Tóth Sarolta: bizonytalan jövőm
Ha nem javul az életed,
keress egy erős kötelet!
Voltam, vagyok, meddig leszek?
Tegnap ettem, holnap eszek?
Régi ruhám szakadozott,
kapok-e holnap rongyokat?
Házam elvették a bankok,
erdő mellett sátrat bontok.
Munkát keresek, remélek,
segíts ajánlólevélhez!
Gondolatban gazdag vagyok,
ötletet neked is adok:
Ha nem javul az életed,
másik országba elmehetsz.
Tóth Sarolta
Csősz József: Egy ünnep két arca
Nem súgja senki, mit hoz a reggel,
emlékezésre bensőm kényszerít,
sötét háttérből régi fény szökell...
Anyám, ismét selymes kezed hevít,
amint vállamra biztatón teszed:
Ne félj, fiam, ha lelked háborog,
családod osztja tornyos terhedet...
Ma újra szól fülemben bölcs dalod.
Anyám, te rég a verseimben élsz,
s ha olvassák majd zsenge unokák,
számukra lehet valós és mesés,
hisz sosem láthatták a dédmamát.
Csendes temető - hűs, virágzó rét,
öreg nap nedves szememből iszik.
Otthon egy anya várja gyermekét,
s csokrára küldi örömkönnyeit.
Csősz József
Riba Ildikó: Az idő illata
zölden és sárgán
nyílik kicsi virágom árván
kelyhére pillangó száll
nyomában úszkáló ökörnyál
lengő laboda lassan
két karomra hasal
idő illata fáradt fanyar
lábam alatt roppanó avar
mélabús üzenete bennem
lázasan lüktető ütem
nyílik kicsi virágom árván
kelyhére pillangó száll
nyomában úszkáló ökörnyál
lengő laboda lassan
két karomra hasal
idő illata fáradt fanyar
lábam alatt roppanó avar
mélabús üzenete bennem
lázasan lüktető ütem
Kép: Optikai üvegszobor
Kapolyi György: AZ AJTÓ
A sírboltba vivő, kitaposott kő csigalépcső, érdes felülete alatt, vészjóslón csikorgott a bakancs talpa.
Szűk alagútja, a benne rekedt áporodott valamivel, mindenre emlékeztetett, csak levegőre nem.
Falai fényesen izzadtak, undorító, nyálas állaguk ráragadt a tenyerére, ahogy meg-megérintette, biztonságérzete kedvéért.
Az időtlen csendben, léptei kellemetlenül erős zajként hatottak, pattanásig feszült idegeire.
Nem emlékezett rá, hogy hányadszor fordult vele a lépcső, hiszen folyamatos forgásban süllyedt, egyre lefelé vele, arcáról lomhán csöppent mellkasára az izzadtság, eláztatva derékig kék vászoningét.
Messze a feje felett, hatalmas, tompa dörej hallatszott, a hang ólomfolyamként görgött lefelé a végtelennek tűnő szűk alagútban, maga előtt tolva, a vastag, áporodott levegőt. Megtorpant, mindkét tenyerét nekiszorította a vizes falnak, úgy érezte, a lezúduló bűz, lelöki a lépcsőről.
Becsapódott a bejárat nehéz vas ajtaja, csak az lehetett ez a hang, villant át tompuló elméjén. Arra emlékezett, hogy az ajtó, nagyon nehezen nyílott ki, mikor felfeszegette, egy vasdarabbal, és a belső oldalán, nem volt kilincs.
Sokáig állt, teljes tanácstalanságában a falnak támaszkodó testtartásban, ösztönösen indult volna felfelé, de nem volt biztos benne, hogy van a lábaiban ehhez elég erő.
Lerogyott a durva kő lépcsőfokra, érezte, hogy felfelé kúszik testében a hideg.
Magába roskadtan, agyonerőltetett lábait kinyújtva ült. Nem voltak gondolatai, nem érzett sem szorongást, sem félelmet.
Olyan valószínűtlen, és képtelen volt az egész, remélte, csak álmodik.
A nagy, fulladt csendben, halk, nehéz léptek hallatszottak fel valahonnan a mélyből. A csusszanó, súlyos hang mellett, hallhatóvá lett, egy hörgő, nehéz légzése valaminek, ami erősödött.
Most, indulása óta, először kezdte torkát szorítani egy semmihez nem mérhető, hatalmas félelem.
Ordítani, sikoltozni sem volt képes, elment a hangja.
Mozdulni sem tudott. Egy vinnyogásra emlékeztető, artikulátlan hang tört fel végre a torkán, úgy érezte, az egész tüdejét kitépi mellkasából valami, és a hanggal kisodródik a tátott száján.
Eszelősen rugdalózva, karjait szétcsapva, akkorát dobott megfeszült törzsén, hogy az ágyáról is leesett.
Csúnyán bevágta fejét az éjjeliszekrény sarkába, amitől éles fájdalma felébresztette.
A szobában, az éjszaka csendjén kívül, nem volt semmi, az utcai lámpa tompán beszűrődő fényén kívül.
Ami változott, az a vitrin, és a kályha között, a falon megjelent rozsdás vasajtó képe, ami félig nyitva volt.
Kép: Kapolyi György alkotása
Markovic Radmila: Magányos farkas 1
A völgykatlan két oldalát sziklák vigyázzák. Imitt-amott, egy –egy ugrani készülő kidudorodás látható, de nem fog elrugaszkodni a mélybe, mert oldalából haragos zöld színű növény díszeleg.
