1. rész
Fláviusz, az unoka
Tántorogva botorkált a férfi a hazafelé vezető sötét utcán. Közvilágítás nem volt, csak annyi fény hullott az útra, amennyi a házak ablakából jött. Azért a saját házukat megtalálta, még a kaput is, bár a kulcs kissé nehezen illett a zárba.
- Kész a vacsora? – dörrent be a házba köszönés helyett.
A felesége már tette is az asztalra. Meg volt az előre terítve, hogy mikor az ember hazajön, hamar elibe tehesse az ételt.
- Bort is adj! – dörmögte.
A gyermek a kicsi ágyban felsírt. Az ember oda cammogott hozzá.
- Ne sírjál, na! Itt van tátika. Ni, mit hozott neked. - szólott ellágyult hangon – Nápolyi.
Barna papírzacskót rángatott ki a kabátja zsebéből, s nyújtotta a gyermeknek, aki apró kis kacagások közepette vette el.
- Tátika kicsi arany csillaga! – simogatta meg a gyerek fejét bizonytalan mozdulatokkal.
- Jöjjön már enni, mind kihűl az étel.
Az asszony magázta az urát. Náluk otthon az asszonyok magázták az urukat, az ember meg tegezte a feleségét. Messzi hegyvidékről került ide az asszonyka.
Fláviusz – így hívták az embert, Sándru Fláviusz – akkor hozta magával, amikor épületnek való fáért járt azon a vidéken. Kicsi falu a nagy hegyek között, ahol az emberek fakitermelésből élnek. A ma technikája elkerülte azt a tájat. Rádió még volt a házakban, de televíziója csak a pópának volt, meg az igazgató tanítónak. Mosógépet még hírből sem ismerték, de egy nagy Fram hűtőszekrénye volt a tanítónénak. Csodálkoztak is a helybeliek, hogy minek az? Az ételt meg kell enni, nem teszegetni, őrizgetni. A kisüsti meg úgy jó, ahogy van, inni kell azt nem hűteni.
Amikor a Fláviusz családjába bekerült a hegyi menyecske, csak pislogott a csodálkozástól. Minden idegen, minden új volt neki, s az emberek szavát sem értette. Fláviusz, az apja, meg egy némely szomszéd, és persze a pópa románul beszélt vele, de valahogy másképp ejtették a szót, mint otthon. A többi ember beszédéből aztán végképp egy szót sem értett.
A fürdőszobát nagyon megkedvelte, hiszen otthon csak hideg vízben mosakodhatott. Nem pocsékolták a tüzelőt mosdóvíz melegítéséhez. Itt meg finom meleg vízben lubickolhatott. Mennyi élvezet!
Csak a mosógéppel nem tudott megbarátkozni. Félt tőle. Félt a forgó tárcsától, félt, hogy levágja a kezét. Otthon a patakon mostak. A jéghideg víz vörösre csípte a kezét, de megszokta, nem bánta. A nagy lapos kőre tették a ruhát, beszappanozták, locsolgatták, sulykolták, és közben folyt a beszélgetés, kacarászás. Azok voltak ám, a szép idők!
A nagyobb darabokat: lepedőt, pokrócot, vastag szoknyát szappanozás után a forgató kádba tették.
Ez a furcsa eszköz, amit a szegény ember leleménye hozott létre egy nagy fakádból áll, amit a patak szélére állítanak, jól lerögzítve, az oldalán nagyobbacska lyuk van vágva, hogy azon betóduljon a patak vize. A víz a kádban forogni kezd körbe-körbe, a beletett ruhákkal együtt. A fölös víz pedig a peremnél kifolyik. Órákig ott lehet hagyni, forogjon. Senki nem nyúl hozzá, csak aki betette, az veheti ki. Utána jön valaki más, így egymás után, amíg az idő engedi, mert ha esik, nem lehet kint hagyni a ruhát. Az ár könnyen elragadja.
Most ott ülnek saját konyhájukban, Fláviusz az asztalnál, az asszonya a sarokban egy széken. Nézi az urát, ahogy eszik. Befejezte, a borát is megitta. Komoran néz szótlanul maga elé, egyszerre a z öklével az asztalra vág.
- Piszok gazemberek! – kiáltja.
Az asszony megrettenve felkapja a fejét, s a gyermek is felsír.
- Na, ne sírj! Nem rád haragszik tátika – nyugtatja a kicsit –, műszak után behívtak és elküldtek. Nem kell a munkám, mert részeges vagyok. Hát iszom én?
- Csak annyit, mint más – bólogat az asszony. Nem idegen neki az italos ember, hisz otthon is mind ittak. Ember, asszony, még a gyerekek is. Egyszer főtt kisüstit, a cujkát. Az nem erős. Mindenki ihatta, volt elég belőle.
- Na, ugye? – kapott a szón az ember.
- Anyám is megtudta – folytatta – és bement a kádereshez. Tudod milyen asszony? Addig forgatta a szót, míg végül visszavettek.
