.jpg)
napsugár alatt
fénylő szelídségével
hűs szellő szalad
dédelgetésben
rőt leveleket szalaszt
utolsó malaszt
ha rőzse roppan
kicsi madár lelkében
félelem éled
Kapolyi György: Metamorfózis
Az érelmeszesedés érces hangjai, csikorgása és recsegése pattogva töltötte be egész koponyáját, fülein csordogált kifelé végig nyakán, mellkasán, egészen bokájáig.
Fogalma sem volt arról, hol van.
Egyetlen gondolat sem kószált üres fejében csak alapösztönei működtek valamelyest, érezte nappal van és azt, valamin ül.
Néha, egy fehér ruhás valaki kérdezi, de nem értette. Valahogy az idő közé került. Nem érzékelt semmit, csak volt.
Kezdett egy olyan hegedűtokká válni, amiben egyre kisebb és felismerhetetlenebb a hegedű. Pedig valaha egészen más volt, e erre sem emlékezett.
Már csak úgy beszéltek róla, a 123/2-es.
Nevét, nemét, korát elmosta az idő, ő a mában csak egy meghatározhatatlan ember formájú képződménnyé vált.
Ő maga lett minden, ami volt, minden, ami múlt idő, a jelen hamis látszatában.
Aztán az érelmeszesedés kilépett az érfalakon, lassan meszes-törékeny kővé változtatva minden szövetét, izmait, csontjait. Bőre kifehéredett-már tisztán tartása is gondot okozott-nem érhette víz.
Az utóbbi időben nem merték ágyba fektetni sem, nehogy eltörjön. Éjjel-nappal ült, előre nézett, a semmit, mert a fehér falakon nem volt mit néznie. Már még meg sem szólították.
Így múltak hetek hónapok, nem történt semmi.
Aztán jött két fehér ruhás férfi, óvatosan felemelték karosszékéből, kivitték a tárgyalóba.
Ott helyezték el a sarokban-ami igazán védett hely-két fikusz közé.
Azóta is ott ül mereven előretekintve, színtelenné vált szemeit belefúrva a semmibe, hogy aztán az ott folyó értekezletek szövegéből hall e valamit, nem tudta senki.
Kép: Kapolyi György alkotása
Seres László: Ráncaid
hullám-verte arcvonásban
porcelán szépséged védjegye,
mint megannyi színes
korallzátony.
Gyűlnek az évek,
az imák,
fohászok.
Bennem ring mind ma is.
Megnyugtat,
felkorbácsol,
hogy naponta megvédjelek
időtől,
viharok haragjától,
mely egekig szökik.
Visz,
repít,
rám simul, mint az árnyék.
Ölel,
csókol,
eléget.
Letépi láncaim,
hogy hozzád visszatérjek.
Ne félj,
többé baj nem érhet.
Összezárt útitársakként
együtt haladunk
a hullámtalan
narancs-öblökig,
hol Isten vár,
megcsendesedik a tenger,
s kisimulnak újra
ráncaink.
Kép:Horváth Piroska: Föld ráncai
Bige Szabolcs Csaba: Tartozás és tatarozás
Tartozom ezzel a történettel a szereplőknek – azoknak is, akiket megidézek, s azoknak is, akiket nem. Az ő életük, mondhatnám, része az enyémnek. A sors akkor sodort bennünket egymás közelébe, amikor csak emberséggel, összetartozással, egymás iránti kölcsönös tisztelettel lehetett felszínen maradni, elkerülni a bukást. Távolról sem anyagi, hanem kimondottan erkölcsi értelemben.
A hatvanas években kerültünk egymás szomszédságába a családdal. Házuk az utca sarkán állt, egy kétszoba-konyhás, hódfarkú cseréppel fedett, kékre mázolt vályogház. Olyan vert falú, ami úgy készül, hogy földbe vert karók közzé veszőt fonnak, s ezt mindkét oldalon betapasztják sárral. Vályoggal. Hogy mi a különbség? Hát a sár, az sár, de vályogba pelyvát kevernek, ami összetartja. Ez adja a falakat. A sarkoknál és középtájon erősebb gerendák állanak, hogy bírják el a padlást, a tetőt. Ajtónak, ablaknak nyílást hagynak, s ezt felülről keresztbe beépített vastagabb rúddal erősítik. Ez a szemöldökfa. Ha az anyag kiszárad, jöhet rá a tető. Ezt rendesen meg kell ácsolni, szakemberre bízni, mert ha rosszul illesztik, kapcsolják a tetőszerkezetet, összedől. Volt már ilyen! A falak elkészítéséhez nem kell nagy szakértelem, bárki képes rá, ha akarja, de a tető az más. A cserépnek súlya van.
Az egész ház ajtóstól, ablakostól nem kerül annyiba, mint a tető. Ezért aztán, akinek nem jut többre, az bádoggal fedi, vagy palával, így kisebb a költség.
Nos, ilyen házban lakott Pista bácsi feleségével, anyósával, s három gyermekével. Öt volt neki, de a legnagyobb, János már megnősült, s a leány is – Irén – elkerült városra. Így is hatan szorongtak a szűk házikóban. Pista bácsi egész álló nap a főzőkályha előtt ült, s cigarettázott. Gyomorbetegsége miatt munkaképtelen volt. Felesége meg jött-ment, végezte a házmunkát, a három fiú a labdát kergette a közeli sportpályán.
János a közelben lakott egy rokon házában, ott élte külön a saját életét. Nem pompásat. Egyáltalán nem pompásat, inkább nyomorúságosat. Nem sokkal a fia születése után egy súlyos idegbetegség tolókocsiba, kerekes székbe kényszerítette. Felesége napszámba járogatott, hogy pótolja az ember kevéske betegnyugdíját.
Gyerekük, kicsi Jancsika akkor volt elemista, amikor megismerkedtünk. Később született meg Vilmácska, amikor már János beteg lett. Sokat aggodalmaskodott a felesége, vajon a beteg embertől fogant gyerek egészsége lesz-e? Az lett – makkegészséges.
Hiába a sok gond, nehézség, János nem volt keserű ember, és én az „értelmiségi dolgozó” sokat tanultam tőle, a rokkant napszámostól. Emberi tartást…
Egy késő őszi napon történt egy különös beszélgetés közöttünk. János a trafik előtt cövekelt le kerekes székével. Még tudta kézzel hajtani a gumiköpenyes kerekeket. A trafikos hölgy kijött az üzlet elé és átnyújtott Jánosnak két pakli szűrő nélküli cigarettát, egy skatulya gyufát és valami aprót. A visszajárót.
- Álljon meg, tanár úr! - szólított meg.
Mindig így szólított, ki tudná megmondani milyen indíték alapján, hiszen soha nem tanítottam az iskolában, de még a küszöbét sem léptem át, csak amikor kicsi lányomat írattam be az első osztályba.
- Álljon már meg! - szólott újra – Akarok valamit mondani.
- Hallgatom, János!
- Nagymamám, tudja, a vén Máriskó nálunk járt az este, s az mesélte, hogy maga, meg a kollégái segítettek neki törökbúzát szedni a kerthelyiségben. S hogy Isten áldását kéri a fejükre érette!
- János, nem jár érte köszönet, parancsszóra tettük. Fel kellett szabadítani a földet, hogy szánthassanak. Mindenki kint volt a határban legyen az tanár, molnár, orvos, vagy irodai dolgozó…
- Tudom én azt, tanár úr, de a nagymama akkor is hálás, mert látja, ha maguk nem segítenek, egyedül a hetven évével nem győzte volna. Nézze csak, ott mennek a gépek, vágjak a szárat, ha van rajta cső, ha nincs. Mert ugye az a parancs, hogy szántani kell. Az sem baj, ha odalesz a drága termés.
Hát, igen! Így éltünk egymás mellett jóban, rosszban. A parancs meg jött. Hozták a pártinstruktorok, és ha fújt, ha esett végre kellett hajtani, s ha a paraszt nem győzte, mehetett ki az egész falu. „Vidáman és dalolva!” És ez volt a legkevesebb. Ó, de hát kibírtuk, ha nem is élveztük!
Egy másik alkalommal János elém gurult a járdán.
- Már vártam – kezdte -, tudtam, erre fog jönni.
- Valami baj van?
