Horváth Lívia: Gondolatban

  Ha nem lenne papírom
  sem tollam,
  a homokba írnám
  az életem.

  A partot mosná
  a tenger
  vagy Duna,
  mindegy lenne énnekem.

  Velem lennél a szavakban,
  az apró törmelékben a szívünk,
  s a vágy.
  Innánk a szerelem
  éltető óhaját.

  A gondossá tervezett
  holnapok álomvilágából
  újra ébrednék

  egy örökkévalóságban:
  Veled.

  Isteni világban megfesteném
  az arcot,
  mely fentről figyelné
  a végtelen eget.


  Horváth Lívia

Radmila Marković: Gyönge fénysugár

     Gyönge fénysugár
     körbe járt őszt dédelget,
     mint hű szerető védő karja
     csúszós ködpárát lehelő
     hűvös hajnalon.
     Még egy fél-érett füge didereg a
     legyező-levelek takarta ágyán.
     Élete a természet játéka csupán.


     Radmila Marković

Kapolyi György: Vincent naplója 3.rész

 

 

MÁSIK ESTE


Mindenki meglepődik, ha megtudja, hogy nem szoktam elutazni, nyaralni. Nem értik miért, pedig egyszerű.
Lezuhanhat a repülőgép. Felrobbanthatnak véletlenül az utcán. Kitörhet egy cunami, vagy egy földrengés. Kirabolhatnak, lelőhetnek, ehetek valami szart, amitől megbetegszem. Nem tudok az ottani emberekkel beszélni, na meg nincs is mit. Nem fekszem jól az idegen ágyon, nem azt, és akkor eszem, ahogy megszoktam, anyagi korlátaim dübörögnek, de ha nem tennék, akkor sem ennék- mondjuk a méregdrága szállodákban, mindenféle tengeri herkentyűt. Cígölöm a kofferemet, utálom a meleget, nem akarok fürödni, és folyton arra gondolok, hogy itthon rendben van-e minden.
Mert amikhez közöm van, az a lakásomban van, akiket látni akarok egyáltalán, azok otthon vannak.
Ezért van az, hogy három nap után bevadulok, és hazautazom.
Megérkezem, eldobom a bőröndömet már az előszobában, belerogyok megszokott fotelem karjai közé, és átkozottul meg vagyok könnyebbülve. Na meg hol tudnék idegenben szórakozni jól, és ingyen?
A Vogelné a másodikon időnként berúg, és nagy hangon leveszekszik a földszintre a vécénéhez.
Magázva kezdik, aztán tegezve folytatják, abban van már kurva anyád, meg kannás boros féreg.
Ahogy a Vogelné két elfehéredett markával szorongatja és rázza a korlátot, olyan artikulátlan hangon rikácsolva, hogy egy kakadu frászt kapna tőle, a házmesterné meg mély torokhangon röhög rajta, hát óriási műsor. Az öreg Vogel aztán egy idő múltán megunja, és berángatja hitvesét a konyhaajtón. A rossz nyelvek szerint, némi parasztlengőkkel bőringert alkalmaz, aminek tompa puffanásait még az elsőn is hallani. Hiába, ilyenkor meg vagyok győződve, hogy jobb, ha valaki nőtlen.

Ma mesélték, hogy az ötödiken meghalt a papa. Nem is tudom a becsületes nevét, mert mindenki papának szólította. Egy ronda, basáskodó szarevő volt életében, most nem tudom, hogy van ezzel. A fia tartott mellette egy asszonyt, aki ellátta az öreget. A nő, vízbefőtt krumplit akart ebédelni, gondolta nyakon önti tejföllel. De a papa leállította ezt a rohadt pazarlási szándékot, mondván, elég arra a só is, nagyon jó az sóval… De a vén főherceg persze nem azt ebédelt.
Megnézném, hogy ott, a másvilágon ki a fene fogja elnézni a szarságait, reményeim szerint, úgy vágják be a pokol egyik üstjébe, hogy ihaj. Lehet, hogy még meg is sózzák…

Mesélte a papa gondozója, hogy nem volt jó buli ellenkezni az öreggel, mer bosszúálló volt. Ha nem engedtek meg neki valamit, hát összecsinálta magát, és átszellemült mosollyal üldögélt a meghitt melegben, olyan bűzt árasztva maga körül, hogy nem lehetett nem észrevenni. Egyszer csak kiszarja a lelkét is- mondta a gondozónő,- aki nem volt igazi Mária lány, - és milyen igaza lett. Most  drukkolhatok, kik fognak ideköltözni, remélem nem egy nyolc gyerekes család.
Lassan kicserélődnek a lakók, ki elköltözik, ki elmegy, gyakran találkozom a lépcsőházban emberekkel, akik köszönnek, és nem is sejtem kik lehetnek.
Deháthátdehát nem lehet ez ellen tenni.


MÁSIK NAPOM VÉGÉN

Élem a nagybetűs életemet. Igen. Erre is érvényes a mihez képest igazsága. Sokak cserélnének velem, és én is sokakkal cserélnék. De hogy ebből a vad cserélgetésből ne legyen botrány, a sors úgy döntött, hogy senki- senkivel. Szabad elfantáziálgatni bármiről, de mindenki marad a saját héjában.

A folytonos elégedetlenkedés, még azt is tönkreteszi, ami amúgy élvezhető. Szortyoghatsz a keserűségedben, fetrenghetsz az önsajnálattól, de ez rajtad kívül nem érdekel senkit, egy pletykalapnak is unalmas, nem érdemes írni sem róla.
Próbáld megszokni a megszokhatatlant, hátha sikerül.

Az emberben legyen tartás. Ha a templomban felborul a persely, és egy csomó aprópénz szétgurul, az ott lebzselő koldus nem mászik be a mellékoltár alá, mert nem tudja oda mennyi gurulhatott, és akármennyiért nem strapálja magát.

Na ez már tartás, ez igen, mert az egyéniség, és a foglalkozás, az egymástól független két dolog.
Az élőlény ne legyen egy virtigli senki, azért nem érdemes harcolni, jön az magától.

VINCENT NAPLÓJA 2


Megfogadtam, hogy ezen túl, csak pletykalapokat fogok olvasni. Nem fejtem ki, hogy miért, mert nem akarok a sitten megöregedni, de az, biztos, ha a zsandár az elkövető, sosem lesz meg a tettes.
Nekem meg a kenyérhéjat is kiverik a számból, de ne is törődjek vele, ezt elviselni hazafiúi gesztus részemről. Ezt persze nem én mondom, hanem az öreg Somkuti, mert az egy vén hülye, és zavarja, hogy lassan nincs mit zabálnia…
Ez a falánkság, talán még a Biblia szerint is ördögtől való tulajdonság, ami végtelenül gusztustalan.
Mondtam is neki, hogy miért erre figyel, már jó melegek vannak, nézze a nőket az utcán, alig van rajtuk ruha, olyan ínplántált melleik vannak, hogy nem előreáll a bimbójuk, hanem felfelé.
Örüljön neki, hogy kiverték a szájából már a kenyérhéjat is, legalább nem nyel félre a hevülettől.
A vén kecskéje, megnyalná a sót, ha lenne, na meg nem biztos, hogy ki tudja nyújtani a nyelvét…
Gondolom, a nélkül meg nem megy.

Én bezzeg a legjobban csinálom, hazajövök, magamra zárom az ajtót, kényelmesen elheveredek a kanapén,- ami még az apámé volt- és nézem a plafont. Volt már, hogy úgy elaludtam, hogy késő éjszaka ébredtem, akkor is egy utcáról érkező marha nagy durranásra. Erről egy Rákosi vicc jut eszembe: Este, a már alvó gyerek, nagy dörrenéssorozatra riad fel. Ijedten kérdezi az apját, hogy mi volt ez. Aludj nyugodtan tovább- így a papa, Rákosi elvtársnak szülinapja van ezért a lövöldözés.
Ismét eldördültek az ütegek, a gyerek megint felriad, és szól: Mi van apa, az előbb nem találták el?
Hát van némi különbség, egy durrdefekt és egy ágyúlövés között, de az ember mindig a rosszra gondol…
Ha már a témánál tartok, hétfőn, Ancika jött haza a piacról, két akkora batyuval, hogy nem hittem a szememnek. Egyszerre értünk a kapuhoz, én segítettem fogni a nehéz ajtószárnyat, hogy be tudja vonszolni kerek testét és a cuccot is. Mikor végre sikerült neki, kigurult egy körte az egyik táskából. Fel akartam venni, de ő, villámgyorsan elengedte a csomagjait, ugyan hagyja csak- lihegte, és serényen lehajolt érte.

Abban a minutumban irtózatos hangzavar hagyta el méretes potrohát, hosszan és bariton hangon zengve, trillázva cifrázta az előadást, egy basszustuba is megirigyelte volna. A szélvihar végén, azt hittem, hogy egy mélynövésű csontváz fog előttem állni, körülötte a kövön, nagy rakás kiürült bőrrel. Ancika olyan gyönyör teli arccal, hunyt szemekkel állt a koncert alatt, hogy ihaj.
A végén magához tért, rám nézett, és szólt. Nahát…
Aztán felszedve csomagjait, serényen elindult a lift irányába.
Hát, kellett egy idő, hogy magamhoz térjek, meggyőződésem, ezt a produkciót egy sörösló is megirigyelhetné.

Kép: Kapolyi György alkotása

 

 

Tóth Sarolta: Keresztrejtvény

Ha életem keresztrejtvény lenne,

aki ismer, könnyen megfejthetne.

Vízszintes sorokban öröm,

a szerkesztőmnek köszönöm.

Függőlegesen a gond és bánat,

csalódást jelentő álmok.

Tizenöt fekete négyzet,

szenvedést idéző, gyászos évek.

Fősorában búcsúszavak intve,

okuljatok, sorsomra tekintve.

Végrendelet: legyen minden kincsem

szeretetem,  azé, akinek még nincsen.

Jéga Szabó Ibolya: A kocsma füstje

 

 

Nem a mai kocsmáké, manapság a kocsmák előtt pöfékelnek a füstfüggők, de a hatvanas évek végén, amikor három hétre megkaptam azt a nem kívánt lehetőséget, amivel belülről is megismerhettem a kocsma világát, még vágni lehetett a füstöt benne. A talponálló a Főutca végén álló háztömb sarkára nyílt, lehetőséget kínálva az ivásra mindenkinek, aki buszról leszállt, vagy a szembe lévő mozi előadására várt, netán az átellenben álló ABC, régi nevén Hangyaboltban megszomjazott a bevásárlás után. Mára már egyiknek sincs nyoma, helyükön elegáns bankok állnak, a buszmegálló eltűnt, helyette szemet gyönyörködtető parkon pihenhet meg az arra járók tekintete. A mozi is, a kisbolt is kiment a divatból, nem kifizetődő üzemeltetni őket, de a kocsma az maradt, azt gazdaságos fenntartani.

