben. A csendben, a magányban, a napsugárban, az esthomályban. Te láthatatlan! Mindenhol vagy, és sehol nem látlak. Mégis Hozzád szól a hála és a dicséret, mert enyhül a fájdalom, és elhagy a keserűség, és lohad a harag és a dac, és helyette beköltözik lelkembe a türelem.
Hiszen tudom én, hogy nagy műveltségű fizikusok, matematikusok, természettudománnyal foglalkozók, sebészek vallják, hogy te vagy az egyetlen tervező, megvalósító és irányító a nagy egészben, mely elkezdődött az első nagy bumm-mal. S ugyanott, ugyanolyan gyorsasággal ugyanúgy forog a mi földünk az idő óta, csak lehűlt közben. De maradt ugyanolyan távolságra a naptól, és a holdtól, és minden más bolygótól, és minden bolygó egymástól, semmit sem változtatva azon a távolságon, mely eleve elrendeltetett, hogy sem távolabb, sem közelebb ne kerüljenek, mert így biztonságos. Létünk, létem maga is csoda, mint minden teremtményed, mely évmilliók óta ismétlődik minden nemzedékben, csak közben felhalmozódott annyi tudás körülöttünk, hogy már meg is meri kérdőjelezni az ember a te létezésed.
Az emberiség fejlődésének lépcsőjén tehát Neked köszönhetem ismereteimet is, melyekre szert tettem. Miként neked köszönhetem azokat az új érzéseket, melyek nélküled nem érintettek volna meg, de meg sem születtek volna.
 Neked köszönhetem első vajúdásom, és a következők szép, szörnyű élményét, kínját, de általad született meg az, az új, különleges érzés, melyet nem ismertem korábban: az aggódó szeretet, a szerelem nélküli rajongás, a gondoskodás és felelősség minősége, a soha el nem múló szeretet gazdagsága. Általad tudom, hogy a szív bővül, és tágul, nyúlik, gumihoz hasonlóan, és mindenki elfér benne, mindenkit magába vonz, óv, védelmez, dajkál. Aggódik és hallgat. Mint jó anya. Mert nem anya, aki nem minősít, nem csiszol, nem gátol, még akkor is, ha sír a lelke. És az sem jó anya, aki nem tudja elengedni a gyermek kezét felnőve, mert egyszer magára marad az a gyermek, s más kezét fogja, másba kapaszkodik, más hangját hallja, várja, s meg kell élnie az ő életét.
Általad tudom, hogy a szeretet egyfajta melengető érzés, mindent elrejt, betakar, mint egy hatalmas lepel, és nem bizonygat, és nem vádol. A szeretet elnéző és gyengéd, és határozott, és biztonságos.
Anélkül, hogy érezném, tudom, hogy benne vagy minden gondolatomban, és mozdulatomban, minként minden cselekedetemben, mert te vagy a fék, miként te vagy a gát is, te vagy, akiért nem követjük el vétkeinket, akiért nem okozunk szándékosan keserűséget és bánatot másoknak, akiért ott segítünk, ahol módunkban van. Mert éretted élő a tisztesség és a jóakarat anélkül, hogy tudnánk. Mert beépültek életünkbe a fékek és a gátak, mert visszatartó erő a te létezésed, és előre lendít ha kell, miként meg is tart. Őrizz meg engem magamnak magadban!





Örömre indult


   



    A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.
   Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.
„Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.
   Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.
„Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.
„Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.
   Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.
„Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”
„Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.
„Kicsinység, de nekem sokat ér!”
„Mi lehet az?”
„Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”
„És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”
„Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”
„S még?”
„A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”
„Szép dolog!”
„Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”
„Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.
„Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”
„Itt meg mit keresnek?”
„Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”
„Hagyja?”
„Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”
Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”