- Ááá, nincs. Csak megkérem, nézze át ezt a kérvényt. A nyugdíjosztálynak írtam, javítanának egy kicsit a nyugdíjamon. Tudja, a helyesírásom nem valami tökéletes. Segít?
- Hogyne, persze! Le is gépelhetem.
- Azt ne. Lássák csak, hogy egyszerű ember írta, s nem holmi fiskális – válaszolta úgy megnyomva a fiskális szót, hogy az már szitoknak hatott.
- Csak gondoltam…
- Nem, nem! Én nem szégyellem, hogy ki vagyok…
Évek jöttek, évek mentek, Pista bácsi befejezte földi pályafutását, Máriskó néni is, és rövidesen János is követte őket. A vége felé teste megtört, keze-lába használhatatlanná vált, de szelleme végig ép maradt, s még ő vígasztalt, mikor meglátogattam. A három fiú befejezve az iskolát munkába állt, de a labda iránti szeretetük megmaradt. A régi házat lebontották és újat építettek. Emeleteset. Minden fiú kapott egy szobát, s János özvegye, Mari nén’ is a két gyerekkel. Nem voltak bővében a bútoroknak, de mindenki szerzett ágyat, asztalt, néhány széket. Szekrényre már nem telt. Saját erőből építkezetek.
Első évben téglát vetettek, amiben nagy segítség volt Gábor bácsi, az öreg téglavető. Nem tudott már dolgozni ugyan, de az eresz alá letelepedve dirigálta a munkát. Hamarosan az egész udvart beborították a száradó nyers téglák. Mikor eljött az ideje felrakták a kemencét és kiégették a téglát. Az volt ám a mesterség! Tudni kellett pontosan, hogy milyen legyen a tűz. Ha igen erős volt, megolvadt az anyag, eltorzult és üvegessé vált, ha pedig gyengén égett, s nem adott elég hőt, porlékony, laza lett, s a nedvességtől szétmállott. Ha eltalálták, úgy olyan lett, mint a csengő porcelán: szilárd, pórusos.
Télen elszegődtek a közeli téglagyárhoz segédmunkásnak. Kicsi Jancsika is már legénykorba érett, s így őt is vitte magával a három fiú. Nem volt könnyű dolga a segédmunkásnak a gyárban. Nagy gyár volt, mind gépek készítették a téglát. Gépek marták a hegyet, vájták az agyagot. Gépek keverték, s gépek préselték. A segédmunkás arra kellett, hogy hordja a téglát. A nyerset be a kemencébe, rakja fel szakszerűen, és mikor kiégett hordja ki. Darabbérben fizették. Ezért aztán amilyen hamar csak lehetett mentek be a még forró kemencébe. Aki bent dolgozott nem jött ki csak műszak végén. A megrakott talicskát a kemence szájánál vették át a kintiek. A bentieknek dupla bér járt, de nem bírta akárki. Aki bent serénykedett minden fordulónál a bejárat melletti „étkezőben” behúzott egy fél liter borvizet. Ott álltak ládaszám az étkezőnek csúfolt helyiségben. Voltak ott asztalok, meg padok, hogy ha valaki ott akar enni, legyen hol. Így írta elő a szabály! De én soha sem hallottam senkiről, hogy ott evett volna. Inni azt igen. Egy 5 órás műszak alatt akár tíz liter vizet is. (Így igaz, hisz magam is tapasztaltam, bár csak külsős voltam egy hónapig).
A munkabért téglában kérték, így jobban is jártak, mert a gyár a munkásainak önköltségi áron adta. Mire kitavaszodott megvolt a házhoz a tégla, cserép, faanyag. A cserepet is a téglagyártól vették. Házilag nagyon macerás készíteni. Nem is tudja más, csak egy kibédi iparos, de annyi volt a megrendelése, hogy csak tova két év múlva juthatnának hozzá az igénylők. A gyár a megszokott típusos cserepet gyártotta jó minőségben. Még az öreg Gábornak sem volt kifogása ellene.
Elkészült a nagy ház, s a házavató egybe esett Jancsika érettségi ünnepségével. Engem is meghívtak, meg a pallért, aki az egész építkezést vezette. Gábor bácsi nem tudott eljönni, mert közben az angyaloknak vállalt téglavetést. A pallér, egy szomszéd falusi mesterember az asztalvégen ült,s félig meddig magának mondogatta:
- Ilyen ügyes munkásaim még soha nem voltak, mit ezek a fiúk. Mindent megtettek, amit mondtam, s mindent megtanultak, még vakolni is. Úgy bizony, még vakolni is.
Egyszerű, de bőséges ebédet szolgáltak. Mari nén főzött. A menye, a Jancsika anyja segített neki. Csülkös paszulylevest túróspuliszkával. Ebéd végeztével egy pohárka bor mellett még hosszasan elemlegettük a házépítés körüli eseményeket. Hogy ki, mit végzett, miben ügyeskedett, s miket vétett.
- Én meg arra emlékszem – szólalt meg Jancsika édesanyja -, hogy amikor Jancsika első elemista volt és két napig nem ment iskolába, hogy nekem támadt egy pöttöm leánka az utcán. Elém állott, s azt kérdi, Vilma néni, miért nem küldi Jancsikát iskolába? Lemarad, ha nem jár rendesen! Mondom neki, hogy baj van, mert a nagy hóba nem mehet szandába. Téli cipője nincs. Azt mondja erre, bizony az baj, s evvel elfut haza.
- Így volt valóban – bólogatok hozzá -, mert az a kicsi leányka az én kislányom volt.
- Úgy van.
- A folytatást is tudom, mert elmondta a tanító néni. Jancsika másnap egy csatos, gombos, fekete hócipővel a lábán jelent meg az osztályban. Óvatosan csoszogott benne a padok között. A tanító néni meg is kérdezte, honnan van? Erre elmondja Jancsika, hogy az este ott találták a kapun belül egy papírdobozba csomagolva, ráírva nagybetűkkel, hogy JANCSIÉ.
Musztrai Anikó: A ház
Ott állt a ház
a meredek völgy alján,
a falu közepén.
A falakról hullott a máz,
vakolat, festékdarabok.
Kicsi volt, kopott,
végtelenül szerény.
Akár a gazdája.
Vagyontalan, szegény.
A kerítés, a kapu
korhadt, düledezett.
Rég hiányolta
a szorgos, dolgos kezet.
Elhagyta a remény.
Szomorúan nézte
kertjét, udvarát,
hol mindig
sok virág virít.
Az aranyesőt, orgonát,
mit a gazda ültetett.
Kicsit irígykedett,
hogy több törődést kap a kert,
mint amit érdemel.
Miközben ő
senkit nem érdekel.
A ház csak állt ott
a meredek völgy alján.
A virágokat nézte
a kerítés oldalán.
Új nap, új remény.
Sóhajtotta halkan
minden éjszakán.
Tóth Sarolta: Hangyakaland (verses mese)
Hangya Kati, hangya Matyi
hangyatojásból bújtak ki.
szűkös volt a hely,
Kati, Matyi
útra kelt.
Felmásztak a fenyőfára,
ráragadtak a gyantára,
ettek belőle,
előlegbe,
éhezve.
Sikerült elszabadulni,
új kalandok után futni.
Esett az eső,
cseppben leltek
menedékre..
Lefolyik a fa törzséről,
madár iszik esőléből.
Begyébe kerül
Matyi és Kati,
jó nekik..
Alszanak finom melegben,
felébrednek kipihenten,
kimásznak hátul
a madárból,
vidáman.
Találkoznak bogarakkal,
tücsökkel meg szúnyogokkal,
járják a táncot,
keringenek,
szédülnek.
A honvágy megszállja őket,
így a bolyba visszatérnek.
ez volt a kaland,
szökevények
büntetés..vár,.
Kati , Matyi tudja ezt.,
mégis hazamegy.
Kapolyi György: Úr ír
Mondja Karinthy, amiben nincs semmi szokatlan, vagy hihetetlen. Ha egy polip tenné ezt, az egészen más, az egy világszenzáció lenne, és még ha tudnám, hogy mi témában utazik, hát, életem végéig, tátott szájjal csodálnám.
De azzal a kijelentéssel, hogy úr ír, csak annyit tudok biztosan, hogy nem Angol. Merthogy egy úr tud írni, ez természetes.
Ez egy minimum, ami egy úrtól elvárható.
