Rana esculenta - versike, Sancipapa mesekuckójából
Ismerjetek kicsik, nagyok!
Tudjátok meg, ki is vagyok!
Én vagyok a kecskebéka,
Kinek nád közt van hajléka.
Ha boldog vagyok, brekegek,
Ha kövér a hold, brekegek,
Ha melegem van, brekegek,
Ha fázom, vajon mit tegyek?
Jól sejtitek gyerekek;
Ha bánatom van, brekegek!
Brekegjetek ti is velem!
Színesebb lesz az életem!
Ha meghallotok, megismertek;
Ez a kecskebéka!
Latinul meg úgy neveznek,
Rana esculenta!
De nem ám, nana! -- te szeles.
Hanem Rana! -- most nevess!
Rana vagyok, brekegek.
Esculenta! - gyerekek.
Ugye milyen szép a nevem?
Kicsit hideg a fenekem...
Igaz... dülledt mindkét szemem,
Ugye elnézed majd nekem?
Mért nyálaznád bőrömmel a kezed?
Ha nem fogsz meg, majd elbrekegem neved.
Hagyj inkább a vízparton napozni!
Vízitöknek levelén lebegni.
Az ÓT meg az AT, már könnyedén mondom!
Rekkenéssel sincsen semmi gondom!
Ne bánd, ha még nem tudom a neved...
Én vagyok a béka, aki szeret!
2014. május 23.
Sárkány Sándor
Bige Szabolcs: Csíksomlyói Rege
Ez egy nagyon szép mese Erdélyről,
a magyarokról, a székelyekről, és a csodákról
A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája. Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról. Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott. A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki.
Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között. A következő intelemmel engedte útjukra: "Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!" Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket! Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek, de az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia.
Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!
- Kik vagytok ti? - kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely. Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogatta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! - Csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? - faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. - szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk, Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? - kérdezte az úr meglepetten.
- Igen, mert csak te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes! - Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak - mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét. Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett. Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre! De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek. Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!
Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!
Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.
Dr. Csegezy Etelka által ismert legenda nyomán írta: Bige Szabolcs
A béka balesete
Béna béka nem tud úszni,
eltörött a lába,
sás között a patak parton
ugrál sántikálva.
Támaszkodik nádmankóra,
rejtő színe barna,
mégis meglátta egy gólya
azonnal fölfalta.
Tóth Sarolta
Kerámiatábor
![]() |
Temerini tájház - gang |
Május 23. 24. 25. nagy nap volt Temerinben.
Ezeken a napokon gyermek kerámia tábor működött Mile Ibolya magyarországi keramikus vezetésével, aki nem csak művész, de kiváló pedagógusnak is bizonyult. Tökéletesen tudta, mennyi a határvonal, ameddig maximálisan ki lehet használni a gyerekek alkotóképességét.
A módszerét sok pedagógus is megfogadhatná. A tanulókkal élvezet volt dolgozni. Akartak tanulni, és kérdeztek, tanácsot is meg véleményt is.
A mottó: megadott témára alkoss a saját fantáziád szerint. Remek alkotások születtek.
El ne feledjem leírni: Álomváros készül majd. Ez az első lépés, ahova Temerinre jellemző szecesszióra emlékeztető házakat láttunk, amit gyerekek a saját elképzeléseik szerint beillesztettek a házak fűrfalába.
Mivel kétajkúak voltak a kis művészetkedvelők, akik az agyagot formázták, így a fordítást is megoldottuk.
El kell árulnom azt is, hogy az első napon sok kérdés, kérés volt a gyerekek részéről, de a harmadik napon már élvezettel, ügyesen tudták kezelni az agyagot. Nem mondom, segítség kellett, de az minimális volt, mert Ibolya művésznő olyan ügyesen bevezette a jelenlevőket az első lépéstől az utolsóig, amit kitervezett, hogy nem csak alkottak az általános iskola hatodikos és hetedikes tanulói, hanem élvezték az agyag formálását, és persze a sikerélmény egészen feldobta őket.
Talán ezzel kellett volna kezdeni ezt a kis tudósítást, hogy a temerini kultúrtevékenység magas fokon áll. Ők kiváló szervezők, pályázatokat nyernek, a kultúrházat építik, a tájházuk már régen remek ősi hagyományt őriz. Úgy gondolták, kerámiát a TAKT keretén belül a gyerekekkel megszerveznék, és a kishegyesi Fürsztner Sípos Etelkát keresték fel tanácsért, majd Szalma Istvánnal egyetértve Mile Ibolyát ajánlották, mivel a pályázatban fel kellett tüntetni, ki lesz a művészeti vezető. Jobbat nem is ajánlhattak volna, mivel nem csak kiváló alkotásai vannak, de Magyarország egyik legjobb korongozója is, amit kevés művész mondhat magáról.
Nos, a szót tett követte. Megszületett a kerámiai tábor, ahol Temerin plgármestere megtisztelt mindenkit jelenlétével, ő nyitotta meg a TAKT kerámiai alkotóműhelyt.
Ki kell hangsúlyozni, hogy a vendéglátók maximálisan elkövettek mindent, hogy semmiben sem legyen hiány. Szörpök, reggeli, ebéd biztosítva volt mindenkinek. Azon kívül a tanulók, és mi csoprotvezetők is kaptunk egy pólót. Fedett tetejű helyen padok, asztalok, agyag, szerszámok, minden biztosítva volt.
Vendéglátóinknak köszönet az igyekezetért, amiben még az irigy sem találhatott volna hibát. A tanulóknak a lelkes munkáért dícséret jár, Mile Ibolyának pedig hálás köszönet, amiért ilyen szép és hasznos tábori életet biztosított a jelenlevőknek.
Amatőrök segédkeztek Mile Ibolyának: Sípos Fürsztner Etelka, Szalma István, Markovity Radmila, és a temerini képzőművész tanárok.
Remélem, ezt a tradíciót nem szüntetik meg, mert ha elkészül az Álomváros, jöhet a következő téma.
A fényképen Mile Ibolya látható.
Markovic Radmila
Seres László: Szerelem volt
Csak magamra, senki másra
nem haragszom, miért is tenném.
Szerelem volt. Első látásra.
Kelő hajnal, harmat-költemény.