Az állami vendéglátóhelyeket akkoriban mindig három főnök üzemeltette, én a harmadikat helyettesítettem, amíg ő az ágyat nyomta. Ez azt jelentette vendéglátós szóhasználattal, hogy fregolis lettem, és mint minden harmad főnök, mindig annak helyébe álltam, aki szabadnapos volt, ha mindenki dolgozott, akkor a sarokban álló magas pénztárból néztem a gomolygó füstöt, na meg az embereket. Ide mindenféle figura járt, lecsúszott részegeskedő, zugivó, megszomjazó, várakozó, társaságra vágyó, úriember, melegedő, eső elől bemenekülő, ingyen ivó rendőrök rendszeresen, és még a jó ég tudja ki.

A pénztárnál mindig várakoztak, mert minden egyes fröccs vagy feles után, jöttek a következő tikettért. Amikor a sokadikért jött némelyik nagyivó, már beszélni is alig tudott, csak odadobta pénzt. Én meg a részegeket becsaptam, no, nem sokkal csak fillérekkel, mert akkoriban még volt az is. Nem szerettem a piásokat, mondhatnám utáltam őket. Nem mintha rossz tapasztalataim tetették volna mindezt velem, nem, csak szórakozásból, és némi büntetés gyanánt a részeg állapotért. Otthon sem a szüleimnél, sem az apósom családjában nem ivott senki, még egy üveg bor sem volt a háznál. Ünnepekkor szörpöt ittunk és bambit, egyébként vizet és tejet. Nem is értettem, hogy lehet szeretni a keserű sört, a savanyú bort, és az erős cseresznyepálinkát. Mára már szívesen megiszom a finom bort, és az édes pezsgőt, de fiatalon nem ment.

A törzsvendégek fura szerzetek voltak, nekik kijárt az odafigyelés, és még nők is bejöttek olykor. Két nő rendszeresen betért, az egyik csak délelőtt, ő volt a Főutca utcaseprője. Hórihorgas sovány cigány asszony, a hajában hatalmas masnival vonult be málnaszörpért egy alacsony sétapálcás zenész cigánnyal, az urával, aki mindig úgy ki volt rittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján.

A másik csak esténként jelent meg, ha volt pénze, ha nem, akkor kuncsorgott az ivócimboráitól. Őt sajnáltam, mert nyomorult volt a sok alkoholtól, megitta az otthagyott fröccsöket is. Bejött utána, esténként, az újságot áruló kisfia is, akitől mindig el akarta szedni a pénzét, de a pultos lányok ráripakodtak. Egy este elterült a kocsma mocskos kövén, rángatózott, felakadt a szeme. Majd elvitte a mentő, és soha többet nem láttam, a fiát sem.

Ott volt szinte minden délután az öreg Fejes, aki egy alkalommal alaposan megijesztett, mert megszólalt délután ötkor az ébresztőóra a zsebében. Rémültömben ledobtam a visszajáró aprót a kőre.

- Nem köll idegeskedni kislány, az idegesség úri betegség, nem parasztlánynak való!  Csak korán húztam föl, no! Azt hittem előbb berúgok, biztos, ami biztos, nehogy elaludjak – mondta.

Itt verekedés ritkán esett meg, egyszer a kocsma mögötti utcában ütötték egymást a cigányok, de fehér ember abba soha nem avatkozott, mert félt, hogy akkor a verekedők őt csépelik tovább. Jöttek a rendőrök, szép nyugodtan megitták az ingyen piájukat, és a gumibotjukat lóbálva hátra mentek. Láttukra rögtön megtörtént a békekötés.

A kocsma csak a vendégeiben különbözött az előző munkahelyeimtől, a cukrászdáktól, ott is vágni lehetett a füstöt, meg itt is. Részegek, csótányok és patkányok mindkét helyen akadtak. Na, jó, ott leültek a betérők, itt állva könyököltek az asztaloknál, és a sarokban hangosan rabló snapszeroztak.

Bejárt minden munkanapon, pontosan fél háromkor egy fura figura, és úgy négy, vagy öt felest ivott, cseresznyét. Nem beszélt az senkivel, nekem is csak foghegyről köszönt oda, ha jött a pénztárhoz, pedig ismert, mert a szomszéd bérházban lakott a földszinten, a béna öccsével, a feleségével, és a két iskolás gyerekével. A béna öccse egész nap az ablaknál ülve nézte a járókelőket. A feleség olyan sovány volt, hogy csak hálni járt belé a lélek, és a seszínű haja mindig az égnek állt. Egy nap nem jött, és utána se láttam többet, csak az asszonyt talpig feketében, és a bénát, aki továbbra is az ablaknál ült. Ekkor megállapítottam magamban, hogy bénán száz évig is elnézegetheti az emberfia az utcát, de szeszelve a gyerekét sem biztos, hogy fölneveli.

Kocsmába viszont zugivó asszonyok nem jártak be, de cukrászdába igen. Egyszer dolgoztam egy csöppnyi kis cukiba, ahol mindössze öt asztal volt csak, de annál nagyobb a sütemény forgalma, mert ide jártak a gazdász egyetemisták krémest zabálni, mert ők nem ették a krémest, hanem falták. Vasárnaponként krémes evő versenyt tartottak. Minden szombaton este fél nyolckor megjelent egy piros arcú kis hölgy, és a két decis pálinkás üvegét teleöntette tripliszekkel, bedobott a gallér mögé egy indító felest, és már rohant is a moziba. Itt volt a titkos randevúk helye is. A hatalmas ablakon ki lehetett látni, de be nem, és mivel ez is sarkon állt, gyorsan el lehetett tűnni.

Visszatérve a kocsmába, örültem, amikor felgyógyult az eredeti harmad főnöknő, és végre megszabadultam az állandó hangzavartól és a szörnyű füsttől, a cukrászdák csendesebbek voltak, kevésbé füstösek és még fagyi is volt. Pincérként jönni-menni sokkal jobban szerettem.

Tóth Sarolta: Látvány

Harsogó hangú zuhatag
sziklarózsákat lágyan permetez.
Színes kolibri-madarak
verdeső szárnyuk légben lengedez.
Szívják édes nedűjét a virágkelyheknek.
Káprázatos látvány e jelenet:
viruló élénkség színes kavalkádja
festők ecsetjét kívánja,
művészi képeket.
A Természet műtermében
ember nélkül teremtett remekek.
Művészek alkotta silány másolat
minden rajz, fotó, olajnyomat,
de bűvös erejű hangulatot szülő
emberi kreativitást dicsérő,
örök értékű, fel nem mérhető
természeti, társadalmi kincs.
megörökítendő, mert, idővel: nincs

Riba Ildikó: Semmi sem

semmi sem végtelen
még a végtelen sem
minden végtelennek
idők végén vége lesz
szürke álmodó árny
létem poros pereméről
magamra visszanézek
ismételhetetlen életben
nem hívén oktalan ostobán
hogy lehet még ráadás

Kapolyi György: Vincent naplója 2.rész

Fenemód nehéz alkalmazkodni a meglévő helyzetekhez. A viselkedés mikéntjét is emberek határozzák meg, akkora tévedési rátával, mint jómagam, és övék a döntés joga. Ha tévednek, nincs következmény, az mindig a kárvallotté, amit nem szokott tőle elirigyelni senki.
Mert tévedni alanyi jog, de csak az arra érdemeseknek kikiáltottak művelhetik.
Mondhatnám, megette a fene az egészet, de nem mondom, mert nem vagyok pesszimista. De  optimista sem, ahhoz egy nagy adag infantilitás szükségeltetik.

A napló, az önéletírás egy formája. Nem értem a napló elnevezést, hiszen sem a naphoz, sem a lóhoz nincs köze. Csak az író számára egy vészszelep, mert elmondja, ami elmondhatatlan, botrányos következmények nélkül. Ez olyasmi, mintha a pusztában laknék, és kimennék alkonyatkor ordítani. Senki nem hallja rajtam kívül, de én hallom, és ez a lényeg. Mert kellenek őszinte pillanatok, amikor az ember saját magával beszélget, kötetlenül és ellazultan. A nappali életéhez annyiban hasonlít, hogy ugyan úgy hülyeségeket beszél, csak következmények nélkül. És ebben van valami pihentető.
Szárnyalni!…Nagyszerű dolog, valahogy a hétköznapok, a világ fölé emelkedni, nagy  szárnycsapásokkal, egyre szűkülő köröket leírva, magasabbra és magasabbra törni, ahol már csak a szél zúgását, és a világűr csendjét hallani.
Lent, minden csak zsugorodó térkép, mozdulatlan néma táj, aztán elfogy az utolsó erő, és jön a zuhanás, de a katasztrófa elmarad, mert feloldódom az égben. Így kéne emberhez méltón távozni, emelkedetten és szépen, eggyé válni a csillagokkal, halkan világítva az idők végezetéig. De ez még csak nem is hasonlít a fapados valósághoz, sehol a lélek zenéje, csak a butaság és közöny, de legalább jól fizesd ki.
Hát ez nem a szép új világ, ez egy mocsár, ami telis-tele van piócákkal.
A halott utcaseprő megpakolt lavórja a mindent kifejező szobrászati alkotás, tele eszmei mondanivalóval.
Hogy gusztustalan? Mint a valóság, a teleszart lavórok valósága. Egy ilyen műtárgy, ebben a  kátyúban szinte fel sem tűnik.
Ha időben érek haza, szeretek kikönyökölni a tárt ablakban, a kifakult díszpárnára tehénkedek, ami még a nagymamáé volt.
Alattam, nyüzsög az élet. Különös, hogy az egész látkép felülről, másképp néz ki, mint amúgy normálisan szemből. Valahogy az emberek rohanó hurkákká válnak, merőben más kiterjedéssel. Az egész látvány, egy személytelen, arc nélküli állandó mozgás, mint a kórokozók, egy kémikus pipettájában, minden egy irányba halad, meg ugyanakkor visszafelé. Egy célok nélküli gomolygásnak hat, egy útkeresés, ami egyre hisztérikusabb, és súlyosan reménytelen a végkifejlet letisztulása.
Végtelen folyamat, az élet lüktető reményektől és lázas vágyaktól átitatott tragikomédiája, fontoskodó és bizonytalan szereplőivel. Ha lemegyek közéjük, magányosabb tudok lenni, mint itthon, egyedül a négy fal között. Na most nem mondtam ezzel semmi újat. Mindenki mindig egyedül van, csak kevesen veszik észre. Lehet, hogy azok járnak jobban.
Hát ki tud itt bármit is? Végigmegyünk az úton, aztán elködlünk a végén. Mondhatnám emlékké válunk, csak nincs ki emlékezzen. A kortársak is hamar emlékké válnak, és őket is elfelejtik.
Az abszolút felejtés okozza az újaknak az új tudatát. Nem is sejtik, hogy átverés, csak a régi van. Az örök régi, amit újnak hisznek. Innen a mondás, egy csecsemőnek minden új.
De nem is ez a lényeg. Csak higgyen valamit az ember, a többi megy magától. Annyi a könnyítés, hogy azt hiszel, amit akarsz. Ami neked kellemesebb.
A vakhit viszont ölni is képes. Hallottam, a Búr háborúban, a fanatikus vallási csoportok elhitték, hogy őket nem fogja a golyó. Meztelen felsőtesttel masíroztak a gyarmati hadsereg lövészei felé.
Persze úgy hullottak, mint a legyek.
Lehet, hogy tévedek, és a Bokszer lázadás alkalmából történt, de a lényegen nem változtat. Az irrealitás, eszelőssé tehet.
Nos, én nem vagyok eszelős, bár egy eszelős nem tudja, hogy ő az.
Ennek utánanézhetnék, de nem teszem, mert légyen bármi a végeredmény, akkor is én vagyok én.


