Kőhalmi Levente: Könnyek jönnek

Parány fénygömbök terítenek éjszakát

az setét fellegtől megnyíló égre.

De nem festhetik ugyanolyan színre,

nem festhetik újra színkékre.

Túlnőtt rajtunk ez idegi nyomorúság,

kezünk között pusztul el minden apróság,

e panaszok jönnek, csak jönnek,

arcunkon összemosódnak a könnyek.

Most sötétben vagyunk s merengünk,

majd délcegen meghalunk vagy elmenekülünk.

Szégyenbe esünk, amit rég nem bánunk,

mert örömbe esve egyszer már ragyogtunk.

A baj az, hogy hibáink értettük meg,

miközben kezünkbe vettük eme őrült könyvet,

ami elébb békességet tárt,

majd lakatot kattintott ránk.

Mint egy zavarodott zárt világ,

recseg súlyunk alatt,

poros e pecsét, mi itt maradt,

átívelt testünk felett,

tudja ő jól: rosszabb e lelet, mint lehet,

most már soha nem babonázhat meg,

mert jönnek a könnyek, csak jönnek és jönnek...

Riba Ildikó: Homokban

fullasztó forró
szél száguld csupasz kórót
zörögve gördít

vörös homokban
haldokló barna bogár
enyhet nem talál

ócska fotelra
roskad eltévedt vándor
mikor erre jár

Fotó: Joó Szabolcs Korčula

Kapolyi György: A létra

Mostanában már nem kell magammal cipelni a létrámat.
Régebben, bárhova fel akartam menni, mindenütt problémát okozott a létrák hiánya.- Mondta Vilmos,- aztán szereztem egy hétfokú létrát, és szereltem rá két gurtnit, és a hátamra vettem, úgy jártam mindenhova.
El is kereszteltek létrás Vilmosnak, ha megláttak jönni az utcán, utánam ordítoztak, hogy szevasz Létrásvili, ez a felfelé használatos műszered, vagy a lefelé!...
Persze én válaszra sem méltattam ezt az ízetlen élcelődést, primitív népség, dögöljenek meg.
Ha valamelyiknek egyszer kell létra, rám biztos ne számítsanak.
De most már tíz napja, valami változás indult.
Először, a templom tornyának támasztott létrát vettem észre, felnyúlt a harangig. Halvány volt, mintha ködökből ácsolták volna, de éjszaka kinéztem a szobám ablakán, és láttam, hogy szépen feltisztult a látványa, és keményen rajzolódik ki kecses alakja a holdfényben.
A nagy boldogságtól kirohantam sárga hálóingemben az üres utcára, mélyen aludt a város.
Eljutottam a létrához, megtapogattam hideg, erős fáját. Igazi volt.
Mintegy álomban, elindultam rajta fölfelé.
Megnyugtató volt éreznem erős fa-testét lábaim alatt.
Eljutottam a harangig, az ott alvó galambok akkora ribilliót csaptak, majd kiverték csapkodó szárnyaikkal a szememet.
Végül sikerült átmásznom a karfán, jól összekoszolva hálóingemet.
Az éjszakai város, ebből a magasságból nézve fenséges látványt nyújtott.
A házak elképesztően kicsinek tűntek, a hatalmas gesztenyefa az udvaromon satnya bokornak látszott.
Még sosem volt alkalmam rálátni arra a helyszínre, amiben élek, nem hittem volna, hogy ennyire jelentéktelen és gyerekes, egy csapásra elveszítette fontosságát, szinte restellkedtem kisszerűségén.
Úgy éreztem, lebegek a szánalmas hangyafarm felett, mint egy isten, belelátva az egész játék értelmetlenségébe, ami eddig a pillanatig volt az egész életem.
Aztán lemásztam megint a földre, megrendülten, és törpének érezve magam. Nem is tudtam elaludni az éjszaka hátralévő részében.
Reggel, első dolgom volt, hogy kinézzek az ablakon, ott állt a létra. A hajnal ködétől párásan, hatalmasan, csak jóval hosszabban, mint a torony. Valami csoda folytán, még nőtt is az éjszaka.
De a jövő- menő emberek, észre sem vették.
Kiszaladtam a ház elé, és mutogatni kezdtem nekik, a toronynak támasztott létrát.
Bambán néztek hol rám, hol a toronyra, aztán azt mondták: Jól van Létrásvili, menj vissza az ágyadba, és aludd ki magad. Ezzel továbbmentek.
Többeknek szóltam, de csak fejcsóválva röhögtek.
Ez a vakságuk egészen megdöbbentett. Hiszen egy ekkora létrát hogy lehet nemlátni?
Mi ez, az Istenverte vakság?
Alig vártam az éjszakát, hogy ismét kipróbáljam a létrát.
Felmásztam, de most tovább merészkedtem, mert kíváncsi voltam hová tart.
De ebben a magasságban, már olyan erősek voltak a szelek, hogy visszamásztam a harangig, a beijedt galambokhoz.
Másnap is mutogattam az ismerősöknek, de rá kellett jönnöm, hogy csak én látom a létrát, rajtam kívül senki.
Még az éjszakai mászásomkor feltűnt, hogy számtalan létra van a városban, a házak falának, a fák lombjának döntve. Még a folyón is keresztül- kasul feküdtek a létrák, mint hidak, összekötve a két partot.
Egészen magával ragadott a látvány.
Hiszen ezen túl, oda juthatok fel, ahova csak akarok. Ráláthatok bármire, egészen biztos, hogy találok ott létrát.
Alig tudtam magamban tartani kitörő boldogságomat, nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hiszen már biztosan tudtam, hogy rajtam kívül nem lát senki- semmit.
Elsétáltam a toronyhoz, de megkönnyebbülve láttam, a létra ott várt.
Ami váratlanul ért, megint nőtt, most már a vége, a felhők között eltűnt. Alig tudtam megvárni a sötétséget, végre elnéptelenedett az utca, kialudtak az ablakok fényei.
Kilopakodtam a toronyhoz, és elindultam a fokokon felfelé.