Sándor Mária, az édesanyja székelyföldről került ide. Vékonypénzű, kicsi asszonyka volt, de a nyelvét, azt felvágták.
Most is mikor bement a káderosztályra, nem könyörgéssel kezdte, hanem fentről, a magas lóról.
- A fiamat békén hagyjátok! Vannak nekünk még jó embereink abból az időből, amikor Jóskám is a pártnál dolgozott. Hozzuk menjek? Na, ugye? Üzenjetek neki, hogy reggel jöhet dolgozni!
Fláviusz volt a legkisebb három gyermeke közül, de vele volt a legtöbb baja. Amikor megszületett a Tamás nevet kapta. Így Sándor Tamás. Csak az apja ragaszkodott a Fláviuszhoz, s ezért azt kapta második névként. A Sándorból meg akkor lett Sándru, amikor hazahozta a hegyi leányt.
Gyerekkorában is örökös aggodalmat jelentett az anyjának. Az iskolában nem tanult, de folyton verekedett, tekergett. Egyszer a kerékpárjával úgy elesett, – leszáguldott a nagydombon – hogy eltörött a karja, válla, s három bordája. De nem tanult az esetből, továbbra is duhaj, meggondolatlan gyermek maradt. Ilyen lett felnőtt korára is.
Mikor megnősült, mindenki azt gondolta lenyugszik. De nem. Kocsma, haverek, verekedés. Még az asszonyát is meg-megcsapta, ha rájött.
Soha senkihez nem volt egy jó szava, csak a kicsi gyermeké imádta. A kocsmából is azzal lehetett hazahívni, ha azt mondták:
- A kicsi fiad kérdezi, hol vagy? Mikor jön haza az én tátikám?
Fláviusz ilyenkor felpattant, és hanyatt-homlok sietett haza, persze ha sietségnek lehet nevezni egy részeg ember botladozásait, dülöngéseit.
- Mi van, Flávi? Felcsavarták a járdát? - köszönt rá néha viccesen valaki
- Vár a…, vár a kicsi – dadogta válaszképpen.
Az apja, Sándor Jóska volt ilyen: hol durva, erőszakos különösen, ha ivott, hol meg érzékeny, gyengéd, odaadó.
A testvérek közül Fláviuszhoz leginkább a nővére hasonlított kreol bőrével, barna szemével és karcsú termetével. A bátya egész más típusú ember volt. Magas, vállas, öles termetű. A nagyapjuk volt ilyen alkatú, az öreg Demeter. Még a ház előtti kispadon ülve is kimagaslott a körülötte levők közül.
Fláviusz nem úszta meg annyival, hogy az anyja visszavétette a munkába. Szigorú asszony volt Mária, nem akarta sorsára hagyni a fiát. Megbeszélte a megyei kórházzal, hogy vegyék fel elvonó kúrára.
- Nincs kifogás, kicsi fiam! – parancsolt rá – Holnap befekszel. Embert akarok faragni belőled, még úgy is, ha te nem akarod.
Bekerült, tehát az elme osztályra, és megkezdődött a tortúra. Nem volt abban az időben könnyű dolog az a bizonyos elvonó. Az osztályon együtt voltak a súlyos elmebetegekkel. Annyi engedményük volt csupán, hogy külön kórterem állt az elvonósok rendelékezésére. A másikban voltak az igaziak: a királyok, a feltalálók, a dühöngők, a csendesek. Az elvonósok féltek tőlük, és attól is féltek, hogy közéjük kerülnek. Ez is sarkalta őket, hogy alávessék magukat a kezelésnek.
Kaptak gyógyszereket, naponta vizsgálták a szívüket, májukat, meg mindent. Pár nap után vitték őket az ivóba. Itt minden úgy volt berendezve, mint egy kocsma: pult, asztalok, üvegek a polcon. Kaptak egy pohárka italt. Aki megitta, már hányta is ki. Újra kapott, az is kihányta. Ez így ment nap, mint nap. Néha kétszer is egy nap. A végén már az üveget se bírta látni. Három hét után elengedték, mehet haza.
Megkönnyebbülten ült fel az autóbuszra, s utazott haza. Leszállva lelkesen integetett az ismerősöknek, szabadnak érezte magát.
- Nem kell többet a pia, nem, nem – mondogatta magában.
Az útba eső első kocsma előtt úgy ment el, mint egy győztes hadvezér. A következőbe azonban belépett. Meg akarta a haveroknak mutatni, hogy milyen erős, ügyes fiú, hogy nem iszik.
- Gyere, Flávi! –hívták – egy pohárral igazán nem árt meg.
- Nem, nem – tiltakozott, de egyre erőtlenebben.
Megpróbálta. Rendeltek neki egy pohárral. Kihányta.
Újra ivott, újra kiadta. Makacsul folytatta. És sikerült: már csak ivott, nem hányt.
Amit a doktorok egy hónapig kialakítottak, a feltételes reflexet az italra, azt sikerült egy óra alatt kioltani, semmivé tenni.
Este aznap is részegen botladozott haza…
Bige Szabolcs
Folytatjuk!
2. rész
