Láttatok már vándorkereskedőt?
Hozzánk egyszer feljött a szőlőbe, s hozott a lapos ládájában mindenféle apró dolgot. Volt ott a rekeszekben habzó fogpor, cipőpaszta, körömkefe, kis olló, tű, cérna meg, még amit csak elképzeltek, s még az is, amit nem. Udvariasan, kissé félve szerénykedett be az udvarra. Körülnézett valaki élőembert keresve. Mi, gyerekek láttuk meg először, s oda is vágtattunk üdvözlésére.
- Kit tetszik keresni? – kérdezte udvariasan Misike, közülünk a legnagyobb fiú.
- Éppen téged! – válaszolta mosolyogva.
- Na, Misike, mit szólsz? Vendéged jött! – kapott a szón a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.
- És a bácsi miért keres éppen engem? – jött bele a játékos beszédbe Misike.
A többiek kacarászva figyelték, vajon mi sül ki ebből az egészből.
- Látom, hogy szeretnél csavaros cukorkát vásárolni!
- Persze, de nincs pénzem!
Ezen is lehetett egy nagyot kacagni. A nagy hangzavarra aztán apa is megjelent, de csak akkor vettük észre, amikor a vándorárus előtt megállt.
- Hé, maga az Sztyepán? Rég járt mifelénk!
- Jó napot kívánok! – örvendezett a fogadtatásnak.
- Árut beszerezni voltam. Van mindenféle apró vetőmagom, ami most a veteményesben esedékes. Március van, nem igaz?
- Jöjjön, Sztyepán, menjük fel a tornácra, s mutassa, milyen áruja van ma?
Kiakasztotta a lapos ládáját a nyakából, s letette az asztalra. Kíváncsi szemekkel lestük, vajon mi lehet abban a fedeles alkalmatosságban. Nem kellett soká várnunk, mert az árus felnyitotta a fedelet, s azt nekitámasztotta falnak. Elénk tárult a titok, ami kész csoda volt a szemünkben. Rekeszekre volt osztva az egész, a fedél pedig belülről akasztók voltak, s az a sok minden! Apuka intésére minden gyerek kapott egy csavaros cukrot, s azzal el is széledtünk, de nem mentünk messze, hogy halljuk mit beszélnek a felnőttek.
- Te látod, hogy a bácsi milyen furcsán tartja a karját? – húzódott mellém Misike.
- Látom, s éppen a jobbat! – súgtam vissza neki az észrevételemet – Azért nyitotta fel a láda fedelét is a ballal.
- Vajon mi történt vele? Biztos a háborúban szerezte – tanakodott Misike.
- Akkor hadirokkant! Hős! – lelkesedtem.
A sugdolózás, sutyorgás a többieket, mint mágnes a vasat, odavonzotta hozzánk, s mikor nekik is elmondtuk, mit sütöttünk ki ketten, a lelkesedés rájuk is átragadt.
- Egy igazi hős! – ismételgették.
Apa is meghallotta a zsivajgást, s megkérdezte, mi zajlik ott. Nem volt mit tenni, el kellett mondani, mi kavarta fel a kedélyeket.
- Szóval, szeretnétek tudni, mi történt a Sztyepán bácsi karjával? Megkérjük, mondja el ő maga.
- Tessék elmondani! – kiáltottuk kórusban.
- Na, figyeljetek ide! Nem voltam én hős, hanem szanitéc, aki szedi össze a sebesülteket a harctéren, igyekszik gyors elsősegélyt nyújtani nekik, és amilyen hamar csak lehet hátravinni.
- És mi történt?
- Találatot kapott a kórház-sátor, és én éppen ott voltam.
- És?
- Semmi. Túléltem, a karom megbénult, de megvan, és visszamentem a hadtáphoz. Ott értem meg a háború végét.
- Most akkor már nem katona Sztyepán bácsi? – kérdezet Kisvirág, mire mindenki elkacagta magát.
- Most vándorkereskedő vagyok! – simogatta meg a kislány fejét mosolyogva.
- De miért éppen vándorkereskedő? – kotnyeleskedett tovább Kisvirág.
- Mert ez a foglalkozása! – jegyezte meg nagy bölcsen Misike.
Eltelt a nyár, s az ősz is, mikor Sztyepán bácsiról hír érkezett hozzánk.
- Emlékeztek a vándorkereskedőre? – kérdezte apa Karácsony előtt – Itt járt nálunk nyár elején.
- Igeeen! – kiáltottuk kórusban.
- Csavaros cukrot kaptunk tőle – emlékezett a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.
- Meghívott az esküvőjére, és megkért legyek a tanúja.
- Jaj, de jó! – örvendeztünk.
A lakodalomból mégsem lett semmi – Sztyepánt kémkedés vádjával letartóztatták, és csak négy év múlva szabadult. Menyasszony nem várta meg, hanem külföldre disszidált…
Bige Szabolcs