A sziklák tetején egészen más világ borul a tájra. A meredek sziklafaltól pár méterrel arrébb, cserjék, bokrok, mint fodros szoknya, ölelik a burjánzó fákat, majd az erdő fái közé az égbolt is belehajlik. Messziről nem látható, nappal nem is olyan forgalmas az élet a fák között. Madárcsicsergés tölti be az egész terepet, az egyik fütyörészik, a másik trillázik, a harmadik rekedt hangja is kihallatszik. Egymással versenyeznek, ki tudja szebben kifejezni pici lelkének örömét vagy bánatát.
Mivel völgykatlanról van szó, annak másik oldala hol meredek, hol valamivel lankásabb, de itt sem maradnak el az erdős területek. Hasonló élet folyik mindkét oldalon.
Ami az egészben a legszebb, itt lenn, egy patakocska folydogál a sziklás talajon. Hol átugorja az évek hosszú során nagyobb, ám simára mosott követ, ilyenkor fehér habja díszíti a napsugarat visszaverő, békésen előre haladó, friss illatot árasztó csendet.
Ebben a természeti szépségben nem csak gyönyörködni lehet, de szomját olthatja az erdő összes lakója.
Mint minden erdő, ez is menedéke az őzeknek, nyulaknak, rókáknak, farkasoknak, és még rengeteg kisebb nagyobb állatnak.
A ragadozók, főleg éjszaka vadásznak élelem után, de nappal sem restelkednek. Ki hinné, hogy egymás között, gondolatban társalogni képesek egymással. Pedig igaz.
Az a rege járt szájról szájra, hogy egy alkalommal a nyuszi lemerészkedett a patakhoz szomját oltani, de a farkas a közelben tartózkodott, és a patak másik partjáról rámordult a nyuszira.
– Elkotródj innen! Nem látod, inni szeretnék, te meg nyálas száddal bemocskolod a vizet.
– Hogy tehetném-, mondta a nyuszika-, amikor nem is vagyok nyálas, ezen kívül te ott, én meg itt vagyok.
– Ne feleselj velem! Takarodj oda, ahonnan jöttél! –, üvöltözött a farkas, és közben az ő nyála csorgott, már érezte is szájában a finom nyuszi húst.
– Szomjas vagyok.
– Majd igyál máskor.
– Én most akarok inni!
– Na, megállj csak, te szófogadatlan kis szőrpamacs, most rögtön megeszlek!
Ezzel nekirugaszkodott, beletaposott a kristálytiszta patakocska vizébe, és már majdnem elkapta a megszeppent nyuszit, aki félelmében összehúzta magát, és meg se tudott moccanni. Ifjú volt, és nem tanulta még meg a szüleitől, mi az a veszély.
Igen ám, de ezt az egész folyamatot a bokor mögül figyelte a medve. Amikor észrevette, hogy több az egy a kettőnél, akkor két lábra emelkedett, rábődült a farkasra.
– Meg ne próbáld! Meg ne próbáld, mert kiterítem a bőrödet szárítani a napra.
A farkas mind a négy lábával lefékezett, megállt, és mint aki kővé dermedt, úgy maradt. Az első két lába kiegyenesedve fejétől jóval előrébb, az utolsó két lába egészen a hasa alatt volt, kis híján fenékre esett.
– Nyuszika gyorsan igyál, és szedd a lábad anyukádhoz és apukádhoz! Meg ne lássalak még egyszer, amint egyedül elkószálsz otthonról. Te meg hátra arc, és meg ne tudjam, mennyire szeretsz ezután is hősködni. Különben, mondd meg az egész famíliádnak, hogy itt, ezen a helyen mindenki nyugodtan ihat. Nem bántja senki a gyengébbet. Ezért én szavatolok!
Így is volt sokáig, de egy nap emberek jöttek villámot szóró bottal, és a medvét is leterítették. Elvitték
Még egy ideig tartott az egyesség, de ugyan ki szegte meg: bizony a farkas.
Azóta, aki gyengébb a farkastól, ne menjen inni a patakra, mert hiába van igaza, a farkas az erősebb.
Mégis egy napsütéses szép vasárnap délután az őzek úgy érezték, szaglásztak a levegőben, majd meggyőződtek, nincs ellenség a patak környékén, és elhatározták, elmennek szomjukat oltani. Friss patak vize, a fűvel megtelt gyomornak nagyon jól jön. A fiatal gidák gyorsan, ügyesen iparkodtak a patakot elérni, míg szüleik szabályos tempóval haladtak. Alig értek le a patakhoz, és elkezdték mohón szürcsölni az életet adó átlátszó friss vizet, a völgykatlan szélének bal oldalán megjelentek az ordasok. Fogaikat vicsorgatták, vezérük jelt adott a támadásra. Az őzek vezére is riadót jelzett, futásra ösztökélte népét.
Tudták a farkasok, tudták az őzek, kinek lesz tragédia, kinek trófea, valamelyik gida biztos áldozatul esik. Ebben a pillanatban az égből egy hatalmas medve jelent meg, csillogott a levegő körülötte,
hangja félelmetesebb volt, mint amit valaha is hallani lehetett.