Vilmos egyre távolodott, alakja már csak egy sárga pont volt az égen, amit egykettőre elnyelt a sötétség.
Napok múltán vették észre, hogy eltűnt. Végigkutatták az egész várost, de nem találták sehol.

Kép: Kapolyi György alkotása

Markovic Radmila: Részegen és józanul

Józan vagyok, téged nézlek.
Mint a szivacs, úgy eláztál.
Tátongnak az üres zsebek
Holnap ismét, jaj de innál.

Tanuld már meg, balga lélek!
Ha szomjas vagy, igyál vizet.
Üres zsebbel ne rimánkodj:
„Uram, kérlek rám is gondolj!

Egy kupicával ide dobj.
Lehet kettővel, nem lesz sok.
Harmadik legyen ráadás!

Ne számoljunk, az angyalát!”
Számolhatnál pedig nagyon.
Azt sem tudod, hogy hol lakol.

Tóth Sarolta Fogas kérdés

Azért van harminckét fogunk,
harapni és rágni tudjunk.
Szép fogsor a száj ékszere,
mosolyunk villoghat vele.
Bekeríti a nyelvünket,
közvetíti érzetünket.
Ápolnunk kell, legyen tiszta,
gusztustalan a fog piszka.
Segíthet a fogpiszkáló,
mert ha romlik, nagyon fájó.
Megoldja a fogorvosunk,
lesz műfogunk, műmosolyunk.
Ha minden fogunk kihullik,
protézis lesz, ahogy illik.
Este betesszük pohárba,
reggel illesztjük a szánkba.
Beragasztjuk, ki ne essen,
használója nevethessen.
Fogatlanul megfogadom,
fogsoromat kölcsön adom.
Megbeszéljük, ki mit rágjon,
osztozhatunk a zsákmányon.
Tudom, furcsa az ajánlat,
hiszen nem cserélünk szájat.
Csináltass saját protézist,
fogas kérdés ez a tézis.
Nem kedveljük a műfogat,
fűzzünk hát bele fonalat,
akasszuk fel a fogasra,
ne érjük el. jó magasra,
Nézegessük  meg naponta,
szánk legyen a kirakata,
ha kimegyünk a lakásból,
hadd látszódjék ki a szánkból.
Jaj, akinek nincsen foga,
kinevetik, öreg, csúnya.
Fognövesztőt kitalálni,
Nobel-díjat felkínálni
érte bizony megérdemli,
aki ezt majd felfedezi.

Hírek Lengyel Jánostól, Lengyel Jánosról

http://www.szozat.org/index.php/porte/tartalommutato/5441-arcel-onvallomassal-lengyel-janos-iro-ujsagiro 



A Kárpátaljai Hírmondó legfrissebb számából


Negyedszázad a jegyzetfüzetekben


(Kultúrműsorok a Kárpátaljai Szövetség rendezésében)


.... az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője, Káldi
Gyula, a Kulturális Örökségvédelmi
Hivatal főosztályvezetője
méltatta.