ISMÉT ESTE


A Fehérvári úton, láttam egy kisméretű, félemelet magas hajdani családi házat. Két panel közé szorult, mindkét oldalán maradt talán két méter kert. Ott állt a szerencsétlen, üres ablaknyílásokkal, a tetőszerkezeten árválkodó pár cseréppel. Csak a lepusztult hajdani vakolat maradványaival, üresen tátongó bejárati ajtajának gödrével. Egy megrendítő emléke a múltnak, falai között bolyongó emlékekkel, gyereksírás, nevetés, gyász, a feltűnő, és eltűnő generációk visszfényei.
Ma már csak csontváza valaminek, ami felett elrohant az élet.
Requiem egy családi otthonért, egy csendes, szerény házért, az elmúlt életekért, a már kihűlt fészekért.
Csak azért nem bontották még le, mert a telekrész, amin áll, kicsi, és egyik épületnek sem éri meg eltüntetni maga mellől. Akikre, és amikre már nem emlékszünk, az nincs is.

Amióta kitört a nyár, rengeteg szép, és vonzó nőt látni az utcán. Elképesztően rövid szoknyák, fenékre feszülő nadrágok, az ember csak kapkodja a fejét. Na ezt nem azért jegyeztem meg, mert felháborít. Ha a nő nem velem van, Isten neki, még akár fel se vegye a nadrágját, az sem zavar.
De be kell vallanom, ha velem van, akkor felettébb zavar. Képtelen gondolat, hogy együtt sétálok valakivel, akit olyan tekintetek kísérnek, hogy felér egy becsületsértéssel.
Én érzem magam hülyének, mert a rezsi az enyém, a szórakozás a többieké- ingyen. Nem azt mondom, hogy burnuszba járjon a nőismerősöm, de amit megengednek maguknak, az a ló másik oldala. Aztán ha valami malac megjegyzés hangzik el, akkor megsértődnek.
Hát akkor minek vetkőznek le? Ha pedig, akkor miért sértődnek meg? Ezt nem értem, no meg még sokmindeni, - a helyesírási útmutató szerint két kával kell a szót írni, de engem ez nem sokkol, nem értem miért írnám úgy, hogy sokkmindent.
Az eszelős precizkedés az idiotizmus középsúlyos formája.
De ami felháborít, az öreg szivarok sort viselete…
Olyan képtelen, pipaszár, görbe, eres és inas virgácsokkal járnak sortban, hogy ez már közszeméremsértés. Lehet, hogy ez esetben már közrejátszik az öregkori önzés, de hogy képtelenek disztingválni, az fix. Mert korral elhasználódik egy test, rendben van. Mindenki tudja.
De miért kell ezt közszemlére tenni, azt nem tudom.
Mesélték, hogy női napozókban, meg nudista strandokon is, a legocsmányabb teremtések napoznak a legobszcénabb pózokban.
Lehet, ez pszichés, bosszút akarnak állni a sorson, hogy fertelmes milyenségüket teljes kivilágításban közszemlére teszik
Ha Lótot, részegségében lányaihoz vitt a mámora, akkor esetleg feltűnhet itt is egy részeg, aki reményeik szerint inzultálni fogja őket, ők meg halkan kiabálnak segítségért, nehogy meghallja valahol egy dalia. A remény hal meg utoljára- gondolják, hátha…

Hát tényleg minden lehetséges, ugyanakkor semmi nem lehet az, de vannak véletlen üzemzavarok, és előfordulhat bármi.

Csak az ázhat meg, aki kiáll a sarokra, és kitartó. Persze ne a Góbi sivatagban, mert könnyen elálldogálhat évekig, mire jön egy gyenge zápor.

Az álldogálásról jut eszembe, a Bérkocsis utcában, egy üzlethelyiség ajtajának támaszkodva ácsorog egy vastag nő, pongyolában. Arra jön egy pasas, a nő utána szól: Gyere be szép szőke herceg, öt pengőért csinálom, amit akarsz. 

A fickó visszaszól: Nincs egy vasam sem.
A spiné: Akkor mit csámborogsz itt, te csúnya, vörös patkány!
Hát, a csámborgásnak van veszélye, nem mesélheti el mindenkinek egyenként, hogy az esőt várja.
Amúgy sem hinné el neki senki, nem szokás elhinni semmit, amit a mások mondanak.
Ezért akár összevissza is beszélhet az ember, teljesen mindegy.
Ha okosat mond, utálni fogják, ha hülyeséget, kiröhögik. Harmadik lehetőség nincs.
Akkor már röhögjenek, és ha hosszan akar valaki élni, mondjon direkt hülyeségeket. Reális befektetés.

Tóth Sarolta: Viszontlátás

már múlttá vált a jelen,
még nem jött el a jövő,
kővé vált most az idő.

álomba ájult áldás,
boldog béke börtöne,
találkozás öröme

oly rég vártuk e percet,
hinni sem mertünk benne,
valaha teljesülne

hát mégis visszajöttél?
te voltál a drágakő,
most kővé vált az idő

egymásban elmerülve,
üdvözít a pillanat,
mégis megtaláltalak.


Tóth Sarolta

Kapolyi György: Vincent naplója 1.rész

Kép: Kapolyi György alkotása

Jelen elhatározásom itt látható megvalósulását, hosszú töprengés előzte meg.
Részben azért, mert egy napló magánügy, és az ember gondolatai és emlékei leírt formában mindenki számára megismerhető. Márpedig amit én gondolok, az nem tartozik másra.
„A gondolatok vámmentesek”, mondá egy Francia filozófus. Továbbá utálom, ha belém látnak, ugyanakkor, ha nem igazán őszinte egy napló, akkor a lényege vész el, ha meg őszinte kitárulkozás, akkor megette a naplóírót a fene.
Na, én úgy fogom ezeket az anomáliákat átugorni, hogy bizonyos fokig megpróbálok személytelen maradni, ezt még pontosan nem tudom, hogy fogom megoldani, de majd menet közben kialakul.
Szerencsémre a dolgok mindig, és mindenben maguktól alakulnak ki, csak sokszor azt hisszük, hogy tőlünk. Ez a tévhit, egy kisebbségi szorongás következménye, mert ha belegondolunk, hogy mennyire nem függ tőlünk semmi, hát beledilizünk.
Aztán egy naplóban még az is izgalmas, hogy olyasmit is bele lehet írni, ami esetleg meghökkentő, gusztustalan, vagy képtelen. A „Képtelen”, amúgy furcsa valami, sok esetben valós dolgok tűnnek annak. Példának okáért, ma már több ízben eszembe jut az a – ma már régi eset, mikor bementünk egy hűvösvölgyi földszintes házba, ahol az egyik szobát, egy öreg, szikár utcaseprő lakta.
A szobában, egy alacsony hokedlin állt egy nagy lavór, szinte színültig teleszarva.
Az öreg fickó tőle nem messze feküdt az oldalán, szabadon lévő arcának jó részét, már lerágták a patkányok.
Nem volt egy épületes látvány, de a mai napig sem tudtam a lavór sztorit feldolgozni.
Az idők folyamán láttam egy pár kiábrándító halált, de ez, színpadképi értelemben beleégett az emlékezetembe. Most, hogy befelé vizsgálódom, elképesztő tömegben burjánzanak elő emlékeimből hajmeresztő történetek, amiket azért nem írok ide, mert én emlékszem rájuk, másokra meg nem tartozik. 

Mindenki gyűjtse össze magának a maga ízlésromboló emlékeit, és azokat olvasgassa.
De nemcsak emberrel történhetnek rázós dolgok. Kertes házban laktam, mikoris megjelent egy vöröses kistermetű macska. Borzasztó satnya volt, alig maradt jártányi ereje, és veszettül fulladt.
Volt több macskánk, de ilyen leharcolt állatot még nem láttunk.
Jellemző a jóságos társadalmunkra, hogy inkább hagynak lassan éhen halni egy élőlényt, de akkor sem adnak neki enni.
Ezek szoktak a misén, átszellemült lélekkel, a padban lebegni…
A macskamaradványnak a bal pofájából ki volt harapva egy jó darab, és rothadó szagot árasztott.
Próbáltunk enni adni neki, de majd megfulladt, mert a nyelőcsöve, a sok éhezéstől nem akart működni.
Persze ott maradt a kertben, Cudarkának neveztük el, olyan cudar látványt nyújtott.
Aztán bevittük az Állatorvosi Egyetemre, ahol is látványától lementek hídba. Naponta vittünk neki ennivalót, amit a műtött pofájával meg tudott enni. Hatalmas volt benne az élni akarás.
Aztán hazavittük. Az orvosnál sült ki, hogy nem fiatal állat, csak az éhezéstől lett ilyen satnya.
Nagyon szelíd volt Cudarka, nem félt az semmitől, lehet, az alultápláltsága miatt, szellemi képességei hagytak maguk után kívánnivalót. Szeretett kimenni a kertből, és az árok partján napozni.