– Megállni gazfickók! Megszegtétek az egyességet. Tovább egy lépést sem tehettek, mert én nem engedem. Az őzeket, a gyengéket még egyszer utoljára megmenthetem, de rátok büntetést szabok. Mivel eddig nem tudtátok mit jelent elveszíteni családod szeretett tagját, hát ha bármelyikteknek a felesége vagy a férje meghal, lelövik, vagy bármi történjék vele, a párja örökre magányos marad. Minden telihold alkalmával vonyítva sirassa párját.
Azóta vannak magányos farkasok az egész világon.
Kép: Markovics Gábor Magányos farkas című alkotása
A sziklák tetején egészen más világ borul a tájra. A meredek sziklafaltól pár méterrel arrébb, cserjék, bokrok, mint fodros szoknya, ölelik a burjánzó fákat, majd az erdő fái közé az égbolt is belehajlik. Messziről nem látható, nappal nem is olyan forgalmas az élet a fák között. Madárcsicsergés tölti be az egész terepet, az egyik fütyörészik, a másik trillázik, a harmadik rekedt hangja is kihallatszik. Egymással versenyeznek, ki tudja szebben kifejezni pici lelkének örömét vagy bánatát.
Mivel völgykatlanról van szó, annak másik oldala hol meredek, hol valamivel lankásabb, de itt sem maradnak el az erdős területek. Hasonló élet folyik mindkét oldalon.
Ami az egészben a legszebb, itt lenn, egy patakocska folydogál a sziklás talajon. Hol átugorja az évek hosszú során nagyobb, ám simára mosott követ, ilyenkor fehér habja díszíti a napsugarat visszaverő, békésen előre haladó, friss illatot árasztó csendet.
Ebben a természeti szépségben nem csak gyönyörködni lehet, de szomját olthatja az erdő összes lakója.
Mint minden erdő, ez is menedéke az őzeknek, nyulaknak, rókáknak, farkasoknak, és még rengeteg kisebb nagyobb állatnak.
A ragadozók, főleg éjszaka vadásznak élelem után, de nappal sem restelkednek. Ki hinné, hogy egymás között, gondolatban társalogni képesek egymással. Pedig igaz.
Az a rege járt szájról szájra, hogy egy alkalommal a nyuszi lemerészkedett a patakhoz szomját oltani, de a farkas a közelben tartózkodott, és a patak másik partjáról rámordult a nyuszira.
– Elkotródj innen! Nem látod, inni szeretnék, te meg nyálas száddal bemocskolod a vizet.
– Hogy tehetném-, mondta a nyuszika-, amikor nem is vagyok nyálas, ezen kívül te ott, én meg itt vagyok.
– Ne feleselj velem! Takarodj oda, ahonnan jöttél! –, üvöltözött a farkas, és közben az ő nyála csorgott, már érezte is szájában a finom nyuszi húst.
– Szomjas vagyok.
– Majd igyál máskor.
– Én most akarok inni!
– Na, megállj csak, te szófogadatlan kis szőrpamacs, most rögtön megeszlek!
Ezzel nekirugaszkodott, beletaposott a kristálytiszta patakocska vizébe, és már majdnem elkapta a megszeppent nyuszit, aki félelmében összehúzta magát, és meg se tudott moccanni. Ifjú volt, és nem tanulta még meg a szüleitől, mi az a veszély.
Igen ám, de ezt az egész folyamatot a bokor mögül figyelte a medve. Amikor észrevette, hogy több az egy a kettőnél, akkor két lábra emelkedett, rábődült a farkasra.
– Meg ne próbáld! Meg ne próbáld, mert kiterítem a bőrödet szárítani a napra.
A farkas mind a négy lábával lefékezett, megállt, és mint aki kővé dermedt, úgy maradt. Az első két lába kiegyenesedve fejétől jóval előrébb, az utolsó két lába egészen a hasa alatt volt, kis híján fenékre esett.
– Nyuszika gyorsan igyál, és szedd a lábad anyukádhoz és apukádhoz! Meg ne lássalak még egyszer, amint egyedül elkószálsz otthonról. Te meg hátra arc, és meg ne tudjam, mennyire szeretsz ezután is hősködni. Különben, mondd meg az egész famíliádnak, hogy itt, ezen a helyen mindenki nyugodtan ihat. Nem bántja senki a gyengébbet. Ezért én szavatolok!
Így is volt sokáig, de egy nap emberek jöttek villámot szóró bottal, és a medvét is leterítették. Elvitték
Még egy ideig tartott az egyesség, de ugyan ki szegte meg: bizony a farkas.
Azóta, aki gyengébb a farkastól, ne menjen inni a patakra, mert hiába van igaza, a farkas az erősebb.
Mégis egy napsütéses szép vasárnap délután az őzek úgy érezték, szaglásztak a levegőben, majd meggyőződtek, nincs ellenség a patak környékén, és elhatározták, elmennek szomjukat oltani. Friss patak vize, a fűvel megtelt gyomornak nagyon jól jön. A fiatal gidák gyorsan, ügyesen iparkodtak a patakot elérni, míg szüleik szabályos tempóval haladtak. Alig értek le a patakhoz, és elkezdték mohón szürcsölni az életet adó átlátszó friss vizet, a völgykatlan szélének bal oldalán megjelentek az ordasok. Fogaikat vicsorgatták, vezérük jelt adott a támadásra. Az őzek vezére is riadót jelzett, futásra ösztökélte népét.
Tudták a farkasok, tudták az őzek, kinek lesz tragédia, kinek trófea, valamelyik gida biztos áldozatul esik. Ebben a pillanatban az égből egy hatalmas medve jelent meg, csillogott a levegő körülötte,
hangja félelmetesebb volt, mint amit valaha is hallani lehetett.