Őrült vágyban egymásra talált
álomnyi ősrobbanás. Föld-ég,
ledöntött, most meg vergődni lát,
nem értem magam se, mi történt.
Ne is kérdezd, ki volt ostobább.
Aki a nőn átlát, a csodát
vallatón nem faggatja többé.
Menj szerelem. Megyek utánad.
Csend vagyok, érző férfi bánat.
Bevallom, ha fáj is, te győztél.
Seres László
Toll halk sercegése a papíron
Fülledt, eső utáni nyári hőség tombolt, kövér izzadság cseppek gördültek végig az arcomon, a fülem mögött, végig csiklandozva a hátamon. Némelyik hangos csettenéssel a fehér papíron landolt, szürke foltot hagyva. Nyugalom volt, az asztal fölé hajolva írtam, csak a tollam sercegése zavarta egy kissé a békés délutáni csendet, még a kutyák sem ugattak, ők is egy hűs, árnyékos helyre menekültek.
A toll monoton hangon sercegett, egy távoli képet láttam meg hirtelen, selyemhernyók rágtak szüntelen sercegéssel az öreg házunk forró padlásán, a frissen hozott eperfa ágakon. Telhetetlen gyomrukat nem győztük friss, üde levelekkel tömni. Leguggolva egy sarokba, kissé eltávolodva tőlük, lenyűgözve néztem ezt a mérhetetlen zabálást, mely nem csitult el sem éjjel, sem nappal. Befejeztek egy levelet, már másztak is feljebb, egy újabbat keresve, és mint a kis gépek, szájukkal félkörívet rajzolva monoton darálták befelé azt. Jellegzetes édeskés szag terjengett körülöttük, pára, és az ürülékük szaga. A padláson forróság volt, ők ezt szerették, én nem nagyon, egész testem úszott a verejtékben, gyomrom kavargott a szaguktól, tulajdonképpen utáltam őket. Szürkésfehér hernyótestük hűvösen sima tapintású, mint a kígyóké, rátapadtak az ember kezére, ágaskodtak, levelet keresve.
A hatvanas évek elején, ők voltak a szegény ember aranyai, a plusz jövedelem, melyhez nem kellett más csak egy pár jó és gyors láb, egy meleg, nyugodt padlás, és sok eperfa. Mikor először láttam őket pete korukban, el nem tudtam képzelni, hogy ujjnyi nagyságúra zabálják magukat röpke egy hónap alatt. Szinte naponta nőtt a terület, amit elfoglaltak, s végül övék lett az egész padlás.
Sokszor álmodtam velük, hogy éjszaka megindul a hernyósereg lefelé a padláslépcsőn, mert elfogyott az ennivaló, csúsznak lefelé araszolva, be a házba, az ágyunkba, meleget keresve. Ijedten ugrottam fel, félve lépve a padlóra, hogy elérjem a villanykapcsolót. Valójában, nem csak undorodtam, de féltem is tőlük, az éhes szájuktól, az egyre növő testüktől.
A hajnal már fent talált, zsákkal a kezemben, ugrottam fel a biciklire, és tekertem ki az országút menti eperfákhoz. Egyre messzebb kellett menni, mert a fák lombja gyorsan fogyott, mind bedarálták a hernyók.
Rövid pihenő csak a vedlések idején volt, de az almozás akkor sem maradt el. Ezt a munkát utáltam a legjobban, közvetlen kapcsolatba kerültem velük, libabőrös lettem, ha rám ragadtak, erős lábaikkal belém csimpaszkodtak. Ilyenkor határoztam el, hogy inkább csemetefát kapálok az erdészetnél a tűző napon, fele pénzért, de a selyemgubó jól fizetett, csak az undort kellett leküzdeni. Azzal biztattam magam, egy hónap nem a világ, gyorsan eltelik, és akkor már tele lesz a bukszám.
Mennél hangosabban sercegtek, mi annál magasabbra másztunk az eperlevélért, fogyott a zöld ág, boldogok voltunk a húgommal, mert tudtuk, hogy nem sokára csend lesz. Telerakjuk a padlást helyes kis vesszősátrakkal, és a hernyósereg megindul feléjük, elfoglalják a gubózó helyeiket, és nincs több fára mászás.
Ráértem, csak guggoltam a padláson és néztem őket, ahogy írják a kis fekete orrukkal a nyolcasokat, és zárják be magukat az átváltozás selyem börtönébe. Tompa fényű, rózsaszínes, halványsárgás, vagy fehér selyemgubókkal teltek meg a kis vesszősátrak. Maga volt a csoda, és ezt mind, abból a rengeteg zöld eperlevélből gyártották. Bent zajlott a csoda, de ennek a végét nem sok lepke érte meg, örökre a börtönében maradt, mert a gyárban leforrázták őket, és a gépek szépen letekerték róluk a drága selymet. Úriasszonyok nyakán lebegtek tovább a szélben, szép hölgyek testén csillantak meg a bálokon.
Már megöregedtem, de hernyóselyem blúzom, sálam soha nem volt, nem is vágytam rá, valahogy úgy vagyok vele, mint a bundával, égetné a bőrömet, az a sok elpusztított állat.
Jéga Szabó Ibolya
Kőhalmi Levente: Tudom jössz majd
Úgy izzik tested,
zúduló, zord aranyként beragyogja e szobát.
Halált ordít bennem
e megrettentő, könnyébresztő álomvágy.
Szembogaram szerelem-sugarát
torpedóként vágja szemedhez,
fehérarany fémangyalként
csapódik testem testedhez.
Megfeszítve két kereszten
szélesre tárt ajtókat ád,
halott ajkak állnak szemben,
csókban forrnak éteren át.
Tűzacélként zihálva, törve éjnek csendjét
tapadó fonattá válunk,
megállítjuk most múltunk ércrendjét,
remegünk majd, újra szállunk.
Kiokádtam testemből a mérget,
miként keserű epét,
életemnek vetettem véget,
ahogy figyeltem fegyelemröptét.
Megnyugodtam már, hisz tudom, jössz majd!
Ha izzó ólomeső vár, tudom, jössz majd!
Az idő most megáll, tudom, jössz majd!
Az idő most megáll...
