Tóth Sarolta: A hólyagok sorsa

Volt egy fényes, büszke hólyag,
hitte magáról, hogy ő Nap.
Ragyogó palástba öltözött,
luxus kocsikkal költözött.
Ablakából integetett,
csókokat szórt, hitegetett,
ígért fűt, fát hólyagoknak,
egy nagy hólyag-birodalmat.
Gurult vele szolgák hada,
de nem értek soha oda,
hol a csodák fákon lógnak,
mézes tejben ring a csónak.
Tüskés utakon döcögtek,
kipukkantak, összedőltek.
Nap-hólyag fénye megkopott,
ahol tudott, még fényt lopott.
Végül csak magára maradt,
szétpattant és földhöz ragadt.
Nap az égen kikacagta,
ezt érdemled –Hólyagocska!

Riba Ildikó: Liliom

szélkarom belekap hajamba
fürtjeimből rőt kócot fon
átragyog rajta napsugár

magasodó hegyorom
erőszakos sebet üt
sóhajos sík tájakon

loncsos lanka mélyén
ringató méhén
kockásliliom bújik

szendén hajtva fejét
mielőtt álomra omlik
csilingelő dallamra

kacéran hajlongva
illatos táncot jár
tavasz jöttére vár

Képen: hazánk ritka, és védett növénye a kockás liliom

Kapolyi György: A ház

Még a múlt század derekán épült Klasszicista homlokzatát szépen rendbe hozták, minden lakáshoz erkély is tartozott. Volt, aki muskátlikat nevelt rajta, volt aki csak a ruhaszárítót tette ki, megrakva vizes ruhákkal .Egy erkély ékeskedett egy vén nyugággyal, benne egy öreg nénivel. Csendes ház volt, hozzáillő öreg lakókkal.

A harmadikon megürült lakásba költözött be Flórián. Flórika - ahogy barátai becézték- túl volt az ötvenen, alacsony –vastag figurája, kopasz feje, erős lúdtalpai furcsa külsőt kölcsönzött neki, ha ment, úgy billegett rövid-vaskos lábain, mint egy rugóra járó mandarin figura. El is nevezte a környék mandarinnak Egyedül élt, hogy miért, nem tudta senki, megkérdezni meg vaskos neveletlenség. Csendes elzárkózásában nem zavart. A kutya sem látogatta, egyetlen szórakozása hegedűje volt, gyakran szűrődött ki hangszerének hangja a csukott ablakon. Elég jól játszott ahhoz, hogy ne legyen zavaró. Mikor zenélt, elszabadult fantáziája, gyönyörű kertek között kóborolt, és a fagyalbokrok szépen nyírt falából elé lépett egy gyönyörű hölgy, földig érő selyem ruháján, csak úgy ragyogott a fény. Ő megbűvölten állt a hölgy előtt, aki kedvesen mosolyogva intett felé. Minden alkalommal, mielőtt felocsúdott volna révületéből, a szoba falából kilépő régies öltözékű árnyékok vették körül, olyan rosszindulatot sugározva felé üveges tekintetükkel, hogy azonnal eltűnt az idillikus kép. Erre az alakok is egyre áttetszőbbé váltak, elködlöttek, mint a füst. Mandarin onnan tudta, hogy nem álmodott, mert a szobája légterében megmaradt egy édeskés-nehéz szag. Nagyon feldúlták a történtek, de annyira izgatta az ismeretlen nő, hogy két nap alatt összeszedte magát, és újra elkezdett játszani. Nem értette miért nem történik semmi. Egész éjjel foglalkoztatta a kudarc, és hajnal felé rájött, mi az ok. Más zenedarabot játszott, mint a múltkor. Alig várta a reggelt, elvégezte kötelező teendőit, égető volt a kerti hölgy hiánya. Kieszelte, gyertyákat gyújt a szobában, nehéz aranykeresztet akaszt a nyakába, asztalra teszi a bibliát, és imádkozni fog hegedűjátéka előtt. Még szelleműző szövegeket is kimásolt egy régi könyvből, és a papírokat széjjelrakosgatta a szobában. Dúlt volt és feszült, de érezte, mindent megtett, amit lehetett. Játszani kezdett. Hegedűjéből ömlöttek érzelmei és vágyai. Még sosem játszott ilyen tökéletesen. Hamarosan megjelent az áhított kert, benne a csodálatos nővel. Most már bátran hozzálépett, és megfogta a kezét. Aztán felgyorsultak az események. A hölgy keze csontvázkézzé alakult, szép arca, egy sárgás koponyává vált. A hegedű hangjai éles sikollyá változtak, a falakból előszivárgó férfialakok bőszülten léptek felé. Érezte mellén tűz forróvá válik a kereszt, beleégve testébe. A gyertyák lángjai egy nehéz fuvallattól kialudtak, csak a szent könyvet nem érintették az asztalból felcsapó lángok. Távoli zsoltár hangjai közeledtek felé, egyre erősebben, mindent elsöprő erővel szólva, sorra vetítette szemei elé a régi ház emlékeit, idegen arcok és hangok kíséretében. A falakon átlépve sorra jelentek meg a lakás hajdani lakói, fiatalok, öregek, gyerekek, már rég feledett tekinteteik hidegen méregették kővé dermedt alakját. Görcsösen markolt hegedűjét egy forgószél kitépte kezéből, ami sárga lánggal égni kezdett Még hallotta az elszakadó húrok éles csattanásait. .Szeráfok jelentek meg, és durván összeszedték kiáltozó vendégeit.  Hallotta a múlt becsapódó vaskapuinak tompa dörrenését, A kapunak, ami elválaszt élőt holttól ,múltat a jelentől .Most, a sokadalom ellenére ,a kert képe is ottmaradt, a történtek egyszerre folytak a szobában és a parkban. Mandarin rádöbbent, ugyan az a helyszíne múltnak és jelennek, egyazon idősíkon történik minden, csak az ember azt a síkot érzékeli, amiben éppen tartózkodik .A nemlét, ugyan olyan folyamatos lét, mint az, amit létnek nevezünk, csak egy dimenzión belüli másról van szó. A halál, csupán egy másik létezés kapuja.