– Megállni gazfickók! Megszegtétek az egyességet. Tovább egy lépést sem tehettek, mert én nem engedem. Az őzeket, a gyengéket még egyszer utoljára megmenthetem, de rátok büntetést szabok. Mivel eddig nem tudtátok mit jelent elveszíteni családod szeretett tagját, hát ha bármelyikteknek a felesége vagy a férje meghal, lelövik, vagy bármi történjék vele, a párja örökre magányos marad. Minden telihold alkalmával vonyítva sirassa párját.
Azóta vannak magányos farkasok az egész világon.
Kép: Markovics Gábor Magányos farkas című alkotása
Farda József: 22 nap…
Ma is szeretettel emlékszem arra a napra, amikor a lelkem egy új anyát kapott. A fizikai valóm apró, kicsi gömbként kelt életre és napról napra változott, alakult. Bár már sokadszor éltem meg ezt, mégis izgatott kíváncsisággal figyeltem a külső burkom minden rezdülését. Ahogy egyre jobban beágyazódott az anyai testbe, keresve a védelmet és a biztonságot.
Anya még talán nem is tudja, de már itt vagyok, létezem, gondolkodom. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, ahogy összekapcsolódtunk. Megtudtam, hogy már várnak, akarnak, jobban, mint bármi mást ebben a földi életben. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen annyi mindenen keresztül mentem már. Voltam elkényeztetett, lelki sivár lány, meg nem értett kamasz fiú, szülők által terrorizált áldozat, és akaratgyenge senki. Amennyire visszaemlékezem, az eddigi életeimhez hasonlóan, jól fejlődtem egy ideig. De aztán lelassult minden, valami nem működött jól. Még nem akartam meglátni a világosságot, de egyik nap hírtelen rám tőrt, és nagy kezek kiemeltek a biztonságot nyújtóból. Egy műanyába kerültem, még fejletlen szemeimet bántotta az állandóan világító. Gyenge volt még a külsőm, de ha már így alakult próbáltam felfedezni a körülöttem lévőt. Ahogy tisztult a látásom, körülnéztem. Ugyanilyen kalitkákba zárva sorstársakat fedeztem fel. Fehér ruhások, sietve közlekedtek körülöttünk, időnként benyúlt hozzánk két kéz és valami nagyon fontosat tettek velünk. Ahogy a többiektől megtudtam, mi voltunk a korán érkezők. Biztattak, hogy ez nem olyan nagy baj, majd megerősödünk, és hipp-hopp kikerülünk innen, el is felejtjük, hogy valaha itt voltunk. Izgalommal vártam, hogy anya végre a közelembe lehessen. Amikor bejött és megkérdezte, hogy melyik vagyok én, egyből megismertem a hangját. Odajött, és láttam rajta az aggodalommal vegyes boldogságot. Sajnos ebben az állapotomban nem kerülhettem ki a védelmezőmből. Nagyon hiányzott az előző életeim kedvenc pillanata, amikor végre odabújhattam az anyai testhez és eggyé válva vele, degeszre tömhettem a bendőm. Olyan jó volt ilyenkor elaludni, úgy, hogy a szám sarkából még folyt ki az életet adó. Ehelyett csak rideg kezek hozták a táplálót, de ennem kellet, hogy javítsam a szilárd külsőm állapotát, és végre kikerüljek innen. Meg is indult a fejlődésem, szépen gömbölyödtem. Anya, amikor csak lehetett itt volt, ha tehette megsimogatott, erőt adva, vagy csak ült itt mellettem és csak jelen volt. Néhány nap elteltével meglátogatott apa is. Persze őt is megismertem a hangjáról, hiszen sokat dörmögött odakintről biztatásul. Nagydarab, szőrösképű egyed volt, akkora tenyerekkel, hogy simán elfértem bennük. Próbált a maga módján megsimogatni az üvegkalitka oldalán lévő nyíláson keresztül, hát lesz ez még jobb is.
16. napja voltam már a fényben. Szépen fejlődtem, már felcsillant a remény a kiszabadulásomra. Éjszaka volt, csendes minden. Egy új kéz nyúlt be hozzám és hasra fordított. Nem nagyon szerettem ezt a pózt, jobban éreztem magam az oldalamon. De így is mély álomba merültem. Reggel ébredés után nem éreztem magam valami jól, rázott a hideg, kijött belőlem minden. Aggódó tekintetek lestek be, kezek babráltak velem, ijedt képpel megérkezett anya is. Most jól esett volna egy biztató simizés, de nem lehetett. Állapotom napról-napra romlott, a felszedett dekáimat fokozatosan leadtam. A 20. napon elvesztettem a tudatom és a reményt is az életbemaradásra. A 22. nap hajnalán megállt a szív és nem ment tovább. Egy ideig még a testben maradtam, nem akartam elhinni, hogy csak eddig tartott a közös életünk. De megszólalt a hang:
−Gyere, mennünk kell…
−De miért csak ennyi volt?
−Ezeknek az emberek így lesznek majd igazán jó szülők. Kellett egy trauma, hogy felébredjenek, mert az elképzeléseik a gyermeknevelésről tévúton járt. Ezért kaptatok 22 napot.
−De én úgy éreztem, hogy ők az igaziak. Nem lehetne egyszer kivételt tenni, hogy velük maradhassak? Nekem ennyi idő elég volt, hogy megszeressem őket.