2011. március 18

Találkozó Szöllősy Tibor közíróval,
a Kárpátaljai Hírmondó
folyóirat szerkesztőbizottsági
tagjával Miskolcon a Kárpátaljai
Szövetség Borsod–Abaúj–
Zemplén megyei szervezetének
rendezvényén Tóth Antal József
elnök szervezésében
.
2011. március 26.

A Kárpátaljai Szövetség közgyűlése.
Zubánics László Kárpátalja
várai és nevezetességei című
fotókiállítása.
Vári Fábián László A tenger
nevében című versét dr. Szabó
Józsefné Jobák Márta szavalta
el.
A Nagykőrösi Reformárus Tanítóképző
Főiskola Karácsony
Sándor Színpadának műsora.
Összeállítás Vári Fábián László
verseiből a költő 60. születésnapja
alkalmából. Szerkesztette
és színpadra állította Debreczeni
Tibor Mezőváriban született
Csokonai-díjas rendező.

2011. június 3.

Találkozó Skultéty Csabával,
a Szabad Európa Rádió egykori
szerkesztőjével Miskolcon a
Kárpátaljai Szövetség Borsod–
Abaúj–Zemplén megyei szervezetének
rendezvényén Tóth
Antal József elnök szervezésében.


2011. szeptember 9–11.

Balatonföldvári találkozó.
Kiállítás: a Pálfy Julianna és
Pálfy István képzőművészek alkotásaiból
rendezett tárlat megnyitása.
Beszédet mondo tt
Schober Ottó.
A Kárpátaljai Hírmondó folyóirat
szerkesztőbizottságának
kihelyezett ülése.
Hol van az a nyár? A Varga–
Dobos duó szórakoztató műsora.
A Kárpátaljai Szövetség központi
rendezvénye: közgyűlés.
Katona Tamás, KSZ elnökének
beszámolója.
Kutlán András, a KIKKMAK
társelnökének beszámolója.
Kitüntetések átadása: Báthory
Katalin Örökös tag, Petruska
Márta Tiszteletbeli tag kitüntetésben
részesült.
Együttműködési szerződés
aláírása a bécsi Szent István
Egylet és a KSZ között a kárpátaljai
magyar tanintézetek jól
tanuló diákjainak ösztöndíjazásáról.
Könyvismertetés. Dr. Fedinec
Csilla Kárpátalja: 1919–2009
című könyvét Katona Tamás
mutatta be.
Honfoglalásunk hét emlékműve
címmel vetítéssel egybekötött
előadást tartott Kovács
Sándor szakíró.
Koncert: a Beregszász Dixieland
Band műsora Glóger Károly
vezetésével.
Kerényi Gyula Emlékérem átadása
Kocsis Árpádnak, a KSZ
alapító tagjának.
Operaest: Benza Györgyi művésznő,
a Müncheni Operaház
tagjának vendégszereplése
Marco de Prosperis neves karmester,
zongoraművész kíséretében.
Ökumenikus istentisztelet
Egressy Miklós görögkatolikus
atya szolgálatával.


2012. április 21.
A Kárpátaljai Szövetség éves
közgyűlése.
A közgyűlésen Honfoglalásunk
hét emlékműve címmel elhangzott
Kovács Sándor közíró
filmvetítéssel egybekötött előadása.


2012. szeptember 7–9.


A Kárpátaljai Szövetség tagságának
balatonföldvári találkozója.
Képzőművészeti kiállítás
Manajló Iván, Garanyi József,
Sütő János, Boksay József, Soltész
Zoltán, Manajló András,
Puskás László, Kron Zsuzsa,
Kuzma Borisz, Kutlán András,
Ujfalussy István kárpátaljai
művészek munkáiból. Megnyitotta
Katona Tamás.
A balatonföldvári ruszin ifjúsági
alkotótábor résztvevőinek
rajzaiból készült kiállítás megtekintése.
Kerekasztal-beszélgetés Kárpátalja
oktatási, szociális, kulturális,
gazdasági helyzetéről.
A Varga–Dobos duó szórakoztató
műsora.
A Kárpátaljai Szövetség központi
rendezvénye Katona Tamás
vezetésével.
Dérer Miklós, a Manfred
Wörner Alapítvány programigazgatójának
előadása Ukrajna
útja Európába címmel.
A Kárpátaljai Hírmondó
nyílt szerkesztőbizottsági ülése
az aktív szerzők részvételével,
Füzesi Magda főszerkesztő vezetésével.
A Kárpát-medencei
Lapok Együttműködési Fórumának
megalakulása. A Fórumon
részt vett Szabó Zsolt, a
Kolozsváron megjelenő Művelődés
című közművelődési lap
főszerkesztője és Hodossy
Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók
Társaságának elnöke, a Dunaszerdahelyen
megjelenő Opus
című folyóirat főszerkesztője, a
Lilium Aurum Könyvkiadó igazgatója.
Találkozó a vendégként meghívott
Beregszászi 4. Számú
Bendász István Cserkészcsapat
képviselőivel Bárdos István vezetésével.
Kirándulás Tihanyba.
Táncmulatság, tombola, baráti
beszélgetések.
Ökumenikus istentisztelet Dávid
Árpád református lelkész
szolgálatával.