A bezáródó vaskapu visszaállította a megszokott állapotokat, megint minden a régi lett.

Még sokáig ült megrendülten székén, próbálva rendezni agyában és lelkében a káoszt. Most már tudta, hogy az öreg háznak is vannak emlékei, és ennek az emléktárnak idővel ő is lakója lesz. Mandarin soha többé nem vett hegedűt,  kezébe..

Az erkélyén, nyugágyában üldögélő töpörödött öreg hölgy, mély sóhaj kíséretében keresztet vetett, lehunyta szemeit, és hátradőlt ültében.

Kép: Kapolyi György tusrajza

Kőhalmi Levente: Ősítélet

Fagyott házak hősei között,

hideg lámpák fényei mögött

suttogón kilehelt ősítélet.

Gyökerek apró erei fölött,

holtszáraz levéltárs az, mi zörög,

egyperces széltánca csupán az élet.

Lezüllött boltíves üvegpalotában,

eltévedt pilóták eme új porvilágban

készíték életük olcsó játékszerét.

Egyeznek olvadó jéghalálban,

nyerve vizüket forró éjszakában,

áldva jelenük kárhozott istenét.

Volt Róma ereje igázott provinciák,

Káin eszméje lett kirabolt szarkofág,

elveszítve időknek fegyverét,

tűnődőn ösztönös, miközben visszavág,

minden perc áldott most, s átkozott óvilág,

hogy feltépte múltnak mély sebét.

Minden tett egyszer tükörbe nézett,

mely kevésbé, mely jobban fénylett,

mesélve igaza történetét,

engedve át magát éjüres térnek,

sikoltva csap fel, s hogyha végzett,

osztja meg másokkal önérzetét.

Riba Ildikó: Ellenség

szebben élni jobb lett volna
gerincét sem törné csorba
megbocsájtod kopott hittel
szíved hiszi talán tisztel
megvesz téged ametiszttel

ellenséged jellemtelen
munka neki kellemetlen
elkerül sok fontos dolgot
szomorún szól pár rokon;
sovány sírban folyton forog

Kapolyi György: VISSZAEMLÉKEZÉS

Az ember, megkülönböztet volt, jelenlegi, és majd történni fog- időszakokat.Ezt azért teszi, hogy ne kallódjon el az időóceánban, mert ha minden- mindennel összeolvad, képtelenné válik önmagát elhelyezni abban a végtelen és háborgó valamiben, amiben van.
Ez a közeg, valami olyasmi, aminek nincs eleje, közepe és vége, ami önmagába zuhanva, saját szabályai szerint háborog és özönlik egyidejűleg minden irányba, megfoghatatlan, és ebben létét csak önmagán tudja érzékelni az ember.Bár, egy szomorú nosztalgiát kiváltó múlt, egy szorongó jelen, és egy fiktív jövő reményei között kallódni nem megoldás, de ha ez sincs, akkor nem marad semmi. A végtelen időben, ha nem találunk ki véges dolgokat, nem tudjuk mérni az amúgy mérhetetlent.

