Szomorú őszi délután volt a temetés, nagy tömeg hallgatta a pap végső búcsúztatását. Bizony a fiatal emberek utolsó útját sokan kísérik még.
Az asszony lehorgasztott fejjel állt a koporsónál, mellette a három kamasz fia hallgatta a papot. Nem sírtak, nem zokogtak, csak álltak és nézték az örökmécses lángjait. A sírásók elindultak a halottal a sírhoz, Az asszony lassan lépkedett utánuk, emlékeiben az esküvőjén volt, ahogy a násznép a templomból kitódulva, elindult az étterem felé. Istenem! - Nem is volt az olyan rég! - gondolta.
Az esküvő volt az ő életének a legboldogabb napja, szerelmes volt és fiatal. Feleség akart lenni, az ő felesége, azé az emberé, akit a világon a legjobban szeretett. Peti csinos, jóképű magas férfiként sok lány fejét elcsavarta, a nők bálványa volt. Ám most már az ő férje lett, és a méhében növekvő pici babájának az apja. A házasságuk nagyon jól indult, meglehetősen hamar jutottak lakáshoz is. A nyolcvanas évek elején a házgyárak ontották a lakásokat, nem kellett évtizedeket várni egy szűkös kis családi fészekre. Boldog volt, érezte, ez élete legszebb ideje. Anyósa erején felül segítette őket a mindennapok gondjaiban, és anyagiakban is.
Peti egy textilgyárban dolgozott, ahol lehetőséget adtak számára a tanuláshoz, és ő élt vele. Mire a három fia megszületett, egymás után, akkorra elvégezte a "cérnaegyetemet" és textiltervező lett a gyárban. A család összes gondját a feleség hordta a vállán. Az anyósa volt minden segítsége, mert a férjére soha nem számíthatott. Őt lekötötte a munkája, a barátok, és minden más. Teniszezni járt, és a Dunára kajakozni. A fiai szinte nem is látták, csak azt tudták, hogy nekik is van apjuk. Ha panaszkodott, durva választ kapott, te akartál ennyi gyereket, hát neveld is őket. Szomorúan vette tudomásul, hogy a férje megváltozott, és vége a boldog éveknek. Esténként, amikor a hitvesi ágyban egyedül feküdt, arra gondolt, lehet, hogy soha nem is volt más, csak a szerelem vak, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amilyennek látni szerette volna.
Nem szólt, tényleg ő akarta a gyerekeket, mert úgy gondolta, hogy így örökre magához láncolhatja a szeretett férfit. Nagyot hibáztam, gondolta. Lelkiismeret furdalás gyötörte. Kiszolgálta a férje minden óhaját, a kedvére főzött. Az idő múlásával, szép lassan a feleségből cseléd lett. Szinte észre sem vette, csak tűrt, és boldog volt, ha néha kapott egy-egy foghegyről odavetett kedvesebb szót. A gyerekek iskolába mentek, már mind a hárman, dolgozott, bizony estére már elfogyott minden energiája. A háztartás, a gyerek gondok elszívták minden erejét, szinte egy percnyi szabadideje sem maradt. Morgós, zsémbes asszonnyá lett és már teljesen elfelejtett mosolyogni. Nem járt sehova a munkahelyén kívül, a három gyerek nevelése nem hagyott időt a régi barátnőkre, mind elmaradtak mellőle. Ha a férje néhanapján kedvesen szólt, csak némán bámult rá, majd elfordulva csendesen tette tovább a dolgát. A közös ágyban egyre többször ébredt egymagában. Gyötörte a féltékenység, de félt a bizonyosságtól. Teltek a hónapok, nőttek a gyerekek, és ő egyre boldogtalanabb, egyre zsémbesebb, egyre mosolytalanabb asszonnyá vált.
A munkahelyén összesúgtak mögötte, de észre sem vette. Egy este a férje egy egészen fiatal lánnyal jött haza, Diával. Bejelentették, hogy ők már ezen túl összetartoznak, és Peti összeszedte a fontosabb holmiját, egy bőröndbe, az új címét megadva, még azon az estén elhagyta a családját. Az asszony csak állt az ebédlőasztalba kapaszkodva, és érezte, hogy a gyomrából valami melegség kúszik fel egészen az agyáig, és nem kap levegőt. Elsötétült a konyha egy pillanatra, majd egy nagy levegővétellel visszanyerte a tudatát. Szólni nem tudott, csak döbbenten bámulta a két embert, ahogy a nagy bőröndbe pakolnak. Szerencsére a gyerekek az igazak álmát aludták ez alatt. Az éjszakát átsírta, nem is tudott a jövőre gondolni. Reggel elmondta a fiainak, hogy az apjuk elköltözött, és egy másik asszonnyal fog ezután élni. A gyerekek csak néztek. A legkisebb kérdezte csak meg, hogy ezen túl ott is fog enni és aludni?