2013. január 25.


A KIKKMAK rendezvénye a
Polgárok Házában.
Író-olvasó találkozó Czébely
Gabriella és Lengyel János fiatal
alkotókkal.
Könyvbemutató: Füzesi
Magda költő ismertette Kagylóének
című verseskötetét.
Kovács Sándor, a KIKKMAK
irodalmi szakosztályának vezetője
a Tisza folyóról tartott előadást.
Gortvay Gábor, a Bercsényi
Miklós Alapítvány titkára a magyar
himnusszal kapcsolatos
írását olvasta fel.
Könyvbemutató: Lőrincz P.
Gabriella bemutatta az Együtt
című folyóiratot és az Intermix
Kiadó gondozásában megjelent
Szárnypróba című antológiát,
amely fiatal kárpátaljai szerzők
műveiből ad válogatást.
Szemere Judit, a Beregi Hírlap
magyar kiadásának szerkesztője
a 100. születésnapját
ünneplő újságot méltatta.


2013. február 22.


KIKKKMAK-rendezvény a
Polgárok Házában.
Füzesi Magda, a Kárpátaljai
Hírmondó főszerkesztője beszélt
a folyóirat múltjáról és jövőjéről.
Vendégek voltak Czébely
Gabriella, Madár János költők
és Kovács Sándor szakíró.
Az esten fellépett a Varga–
Dobos duó és Lakatos Dóra
énekesnő.

2013. február 27.

Óbudai Teadélután Füzesi
Magda kárpátaljai költővel, a
Kárpátaljai Hírmondó főszerkesztőjével.
A hangulatos estén
a verskedvelő érdeklődők is
szóhoz jutottak: Dr. Szabó
Józsefné Jobák Márta a költő
Ima mindenkor című versét szavalta
el, dr. Badik Adrienn, a
Kárpátaljai Hírmondó olvasója
és Szabóné Badik Dolóresz
Füzesi Magda Fohász a
szülőföldhöz című versét.

Mit tudják ők

Mit tudják ők, hogy mi ölt benned testet,
mely részek állnak össze egésszé,
s hogy vágyaid is régen szertefeslett,
mi sikongó örömöd tetézné.
Maradt a félkész, befejezetlenül.
Törzsi villongás átfestett múlthoz.
Várromok, tornyok, mely ősi ködben ül.
Örök szomj a rég kiszáradt kúthoz.
Ismerniük kéne megszelt kenyérként
az éhség ízét csömörlötten is.
Érezni mi fáj, -mi ocsú, mi érték-
földre hulltan bajban, örömben is.
S addig. Vetned kell. Szétszakíthat a Nap
gyér fénye, míg busásan beárnyal.
Élned tovább, ha jussodból más arat,
akkor is, ha felér egy halállal.