 Gyártott fogalomzavarok, magunkra kényszerített időjelzőpóznák, mert el kéne igazodnunk valamiben, amiről azt sem tudjuk micsoda, de csak benne tudunk létezni. Kitaláltuk ehhez az idő fogalmát. Az szót, a közeg, amiben ezt tesszük, nem is ismeri.A teljes bizonytalanság ellen készült védő mechanizmus, a nagy védekezés sikeresnek alig nevezhető rendszere.
De akkor is teremtettünk a hullámzásban egy kis tavat, amiben úszva láthatunk egy partot, tudjuk mihez mérni helyzetünket, ami a semminél jóval több.
A nagy egészből kihasítottunk egy hangyányi részt, és igyekszünk azon belül élni, nehogy belefulladjunk a rémülettől saját medencénkbe.
Lubickolunk, különböző úszásnemekkel kápráztatjuk egymást, tetszelgünk önmagunk és nézőink előtt, stílusokat tiltunk és támogatunk, mert meghatározzuk mi a módi.
A medencében, ahol elnyomva természetes ösztönöket, konvencionális pózok erdejében szenvedve, egy társadalmi elismerés reményében, ami ha sikerül, ha nem, nem változtat az egyén sorsán.
A „Taknyos” a tájékozatlanságában öntelt „Hülye kamasz,” a „Csökkent-értelmű felnőtt” és a „Vén szamár” állapotjelzők, sikertől függetlenül mindenkinek kijár.
A nagynak mondott emberek emléke évszázadok múltán is fennmarad, évszázadok múltán, amikor évmilliókról beszélünk.
De legyek igazságos, és ismerjem be, hogy látni nagyon veszélyes, csak ne gúnyolódjak azokon az okos embereken, akik nem akarnak kilátni a tavacskából.
Nem kell folyton bámészkodni, erőltetni a szemeket, és közben reszketni, nehogy meglássunk valamit, mert akkor mit fogunk csinálni?

A tudás, a dolgok ismerete ellehetetlenít, még az is megkérdőjeleződik, hogy élsz e egyáltalán, és az ennek következtében elhatalmasodó talajavesztett állapotodban, hogy a fenébe akarsz élni?  

 

Kép: Kapolyi György-Makai Hédi közös alkotása

Tóth Sarolta: Az Idő gyermekei vagyunk

Az idő nem mozog, és nem fogy el,
ő nem törődik semmivel.
Mi mozgunk benne, tagoljuk,
de nem az időt, magunkat fogyasztjuk.
Folyton szidjuk, mintha élne,
ha örömünknek gyorsan vége,
pedig nem ő lopja el,
hisz nem törődik semmivel.
Ha fáradunk és szenvedünk,
az idő túl hosszú nekünk,
pedig nem ő húzza el,
hisz nem törődik semmivel.
Néha szeretnénk megállítani, mint az órát,
máskor előre rúgnánk, mint egy labdát,
de ő nem hallgat ránk, nem felel,
mert nem törődik semmivel.
Minden létezőnek van saját ideje,
látszólag rendelkezhet vele,
de semmit sem tehet ellene,
akinek letelt az ideje.
Az idő együtt él a térrel,
soha nem válnak ők széjjel,
együtt adják a négy dimenziót,
a létezőknek alapot, kort, helyet, panziót,
fizetjük a lakbért valamennyien mi, a lakók.
Horatius, a költő arra biztatott,
éljünk az idővel, élvezzük a napot!
Minden órának van szép virága,
leszakítani - ez lesz örömünk ára.
Nem tartozunk ezért köszönettel,
az Idő közömbös és végtelen,
nem törődik ő senkivel.