Reggel az irodába érve ismét zokogásba tört ki, mert nem tudta csak úgy, érzelmek nélkül elmondani a kollégáinak, hogy ezentúl nincs többé férje, elhagyta őket, és mindezt milyen otromba módon tette. Ekkor tudta meg, hogy mindenki tudott a románcról, de senki nem merte megmondani neki.
Az élet nem állt meg, a sok teendő nem hagyott időt az önsajnálatra, kesergésre, csak esténként sírta álomba magát. Szerencséjére az anyósa ugyanúgy segítette továbbra is, mint azt eddig is tette.
Magát okolta a boldogtalan életéért, szép lassan ráébredt, hogy a férje szerelme nagyon rövid volt, és régen elszállt. Kényelmes volt a házasság számára, amíg tanult, sőt még később is, mert soha nem kellett törődnie a mindennapok gondjaival, és a gyerekek sem adtak számára feladatot, míg kicsik voltak játszott velük, de később már szeretetet sem kaptak tőle, mintha nem is léteztek volna. Nem beszélgettek, nem volt mit megvitatni. Az ünnepek veszekedésekkel teltek, az apa idegessége ráragadt az egész családra.
Jobb lesz ez így már! Bár bántotta, hogy Peti csak nagy ritkán jön megnézni a fiúkat, akkor is siet, odaadja az ajándékát az ünnepeltnek és rohan, mint akinek ezernyi dolga van. Nyugodt békés rend alakult ki otthon, nem volt felesleges idegesség benne, tette a dolgát, mint eddig, és belenyugodott a megváltozhatatlanba. Bölcsebbnek érezte ezt, mint felvenni az eleve veszteségre ítélt harcot, egy fiatal szép nővel, akibe a férje most szerelmes volt.
Az évek gyorsan teltek, a gyerekek nőttek, még azt sem mondhatta, hogy boldogtalan, mert a három gyerek annyi örömet és gondot adott, hogy teljesnek érezte az életét, sőt az önállóság tartást adott a számára. Csinos ruhákba járt, adott magára, befestette a haját arany barnára, rúzst tett a szájára reggelente, és visszanyerte a lánykori énjét, kihúzta magát, határozottá váltak a lépései. Ha nagy néha, ha valamelyik jeles ünnepen eljött a gyerekekhez az apjuk, csodálkozva mérte végig. Ilyenkor Peti arra gondolt, biztosan van valakije, csak jól titkolja, azért nem tud a környezete róla.
Majd egy egész év is eltelt már az összes ünnepével, és Peti nem látogatta meg a gyerekeit. Úgy érezte, hogy ennek egyszer be kellett következnie, hiszen nem szerette őket, csak a gyerekeket sajnálta, bár azok soha nem kötődtek az apjukhoz igazán.
A pletyka gyors lábakon jár. Már nem sugdolóztak mögötte a kolléganői. Így tudta meg, hogy a férje beteg, vastagbél rákja van, és azt is, hogy a fiatal szerető elhagyta.
Nem érzett örömet, csak fájdalmat, sajnálta a férjét. Napokig azon hezitált, meglátogassa e. Vajon ki fog gondoskodni róla. Talán az anyja. Nem megyek, nem alázom meg magam. Ha akar, majd idejön, és elmondja. A gyerekeknek nem mondott semmit el az apjukról, úgyis csak a saját kamaszéletükkel voltak mostanában elfoglalva.
Az anyósától kapott hírekkel megelégedett, egyébként is volt elég gondja, nem lett volna képes tetézni azokat. Ám egy napon sírva jött hozzájuk az anyósa, Peti már nem képes felkelni, morfiumot kap, kevés ideje van hátra, a gyerekeit szeretné látni. Az asszony ekkor mondta el nekik, hogy az apjuk halálos beteg.
Csont soványra fogyott apjukat a gyerekek alig ismerték fel. Inkább csodálkozás volt az arcukon, semmint a részvét. Csak álltak és nem tudtak megszólalni, igaz az anyjuk sem, de ő a sírástól nem volt rá képes.
Attól kezdve, minden nap délután ott ült a beteg férje ágyánál, és ápolta, egészen a haláláig. Úgy érezte, most visszakapta, igaz már nem volt ugyanaz a férfi, de az ő férje volt. Nem törődött a gúnyos megjegyzésekkel, már elfeledte a sok megaláztatást, csak fájdalmat érzett, mert elvesztette azt a férfit, akit annyira szeretett.
A pap énekelt, a sírásók lapátolták a földet, az asszony állt a három gyerekével, és bámulta a fakeresztet. - Ennyi volt az én életem? Vagy mégsem?