−Tudod, hogy ez nem lehetséges…
Nehéz szívvel hagytam ott a kihűlt testet. Ahogy emelkedtem, visszanéztem. A korház parkjában egy padon ültek a huszonkét napos szüleim és ahelyett, hogy a kiságyam színéről beszélgettek volna, a temetésem részleteit tárgyalták, majd csend ült közéjük. Apa szólalt meg, talán a helyzetet próbálta megoldani.
−Tudod, mikor jöttem hozzád a vonattal, egyedül ültem a kupéban és nagyon nehéz volt a szívem. Egyszer csak az ajtó előtt eldübörgött egy kislány, majd kisvártatva, visszajött, az üveghez nyomta az orrát és olyan iszonyú fintort vágott, hogy kénytelen voltam elmosolyogni magam. Aztán amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt. Én ezt egy jelnek vettem, hogy születik majd egy huncut lányunk…
A hang újra megszólalt:
−Találkozhatsz velük, mert Te leszel az a lélek, aki visszatérhet hozzájuk…
Soma emlékére…
Farda József
Musztrai Anikó: Elbújnék
Elbújnék
Ha szembe jössz velem,
ha elkerülsz, ha mész tovább,
vagy ha mégis megállsz,
elbújni szeretnék előled.
Szemedbe nem nézhetek.
Látom úgyis, mikor tükörbe nézek.
Gyomromat szorítaná a félelem.
Nem mondom el, amit érzek.
Úgyis csak a csend felel.
Néma szavak.
De mást nem is kérek.
Ne halljam hangodat.
Bár az időm lassan halad,
újra kél mindig a pirkadat,
nehezen szalad minden pillanat.
Hosszú az élet, s én félek.
De emléked
itt ragad bennem végleg,
mint mosott ruhában az illat,
mit a padláson felejtettek,
s éjjel ott csüng fent
egy apró, árva csillagon.
Nem vágyom másra már,
csak hogy magányos éjjelen
mikor az álom elkerül,
üldögélj kicsit velem,
és simítsd meg lázas homlokom.
Érintésed békét terem.
Testem a mélybe merül,
lelkem kicsit felderül,
lágyan ring a tengeren,
mi szemedet tükrözi,
egy mívesen vájt csónakon.
A vámot én fizetem,
bármibe kerül.
De ne kísérj tovább, kérlek,
magányos utamon.
Musztrai Anikó
Riba Ildikó: Gyufaláng
telehold terpeszkedik
trónol felhők közepében
merev üvegszem néz rám
puha plüssmackó fejében
gyors esőcsepp surrog
hűvöse cserfesen cseppen
tőle bőröm borzong
hiába forró szerelem
ne reszkessek se fázzak...
gyufaláng tüze kell nekem
trónol felhők közepében
merev üvegszem néz rám
puha plüssmackó fejében
gyors esőcsepp surrog
hűvöse cserfesen cseppen
tőle bőröm borzong
hiába forró szerelem
ne reszkessek se fázzak...
gyufaláng tüze kell nekem
Kapolyi György: ALGERNON - SZÍVEM
Most balra fogok a sarkon befordulni, mert az a vénember azt mondta a vegyesbolt előtt, hogy menjek tovább egyenesen, és az első alkalommal balra.
Sokáig fogok az öregre emlékezni, mert sosem fogom megérteni, hogy azért mert valaki megvénül, miért kell elhanyagoltnak lenni.Ez a lehordott krombikabátja a kifényesedett könyökeivel, kopott, zsíros gallérjával, öblösre tágított zsebeivel, na és az a deformáltra taposott hajdan barna cipő…
Aktatáskája is egy nadrágszíjjal volt áttekerve, hogy szét ne essen. Degeszre lehetett tömve valami iratfélékkel, ha kitálalja a koszos járdára, hát ember legyen, aki mind össze tudja szedni, a száguldozó kocsik kerekei alól.Fésületlen- ősz haja, drótkeretes szemüvege rejtekében pislogó malacszemei fakó kékjében gyermeki jóindulat derengett.
Volt az egész jelenségben valami meghatóan védtelen, valami lényéből áradó jóindulat, amitől már régen elszokott minden halandó.
A sarkon befordultam balra, ahogy mondta.
Egy csendes utcácskában találtam magam, a hepehupás járdákat kuszmadt akácfák szegélyezték. Hihetetlen volt a mozdulatlanság, hatalmasan dőlt rám, szinte kapkodtam a levegőt.
Nem hogy járókelők nem voltak, de még egy árva veréb sem röppent fel a fonnyadt, vízhiányos ágak közül.
Halkra vettem lépteimet, mert cipőm sarka akkorákat koppant a kövön, hogy minden lépésemkor összerezzentem.A házak elzárkózó közönnyel, csukott ablakokkal figyelték minden mozdulatomat.
A következő sarkon- nem tudom miért- megint balra fordultam. Az elképedéstől földbe gyökereztek a lábaim. Ez az utcácska, pontosan olyan volt, mint amiből érkeztem. Lassan felocsúdtam elképedésemből, és tétován elindultam. Itt is végtelen mozdulatlanság, és fülsiketítő csend.
Csak cipősarkaim éles koppanásai visszhangoztak végigrohanva az utcán, elhalva valahol a messzeségben.Az utca végén ismét balra fordultam, már meg sem lepődtem, hogy ugyan olyan volt, mint amiből érkeztem. Elgyalogoltam a zárt ablaksorok előtt, figyeltem a függönyök mozdulatlan erdejét, még csak nem is leselkedett senki.