Riba Ildikó: Elveszett évek

elveszett évek
fakuló karcos képek
hűtlen hamis érvek

tetszhalott remények
emlékbe fúló kéjek
merülnek mélybe

halkuló régi zenék
akkordjai porló üledék
málló tengerfenék

sodródó felszín alatt
darabokra szakadt
hideg halott malaszt 

Kép: Dr. Krekó Imre Őszi színek című alkotása

        

Kapolyi György: Lelkedhez szólok /Antivers/

Már megint hamis!
Te siket barom.
Sem pardon, sem szánalom, mert gyógyírban a zöld ködök.
Fuvola szól, szennyvíz csöppen,
A vödörben.
Folyton szomjazol,
Darabos ronda íz.
Ez nem tiszta víz, ez semmi.
Ettől tönkre lehet menni, De mindig csak gyalog.
Lógó beledet hurcolod, a porban, piszokban szól a dal.
Már megint hamis!
Korhadó torkodból büdös dal szivárog, te török átok,
A kegyelem messze van, ha van.
Kuszmadt veréb vagy, és tűzmadarat játszol, melegben fázol,
Hidegben is.
Műszárnyakat rázol, félremagyarázol, hangod betölt illemhelyeket,
Te csapzott, kopott Kékszakáll,
Te roggyant trubadúr, egyhúrú lantod pengeted, énekeddel olvasztasz jeget,
Már megint hamis!
Hát nincs füled?
Elhullott mindened a nagy csatában, a pincében, a rozsdás aságyban,
Te nyomorult antihős.
Krómoxidzöld hajnalon, rozoga balkonon jöjjön rád a szarás,
Sohase más,
Mert így helyes és igazságos, nézze az egész város,
Mint folysz végig a fal kövén, te ócska rém, ezt érdemelve.
Ha már nem lehetsz medve, ne légy görény,
Kérődző tehén, vagy bamba árny.
Viharban hasadt vitorlavászon,
Káron lyukas ladikja,
Széthasad tőled az is,
Már megint hamis, amit gondolsz,
Hiába dorombolsz, nem figyel oda.
Te ostoba.


Kép: Kapolyi György alkotása

Radmila Marković: Vallomás 4

Érzem a szellő súgását.
Értem a szívem miért fáj.
Szerelem heve tova szállt.
Hamuból  lesz Főnix madár?

Húsomba mar, ami már volt,
tegnap árnyéka csupa folt.
Holnap küszöbe áll-e még ?
Vagy lelkemért gyertya ég?

Bezárt ajtómön kopognak.
Hozzám, vagy értem szólnak?
Templomnak vészharangja
döngeti bús falait házamnak.

Sebbel, mosollyal feküdtem,
dallal vagy búval ébredtem.
Szeretetem legszebb kincsem.
Itt hagyom Nekik és Neked.

Seres László: Könnyek nélkül

Mit nekem a fájdalom
lenyelem eltorzult arccal
mint a könnyeket
s visszamosolygok rá
mintha semmi se fájna
ne üljön győzelmi tort
felettem míg élek

Ezt tettem kölyökként
nagyobb hatalmak
előtt is büszkén
mikor anyám gyötört
- szívem majd meghasadt -
be nem vallott bűneimért
s én megszeppent dacban
konokul ellenálltam

Mit nekem a fájdalom
se anyám se bűnöm nincs már
- magam korholom ezért is -
s szeretném, ha lenne s fájna
a ki nem mondott szó újra
amit jól tudott ott akkor is
csak tőlem akarta hallani
lélekvezeklő csendben    

Urbán-Szabó Béla: Szárnyalás

Veled és általad
kerüljük az árnyakat,
veled és általad
növesztjük a szárnyakat.

Általad és veled
keresed a szemem,
keresem a szemed,
általad és veled
voltunk ketten
és lettünk egyek.

Veled és általad
kerülgetjük az álmokat,
veled és általad
éljük a vágyakat.       

Tóth Sarolta: A rém

Szobámban
középen áll a ládám,
turkálok rongyok között bokáig
egyedül, árván, állván
Rámolok báván,
Rém ül a ládám hátán.
Rémülten bámulok rá,
ládába vánszorog, rémült a Rém,
ládára révülten
ráülök én,
Félek,
mert belülről
dörömböl, könyörög,
esengve nyöszörög, menekülni szeretne
a Rém, szegénykém. tőlem fél.
Sajnálom,
nem bánom, elengedem,
hadd meneküljön, csak engemet kerüljön. el.
Rámolok, bámulok magamon
ámulok, talán bolond
vagyok én?
De jó, hogy ébredek,
most gyorsan felkelek, megnézem,
ládámon ott ül-e Rém,
elűzte álmom a
nappali fény.
Kémlelek,
keresek, kinyitom a láda fedelet,
üres - ez tény! - rémálom volt csak most
belátom a tünemény.
Biztonság okából
ládát a szobából kidobom én,
álmomban se jöjjön vissza
az ijesztő Rém.
Már nem is rámolok,
most inkább elfutok, hátha
megbolondulok ébren,
mert - elkap a Rémem.
Ládában ébredek,
holdkóros lehetek tán?
Jó lesz, ha vigyázol
fuss el a ládától,
elkap a Rém:
félj, mint én!

