Seres László: Ma én ébresztem a Mamát





















(Gyerekvers Anyák napjára)

Ma én ébresztem a Mamát
Lábujjhegyen hogy felérjem
Elkészítem kakaóját
Kacsatöpörtős kenyérrel
Még az ágyát is bevetem
Mosolyommal s meghallgatom
Mit álmodott mert szeretem
Ahogy Ő is nagyon-nagyon

Nem szólok rá hogyha játszik
Tudom ilyenek a fruskák
Az se baj ha kúszik mászik
Vagy a lajhárnál is lustább
Ma picit elkényeztetem
Bízza rám nyugodtan magát
Megfésülöm, öltöztetem
E nagyra nőtt Barbie babát

Nem sürgetem egész úton
A cuccait átvállalom
Táskájából lesz majd púpom
A suliig a hátamon
Míg cipelem s boldog újra
Hogy isibe jár úgy mint régen
S ha a leckét megtanulja
Érte megyek megígérem


Seres László


Riba Ildikó: Kopott....



vetetten vár az ágy
mire unottan
este sötétjében végül
zsibbadt testem
zaklatott szívem
takaró alá kerül

hitvány hazug hírt elfelejtek
esemesed még olvasom
aztán lecsóba hajítom
hagyj végre békén

csendesen járok
álmaim mezsgyéjén
komolyan kizárlak
menj hát tovább
felejtés adjon rád
kopott csuhát


Kép: John Goldberg üvegszobra


Kapolyi György: RÁNCOS JÁZMINOK



A keskeny, kanyargós hegyi ösvény úttá szélesedett, macskaköves burkolata megroggyant az idő súlya alatt, foghíjas széleit felverte a gaz.
A kétoldalt sorjázó öreg házikók vizes faltöveiknél, málló vakolattól, a gazba akadt szemétig, minden létezett.
Az enyhén emelkedő út nem volt végig belátható, csak a következő kanyarig.
A házikók szorosan összeépültek, támogatva egymást az összedőléstől.
Úgy a földszinti, mint az emeleti ablakok spalettára voltak zárva, elfeketedett kapuik mintha belenőttek volna kereteikbe.
A csendes, napfényben fürdő kép, még akár kedves is lehetett volna, de nem volt az.
A zárt ablakdeszkák mögül, valami figyelt.
A hideg rosszindulat, szinte gomolygott lefelé a macskakövekre.
Szeretett volna leülni és megpihenni, élénken jeleztek zsibbadó lábai, de egyre ágaskodott lelkében a szorongás, nem akaródzott megpróbálni.
Torka kiszáradt, nyelve szájpadjához nőtt, de sehol egy koszos italmérés, vagy végső esetben egy nyomós kút.
Időnként langyos fuvallat gördült végig az úttesten, magával.sodorva a száraz gazt, és port.
Könnyező szemeiből alig győzte kitörölgetni a homokszemeket.
Ahogy haladt felfelé, egyre erősödött egy semmire sem emlékeztető nehéz, édeskés szag.
Úgy tűnt, a házak falaiból, és az út köveiből egyaránt árad.
Ahogy erősödött, úgy vált a levegő nehézzé és kocsonyássá, már csak tátott szájjal tudta belélegezni, a felhők között eltűnt a nap, minden ólomszürkévé vált.
Aztán a  légtérben feltűnt egy magas- sovány alak, tántorogva elindult felé,
két kinyújtott markában nyüzsögtek a nyüvek, fogatlan- kerekre nyílt szájából ömlött az a kibírhatatlan bűz.
Hosszú- ápolatlan haja, összetapadva lógott vállaira, homlokát száraz virágkoszorú övezte.
Oldalról, a házak csukott deszkáinak résein kibuggyant egy ragacsos, zöldes láva, végigfolyva a kopott falakon, tócsába gyűlt a kövezeten, majd felemelkedett.
Csupa gnóm figura, alacsony, magas, deformált testű rémlátomás, üres szemgödreikkel felé fordulva hadonásztak esetlen karjaikkal, testük hol megnyúlt, hol gomba alakot vett fel, az egész jelenés, egy szertelenül lobogó lángtengerre emlékeztetett.
Hová igyekszel ember - bőgte a vele szemben álló alak, de már a feje fölül, mert több méter magasra nyúlott, elvékonyodott csápjai vad vonaglásba kezdtek.
Magad elől futsz, vagy menekülsz valami elől, ami elkerülhetetlen?
Miket beszéltél be magadnak megint, amitől így szárnyra kaptál? 
Akármerre teszed, az mindenütt ott van! Miért reméled, hogy neked más jár. Te bármi jóban részesülsz, az a sors tévedése. A félelem hajt? Megértelek, de kit érdekel, hogy a milliárdokból egy, mire gondol, mit szeretne, hiszen mire végiggondolod, már nem is vagy!
Ez a hullámzó sokaság mind a voltak, és most először néznek ki olyannak amilyenek belülről
vagytok. Szép látvány- ugye? Te sem nézel ki másképp.
Téged is kifordítalak, had lássa a mindenség, igazi arcodat.
Mert ez, egy életen át, űzött képmutatásaitok ára.
Érezte, fájó lábai eltűnnek, üvegszerűen átlátszóvá válik, és lassan töpörödve szétfolyik a macskaköveken.
Már semmiben sem különbözött, az őt körülálló, örvendező tömegtől.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: A rózsa szerelme