Nyári emlékek

A nyár emlékek garmadáját hozta elém, mikor gyermekkorom Nagyváradját meglátogattam. A régi séták elevenedtek meg bennem, ahogy az utcákat róttam. Most itt állok a Szaniszló utca és az Úri utca találkozásánál. Végig tekintek a szívemnek kedves házakon. Málló vakolat, rogyadozó tetők mutatják az idő vasfogának pusztítását, s tehetetlenség nyomorát.
Legyünk azonban igazságosak, vannak szépen rendbetett épületek is. Mindjárt itt ez a sarokház, mely régebben Bige-ház néven volt ismert, új tulajdonost kaphatott, mert rendesen felújítva díszeleg. Mellette egy szintén felújított tipikus Váradi földszintes polgárház. Annak idején emléktábla emlékezett meg Böszörmény Emil baloldali újságíróról, akit a vasgárdisták* 38-ban meggyilkoltak. Keresem a márványtáblát a ház falán. Még a helye sem látszik! Kit sértett a vasgárdisták áldozatának emléke?
Vele szemben a Barátok utca szögletén áll az Okányi-Schwartz villa. 1912-ben épült a gazdag földbirtokos család megrendelésére. Volt kastélyuk Füzesgyarmaton (Görbesziget), Okányon (a háború alatt az oroszhadsereg gabonaraktárnak használta!), Zsadányban (1975-ig itt működött a helybeli iskola). Volt birtokuk Tyukod határában 3000 hold. Volt miből villát építtetni Váradon!
Közszájon forgott a városban, hogy miután beköltöztek a villába, a szép Schwartz lány körül sok nyalka tiszt legyeskedett. Az apa huszár ezredesig jutott, de szerette volna, ha család főrangú rokonságba kerül. Az udvarlók közt ott forgolódott az ifjú Z gróf is. Hamarosan a légyottra is sor került, s a találékony atya éppen akkor toppant be a kisasszony szobájába, amikor az ifjú udvarló már félreérthetetlen helyzetben volt. A megfelelő pillanatról egy az ágy mellé rejtett csengő gondoskodott. A váratlanul megjelenő „szigorú” atya így kiáltott fel: „Gróf úr! Remélem, tudja a kötelességét?” „Tudom, ezredes úr!”- válaszolta a tetten ért fiatalember, miközben igyekezett gyorsan felöltözni – „Hallgatni fogok!”
Pajzán dalocska is született a szép Schwartz lányról. Ha megláttuk az épületet, édesanyám mindig vidáman dúdolgatta. Lehet éppen azért, hogy a ház akkori lakói keltette borzongásunkat enyhítse, mert gyermekfejjel borzalommal és félelemmel töltött el a villa látványa.
Kék egyenruhába bújtatott fegyveres őr állt a kapuban, és bőrkabátos alakok jöttek-mentek az udvaron. Azokban az években a hírhedt Securitate egyik részlege foglalt helyet benne. Mikor valamiért arra vezetett az utam, úgy féltem, a szívem majd kiugrott a helyéből. Pedig nekem személyesen, se a családomnak soha sem volt összeütközése az államvédelmi szervekkel, de belénk nevelték a rettegést. Még most is elszorul a szívem, ahogy az akkori környékre gondolok…
Jelenleg óvoda, szakszervezeti iroda és egy orvosi rendelő működik benne. Az orvosi rendelő, mint neve is mutatja, szinte jóvátétel a sors részéről a terror évi után: „Ingyenes orvosi rendelő, nyugdíjasok, nincstelenek és munkanélküliek részére”.
                                   

*vasgárda (ro. Garda de Fier) – soviniszta, magyarellenességéről elhíresült náci mozgalom Romániában. Tagjai „légionárius” néven nevezték magukat. 1927-ben alakult és a II. Világháború végéig működött. Tevékenységi köre a politikai gyilkosságokig terjedt, melyet a halál kommandó hajtott végre. A hatalom hol elítélte, hol szimpatizált vele, és bár vezetőit elítélték, a mozgalmat felszámolták, árnyéka ma is fenyeget.

Miért félnél?

Miért félnél? Minden könnyben van öröm,

minden mosolyban van némi sóhaj.

Keringesz a naparcú fénykörökön,

sebeidet meg behintik sóval.

Önpusztító sors ez, torzzá formálod

a kecsest, a szépet rútnak fested,

s a gazokat mind Istenként imádod.

Gyűlölöd magad, hogy szerethessed.

Hazug, kifordított lett ez a világ.

Miért félnél? Megvakít az, aki lát,

nyelvedet vágja ki. Mondd, kell több ennél?

Kishitűség, rontótüzek, kényszerek,

azt is megtagadod, aki még szeret.

Embertelenül, mintha ember lennél.

Műfordítások

H.W Longfellow:  Harun al Rasid

Harun al Rasid egy napon
Ily verset lelt egy könyvlapon:

Hol van a sok király, s urak
ki egykor világot uralt?

Az úton, melyen te is jársz,
elmentek, s vittek fényt, pompát.

Ó te, kinek osztályrésze
világ, s méltánylás egésze,

végy el mindent, mit kaphatnál,
de tudd: az út vége: halál.

Harun al Rasid leborult,
bús könnye a lapokra hullt.




Henry Wadsworth Longfellow
Haroun Al Rashid

One day, Haroun Al Raschid read
A book wherein the poet said: --

“Where are the kings, and where the rest
Of those who once the world possessed?”

“They're gone with all their pomp and show,
They're gone the way that thou shalt go.”

“O thou who choosest for thy share
The world, and what the world calls fair,”

“Take all that it can give or lend,
But know that death is at the end!”

