Farda József: A lány és a hét agglegény /bocsi Grimm tesók/



A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.
A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.
A földszint kettőt Mr. Sneezy lakta. Tanult szakmája a fül-orrgégészet, eme nemes szervek szakértő bányásza. Komoly, régi vágású úriember kinézetű férfiú, kinek fő jellemzői: az élére vasalt öltöny, az udvariasság, és a kifinomult ízlés.
Az első emelet egyben vidám figura lakott, Mr. Happy. Humoristáskodásra adta a fejét, a lélek felvidításának bányásza. Mindenből viccet tudott csinálni, de nem haragudtak rá ezért, hangulatfelelőse a társaságnak.
Minden ilyen embernek általában pont az ellentéte a szembeszomszédja. Így, tehát, az  I/2-es ajtó mögött egy zsémbes öregúr lakott: Mr. Grumpy.  Őt, még senki nem látta mosolyogni. Mondjuk ilyen szakmával, mint az övé, nem is sok esély lehetett a jókedvre, ugyanis egy olyan szakmát űzött amely az ilyennek is kell lenni kategóriába tartozott, és ez a temetkezési vállalkozás. Csak egyedül intézkedett a végső kegyelet megszervezésében, még a sírt is egyedül bányászta ki, hogy ne kelljen azért is mást megfizetnie. Zsugori alaknak ismerték, aki a fogához veri a garast, emiatt nem kedvelték, de elviselték, mert ilyennek is kell lenni.
A második emelet baloldali lakását Mr. Bashful lakta. Szerény, szorgalmas emberke hírében állt, édesapjától az órásmesterséget tanulta ki. Ő, a tik-tak birodalom bányásza, mélyre ásott, hogy gyógyító lehessen, a kakukkosok lelkében. Keveset beszélt, nem igazán értett az emberek nyelvén. Ha mégis meg kellett szólalnia, tömören fogalmazott, de ebbe is fülig belevörösödött.
Vele szemben, a jobboldali kuckót Mr. Sleepy lakta. Ő a bányában dolgozott, szorgalmas ember hírében állt, aki néha több műszakot is lenyomott egymás után. Senki nem tudta mire gyűjt, mire hajt. Lehet, hogy csak gyárilag beépített hangyaszorgalommal született és nem tudott változtatni ezen. De azért ennek a sok hajtásnak is megvan a hátránya: a kizsarolt szervezetnek szüksége van a regenerálódásra. Ezért szinte állandóan aludt. Különös képességet fejlesztett ki: bármilyen helyzetben és pózban tudott szunyókálni.
A tetőtér magánzója Mr. Dopey névre hallgatott. Furcsa egy fazon, akiről tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Reggel mindig elindult valahova, de nem lehetett tudta hova. Ha valakivel találkozott, csak udvariasan mosolygott és ment tovább. Soha, senki nem hallotta egyetlen szavát sem.
Szép lassan csordogált az élet a megszokott kerékvágásban, amikor az egyik nap különös esemény történt.  Mr. Doc, aki a társasház közös képviselőjeként is tevékenykedett, lélekszakadva körbecsöngette a lakásokat, és rendkívüli lakógyűlést hívott össze.
−Kedves lakótársak! – kezdte a mondókáját-, miután mindenki megérkezett a közös helységbe.
−Hányszor mondtam már, hogy az alagsorban mindenki zárja a tárolóját! Tessék, megint összeszedtünk egy hajléktalant. Nagyon jól tudjátok, ilyenkor, ahogy jön a hideg, mindenhova behúzódnak.
−Miért nem zavartad el, mint ahogy szoktad? – kérdezte Mr.Sneezy.
−Ez általában Mr. Grumpy feladata szokott lenni, de ez most egy új helyzet, gyertek utánam!
A társaság levonult a tetthelyre. Először Mr. Grumpy fedezett fel valami égbekiáltót:
−Valaki felbontott egyet a túlélő konzervjeim közül!!! – Felháborító!
−Valaki kinyitotta a kempingszékemet és lehet, hogy bele is ült! – tromfolt rá Mr. Sneezy.
−Valaki alszik a régi matracomon. – szólalt meg csendesen Mr. Sleepy.
Körbeállták a fekvő alkalmatosságot, csend ült a kis helységre. Egy lány aludt csecsemőpózban, édesdeden az említett bútordarabon. Döbbenettel vegyes ámulat ült ki az arcokra. Talán a nőhiány okozta, de gyönyörűséges királylánynak vélték látni ezt a szerencsétlen hajléktalant. Már éppen kiosontak volna, amikor felriadt és védekezésképp maga elé kapta a kezét, a rajtakapott. Mr. Sneezy eszmélt leghamarabb és megnyugtatta a szerencsétlent:
−Ne féljen nem bántjuk, maradjon nyugodtan drága.
Az agglegények gyülekezete kisomfordált és visszament a közösségi térbe. Nem tartott sokáig az érvek felsorolása, nagyon gyorsan, egyhangúlag megszavazták, hogy a hölgy maradjon. Mr. Doc és Mr. Happy küldöttségbe ment a befogadotthoz, hogy közölje a jó hírt. A lány nagyon megörült, hogy lesz hol meghúznia magát, ezeken a hideg éjszakákon.
Nagy forgalma lett a kis helységnek, egymást váltva hoztak minden féle jót. Ennivalótól kezdve a takaróig mindennel ellátták. A lány nem győzött hálálkodni. Egy nap megkérte Mr. Doc-ot, hogy hívjon össze egy lakógyűlést, és az egybegyűlteknek a következőt mondta:
−A nevem Snow White. Szeretném mindenkinek megköszönni, amit tőle kaptam. Úgy gondoltam, hogy én is tehetnék, értetetek valamit. Mivel heten vagytok, minden nap másnak segítek rendbe tenni a lakását, főzök rá, és az ő napján, megpróbálom boldoggá tenni azt a  huszonnégy óráját.
Ilyen gyorsan még nem szavazott meg semmit a társaság. Elkezdődtek hát az ünnepé váló hétköznapok:
Hétfő – Mr.Doc
Kedd – Mr.Sneezy
Szerda – Mr.Happy
Csütörtök – Mr.Grumpy
Péntek – Mr.Bashful
Szombat – Mr.Sleepy
Vasárnap - Mr.Dopey
Minden szépen alakult, mindenki tisztességgel várta a maga napját. A társulat óvta, védte mindentől és mindenkitől, hogy ez az idillikus állapot örökké tarthasson. A lelkére kötötték, hogy amíg távol vannak, ne nyisson senkinek sem ajtót. Külön felhívták figyelmét a reklámújság kihordókra, mert azokat különösen veszélyesnek tartották. A lány szót is fogadott, ám egyik nap különös figura csöngetett be a magányos lányhoz. Ismerősnek tűnt az ajtóban álló nő, de nem tudta hová tenni. Illatszer mintákat tolt az orra alá, és már mondta is a betanult mondókáját. Nem tudott ellenállni a csábításnak, és fél óra sem telt bele, máris rendelt minden termékből. Felvitte az új szerzeményeit Mr.Bashful lakásába, - lévén péntek - és körberakta magát az illatmintákkal. Talán azért, mert nem szokott hozzá ehhez a tömény szimatorgiához, elbódult, és elájult. Ebben az állapotban talált rá Mr. Bashful, aki a számlát meglátva szintén rosszul lett. Így fedezték fel őket a többiek. Szerencsére sikerült feléleszteniük mindkettőjüket. A nagy ijedség után megbocsátottak a bűnbe esőnek és közösen összedobták a számla összegét. Snow White megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. De aki egyszer bűnbe esik, már könnyebben ismétel. Az újabb házaló megtalálta a gyenge pontját, aminek képtelen volt nemet mondani. Még hajléktalan korában szokott rá a kannás borra. Már úgy érezte, hogy sikerült leállnia a szerről, de ahogy meglátta a régi kedvencét, már vége is lett. Amikor becsapta a bejárati ajtót az árusító után, azonnal lerohant a pincébe, és amíg volt az ötliteresben addig töltögetett magának, ájulásra itta magát. Most azonban nem tudták felébreszteni, akárhogy próbálkoztak. Szomorúan körbeállták a matracot, - ahol először találtak rá -, és a gyengébb lelkületűek a könnyeiket törölgették. Mr.Grumpy elővette jegyzettömbjét és kezdte beírogatni a szertartás részleteit. Éppen a mérőalkalmatosságát próbálta diszkréten elővenni a zsebéből, hogy méretet vehessen, amikor csengettek.
−Már csak ez hiányzott! – mordult fel Mr.Grumpy, és iszonyú mérgesen elindult megnézni, hogy ki a fene az, aki megzavarta ezt a gyászos pillanatot. Egy különös, marcona alakkal tért vissza.
−Ez az ember azt állítja, hogy már évek óta keresi Snow White-ot.
Mindenki végigmérte a jövevényt: csicsás ruha, fehér nagykarimás kalap, lakkcipő, vastag arany nyaklánc.
−A szemétkirály, személyesen. – szólalt meg csendesen Mr.Happy.
−Mi történt? – kérdezte a felismert. De nem is várta meg a választ, mert körülnézve könnyű volt kitalálni mindent.
−Hagyjanak vele magamra! – kiáltotta ellenmondást nem tűrő hangon. A csapat kioldalgott és izgatottan tárgyalták az eseményeket. Belülről furcsa zajok hallatszottak, de nem mertek bemenni. Aztán felpattant az ajtó és a szemétkirály karjaiban, már éberen, de még bódultan, mosolyogva ott feküdt Snow White. A szigorú ember megeresztett egy mosolyt, majd azt mondta:
−Köszönöm, hogy befogadtátok, és vigyáztatok rá. Mindannyian eljöhettek a lagzira, a meghívókat majd küldöm a személyi titkárommal. Kirúgta lábával a bejárati ajtót és a legutolsó széria szerinti Mercedes hátsó ülésére tette le puhán a lányt, becsapta az ajtót, majd elhajtott. A kis csapat lezsibbadva állt a ház előtt. Mr.Dopey eszmélt leghamarább, öles léptekkel közelítette meg a bejáratot, és mielőtt feltépte volna az ajtót, ennyit dünnyögött az orra alá mérgesen:
−Tudtam, hogy a mi kis boldogságunk nem tart sokáig, mindent a pénz irányít, akinek sok van, mindent megkap, akinek nincs annak csak a konc jut, vagy még az sem!
−És persze mindez mikor történik?! Pont szombaton, mikor holnap én lettem volna a soros!!! – és nagy dirrel- dúrral becsapta maga mögött az ajtót. A csoport, egyik megdöbbenésből a másikba esett, majd lassan mindenki visszaszivárgott gondolataival a saját lakásába.   