Üveggyöngy
Üveggyöngy volt a tenyerén.
Úgy nyújtotta felém,
mintha ez volna egyetlen
féltve őrzött kincse.
Nézett rám könyörögve,
hogy végre fogadjam el.
Könnycsepp ült szemében,
szebben csillogó,
mint amit kezében szorongatott.
Sírás fojtogatott.
Megesett rajta szívem.
Kinyújtottam kezem,
s kértem, adja nekem
az áttetsző gyöngyszemet.
Megcsillant rajta a Nap
szikrázó arany fénye,
amint megérintette tenyeremet
az apró, pici gyöngy.
Olyan volt, akár a könny,
mi szeme sarkában ült reszketőn.
Hűvös, mint egy esőcsepp,
ami fűszálon hintázik
korai nyárelőn
egy röpke zápor után.
Megremegett a kezem sután,
elbűvölt a tökéletes formájú,
átlátszó csecse-becse.
Kicsi kincs,
az egyetlen ajándék,
mit nekem adni tudott.
Láttam átfutni arcán
egy halvány, boldog mosolyt.
Már nem sírt ő sem.
Hálásnak tűnt,
sóhajtott könnyedén,
mintha görnyedt vállát
nehéz súlyok hagyták volna el.
Arca felderült.
Örültem én is.
Szívemet hála járta át,
hisz nekem adta
egyetlen kincsét,
élete csillagát.
Felnéztem rá, s könnyes szemem
mély tekintetében elmerült.
Musztrai Anikó
Gere Irén: Halasztás
borult a papírforma...
ismét egy születésnapi torta
került az asztalomra
tehát várhat a kaszás
- a lomha - én meg
számolhatom a perceket
nézhetem ahogy a sok
homokszem permetez
az üveg aljára...
M. Fehérvári Judit: Szerelem 2. (Neked)
Nehéz teher nekem
a tisztaságod,
néha rám omlik,
s ellep szavaid
zuhataga.
Hozzájuk képest
egy vízesés, barokkos
csobogás csupán,
a természet ügyetlen
kísérlete. Mint sziklát
a víz, engem szavaid
formálnak. Hagyom.
*
Néha, a horizont ágyán
fekszem, Magas és Mély
között, s hallgatom,
lentről a tücsökzenét,
s látom, amint fönt, szád ívét
szellő fénymásolja az égre.
Szivárvány robban,
és a spektrum szirmai
fényednek visszaintegetnek,
de Te csak annyit érzel
ebből ragyogásból,
hogy szeretlek.
Kertész Éva: Sej, Éva, Éva!
Az asszony csak bámult az ágyban, és nem jutott szóhoz. Némán, döbbenten nézte azt a kék nadrágot, amelyet hazafelé igyekvő szobatársa, Éva, a mellette levő ágyon most rángat magára.
Több mint egy hetet töltöttek el, éltek meg együtt ebben a kórteremben, ahova Éva úgy érkezett meg egy hatalmas kórházi hálóingben, mint egy hordó, melyet feltöltöttek. Az infúzió bekötve, katéter felhelyezve, csövek itt, csövek ott, az idősebb úgy vélekedett róla, az egész nyomorult test egy hatalmas nagy bili, mely megtelt pisivel. Pontosabban a pisi már eláradt a szövetekben, a belekben, sőt, terjeszkedett a belek között, felért a mellkasba, odébb tolva szívet, tüdőt és egyéb szerveket.
A mentők úgy nyilatkoztak, mikor meglátták, nem adnak neki tizenöt percet. Ám ez a nő itt, ez az Éva, nagy túlélő. Ezt a halálosan ijesztő helyzetet is sikerült kicseleznie. A másik csak kispályás volt ebben a buliban, mondhatni szemlélő. De ami előtte zajlott, az, maga az élet. Vagy vég? Mert oly kevés különbség van a kettő között.
Többszörösen volt módja megtapasztalni, hogy társának arra sem volt sem ideje sem ereje, hogy fenekét ráhelyezze a szoba W.C. ülőkéjére, csak megcélozta, és már folyt belőle az a töméntelen mennyiségű lé, amelyből érkezésnél pillanatok alatt nylon tasakban hagyott tizenkét litert.
Ez nem az a hely, ahol az itt lakók megrendülnek bármilyen helyzeten. Létrejönnek a morbid események, azokat különbek, és még különbek követik. Különbek természetesen idézőjelben. Évából is húsz kiló maradt itt folyadék formájában, és hogy mi módon távozott belőle, senkit nem érdekelt. Senki nem rendült meg, nem csodálkozott, mert amit itt a test produkál, mindenki számára magától értetődő. Egyszer csak Éva két oszlopos lába elvékonyodott, látszott, hogy karcsú a dereka, létrejöttek elveszett arcvonásai. Ami történt vele, azt a szíve tette, de ha rosszmájú lennék, azt mondanám: meg a nyelve.
Mert igaz, hogy a nő megérdemli a Nagy Túlélő címet, de sajnos, az élet is jól elbánt vele több rendben, minek következtében ő már csak egy kis elviselhetetlen, visszapofázó, mindent mindig visszaköpködő kellemetlen nőszemély. Szobatársa ugyan meghallgatta minden bánatát, mert mi mást is tehetett volna. Évát tulajdonképpen nem érdekelte, hogy kíváncsi e Klotild a vele megtörtént eseményekre, eddigi élete történéseire, ő csak mondta, mondta, olyannyira hogy mire a végére ért, előlépett Klotild néniből Klotild nénémmé. Ez a tulajdon képző a szó végén az ő olvasatában nagy megtiszteltetés, mert a néném szó annyit tesz rokon, hozzátartozó.
A címet magát igazság szerint ki is érdemelte szegény feje. El kell ismerni, ezért a címért Klotild megszenvedett. Két hétig hallgatta Éva minden pillanatban feltörő újabbnál újabb közlési szándékát, ordító haragjait, síró, átkozódó keserűségeit, bolondulásig fajuló őrjöngéseit. Rázúdította az ő minduntalan felvillanó, örökké fájó sérelmét, fájdalmát, nyomorát. Abból pedig akadt bőven. De mivel soha el nem múló sérelmekkel dolgozott, hol egyiket vette elő, hol másikat, a panaszáradatnak, a sértődésnek, a jogos haragnak soha nem lett vége.