Ha egyszer mégis meghalunk




Éltünk hepehupás útján, amikor már felsejlik annak vége, minden elváltozik körülöttünk, ezt így hisszük, miközben észre sem vesszük, hogy mi nem vagyunk már a régi önmagunk. Egykor otthonnak érzett, szeretett, néha gyűlölt világ, idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyva, egy új világba készülünk. Rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk, és fényeztük éltünket. Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál. Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunkat, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen… , és fáj nekik nézni a küzdelmet, a nyomorúságunkat, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Úgy tekintenek ránk, mint az életük tükrére.
Megváltozunk, nem csak a testünk lesz esendő, de a lelkünk is. Újra gyermekké válunk, naivak, hiszékenyek leszünk, és egyre ostobábbak a cselekedeteink. Felerősödnek a fiatalon elnyomott rossz tulajdonságaink. Ki perlekedő nyelvű volt, az házsártos, örökkön morgóvá válik.  Kinek a halk szavát hajdan ritkán hallottuk, arról azt gondolhatjuk, hogy megnémult vénségére. Szégyelljük a kiszolgáltatottságot, és van, akit gonosszá változtat ez az állapot. Nehezen törődünk bele a tehetetlenségünkbe. Gyermekeink előtt bagatelizáljuk gondjainkat, és tiltakozunk, ha úgy döntenek, hogy felügyeletet igényel az állapotunk.
A szépen öregedés, egy kiváltság, legtöbbünknek nem adatik meg, ugyanúgy, mint az ágyban párnák közt való halál. Volt egy ismerősöm, egy vidám, kedves természetű asszony, aki idősen, túl a nyolcvanon is tevékenyen élt, karácsony előtti napon halt meg, de előtte, este még befejezte az ünnepi sütést. A fodrász jelezte a lányának, hogy nem tud bemenni hozzá.  Irigylésre méltó kegy ez az élettől, mert aki a haláláig képes megőrizni a nőiességét, az nagy ajándék a sorsától. A temetésén elcsodálkoztak az emberek, mert nem a rég halott férje sírjába tették hamvait, hanem a szüleiébe, ez volt az utolsó kívánsága.
Legtöbbünket ágyba fektet a betegség, mielőtt végezne velünk. Rövidebb, hosszabb ideig ott gyötör teljes kiszolgáltatottsággal. Ha kegyes a rossz sorsunk hozzánk, elveszi a tudatunkat, és nem kell ép ésszel elszenvednünk azt. Anyám feküdt az intenzív osztály magas, gépekkel körberakott ágyán, szájában tubus, zihált, a szíve százhatvannal rohant a halálba. Ijedt gyermeki tekintettel nézett rám, tudta, hogy ez az utolsó futás. Én pedig őt nézve, a jövőmet láttam magam előtt.
A legszörnyűbb érzés mégis az lehet, ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót, aki egy pohár vízzel enyhítené szomjunkat, cserepes szánkra vizes ruhát tenne, agyon izzadt, szennyes ruháinkat lecserélné. Kezünket fogva segítene át abba a másik világba.
 Boldogok azok, kik otthon halhatnak, nem egy rideg kórterem, ócska lepedőjén. Egyre ritkább ez a szerencse, mert ma a halál tabu, titok és félelem övezi. A gyermekeket még a temetésre sem viszik el. Pedig az élet része a halál, épp úgy, mint a születés.
Ha megadatik a számodra, hogy a családod ott áll az ágyad mellett, a halál idején, te vagy a kiválasztott. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket.  Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.

Csillagokra feszülten - Krisztusi harminchármas (József Attila emlékére)

















Világhiányban éltem,
Apám elhagyott.
Bújtam volna pedig hozzá,
miközben leemeltem föntről
az „Égi Csillagot”…
Magzatoddá lettem,
kékítőddé a padlás ajtaján,
vegyültem szappanbuborékokkal,
röpülni tanultunk: megigézett a fönt,
ó, én balga Ikarosz, zuhanásom
csak pubertáskori nyavalyákat hozott.
A semminek kicsinyke, csupasz ágán
kinevettem a szépséget, mert csupán
koldultam árva kenyerét, s barátom
a Gazda, az Isten nevetettében, ha
rám nézett, folyton törölgette
könnyektől vidám szemét.
Mértem volna magam a mindenséggel,
de csak tehervonatok jártak ott,
hol zakatolásuk „holt vidék” álmokat hozott
és éjeket a külvárosban a „város peremén”…
S ekkor Attilaként felsejlett Pista létem,
dadogva kérdeztem csak, miként lettem skizofrén…
Szép lassan csak az iszonyat maradt lelkemben,
így eszméltem érett férfivá én.
„Nagyon fáj” a Gát utca - keserves hazakép…
Születésnapok és Horger Antalok ácsolták
háromszázhatvanöt napnyi későbbi kenyerét.
Éltetett Márta, Judit, Edit, Flóra, de Rorschach- lepkékké
gubóztak mind vissza, ha szárnyaim emeltem szép szóval
egyre dideregve, remegve egy csöppnyi szerelem - vigaszért…
Ugye, tudjátok, fennakadtak könnyeim, akár a hosszú tél
rozsdafoltjai a vágányokon, mielőtt a vonat végleg elítélt?!

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011-04-10.