Markovic Radmila: A kecskékkel csak baj van, vagy én tévedek?



Gyerekkori emlék

Poros kis faluba sodort a háború szele, amikor még alig-alig látszottam ki a földből. Más világ, más, ismeretlen emberek, de a gyerek gyorsan beilleszkedik a környezetbe, így én is.
Nagymamám háza, ahol laktunk, igazi falusi paraszt ház volt, nyitott folyosó, az u. n. gang, tisztaszoba, konyha, nyitott kémény és kemence. Abban az egy szobában aludtunk mindannyian, télen melegedtünk a banyakemence mellett, és a friss kenyér illata átjárta az egész házat.
Minden szomszédban nyüzsögtek akkoriban a gyerekek, annyi volt, mint égen a csillag, Játszótársból nem volt hiány. Az igazi hancúrozás este zajlott le, amikor a felnőttek kiültek az utcára beszélgetni, mi gyerekek meg nagy ricsajt csapva játszottunk, kivéve a bújócskázást. Az csak napközben jöhetett számításba.
Így teltek az évek, amíg el nem érkeztünk az általános iskola felső tagozatába, tehát ötödikesek lettünk. Ekkor már a játékos kisgyerek helyett felnőttnek képzeltük magunkat, igaz a nyolcadikosok kis taknyosoknak neveztek bennünket, mi meg őszinte szívvel haragudtunk rájuk. Mellékesen megjegyezve, mi sem lettünk különbek, amikor nyolcadikosok lettünk, de azok mi voltunk.
Visszatérve tizenkét éves koromhoz. Az volt a feladatunk nyáron: hajtsuk ki a libákat legeltetni, és a kecskét is, már akinek volt. Sajnos, nekünk volt.
Hajnal három órakor a szomszéd utcából az egyik fiú a karikás ostorral durrogott, olyankor kiugrottam az ágyból, meg sem mosakodtam, csak magamra kaptam a ruhámat, és indulás. Én nem egyszerű libapásztor voltam ám! Nekem kecském is volt!
A libák előttem haladtak, a kecskét meg kötélen vezettem. Kezdetben attól féltem, hogy kicsúfolnak, de nem. Ez a pásztortársaimnak normális volt, csak nekem nem. Amikor kiértünk a tarlóra, a libák kezdték szedegetni a búzaszemeket, az én kecském meg irányt változtatva, a tilosba, mármint a kukoricásba igyekezett volna. Ekkor kezdődött a: ki az erősebb? Két kézzel fogtam a kötelet, lábaimat megfeszítve húztam visszafelé, a kecske meg előre nyújtott nyakkal ment volna kitűzött célja felé, ugyanis a zsenge kukoricalevelek csábítása nagy volt. Néha kaptam segítséget is, valamelyik fiú adott egy pofont Borinak, ez volt a keresztneve a kecskémnek, és ilyenkor megértette, eszi a füvet. A legeltetés nem abból állt, hogy a libák esznek, mi meg csoportba verődve beszélgetünk. Játszani itt is lehetett. Készítettünk rókavárat, és ott kellett ugrálni egy lábon. Ez nekem nehezebben ment, mert Bori nem akart a rókavárba jönni, ő inkább kacsingatott a kukoricaerdő felé. Azért én is ugráltam, mint a bakkecske, mert addig valamelyik társam megfogta Borit. Nem ment azért minden ilyen simán, mert ha nem figyeltünk eléggé, a libák is szerettek a tilosba farolni, azoknak több eszük volt, mint a kecskémnek. Szép lassan. araszolva, szinte észrevétlenül jutottak a kukoricásba, és falták a leveleket. Lett riadalom. Durrogtunk a karikás ostorral, ugyanis mindegyikünknek volt, kivétel nélkül, fiúknak, lányoknak egyaránt. Kérem szépen én is rohantam kihajtani a libákat, meg velem együtt Bori is. A libák sem ártatlan báránykák, nem igen iparkodtak vissza a tarlóra, Bori meg húzott befelé a kukoricásba, így nekem küzdenem kellett vele, ugyanis útközben a derekamra kötöttem a kötelet, mert a kezemnek kellett a libák zargatása, meg üvöltöttük mindannyian: hájá, hájá. Amíg az a vacak gúnár, meg a tojó nem indultak kifelé, addig a többi ránk se hederített. Mire nagy kínnal a libák kikeveredtek a tarlóra, addig Bori is kihasználva az alkalmat, falta a kukoricaleveleket, meg engem rángatott, vagy én őt, már nem is emlékszem, de mire a rend helyre állt, addigra a derekam azt hittem ketté lett vágva, Bori meg szinte elégedett pofát vágva azokkal a nagy szemeivel csakhogy nem mondta. hehehe, mégis ettem a kukoricásban. Sokszor kedvem lett volna hagyni. Zabálj csak, úgy is felpukkadsz tőle, és akkor le leszel vágva. Félreértés ne essék, a libákat sem azért zargattuk a tarlóra, mert olyan rendes gyerekek voltunk, hanem ha bezabáltak volna kukoricalevélből, fenn állt a lehetőség, hogy nem tudják elemészteni, és megfulladnak.
Száz szónak is egy a vége. Borit, a kecskét nem szerettem, nem csak azért, mert jött velem a legelőre, hanem a tejétől hányingerem lett, sőt rosszul lettem tőle.
Abban az időben ilyen, hogy allergiás valaki valamire, nem is ismerték az emberek. Azt mondta az anyám, nem egyszer.
- Ne affektálj, tessék meginni a tejet.
Kezdetben ittam pár kortyot, és kihánytam.
Egy napon túrógombóc volt az ebéd. Örültem, mert nagyon szeretem még ma is. A túrót a szomszédból vettük, akiknek volt tehenük. Jóízűen falatoztam a túró gombócokból nem kettőt, se hármat, amikor kezdtem érezni: rosszul vagyok. Kirohantam az udvarra, és kihánytam az ebédet. Rögtön tudtam, hányat ütött az óra délben tizenkettőkor.
Sírva, szemrehányó hangon szóltam az anyámhoz.
- Tudod, hogy nem ehetek kecsketejet. Most túrót készítettél, hogy ne lássam. Miért teszed ezt velem?
- Kislányom, azt hittem, csak fínyáskodsz. Ne sírjál. Soha többé nem teszek elébed kecsketejet.
Tulajdonképp kis híján azt mondtam, soha többé nem vezetem Borit legelni, de nem szóltam semmit sem. Szegények voltunk, és nyáron nem kellett venni a jószágnak ennivalót.