Kőhalmi Levente: Mikor emlékeim eltemettem

Mikor emlékeim eltemettem,

az eső s a hó csendesen szitált,

szalutálva szaladt lefelé a hold is,

mert mi rám várt, az bú, bánat s nyomorúság.

Megalázottá válva,

mi mindahányan fekvő mezőn állva

bűnbocsánatért esedezünk,

s bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk.

Mikor emlékeim eltemettem,

ócska varjak károgtak felettem,

zúzmarává fagyott leheletem,

s ázott a hold megfáradt fényében,

mi felhők közül kiszakadt, mint fénybuborék.

Szemem szélén szétpattant egy könny,

mely borúsan csordogált,

miként fényalagútban a bűntudat,

mi mint megőrült emlékkép

nyomasztja múltamat.

Mikor emlékeim eltemettem,

a csend volt síri, s a zavart elme süket,

némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket

Isten felé, mert kirótta ránk

a kegyetlenség lángok nélkül izzó fáklyáját.

Mikor emlékeim eltemettem,

fehér tejjel meghintett a múlt.

Arcomra ráncokat vájt tavaszra vált gyászom.

Megróttam az átkaimat,

mit szerteszórt a mély tisztelet,

bár barázdálta rőt szeretet,

mégis halált kiált az ismeretlen, mi felvértezett,

ami megmaradt, csupán emlékezet.

Riba Ildikó: Szívem csókja

ablakomban hold kandikál
ezüst fénye motoszkál
szívem csókja hűvös ajka
viszi éber létem kacagva

tavaszi illatözön köszön
ábrándos álmaimat szövöm
hajnal hűvöse bújik felém
vágyak illannak halk neszén

emlékek keresnek nyomokat
felidéznek fél-szép szavakat
múló varázst nem keresek
reggel ragyogásban ébredek

Kapolyi György : Halott életek

A hatalmas, és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.
A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.
Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny  gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.
Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.
A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.
Szárnyai  megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.
Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.
Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.
A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.
Másnap már- tiszta fejjel-  bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.
Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.
Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.
Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, - mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.
Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.
Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.
Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.
Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.
A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.
A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.
Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.

A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.
De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.

A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.


Kép: Kapolyi György 

Radmila Marković :Magyar szólások és közmondások

Míg jól éltem,
 királytól sem féltem.
Aztán dugába dőlt
 minden tervem.
Ha haladtam elvárták,
amennyit előre, kettőt hátra.
Szívem titkos reményét
ebek harmadjára vetették.
Lelkem nyugalmát,
 a sutba helyezték.
Gondolataim menete
a tragacson esett át.
Akaratom rázták,
mint Krisztus a vargát.
Egy életem, egy halálom.
jégre léptem, nem
 féltem az eleséstől, a haláltól.
Bajszos emberrel még ma is
a sarat kiállom.
No, de hagyjuk!
Sok beszédnek, sok az alja.
Inkább énekeljük:
Úgy szép a szegénység,
ha semmink sincs.

Muszrai Anikó: Egyedül vagyok

Egyedül vagyok.
Sötét az éj.
Halványan hallom csak,
ahogy a hajlongó fák ágai
azt suttogják: Ne félj!
De én mégis félek.
Néhány riasztó alak
a csendes utcán halad.
Pár elveszett lélek,
aki mind kint marad,
ha haza nem ér mielőbb.
Csak kopogó léptek
párás ablakom előtt.
Fussatok, siessetek!
El ne késsetek,
ahogy elkéstem én régen.
Nincs, ami utat mutat,
csak pár csillag az égen.
Megvilágítják a sűrű lombokat.
Testem a széltől borzong,
szívem a téltől borong,
míg lelkem a légben bolyong.
Egyszer otthonra talál.
Mert így akarom.
Ég felé emelem két karom,
hadd járjon át
a Hold szelíd fénye.
Fohászt küldök az égbe.
Hűs levegő karol át.
Kicsit még maradok.
Átvirrasztom az éjszakát.