Választékos szóhasználat, hibátlan helyesírás, összképileg kellő és megfelelő esztétikum.
De bezzeg, ha nem úr, és ír…
Pallérozatlan szóhasználatai, rengeteg helyesírási hibával, durva, és racionális észrevételeivel, nem ildomos papíron, hát, még az a gyanú is felmerül, hogy netán Angol, és bevándorló. mert egy Ír, ilyesmit nem ír.
Egy Ír úr, ha ír, teszi ezt kecsesen, az olvasót érintve kellemesen, gondolatokat keltve, fel, s alá sétálva a kertben, a bukszusok között.
És mindig jól öltözött.
Kotlik szerelmes líedeket, tán haikukat is, ha elég művelt, szemöldöke finoman ívelt, orcája ápolt.
Tudja, ki volt Kolleoni, és hol van a Stromboli, mert ő, úr, és Ír, távolról sem Angol, szívében hazafias érzés dorombol.
Úr, ír, aki, mint mondtam nem Angol, és még nem is Skót. Szoknyája sincs, nem is volt. Nem dudán zenél, legfeljebb fagotton, vagy templomi orgonán, sok lánynak megdobbantva szívét, persze kikapós asszonyoknak is.
No és ha Ír, kapkodják a kiadók, rengeteg pénzt keresve vele, mert Ír úrnak írni, érdemes.
Kép: Kapolyi György tusrajzok
Tóth Sarolta: A vers tagadása
Versem a múzsák ajándéka,
Agysejtjeim bolondos játéka.
Nem tervezem, nincs képlete,
Tollbamondás, én írom le.
Van szövege, van dallama,
Megérintő hangulata.
Tűzben fogan, lelkemben ég,
Rímek zenéje, füstöl, kék.
Parázslik, kormos, szétesik,
Szavait sorba rendezik
Ihlető percek késztetései,
Teremtő kényszerek vétkei.
Versemnek nincsen élete,
Születik, ebbe hal bele.
Kádár Sára Hajnalka: Gyurika története
Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, az utóbbi időben órákon elkalandozik a figyelme, ásítozik, mintha megnyúlt volna az arca, gondolta Edit, s aggódva figyelte a szeme sarkából.
Kedvelte Gyurikát, ezt a tiszta tekintetű, ragaszkodó, játékos, mindig nevető kisfiút. Tanulmányi előmenetelben nem volt kiváló ő, ám sugárzott belőle a szeretet.
Az első sorban ült, órákon esett ki a padból úgy jelentkezett, no, nem mintha mindig helyesen felelt volna a kérdésre, de szeretett a figyelem középpontjában lenni, minden lehetőséget megragadott, csak beszélhessen. Történeteit kiszínezte, felnagyította, csodált hőssé vált bennük. Edit mosolyogva hallgatta az ártatlan gyermeki meséket. Hogyisne, amikor Gyurika farkaskölyköket simogatott a közeli erdőben, az anyafarkas megnyalogatta a kezét, egymás mellett málnáztak a barnamedvével , s ezerféle hasonló eseménnyel kápráztatta el városi osztálytársait. Hitték is meg nem is, de kedvelték őt.
Szünetekben kutyahűséggel követte tanárait folyosón, és mindig volt valami mondanivalója. Így tudta meg Edit, hogy Gyurika nem ismeri igazi szüleit, pici korában került nevelőszülőkhöz. Szereti őket, nem is akarná megismerni azokat, akik eldobták őt, erősítgette gyakran. Ezt kissé furcsállta Edit, de Gyurika boldognak látszott, és mindig nevetett.
Aztán egyre többször vált hallgataggá a cserfes kisfiú, a mesélés is abbamaradt, hiába unszolták társai, Gyurikának nem volt kedve rá, hol a feje fájt, hol álmos volt.
Edit kérdésére, azt mondta, hogy korán kellett kelnie azért álmos, máskor meg későn feküdt le, mert fát kellett behordania a színbe.
Aztán egyik órán elaludt. Társai kuncogtak rajta, de Edit csendre intette őket. Hagyjátok pihenni, suttogta, addig inkább rajzoljátok le kedvenc mesehősötöket. Néhány perc múlva felébredt Gyurika, ijedten nézett szét az osztályban, társaiból meg kibukkant a pajkos nevetés. Gyurika nem nevetett, elnézést kért, s fejfájásra panaszkodott.
Edit nem tudta, mire vélni a dolgot, aggódott, nem fért a fejébe, mi történhetett az örök mozgó, locsogó kisgyerekkel.
Másnap, harmadnap hiányzott Gyurika az iskolából, sok influenzás gyerek volt, így nem tűnt fel különösebben. Editben azonban ott motoszkált valamiféle szorongás. Telefonon hívta az anyukát, de csak a postafiók kapcsolt be.
Pár nap múlva megcsörrent Edit telefonja.
Zaklatott, sírástól elcsukló hangon szólt bele egy női hang. Gyurika anyja volt az. Edit megrendülten hallgatta a zavaros beszédet.
Agydaganattal műtötték a gyereket fővárosban! Kómában van, de az orvosok bizakodnak a felépülésében.
Forgott Edittel a világ, lábai elgyengültek a rettenettől, alig tudta elrejteni kicsorduló könnyeit. Maga sem tudja, hogyan sikerült bátorító szavakat hebegnie.
A hír hallatán mindenki megdöbbent. A gyerekek az első hetekben gyakran szóba hozták Gyurikát, de sokáig nem hallott róla senki.
Hetek múltán bizakodó hangon jelentkezett a fiú anyja telefonon. Gyurika felébredt a kómából, mindent ért, beszél, nem érte sérülés az agyát. Csak időre van szüksége a gyógyuláshoz.
Nagy kő gurult le a lelkekről, a gyerekek könnyezve örvendeztek. Most ők mesélték sírva, kacagva Gyurik történeteit.
Ahogy olvadni kezdett a hó, s a jég kásássá vált a patakon, a kisfiú maga hívta otthonról barátait. Jól van, ne aggódjanak érte, s mire megjönnek a vándormadarak, iskolába jöhet ő is, csacsogta nevetve.
Így is történt.
A gólyákkal együtt érkezett iskolába Gyurika, s kigömbölyödve, piros arccal mesélte kórházi emlékeit társainak.
Most vált igazi hőssé, győztessé a kisfiú.
Radmila Marković: Jusson eszedbe
Húsz éves öröm, bánat
siker és kudarc,
szerelem és csalódás,
duplán feltört
a bizonytalanság.
Az egyik itt törte össze reményedet,
a másik ki tudja, számodra mit rejteget.
Ott, a távoli ismeretlenben, akik
azt sem tudják, milyen nyelven énekelsz,
akiknek ott megismered anyanyelvét,
az nem bizsergeti lelked mélyét.
Olyan lesz az életed, mint az akadályfutás,
csak a lábadon mázsás a kopácskád.
Te akkor se tekintgess hátra,
mint a napfény, olvaszd el az jéghegyet,
célod legyen a kiteljesedésben
vágyálmaid bölcsője.
Ekkor jusson eszedbe:
Volt húsz éves öröm, bánat,
siker és kudarc,
szerelem és csalódás,
de a bölcsőből új élet mosolyogj Rád.
Tóth Sarolta: Dal a kedves szépségéről
Selyemhajad Napot ragyogott,
szemed azúrkék tavában boldogság
csillogott.
hattyúnyakad büszkén emelte
formás fejed,
gömbölyű válladon
bőröd akár a bársony.
karcsú, hosszú ujjak tenyérbe simultak,
engem simogattak.
Melled halma, mint két alma,
kecses termeted magaslata.
Keskeny derék,
domború tompor, combokon
hímpora illatos méznek,
ívelő lábaid megigéztek.
Tündéri léptek,
hangod édes.
Mégis: ha nézlek, ez csak a képzet,
játék a múltból, mi voltál egykor...
Kócos hajad gyér ezüstje,
szürke szemed fakó színe
fénytelen.
Bőröd ráncos,
termeted is összement.
Dombok helyén völgyek süppedeznek,
lassan hordják ritka csontok, petyhüdt izmok
vánszorgó léptedet, meggörnyedt testedet.
Jaj, az idő, gonosz idő - túl jó munkát végzett,
tönkretette, lerombolta egykori szépséged.
Mégis, mégis - így szeretlek téged.