Mikor már a kukoricának lett bajusza is, akkor kezdtük el a cigarettázást. Kukoricalevélbe belecsavartuk a kukoricabajuszt, és pöfékeltünk, meg krahácsoltunk. Bori ilyenkor szerintem alig várta, hogy most mi járjunk a tilosba, mert jutott neki is a bajuszból.
Mire eljött az ősz, és iskolába kezdtünk járni, csak délután hajtottunk ki a legelőre. Ekkorra már Borit le sem tudtam rázni magamról. Még a rókavárban is ott akadékoskodott nekem. Persze, hogy én lettem az utolsó. Ahol én, ott volt Bori is. Azért megbékéltünk egymással.
Bori, amikor asszonysorsra jutott, nemsokára lettek kiskecskéi. Persze a kecskék nem élnek páros életet, így nem volt neki kivel veszekednie, csak a gúnarat zavargázta, kivételt képezett egy eset.
Az anyám a szomszédasszonynak szerette volna megmutatni a ludakat, hármat is, milyen szépen ülnek a tojásokon a disznóólban, ami egyébként üresen díszelgett. A disznóól ajtaja alacsony, oda lehajolva lehet bemenni. Az anyám ment előre, utána a szomszéd asszony, amikor ezt észrevette a gúnár, mint a fúria oda rohant, szárnyait széttárta, és csőrével beleharapott a szomszédasszony kívül maradt popsijába. Az asszony sivalkodott, Bori meg még véletlenül sem bántotta a gúnarat. A gúnár ide-oda repült, ahogy Katica néni fenekével szerette volna lerázni magáról, de sehogyan sem sikerült. Akkor rohantam oda én, amire a kezembe került a söprű, mert én sem mertem szembe szállni vele csupasz kézzel, addig igen sokáig repült a gúnár a sivalkodás kíséretében. Végül is nagy nehezen megmentettem Katicát, Bori meg úgy tett, mint aki jól végezte dolgát, leült és szerintem magában mosolygott.
Bori kiskecskéit szoptatta, kettő lett neki. Én meg nyugodt voltam, nekem biztos nem jut a tejből.
Eljött a kecskevágás ideje. A háztól is elmentem, amikor a kiskecskéket vették kés alá. Egyre kértem előtte az anyámat, adja el, és vegyen húst, csak ne birkahúst, de lerázott magáról.
Ez van, ezt kell szeretni.
Az a szójárás igaz, hogy nem a falu miatt ugat a kutya, hanem maga miatt, hát van benne igazság. Nem csak sajnáltam a kiskecskéket, hanem magamat is, hiszen ha nem ehetem a kecsketejet, akkor a húsát sem.
Az anyám igazi mesterszakács módjára sütött, főzött, hiszen szolgált mindaddig, amíg férjhez nem ment, és mindenhol szakácsnő volt. Amikor elkészítette egy vasárnapi ebédre a kiskecske combját, ők az öcsémmel jó ízűen falatoztak, nekem meg csorgott a nyálam. Nem tudtam ellenállni. Megkóstoltam a húst, és láss csodát, a kiskecske húsától semmi bajom sem lett akkor sem, meg, azóta sem.
Felnőttkori emlék
Ki hitte volna, hogy én is tartok majd kecskét, de így volt. Egyedül neveltem a gyerekeimet, és a kiskecskék húsát mindannyian szerettük. A fiam még a kecsketejet is jóízűen fogyasztotta. Csúszott le a torkán, mint most a sör.
Egy alkalommal vezettem a tanítványaimat egynapos kirándulásra, és a lányomra bíztam a jószágok etetését. Volt két malacunk az ólban, egy kecske, meg pulykák az udvaron. Ezen kívül, a fiam hozott valahonnan egy pitbull kutyát, ami hosszú, erős láncra volt kötve, mert a léckerítés nem okozott neki akadályt. Nos, ezeket az állatokat bíztam a lányomra.
A malackák voltak a Zsuzsi meg a Klári, a kecskének természetesen Bori volt a neve, amíg a kutya a Buksi nevet viselte. A pulykák névtelenül éltek az udvarban, több mint valószínű, ezért mérgelődött igen sűrűn a bakpulyka.
Nyugodtan elmentem reggel korán, és egész nap nem gondolkodtam azon, mi is lehet odahaza.
Mikor hazaértem, volt mit hallgatnom.
-Én többet nem maradok idehaza a jószágaiddal. Egész napomat tönkre tették. Azt hittem milyen jót fogok olvasni, de szarva tört a gondolataimnak.
Megetettem a malacokat, és kerestem a kecskét, mert az következett volna, de sehol sem találtam. Akkor a szomszédlánnyal elindultunk a faluban felkutatni. Kérdezgettük mindenkitől, akivel csak találkoztunk: „Láttak-e egy kecskét kóborolni?” Láttak itt is, láttak ott is, csak mi nem láttuk Borit sehol sem. Végre egy asszony útba igazított bennünket. Valóban a faluszéli házban ráakadtunk Borira. Igen ám, de a te Borid nem akart velünk haza jönni. Én húztam, a szomszédlány tolta, akit mellékesen lebogyózott Bori, és nagy keservesen haza értünk. Amikor az udvart megláttam, elfogott a sírhatnék. A malacok az udvarban turkálták ám a földet. Borit becsuktam, a malacokkal meg zavarócskáztunk, de végül is dührivalgás közepette rájuk csuktam az ólajtót. A pulykákkal nem volt bajom, de a kutyátokat, amikor etetni akartam, gonoszságból, vagy kutyatulajdonságból körbe futotta a lábam, és úgy hanyatt rántott, hogy a földre került az eledele. Őt nem zavarta, de én ekkor már sírva mentem be a házba.
Csak azt nem értem, mit szeretsz ezeken az állatokon?!
Valójában a szükség törvényt bont, de megmondani nem tudom, miért szeretem az állatokat. Szeretem, mert szeretem.
Ma már nincsenek jószágaim, és nagyon hiányzik, még a Bori keresztnevű kecském is, talán nem is véletlenül. hiszen nincsenek véletlenek.
A kínai horoszkóp szerint én sárkány vagyok, és a kecske éve nekem sok jót hoz.
Úgy látszik nem hiába küzdöttem Borival.
Szó szerint idézek a horoszkópból.
„A Kecske éve új kolléga, új közösség belépésével kezdődik. A Sárkány jól nézze meg, hogy kinek szavaz bizalmat! Nyáron valaki segítséget kér a Sárkánytól. Ha megfelelően reagál, akkor ősszel érvényesül a „jó tett helyébe jót várj” elve. És az év vége eszméletlen népszerűséget hoz neki.
Ami engem illet, remélem, pozitív értelemben történik az.