Tóth Sarolta: Nosztalgia

Emlékezz!
Szerelmes levél
neked írták.
Kezedbe vettél,
nem olvastál.
Dobj fel magasra,
Ha leestem,
Taposs laposra!
Göngyölj össze,
Rakj fel a polcra.
Évek múlva
Emlékezz vissza
Levelemre
Olvasd el újra,
Nosztalgiázz!
Vad szenvedélyes ,
viharos éjszakák
emléke messze szállt.
Gondolj a múltra,
Vissza ne várj!
Szerelmünk vára
Összeomlott,
Romjai alatt
Levél maradt.
Gyűrött, tépett.
A tűz kiégett.

Kőhalmi Levente: Kétely

Cigarettám füstje szeretve úszik belém,

kifelé reppenve köröket terít elém.

Vörös fényárban úszva

repül, mint szenvedély, a kétely.

Tudom, mi az, mi megtér és siet vissza,

ezer erőt sugallva,

néha csinál belőlem megváltót

vagy gerinctelen bűnbánót,

piheként pihen meg ujjaim fölött,

túlszárnyal rajtam, s fentről rám röhög.

Viszolygást lök, mert belőlem származik,

tehetek bármit – vihog csak hajnalig,

és tovább kacag e szakadt darab,

mert része volt testemnek,

s páráját hányta ablakára megvakult szememnek.

Riba Ildikó: Pillangó

közömbös gyertyaláng
pirosan pislákol
bűvkörében kába
pillangó táncol

fájdalmat sem érez
régen beleunt életébe
hímpora hull
sercenő szárnyáról

suttogva utolsót szól
búcsú nélkül távozott
számolt percű
élete ennyi volt

Kapolyi György: Kedves én

A te életedben is vannak visszatérő gondolatok, más is így lehet ezzel, csak nem gondolja végig. Nagyon jól teszi, mert csak ideges és elbizonytalanodott lenne tőle, de egy centivel sem okosabb. Mert mitől lennél feldobott, hiszen egyetlen felvetésedre sem jön válasz, és folyton kérdezni, csak úgy értelmetlenül, aztán csak a csend, hát akit ez kielégít, az tiszta hülye.
Itt van a született hülyeség behozhatatlan előnye, ami jóllakottságot szül, és életkedvet.
Az említett állapot biztosít egy megelégedett- lebegő életet, az egész egy rózsaszín habcsók, ami- lásd be- jobb mint a csukamájolaj, ami a valóság itala.
Ezért van az, hogy visszatérően feszegetek egy témát, ami talán nem lehetne, ha valaki végre válaszolna.
De nem teszi, mert tesz az én problémámra, ami nem éppen szép dolog. Így marad az ismétlődő kérdezgetés, és már engem is idegesít, de akkor is kérdeznem kell.
Én folyton kérdezek, ő soha nem válaszol. Érdekes játék, kár hogy megszokhatatlan.
Nincs más hátra, megint rágd le az ismerős csontot.
A már kihűlt múlt eseményei és történései folyton visszaköszönnek a jelenben, lekeverednek a ma ügyeivel, és közösen meghatározzák a remélt holnap lehetséges eseményeit, történhetőségeit.
A folyton változó jelen, amit csak a múlt megkövült igazságai fékeznek- az örök  megváltoztathatatlanban,- ami nélkül a jelen egy arc nélküli lávafolyam, ami mindent elhamvaszt, és majd egyszer, talán, kihűlt, megkövesedett testén, hajlandó lesz megkapaszkodni valami élet, valami gyom.

És akkor lesz a jövő, az a jövő, még akkor is, ha nem szokás éssel mondatot kezdeni,- amire nem vagyok kíváncsi, mert én már akkor nem leszek sehol, és rám nem lehet semmiféle hatással.

De valahol minden ismétlődik, reprodukálja önmagát, tehát számomra a már nem létező jövő is valahol olyan lesz mint a múlt, vagy a jelenlegi jelen, ami a múlt és most keveréke. Így, - ha közvetve is,- de tudom, mit nem fogok megélni.