Azokban a pillanatokban is kesergett, amikor behozták, s bár nehezére esett a szó, hiszen alig jutott levegőhöz, nem is közönségnek szánta a mondandóját, hanem, mert ő hangosan gondolkozott. Csak úgy magában szidta azt, aki eszébe jutott. Körülötte senki nem tudta kit szid, nem is érdekelt senkit. Túl azon, hogy akkor még nem is volt ereje hangoskodni.
- Nem voltam neki jó, pedig amikor itt laktunk, kifizettem a gáz felét, és én vettem az ételhez valót, amit megfőztem. Ő meg leült a készhez. És volt képe azt mondani az uramnak, nem fontos egyszerre megenni, amit kimert, el lehet tenni holnapra belőle. Rohadna meg benne az, az aljas lélek!
Telefonált Ricsi, anyu nincs mit enni. Jaj, nekem! Indultam máris. Pedig mi nem dúskáltunk otthon sem pénzben, sem javakban. Csak úgy dülöngélt alattam a bicikli, mert megraktam krumplival, hagymával, káposztával, lecsóval. Három napig tartott az út. Miskolc mellől jöttem. Elfáradtam, tántorogtam. Ki tudta, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Ez a menyecske? Ugyan már! A fiam sem sejtette. Még az uram sem. Gáton jöttem, mert nem volt se világítás, se jó lánc, se semmi a gépen. Főleg pénzem nem volt. Mire ideértem már vastagodott a lábam szára, mert a szívem már akkor sem szolgált jól.
A fiam örült a sok mindennek, de a menyem egyre azt kérdezgette, mikor adom el a házat, mert kéne a pénz. A házat, amit akkor örököltem meg anyámtól. A házat, amelyet alig, hogy megszázalékoltam. Amiben laktunk.
Még hogy kéne a pénz? Hát hogyne kéne? A flanc, meg a rongyrázás az istene. Aztán én hova legyek, ha elfogy a mani? A part alá? Mert azt nem mondta ez a fiatalasszony, hogy én is kellenék! Ugyan! Csak a pénzem. Tudom én! Piszkos kis ringyó, lusta senkiházi. Azóta már nincsenek is együtt, Ricsi mással él, de tudja az anyja büdös Istenit, hogy a gyerekért megjárnám a poklot. Ricsi is hazaszalad a gyerekhez naponta, hoz ezt, azt, pénzt is. Az ég tudja, hogy vannak ezek egymással. Megéri a pénzét mind a kettő, már látom.
Nem volt teje. Sírt a gyerek, az én szépséges unokám! Még tápszert sem íratott neki! Főztem grízt vizes tejben. Úgy, mint ezelőtt a régiek, ha éhes volt a baba. El is hallgatott az én gyönyörűségem! Ő meg elegánsan megrendelte azt a sok kisbabás könyvet drága pénzért! Abból akarta kitanulni mit egyen a gyerek. No ná, hogy visszaküldettem vele! Az anyja rátarti szentségit! Hiszen velem akarta kifizettetni azt is! Mint az esküvőt előbb.
Mert lagzit is akart. Mindent akart. Pénz, paripa, fegyver. Minden kellett volna. Legyen csillogás. Fátyol, koszorú, pap, minden. Végig vonulni a templomon, hogy mindenki lássa. Én marha elintéztem. Pedig megkoplaltam! A pap megcsinálta húszezerért. Amikor hoztam a pénzt, jött elém, adjam oda, majd ő elintézi az atyával. Azt már nem! Ezt a pénzt én hoztam, én adom oda személyesen. Még kicsípett volna belőle egy kicsit! Abból is. Az anyjában a jóistent. Még a papot is meglopta volna!
A pici az én karomon, az ő anyja korán meghalt, ők meg mentek végig az oltár felé. Ott voltak a rokonok is. Mindenki látta. De polgári eskü nem volt, így nem is érvényes az egész….Ó, uram, teremtőm!
A lányom nem nagyon hív magához. Mindenki maga szeret lenni mostanság. Nem is férnék el nála. Nem is mennék, hosszabb időre, hiszen ketten vagyunk ezzel az én iszos emberemmel. Dehogy megyek én ezzel valahova, örülök, ha otthon elrejtem a szégyenemet. Mert ez is olyan, ha rájön, ritkán ugyan, de üt is.
Ott a lányoméknál az egyetlen fölös szoba körbe van telepítve papagájjal, meg díszhallal. Akkora hang jön ki azokból, meg se lehet maradni a közelükben. Úgy kiabálnak, inkább elszaladok, mint, hogy ott aludjak. De ebből pénzel, szavam sem lehet. Ő legalább nem szedi el a pénzem. Még a hasamban volt, amikor agyonütötték az apját. Nem őt akarták, tévedés volt. Anyám erővel hozzáadott a párom öccséhez, mert olyan nem lehet, hogy egy gyereknek ne legyen apja. Mielőtt kijöttem a kórházból, kiszöktem, beadtam a válókeresetet.
Mire felneveltem, elidegenedtünk egymástól. Zavarta őt ez a harsány nőszemély, aki én vagyok. Hát nem is vagyok csendes. Már kislányként így kiabáltam. Akkor is, amikor meghalt apu. Miért halt meg? Hét éves voltam, az öcsém karon ülő, amikor egy katona társával egymásra lövöldöztek, s mindkettő meghalt. Addig lőttek egymásra, míg kiterültek. Két katonatiszt! Megáll az ember esze. Eltűnt valami pénz a kezükön. Hiába kérdeztem mi történt, azt mondták, várjak, míg megnövök. Már nem érdekel. Amióta élek, mindig minden a pénzen múlik.