Haroun Al Raschid bowed his head:
Tears fell upon the page he read.

***********************

Hope: Kasmíri dal
Nagy Domokos Imre nyers fordítása alapján

Szerettem sápadt kezed Shalimarnál,
Hol vagy most? Kit terít le igézeted?
Kit vezetsz messze a gyönyörök útján,
mielőtt gyötrelembe kergeted?

Ó, Kínom, s Gyönyöröm sápadt forrása,
Ég és Pokol kapuja bezárult.
Mily vad volt forró vérem rohanása,
míg simogattál, s nem intettél búcsút!

Úszó lótuszrügy volt sápadt ujjad pírja,
hol együtt voltunk hideg vizeken.
Bár éreztem volna, hogy nyakam szorítja,
s megfojt a lét, ha búcsút intsz nekem.


Laurence Hope
CASHMERE SONG

Pale hands I loved beside the Shalimar,
Where are you now? Who lies beneath your spell?
Whom do you lead on rapture's roadway far,
Before you agonise them in farewell?

Oh, pale dispensers of my Joys and Pains,
Holding the doors of Heaven and Hell,
How the hot blood rushed wildly through the veins,
Beneath your touch, until you waved farewell.

Pale hands, pink tipped, like Lotus buds that float
On those cool waters where we used to dwell,
I would have rather felt you round my throat,
Crushing out life, than waving me farewell.

******************************


Ernest Dowson
Nem tart soká
Nagy Domokos Imre nyersfordítása alapján

Nem tart sokáig a bánat s az öröm,
harag, szerelem, vágy:
egyik sem jussunk a lét- küszöbön
átlépve már.

Nem tart sokáig bor és rózsák napja:
egy ködös álmon túl
felbukkan röpke percre álmunkban, s az
út bezárul.


DOWSON, Ernest
THEY ARE NOT LONG

They are not long, the weeping and the laughter,
Love and desire and hate:
I think they have no portion in us after
We pass the gate.

They are not long, the days of wine and roses:
Out of a misty dream
Our path emerges for awhile, then closes
Within a dream.

***********************************

Christina G. Rossetti
Hogyha meghalok

Hogyha meghalok, kedves,
Búsan ne énekelj,
Fölém ne rózsát ültess,
Árnyas ciprus se kell;
Legyen zöld fű felettem
Zápor-, s harmatnedves,
S ha akarsz, emlékezz rám,
S ha akarsz, feledhetsz.

Nem látom majd az árnyat,
Nem érzek majd esőt,
Nem hallom majd madárdal
Trilláját, szenvedőt;
S álmodva alkonyatkor,
Mely jön, vagy messze megy,
Talán majd emlékszem rád,
És talán feledlek.



Christina Georgina Rossetti
  When I'm dead, my dearest

When I'm dead, my dearest,
Sing no sad songs for me;
Plant thou no roses at my head,
Nor shady cypress tree:
Be the green grass above me
With showers and dewdrops wet;
And if thou wilt, remember,
And if thou wilt, forget.

I shall not see the shadows,
I shall not feel the rain;
I shall not hear the nightingale
Sing on, as if in pain:
And dreaming through the twilight
That doth not rise nor set,
Haply I may remember,
And haply may forget.

     

Három szem krumpli

 














 