Tóth Sarolta: Fenyvesben sétálok



Folyónk a hegyből tör elő,
Fekete-tengerbe siet ő.
túlsó partján fenyőerdő,
tűlevele nem lepergő.
Gyantával van fölragasztva,
tobozok díszlenek rajta.
Füttyös rigók koncertjére
összegyűl az erdő népe:
mókus, őzek, borzok, rókák
hallgatják a rigók dalát.
Fenyőillattól részegen
lepkék billegnek szél ellen.
Fagyökerek alatt hangyák
szorgoskodnak, magot hordják.
Vadgalambok csókolóznak,
szerelmesen súgnak-búgnak.
Erdő felett száll a felhő,
esőt permetezve szellő
üdíti az erdő fáit,
állatait és virágait.
Télen hó palást a tájon,
jó itt járni télen, nyáron.


Seres László: Párbeszéd egyedül





-Jöjj, gyógyíts álom.            -Ó, boldogtalan.
-Róla mesélj most.              -Az éj parttalan.
-Hozd vissza hozzám.          -Már jön, szólj, hallja.-
-Csak őt akarom.                -Ő is akarja.

-Itt vagy mellettem.            -Egykor itt voltam.
-Fogd meg a kezem.            -Hányszor megfogtam.
-Szoríts, ne engedj…            -Rég elengedtél.
-Hitet adj újra.                    -Adtam, rászedtél
-Hogy bízni tudjak.              -Sohase bíztál.
-A szerelmünkben.              -Ami volt, nincs már.
-Bennem tűz lobog.             -Bennem parázs sem.
-Nem gyógyít a szó.            -Se a varázsszer.

-Ne tovább, álom.               -Küzdj, szólj, beszélj még.
-Lassan hajnal lesz.            -Nem, nem, csak éjfél.
-Valaki itt járt.                    -Csak velem jártál.
-Égi zene szólt.                   -Hallucináltál.


Seres László



Markovic Radmila: Vörös bort kérek!