Az út közepe felé járhattam, mikor meglepődve vettem észre, hogy nem hallom a cipőm sarkainak éles koppanásait.
De valahogy nem lepődtem meg, egy kellemes fáradtság kúszott agyamból a lábaim felé. Már összekeveredtek gondolataim a valósággal, de nem zavart.
Gépiesen haladtam előre, a csend, és simogató napfény óvatos ölelésében, szinte jól éreztem magam.A kereszteződésben megint balra fordultam. Rövid kis zsákutca tárult szemeim elé, pontosan olyan volt, mint az előző utca.
Az úttesten, egy öregember állt, kopott krombikabátja, kitaposott- hajdan barna cipőiben, nadrágszíjjal átkötött, kitömött aktatáskáját bal hóna alatt szorongatta.
Drótkeretes szemüvegének lencséin, úgy ragyogott a napfény, mint két drágakő.
Sokáig fogok az öregre emlékezni, mert sosem fogom megérteni, hogy azért mert valaki megvénül, miért kell elhanyagoltnak lenni.Ez a lehordott krombikabátja a kifényesedett könyökeivel, kopott, zsíros gallérjával, öblösre tágított zsebeivel, na és az a deformáltra taposott hajdan barna cipő…
Aktatáskája is egy nadrágszíjjal volt áttekerve, hogy szét ne essen. Degeszre lehetett tömve valami iratfélékkel, ha kitálalja a koszos járdára, hát ember legyen, aki mind össze tudja szedni, a száguldozó kocsik kerekei alól.Fésületlen- ősz haja, drótkeretes szemüvege rejtekében pislogó malacszemei fakó kékjében gyermeki jóindulat derengett.
Volt az egész jelenségben valami meghatóan védtelen, valami lényéből áradó jóindulat, amitől már régen elszokott minden halandó.
A sarkon befordultam balra, ahogy mondta.
Egy csendes utcácskában találtam magam, a hepehupás járdákat kuszmadt akácfák szegélyezték. Hihetetlen volt a mozdulatlanság, hatalmasan dőlt rám, szinte kapkodtam a levegőt.
Nem hogy járókelők nem voltak, de még egy árva veréb sem röppent fel a fonnyadt, vízhiányos ágak közül.
Halkra vettem lépteimet, mert cipőm sarka akkorákat koppant a kövön, hogy minden lépésemkor összerezzentem.A házak elzárkózó közönnyel, csukott ablakokkal figyelték minden mozdulatomat.
A következő sarkon- nem tudom miért- megint balra fordultam. Az elképedéstől földbe gyökereztek a lábaim. Ez az utcácska, pontosan olyan volt, mint amiből érkeztem. Lassan felocsúdtam elképedésemből, és tétován elindultam. Itt is végtelen mozdulatlanság, és fülsiketítő csend.
Csak cipősarkaim éles koppanásai visszhangoztak végigrohanva az utcán, elhalva valahol a messzeségben.Az utca végén ismét balra fordultam, már meg sem lepődtem, hogy ugyan olyan volt, mint amiből érkeztem. Elgyalogoltam a zárt ablaksorok előtt, figyeltem a függönyök mozdulatlan erdejét, még csak nem is leselkedett senki.
Az út közepe felé járhattam, mikor meglepődve vettem észre, hogy nem hallom a cipőm sarkainak éles koppanásait.
De valahogy nem lepődtem meg, egy kellemes fáradtság kúszott agyamból a lábaim felé. Már összekeveredtek gondolataim a valósággal, de nem zavart.
Gépiesen haladtam előre, a csend, és simogató napfény óvatos ölelésében, szinte jól éreztem magam.A kereszteződésben megint balra fordultam. Rövid kis zsákutca tárult szemeim elé, pontosan olyan volt, mint az előző utca.
Az úttesten, egy öregember állt, kopott krombikabátja, kitaposott- hajdan barna cipőiben, nadrágszíjjal átkötött, kitömött aktatáskáját bal hóna alatt szorongatta.
Drótkeretes szemüvegének lencséin, úgy ragyogott a napfény, mint két drágakő.
Kép: Kapolyi György Márti c. alkotása
Markovic Radmila: Verebek
Időnként fölröppen
egy ricsajozó
szürke verébsereg,
rajtuk semmi sem különleges,
csak fürgeségük olyan,
mint a csintalan gyerek,
egyszerre döntenek,
és csiripelve a sanyarikafára
csapnak le, félelmükben
remegnek a levelek.
egy ricsajozó
szürke verébsereg,
rajtuk semmi sem különleges,
csak fürgeségük olyan,
mint a csintalan gyerek,
egyszerre döntenek,
és csiripelve a sanyarikafára
csapnak le, félelmükben
remegnek a levelek.
Tóth Sarolta: Teljes élet temploma
Emlékezz rám, rokonodra!
én vagyok a lombok fodra,
áradó folyóknak sodra,
tavaszi szél lehelete,
felhők füstje és permetje,
kikeleti egek kékje,
vágtató paripák fékje,
sasok szárnyán hegyek orma,
szerelmi álmoknak tornya.
Vagyok éjjel, vagyok nappal,
okos ésszel, szép alakkal,
vigasztaló szavaimmal
erőt adó akarattal.
Vagyok az élet kapuja,
vagyok álmaid asszonya,
vagyok anya, vagyok gyermek,
emlékeznek, elfelednek,
mégis őriznek, szeretnek,
segítek az embereknek.