Mert a távoli jövőben is nappal lesz világos, és éjszaka sötét, és felülről lefelé fog esni az eső,  mindenünnen fog fújni a szél, és minden születik és meghal, mert valójában nincs új a nap alatt, mert egy örök körforgásról van szó, legfeljebb kis színváltozások elképzelhetők, mondjuk kékebb az ég, és valami pirosas lesz ami zöldes volt hajdanán.
De ezek a piszlicsári dolgok nem változtatnak a lényegen, azon a lényegen, amit ma sem értünk.
Mert a dolgok nélkülem folynak, nehézkesen gördülnek a már eldöntött előre felé, és ugyan úgy nem lesz jelentősége, mintha az eldöntött visszafelé irányában gördülnének.
A történések folyásiránya közömbös annyiban, hogy nem változtathat tartalmi lényegén.
    Mert egyszer valaki meg fogja határozni a lényeget, ami lehet, abban rejlik, hogy nincs neki, csak úgy történik, és halandónak mi köze hozzá.
Ha érteném is, mi miért van úgy, ahogy van, akkor mi van? Akkor sincs semmi, mert ez egy automatikusan működő rendszer, amit mozgat valami, vagy csak tehetetlensége folytán mozog.
A volt és van egyidejű élő jelenlétét csak figyelni lehet, olyan messziről amennyire lehetséges, de még lehessen látni mi történik.
A nehézségi erő nem engedi, hogy fölé röppenj az eseményeknek, és tisztán átlásd az egészet, mert félő, hogy beleordítoznál a dolgokba, ami nem a te kompetenciád, és csak zavart keltenél otromba és neveletlen jelenléteddel.
Aztán a keltődő káosz következményeit neked kéne elviselned, és az egész mindenség zengene panaszaidtól.
Esetleg rossz irányba torzítanád a kialakulófélben lévő jövőt, ami alakulásában képlékeny, és könnyen sérül.
Aztán a neked köszönhetően eltorzult jövőt az abban élőknek kell elviselnők, elátkozva téged haló poraidban, mert a múlt akkor is jelen lesz az akkori mostban, és mindenki tudni fog hajdani ocsmány magatartásodról.
Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, sem a múltban, sem a jelenben, és távoli jövőben nem jelentesz semmit, és nyeld le ezt a békát, mert ha nem akarod, majd valaki segít lenyelni, és akkor megtanulod, hol lakik az Úristen.
Mert nem baj hogy vagy, a baj az, hogy jóval több van belőled, mint kéne, és ez okozza az állandó zavart.
Félő, ha ez így megy tovább, valaki megunja ott a felhők felett, és megint lesz egy brutális özönvíz, csak Noé nélkül, és még a megúszás halvány lehetősége is elúszik.
A már kihűlt múlt élő jelenléte lekeveredik a ma eseményeivel, és közösen összerakják a remélt jövőt, amihez semmi közöd.

Te hidd, hogy élsz a mában, magadban cipelve a régi idők tévedéseit, hibáit, és véletlen sikereit.
Hidd el, ez untig elég.

   

Kép: Kapolyi György Almáskert  című rajza

Musztrai Anikó: Újra élek

Mi is lehetne tökéletesebb annál,
mint ami hozzád köt engem?
Tán csak egy pici hópehely,
mi kérges tenyeremre hull,
finoman megmunkált kis kehely,
melyben Isten darabkája rejtezik.
Óh, hát lásd ez egyszer még,
mily ocsúdva, reszketve kél bennem
a csendes vágy feléd, s ki nem huny soha,
miként a jégvirág az üvegen,
apránként keletkezik.
Újra, és újra.
De fellobban, miként robbanó
csillagok teszik, ha ütköznek világokkal,
mikor melléd érkezem.
Megérintenélek.
De félek, hamunként parázslanék el,
ha megfognád kezem,
ahogyan kigyúl a ház is, a parton veszteglő
ócska, vén ladik,
mikor a perzselő nyári hőség
szikrát lobbant a korhadt fa közepén,
amint fénye az üvegen át
a fókuszban megtörik.
Testem is ily öreg, törődött, szuvas fatörzs,
de nem tudok mit tenni már.
Talán még nem késő, s fiatal,
töretlen, tiszta lelked még befogad,
ahogyan az őszi avar is magához édesgeti
a hervadó, álmos kis virágokat.
Talán kesergő, bús szívem is haza talál,
hisz csak nálad vagyok otthon.
Ha elfogadnád gyenge, ölelő karjaim,
melyek utánad nyújtóznak kérlelőn,
húználak magammal, mint mágnes egyik pólusa,
te, a másik felem, követnél, nem eresztenél,
nem volnál többé idegen,
igaz, őszinte, mély barna szemed
örökké engem nézne csak
vérpezsdítő perzselőn, hűséggel verve meg,
amiképp ragaszkodik kivert kutya ahhoz, aki befogadta.
Add hát nekem ezt a szempárt, csak nekem.
Azt akarom, másé ne legyen.
Álmaimban ibolya színben fluoreszkálsz,
hullámokként kilökődő impulzusaid
elporlasztanak, s magukba szívnak,
s e vakító, tünde lila fénytől
végleg kihull agyamból az értelem.
Szeretlek. Utolsó éledést kábultan érezőn.
Miként parton hajladozó szomorú fűzfák
suhogó lombjait.
S félek, ezt neked soha el nem mondhatom.
Dús hajadba, tenyeredbe bele nem súghatom,
hisz te mindenkié vagy, s így senkié sem,
ahogy a magányosan kerengő bolygók a tenger égen
pergetik véget sosem érő napjaik.
Mardosson bár önös érdektől vezérelt kerge vágy,
űzzön feléd őrülten sikoltó félelem,
nélküled lélegezni sem tudok.
Azért másoknak is adnék belőled egy pici részt.
Ha együtt érkeznénk pattogó, roppanó
öreg kályhád mellé, mely áldott meleget ont,
csillapíthatnád e félszt.
Szemedet sosem adnám, csak az enyém legyen,
mert szelíd pillantásod nélkül megfulladok.
Várlak minden reggel,
mikor új nap virrad álmosan,
s keblemen a szerelem vörös rózsatöveket kibont.
Hogy láthatlak-e még, nem tudom.
De emléked itt ragad bennem végleg,
mint mosott ruhában az illat,
melyet a padláson felejtettek,
s éjjel ott csüng fenn egy apró, árva csillagon.