A patakparton
















A patakparton ült.
Láttam már máskor is.
Görnyedt, fáradt testtel
nehéz bánatába merült.
Tábort vert szívében
a szomorú magány.
Vajon mire gondol,
mikor a vizet nézi
minden délután.
Az álmain töpreng talán,
mik a lelkét gyötrik
sötét, súlyos éjszakán.
Csendben álltam a fáknál,
gyorsan vert szívem.
Féltem, hogy megérzi
jelenlétemet.
Nem akartam leskelődni én,
de komor, bús szeme,
lassú, nehéz lélegzete
fogva tartotta szívemet.
Megbűvölve bámultam őt
a bokrok rejtekén.
Meredten nézte a vizet.
Néha megtörölte homlokát.
Ketten hallgattuk
a csobogó víz halk zaját.
Mellé ültem volna,
hogy megfogjam kezét.
De megriadna tőlem,
s elrabolnám bújának
egyetlen rejtekét.
Ez hát a menedék,
mi elűzi démonait.
S talán egyszer még
boldognak látom
szomorú, szép szemét.

Dőlésszögek
















Mit adhatok még,
mit várhatsz tőlem.

Ma is ahogy rég
karodba dőltem.

Akkor, hogy érted,
ha kell, meghaljak.

Most meg az éltet,
hogy...megmaradjak.

A Hátsó Pad

Szöveg: Thököly Vajk



Lyrics:
A hátsó pad az én helyem,
Senki nem ül mellettem,
Itt kulcsolom két kezem,
Imámmal keresztemen.

Hívtak első sorokba,
Üzentek, üljek oda.
-De Nem lehet!
A hátsó padban megszoktam.

Itt tudom, velük vagyok,
Versek dalok, mondatok,
Itt fogja Isten kezem,
A hátsó pad az én helyem.

Ref:

A hátsó pad az én helyem,
Itt is van bennem érzelem,
Innen jól látom, kik azok,
Akik előttem hazugok.
A hátsó pad az én helyem,
Hol nincs olyan nagy kényelem,
Nem szégyellem, ezt vállalom,
A hátsópad az én sorsom.
,


Hitéért szólták Jézust,
Tettéért Prométheuszt,
Vámbéryt nyelveiért,
Szókratészt elveiért.

A hátsó pad az én helyem,
Senki nem ül mellettem,
Itt kulcsolom két kezem,
Imámmal keresztemen.

Hívtak első sorokba,
Üzentek, üljek oda.
- Nem lehet!
A hátsó padban megszoktam.

Itt tudom, velük vagyok,
Versek (dalok) vannak, mondatok,
Itt fogja Isten kezem,
A hátsó pad az én helyem.

Ref:
A hátsó pad az én helyem,
Hol nincs olyan nagy kényelem,
Nem szégyellem, ezt vállalom,
A hátsópad az én sorsom.
A hátsó pad az én helyem,
Itt is van bennem érzelem,
Innen jól látom, kik azok,
Akik előttem hazugok.

Elnyerte végleges formáját ez a dal is. Köszönjük Thököly Vajknak még egyszer szöveget!
FiveB




A sors

   
















Sündörgő patakok fodrozzák
Az erdő szemérmetlen testét
Ezernyi csillag gyújtja önmagát
Míg Hold arcán az ezüst-festék

Ragyog – a csobogás mégis fel-
Fel szökik az éteri magasba
A táj mint önmaga ellensége
Ruhátlanul szökik a tavaszba

Elhuny a gyertya – minden csillag is
A hajnal vakító palástban üzen
Rákúszik az ébredő tájra
Majd csont-ágai közt megpihen




2014. ápr. 2.


Sánta Zsolt



Álom



















Gyakran
álmodom felőled,
pedig nem ismerlek.
Ring velünk egy folyón a csónak,
nincs itt most helye szónak.
Hűvös szél fújja felénk az estét,
csónakunk hunyorgó csillagok lesték.
Sima a víztükör, köröket rajzol az evező,
szürke felhők mögül ezüst Hold bukkan elő.
Végtelen messzire vezet a halk folyó,
sehol sem látszik már eltévedt hajó.
Távolban felsejlik aprócska sziget,
menedék elveszett lelkeknek.
Kéred, hogy oda vigyelek,
lapátom lágyan szeli a vizet.
Közeledik a rejtélyes sziget,
Egyedül vagyok veled,
rám települ a rettenet,
Árny vagy, aki élt,
hirtelen eltűntél.