Kapolyi György: Az út vége
Hogy miért van itt a folyóparton mindig ilyen sár és büdös...
Meg ezek a ronda piócák úgy tekeregnek ebben a masszában, mint egy iszapfürdőben a gyógyulni vágyók.
Ezek valahol piócalelkű népség, csak másokból élni, dagadtra szívják magukat, és henteregnek kéjesen az iszapban, bebeszélve maguknak és másoknak, hogy ez egészséges, meg élni jó és érdemes, mert szép és kerek a világ, hol fejjel lefelé sétálgatunk rajta, hol meg talpon tesszük ugyanazt.
A nehézségi erő garantálja a mindenkori földhözragadtságot, bár, van akit elenged, és elég egy pillanat, az illető máris kétlábbal kalimpál a semmibe, a többiek meg úgy dagonyáznak tovább, mintha észre sem vennék.
Nem lehet mindent észrevenni, meg nem is érdemes, mert igazán semmit nem érdemes, mert ha belemászol az iszapba, nem tudhatod milyen mély, hány fokos, és miféle miazmás gőzök, és gázok törnek fel a láthatatlan felszín alól.
Az orrod meg közvetlenül az iszap felett kezdődik, és ha peches vagy, ott is lesz vége.
Ha sikerül kimásznod belőle, percek alatt rád szárad a sár, az anyád sem ismerne rád, a páncél miatt a végtagmozgásaid módosulnak, olyan leszel, mint egy bábu.
Legalább nem fa- bábú, nem megy beléd a szú, helyette vidáman hancúroznak rajtad a sárban élő mikroorganizmusok.
Biztos, hogy egymás között papának szólítanak, és magától értetődőnek hiszik, hogy rajtad fognak ezen túl élősködni.
Nincs is ebben semmi szokatlan, mert minden és mindenki a maga módján élősködik, csak neve elé nem írja a parazita nevet.
Minden és mindenki siketnek tűnik, pedig nem az, csak a méltatlankodó hangok- a segélykiáltásokkal együtt, más hertzen zengenek.
Pedig tudom, hogy egyszer bele kell, gázoljak az iszapba, majd ordítva énekelek menet közben, hogy ne halljam azon élőlények hangjait, akiket megtaposok, mert át kell jutnom rajtuk, hogy elérjem a folyó vizét, ami így távolabbról tisztának és áttetszőnek tűnik, mert minden más távolabbról, miért lenne más- pont ez.
Hogy aztán, a csillogó vízfelszín milyen mély iszapos feneket takar, azt akkor tudom meg, ha belemegyek a vízbe, és lehet, hogy baromi mély is, hát ki tudja mi a fene lehet ott, még senki, de senki nem mászott vissza, hogy elmesélje.
Lehet, szirének is vannak a mélyben, akik elkapják a lábamat, és lerántanak, ölelgetve, hogy drága kis Odüsszeuszom, már aggódtunk, hogy sosem jössz, majd lemossuk rólad az iszap bűzét, lehet, lesikájuk rólad még a bőrt is.
Addig sikálunk, még a vázad vakítóan nem fog világítani a folyó fenekén, akkor majd elkerül a sok pióca, és kitör számodra a Kánaán.
Csak álldogálok itt a parton, a víz óvatosan nyaldossa lábfejemet, gondolom tapintatból, hogy szokjam, mert még benne is van némi tapintat, vagy csak a magam megnyugtatására találok, ki ekkora marhaságokat- nem tudom.
Igaz, kissé elbizonytalanít ez a mély és igazi tájékozatlanság, de legalább igazi, és ha mást nem, ezt biztosan tudom.
Hömpölyög lomhán és érzések nélkül a rengeteg víz, talán nem is látja, ahogy itt ácsorgok, mint egy kóró, mert mit érdekli őt, ha én lennék ő, engem sem érdekelne.
Mert itt a parton sem érdekel igazán senkit semmi, csak saját maga, és ez a rend anatómiája, ami sosem változik, mert a fajtajelleg megköveteli.
A nagy víz, legalább következetes, és mindent azonos mértékben sodor, aki vagy ami belekerül.
Na persze, nekem, akinek át kell úszni a túloldalra, ez soványka vigasz, meg az sem segít rajtam, hogy másokkal sem tesz kivételt, de kit érdekel, hogy mihez van kedvem.
Talán még- itt a parti iszapban, a rothadó sások, és békalencsék világában valahogy el lehetne lenni, de mit tehetne itt valaki, aki nem pióca, vagy csibor.
Ez egy más világ, bele sem lát az ember, mert egy piócának a fejem például egy felhőkbe vesző magasság, ha felnéz, lehet, azt hiszi, sosincs végem.
Gondolom, a folyóról sem tud, nem is érdekli, neki nem kell átjutnia rajta.
Állok a sárban, a folyó, végtelen türelemmel hömpölyög, és vár.
Ő tudja, hogy egyszer bele kell lépnem, nincs de, és akkor átölel jeges víz karjaival, és percek múltán, már a partról nem is látszom.
Leülök egy kőre, hallgatom a víz monoton sustorgását, még nem értem mit mesél, de elálmosít, ringatni kezd, csukott szemekkel hallgatom, és húzom az időt.
Csak a Párkák tudják mennyi még a fonalam, de őket nem lehet megkérdezni.
Kép: Kapolyi György Tusrajzok
Riba Ildikó: Csermely
árnyat adó lombok alatt
habzón hűvös vizű
gyors csermely cseveg
futtában velem
titkot oszt meg
tiszta léte létet ad
ajándékát szórja
míg száját nem
tapasztja be
téli fagy varázsa
jeges kristályhártya
cserfa ágán
sárgavörös levél rezeg
csipkéjén napsugár
bicsaklik meg
szirmát hullató
síró virág utoljára
még búcsút int
mielőtt álmodni tér
Kőhalmi Levente: Elégia
Miért
ragyog kéken a dombokon túl,
s
szárnyal át bércen, hol csak rettenet az úr?
Kinek
higgyek? Kiben vesszek el?
Ha
találok olykor bálványt,
kitől
kérjem, hogy eresszen el?
Mások
miért nem érzik e magányt?
Ki
szeretett belém,
ki
áldoz félelmet,
mikor
csak erőszak szül reményt?
Most
bolond, ki vár esélyt,
és
adja nékem életét,
mert
szűziesen vetél.
Kért
tőlem nemesen esetlen testet,
akarja
ajkára sebesen e rendet,
teremtne
éretlen talajból termőföldet,
szerezne
őserdőben értetlen értéket,
de
sohasem tartja a mértéket,
mert
számára nemlétező dolog a könyörület.
M. Fehérvári Judit: Mindörökre
Szél nyargal az őszben.
Tép, szaggat, rombol.
Hallod platánok zokogását?
Most egymáshoz kellene
simulnunk, mert holnap
talán a fagy növeszt
közénk jéghegyet.
*
Ez az én álmom,
te álmodod,
ez az én csöndem,
te hallgatod,
de tudod-e,
ha egyszer
nem lesz álmom,
nem lesz csöndem,
mert te sem leszel,
akkor a gyémántos
szavak fényüket vesztik,
a magány pengéje
percek ütőerébe vág,
és köddé válnak mind
a csókos éjszakák.
Mert egyszer nem leszel.
Talán?
Riba Ildikó: Szirmok vágya
gondolatban gyertyát gyújtok érted
elfelejtelek ahogy tegnap kérted
vörös levelű bokorágon hintázó
szirmok vágya csókra várva nem nyílik
fagyos szerelmétől könnyek között
fukar földre lábamhoz aléltan hullik
magyal alatt angyal bújik táncot jár
csendes dalt dúdolgatva engem vár
fázón bújik betakarja holdsugár
Jéga Szabó Ibolya: Nem létezés
- Hol vagyok uram?
- A nemlétben.
- Már nem létezem?
- Mint ember, már nem. Csak a szellemed.
- Nem látlak, nem hallak, mégis értelek. Hogy van ez?
- Csak gondolatokkal kommunikálunk.
- Látom, ahogy betolnak a hullaházba. Ezt miért látom?
- Nem látod, tudod, a képzeleted mutatja.
- Most hova megyünk?
- Nem megyünk sehova, lebegünk a semmibe, a szellemed az univerzum vándora már. Sodródsz a gondolataid nyomán.
- Te velem maradsz?