Színvarázslat, illatár,
rózsabimbó, nyílj ki már!
Bársony szirmod simíthassam,
szépségedtől ittasultan
hallgatásod - dalolás,
kelyhed édes mézet ád.
Kinyílt rózsa, asszony csókja,
érzékeid kábítója,
hulló szirma rád pereg,
hervadása - eltemet.
Rózsaágyon száll az álom,
szirmai közt rád találtam,
vágyam tested rabja lett,
rózsabimbó, jöjj, - szeress!
Tövised szúr, - vércseppek,
fájdalmat hoz szerelmed.
Könnyeimmel öntözöm,
kínomat is köszönöm.
Szenvedélyt kínál ma kelyhed,
soha így még nem szerettek,
Vágyunk betelt, szinte fáj,
minden vércsepp muzsikál.
Színvarázslat, illatár,
rózsabimbóm kinyílt már...


Bige Szabolcs: A vándorkereskedő



Láttatok már vándorkereskedőt?
Hozzánk egyszer feljött a szőlőbe, s hozott a lapos ládájában mindenféle apró dolgot. Volt ott a rekeszekben habzó fogpor, cipőpaszta, körömkefe, kis olló, tű, cérna meg, még amit csak elképzeltek, s még az is, amit nem. Udvariasan, kissé félve szerénykedett be az udvarra. Körülnézett valaki élőembert keresve. Mi, gyerekek láttuk meg először, s oda is vágtattunk üdvözlésére.
- Kit tetszik keresni? – kérdezte udvariasan Misike, közülünk a legnagyobb fiú.
- Éppen téged! – válaszolta mosolyogva.
- Na, Misike, mit szólsz? Vendéged jött! – kapott a szón a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.
- És a bácsi miért keres éppen engem? – jött bele a játékos beszédbe Misike.
A többiek kacarászva figyelték, vajon mi sül ki ebből az egészből.
- Látom, hogy szeretnél csavaros cukorkát vásárolni!
- Persze, de nincs pénzem!
Ezen is lehetett egy nagyot kacagni. A nagy hangzavarra aztán apa is megjelent, de csak akkor vettük észre, amikor a vándorárus előtt megállt.
- Hé, maga az Sztyepán? Rég járt mifelénk!
- Jó napot kívánok! – örvendezett a fogadtatásnak.
- Árut beszerezni voltam. Van mindenféle apró vetőmagom, ami most a veteményesben esedékes.  Március van, nem igaz?
- Jöjjön, Sztyepán, menjük fel a tornácra, s mutassa, milyen áruja van ma?
Kiakasztotta a lapos ládáját a nyakából, s letette az asztalra. Kíváncsi szemekkel lestük, vajon mi lehet abban a fedeles alkalmatosságban. Nem kellett soká várnunk, mert az árus felnyitotta a fedelet, s azt nekitámasztotta falnak. Elénk tárult a titok, ami kész csoda volt a szemünkben. Rekeszekre volt osztva az egész, a fedél pedig belülről akasztók voltak, s az a sok minden! Apuka intésére minden gyerek kapott egy csavaros cukrot, s azzal el is széledtünk, de nem mentünk messze, hogy halljuk mit beszélnek a felnőttek.
- Te látod, hogy a bácsi milyen furcsán tartja a karját? – húzódott mellém Misike.
- Látom, s éppen a jobbat! – súgtam vissza neki az észrevételemet – Azért nyitotta fel a láda fedelét is a ballal.
- Vajon mi történt vele? Biztos a háborúban szerezte – tanakodott Misike.
- Akkor hadirokkant! Hős! – lelkesedtem.
A sugdolózás, sutyorgás a többieket, mint mágnes a vasat, odavonzotta hozzánk, s mikor nekik is elmondtuk, mit sütöttünk ki ketten, a lelkesedés rájuk is átragadt.
- Egy igazi hős! – ismételgették.
Apa is meghallotta a zsivajgást, s megkérdezte, mi zajlik ott. Nem volt mit tenni, el kellett mondani, mi kavarta fel a kedélyeket.
- Szóval, szeretnétek tudni, mi történt a Sztyepán bácsi karjával? Megkérjük, mondja el ő maga.
- Tessék elmondani! – kiáltottuk kórusban.
- Na, figyeljetek ide! Nem voltam én hős, hanem szanitéc, aki szedi össze a sebesülteket a harctéren, igyekszik gyors elsősegélyt nyújtani nekik, és amilyen hamar csak lehet hátravinni.
- És mi történt?
- Találatot kapott a kórház-sátor, és én éppen ott voltam.
- És?
- Semmi. Túléltem, a karom megbénult, de megvan, és visszamentem a hadtáphoz. Ott értem meg a háború végét.
- Most akkor már nem katona Sztyepán bácsi? – kérdezet Kisvirág, mire mindenki elkacagta magát.
- Most vándorkereskedő vagyok! – simogatta meg a kislány fejét mosolyogva.
- De miért éppen vándorkereskedő? – kotnyeleskedett tovább Kisvirág.
- Mert ez a foglalkozása! – jegyezte meg nagy bölcsen Misike.
Eltelt a nyár, s az ősz is, mikor Sztyepán bácsiról hír érkezett hozzánk.
- Emlékeztek a vándorkereskedőre? – kérdezte apa Karácsony előtt – Itt járt nálunk nyár elején.
- Igeeen! – kiáltottuk kórusban.
- Csavaros cukrot kaptunk tőle – emlékezett a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.
- Meghívott az esküvőjére, és megkért legyek a tanúja.
- Jaj, de jó! – örvendeztünk.
A lakodalomból mégsem lett semmi – Sztyepánt kémkedés vádjával letartóztatták, és csak négy év múlva szabadult. Menyasszony nem várta meg, hanem külföldre disszidált…