Most is. Kérdik telefonon van-e pénzem, mert kéne. Itt fekszem a kórházban, s tőlem kérik a pénzt. Dolgozzanak, az anyjuk betyár senkiházi fajtáját! Aztán osszák be! Ha lenne, se adnék. Hiszen ezek egymáshoz húznak! Együtt isznak, együtt költekeznek. Mintha lenne miből. Az én marha uram megkapta a nyugdíját s vett nekik egy-egy telefont. Mind a kettőnek. Én meg majd törlesztem a részletet. Okos! De nincs tovább. Elköltik a semmit is, hozzám meg nem tudnak bejönni. Nem tudnak venni nekem egy olcsó hálóinget! Egy szappant. Nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a buszt. Ami nálam van elrejtve, az útra elég lesz, ha innen kiengednek. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és még el se indultam. Kell venni öt mázsa fát, ha hazaérünk, hogy melegedjünk, és főzhessünk. Amíg ezt az ember elintézi, én elmegyek a keresztanyámhoz.
Klotild most jutott el odáig, hogy nem is látott, nem is hallott, csak azt a már nem is világoskék nadrágot bámulta, amelynek a színe most inkább valami agyon mosott szürkére hasonlít. Lehet ez piszkosfehér, fakószürke, de kékre már inkább csak az emlékezet varázsolhatja. Látszik rajta, a gondosság, a törődés, mely megtartotta ebben az állapotában. Ez a nadrág, ez a fazon húsz évvel ezelőtt volt divatban. Leordít róla száz mosás, száz húzogatás. Bizonyít rajta a tisztes szegénységnek minden gondossága, mely azt sugallja, hogy a semmiből is tisztán, ápoltan kell kikerülni.
Klotild sírt az ágyban. Siratta Éva fiatalságát, elveszett reményeit, kapaszkodását. Úgy sírt, mintha érintett lenne Éva életében, noha ő mindig anyagi biztonságban élt. Siratta a minden Évák jogos dühét, keserűségét, bosszúságait. Tehetetlen keserűséggel siratta Éva húsz éves kopott nadrágját, melyről már csak ő tudta, hogy kék.
Berettyóújfalu, 2013-10-13.
Hagyjatok
Mit tehetnék én, a halálra
ítélt, kinek könyörögjek?
Halni hagyjatok, hisz
eldöntöttem, élni nem akarok.
Nincs semmim, sem
vagyonom, sem jó szóm.
Összeomlott lelkem rég,
betakart a sötét ölelés.
Mit akarsz még? Felejtsd
a szörnyű titkot, rettegek
gyermekem, tartanálak
óvó karjaim között, mint rég.
Fognád félelemtől nyirkos
kezem, hideg ráz, reszketek,
arcomon lassú könny pereg,
holnap a föld is betemet.
ítélt, kinek könyörögjek?
Halni hagyjatok, hisz
eldöntöttem, élni nem akarok.
Nincs semmim, sem
vagyonom, sem jó szóm.
Összeomlott lelkem rég,
betakart a sötét ölelés.
Mit akarsz még? Felejtsd
a szörnyű titkot, rettegek
gyermekem, tartanálak
óvó karjaim között, mint rég.
Fognád félelemtől nyirkos
kezem, hideg ráz, reszketek,
arcomon lassú könny pereg,
holnap a föld is betemet.
(Pilinszky János: Késő kegyelem c. versének átirata)
Kép: Joó Szabolcs Csészegomba című fotója
Elkészült az Allegória Irodalmi Portál 2014-es antológiája
![]() |
Illusztráció |
Elkészült az Allegória Irodalmi Portál 2014-es antológiája.
Aki még nem kapta meg, kérem, jelezze minél előbb, el tud-e jönni a május 28-án délután 3 órakor Debrecenben, a Benedek Elek Könyvtárban tartandó könyvbemutatónkra, mert ott lehet átvenni a megrendelt könyveket. Egyéb esetben természetesen, marad a Magyar Posta, de Mindenkitől kérnék egy pontos címmegerősítést ide: allegoria2011@gmail.com! A találkozón lehetőség van korábbi köteteink megvásárlására is, illetve, aki szeretné saját munkáját népszerűsíteni, nyugodtan megteheti azt is!
Vers: Petőfi után szabadon
![]() |
Hollósi Simon: Megy a juhász a szamáron |
Slattyog az ipse a dögön,
pipaszár lába csúszik a füvön.
Vágtatna haza, beteg a csaja,
nincs otthon semmilyen kaja.
Botjával biztatja a szamarat,
az ütés hatásos, sikert arat.
Ügetnek göröngyös úton,
a szamár botlik egy púpon.
legurul róla az ipse,
lehasad róla az inge.
bokája dagad és fáj is,
ja, kérem, ez itt nem Párizs!
Feltápászkodnak a földre,
vonszolják egymást pörögve.
Estére érnek csak haza,
éhen halt a legény csaja.
Méregbe gurul ezt látva,
bottal a szamarat jól fejbe vágja.
Tóth Sarolta
Thököly Vajk: A kapu
Írta Thököly Vajk
Zenéjét szerezte Oláh László
Előadja a Duna-Rock Akusztik
A kapu
Van egy kapu a szívemben,
Kinyílik, ha ölelsz engem,
Nem zárom be neked soha,
Amíg hazug szél nem fújja.
Az én kapum lelke ékes,
Faragott két karja díszes,
Tárva nyitva téged vár ma,
Virágokkal udvarába.
Közös a kulcsunk,
már oly sok éve,
Nyílt rózsa,
szúrt tövis, szívünk kertjébe,
De több volt a virág,
így több volt az öröm,
Ezért mondom neked, hogy: Köszönöm.
Istenem, Te adtad nekem,
Ez a kapu az életem,
S addig szívem be nem zárom,
Amíg nyílnak a virágok.
Minden pillanat ajándék,
Fél vagyok, csak veled egész,
Ott a kapu a szívemben,
Kinyílik, ha ölelsz engem.
Mit jelentesz nekem?
Tudod-e kedvesem,
Mit jelentesz nekem?
Te vagy a gomb a kabáton,
Te vagy a fül a poháron,
Te vagy a vánkos az ágyban,
Néha virág a vázában.
Mindig rád találok,
Hiába bujkálok.
Mit jelentek neked?
Pénzem fontos lehet.
Elkísérlek vásárolni,
A számlákat kifizetni.
Melegítelek az ágyban,
Szagolgatlak a konyhában.
Púp vagy a hátamon,
Tyúkszem a lábamon.
Tűröd a borszagot,
Ápolsz, ha nyafogok.
Egymást már rég elviseljük,
A jót élvezzük, a rosszat tűrjük.