   A pingvinjárású pincér letette a tányérokat, majd kacsázva tovább ment a szomszéd asztalnál ülőkhöz. Miklós közelebb tolta a burgonya köretet a hússal gyerek elé, rámosolygott és szalvétát gyűrt az ingébe. Falatozás közben kitekintett a vonatablakon és a lustán terpeszkedő tó vízén úszó vitorlákat szemlélte. Az előtte ülő és mohón lakmározó Szása egy hete volt vele. Pontosabban 6 napja, hogy magával hozta Magyarországra ezt a 13 éves gyereket, akiről egy hónapja még azt sem tudta, hogy létezik. A gazdag vállalkozó, üzletember Kárpátaljára vitt humanitárius segélyt az egyik egyházi szervezetnek segítve. Körtvélyesen, a Máramarosi havasok egyik markáns településén osztották az élelmiszercsomagokat az ukrán-orosz háború miatt egyre nehezebben élő embereknek, mikor felfigyelt a gyerekre. A segélyekért általában felnőttek jöttek, kiskorúakat az anyák az ölükbe hozták. Férfiakat nem látott még az utcán sem. Furcsállotta, de aztán rájött: vagy Donyeckbe vitték őket a harctérre vagy bujkálnak a behívók elől. Mikor a sorban álláskor a fiú hozzáért megkérdezte:
- Beszélsz magyarul?
- Igen. Anyám magyar volt.
- Miért csak volt, most már nem az?
- Meghalt.
Néhány perces néma csend után a kezébe nyomta a liszt, cukor, olaj, konzervek tartalmazta dobozt. A fiúcska háta mögött álló kórósovány asszony törtmagyarsággal sopánkodó hangon szólt:
- Az anyja itt született a faluba, de több száz kilométerre a Donbászra vitte a sorsvonat. Ott is ment férjhez, de pár hónapja lelőtték az oroszok. A fiú apját két hét múlva érte egy bombatalálat. A fiúcska a hétéves rokkant kishúgával pénz és élelem nélkül vonatra ült és a jó emberek kegyelméből eljött a nagyszüleihez ide a faluba. Azóta ő a családfenntartó. A két nyolcvanas éveiben járó öregnek segít, és dolgozik a szőlőben. Keményen, mint a nagyok.
- Ez a 13 éves gyerek már dolgozik? – álmélkodott az üzletember.
- Háború van, elvitték a férfiakat. Minden dolgos kéz el kell ilyenkor – morajlott végig a soron az asszonyok hangja.
Miklós az otthon maradt 13 éves lányára gondolt. Akit az elvált felesége kéthetente enged csak hétvégén hozzá. Ezek a hétvégék sem a boldog pillanatokról szólnak. A nyafogások és hisztik mindig azzal végződnek, hogy Miklós a béke kedvéért összevásárolja azt a temérdek ruha és kütyü felesleget, amit két hét múlva a kicsi lány megun és újat követelve az apja idegeire megy. Hogy mennyi pénzébe van egy-egy ilyen látogatás, az már csak bagatell kérdés. Ezért is döntött úgy, hogy jövedelméből alapítványokat támogat majd, hogy segítsen a nehéz sorsú embereken. Lelkész barátjának tanácsára jutott el a Kárpátalját segítőkhöz.
   Az élelemosztás végén visszatért a szállására. Az egyházi misszió sátrában lepihent kicsit, de a maszatos gyerekarc folyton megjelent előtte. Órákat aludhatott mikor szófoszlányokra riadt fel. A sátorból kilépve azonnal lelkész barátját kereste.
- Szeretném megmutatni neki a Balatont és teljesíteni három kívánságát – szögezte neki a mondandóját, minden bevezető nélkül.
A barát azért barát, hogy nem kérdez feleslegesen és nem követel semmire magyarázatot.
– Jól van, de előbb keressük meg, hol lakik az a valaki.
Miklós most már elmesélte a délelőtti élményét. Hamar megtalálták a szegényes zsúp-tetős parasztházat és beléptek a konyhába. A látvány, ami eléjük zárult a vártnál is szomorúbb volt. Az asztalt vacsorázók ülték körül, két ősz hajú idős ember, egy szöszke, tolószékes kislány és egy félmeztelen napcserzette arcú kamasz. Az asztal közepén egy tál állt, benne három szem héjában főtt krumpli. A nagypapa éppen a tálba nyúlt, mikor beléptek az idegenek. Köszönésüket fogadva szó nélkül hokedliket hozott az öreg és a vacsorához invitálva a két férfit. Miklós és barátja, mintha elvarázsolták volna őket, szó nélkül leült és döbbentek figyelte, ahogy az ősz hajú öregember kétfelé vágja bicskájával a krumplikat és mindenkinek a tányérjába helyez egy-egy felet. Éppen hatan voltak, a három szem krumpliból így mindenkinek jutott. Tiszta magyarsággal szólt meleg szavakkal és olyan jó szívvel kínálták őket, hogy Miklós az utolsó morzsáig befalta a csak csupán sót tartalmazó főtt burgonyaszeletet.
Miklós a vonatablakra bámulva próbálta visszatartani az emlékezés könnyeit. Ő még ilyet soha nem tapasztalt Magyarországon. Jó, hogy akkor az öregek olyan szívesen fogadták őket. Szó, szót követett és bele egyeztek, hogy útlevelet, majd vízumot készítsen Szásának. A lelkész barát közbenjárására az iratok viszonylag hamar elkészültek, így a 13 éves fiút magával hozhatta szülővárosába. Elsőnek a Balatonra vitte el. Majd jött Szása három kívánságának teljesítése: motorozás a bájkerekkel – édesapja emlékére, aki maga is motoros volt, majd az óriásakváriumban hatalmas édesvízi halakat látni. A 13 éves fiú imádott horgászni, szenvedélye volt a halak látványa. Az utolsó kívánsága a 7 éves húgához, Maricához kapcsolódott. Egy hajas babát kért neki ajándékba, mert minden játéka odalett, mikor a házukat felrobbantották a szeparatisták.  
Most többek között ezzel az ajándékkal is, utaztak Királyháza felé a vonaton, hogy onnan átszállva egy másik szerelvényre a Máramarosi havasok közt megbújó Körtvélyesre vegyék az útjukat.
Mi lesz Szásával ezután? Miklós már eldöntötte a vonaton. Meg volt róla győződve, hogy nem véletlenül került ez a gyerek a látókörébe. Sorsa most már Miklóstól is függött. Magyar anya szülte, magyar gyökerei vannak, gondolta. És Szabó Dezső szavai jutottak eszébe: „Minden magyar felelős minden magyarért…”
 A Körtvélyesre tartó vonaton senki sem mondta volna meg erről a párosról, hogy nem apa fia ül egymással szemben…