Bige Szabolcs









Csősz József: Bennünk élő derű


















        Mintha mindig csak a rossz emlékek
        bújnának elő néma agyamnak
        labirintusából, hamis fékek
        utat engednek néhány csillagnak.

        Mostanában borús álmú égbolt
        ejt rabul és bánt derengő nappal,
        tegnap talán ifjúkori nyár volt,
        ma öreg ősz tör rám nagy robajjal.

        Jól tudom, hogy olyan tavasz nem lesz,
        ami akkor veled elkezdődött,
        szeszélyes szél játszik velünk, kedves,
        átröpít zord s víg évszakok között.


        Csősz József



Kőhalmi Levente: Megálló idő













Pihegve tűnik fel,
szépen szállva szerepel.
Töményen töri őt törvénytelen történelem,
kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,
bőszen, öregen, őszen még eleven
és életében élő,
szívében szabad
a meg-megálló idő.

Tóth Sarolta: Fehér gyász


















        Fehér szín, a tisztaság szimbóluma,
        szűzi léleknek patyolat-palota.
        Felhőtlen éjen Hold méla fénye,
        bárányfelhők vatta-ablakán
        derűs nyári ég csipkefüggönye.
        Fehér liliom halotti kézben,
        frissen hullott hó földünk abroszán,
        érintetlenül, tisztán és puhán.

        Nekem a fehér a halált jelenti,
        kórházi ágyat, gyűrött lepedőt,
        halálba hanyatló anyám arcát,
        hártyásodó szemét, tekintetét,
        ajkának utolsó rebbenését,
        elszálló lelkének suhanását,
        fehér virágból kötött koszorút,
        szelíd bánatot, sírást, szomorút.

        Egymásra torlódtak gyorsan az évek,
        sok éve már, hogy temettünk téged.
        Harmatos hajnalok gyakran idéznek,
        édes álomból ébredve érzem,
        árnyék alakban velünk maradtál.
        Legyen havas tél, legyen virágos nyár
        rád emlékeztet a patyolat-pára,
        fekete árnyék - fehér a gyásza.


        Tóth Sarolta



Csősz József: Az élet ünnepe

Mottó:
„Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
Kinek nővére Szépség és Szabadság...”
(Juhász Gyula: A munka)















Az élet ünnepe

Az egyenlősdi napja rég letűnt,
A jelszó mégsem változott azóta,
Munka, kenyér, utána régi nóta...
Hány nap s éjjel rágtál hozzá betűt?!

Tanított könyv, nevelt az élet is,
Ha együtt ébredtél a  napsugárral,
S ha nem úsztál el te is jeges árral,
Kultúra hullt öledbe, drága kincs.

Ismét felállsz ligeti dobogóra,
Talán telik még egy-két lobogóra,
Rajta felirat: munkát, kenyeret...

Mi változott? Sarlód és kalapácsod
Megtalálta a temetői árkot,
Azért a munkát mégis ünnepeld!


Csősz  József