Velem vagy ellenem,
Veled vagy ellened?
A házasság zsákbamacska.
Embervásár, vásárfia,
Vásárlány, a neve ara,
Te meg leszel az ő ura.
Ura vagy szolgája lettél?
Gondolom, már ráébredtél,
Milyen macska volt a zsákban.
Dorombol, vagy karmol, ágyban?
Megvennéd-e a vásárban?
Tóth Sarolta
Kelebi Kiss István: FÁROSZOK
Guillaume Apollinaire
szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény
égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked
a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
s Euriposz száz tengerár
(villan a Végzet fogsora)
a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen
s tatam-tatam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét
Csontváry Kosztka Tivadar
vásznat szövetni óriásit
s a végtelenre fölszögezve
mi legbelül világít
úgy festve rá akárha lenne
elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe
ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste
ám a Cédrus tőrt szorítva billeg
s törött angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre
Kondor Béla
pálcikaember tűzfején
hamuhaj közhely-gyűjtemény
kidőlt a fény de nem vakít
villás fogóban álmaid
Ikarosz-álma-szerkezet
gumimotorral zümmöget
pléh-Krisztus két tenyérsebén
rozsdás lyukon átfúj a szél
röhög a tenger nincs esély
az Angyal szárnya vízbe ér
és nincsen többé szárnyalás
betonként megköt a kalács
s mikor hinnéd már nincs mi fáj
hallod zizez Darázskirály
Pilinszky János
itt hagyott cigarettafüsttől
vijjognak égi tűzriasztók
esik
gondolatnál gyorsabban
növekszik most a gyom
egy távoli küszöbre tájolt
vándorlás igyekszik
otthonra lelni
de mindenütt tócsák
és kerítések
*
az Első és az Utolsó nap közé feszített zsineg-sors
kellék az idő vándorcirkuszában
arany és ezüst keréken rajtam egyensúlyozik
nappal és éjszaka mégsem én tartom
az Eget
*
falu végén kőkereszt
mögé gyilkos lapul kiles
szeme mint farkasé
ha rálelnek harapni fog
mehetnék kerülőúton
az asztal szék megvár
mégis itt jövök erre
hogy szemébe nézzek
Weöres Sándor
jobb kézben
a nappal
bal kézben
az éj
egyensúlyoz
a Mindenség
kötelén
játszik
csöndből
hajlít
karikát
ködből
políroz
fénylőt
épít
föld alá
búvót
fellegekig
érőt
tavaszba
rügyet
csepegtet
galagonyát
az őszbe
égboltból
kaput
kalapál
melynek
zárja a fény
kulcsa
madár
sercen
a tolla
Térre
s Időre
csapot
így szerel Ő
mesteri munka
csettint majd
visszabúvik
a pentameterbe
Tóth Gyula
bádogos és
vízvezeték-
szerelő
Kelebi Kiss István
Ruder Jana: Szavak nélkül...
Mondanom kellene valamit,
hisz olyan régóta alszik bennem a szó.
Üvölteni lenne jó,
egy magas hegytetőn állva,
de valami eltörött, minden gondolat sánta.
Fel kellene mászni az égig érő fára,
s felhőkbe harapdálva
sírni, csak sírni… órákon át,
s kihúzni a csendből hiányod méregfogát…
Fekete kiskabátom gyűrött,
jó lenne fehéret venni, vagy kéket,
abban imádkozni
s kérni lélekmenedéket,
felgyülemlett, marcangoló kérdések elöl…
Szótagokat dadog a szám,
nincsenek szépen megfestett mondatok.
Csak te tudod, miért sírnak éjjel
az ágyamnál angyalok...
Ruder Jana
Mese
Sehol sincs országban
sosem volt király a sirály,
a sirály tengeri madár.
Tengere: óperenciás,
mesebeli, óriás.
Törpe termetű a király,
hatalma óriás,
mindenkit megaláz.
Griffmadár alászáll,
lecsap a királyra,
a szemét kivájja,
a sirálynak adja,
hogy talán fölfalja.
Vak marad a király,
hatalma már apály.
Vijjog a sok sirály,
felkapják a királyt.
Tengerbe hajítják,
a cápák fölfalják.
A jóság országát
sirályok alkotják.
Tóth Sarolta
Nyűgös gyönyörűség
Élni akarok,
szétnyílt lebernyeg, vágytalan
megdőlt fa, foltozott levél.
Visszaaggatott
ajándék még a volt, a van,
nem számolom, mi mennyit ér
s mi hozhat lázba,
mikor a holt is tűzben ég,
vészmadár károg keserűn
porig alázva
s impotens szó a szűzbeszéd.
Varjak átka a keselyűn.
Ha elvész a jó,
tűzölben féltőn ki hordoz.
A színehagyott pirkadat
halálnak való.
Leülök az asztalodhoz
élet kihunyni, mint a nap.
Átszablak, varrok,
magamhoz igazítalak
és kihordlak elnyűtt lélek,
mint a csillagok
rájuk zuhanó fény alatt
a nyűgös gyönyörűséget.
Seres László
Nélküled
„Vállamra ömlik a langyos végtelen”
kábult öntudatom tétován tévelyeg.
Mögöttem lehulló falevél rezeg,
törékeny sorsom üvegmorzsaként
ujjaim között lassan pereg. Napsugár
hétszer hétfelé törve szikrát szór rajta.
Nem érdemes… úgysem érted meg,
ami fáj csak engem gyötör csupán, de
„mintha azzal is több volnék nélküled”
kábult öntudatom tétován tévelyeg.
Mögöttem lehulló falevél rezeg,
törékeny sorsom üvegmorzsaként
ujjaim között lassan pereg. Napsugár
hétszer hétfelé törve szikrát szór rajta.
Nem érdemes… úgysem érted meg,
ami fáj csak engem gyötör csupán, de
„mintha azzal is több volnék nélküled”
Mészáros László Az utolsó érintés című versének első és utolsó sorának
változatlan megtartásával.
Lépj ki a bocskorból!