- Csak addig, amíg a képzeleted játéka őriz.
. Te is meghaltál?
- Nem, én a te képzeleted teremtménye vagyok.
- Itt nincs semmi, se lent, se fent, se hideg, se meleg, se biztonság, se föld, se víz, se egy teremtett lélek. Mi lesz így velem?
- Nincs már szükséged ezekre. Te egy vándorló lélek vagy csupán, s mint szellem addig lebegsz a nemlétben, míg egyszer, talán valamikor, egy testben újra megelevenedsz. Ekkor újfent járhatod a földi élet útjait, akkor minden lesz, amit most hiányolsz.
- Ne hagyj itt! Minden idegen, és még félek.
- Ha akarnálak, se tudnálak elhagyni, mint tudod, én a te képzeleted teremtménye vagyok. Így segíted át magad a nemlétbe. Már nem tart sokáig. Elszakad az utolsó emlék kapcsa is, ami a léthez köt.
- Mi lesz utána? Azt hittem találkozom a régen meghalt szeretteimmel itt.
- Csak a képzeleteden múlik, megidézheted őket. Engem úgyis elhagysz hamarosan.
- Mi történik a sok emlékkel a szerzett tapasztalattal és tudással, amit őrzök még?
- Mire újjá születsz törlődnek, minden olyan információ, amire már nincs szükséged, de megmaradnak az életed alatt szerzett tapasztalatok, mindaz a tudás, amelyek segítenek az új életben. Sok munkád lesz a válogatásnál, nem könnyű feladat a válogatás.
- Mikor kezdem, itt olyan időtlennek érzem magam.
- Már elkezdted.
- Észre sem vettem. Jó lenne, ha itt lenne velem a Mama, ő segítene.
- Itt vagyok.
- Ó Mama! Hiszen ez a te hangod! Már nincs semmi bajom.
Seres László: Napnyugta elé
Úgy nézz vissza a múltra, hogy ne fájjon,
jajszót se ejts többé, hogy kiraboltak.
Nem vagy fénye a Napnak hogyha lángol.
Árnya se már a föléd hajló Holdnak.
Ne tudják meg, hogy könnyet ejtesz érte,
mintha szemedbe ment volna valami.
Csillagsorsnyi az ember földi léte.
Lehull. A napnyugtát be kell vallani.
Hogy aranyló levelén még ősz rezdül,
csak te tudod, hogy min mentél keresztül,
ha a múltat oktalan elfecsélted.
Mondd, szép volt, jó volt, nem bántál meg semmit.
Ne szégyelld a kor rád vésett sebeit.
Hordd érdemként e vérből vett pecsétet.
Tóth Sarolta: Kölcsönös pánik
Nyálkás kis fekete labda
kuporog az ablakomban.
Némán összehúzza magát,
nappal alszik, éjjel vadász.
Villanyoltás után ébred,
a labdából denevér lesz.
Körbe röpköd a szobában,
le-lecsapva zsákmány után.
Lesz is erre riadalom,
félünk egymástól, - de nagyon!
Üldözöm én a partvissal,
ő menekül zaklatottan.
Virrasztok hát egész éjjel,
fogadom, hogy széjjel tépem.
Reggel ott a nyálkás labda
kuporog az ablakomban.´
Gyilkos bosszúmat feladom,
kidobom őt az ablakon.
kollégiumi emlékem
Kapolyi György: A levél
Aztán jött az a levél, zöld tintával írva, a nagybetűk alól kilátszott a vörös.
A padlás porában írott piszkozat, egérlábnyomok a pont meg a vessző, abban a síri fényben, a vörös- fekete, a zöld is sötét.
Mint a felhős éjszakai ég, a láthatatlan csillagokkal.
A levél, amit zöld tintával írtak, a nagybetűk alól kilátszott a vörös.
Egyszerre csak itt feküdt a padlón, a rongyos szőnyegen, csendesen figyelve és mindent látva, mikor veszem fel, és hogy olvasom…
Ahogy haladok a sorokkal, úgy válnak le a betűk a papírról, és hullanak le a végtelenbe, vörös nyomokat hagyva maguk után.
Valahol földet érve éles csattanásuk egy halálsikoly, de hangjaikat elnyeli a messzeség, a feledésből nem jön már vissza a jajszó…
Csak üres papír marad a kezemben, a hajdani betűk emlékével, még csukott szemekkel is látom őket, és fogom is látni, mert hiszen ott voltak, és most hová tűntek, minden eltűnik egyszer, pedig minden volt, és ami volt, az hogy tud eltűnni?
Füleimben zúg, zümmög a szó, a hajdanvolt szöveg éneke, arcok és hangok fakó emlékeit idézve,” hallani vélem a hangodat még, volt egyszer rég, egyszer rég.”
Zenél bennem a régi dal pár sora.
Mert mit ér az igazság, ezek csak emberi igazak, és hol az Isteni igaz, ami tényleg az- ami.
Mi lehet az, amit mi annak hiszünk, csak jönnek, és jönnek a zöld tintával írott levelek, és hullanak le betűi a sötét semmibe.
Ki írja ezeket, és miért?
A vakon tántorgás bizonytalan félelmeit hivatott fokozni?
A szűkölő lélek hangjait a végsőkig felerősíteni?
Amin egérnyomok a pont meg a vessző, és a padlás szürke homályában fluoreszkáló szöveg eggyé válik a porral…ami alatt nem tudni mi rejtőzik.
Mert minden mögött és alatt rejtőzködik valami, amit nem láthatunk.
Eleredt az eső. Tompán és időtlenül kopog százezer cseppjével a palákon, valaminek a könnyei, monoton hangja megnyugtatja a háborgó lelkeket, belesodor az időtlenségbe, és ringat, míg megérkezik az álom.
A mindent feledtető megbékélés.
A levél, zöld tintával írva, a nagybetűk alól kilátszott a vörös…
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Az életfa
Nem örökzöld az élet fája,
ősszel leperegnek a levelek,
fagy kopogtat, dér fehérlik,
ködöt borít a tél a tájra,
mintha az elmúlás
a tájnak is fájna,
süvöltve sírnak a szelek.
Házukba húzódnak az emberek.
Öreg ember szeme ködösen lát,
deresedő haján fehér a fény,
szívében a szikkadt álmok
siratják tűnő életét.
Testében fájdalom,
lelkében szelíd gyász,
halál hintóján utazik,
utolsó útja halálos nász.
Tudja, neki már nem lesz több tavasz,
nem hajt rügyeket a száraz ág,
de az életfa lombosodva
még évszázadokig virul tovább,
folyamatosan megújul, bár
letörik minden kifáradt része,
nem örökzöld virág, levél,
de nedv kering a fában - élet-vér.
Bige Szabolcs: Fákról mesélek – a szamócafa meséje
Kísérőm egy magában álló hatalmas tölgyre mutatott. Igazi matuzsálem-fára.
- Nézd ezt a fát! Ilyenekből állott még nem is olyan rég az a hatalmas erdő, mely a környező dombokat borította. A szűklátókörű emberi mohóság és nemtörődömség kipusztította.
- Mondd, mi történt?
- Vasutat építettek, s a talpfákhoz fára volt szükség. Mikor pedig készen lett, avval fűtötték a mozdonyokat. A birodalom összeomlott, s a vasútra már nem volt szükség. Itt maradt, átadva az enyészetnek, eszi a rozsda, belepte a gaz, de az erdő odalett. Helyen csak értéktelen bozót nő.
- Szomorú ...
- Az. Szerencsére megmaradt néhány magányos tölgy. Ezekre most nagyon vigyázunk! Minden fára vigyázunk, de ezekre különösen!
- Milyen fa az ott az öreg tölgy mellett? Érdekes színű a törzse.
- Az egy különös fa. Nem sokat mond a neve: görög szamócafa. Pedig nem is terem rajta szamóca. Bár, ki tudja? A törzse ilyen vérvörös, de nyár közepén lehámlik a kérge, és világos sárgás-zöld lesz.
- Érdekes, amit mondasz, és biztosan tudsz valamilyen legendát is, ami ehhez a fához kötődik.
- Persze, hogy tudok!
- Halljam hát!