Vagyok minden, vagyok semmi,
neked kell ezt észrevenni.
Veled élek, veled halok,
amíg élek, tied vagyok.
Önzetlenül és egészen,
vállaljuk egymást merészen,
vagyunk, nem is tehetünk mást,
isszuk levünket, mint forrást.
Így lesz teljes az életünk,
a Természet életterünk.
Riba Ildikó: Csorba tükör
szembenézve önmagammal
sorolom mi nem voltam
múlt életem napjaiban
kutatom kérdésemre
komor kételyes válaszokat
tükröm talán kicsit csorba
szépíti arcom csokros ráncait
hitetlenként fintorognék
gúny szava marna mély
jajos sajgó sebet
jövőmet kutatni kár
semmi sem vár
csak csúfondáros csókalány
sorolom mi nem voltam
múlt életem napjaiban
kutatom kérdésemre
komor kételyes válaszokat
tükröm talán kicsit csorba
szépíti arcom csokros ráncait
hitetlenként fintorognék
gúny szava marna mély
jajos sajgó sebet
jövőmet kutatni kár
semmi sem vár
csak csúfondáros csókalány
Kapolyi György: Lázálom
Hát ez tényleg valami olyasmi. Mikor a hátamon megjelentek a szárnykezdemények, azt hittem, valami hülye vicc.Tollasodáskor úgy viszketett, majd megvesztem.
Próbáltam fakanállal, seprűnyéllel vakarózni, de a fal vált be igazán.
Háttal nekifeszültem, és guggoló, majd felegyenesedő mozgással dörgölőztem, míg meg nem könnyebbültem. Az említett előszobafalon, örök mementóként ott éktelenkedik a ledörzsölt festék helye. Elég ronda, de örök emléke a történteknek.
Szerencsémre nem nőttek akkorára szárnyaim, mint egyes szentképeken látni, de ahhoz elég nagyok lettek, hogy ne tudjak tőlük hátonfekve aludni.
Rendszeresen a tükör előtt álltam, félve attól, hogy arcom is megváltozik, de szerencsémre nem mozdult rajta semmi.
Emlékszem, egy keddi napon történt, hogy a már teljesen kitollasodott szárnyaimat próbálgatni kezdtem. Először csak nagy huzatot éreztem a hátam mögött, kellemes volt az augusztusi hőségben, aztán kicsit mintha elemelkedtem volna a padlótól.
Érdekes volt, egészen felvillanyozódtam tőle.
Bár be kell vallanom, az, hogy nem érte talpam a talajt, szorongó és bizonytalan érzést okozott.
Délutánra már úgy belejöttem, hogyha alacsonyan és bizonytalanul is, de kicsit repkedtem a szalonban.
Sikerült levernem az állólámpát, amit még anyámtól örököltem, két hamutartót, és egy porcelánvázát, de hiszem, hogy ez a vandalizmus gyakorlattal megszűnik.
Kimerülten tértem nyugovóra, ezek az izgalmak egészen kikészítettek.
Másnap már hajnalban felébredtem, és kikecmeregve ágyamból azonnal próbálni kezdtem.
Nagy meglepetésemre, úgy ment a repülés, mint egy gyakorlott angyalnak.
Kirepültem a fürdőszobába, majd a konyhába reggelit készíteni. Olajozottan ment minden.
Valami felszabadult boldogságérzésem támadt, dudorászva tettem a dolgomat, minden olyan sokatígérő és reményteli volt, meg sem tudtam az emelkedettségtől szólalni.
Arra természetesen vigyáztam, hogy meg ne lásson senki a házból, azonnal egy rosszindulatú pletyka középpontjává válnék, amire semmi szükségem.
Telefonon rendeltem egy jókora nagykabátot, ha kimegyek a lakásból, szárnyaimat valahogy el kell tüntetnem a kíváncsiskodók elől.
Múltak a hetek, hónapok, úgy repültem, mint egy műrepülő, már el sem tudtam magamat képzelni szárnyak nélkül.
Hetekig vártam, hogy valaki az égiek közül jelentkezik, de nem jött senki. Innen tudom, hogy nem vagyok angyal, csak egy genetikai tévedés, akit nem kötnek sem égi, sem földi szabályok.
Figyelmem ellankadt, ennek köszönhetően kisült, hogy szárnyaim vannak. Volt nagy szenzáció, újságok, filmhíradó, tudós bizottságok, interjúk tömege, de mivel minden csoda három napig tart, ez is lecsendesedett.
A szakértői bizottság nyilvános közleményében leszögezte, a tapasztaltak mit sem bizonyítanak, ez egy nonszensz, mert embernek nem lehetnek szárnyai.
Így napirendre tértek felette, és békén hagytak.
Azóta arany életem van, még nappal is nyugodt szívvel repkedhetek bárhol, ügyet sem vetnek rám, járok- kelek az utcákon, senki nem zaklat.
Mindenki ismeri a szakértői állásfoglalást, embernek nem lehet szárnya, és ami nem lehet, az nincs is.
Kép: Kapolyi György Vangelis című alkotása
Próbáltam fakanállal, seprűnyéllel vakarózni, de a fal vált be igazán.
Háttal nekifeszültem, és guggoló, majd felegyenesedő mozgással dörgölőztem, míg meg nem könnyebbültem. Az említett előszobafalon, örök mementóként ott éktelenkedik a ledörzsölt festék helye. Elég ronda, de örök emléke a történteknek.