Tóth Sarolta


Adj otthont



adj otthont
ha hideg szél fúj
fázom iszonyún

adj otthont
mikor eléget a nap
húsom kiszárad

adj otthont
ha a víz magával sodor
csontról izmom lerohad

adj otthont
mikor rettegve félek
messze száll a lélek

adj otthont
nincs tálam s benne étel
látogatóba jár hozzám az élet

adj otthont
csak azért mert kérlek
nincs hol nyugovóra térjek

adj mert kérlek


DÜBÖRGŐ - Seres László: Rémálom című versére
















Az egyén saját felelőssége tudatában alszik - mélyen.
Agyát s elméjét borítja sötétség,  mely
fátyoltáncú-lépteken közeleg, s ki azt mondja,
ő a megváltó!
Szeme sem rebben...
Hiszel neki, miért ne tennéd?
Ezt szajkózza a szellemarcú
tükörkép
is, meg a kövérre hízott aranyludad,
mely visszhangozza hamis szavad,
ezt dobálja rád szennytől ékesen,
a 3 d-be zárt hiper-modern világ,
a jóllakott, jólfésült
halottasház,
s a rádtaposott csigaház alján
feszítővassal a kézben
ezt szajkózod te is,
bár véres a tenyered,
s hülyére vett fejed,
kint kéjes kéneső hull
vak szemeidre,
szeretteidet a végelgyengülés
kínozza valamelyik kórházi
ágyon a nincs-utcában,
ezt szajkózza a rommá züllött
éjszakai álom,
ő a megváltó!,
s ha egyszer halált sugárzó
felhőid alól kitépnek végre,
mehetsz tovább bégetni
a dübörgő üres fejek
szimfóniájába.

Grafitarcú Ákom-Bákom

(Flóra rajzaihoz)
















Rajzaid
egy TÜNDÉRORSZÁG,
csodák, titkok birodalma.
Sárga kutya,
ló,
oroszlán,
kastély,
Barbie,
hintó,
alma

Mind bebújt a ceruzádba.

Arra vár csak,
hogy ints nekik,
rajzold falra,
kőre, fára
álmaid
féltett kincseit.

Súgj nekik
egy varázsigét:

Grafitarcú Ákom-Bákom!

Látod,
máris életre kelt
kezedtől mind
az irkádon.
Rajzolj
királyt,
királynőket.

Végtelen nagy a hatalmad.

Ceruzáid
szüli őket,
radírodba
belehalnak.

Girbe-görbe
kajsza idom,
mindegyikben ott vagy
te is kicsit.
Látom,
ahogy rajzaidon
még a király
is rád kacsint
mosolyogva
kis Barbie lány.

S fehér lovon,
Mercédesszel
eljön érted
egyszer
talán…
rajz nélkül is,
ha nagy leszel.


Seres László


Harlequin fázik és énekel - átbalzsamozott vers















Nem tudok visszanézni,
nem vagyok képes ítélni,
s kimondani sem, miért fájnak
a percek. Sebbe vájnak
a szavak, föltépik ami
gyógyulni kezdett. Nem
vagyok képes megfejteni
miért bíztam meg Benned.
Mélység és Magasság.
Beomlik. Süllyed. Igazság
nincs, csupán a láz maradt,
mely bensőmben gyújtogat.

A kontrasztok miatt kérem
Istent, ne olyan örömöt adjon,
mely bánat-fészket épít,
s  köd dobozába zárja
a boldogság lepkéit.
Tudod, bolondnak érzem
magam, Harlequinnek,
ki búcsút int szerepének,
elvész humora, kelleme,
pedig épp azokkal kellene
gyógyítania a sérült lelkeket.

Te ezt tudod adni,
s jó így megnyugodni,
odabújni a csendhez,
simulni búzaföldekhez
vulkán peremére állni
ott keringőzni s szállni,
lebbenni és fényt teremni,
jó volna minden cicomát
lehántva, csupán csak Lenni,
de védtelen vagyok,
s nem tudok visszanézni.

A szavak sebbe vájnak,
égetnek és föltépik ami
gyógyulni kezdett. Nem
vagyok képes megfejteni
miért bíztam meg Benned.
Mélység és Magasság.
Beomlik. Süllyed. Igazság
nincs, csupán a láz maradt,
mely bensőmben gyújtogat.

Téli álom



Köd permetez, jéggé dermed,
integet a decembernek.
Csupasz ágon zúzmara,
szél szitálta hódara.

Ónos égen szürke varjak
céltalanul kóborolnak,
színes avar bélel vermet,
férgek abban áttelelnek.

Jeges szél bőg az utcákon,
hóval fedett fagyos tájon.
Fázik a park, összebújnak,
bokrokon a kismadarak.

Szendereg a téli álom,
recseg az ág fenn a fákon,
viharos szél megtépázza,
a tavaszt már csak kivárja.


Tóth Sarolta