Nyom, szorít, szúr, fáj, ingerel,
közben mozdony zakatol a fülben.
Levegőt! Nincs elég!
Ajtó? Ablak?
Elnyel a mélység.
Sziréna hangja visít valahol,
vagy talán itt, ahol vagyok.
Fény még nincs sehol sem,
de nyom, szorít, szúr,
nem moccan mellőlem.
Olyan, mint napsütésben,
amikor saját árnyékom
követ szüntelen.
Valahonnan fény szűrődik
az életembe.
Piros bort kérnék, ha szabad!
Ennyi még jár nekem!



Markovic Radmila


Seres László: Elhullajtott kalászként



          Kihalt a part.
          A folyó is
          visszahúzódott.
          Csend párolog
          medre felett.
          Bronzba öntött
          mindent a nyár.
          Itt hagyott
          új szoborrá vált
          mozdulatlan
          őskövületet.
          Amit elvitt,
          azt sajnálom csak.
          Öröklét varázsát.
          Az fáj, azt
          ölelném vissza
          tarlótűz égette ágyon
          elhullajtott kalászokban
          kutatva szép szívét,
          hogy bennem vesse el
          termő magvait
          ha  ébred a tavasz
          nyár, ősz, tél után,
          ami új életet ad
          a halálban is.
          Az ifjúságot.


          Seres László


Tóth Sarolta: A félelem szörnyeteg















fél eleme a rémületnek,
a Rém ül trónusán, fejünk felett
mint rettenet - ijesztget.
A rémület riadalmat gerjeszt,
minden idegszálunk
remegve reszket.
Mi az oka ennek?
Meg nem nevezhető, mert a Rém
legyőzhetetlen, óriás erő.
Nem pánik ez,
csak félelem: mit hoz a jövő?
Nem nyugtat meg
a nyugtató - "dilibogyó",
Jobb gyógyszer lenne a biztató
élethelyzet mint kezdet,
Ledől a trónról a Rém - nem ijesztgethet,
kisüt a Nap, tűnik a félelem-felleg.
Szép jövőnk én hiszek benned.
nem reszketek, idegeim
végre megpihennek...


Tóth Sarolta

Kapolyi György: A nagy utazás

 


A negyedik emeleti lakás csendjét jóformán nem zavarta meg semmi. A régi bútorok, festmények, szőnyegek dús egyvelegében, a tört fény kiemelte a porcelánokkal zsúfolt vitrint, ami meggyőződéssel uralkodott a számtalan tárgy felett. Ezen a békés szigeten-az élet rohanó dübörgésétől elszigetelten két öregember élt. Két idős asszony, az egyik kilencvennyolc, társa mindössze kilencvennégy évet tudott maga mögött. Körülöttük már mindenki elment, csak az összefolyó emlékek tömege kísértett a szobákban, hangok, elmosódott arcok és tekintetek, .Reménytelenül egymásba gubancolódott képei a múltnak, már szétválaszthatatlanul összeforrva - sokszor minden logikus rendet mellőzve, de éltek. A kis termetű, testes Ilonka néni volt a fiatalabb, ő főzött, és általában a házimunkák nagy részét is végezte. Irma néni is besegített, de leginkább a fotelben időzött. ami kora miatt, már megengedhető. Mindenük megvolt, ami az öregséget határozottan elviselhetőbbé teszi Irma, sokat szunyókált, visszaálmodva a régi időket, ha ébren volt, akkor is messze jártak gondolatai. Az álombeli élete, egyre közelebb került az ébrenlétében elkövetett gondolataihoz. Már szinte fel sem tűnt neki mikor megy át álmából az ébrenlétbe. Hosszúra nyúlt élete. bővelkedett eseményekben, számtalan, emléke életre kelt, így sosem érezte az egyedüllét bizonytalan érzését. Ha kora eszébe jutott, azonnal jelentkezett a búcsú közelségének érzete is, ami nem meglepő ebben a korban. Bár ez olyasmi lehet, mint a repülés. Mindenki természetesnek tartja, hogy időnként egy-egy gép lezuhan, hiszen minden közlekedési eszköz rejt veszélyt, de ha ő ül repülőre, nem hiszi el, hogy vele is megtörténhet. Irma néni is tudta egész életében mi a történet vége, de valahogy magára nem vonatkoztatta. Most viszont, hogy igen közelivé vált a lehetőség, hitetlenkedve – sértődötten, nem akarta tudomásul venni. Próbált hosszabban ébrenmaradni, érezte, az egyre gyakoribb elalvások nem vezethetnek jóra. De nem sokra ment igyekezetével, nem vette észre, ha elaludt, vagy akkor hitte azt, hogy ébren van, ezt nem tudta senki. Az utóbbi hetekben, érdemben lefogyott, pedig ugyan úgy étkezett, mint annak előtte .A számtalan-apró vészjelzés elszomorította, már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tüneteket. Ilonka néni korholta, és buzdította, mert elhagyod magad, keveset mozogsz,-mondogatta, minden alkalommal. Kilencvennyolc év - morogta  Irma, te sem gondolhatod komolyan amit mondasz. Ilona változatlanul vezette a házat, Irma meg egyre többet időzött a fotelban. Irma különös dolgot álmodott. Kislány volt, egy parkban játszott, mikor hirtelen eltűntek a körülötte futkosó gyerekek. Hideg szellő támadt, és vészjósló csend. A fák közül anyja alakja lépett ki a pázsitra, rolli kutyájuk kíséretében, és hívogatón intett felé. Felriadt szendergéséből, elhatalmasodott rajta a szorongás. Ez nem jelenthet semmi jót - mondta, az idejét sem tudom, mikor álmodtam utoljára a mamával. Másnap délelőtt Ilona reggelijüket készítette, mikor a konyhában mintha megállt volna minden. Üveg keménnyé vált a napfény, a levegő hideg masszaként vette körül. Megdermedve a szokatlan élménytől, mintegy álomban, bebotorkált a nagyszobába. Irma a fotelban ült mozdulatlanul. Megtört tekintettel meredt maga elé, arcán nyugodt, halk mosoly. Ilona lábai elerőtlenedtek, lerogyott egy székre, és halkan sírni kezdett.

A lakásban megmaradt a szokatlanul mély csend. Ilona egyedül végezte mindennapi megszokott teendőit, gondolatait beárnyékolta kilencvennégy évének tudata Gyakran hallotta a szobából Irma csoszogó lépteit, az egyetlent, ami lecsendesítette maró egyedüllétérzését.