Egyik délelőtt, a szomszédasszonyom szólt, jöjjek ki, mert a Cudarral baj történt.
Ott feküdt a fűben, teljes testén átment egy autó, a keréknyomokból ítélve szándékosan.
Jó hecc volt, remélem csúnya halála lett az elkövető vicces embermaradványnak.
Hát ennyit a humánumról, a főemlős humoráról, kit mi szórakoztat…
Szerencsém volt, hogy nem tudtam meg ki volt a tréfás barom, mert amilyen hirtelen vagyok, meg is öltem volna, had lássa, hogy nekem is van humorérzékem…



VECSERNYE TÁJT


Az élet tele van tűzdelve tiltó, vagy elérhetetlen vágyakkal, álmokkal. Persze az álmokra jellemző, hogy a végén fel kell ébredni, és csak a kiábrándultság marad, a halványuló emlékek kavalkádjában.
Mert vagy nincs elég pénzem, vagy fizikailag meghalad a vágyott vízió, a körülmények, amik mindig vannak, ez a sors 24- órás szolgálata, nincs kitérési lehetőség.
De fantáziálni lehet, csak közbelép a „De”, ami úgy dönti romba az egész tündérmesét, hogy győzzem túlélni.
Siker?
A sikeres életeknek van egy jellemző monotóniája, úgy érsz rá, hogy nincs időd semmi másra, csak a kötelező gyakorlatok. Reggel kelsz, helyrepofozod magad a lehetőségeknek megfelelően, ami lehetőségek egyre szűkülnek.
Eszel valamit, ritkán azt, amit úgy jóízűen befalnál, aztán elindulsz a dolgaid után.
Este aztán gyűrötten, lestrapálva, kiábrándultan hazavonszolod magad, „Majd talán holnap”- eteted magad a rossz szöveggel, és tudod, hogy holnap sem. Mert a holnap is pont olyan mint a ma volt, mert csak ma van, a holnap egy önámítás.
Szicsasz…mondta nekem egy Bolgár, „Majd”-, és ez a szó mindent elmesél, már ami az esélyeidet illeti.
Pedig rengeteg sikerélmény történik minden nap, nem gázolt el a villamos, nem raboltak ki, nem rúgtak ki sehonnan, és folytathatnám hosszan, de akkor bebizonyosodna, hogy egy telhetetlen pasi vagyok, tele elvárással és igényekkel, meg sem érdemlem, hogy éljek. Mert könnyen járhatnék úgy, mint a Cudar, vagy mint a patkány rágta utcaseprő, aki pedig biztos békés ember volt, mert ennél lejjebb csúszni már nem is lehet, nincs mit veszítenie. Ez a felismerés, gondolom egy nagy lelki nyugalmat biztosít.
Adni nincs mit, elvárni sem, csak süt a nap, és a verebek ordítoznak. Ha ez nem egy idillikus állapot, akkor nem ér a nevem. Nagy előnye, hogy könnyű elérni.
Kezdek rájönni, hogy akarni egy nagy marhaság. Elméleteket gyártani, célokat kitűzni, csalódni, lemondani, ön megtartóztatni egy cél elérésének érdekében, ami vagy nem sikerül, vagy ha igen, na akkor mi van?
Hát semmi. A bebeszélt siker, rajtam kívül nem érdekel senkit, legfeljebb több lesz az irigyem. Ha meg nem sikerül, belefeccöltem egy életet, és kórusba ki fognak röhögni mások, mert nincs szívet melengetőbb, mint egy ráfaragott ember. A kudarc akkor is jön, ha nem teszek érte semmit. Ez valami vigaszdíj féle lehet, hogy az értelmesebbje se maradjon sikerélmény nélkül.

Van egy unokaöcsém, aki elmúlt negyven, és még nőtlen. Kérdésemre, hogy miért, elmesélte, hogy akivel csak megismerkedik, közli az igényeit, mennyi anyagi támogatásra van szüksége, mert keveset keres, és semmi háztartás, meg semmi házimunka, stb.
Ha netán a szerencsétlen fiú enni akarna, hát vásároljon be, de akkor már annyit, hogy neki is jusson.
Na, ha velem fordulna elő ilyesmi, én megkérdezném tőle, tudja e, mit mondott a sivatagi vándorszerzetes, de ő jobban nevelt mint én, ő ilyet nem kérdezne.
Hát „Párizs megér egy misét”, de ez még csak Soroksár.
Nem tudom ki, és hogy van vele, én szeretek hazajönni. Beténfergek az üres lakásba, sokszor még az előző esti csikkek az asztalon szunnyadoznak a hamvvederben, ami egy disznóság, de megesik.
Azóta viszem azonnal ki, hogy a múltkor levertem a táskámmal, és még az ágy alatt is szedhettem a csikkeket.
Kívülállóként láttam magamat, ahogy ott négykézláb szökdécselek, mint egy narkós poloska, dühömben rám jött a röhögés.
Időnként kerül az ember ilyen lehangoló helyzetbe, de még mindig jobb, mint mikor az utcán kitüsszenti valaki a protézisét, és miközben keresi a koszban, jól megtapossák a kezeit. Közben a szemüvege is leesik, amit megtalál végre, és zavarában azt próbálja belegyömöszölni a szájába, a foga helyett.
Na meg az is felemelő érzés, mikor jön a villanyszámla, kiveszem az öreg bukszát a kredencfiókból, kinyitom, és nincs benne semmi.
Akkor van az a különös pillanat, hogy a vér lemegy a bokám köré, és valami hasmenés féle érzés kerít hastájékon a hatalmába. Ha aznap még nem ettem, elkerül a baj. Ilyenkor jógalégzés, hunyt pillákkal, még a kézfejek zsibbadása el nem múlik, a biztos jele annak, hogy kifelé indulok a gödörből. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy gyakran előfordul, és ki van tágulva a gödör.

Hazafelé, elnézegettem a villamoson utazókat. Árad belőlük a csóróság, és a küzdeni akarás hiánya. Persze ez érthető, hiszen sejtelme sincs, merre küzdjön. Meg nem mindenki Bem apó, a francba kívánja a harcot, nyugtot akar, ami egy képtelennek tűnő igény.
Aztán ha az ember csak úgy beleharcol a vakvilágba, csapkod és rúg, könnyen seggberúgja saját magát, és azt hiszi, hogy valami ellenség kicselezte, akinek hollétét nem is sejti.
Ettől aztán vérszemet kapva, teljes erőbedobással küzd, és a végén holtan esik össze, azt hívén, legyőzték. Pszichológushoz meg nem megy, részben drága muri, meg ő sem tudja hol az ellen. Vigyázni kell, mert könnyen a dilibe köt ki, és ott naphosszat harcolhat a folyosó egyik ablakmélyedésében, meg ücsöröghet a rácsos ágyában, hallgatva a szirének énekét.
Hát mit mondjak, nem egy perspektíva.
Ez, amúgy egy marha szó, perspektívája nincs senkinek, van egy réteg, aki azt hiszi, hogy neki van. Hátha ez az önámítás őt megnyugtatja, lelke rajta, mindenkinek szüksége van egy mentőövre, hogy el ne süllyedjen.
Aztán a végén elsüllyed, de csak az utolsó pillanatban veszi észre, alig marad ideje felvenni az elképedt grimaszt.


Kapolyi György

Kádár Sára Hajnalka: Mackó

Álmos indián nyár rozsdázza a kertet, darázs dünnyög a mézillatú szőlőfürtök között. A lépcsőn bóbiskol a gazda, lábánál elnyúlva heverészik Mackó, horkant is néha, füleit meg-meglendíti a zaklató legyek felé. Hangos csattanásra ugrik fel hirtelen, vakkant a zaj irányába, de nem lát senkit, semmit , hát képen nyalva gazdáját ismét elszenderedik.
Olyan volt, mint a tacskók általában, ám – anyja nem lévén finnyás udvarlóival – Mackó kissé mássá sikeredett. Világra jövetelénél Anna néni bábáskodott, no meg Feri fia, az állatorvos. A három kis barna gombócot gondosan nevelte a mama, de Mackó nagyobbra gömbölyödött testvéreinél. Ezért is lett Mackó a neve. Másban is különbözött tőlük. Lábacskái rövidek voltak ugyan, de nem görbültek meg, ahogy egy igazi tacskóhoz illik, dereka rövidebb, orra pedig kerekebb lett. Farkát Riska tehén kurtította meg a kiskutya egy kószálós napján. Volt is sírás, rívás! De ebcsont s kutyafarok beforr , s Mackó azóta is peckesen himbálja alig farkincáját.
Mikor kinőtték a kicsik a szopás korát, új  gazdához kerültek. Mackót a szomszédnak adták, nem akartak teljesen megválni tőle. Így hol egyiknél, hol a másiknál tanyázott.
Imádta a játékot. Hátralapított fülekkel loholt az elhajított labda után, lelkesen vetette bele magát a patakba a pálcáért, amikor meg gazdája ráunt a játékra, Mackó mellső lábaival a földre hasalva csaholt, kunyerálta a játék folytatását. Kis fogaival belekapaszkodott a pulóver ujjába, el nem engedte a világért se, forgott gazdájával körbe-körbe, az ajtó előtt felejtett cipőket pedig örömmel rágcsálta meg. Gyakran hazaszaladt a mamához és Anna nénihez egy kis simogatásra, tejecskére.
Amint telt az idő, Mackó is megkomolyodott, ahogy egy felnőtt kutyához illik. Éber őrré változott, veszett ugatással riogatta a kapun belépőket.
Amikor előkerült a bicikli, a kapa, s a vizes korsó Mackóval nem lehetett bírni, ugrándozott bolondul, csaholt, alig győzte kivárni a gazdit. A mezőn meg dühös vérebként őrizte az elemózsiát és a vizet.
Kezdetben legombócozták, nevettek a dühös kiskutyán az emberek, de hamar megtanulták, hogy nem lehet vele kukoricázni.
Aztán megtörtént a baj.
 Egyik délután éktelen sivalkodással sántikált elő a kertből, mellső lábából csak úgy dőlt a vér. Egyenesen a kapu alatti lappancs felé rohant, már amennyire rohanni lehetett három lábon, s meg sem állt Anna néni ajtajáig. Ott vinnyogott keservesen, s mire utolérte a gazdi, Feri már ölbe is kapta az éktelenül sivalkodó kiskutyát, bevitte orvosi rendelőjébe, bekötözte vérző lábát, simogatással, szóval nyugtatgatta, s Mackó hálásan nyalogatta a kezét.
Hamar kiderült, mi is történt. Az öreg Pisti bá, a kertben kapált, Mackó meg ott lábatlankodott körülötte. Rászólt egyszer, rászólt kétszer, de a kutya játéknak vélte, kapkodott a kapa felé. Így esett meg, hogy megvágta lábát az éles szerszám. Nagy heg őrzi még nyomát a dolognak, amúgy kutya baja a kutyusnak.
Máig is rejtély, honnan tudta tacskó, hogy Feri segíthet rajta. Okos kutya volt, tudott valamit.