Kemény fában puha csomó, puha fában kemény csomó

Iskolában tanítottam,
tanulóimtól hallottam.
Legendával bővelkedtek,
meséikkel kedveskedtek.

Valamikor réges – régen lábuszon utaztak a népek.
Ha elfáradtak, leültek és tarisznyából eszegettek.
Ott háltak ők meg, ahol éppen rájuk sötétedett minden,
még a csillag sem ragyogott, de a Hold kukucskált az égen.

Az Úr és Szent Péter Földre jöttek, az érdekelte őket:
mit tevékenykednek, hogyan élnek , milyenek az emberek.
Felkerekedtek, gyalogszerrel megindultak, nézelődtek,
szépen mentek, mendegéltek , köszöntek ők szembejövőknek.

Ahogyan így mendegéltek, egy útszéli kocsmához értek.
Esteledett. Jól elfáradtak. Eldöntötték:  lefekszenek.
A kocsmában asztalosok vigadoztak, ünnepeltek, de
megmutatta a kocsmáros,  ők a sarokban pihenhetnek.

Annak rendje módja szerint szépen, csendesen lefeküdtek.
Fáradtságuk ki kell pihenni.  Jót aludni így is lehet.
Az Úr feküdt belül, a fal mellett, Szent Péter meg mellette.
Éppen már jót szundikáltak, mikor hirtelen felébredtek.

Kurjantgattak asztalosok, borvörös orral kiabáltak.
„Táncoltassuk meg azt, aki kívül fekszik. Ihaj, de csuhaj!
Ne aludj most pajtás! Mulass velünk! Jól sikerült a vásár!
Az árunkat, hidd el, mint a cukrot úgy elvitték, kapkodták.

Kifáradt ám, de nem is kicsit Szent Péter, nem csoda, hiszen
jól meg táncoltatták, rángatták, alig állt már fáradt lábán.
Helyére visszaérve, az Úrhoz e szavakat intéze:
„ Jaj, nem igazság ez jó Uram! Belül fekszel szép nyugodtan,

engem meg csak ráncigálnak, táncoltatnak és kurjongtatnak.
Cseréljük hát el a helyünket. Aludj kívül, szépen kérlek!”
„Kívánságod teljesítem! Feküdj te a falhoz közel, majd
alszok kívül. Pihenj most, ne gondolkodj, hunyd be a két szemed.”

Elhelyezkedtek  a sarokban, álom megjött, arcot simít.
Hangos szóval, énekszóval, megzavarták az alvást megint.
„Táncoltassuk most meg, ihajla, a fal mellettit,  csuhajla.
Ismét Péterünk került sorba, nem hallgatták könyörgésit.

„Gyere hát velünk, táncolj Te is! A társad már megtiszteltük.”
Izzadt Péterünk, alig élt már, vizes volt az ing és nadrág.
Reggel, mikor felkeltek, Péter megkövette pihent Urát.
„Nem igazság, amit asztalosokkal az éjjel műveltünk!

Lumpoltak, pedig áruikat készítették a segédek.
Mivel bünteted meg őket, jó Uram, amiért ilyenek.
Arról nem regélek, asztalosok velem mit tettek, hiszen
ha nem aludtál volna, láthattad volna szenvedésemet.

Legyen Péter! Kívánságod teljesítem. Jól megfontolom.
Büntetésül rájuk szabom én: Puha fában: kemény csomó,
kemény fában: puha csomó  ezután. Ne csak mulassanak,
becsülettel a pénzükért,  szorgalmasabban dolgozzanak.