Seres László: Örök láncon

Kizöldül a hó, s fenn a jégcsapok
lebontják a ház légző gyökerét.
Szellőzteti magát a fagy, csacsog,
fulladozik, mint egy vén zenegép..

Reccsen-roppan nyöszörög akkordja,
sarat loccsant, a Naphoz utat ás
fénylőn, mintha játékos koboldja
volna sorban e láncszemnyi varázs.

Új színeket hoz Évszak-Istenünk,
újabb kihívást emésztő tűzzel,
s hevít a szív, míg búcsút int telünk,
hogy tavaszunkat láncára fűzze.

Radmila Markovity: Gólya-élet

Szárny-nélküli gólya lettem,
naiv lélekkel repültem,
ostromoltam a Napot,
felettem, köröttem
minden ragyogott.
Sas széttárt szárnya,
vijjogó vadászzuhanása
nem rombolt le se jelent,
se, a sokat ígérő holnapot,
nincs szárnyamra nem vadászott,
furcsa éneket rikácsolt ott a
sziklatetőn. Nekem jósolt, de
kit érdekelt akkor bármi is.

Fiókgólya évek, percek alatt
tegnap lettek, ködbe vesztek.
Ormok dőltek robajjal, földrengés
rombolta remény-oszlopom,
falaimon sírva könyörgött a repedés.

Elmúlt rémálom helyére
telepedett a gémeskút
utolsó vödrének hűs vize.
Mindenkor ihatok belőle, de
forr, és arcon fröcsköl,ha
akaratának ellen szegülök,
belém döngölte:
nem lehet,
nem szabad
görcsösen szorongatni
hitetlen voltodat.

Urbán-Szabó Béla: Egy régi dal

Egy régi dal,
egy régi kép,
új az ének,
várod az estét,
az emberek félnek;
egy régi dal,
egy régi kép,
kérés a reménynek,
miért és kinek,
minek éljek?
Egy régi dal,
egy régi kép,
túl az őrültségen,
a napi keménységen.
Szólj a halál
jegyesének!
Egy régi kép,
egy régi dal,
tánc az éjszakába;
nem enged, visszatart
szívem kalodája;
egy régi dal,
egy régi kép,
forgás a tegnapból
a mába,
egy lépés a halálba;
egy régi dal,
egy régi kép,
zuhanás az éjszakába,
ölelésre várva;
egy régi dal,
egy régi kép,
új az ének,
álomba zuhant
idegek,
ölel sötétje
az éjnek

Tóth Sarolta: A nagy agy

Agya adja az ötletet,
elképzeli a terveket.
megkeresi a szervezőt,
megtalálja a tervezőt.
elkészül a mű makettje,
kiállítják közszemlére.
akár tetszik, akár nem,
az alkotás elkészül.
lehet vele dicsekedni,
lám, mi ezt meg tudtuk tenni.
központi agy hatalma nagy,
ellenvetést ő sosem hagy.
csak ő tudja, mi jó neked,
fektesd bele a pénzedet.
ha nem tetszik, ne nézd meg,
a nagyvilág vár téged.