- Akkor mondom:
„Élt ezen a vidéken egy gazdag, de telhetetlen király. Nyájai, barmai számlálhatatlanok, ékszerei, aranya, ezüstje garmadányi, feleség is tizenkettő. Fiainak száma húsz, mind daliás bátor harcos. A legnagyobbik beleszeretett a szomszéd törzs sejkjének gazellatermetű leányába. Mivel apja, a király haragot táplált a sejk és törzse iránt, a szerelmesek titkolták szerelmüket. Történt, hogy egy napon a király elhatározta, hogy újabb feleséget hoz a háremébe, a tizenharmadikat. Hírét hallotta a sejk gazellatermetű leányának, és őt kívánta sátrába hozni. Tudta, hogy hiába kérné haragosától a leányt, nem is próbálkozott leánykéréssel, hanem haddal támadt a szomszédjára. Mikor ezt a királyfi meghallotta, szívében szörnyű harag támadt és gyorslábú lován utánuk vágtatott. A már visszatérő, győztes sereggel találkozott. Egyenesen az apjának, a királynak támadt és kérdőre vonta az erőszakos leányrablásért, mondván, hogy a leány az ő titkos arája. A király erre nagyot kacagott:
- Elkéstél, fiam! — mondta. — Ő már az én asszonyom.
Erre a fiú dühösen kardot rántott, és a királyt ledöfte. A sereg már elvágtatott, s így senki nem volt tanúja a csúnya tettnek. A fiú is megrettent, s az erdő szélén, a hegyoldalon elföldelte halott apját, és még lombbal, gallyakkal be is takarta, ne maradjon nyoma se a sírnak. A királyfi tettét bánva messze földre távozott, s vándorként tengette évekig életét. Később visszatért az országba, és magához ragadta a hatalmat, melyet eddig egyik öccse gyakorolt. Sokat gondolt szörnyű bűnére, de tettét senkinek sem árulta el. Addig-addig gyötrődött magában, míg egy nap felkereste a helyet, ahol megölte saját szülőapját. A sírból egy dúslombú fa nőtt ki.
De ó, borzalom! A törzse mintha merő vér lenne. A királyfi elborzadt és lóhalálában visszarohant a palotába, és napokra elzárkózott mindenki elől, még az étekhozó szolgákat is elkergette. Így búslakodott napokig tette fölötti bánatában. Álmatlan éjszakáin vértől csöpögő fatörzseket látott maga előtt. Lassan nyugodott meg, de végül megkegyelmeztek neki az istenek, és nyugalma helyreállt, ha nem is teljesen.
Lázadó törzsek veszélyeztették az országot, s az ellenük vívott csaták elfeledtették vele saját baját. Midőn hónapok múltán elhallgatott a csatazaj, újból feltámadt lelkében a kép, a véres fa képe. Úgy gondolta, hogy csak akkor lesz ennek vége, ha a sírból kinőtt mementót kivágatja, ne legyen emlékeztető. Nosza, kiküldte a favágókat, vágják ki a fát. Estére jöttek meg a favágók, de eredménytelenül, mert nem találták meg a vérvörös törzsű fát. Másnap ő maga ment ki a helyszínre, de legnagyobb meglepetésére ő sem találta meg. Csodálkozott a dolgon, de belenyugodott. A következő év tavaszán arrafelé vitt az útja, s akkor újra ott állt a vérvörös fa, s körötte még újabbak nőttek, hogy egész liget alakult belőlük. A favágók azonban, akiket később megint kiküldött, most sem találtak rá egyetlen vörös törzsű fára sem. S ez így ment évekig, míg a végén megértette, hogy apja szelleme miután megmutatja a világnak a szörnyű tettet, elrejtőzik a további meggondolatlan tettek elől.
A herceg ezután elvonult a világtól, s remeteként élt egy barlangban élete végéig. Így vezekelt megbocsáthatatlan bűnéért.”
A szamóca fa különös természete nem titok a mai ember előtt, a biológia és a természettudomány ügyesen megmagyarázza. De mikor még dzsinnek és démonok népesítették be földet, a fák titkai más formában jelentek meg az emberek előtt. Hittek a fák, a hegyek, a folyók szellemeiben és mindennek értelmet tulajdonítottak, mindenben valamilyen jelképet láttak. Igaz, hogy akkoriban nem is vágták ki meggondolatlan mohósággal a fákat.
Bige Szabolcs
Meghívó - szerzői estre
SZERETETTEL MEGHÍVUNK
Radnai István költői estjére
75. születésnapja alkalmából
2014. november 17. hétfő 17 óra
ART Hotel ( SZEGED,Somogyi u. 16.)
Beszélgetőtárs: Árpás Károly tanár
Előadó: Németh János (versek)
Varga Ferenc, festő-restaurátor kamaratárlatát láthatják az est helyszínén
és ideje alatt
Szegedi Közéleti Kávéház
Musztrai Anikó: Lehet még...?
- Vajon lehet még? - kérdezte végül.
- Talán igen - felelt a hang.
- Meddig tart a türelem?
- Amíg vannak könnyeid,
s szívedben szól a harang.
- Félek - mondta csendesen.
- Nincs mitől.
Légy bátor, kedvesem.
- Nem voltam soha kedves.
Néha inkább gonosz.
- Megbántad? - szólt a hang.
- Miért? Akkor a bűn bocsánatos?
- Igen. Ha őszintén gondolod.
De legalább megadnak bocsásd meg
mindazt, ami nyomaszt.
- Hát így akarod? - kérdezte végül,
bár sokáig hallgatott.
- Másképp nem lelhetsz vigaszt.
- S mi vigasztalhatna még?
- A szeretet - szólt a hang.
Ha legalább egy kicsit
szeretnéd végre magad.
- Azt hogyan kell? - kérdezte tétován.
- Úgy kezdd, hogy megbocsátod
minden bűnödet.
- Akkor könnyebb lesz talán?
- Majd megtudod.
- Akkor nem maradt más,
csak a szeretet?
- Nem kell semmi egyéb - felelt a hang.
- Megpróbálom.
- Sikerülni fog. Megígérhetem.
- Én nem így gondolom.
- Én viszont így hiszem.
- És akkor lehet még? - kérdezte végül.
- Talál igen - szólt a hang csendesen.
- Legyen úgy. Érted megteszem.
- Tedd meg magadért.
Menni fog, kedvesem.
Musztrai Anikó
Radnai István: ELVADULT KERTBEN
pimpósodik a bor keseredik az élet
a tajga sem terem több áfonyát
gyopárt sem lengetnek a bércek
ne is mondjam akinek honát
feldúlták álmát is csonkítják
elvették hazámat s az éjszakát
valaha volt szerelem leszárad
ne hidd hogy megúszod a telet
életemen átvonult a század
fonnyadok leeresztett a szelep
torkomon keresztbe akadt meg a falat
beton a zárka betonból a falak
se méz se áfonya se hamvas rózsa
nyekereg béka-hangszerem belém mart a rozsda
Radnai István
Riba Ildikó: Ősz zenéje
nyár kapaszkodik
ősz uszályába
csillanó ökörnyálat fon
libbenő kócos hajába
bágyadt öleléssel
fák között rád talál
megnyugvást kínálva
zaboláz fanyar illatával
titkot súgó rőt avar roppan
szellőben táncolva muzsikál
kacérkodik kacsintgató
vándor csillagokkal
szavaim billentyűk alatt
patakként szaladnak
ablak párkányán hűs
esőcseppek koncertet adnak
A kép Zulema Guerra argentín festőművésznő alkotása
Kapolyi György: "Árok is van, gödör is van"
Árok
Én hiába beszéltem neki.
Annyi volt az esze, mint egy döglött lónak.
Százszor is elmondtam neki, hogy nem kell azt az árkot átugrani, odább van a kis fahíd, idejébe belefér addig elmenni, és ott kényelmesen átjöhet.
Mindig meg is ígérte, aztán elfelejtette.
Tegnap aztán- mikor az a nagy eső volt- elment a kocsmába rexezni.
Láttam a konyhaablakból, hogy jön haza.
Kissé tántorgott, de gondolom azért, mert a szemébe vert az eső.
Egyszer csak látom ám, hogy nekifut , onnan a fakereszttől, aztán, zsupsz, már ugrik is.
Egyből bele az árok közepibe.
De hiszen az tele volt vízzel…
Tele hát. Ekkora esőnél mindig tele van.
Aztán mi volt?
Hát mi lenne.
Azóta nem láttam.