Kádár Sára Hajnalka

Tóth Sarolta: Robbanások

 

Robbanásoktól reng a föld,
Az úttest megnyílik, hátra dől.
Holtak hullnak a sírba,
Koporsó nélkül,
Szemük nyitva.
Megrémülni kevés idő,
Sikoly nélküli temető
Gödör nyitva.
Elpusztult egy egész város,
Szemét, romok, minden gyászos.
Mozdulatlan némaság,
Korommá égett fák.
Menekülni nincs idő,
Nincs már teremtő erő.
Évezredek telnek el,
Romváros életre kel.
Régészek öröme,
Kutatómunka gyönyöre.
Sok csontváz, eszközök,
Pénzek, írásjelek,
Mesélő leletek.
Én is voltam veletek.
Figyelmeztető jelek.

Tóth Sarolta

Musztrai Anikó: Vihar készül

Vihar készül.
A szél vadul nyúzza,
rázza függönyömet.
De a vihart én szeretem.
Megtisztítja az eget,
átmossa a földet.
Nyomában friss illat terem.
Villám sújt le a közelben,
a menny nagyot dörren,
az ég is leszakad.
Mintha robbanás szaggatná
a kopasz faágakat.
Most kéne egy régi,
ócska vas ladik,
azzal gázolnék át
a hömpölygő vízen,
ami a felhőkből árad.
Kopog az eső, zúg a szél.
Még sincs bennem bánat.
Dagadnak a tócsák az udvaron,
recseg a rozzant eresz.
Néhány cserép a tetőn megreped.
De én csak nézek ki
a párás ablakon,
amin a víz lassan lepereg.
Most már csak csepereg.
A vihar elül.
Köröttem a táj felderül,
újjászületik a légben a hűvös pára,
s tovarepül.
Kicsit leng még a függöny,
táncol a vihar után.
Ő is vágyott az esőre, mint én.
Talán alszom ezen az éjszakán.

Musztrai Anikó

Kapolyi György: Padlizsán

Miket motyogsz itt összevissza?
Kusza gondolataid, csak egyre inkább idegessé teszik az embert, csak hallgatlak, és eszembe jut, mennyi rendes ember hal meg naponta, te meg még élsz. Valami kapitális félreértés áldozataként vagy még látható, és sajnos hallható, agyonterheled a környezetedet a hülyeségeiddel.
Amúgy, láttál már fán pókot, adj a seggemre egy csókot. Na, most, ha látnád a képedet, olyan buta pofát vágsz, hogy szinte szeretetreméltó.
Most erre nem tudsz mit mondani? Hát, törd a fejed, mert az, hogy előremeredő tekintettel gesztikulálsz, és szaggatottan veszed a levegőt, még normálisnak is hatsz, na, ne bízd el magad, csak pillanatokra sikerül.
Kimész a temetőbe, viszel egy pár szál virágot, átprogramozod magad valami lírai szerepre, és el is hiszed.
Művészi módon, be tudsz beszélni magadnak bármit, és elhiszed.
Holott, ha valaki tuja, hogy egy hivatásos hazudozó vagy, hát az te vagy.
Szinte lábíjhegyen lépdelsz a békés hantok között, a rég hunytak porladt emlékei felett, és eszedbe sem jut, hogy idekerülsz te is.
A fejfádon rajta lesz, hogy itt fekszik egy idióta, aki azért nem itt nyugszik, mert képtelen nyugodni.
Akit már életében elfelejtettek, mert veled mást sem lehet csinálni, mint azt is elfelejteni, hogy valaha is voltál.
Bár, ha igazságos akarok lenni, te vagy akkora pancser, hogy rád érdemes emlékezni.
Te, biztos három lábbal, és harcsauszonnyal születtél, meg a bába is ráült a fejedre, véletlenül. Micsoda pech! Persze nem neked, hanem szerencsétlen anyádnak.
Te biztos kisegítőbe jártál, sóbálvány szakon, és ott is háromszor jártad az elsőt.
Mert nincsen rózsa, tövis nélkül… mondod.
Ha ezt magadra értetted, akkor meg kell, kérdezzelek, hogy hol a rózsa?
A Sárdi János énekelte annak idején, hogy”Rózsalevél, fel kapa szél”…  ezt hívtuk otthon kapadalnak.
De félre a tréfával, nincs olyan katasztrófa, amin nem lehet röhögni, ha éppen akar valaki.
Mert színház az egész világ – mondja Sakespera, és milyen igaza van!
Leszünk, vagyunk, aztán nem vagyunk sehol.
Hát, mi ez, ha nem egy idülten rossz, és hibás burleszk?

Azt mondod, hogy csak jár a szám, ész nélkül, bele a vakfrancba. Hát, ebben is van valami igazság, mint mindenben, ami egy szájon kijőve lát napvilágot.
Tudnék világmegváltó bölcsességeket is pufogtatni, amik semmin nem képesek változtatni, azok is csak szavak, szavak, egy szájöblögető gégegimnasztikai gyakorlat.
Segítsük az éhezőket, ne zabáljuk el előlük a kaviárt, és remeterákot. Jó. Na, akkor kitör a bőség? Arról nem is szólva, hogy a helyeslő bólogatásokon kívül, nem történne semmi. Mert a népek, olyanok, mint te. Csak mondod a képtelen marhaságaidat, amiket meg sem hallgatnál normál körülmények között, de így, hogy te mondod, így kénytelen vagy meghallgatni. Micsoda hazafias önfeláldozás!
Te, csak a marcipán hazafiak széles táborában vagy érvényes, és azzal vigasztalod magad, ha nagy disznóságot csinálsz, csak a fele büntetésedet kell leülnöd, a másik felét állhatod.
 A börtönviszonyokat ez határozza meg, szinte már egy wellness kategória, ha igazoltan nehéz gyermekkorod volt, még talán madártejet is kapsz. Hülye lennél nem visszaesni.
De sem dühöngeni, sem sírni nem érdemes semmin, minden úgy jó, ahogy van. És az, hogy egyikünk sem tudja, hogy hogy van, na, látod, ezen az egy ponton, egy véleményen vagyunk. Mert végső soron, minden nézőpont kérdése, ügyek nincsenek, csak ha csinálsz valamiből. És amilyen dilinós vagy, te csinálsz is. Igaz viszont, hogy nem ülhetsz egész nap a kocsmában, valami szellemi munkára is szükséged van.
De hiába várom évek óta, hogy valami korszakalkotót böffenj ki magadból, úgy tűnik, ez részemről egy Szentivánéi álom marad. 
Hidd el, jobb, ha kussolsz, nem kell küzdened, így is ordít rólad, hogy egy szalmaember vagy, az Ózból.

Nnna… Már látom a tekinteteden, hogy kezdesz erősen fáradni, akadozva tudod csak követni éteri elmefutásomat. Hiába, neked nem csak gondolataid nincsenek, de állóképességed sincs. Ugyanakkor, van képed az emberiség problémáiról szónokolni, lekezelni másokat, elmondani, hogy mit, meg hogy kéne csinálni. Szánalmas fontoskodó vagy, nincs mese.
Majd ha ezek ellenére is, kineveznek egyszer katasztrófaügyi népbiztosnak, akkor hajlandó leszek nyilvánosan elnézést kérni tőled.
Mert minden megtörténhet, földön és egen. Ha Isten akarja, a kapanyél is elsül – mondja az közmondás, amiben azért van valami…


Kapolyi György

Seres László: Magány

Fotó: Petőcz Tamás: Meghajolva

Alkonysugár szelíd színeit
hozza magával a kora őszben.
Benéz hozzám mindig, ha erre jár.
Küszöbömre ül, kifújja magát.
Asztalomon még hideg a sör.
Vártuk őt. Ketten. Én meg a pohár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet, nem csak habból áll...

Szava szűk,
mint az elszabott zakó.
Ő érti csak, mit kérdez,
a csendben kezes lesz a szó.
Ráhagyom.Tudom,
amit magában féltve hord,
életének legszebb álma volt,
most meg százszor széttört
darabból áll.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Négy gyerek, négy világtáj,
két asszony, kiknek rabja volt,
rabtartója együtt és külön.
rajta osztoztak, s amit az Úr adott,
övék volt, míg kívánták, míg bírta.
Karjával négy országszélt átért,
kelettel nyugatot, északkal délt
ölelte, ő ment, ha nem is várták.
Ma meg... ajtót se nyitnak rá,
s ha ajtóra lel, be se engedik
a vén hontalant saját vérei.
Úton van, s nem érkezik meg soha,
mint borravaló, s a jó halál.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hozzám, ha jön, bölcs csendet hoz,
józanságra intőt, ez illik ránk.
Ülünk szótlanul, nem faggatózunk.
Én, meg ő, két külön világ.
Ő befelé szól, én kifelé hallgatok,
úgy vonz, hogy szinte taszít,
hogy ne sajnáljam, ha valami fáj...
hisz fénye nincs, csak árnya, mely elvakít.
Azért egy sörre mindig jó nálam,
ha porzik belül a máj.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hamar elfárad, ül, nem mozdul,
söre fogyóban, az ajtót lesi,
s a Napot, ahogy egyre lejjebb száll.
Hűvösebb, hosszabb lesz az éj.
Holnap egy új életet kezd el,
s nevet, jut majd sör helyett... sör,
a sörhöz nem kell kenyér.
Kegyelmet nem kér, nem ad soha,
így boldog ő, a szeme biztos az,
ahogy töri a fényt s körbefon.
A kor volt hozzá mostoha.
Gyökeret eresztett belé, hogy fogja,
de lombját tépte szét,
míg Istenhez vágyott,
lerakta lábához keresztjét,
s ahogy szaporodnak a vészjelek,
évei fogynak a vén latornak,
a nők után is fulladozón jár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hallgatása szeli át a csendet,
gőzölgő kenyér gazdakézben,
áldozati bárány, melynek vére folyt.
Újra bűn és újra feloldozás...
Itt vagyunk egymásnak, poharunk üres,
önmagunkba fojtott szóval
megértjük egymást így is,
ő ez egyik, én a másik oldalon.
Megbeszéltük, jó ez a nyugalom,
ha már a sors így egybesodort
minden elkötelezettség nélkül.

Mi lesz velünk, nem tudhatom.
Én nem kérdezem,
ő meg nem válaszol.


Seres László

Thököly Vajk: A KÖLTŐ ÜZENETE

A KÖLTŐ ÜZENETE
( Petrás J.-Szijártó Zs.-Back Z.-Thököly Vajk)

A fák elszórják magvaik,
Így adják tovább titkaik.
Én is, mint vén, hatalmas tölgy,
Őrködöm a sarjadók fölött.
Két kezem az ég felé tárom,
Őseim áldását várom,
Erő, hűség, remény, hitem,
Nem tántorít el semmi sem.