Borbála a meg nem alkuvó makacsságot, és a mindig újabb lehetőséget kereső magatartást otthonról hozta magával. Családjának évszázadokon át kijutott a küzdelemből, s ez megedzette őket. Csak úgy tudtak talpon maradni, ha minden helyzetből, mélységből képesek voltak újra felemelkedni. Ebben sokat segített a faluközösség összetartó, megtartó ereje. Ezt azonban nagymértékben rombolta a kollektivizálás, a közösbe kényszerítés. A nagycsaládok széthullottak atomjaikra, a mindennapi betevőért küszködő egyedekre. A György családot többszörösen is sújtotta a hatalom tobzódása: a kollektívet szervező kiküldöttek a vonakodó apát este behívatták, s reggelig „győzködték”, végül mikor elengedték, aláírta a belépési nyilatkozatot. Fél év múlva meghalt az elszenvedett törések, zúzódások, belső vérzések következtében. Azon kevesek egyike volt, aki a földvári fogolytáborból megszabadult, aki a borzalmait túlélte, de ezt, a „kollektivizálást már nem!
Katonai behívóval gyűjtötték egybe akkor a székely fiatalok színe virágát. Mindez a háború utáni első évben történt. Erről édesanyja mesélt, mikor már nagyobb lett Borbála, hogy megértse a történteket, mert édesapja soha sem említette, s ha valaki szóba is hozta, elterelte a szót.
- Már vége volt a háborúnak, s mégis behívót hozott apádnak a postás. Alig fél éve voltunk házasok. A behívón az írták jelentkezzen a cercu-nál (hadkiegészítőnél), cu valiza (kofferrel). Igazságtalannak tartottuk, hisz csak most jött meg a frontról, de menni kellett! Hetekig nem kaptunk hírt felőle, mikor is egy ismerős azt mondta, Földvárra vitték a fogolytáborba. Feltarisznyáltam, szekeret fogadtam, s a szomszéd faluból egy hasonló sorsú asszonnyal útra keltünk. Neki a legény fiát vitték el ugyan így, katonai behívóval. Útközben még csatlakozott hozzánk két asszony – valahogy megtudták, hová tartunk s kérték jöhessenek velünk a szekéren. Egyikük testvérét, a másik fiát kereste. Baróton a református papnál kerestünk szállást és érdeklődtünk, mit tudnak a földvári táborról.
- Hosszú lehetett az út szekérrel, édesanyám! – jegyezte meg Borbála.
- Semmi volt ez ahhoz képest, ami ránk várt később! Nehéz erről beszélni.
- Azért csak mondja!
- Az őrök elkergettek, nem engedtek találkozni hozzátartozóinkkal. Fegyvert fogtak ránk. Eloldalogtunk, de a tábortól kissé messzebb letelepedtünk. Már mások is voltak ott, s még egyre jöttek. Asszonyok – öregek, fiatalok, még gyerekek is. Tanakodtunk, mit lehetne tenni? Aztán odajött hozzánk két pap. Egy református meg egy katolikus. Mondták, hogy ők megpróbálják bevinni az élelmiszert, de hozzunk pokrócokat, meleg ruhaneműt, mert nagyon fáznak a foglyok, s nincs rendes szálláshelyük, a barakkokban nincs hely, de ott is hideg van, átfúj a szél a deszkák között. Az újabban jötteket fölbe vájt kunyhókban helyezték el. Azt is mondták, ne közelítsünk a tábor kerítéséhez, mert a toronyban levő őr lepuskázhat.
- Nagyon féltek?
- Féltünk, de segíteni akartunk mindenáron az embereinken. Bementünk a szomszéd faluba, mert itt veszélyben voltunk. Szereztünk takarókat, ruhaneműt. Adták az emberek ebből a faluból - a magyarok. A földváriak nagyon ellenségesek voltak, azért kellett a szomszéd faluba menni. Ezt a holmit is a két pap vitte be a foglyoknak.
- A papokat beengedték az őrök?
- Ezek vallásos, vagy inkább babonás emberek. Félnek, tartanak a papoktól. Ez hamarosan igazolást is nyer. Láttuk, hogy valamilyen mozgolódás támad a tábor bejáratánál, aztán meg is tudtuk, mi történt. Egy kézikocsin három halottat húzott ki néhány rab fegyveres őrök kíséretével. Mögöttük jött a két pap is. A tábor mögé mentek, s a rabok - akik a kocsit taszították, húzták – lapátokkal árkot ástak, és a halottakat elföldelték. A papok a temetési szertartást végezték, s az őrök levett sapkával zavartan topogtak, majd sietve visszaterelték a rabokat a kerítésen belülre.
- Milyen őrökről beszélsz? Katonákról?
- Volt velük fegyveres katona is, de a többi őr innen volt a faluból. Ezek voltak a legkegyetlenebbek, nem a katonák. Kínozták, megalázták a foglyokat, az ételüket elvették, azt is, amit az asszonyok hoztak.
- Édes Istenem!
- Elmondtam neked ezeket a dolgokat, hogy megőrizd magadban. Nem azért, hogy bölcselkedjél velük, de tudjad, és emlékezz. Ahhoz hogy a jó utat válaszd, ismerned kell, mi volt előbb! Látod, apád ebből a pokolból kiszabadult, de az elvtársak meggyőző munkáját nem élte túl. Erre is emlékezz!
Borbála édesanyja egyedül küszködött a megmaradásért, a minden napokért. A családi birtok helyett egy kicsiny háztájival kellett beérnie, s a saját munka helyett parancsszóra kellett dolgozni.
Ketten maradtak egymásnak. Édesanyja biztatta Borbálát, hogy tanuljon, mert ő fogja a család érdekeit képviselni a világban. Régi szokás, hogy az elsőszülött fiút elküldik tanulni – vagy pap, vagy jogász legyen belőle, ezért, hogy védje a családi közösséget a támadások, csalafintaságok, s a hatalom igazságtalanságai ellen.
- Látod Borbála, ezért mész te tanulni! – magyarázta az édesanyja – Nézz szét a famíliában, nézd sógor bácsiékat, unokatestvéreidet, mind szakad bele a nyomorúságba, a kilátástalanságba.
- De én leány vagyok! – jegyezte meg Borbála, nem annyira az ellenkezés, hanem a tény miatt.
- Ha nincs fiú örökös, a feladat a leánygyermekre hárul az ősi szokásjog szerint!