Gödör
Ismeri maga a Pistit?
Hát hogyazistenbe ne…
Az ássa a kutakat, meg ha temetni kell, hát a sírgödröket is.
Azt a Pistit mindenki ismeri.
Hát azért ez nincs így, a folyón túl már nem ismeri senki.
De mi innen vagyunk- nem vette észre?
Már mitől ne tudnám.
Aztán mit akar azzal a félkegyelművel?
Még pünkösdkor kezdett egy gödröt ásni a templom, és a régi temető között.
De hát ott nincs is semmi hely!
Nincs hát. Aztán már jó mélyen járt, mikor egyszer csak a gödör sötét mélyén nagy lett a csend.
Délbe jött az asszonya, hozta neki az ebédet.
De sehol a Pisti.
Gondolta- biztos befeküdt a sírkövek közé az árnyékba és elaludt.
De nem találta sehol.
Na, elkezdett sivalkodni azon az éles hangján, kiszaladt a plébános Úr is, meg a szomszéd házakból az öregasszonyok, mindenki a Pistit kezdte keresni.
Nem volt az se égen, se földön.
Még a gödörbe is leengedtek egy szekérlámpát, de sose értek az aljára.
Aztán mi lett?
Hát mi lenne. Betemették a gödröt, nehogy valaki beleessen.
A Rózsimama szerint, beleáshatott egy sírba, onnan megnyílt a pokol, és berántották a halottak.
Te szent habakkuk…és maga ezt elhiszi?
Tudja a rossz nyavalya…de az biztos, hogy én azóta a másik oldalán
Járok a templomnak – ha megyek piacra.
LÖVÉSZÁROK
Na és abban mit szoktak lőni?
Mondja- nem hülye maga egy kicsit?
Abból kifele szoknak lőni, aztán jól lekushadni, nehogy az ellen- aki visszalő, eltalálja a lövőt.
Aztán ez addig megy, a még valamelyik eltalálja a másikat.
Akkor mi van?
Akkor vége a lövöldözésnek.
Az van…
VÁRÁROK
Az meg minek?
Hogyhogy minek? Hát, hogy körülvegye a várat.
Raknak bele vizet, meg hegyes karókat, ha jő az ellen, hát jól belemegy.
Hát hallja, ez egy goromba valami.
Az hát. Azért van, hogy védje a várat.
De hát, az ellen is barátságtalan, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Ja.
Békák is vannak az árok vizébe?
Nem mindegy az magának?
De mindegy.
Akkor ne kérdezzen tőlem ilyen hülyéket…
Kép: Gombaanyó Kapolyi György alkotása
Seres László: Úgy csodáltalak
Úgy csodáltalak, mint tejszínű álmát
a lopakodó hold gyűrött felhők közt
meg-megállva. Szívem imbolygott,
árnyékod voltam jégen, tűzfalon.
Fényt vetett rám kimért árnyad,
öledben hajnali láng gyúlt,
vonzott, taszított, vitt magával.
Nem kértem kegyelmet, feloldozást,
nem is adtam. Bűnöm, bűnöd lett,
szégyenem, erény. Üldözött csavargóként
szerettelek, s szerettél,
míg egy másik jött, új boldogtalan
két állomás között, hogy visszataláljak
magamhoz, s hozzád
vezekelve megcsalástól
a kijózanító megcsalattatásig.
Tóth Sarolta: Éjjel - nappal
Virágszirmok, madártollak,
ma kinyílnak, holnap hullnak.
Szél cibálta, eső vágta
sziromillat, pelyhes párna.
Alszik a lány, boldog álma.
Muzsikál a szél hárfája.
Csillagtalan sötét éjjel,
pihen a csönd, alszik mélyen.
Sóhajt a sás sima selyme,
tövén vadvirágok kelyhe.
Tántorgó ág széltől részeg,
dereng a fény, élet ébred.
Tovább száll a csend csodája,
véget ér a lányok álma.
Munka, gondok, élet-lárma,
vágyak, tervek, alkotások,
nem áldás, de nem is átok,
monoton - és valóságos.
Esélyegyenlőségről, demokráciáról, Magyarországról húsvét kapcsán
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.”
(Karinthy Frigyes)
„Az Egyenlő Bánásmód Hatóság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.)alapján az egyenlő bánásmód követelményeinek megsértése esetén a jogaiban sértett fél kérelmére a panaszt kivizsgálja, azaz hatósági eljárást folytat le annak érdekében, hogy történt e hátrányos megkülönböztetés. Ha történt, akkor a hatóság szankciót alkalmaz.
A jogszabály szerint az egyenlő bánásmód követelménye akkor sérült, ha valaki, vagy valamely csoport ún. védett tulajdonsága (nem, faj, bőrszín, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás, anyanyelve fogyatékosság, egészségi, családi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződése, életkora, politikai vagy más véleménye, társadalmi származás, egyéb helyzet) miatt más, vele összehasonlítható helyzetben lévő személyekhez vagy csoportokhoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesítenek és tárgyilagos mérlegelés szerint ennek nincs ésszerű indoka. Ebben az esetben beszélünk hátrányos megkülönböztetésről.”
(Részlet az Egyenlő Bánásmód Hatóság szabályzatából)
Történeteket mesélek, történeteket, amelyek nem az én megtapasztalásaimon alapulnak, de úgy érzem, mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogy emberek tengődnek kiszolgáltatottan, fizikailag, szellemileg tönkretetten ebben az országban.
Az írásimban megelevenített emberek mindnyájan valósak, miként a velük megesett dolgok is, azonban nevüket, nemüket személyiségi jogaik védelmében amennyire csak lehetett, megváltoztattam.
S mi kényszerített arra, hogy mindezt közreadjam? Egyetlen mondat csupán: „Ki vagy kik és mikor mondják már ki végre, hogy elég volt? Ki vagy kik és mikor változtatnak mindezeken a dolgokon azért, hogy emberek élni tudják az életüket, hogy képesek legyenek ismét mosolyogni, szeretni és, ha csak néhány hónapra is, de megérezzék a napsugarak fényét, a boldogság erejét? És megmutatom a kontrasztot is, mert ugyanígy szakadt ketté ez az ország is, miként a harmadik és negyedik történeteim faital hőseinek az élete…
1. történet:
Két egymással szemben élő családban egyformán volt rokkant ember, csak az egyik, a fiatalabb, még három esztendeje is 100 százalékban munkaképesség csökkent, noha a húszas éveinek végét taposta, míg a másikban 49 éves kora után lett az a családfő. Az utóbbinak aztán el is fogyott a családja, elhunytak, kirepültek, s immáron végérvényesen egyedül maradt. Magánya határtalanabb volt a Nagypénteken keresztre feszített Krisztusénál is, hiszen benne a jobb lator felismerte a Megváltót, de ezekben a Lelkekben senki sem találta magát, az Embert.
A törvények változnak, noha rajzfilmeket csak bizonyos szabályszegésekéről készít az egyik külhoni televízió, de a valóságos életképet nem igen látják Némethonból sem…
És jött ama bizottság, ami - Miért is lepődnénk meg ezen?! -, egyik pillanatról a másikra nemzetivé vált és rehabilitációssá…
A huszonéves, oxigénhiánnyal, sántán, s szellemileg visszamaradottan született X. 100 százalékos munkaképesség csökkenése azonnal zéróra redukálódott, akárcsak manapság a tolerancia… Gondoljunk csak egyes budapesti szórakozóhelyek bezárására, míg mások rendőrkordonnal való körül vételére… Íme, a XXI. századi demokrácia legújabb vívmányai…
„Még kér a nép, most adjatok neki!...
…Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerülheti.”
Petőfi korában végbe is mehetett a népakarat érvényesítése, mert ugye, mégis volt egy forradalom, nem úgy, mint a rendszerváltás helyett módszerváltás utáni esztendők során, csak éppen felnövekedett egy generáció… Az X-é és Y-oké… Visszatérve X-re, azóta szellemileg teljesen visszafejlődött, már nem szobatiszta, felügyelet nélkül nem lehet otthon hagyni sem, robbantani akar mindent és mindenkit, és ott a gázkazán, amit bűvöl és szerel… Retteg az egész lakóközösség… Így az egyik szülőjének odalett az állása, míg a másik, az igaziakból az egyik, születése óta lemondott róla, mert elég volt csak meglátnia, s úgy elszörnyedt, hogy azóta sem bukkantak nyomára… Vagyis, mégis. A másodfok után, merthogy X-ről kiderült, hogy ön-és közveszélyes, tehát intézetben a helye… Mire minden papír elrendeződött, addigra az eddig elillanó, s most tüstént előkerülő szülő nem írt alá semmit sem… Most a minimális szociális segély pelenkára sem elegendő és ott van a féltestvére, aki ötödik osztályosan szégyelli az életet… Így lehet valakiket idő előtt totálisan tönkretenni!