Ha más nyelvén kell, szóljak,
Nem lesz, mit daloljak,
Ha más nyelvén kell írnom,
Eltépem papírom,
Ha más nyelvén kell, éljek,
Pusztuljak el végleg,
Ha más nyelvén kell hinnem,
Verjen meg az Isten!

Törvényekkel nem tilthatják,
Magyar nyelvem ékes hangját,
Ragaszkodom minden szóhoz,
Minden igaz gondolathoz.
Amikor véget ér utam,
S a földdel eggyé olvadtam,
Véssétek rá keresztemre, hogy
„Versben él tovább lelke!”

Kapolyi György: A SZABADULÓMŰVÉSZ

Hát igazán nem tudom, hogy a várakozással teli győzelmi ének mikor válik asztmatikus lihegéssé. Mikor hal el a dalban a vágy és remény, hogyan lesz a hogyan továbbot illetően.
Mikor sorvadnak el a tündérmesék, felváltva helyüket a realitás szürke- lélektelen arca, üveges tekintetével mélyen föléd hajolva, szemeidbe folyva eltünteti azok csillogását, elpusztítva a holnapba vetett reményeidet.
Hiteidben és erődben fogyva, már inkább kívülállóként szemléled a körülötted lüktető világot, már nem hiszel magadban, és nem hisznek benned, leíródtál, és észre sem vetted mikor.
    Egyre inkább magához ölel a csend, a volt, és elmúlt csendje, látod, a nevető- kipirult arcokat, de hangot már nem hallasz, csak a látványhoz képzeled.
Másodlagosan érintenek meg az élet dolgai, már csak szemlélője vagy és nem résztvevője, már túl vagy mindenen, magányos sziget kiszáradt fáival, elhervadt virágaival.
    Már nem tartanak rád igényt, elfogytak kötelezettségeid, és ez a szerencséd, mert egy megmérettetés rád nézve katasztrófával végződne- sóhajtotta az elaggott szabadulóművész, miközben öltözőjében ült megszokott deszkapadján, míg öltöztetője kínkeservvel húzta rá piros gumiöltözékét.
Ez lesz az utolsó fellépésem- szólalt meg rekedt hangján, kicsit ideges is vagyok, mert ez az akváriumban bemutatandó szabadulásom meglehetősen bonyolult.
Ezek a nehéz láncok és lakatok igencsak próbára tesznek, de búcsúfellépésem lévén, úgy a közönségnek, mint jómagamnak meg akarom mutatni, igazán csodálatraméltó vagyok.
Egy igazi elismerés viharos légköre a hozzám méltó búcsú, hosszú cirkuszi éveim méltó befejezése.
Már rajta volt vízhatlan testhezálló öltözéke, középmagas, erőteljes alakján fiatalosan feszült a mez, csak ősz haja engedett korára következtetni.
Kellemetlenül érintette zaklatott idegállapota, persze minden fellépése előtt egy- két órával már feszültebb volt, de ez a mai, mindegyiken túltett.
Mi a fene van ma velem- kérdezte magától, és mély levegőket vett, karjait feje fölé lendítve.     

Jó, hogy különösen nehéz gyakorlatot eszeltem ki ez alkalomra,
de ha jól végigkoncentrálom a dolgot, és betartom a technikai sorrendet, nem történhet baj, időben levegőhöz fogok jutni.
Bebizonyítom ezeknek a pöffeszkedő kezdőknek, hogy valaki vagyok a szakmában.
    Kicsit talán oldani tudta feszültségét, mosolyogni próbált.
Megy ez neked öregem, a te rutinod és szakértelmed verhetetlen. Hogy ennyire erősen gondolsz egy esetleges kudarcra, ez csupán az idegek játéka, a búcsúfellépés tudata okozza.
Oda sem szabad figyelned, ha a bal csuklód kiszabadítod, a többi gyerekjáték.
    Csinált egy pár tornagyakorlatot, megnyugtatta a felismerés, még mindig erőteljes és robbanékony.
Segédje már előkészítette a nehéz láncokat és lakatokat, ott feküdtek az asztalon, csillogva a lámpa fényében.
Idegeneknek, és ijesztően kegyetleneknek tűntek.
Ugyan kérem- gondolta, olyanok, mint máskor. A vaslánc az vaslánc. Hidegek és kemények.
Nem lehetnek mézeskalácsból, elolvadnának a vízben- próbálta magát könnyed mosolyra kényszeríteni, de vicsorgás lett belőle.
Körülnézett, a kis szoba semmit nem változott, csak a falak és bútorok sarkai, élei, valahogy durván és élesen hasítottak a légtérbe.
Olyan idegen érzés volt, mint amikor véletlenül egy másik öltözőbe téved az ember.
Egyre több zavaró tényező vette körül. Csupa olyasmi jutott eszébe, amire sosem gondolt, és főleg nem fellépései előtt.
Ilyen zavart lelki állapotban nem lehet koncentrálni- motyogta, és riadtan nézte a csillogó lánckupacot, ami most rengetegnek tűnt.
Az élek és sarkok is mintha egyre közelebb nyúltak volna álló alakjához, igen pőrének, és védtelennek érezte magát.
Úgy látszik, kezdek megőrülni- szólalt meg hangosan, összevissza vizionálok, olyan szerteágazóan száguldoznak gondolataim, hogy nem is tudok a döbbenettől mit mondani.
    Még húsz percem van, hogy összeszedjem magam, aztán jöhet a siker, a vastaps. Ott fogok állni könnyed tartásban, csuromvizesen a medence mellett, lábaimnál hevernek levetett láncaim, és zúg a taps, a kollégákat meg öldösi az irigység.
Aztán a függöny mögött jönnek gratulálni, hogy hiába öregem, te ma is utolérhetetlen vagy, és rázzák a kezemet, meg veregetik a vállamat.
Na persze engem nem lehet átverni, tudom, hogy a sárga irigység beszél belőlük, nem a szeretet.
Legszívesebben a medence fenekén látnának láncaimba gabalyodva megfulladni, de ez nem fordulhat elő.
Már csak öt percem van  és engem konferálnak fel, most már tényleg gőzerővel összpontosítanom kell, mert elég magas nehézségi fokú gyakorlat, amit be fogok mutatni, és nem is tudom miért ezt választottam.
A publikumnak nincs finom érzékelője, a szakmára meg teszek, úgyis visszavonulok, nem érdekel, mit mondanak rólam.
Hogy, miért érzem magam ilyen bizonytalannak fogalmam  sincs, legszívesebben lemondanám a mai fellépésemet, de már csak két percem maradt, és mindjárt égni kezdenek a figyelmeztető lámpák, és akkor mennem kell, nincs mese.
    Őszintén szólva, nem is értem magamat, mi ez a hiszti, ez velem nem szokott előfordulni, pláne ennyi év után. Talán mégis kiöregedtem, ez a súlyos figyelmeztetés, amit nem is hagyok figyelmen kívül.
Ez lesz az utolsó fellépésem, aztán soha többet.
Na, kigyulladtak a fények, máris indulok, csak ne lennének ennyire bizonytalanok a lábaim.
Nem normális, hogy ilyen erős izzókat raktak a porond fölé, majd kisüti a szememet, jó, ha odatalálok a medencémhez.
Hogy harsog ez az átkozott zene, és mi ez a levegőtlenség.
Ezek a láncok is jóval nehezebbek, mint szoktak, mintha a torkomat szorítanák, pedig nincsenek is ott.
Most beleereszkedem a vízbe, nagy levegő, lényeg, hogy először a bal csuklómat kell kiszabadítanom. A többi majd jön magától.
Alámerült.
Még hallotta tompán a harsogó zenét, és a nagyérdemű ordítozását.
Karjára tekert láncai kíméletlenül fogták.


Kapolyi György

Radmila Marković: Favetkőztető

Visszatértek a favetkőztető éjjelek,
hideg szél táncoltatja a feleveleket,
élvezi, mert jó kedve van, énekszóval
új köntöst varr, szemfényvesztőt,
előbb a barnásvörös, végül a sárga is elszakad,
égbemeredő rücskös ágak csúfoskodnak,
szégyenükben tavaszig alvásba bújnak.

Mácsik Mária: Baker Street 221B

Jeremy Brett, minden idők legcsodálatosabb Sherlock Holmesának emlékére

1984 és 1994 között forgatta a brit Granada Television Sherlock Holmes sorozatát. A páratlanul sikeres, Magyarországon is többször bemutatott sorozat (mely az interneten is elérhető) igyekezett hű maradni Sir Arthur Conan Doyle írásaihoz – egy lényeges dologban azonban másként gondolkodtak a tévésorozat alkotói. Conan Doyle nősnek mondja dr. Watsont, míg a filmben a David Burke, majd később Edward Hardwicke által megtestesített figura agglegény, akárcsak barátja, a nyomozó, Sherlock Holmes. Írásomban egy középutat választottam, illetve a középút választotta magát a műben. Dr. Watson megnősül, de nem a Holmesszal közös kalandok „virágkorában”, hanem jóval később. Az „utójáték” pedig egyéb meglepetéssel is szolgál. Egyre több írásmű, a Doyle-novellákból kiinduló film ihletője a híres magánnyomozó alakja. Ezek a feldolgozások fantáziadúsak ugyan, de nem veszik figyelembe azt a kort, amelybe Sir Arthur belehelyezte az általa megálmodott figurát, vagyis hogy milyen volt Doyle világa? A manapság születő portrék minden idők leghíresebb detektívjéről szinte figyelmen kívül hagyják, hogy milyen játékszabályok jellemezték azt a társadalmat, amelyben Holmes élt, és hogyan viselkedett ebben a miliőben a különcnek tartott zseni. Őt beszéltetve, mozgatva rájövünk, hogy bármit megtehetünk hősünkkel, de csak azoknak a bizonyos játékszabályoknak a figyelembe vételével. Időnként azonban ő maga lép át bizonyos korlátokat.
Doyle világa a viktoriánus Anglia. Igyekeztem nagyrészt a kor írásműveinek stílusában megalkotni az „én Holmes novellámat”. Képek villannak fel. Egy különleges párkapcsolat képei. Holmes új arcai, melyek valójában nem teljesen ismeretlenek. Elrejtve ott vannak oly sok megnyilvánulásában, a különböző történetek egyes jeleneteiben. Nem groteszk portrét akartam megalkotni, hanem hiteles ábrázolást. Hűen a modellhez, Conan Doyle hőséhez.

Kőhalmi Levente: Lassan kárhozok

Mikor vetsz meg engem?

Hisz keményen arcodba vágtam,

hogy szívem legalább oly gyenge,

mint szenvedélyem s vágyam.

  

Rádiók hangjából sorsom üvölt,

halálraítélt lélek vagyok!