- Értem én, s teszem is, amit akarsz!
- Útravalóul jegyezd meg, soha ne hagyd a magad igazát, keress kiutat mindig, s ha kidobnak az ajtón, menj be az ablakon, de a hamisságot elkerüld! Légy erős, de mégis hajlékony, akár a fűszál, mely hajlik a szélben, de nagy erővel kapaszkodik a földbe!
- Úgy lesz, édesanyám!
- Menj, lépj ki a bocskorból!
Bige Szabolcs
Kerti ünnep
Ünnepi díszbe öltözött a kertem,
Virágok pompája virul,
Friss fanyar illat felettem,
Kék, sárga, rózsás szirmok esője hull.
Korai gyümölcsök piros zamata,
Csábít darazsakat,
Seregélyek csemegéznek,
Sütkérezni látsz apró bogarakat.
A föld, mint persely, rejti a magokat,
Üde zöld füvek sarjadnak,
Zsendül az élet, tavasz van, tavasz.
Szorgoskodom, fáradt vagyok,
Virágok közé lerogyok,
Befogad a föld, mint a magot.
Fekete felhők esője sirat,
Szétmossa omló hamvaimat,
Táplálja, érleli a Nap a virágokat.
Tóth Sarolta
Torz mosolyod
gondolatban kezed
fogom simogatom
révedő ráncaira
hullik könnyem
elhalt hangod
csak én hallom
elveszett rég
zavart szellemed
torz mosolyod
rajzolta arcodra
meg nem érti senki
fogom simogatom
révedő ráncaira
hullik könnyem
elhalt hangod
csak én hallom
elveszett rég
zavart szellemed
torz mosolyod
rajzolta arcodra
meg nem érti senki
A kép Zulema Guerra Ég és föld között című műve
Szavak nélkül
Összegyűjtött sóvár perceimért
oldozz fel, ha minden véget érne,
s árnyat vetnének éveink a fényre,
amit a sors kegyesen kimért.
Mit adhatok mást egy egész életért,
amit csapongó vágyadban talált
szavak nélkül bennem a felgyújtott láng,
égetve, míg a tűzvész véget ért.
Ízlelve kort, több a seb, mint a balzsam,
még se adom fel. Küzdök vérttel, pajzzsal,
keserédes gyümölcsét úgy hordozom,
Ahogy reményét a múló pillanat
hófödte csúcsok fölé érve, s mint a Nap
alkonytűzben veled megmártózkodom.
Seres László
Anya mindörökre – gondolatok anyák napja előtt
Kíváncsian kandikál be ablakomon a parázshold, körötte szaporán szikráznak a csillagok, a végtelenség üzenetei, s a lopakodó május illata körül ölel. Azon az örök igazságon merengek, hogy - legyen gyermek vagy felnőtt – a szorongó ember gondját, baját az édesanyja szelídíti békévé. Mindig. Még akkor is, ha az életút végére ért Ő, ott is ad, biztat, felemel!
Emlékfoszlányok cikáznak bennem, s repítenek téren és időn át hozzá, az édesanyámhoz.
*** Ijesztő, komor vaságyak, közönyös fehér köpenyek, remegő fájdalom… A nyíló ajtón bemosolyog a drága megnyugvás, anya. Ránevet, megöleli. Meggyógyulsz kicsim, s viszlek haza, ne félj!
*** Vizsgaidőszak, a túlhajszolt lélek zaklatott nyugtalansága… Otthon anya a teraszra ül vele, s a felhők mögül kinevet a nap! Újból színessé válik a világ, és virágzó fák között, kitárt karokkal szalad már kacagva!
*** Sírásba fulladó csalódások… Anya mellette áll szóval, szótlanul, vele remeg érte, s oldódik a bánat!
*** Ő is anya lett. Az aprócska jövevény megállás nélkül sivalkodik. Jaj, mi lehet vele? ... Anya karjaiba veszi, gügyög neki, és kisimul az arcocska, elcsendesedik a bánat!
*** Apa, jaj, drága apa, ne hagyj még itt, zokogott megsemmisülten a szenvedő mellett…. Anya csendesen könnyezve átöleli.
A májusi éjszaka varázs-illata csak erősíti a tudatot: anya a legcsodálatosabb ember a világon. Ő a jó tündér, aki jelen van minden percben, óv, mesél, betakar, s akkor is vigasztal, ha derűs éji csillagfény már a mosolya!
Kádár Sára Hajnalka
Ne félj!
Ne félj!
Csak vigyáznék rád kicsit.
Néha együtt néznénk,
ahogy a Hold kikerekedik
a tintakék égen.
Nem szólnék semmit.
De lopva szemedet keresném,
mely nem mosolygott régen.
Pedig szép, mikor mosolyog.
De ha bánatos a tekinteted,
akkor is szép nekem,
s olyankor titokban
veled könnyezem.
Ne félj!
Nem akarok semmit.
Csak vigasztalnálak kicsit,
hogy ne légy mindig szomorú.
Bár könnyíthetném
szíved nehéz terhét,
hogy távozzon tőled a bú.
Hadd üljek melléd egy percre.
Nem bántalak, ne félj!
Meg sem érintelek.
És nem kell, hogy beszélj.
Nem szólok én sem.
Csak hallgatnám lelkednek
halk, lágy dallamát.
Megfoghatod kezem,
ha az könnyít szíveden,
de nem muszáj.
Csak szép szemed
nevessen végre már!
Csillanjon meg kedves arcodon
a Hold szelíd fénye.
Mosolyogj, kérlek!
Oly kedves a mosolyod.
Mikor arcodra nézek,
érzem magányodat.
Megsimítanám homlokodat,
hogy ne félj többé soha.
Kicsit szeretnélek.
Megvédenélek.
Ha engeded.
Nem maradok soká.
Tovább kell állnom,
hogy egyedül találd meg
önmagad.
De lelkem nálad marad,
s veled dúdolok minden éjjel
a fogyó Hold alatt
egy ringató dallamot.
Csendben figyelj.
Halkan felelj,
mikor a távolból kérdezem,
ott vagy-e még.
Hogy hallod-e még a dalt.
Én tudni fogom,
mikor szép barna szemed
végre újra mosolyog.
Musztrai Anikó