2. történet:
Y. 33 esztendő szolgálati viszonnyal rendelkezik, soha nem volt sem munkanélküli, sem semmiféle segélyt vagy támogatást nem nyújtott neki az állam, hozzátartozója nincs, mindenkit eltemetett már. Születése óta autoimmun beteg, de ez csak 1994-ben vált nyilvánvalóvá, ekkor már penicillin érzékennyé is vált. Pszichés problémái 14 éves korában egy neurózissal kezdődtek, majd 16 évesen Raynaud szindrómával folytatódtak édesapja idült alkoholizmusa, s édesanyja mániás depressziója, valamint paranoiás skizoiditása miatt. A családi anamnézisben anyai ágon két sikeres öngyilkosság szerepel, édesapja 59 évesen tüdőrákban, míg édesanyja 68 évesen gyomorrákban hunyt el. Y. is kétszer próbált önként véget vetni az életének, de mindannyiszor megmentették e földi pokolnak.
2006-ban a szomszédja madaraitól ornitózist kapott, ennek következményeként allergiás allergiás, COPD-beteg, tüdőasztmás lett, jelenleg a bal tüdeje már fibrózisos, azaz menthetetlen. A háziorvosi beutalóján minimum évi öt nagy tüdőgyulladás szerepel, amelyek pánikbetegséget, majd agora-és klausztrofóbiát váltottak ki szervezetéből. 2001-ben meghúzott egy vészféket egy vonaton, s innentől folyamatos pszichiátriai ellátásban részesül. 2001-ben, 2009-ben több hetet feküdt a pszichiátrián, 2010 decemberétől a mai napig egyben több mint 2 esztendőt egy pszichiátriai intézetben töltött. Egyedül semmiféle közlekedési eszközt nem képes igénybe venni, hivatalos kísérői vannak, még a gyógytornásza is házhoz jár, mert az immunrendszere egy krónikus sokízületi gyulladással is meglepte. A vérnyomása is állandó jelleggel magas, a szemfenéken kettes a stádium és angina pectorison át ma már mindene beteg. A koponya CT meg az agyi keringés zavarán kívül agysorvadást is diagnosztizált. Felejt. Mindent. Cukorbetegsége miatt súlyosan fogyatékos, a rokkantkártyája lejárt, így immár csak betegszállítók viszik egyik helyről a másikra.
Az anamnézisében sok más egyéb betegség is szerepel, pl. arcidegzsába, ami miatt a múlt évben az egész alsó fogsorát kihúzatta, annyira nem hitte el, hogy nem a foggyökereitől patakzanak a könnyei minden éjjel. Hallókészülékre lenne szüksége, de nem tudja megvásárolni, mert a lakásrezsi és egy hitel mellett van, mikor napokig nem tud otthon mit enni, hiszen a gyógyszereimre megy el az összes pénze, s sem segélye, sem rezsitámogatása nincsen. Már azt sem tudja, mennyi gyógyszert is szed.
2012 óta rokkant csupán, mert minden betegsége ellenére élt és dolgozott fáradhatatlanul.
Így került sor 2013-ban a felülvizsgálatára. Délelőtt fél 10-re volt időpontja Hivatalos kísérővel érkezett, aki a portán bejelentette, hogy intézeti beteg –és cukorbeteg is. Semmiféle élelmiszert nem vittek magukkal. A kísérője dél tájban elment édességért, mert akkor már nagyon rosszul volt, s a székek miatt ülni sem tudott, a derekára jelenleg is kezeléseket írtak ki, amelyeket volt képes elkezdeni sem, mert közben mellhártyagyulladást kapott. Erre aznap szedte be az utolsó szem antibiotikumot.
Dél körül hányt először, mert nyelőcső refluxa és nyombélfekélye is van, majd fél óránként. Tavaly május végén hasi műtéte is volt, így végképpen nem mindegy, mit eszik.
Ezekre senki sem kérdezett rá.
Az asztmasprayit többek között azért használta, mert a takarítónő fél háromkor ablakot mosott, s később a padlózatot is. Többször is befulladt.
Három órakor már csak ő volt egyedül a váróban. Kettőkor kulcsra zárták a bejárati ajtót, amitől megrémült, a klausztrofóbiája nagyon elővette, a kísérője ott hagyta, s ezek után egymás után kapkodta be a nyugtatóit, s Tensiomint tett a nyelve alá, mert extrém mértékben megemelkedett a vérnyomása.
A doktornő, mikor behívta, közölte, hogy nem köteles megvizsgálni, mert, ha mellhártyagyulladása van, akkor szó szerint idézem: „TBC-s.”Ugyan két orvos neve szerepelt az ajtón, de csak egy fiatal hölgy volt jelen, s asszisztens sajnálta meg a beteget, aki közölte a főnökével, hogy „De antibiotikumot szed!”
Nem is vizsgálta meg, csak diktált és diktált, kérdezte a gyógyszereit, egynek eltévesztette a milligrammját, amelyért leordították, s még hallotta néha, hogy az asszisztens rákérdez, hogy biztosan negatív. „Az” – mondta a doktornő.
A háziorvosa teljességgel rehabilitálhatatlannak tartja a pszichiátereivel, s a neurológusával és az összes többi orvosával –Közöttük több professzorral! - egyetemben, s éppen a vizsgálat előtt néhány nappal volt laborban, a vérsüllyedése 40-es, a CRP értéke 27, 9-es volt, s más egyéb értéke sem volt rendben, ahogyan az EKG-ja sem.
A doktornő nem volt kíváncsi a panaszaira, csak a fogai között közölte, hogy lejárt a munkaideje.
A beteg ekkor már zokogott, s a kérdésre, hogy miért ilyen egy beteg emberrel, csak felcsapta a fejét, választ nem adott
Ezután Y-t is bekapta a gépezet. A rehabilitációs szoba, majd a foglalkoztatás ügynél következett és elé tolt papírok, amelyeket szemüveg hiányában nem tudott elolvasni, de aláírta őket, miközben egyre csak ömlöttek a könnyei.
Mindezek ellenére háromnegyed öt után végeztek vele, s még a portás adott egy számot, hogy hívjon egy taxit, mert a kísérője munkaideje lejárt, így ott hagyta, nem várta meg.
3. történet:
V egyetemista. A második diplomáját szerzi a szülei pénzén. Ingyen lakik az egyik rokonánál, s megszokta, hogy a rezsitől kezdve az utolsó tisztítószerig, fűszerig, s az alapvető élelmiszereken túliak is minden, de minden ingyen van, mert ennyi jár neki, ha az alapképzést hat szemeszter helyett nyolc alatt, de sikeresen éppen csak elvégezte, s aztán egy másik egyetemet is elkezdett, mert ez így kényelmes. A szocializmusban láttam utoljára hasonlót. Közben a rokona bére jelentősen csökkent, ő spórol azon, amit saját magától von meg, hogy V-nek mindene meglegyen. V zsebpénze, mármint az otthonról kapott, összességében meghaladja az előbb említett X és Y együttes jövedelmét, de csak panaszkodik, panaszkodik, áskálódik, s mindezt nyugodtan megteheti, mert a család az család, és a család az szent… No comment!
4. történet:
Z is egyetemista. Első éves kora óta dolgozik, s mégis kiválóan teljesít. Valódi tehetség. Önerejéből küzd, hogy jobb sorsa legyen, mint egyetlen hozzátartozójának. Mikor egyetemre ment, kölcsönt kellett felvenni, hogy egyáltalán elindulhasson a világba. S ő a részleteket kérés nélkül, havonta mindig ugyanabban az időben átutalja életben lévő szüleje számlájára, mert pontosan tudja, hogy enélkül a segítség nélkül az már régen teljesen tönkre ment volna… És temetésre végképpen nincsen pénz.
Legyezte: M. F. - Di -