Kép: Kapolyi György tusrajza

Riba Ildikó: Üveggolyó (haiku változat)



szivárvány szalad
üveggolyó-törte fény
sima felszínén

álmos rejtekén
fiókban régi fotó
múltat idézi

szomjas szelleme
voltélet-ajtó zárul
csukott fiókkal

barna kapu vár
szemembe bámul bomlón
kopott keresztje


Bige Szabolcs Csaba: Megvilágosodásom



Ilinca Anamaria Prisăcariu írása
Megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă  > Ceaiul de joi dimineaţă – 2015. 05. 21

   Másképpen látom a világot, amióta reggel, délben, este, valamint a közti időben mosolygok. A tükörben is tisztábban látom magamat. Kint is jobban látom a színeket. A fák a füvek nagyobbak és zöldebbek. Az úton kevesebb a kátyú. A tömbházak sem olyan szürkék. Kezdem elhinni, hogy körülöttem minden csodálatos, csak eddig nem vettem észre! Biz’ Isten megjavult a látásom! Érted? Mikor mosolyogsz, összehúzod a szemed és jobban látsz. Igazán! Mintha könnyebben lélegeznék. Igen, igen minden mosolytól kitágul a tüdőm, megtelik oxigénnel az agyam, dobog a szívem és érzem, hogyan árad szét körülöttem a boldogság.  A zene meghatóbb, az előadások erőteljesebbek, mélyebb a csend, a zaj ritmusosabb, az emberek vidámabbak. És szeretnek. Látom, hogy szeretnek. Érzem az energiát. Én is szeretek. Többet, mindent, egyszerűbben. Amikor mosolyogsz, egyszerűbbé válnak a dolgok, emberibbé.
   Megyek az utcán. Minden lépéssel, boldog szívdobbanással változik az életem ritmusa. Egy lépés, egy dobbanás, egy lépés, egy dobbanás, egy lépés, egy dobbanás. Azt sem tudom, mit tegyek ennyi boldogsággal. Nem tudom, hova raktározzam. A házamban nincs elég hely, még úgy sem, hogy amit csak tudtam átadtam a barátaimnak, sőt még néhány idegennek is.
   Lépésenként kell a boldogságot élni – így nem szükséges elraktározni. Semmit sem veszíthetek, hiszen folyamatosan használom. És így megállás nélkül osztogathatom. Csak meg ne álljak menet közben. Meg ne álljon a szívverésem, mert akkor elvész a boldogság. Így aztán megyek, dobban a szívem, mosolygok…
    A boldogság növekedik. Nincs többre szükségem az egyetemes boldogságból többre, mint egy lépés és egy-egy dobbanás, a többit tovább adhatom. S íme, mennyi energia és kedves ember vesz körül.
    Amióta mosolygok, jobban látom az embereket. Felismerem szemükben az álmaikat. Összegyűlnek, együtt haladnak – lépésről lépésre – és egyre emberibbek lesznek. Mi ebben olyan nehéz? Csupán a szemedbe kell néznem. A tiedbe is. Meg a tiedbe is…


Markovic Radmila: Interjú Szalma Istvánnal



Nem véletlenül esett a választásom Szalma Istvánra, akit jól ismerek már sok éve, hanem azért, mert ő az a hozzáértő ember, aki a japán hagyományokat előtérbe helyezve hitelesen tud szólni az íjászatról és a rakukeramiáról. Amíg nem kerültünk barátságba, én magam sem tudtam, hogy örökölte a magyarok íjásztudományát. Szalma Istvánról tudni kell, hogy 2010-ben az Európa Kupa  bajnoka lett íjászatból, aki Szerbiát képviselte ezen a megmérettetésen. Ő a megtestesült segítőkészség, és  önzetlenség is egy személyben. Igaz, ereje teljében van, harminckilenc évével energiával feltöltve.


Kedves István, elárulod nekem, honnan  jött az ötleted, hogy Kishegyesen megalakítsd a Bácsér Szabad Íjászegyesületet?
A 2009-ben és 2010-ben elért eredményeimért Szerbia Íjász Szövetségének Arany Plakett kitüntetésében részesültem, sőt más jelentős díjakat is kaptam. Az eredményeim arra késztettek, hogy tudásomat átadjam és kineveljem az utánpótlást. Annál is inkább, mivel eddig rajtam kívül ebben a kis faluban senki sem űzte az íjászatot.  2010-től  komoly munkával megkezdtük, létrehoztuk egyesületünket a Kihegyesi Bácsér Szabad Íjászegyesületet. 2011-ben pedig már versenyekre is jártunk.
Hányan vagytok íjászok?
A létszám negyven és ötven között mozog, az életkor pedig megoszlik,  hiszen 8 évestől 60 éves korosztályig dolgoznak az egyesületben.
Hogyan indultatok az eredmények útjára?
2011-ben egy nagyszabású terepi íjászatot szerveztem 180 magyar és szerb versenyzővel, én versenyen kívül lőttem.
2012-ben lettünk a Szerb Íjász Szövetség regisztrált tagja, és ennek eredményeként ezen túl a kishegyesi íjászversenyek eredményeit hivatalosan is figyelembe veszik.
2013-ban országos bajnokságot rendeztünk, ami nemzetközi bajnokságként is szerepel. Résztvevői főként  Magyarországról jöttek.
Ti merre jártatok?
Voltunk Magyarországon, Ausztriában, ahol kiváló eredményeket értünk el. Ausztriában Nyilas Stefánia 2012-ben második, 2014-ben harmadik lett. Kálmán Virág 2013-ban első helyen, Fabó Dudás Réka 2012-ben első,2013-ban harmadik helyen végzett. Butterer Bence 2012-ben első  2014-ben második díjat kapott.
Tóth Sára a 8-12 évesek korosztályában első lett. Gergely Dávid elsőként végzett 2014-ben. Én 2012-ben és 2014-ben harmadik díjat hoztam haza.
Ugyanebben az évben Szekszárdon csapatversenyben másodikak lettünk.
A szerbiai terepversenyeket sem hagyom ki, felsorolom ahol megmérkőztünk: Szabadka, Újvidék, Becse, Temerin, Hódság, Magyarországon pedig Szekszárdon jártunk.
Szerbiában 2014-ben csapatversenyben országos bajnoki címhez jutott a Kishegyesi Bácsér Szabad Íjászegyesület.
Fontosnak tartom elmondani az országos összesített ranglistán Field első helyezett versenyzők névsorát.
 Long bow felnőtt nő Gergely Paulik Hargita
Long bow kadet nő Papp Virdzsinia
Long bow kadet férfi Jánosi István
Long bow pionir nő Reketye Emilia
Long bow pionir férfi Tadian Zsolt
Long bow pionir12 nő Tadian Viola
Long bow pionir12 férfi Szlamecska Lóránt
Bare bow pionir Gergely Dávid
Instiktv bow veteran Molnár Jenő
Instiktiv bow senior Szalma István
Instiktiv bow pionir Butterer Bence
Instiktiv bow kadet nő Fabó Dudás Réka
Instiktiv bow pionir nő Nyilas Stefania.