Sötétlik egy képtelen jövő,

lassan, sajnos túl lassan elkárhozok.

  

Ülve, ordítva szülök,

borult elmém nem kér újra támaszt,

csendes dühöt,

hisz csak az őrület az, mi fáraszt.

  

Mondtad, gondoljak rád, édes,

de kínoz ez érzelem,

létem keze most lett érdes,

és nyomaszt e félelem.

  

El kell vesznem!

Bár tudom, hogy neked is fáj.

Vagy meg kell vesznem,

hogy neked adjam, mi bennem fáj?

  

Szép szerelmem, ma

halálommal adom neked éltem,

reád nézek most vagy tán soha,

s mert vétkeztem, végzetem érzem.

Bige Szabolcs: Jöhet a csavar

„…fel akarom oldozni magamat…”
(Antoine de Saint-Exupéry)

   A nap már lehaladott, és a nappali hőség szinte mínusz fokig csökkent, a vadászmester visszahívta a vadászokat, s azok lassan gyülekeztek is. Mindenkit lehívott a hegyről, a puskásokat éppen úgy, mint a hajtókat. Egy korty lélekmelegítő után besorjáztak a vadászház ebédlőjébe. L-alakban összetolt asztalok várták a vacsorázókat. Az L rövidebb száránál kaptak helyet a meghívott vadászok, s a hosszabb szár mentén a helybeliek, meg a hajtók. Szőke Szilárd szerkesztő úr természetesen a meghívottak között foglalt helyet.
  A szerkesztő úr társaságkedvelő hírnevét nem tagadta meg, itt is a központba került, s adomáin dőltek a kacagástól a körötte ülők.
  „Hát, az hallottátok, amikor a parádés kocsis ment el Pista gróf helyett a légyottra?” – kezdte a következő történetét.
- Halljuk, halljuk! – biztatták a körülötte ülők.
  Hosszú időbe tellett, ameddig Szőke Szilárd a népszerűségnek erre a szintjére eljutott. Gyerekkorában még arról álmodozott, hogy postás lesz, ha felnő, mert a postásnak olyan fényes gombjai vannak, mint a királynak. Nem teljesült azonban az óhaja, mert mire az elemi iskolát elvégezte, édesapja kiszökött Németországba, s onnan Amerikába, magára hagyva feleségét és három gyermekét, akik közül Szilárd volt a legnagyobb, s így rá hárult a kenyérkereset gondja. Cipelt kosarat a piaci kofák után, árult friss vizet piacnapokon, segített a szenet a pincébe lehordani, meg mindent megpróbált, amiből egy kis keresethez juthatott, de hirtelen véget ért ez a városi élet. Egyik délután, mikor tekergéséből hazafelé igyekezett, a sarokról csoportosulást látott a lakásuk előtt - két rendőr, egy öltönyös civil és egy sovány, szigorú arcú nő. Visszaugrott a sarok mögé és onnan figyelte a gyanús eseményeket.
  Kis idő múlva megjelent az anyja két kisebb testvérével. Kicsit húzódoztak a kicsik, de a sovány nő lehajolt hozzájuk, valamit mondott, s kézen fogva őket, a többiek kíséretével beszállt az ott várakozó autóba. Szilárd édesanyja ott maradt, s a szemeit törülgetve szétnézett az utcán, meglátva a fiát, nemet intett a fejével, s bement a házba. Szilárd megértette, hogy most nem mehet haza. A környéken lófrálva várta a szürkületet, s óvatosan besurrant a lakásba.
- Mi ez az egész? – kérdezte, ahogy belépett.
- A gyámügy elvitte a kicsiket. Egy jó szomszéd feljelentett, hogy éheztetem őket. Sajnálom, de nem tudtam semmit sem tenni, hiszen tényleg nincs munkám.
- Ne búsulj, mama! Ők legalább minden nap kapnak enni!
- Téged is kerestek, de azt mondtam, kimentél falura, a nagymamádhoz.
- Menjünk ki igazából, ne csak mondjuk!
  A nagymama nem fogadta őket kitörő örömmel.
- Újabb éhes száj! – morgolódott – A munka meg büdös...
- Nagymama, én dolgozom! Otthon is dolgoztam.
  Ígéretét betartva minden alkalmat megragadott, hogy hol itt, hol ott segítsen, ahol csak meglátta, hogy emberek dolgoznak a faluban, vagy kint a határban. Ahogy megismerték, már hívták is ide-oda. Kapott a segítségért mindig valamit, főleg egy kis terményt, nagy ritkán néhány garast. A terményeknek nagymama nagyon örült.
- Jól van kölyök, így nem halunk éhen! Látszik, az unokám vagy!
Most jut eszembe, hogy a tanító úr üzent, reggel mennél el hozzá, hogy segíts fát vágni az iskolának.
  Jó munka volt, Szilárd élvezettel hasogatta a rönköket, mialatt a tanító úr a fűrésszel dolgozott. munka közben beszélgettek, a fiú elmondta eddigi életét, a tanító bácsi pedig ügyes kérdésekkel terelgette a beszélgetést. A gyerek színesen, érdekesen mesélt viselt dolgairól, megtűzdelve sok humorral. A tanítónak megtetszett a nyílt eszű fiúcska. Biztatta, hogy még többet meséljen a városi gyerekekről, az utcákról, terekről, csínyekről, munkáról, kisebb-nagyobb tolvajlásokról, önzetlen segítségnyújtásokról. Amíg tartott a munka, mely egy jó hetet vett igénybe, a tanító megismerte Szilárd eddigi életét, és arra határozott, hogy valami módon segít rajta.
- Ki kellene takarítani az osztálytermeket, édesanyád nem vállalná el? – tette fel a kérdést egyik nap végén, miután az aznapi munkával végeztek.
  Az asszony elvállalta, örült a keresetnek, még ha az nem is jelentett többet néhány garasnál. Az is jól fogott, hogy a fiával együtt mindketten naponta meleg ételt kaptak.
  A munka lejárta után mindig kitalált valamit a tanító, hogy tovább is foglalkoztathassa az asszonyt, már nem is emberbaráti okokból, hanem… arról van szó, hogy a férfi java korban levő özvegyember lévén szívesen vette a fiatalasszony jelenlétét, aki a sok nyomorúság ellenére, meg három gyermek szülése után is megőrizte vonzerejét.
A falu elfogadta, hogy összeköltöztek, megértették, hogy egy özvegyember életéből, még ha tanító is, nem hiányozhat az asszony. Így mindenki jól járt, még Szilárd is. Ősztől beíratták a városi kollégiumba, és éppen abba, ahol sok, később híressé vált diák is tanult. Ügyesen beilleszkedett, a diákszakkör aktív tagja lett, már első zsengéit is lehozta a helyi napilap. Szinte magától értetődően a Főiskolára is bekerült.
  Az iskoláiban és otthonában is gondos nevelést kapott. Mostoha apja, a tanító mintha feledtetni akarná a kisgyermekkorában elszenvedett éveket, minden módon segítette. Megtanította az embereket tisztelni, hogy ne tegyen soha különbséget a bőrszín, vagy más külső jegyek alapján. Megtanította neki, hogy tisztelje a fennálló hatalmat, a tanárait.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek! – jött haza egyik nap az iskolából.
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.
- Elégtelent adott fogalmazásból!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be a tanító is a vitába.
- Más témáról írtam, mert nem szerettem a megadottat.
- Na, figyelj ide, Szilárd! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen megváltoztattad a tanár által kijelölt feladatot. Ennek következtében nem is oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…
- Igazad van. Ezt mind megteheti, de ki váltja ki benne az indulatokat?
- Nem vagyunk mi birkanyáj!
  A hasonló beszélgetések, viták napirenden voltak.)
  Az iskolában Szilárd nem tartozott az igazán fegyelmezett gyermekek közzé. Inkább önfejű volt, mint alkalmazkodó. Otthon nem is egyszer ez képezte az esti beszélgetések témáját. Az irodalmat, s a nyelveket ellenben kedvtelve tanulta.  Így természetesen a Pedagógia Főiskolán a magyar-orosz szakra iratkozott.
  Ha kérdezték, miért választotta az oroszt, mindig azt válaszolta, hogy gyenge a reáltárgyakból.
- Tudjátok, buta vagyok a számtanhoz, fizikához, Puskint ellenben nagyon szeretem!
- Magyarul is olvashatod.
- Eredetiben az igazi!
- Lökött vagy! Legalább tíz év, ameddig odajutsz.
- Van időm!
  A sors, vagy a jószerencse a kezére játszott, mert másodéven megnyert egy pályázatot, és kimehetett Moszkvába, egy három éves képzésre a Népek Barátsága Egyetemre. Nehezen illeszkedett a más kultúrához, más körülményekhez, idegen-ismeretlen emberekhez. De ezzel mindenki így volt az első időben. Több mint fél ezren kezdték a különböző szakokon az egyetemet. A kollégiumba ázsiai és afrikai diákok közzé került, akik alig tudtak oroszul megszólalni. Az otthonról hozott tudása révén ő beszélt valamennyire az ország nyelvén.
- Menyá zavut Szilárd – mutatkozott be a szobatársainak.
  Egyhangúan megválasztották szoba-felelősnek. Így kezdődött moszkvai karrierje. A szoba-felelősséget mindenféle egyéb feladat és megbízatás, beosztás követte. Jó nyelvérzékének és szorgalmának köszönhetően egy év múlva már szinte anyanyelvi szinten beszélte az oroszt. Sikerrel próbálkozott kortárs írók fordításával. A nyelvtanár biztatására vágott bele a fordításba, és jelentős elismerést kapott. Haza is küldött néhány munkát, természetesen az egyetem ajánlásával, s így meg is jelentek a központi, országos irodalmi lapban.
  A három évet öt évre hosszabbították rektori engedéllyel. Mit, engedéllyel? Felszólítással, aminek nem volt ajánlatos ellent mondani, de Szilárd nem is akart. Közben a fordítások mellett saját írással is kísérletezett és nem is eredménytelenül. A moszkvai diákéletről írott beszámolói kedvező fogadtatásban részesültek. Nem maradt ki ezekből a beszámolókból a nagy Szovjet Unió dicsérete, a népek barátsága, egymás kultúrájának megismerése és elfogadása. Derék elvek…
*
  A vadásztársaság az elfogyasztott italok arányával lett egyre vidámabb, hangosabb. Szilárd már talán a tízedik adománál tartott, s a nem létező grófok és furfangos parasztok után rátért moszkvai gáláns kalandjaira. Ezek tárgyát általában csokoládészín-bőrű diáklányok és citrom illatú ferdeszemű ázsiai lányok képezték.