Szerencsémre nem nőttek akkorára szárnyaim, mint egyes szentképeken látni, de ahhoz elég nagyok lettek, hogy ne tudjak tőlük hátonfekve aludni.
Rendszeresen a tükör előtt álltam, félve attól, hogy arcom is megváltozik, de szerencsémre nem mozdult rajta semmi.
Emlékszem, egy keddi napon történt, hogy a már teljesen kitollasodott szárnyaimat próbálgatni kezdtem. Először csak nagy huzatot éreztem a hátam mögött, kellemes volt az augusztusi hőségben, aztán kicsit mintha elemelkedtem volna a padlótól.
Érdekes volt, egészen felvillanyozódtam tőle.
Bár be kell vallanom, az, hogy nem érte talpam a talajt, szorongó és bizonytalan érzést okozott.
Délutánra már úgy belejöttem, hogyha alacsonyan és bizonytalanul is, de kicsit repkedtem a szalonban.
Sikerült levernem az állólámpát, amit még anyámtól örököltem, két hamutartót, és egy porcelánvázát, de hiszem, hogy ez a vandalizmus gyakorlattal megszűnik.
Kimerülten tértem nyugovóra, ezek az izgalmak egészen kikészítettek.
Másnap már hajnalban felébredtem, és kikecmeregve ágyamból azonnal próbálni kezdtem.
Nagy meglepetésemre, úgy ment a repülés, mint egy gyakorlott angyalnak.
Kirepültem a fürdőszobába, majd a konyhába reggelit készíteni. Olajozottan ment minden.
Valami felszabadult boldogságérzésem támadt, dudorászva tettem a dolgomat, minden olyan sokatígérő és reményteli volt, meg sem tudtam az emelkedettségtől szólalni.
Arra természetesen vigyáztam, hogy meg ne lásson senki a házból, azonnal egy rosszindulatú pletyka középpontjává válnék, amire semmi szükségem.
Telefonon rendeltem egy jókora nagykabátot, ha kimegyek a lakásból, szárnyaimat valahogy el kell tüntetnem a kíváncsiskodók elől.
Múltak a hetek, hónapok, úgy repültem, mint egy műrepülő, már el sem tudtam magamat képzelni szárnyak nélkül.
Hetekig vártam, hogy valaki az égiek közül jelentkezik, de nem jött senki. Innen tudom, hogy nem vagyok angyal, csak egy genetikai tévedés, akit nem kötnek sem égi, sem földi szabályok.
Figyelmem ellankadt, ennek köszönhetően kisült, hogy szárnyaim vannak. Volt nagy szenzáció, újságok, filmhíradó, tudós bizottságok, interjúk tömege, de mivel minden csoda három napig tart, ez is lecsendesedett.
A szakértői bizottság nyilvános közleményében leszögezte, a tapasztaltak mit sem bizonyítanak, ez egy nonszensz, mert embernek nem lehetnek szárnyai.
Így napirendre tértek felette, és békén hagytak.
Azóta arany életem van, még nappal is nyugodt szívvel repkedhetek bárhol, ügyet sem vetnek rám, járok- kelek az utcákon, senki nem zaklat.
Mindenki ismeri a szakértői állásfoglalást, embernek nem lehet szárnya, és ami nem lehet, az nincs is.
Kép: Kapolyi György Vangelis című alkotása
Markovic Radmila: Forrásvíz
Kristálytiszta víz
sejtelmesen titkot rejteget,
pedig a hegyi patak
fecseg, locsog, csobban, habzik,
buborékokba bújik,
akár egy féltett gondolat,
amely árnyként a halakkal
együtt halkan suhan.
A víz, a jéghideg tiszta víz
úri pisztrángtanya.
Pisztrángok és gondolat
biztonságban hiszik magukat
Bukfencet vet a víz, és
folyik, folyik, vissza se néz,
de a pisztrángok és a gondolat
hálóban fennakad.
Mindez csak játék lenne,
ha láthatatlan veszélyes hálók
a Földet nem szőtték volna be.
Tóth Sarolta: Csak posta voltál
Csak posta voltál,
egy üzenet,
aláírtad a nevedet...
Kőbe még nem vésték soha,
voltodnak nincs még
emlékoszlopa.
Ha erre egyszer sor kerül,
kőbe vésett neved alatt
két évszám jelzi:
ember nyugszik e rögök alatt,
aki itt élt a földön boldogan,
a halál elragadta,
lelke most messze van..
Üzen neked, ki olvasod,
élj örömmel, dolgozz,
szeress, és ne feledd,
az élet rövid - gyorsan vége,
halálod után vár a béke.
Ajándék voltál,
üzenet az életnek,
sokszor leírtad nevedet.
Oszlopon őrzik íme
emlékedet.
egy üzenet,
aláírtad a nevedet...
Kőbe még nem vésték soha,
voltodnak nincs még
emlékoszlopa.
Ha erre egyszer sor kerül,
kőbe vésett neved alatt
két évszám jelzi:
ember nyugszik e rögök alatt,
aki itt élt a földön boldogan,
a halál elragadta,
lelke most messze van..
Üzen neked, ki olvasod,
élj örömmel, dolgozz,
szeress, és ne feledd,
az élet rövid - gyorsan vége,
halálod után vár a béke.
Ajándék voltál,
üzenet az életnek,
sokszor leírtad nevedet.
Oszlopon őrzik íme
emlékedet.