3D elsők:
Instiktiv bow senior  Tapiska Laszlo
Instiktivbow veteran Biró Péter
Bare bow veteran Mamuzity Mihaly.

Tudom, mennyire örülsz tanítványaid sikereinek, de úgy érzem, ezzel a Te előmeneteled hátráltatod.
Van benne valamennyi igazság, mert nincs elég időm mindenre, - de hidd el őszintén mondom - én nem sajnálom! Így is szép eredményeim vannak a versenyeken főként, ha figyelembe vesszük, milyen keveset gyakorolhatok igazán. Így is vannak díjaim az 1-tól a 3.-ig. Tudnod kell, aktívan dolgozunk; hetente egyszer, szombatonként tartunk edzéseket, melybe én is bekapcsolódom. Szándékom ellenére nem lehetek annyira intenzív, mint szeretném, mert más téren is vannak elkötelezettségeim, és ez így van jól.
 Mielőtt másról beszélnél, megkérdezem, beavatod a tanítványaidat az íjászat magyar-, japán-, esetleg más népek hagyományaiba, történelmébe is?
Természetesen.  Legszívesebben a japán íjászat történetét hallgatják. Amikor mesélek az érdeklődőknek, képekkel illusztrálom a témát és kihangsúlyozom a japánok tradicionális íjászatának folyamatosságát, mely spiritualitásra, nem pedig az eredményre koncentrál és körülbelül 2000 éves múltra tekinthet vissza. Megjegyzem, Japánban a hagyományőrző íjászat is megmaradt a sport íjászat mellett. Az öltözék, a fegyverzet, az íj szintén magát a kort tükrözi, de még a lószerszám is. Időszámításunk előtt a III. században a japán íj volt a világon a leghosszabb 3 méteres, neve marokij yumi. A japán íj formában és anyagkészítésben eltér a magyartól, míg az övéké aszimmetrikus, a hagyományos magyar íj  szimmetrikus.  Japánban az íjkészítő dinasztiák története visszavezethető az 1200-as évekig, munkájukat a sogunok felkérésére végezték. Az íjászat beépült a vallási  szertartásokba is,  például a sinto szerzetesek bizonyos rítusaiban szerepel az íj, a távolba lövés a rossz szellemek elűzésére szolgál Fontosabb eseményeket, például esküvő, születés máig ceremoniális lövéssel, vagy az íj húrjának pengetésével ünneplik.
Légy szíves ismertesd meg velünk - akik nem értünk az íjászathoz – milyen jellemzői vannak a magyar íjászhagyományoknak?
Sajnos szakadás van a magyar hagyományőrzésben. Az államalapítás után, a magyarok átvették az európai hadi technikát, ezzel a hagyományos pusztai tradíció megszűnt. A lovas íjászat is háttérbe szorult, pedig  a magyar kalandozások idején ennek Európa-szerte félelmetes híre volt. A nyugatiak így könyörögtek imáikban: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”
Valamikor a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a régészeti leletek alapján a sírokban talált íjakat rekonstruálni igyekeztek. A fa ugyan elkorhadt, de a csontokból készített részek megmaradtak, és útmutatásul szolgáltak a szakemberek számára. Ha anyagukat a japánokéval vetjük össze, az övék bambuszból és fából tevődik össze. 1980-ban dr. Fábián Gyula a magyar szaru-íj készítésével életre keltette az ősmagyar íj formáját. A  pusztai íjak kisebbek, több rétegű állati ín, szaru és fa az anyaga, és mint ahogyan már említettem, szimmetrikusak.
Eltértünk egy kicsit a ti előmeneteletektől.
Nem tértünk el teljesen, mert az eredményeink íjaink minőségétől is függnek. Mamuzity Mihály 2014-ben készített egy hagyományos magyar íjat, aminek anyaga: szürke szarvasmarha  szarva, állati ín és fa, mégpedig juharfa. Ez az íj kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, mondhatjuk gyorsabb a mai modern íjaknál, és a pontosságuk is kiváló. Ezt az íjat hat hónapig készítette a mester, majd Szerbiában, Ausztriában és Magyarországon vizsgálták meg a szaktekintélyek, és a legnagyobb elismeréssel beszéltek róla. Különben annak nagyon örülök, hogy Magyarországon most már ápolják a sport íjászat mellett a hagyományos íjászatot is.

Említetted, hogy más területen is nagyon nagy lelkesedéssel dolgozol.  Kérlek, oszd meg velünk ezt a témát is!
1959-től Kerámiai művésztelepet alapítottak Kishegyesen „Dévics Imre Kerámiai Művész Telep” nevet vette fel idővel, amit azonban ma már  mint „Dévics Imre Szabad Alkotóműhely” néven regisztráltunk.
 Hogyan fér össze az íjászat a kerámia készítésével?
Ehhez is gyerekkori emlékeim fűznek, ugyanis Csernus László művész-keramikus, aki a testvérem, már az általános iskolában foglalkozott az agyag megformázásával, és ezt soha sem hagyta abba. Előbb hagyományos módon készültek az alkotások, majd később 1998-ban próbálkoztak kisebb-nagyobb sikerrel a rakukerámia égetésével. Aztán közbejött a háború, és akkoriban nem volt lehetőség a folytatásra.
A kerámiatelep munkája azonban véglegesen nem szűnt meg,  de csak a tanulók, és az amatőrök dolgoztak. Szerencsére közvetlenül a testvérháború kezdete előtt Kishegyesről Kecskemétre költözött Csernus László és testvére Szalma István, ők emelték magasba a művésztelep célkitűzéseit alkotóházi formában, ahol legtöbbet rakukerámia készítésével foglalkoznak az alkotók.