- A fekete lányok olyan forrók, mint a tüzes kemence! –szólott elmélázva.
- Beszélj ember, beszélj! – biztatták a többiek, már akik még képesek voltak másra is figyelni, mint a saját becses mondókájukra.
- Mondom, tüzes kemence. Legyen ennyi elég!
- Jó dolgod lehetett ott annyi jó nő között!
- Így van! De sajnos vége szakadt, mikor haza jöttem.
- Nem nősültél meg kint?
- Nem! – mondta, s ezzel lezárta a témát.
  Hiába volt a nagyotmondás, adomázás mestere, Szilárdra itthon várt menyasszonya. Még kisgyermek korban barátkoztak össze a falura költözés előtt. Évekig nem találkoztak, de aztán a főiskolai felvételin összefutottak. Zita a Művészeti Líceumban végzett és ott bizonytalankodott a folyosón nem tudván, hova is iratkozzon be.
- Gyere te is irodalom szakra!  - biztatta a váratlanul megjelent régi ismerőst, barátot Szilárd.
- Te oda iratkoztál?
- Igen, a magyar-oroszra.
- Nekem ez nem tetszik, de lássuk csak, van itt még más is kiírva a filológiai szakon kívül. Történelem, földrajz, fizika, kémia, matematika, társadalomtudomány.
- Na, mit választasz?
- Várj egy kicsit! Igen, ezt választom, fizika-matematika. Megyek, kikérem a jelentkezési lapot.
  Miután megkezdődtek az előadások, csak ritkán találkoztak, legfeljebb a menzán látták egymást, de bár messziről, mindig tudtak egymásról. Így ment ez sokáig, míg egy diákbálon közelebb kerültek egymáshoz, és találkozgatni kezdtek. A moszkvai kiutazáskor már lángolt a szerelem. A kétkedők ellenében tartósnak bizonyult, és Szécsi Pál dala szerint alakult:
 „A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja”.
  A szünidők alatti találkozások, együttlétek még a távolságnál is jobban táplálták lángolásukat. Nehezen telt az öt év, de eltelt, s alig jött haza Szilárd, össze is házasodtak.
*
  A vadász mulatság kezdett kifulladni. A kocsisok befogtak, de a lovakat egyelőre még letakarták a pokróccal, nem lehetett előre tudni, mikor méltóztatnak a vadászok felszedelőzködni. Hogy észre vétessék magukat, ostorral a kezükben beóvakodtak a terembe, s az ajtó közelében, a fal mellett szerényen, de jól láthatóan megálltak.
- Azt hiszem, itt az idő a hazamenetelre! – jegyezte meg Szilárd, aki egyedül maradt józan az egész társaságból, beleértve a hajtókat is.
  A férfi odaintett a kocsisoknak, hogy jöjjenek, szedjék össze „gazdáikat”, és támogassák ki őket a kocsikhoz.
- Ezekkel mi lesz? – kérdezte a vadászmestert az asztalra dőlt, alvó hajtókra mutatva.
- Vigyázok én rájuk! Leheverek ide a kanapéra, s a fél szememet rajtuk tartom, nehogy valami hitványságot elkövessenek mámoros állapotukban.
  A vadászok közül Szilárd hagyta el utolsónak a vadászházat. Rá is várt egy könnyű kocsi. A legközelebbi vasútállomásig jó kétórás út várt rájuk a nagyrész erdővel borított tájon. Beszélgetéssel igyekeztek lerövidíteni az időt. Nem világrengető eszmékről társalogtak, csak ilyen-olyan mindennapi dolgokról, ami két véletlenül egymás útjába kerülő embert érdekelhet.
- Hogy van a család, János? – kérdezte Szilárd, s a kocsis szívesen válaszolt, bár nem János volt a neve, hanem Ádám, de ő nem vette zokon a névcserét, hisz’ mások is így szólították. Különben is meg az Ádám nem kocsisnak való név!
  Az ember jónéven vette a kérdést, és bő lére eresztve magyarázta családja körülményeit, beszélt a kis gazdaságáról, a háztájiról, állatairól: a malacokról, a fejőstehénről, s a bikabornyúról.
- Nem rossz üzlet ez a bikabornyú! – magyarázta János, aki Ádám. – Jól tartva tizenöt hónaposan már leadható, szép pénzt adnak érte és takarmány kiutalást, amivel tartani lehet a többi állatot. Itt van ez a ló is, látja szerkesztő úr?
- Mi vele a gond?
- Semmi csak mondom. Csikó korában került hozzám, azóta gondozom, tartom, de nem az enyém, hanem a kollektív gazdaságé. Én neveltem hám alá, s most vele fuvarozom a mérnököt. Hajnalban kelek, ellátom a jószágot, befogok a kétkerekűbe, a sarétába*, odahajtok a mérnök úr házához, s megvárom, ameddig kijön. Egész nap hordozom ide-oda, először az istállókhoz megyünk, ott van az iroda is. Az irodán nem szeret sokat időzni, oda nem megyek utána, de így is hallom a hangját, úgy kiabál mindig. Az istállóban benéz minden bokszba, ránéz minden állatra, minden hibát észrevesz.  Miután itt végzett, indult csak ki a határba.
- Így nem sok ideje marad sem a saját gazdaságára, sem egy kis szórakozásra.
- Á, nem járok én szórakozni! De olvasni néha szoktam. A szerkesztő úrnak is elolvastam mind a hat könyvét. Most az asszony olvassa őket. Szeretem, hogy rólunk, egyszerű emberekről ír.
- Köszönöm! – válaszolta reflexszerűen a begyakorolt szót.
- Nem azért mondtam…
  Szilárd már nem hallotta a kocsis mondókáját - a könyvei, a munkája, látványos sikerei töltötték meg gondolatait. Még ki sem léptek igazán az anyakönyvi hivatalból – rohanták meg az emlékek -, már várta is a kinevezés a helyi napilaphoz. Alig várta a városi vezetőség, hogy a Moszkvából megérkezzen a jól felkészített és elkötelezett fiatal káder. Minden ajtó megnyílt előtte. Minden könnyen ment – talán túlságosan is. Írhatott amit, s amiről akart, csak ne térjen le a vonalról, maradjon minden körülmények között „vonalas”.
  Meg lehettek elégedve az írásaival, mert hamarosan regény írására kapott megbízást. A feladat úgy szólt, hogy írjon az új fiatalságról, a boldog munkásifjakról, a szorgalmas paraszt fiatalokról, arról, ahogy egymásra találnak városiak és vidékiek, magyarok és románok. Írja meg, hogy a munkásosztály karöltve a dolgozó parasztsággal elfoglalja helyét az országban, kisepri a múlt képviselőit. Írjon a boldog új életről, a barátságról, a szerelemről, de ne térjen el a párt vonalától. Rövid idő alatt elkészült a regény, és szép kritikát kapott a sajtóban, meghívták író-olvasó találkozókra iskolákba, gyárakba. Sütkérezhetett a sikerben!
*
  A fülkében az ablak mellé ült, s a vagon falának támasztott fejjel figyelte az elsuhanó fényeket. A monoton zakatolás, a vonat himbálózása elringatták, s elszunnyadt forma. Na, nem egészen, csak olyan félálomszerű állapotba került. A fia alakja jelent meg lehunyt szemei előtt, ahogy éppen úgy, mint ő, kiskamaszként dühösen nyit be a lakásba.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek!
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.)
  Az ezt követő jelenet is szinte úgy hangzott el, mint az a régebbi.
( - Minden ok nélkül az osztályfőnök elé hívattak!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be Szilárd apu is a vitába.
- Extemporálét*, rögtönzést írtunk matekból és én hamar befejeztem, kivittem a katedrához és utána kimentem. Nem volt mit csináljak már az osztályban, de a tanár jelentette az osztyánnak*, hogy óra alatt elhagytam az osztálytetmet.
Na, figyelj ide, fiam! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen elhagytad az osztálytermet. Ennek következtében nem tudhatod, hogy hogyan oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…)
  Utasok szálltak fel, szálltak le, meg-meglökték, lehúzták, majd feltolták az ablakot, de Szilárd nem is vette tudomásul. Elmosolyodott, ahogy a fia, Gábor eszébe jutott. Gábor, akiért mindent elkövetett, hogy simán haladjon a maga választott úton, hogy ne ismerje meg azokat a nyomorúságokat, kínlódásokat, melyekben neki része volt kisgyermek korában. „A későbbiek során is az én tanult elveim szerint irányítottam a lépteit.” – tette hozzá gondolatban továbbra is mosolyogva.
   A szemben levő ülésen helyet foglaló falusi öltözetű asszonyság csodálkozva horkantott, nem értette, mit vigyorog itt vele szemben ez az ember? A hümmögésre odapillantott Szilárd, az asszony erre ráköszönt, a férfi főbólintással fogadta. Az asszony a mozdulatot biztatásnak vette, s kérdések özönével árasztotta el Szilárdot. Hova megy, honnan jön, mit csinál, mi a foglalkozása, van családja, felesége, gyermekei…
- Állj, állj! – kiáltott nevetve Szilárd – Mi maga vizsgáló bíró, vagy ügyész?
- Jaj, dehogy! – tiltakozott mosolyogva az asszony – Bár…
- Bár, mi?
- A faluban én vagyok a hírhozó-hírvivő.  Én mindent tudok mindenkiről, s ha idegen jön a faluba, azt kikérdezem töviről-hegyire, s a véleményemet késedelem nélkül tudomására hozom a falubelieknek. Sok hamis embertől szabadultak meg a segítségemmel.
- Kész jótétemény egy ilyen asszony!
- Csak csúfolódjon!
  Így beszélgettek, dobálták a szót, és a férfi észre sem vette, hogy ez a különös, falusiasan öltözött asszony még a legtitkosabb gondolatait is kifürkészte.
- Hogy volt az a bizonyos családi ebéd?
- Ne is emlegesse! – rettent meg egy pillanatra Szilárd.
- Azért mondja csak el.
- Még most is elönt a szégyenpír, ha rágondolok.
- Lássuk a medvét! Hallgatom.
- Karácsony első napján családi ebédre készülődtünk. Lejöttek Gábor fiamék is a fővárosból a két gyerekkel. Mikor körbeültük az asztalt és felköszöntöttem a fiatalokat, kedves menyem azt mondta, ne beszéljek magyarul, mert ő és a gyermekek nem értik. Hogy én, Szőke Szilárd ne beszéljek az unokáimmal magyarul!  S hogy még magam neveltem a fiamat ilyennek! - borzongott bele az emlékbe az ember.
- Most aztán vezekelhet élete végéig! – tett pontot a történet végére a falusiasan öltözött asszony.
-.-
*saréta - homokfutó
*extemporálé – rögtönzés (röpdolgozat)
*osztyán – osztályfőnök


Bige Szabolcs