Mi a különbség a rakukerámia és a hagyományos kerámia készítése között.
Nagy különbség van.
A feltételek 2010-re váltak ideálissá. A megfelelő égetőkemence, agyag és festékek ekkor már rendelkezésünkre álltak. A testvérem Csernus László és én a saját házunkban szerveztük meg először a nemzetközi keramikustábort. László volt a művészeti vezető, én pedig az égetéssel foglalkoztam. Azóta is évente nem egyszer szervezek kerámiai Alkotóházat , ahol a gyerekek, az amatőrök és a művészek készítik remekeiket  A művészek Olaszországból, Magyarországról, Szerbiából jönnek, tehát nemzetközi szinten dolgozunk az Alkotóházban. Még nem szóltam a rakukerámia múltjáról, melynek aranykora Japánban 1568- 1600-ig volt. Ez a speciális technika Japánból származik, ahol egy kiotói Csádzsíró fazekascsalád fejlesztette ki. Ők dísztárgyakat, és teáscsészéket készítettek. Alacsony fokon égették ki az agyagot, forrón kivették az égetőkemencéből hosszú nyelű kovácsoltvas fogóval, majd vízbe tették, vagy a hideg levegőn hagyták kihűlni, ennek következtében mind egyedi darabok lettek. Mivel ez a technika gyorsabb, hamar terjedt tovább, és szerte a világon alkalmazzák, és azóta már fejlesztettek is az eredeti kiotói technikán. A régi időktől kezdve máig kedvelt a rakukerámia  Európában is. Hozzánk a múlt század második felének vége felé jutott el.
                                          
Hogyan tudtátok igazán alkalmazni ezt a technikát, ami Japánra jellemző?
A Kecskeméti Nemzetközi Kerámiai Stúdió vezetője Kiss Jakab látott el engem szakmai tanácsokkal, elmondta hogyan kell égetni, milyen hőfokon és mibe helyezni a fogóval kiszedett izzó tárgyakat. Részletesen megtanított a jó raku készítés titkaira. László nemzetközi szakemberekkel együtt Zentán vendégeskedett, ott sokat tanult a rakuzásról. További tapasztalatokat is szerzett a horvátországi Jeskovói táborban.

Mivel a raku égetési technikának mestere vagy, kérlek szólj róla pár szót..
Laci volt a művészeti vezető, rám hárultak a technikai dolgok.
Valóban belejöttem a rakukeramia készítésébe, de nem hagyhatom ki Misić Obrad nevét sem, aki nagy tapasztalattal rendelkezik, és készségesen tanítja az apró fogásokig az összes munkamenetet. Sajnos testvérem hirtelen halálával óriási veszteség ért bennünket, de a közösen kitűzött célt szem előtt tartva, volt erőm tovább folytatni a munkát, az agyag raku égetését. Testvérem helyére Miháljfi Marika és Mile Ibolya léptek, vállalva a művészeti vezetést.

Honnan a pénzforrás? Ne hagyjuk ki a tényt, hogy te személyesen anyagilag is segíted mindkét alapítványt, ami pedig nagy áldozat részedről, hiszen kétkezi munkával keresed a kenyeredet.
A Kishegyesi Helyi Közösséghez beadott pályázatból származó összeget működésünkre használjuk fel, az íjászokat pedig a szponzorok-, a Helyi Közösség és a Község  segítik.
Minden elismerésem, amiért ilyen komolyan foglalkozol az íjász utánpótlással, egyesületetek tagjaival, amiért önzetlenül átadod a szaktudásodat. Nemcsak az íjászat hagyományos technikájába vezeted be őket, de a hagyományokat is megismerhetik értő előadásaidban. A saját  és más népek tradíciói is élővé válnak kezeitek alatt. Olyan távoli nemzet ismereteit teszitek magatokévá, mint pl. a japánoké, és ezzel a két nép közelebb kerülhet egymáshoz.
Nagyra becsüllek, amiért azok közé a jó emberek közé tartozol, akik munkájának bére tulajdonképp azok szeretete, tisztelete, akikkel együtt dolgozol.


Urbán-Szabó Béla: Tavaszi capriccio



Távol és közel,
karod már nem ölel.
Szívem arra vágyott,
mit tegnap közelinek
látott.

Mentél
felhőről-felhőre szökellve,
mentél,
mint hegyen a zerge.

A felhők elfogytak,
látod,
a hegyek elkoptak.
Szíved latrokkal
is játszott.

Lehetsz és legyél bárhol,
közel vagy távol,
karod már nem ölel,
jöttél mint a pillanat,
s a pillanat vitt el.


Musztrai Anikó: Lépj a nyomomba!




Lépj a lábnyomomba!
Tudom az utat.
Szorosan kövess,
hogy el ne vessz,
míg kitalálunk az útra.
Hadd vezesselek újra,
mint rég,
mikor kölykök voltunk még,
s eltévedtünk olykor
a tölgyfák között.
Sötét volt az ég.
Szívünkbe félelem költözött,
bár fénylett a Hold
a sűrű lombok fölött.
De amint felszállt a köd,
megleltük a csapást,
mit a vadak hagytak maguk után.
Így volt szerelmünk hajnalán.
Vigyáztuk egymást,
hogy ne érjen bántalom.
Nem volt elszalasztott alkalom,
követtük szívünk szavát.
Még tiszta volt az ég.
De talán ma is elég,
ha lábnyomomba lépsz.
Vigyázok rád, ne félj.
Ha mégis eltévedek,
s az útra előbb kiérsz,
várj rám a fák alatt.
Annyi erőm talán marad,
hogy utolérjelek.
Ne hagyj a vadak között!
Kérlek, ne szaladj,
már fáradt vagyok.
De követlek, ha úgy akarod,
mint árnyék a hátad mögött.
Veled maradok.
Csak lassabban haladj.
A lábnyomodba lépek,
hogy ne vesszek el.
Árva lennék nélküled.
Nyújtsd hátra kezed!
Hunyd le szép szemed
egy pillanatra.
Ott lesz az út.
Megleljük újra virradatra.


Tóth Sarolta: Gyászolók




A sírnál két asszony találkozott:
az özvegy és a szerető.
Mindkettő virágot hozott,
csendes volt a temető.
A két gyászoló hallgatott,
szívükben bánatos felhő.
Nézik a fejfán a számot, a nevet,
gondolatuk egyező:
megcsaltál, de én szerettelek.
Végül az özvegy megtöri a csendet,
„gyűlöllek téged, szinte még gyermek,
társamat tőlem” elvetted.
A szerető eltakarja arcát,
némán csorognak könnyei.
„Bocsáss meg nekem!” – suttogja,
fejét lehajtva távozik.


Magyar Mónika Anna: szenderedő



hol kopogtatnak
szelíd árnyak,
ott verdeső
fodros szárnyak,
álmaidra,
sugarakat
köpnek,
úgy ringatnak,
úgy ölelnek

nem nézel fel
nem rebbented
halványuló szemeidben
csínytevésed,
elnémul a játék,
a zajok tompán
zizegnek,
még egyszer-egyszer
önkéntelen
megremeg a kicsi kezed