Hatalom testén át tobzódok jövőbe,
holtakkal telt meg ez túlvilág,
üres bábarcok merednek előre,
halott szemük igéz s megbocsát.
Közelg az éjfél,
mindaz álom elszáll.
Néma dallamot remél,
ki életarzenálra vár.
Kőhalmi Levente: Őszinte grimasz
Fel hát, s előre! Ugyan míly mozdulat az,
mely megérné?
Olcsó műszirup ez, nincstelen vigasz,
mely azt szeretné,
hogy mozduljak újra, mint lelketlen pimasz,
s váljak fehérré,
hogy bomoljon ki ez őszinte grimasz,
s legyen meleggé...
s legyen meleggé...
Kapolyi György: Az ablakban
Igen. Kiszállt a taxiból, a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után.
Előredőlve állt, hosszú- piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.
Igen. az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan láttam, és megjegyeztem.
Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait.
Későre járt, nem volt az utcán rajta kívül senki. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.
Nem volt benne sofőr. Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.
Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára táncolni kezdett.
Idétlenül és bután, mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár.
Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült.
Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygást keltő.
Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem.
Képtelen tánclépései koppantak a kövezeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban, nem volt semmi emberi.
Elért a járda szegélyköveiig, megtorpant, és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa.
Már csak vállai voltak meg lehajtott feje, a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt.
Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek olajos felszínén.
Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.
Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.
Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de az óta minden éjjel felébreszt valami, és ki kell néznem az ablakon.
Kép: Kapolyi György alkotása
Előredőlve állt, hosszú- piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.
Igen. az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan láttam, és megjegyeztem.
Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait.
Későre járt, nem volt az utcán rajta kívül senki. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.
Nem volt benne sofőr. Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.
Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára táncolni kezdett.
Idétlenül és bután, mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár.
Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült.
Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygást keltő.
Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem.
Képtelen tánclépései koppantak a kövezeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban, nem volt semmi emberi.
Elért a járda szegélyköveiig, megtorpant, és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa.
Már csak vállai voltak meg lehajtott feje, a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt.
Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek olajos felszínén.
Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.
Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.
Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de az óta minden éjjel felébreszt valami, és ki kell néznem az ablakon.
Kép: Kapolyi György alkotása
Riba Ildikó: Vágyálom
csillogó tükörkép
kék taviszép
vízben hajlongó
karcsú lány megigéz
fűszeres illata
bódító parfüm
mézelő nyárban
virágok versenyén
hűsítő habokban
fodrozódó felhők
fehérjét érintené
két kíváncsi kéz
kék taviszép
vízben hajlongó
karcsú lány megigéz
fűszeres illata
bódító parfüm
mézelő nyárban
virágok versenyén
hűsítő habokban
fodrozódó felhők
fehérjét érintené
két kíváncsi kéz
Kép: Rebeca Cygnus
Farda József: A találkozás
A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán. Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek. Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára, vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége. Boldognak érezte magát a magánbirodalmában. Ritkán engedett be ebbe a zárt világba idegent. Nem találta meg a másik felét, de valahogy már nem is vágyott rá. Szeretett egyedül, rázáródtak a falak. Egy idő után azonban kiüresedett, nem találta a helyét, már nem jelentettek örömet az új technikai bigyók, a régieket is egyre ritkábban használta. Csak lézengett, vegetált, mint egy partra vetett hal. Egyik nap eszébe jutott, hogy gyerekkorában mennyire szeretett biciklizni. Felkerekedett hát és vett egy kerékpárcsodát. Ez már kicsit másként működött mind a régkor campingcajgája. Napokba tellett, amíg mindent funkciót kisilabizált, de egyre jobban összemelegedtek. Már ott tartott, hogy munkába is ezzel tekert.
Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.
Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:
− Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.
A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.
−Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.
Lassan indult a beszélgetés.
−Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.
−Szívesen látom…
−Maga is kirándult errefelé?
−Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…
−Ezt meg, hogy érti?
−Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.
−De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?
−Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.
−És miből él?
−Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…
−És, hogyan tájékozódik?
−A csillagok mindig megmutatják az utat…
Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.
Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:
−És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?
−Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.
−Nem hiányzik más emberek társasága?
−Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.
−Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.
Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:
−Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…
−Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.
Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.
A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.
Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.
Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.
Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…
Elmosolyodott…
Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.
Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:
− Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.
A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.
−Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.
Lassan indult a beszélgetés.
−Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.
−Szívesen látom…
−Maga is kirándult errefelé?
−Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…
−Ezt meg, hogy érti?
−Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.
−De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?
−Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.
−És miből él?
−Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…
−És, hogyan tájékozódik?
−A csillagok mindig megmutatják az utat…
Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.
Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:
−És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?
−Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.
−Nem hiányzik más emberek társasága?
−Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.
−Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.
Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:
−Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…
−Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.
Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.
A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.
Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.
Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.
Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…
Elmosolyodott…
Vasas Marianna (Lángszender) : Amorfium
Álmom éjféli homálymezején
egy igaz-bús, csalóka helyen
találtam hirtelenjében magam.
Az igazbúság sejtelmes leplén
régselymű vígság tört át s ebben
a percben én is átalakultam.
Más lett egyre csak az alakom,
a perc is végül plecsni lett:
órákká lobbant gyorsan.
Az órák-födte fércablakon
valamely én kitekintett,
s egy tárgyat látott nyomban.
A tárgy formája szilárdnak
tetszett, majd rögvest mássá gyúlt,
s engem bűvölt alakváltozása.
Nem tudtam nevét a Tárgynak,
(mi benne jelen s nem a múlt)
nem jövő körülhatároltsága.
Felhő kékjét kémlelő pillantásom
más fény tekintetévé vedlett át,
e képzet is izzó létezővé fúlt.
Az égség olyan dús volt, mint egy álom,
s társvilágok legeként fájt tovább.
(A három pontra szemernyi kérdés sújt)
Az álom is más álomnak
adta át lila leplű trónját,
majd kinyílt szem szürkeségévé lett.
Újba halkul át a holnap,
hol végek körzik át a forrást:
szendergőzként rian a képzelet.
Bige Szabolcs: Ez így történt – nem krimi!
Buba néni és Miska bácsi egy társasház földszintjén laktak saját lakásukban. Korukra való tekintettel a földszinten, hisz’ mindketten nyolcvan felett voltak már. Déli órákban igyekeztek hazafelé, miután tervezett bevásárlásaikkal végeztek. Fiatal koruk óta mindenüvé együtt jártak. Ismerősei sziámi ikreknek csúfolták őket, de nem sokat törődtek vele, sőt kacagták.
Most is egymás mellett tipegtek járdán a lakásukhoz, és meglepődve vették észre, hogy az ajtajuk előtt, a folyosón két idegen nő álldogál. Mikor elmentek mellettük, az egyik nekiugrott Buba néninek, meglökte, megragadta a táskáját és kitépte a kezéből. A másik Miska bácsinak esett neki, aki éppen a lakás kulcsot vette elő, amit a támadástól meglepődve leejtett. Buba néni látva, hogy férjét is megtámadták, hagyva a saját támadóját, a bácsi segítségére sietett: belekapaszkodott a nő hajába és úgy rángatta el a férjétől, akinek közben sikerült az ajtót kinyitnia, és a táskáját jó messzire bedobni a lakásba. A rabló be akart utána menni, de a bácsi útját állta, erre a támadó újra lökdösni kezdte, félre akarta taszítani az útból. Buba néni látva, hogy drága férjét bántják, feldühödött, és jól hasba rúgta a rablót.
A zajra kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, és a két nő elmenekült. Zsákmányuk csak a Buba néni táskája maradt, amiben néhány aprón és a buszbérleten kívül más nem volt. Az értékesebb íratok, bankkártya, igazolványok a bácsi táskájában voltak, amit ő ügyesen behajított a lakásba, eltávolítva ezzel a rablók közeléből.
Kihívták a rendőrséget és előadták a kiérkező közegnek a kellemetlen eseményt.
A rendőrök kihallgatták a szomszéd asszonyt is, aki rányitott a „verekedőkre”.
- Valami furcsa zajt hallottam, puffanásokat, s mintha a falat vernék. Erre aztán kinyitottam az ajtót, és láttam, amint két idegen személy elszaladt - magyarázta.
Buba néni a rendőrségen végignézett több mint száz fényképet, de egyikben sem ismerte fel a támadóit. Sajnálkozva vett búcsút a szolgálatkész nyomozóktól, akik csodálattal adóztak a 82 éves néni bátorságának.
- Csak azt sajnálom, kedveseim, hogy olyan nagyon hasba rúgtam azt az asszonyt. Vajon nem történt vele nagyobb baj? Nem sérült meg súlyosan?
A talpraesett nyomozók elgondolkoztak a néni szavain, és egy óra múlva, a területi kórház sebészei osztályán elfogták a tettesek egyikét, aki léprepedés gyanújával állt szigorú orvosi felügyelet alatt. Az orvosok rövidesen meggyőződtek arról, hogy az állapota már nem életveszélyes, így nincs semmi akadálya a „lakáscserének”.
Most is egymás mellett tipegtek járdán a lakásukhoz, és meglepődve vették észre, hogy az ajtajuk előtt, a folyosón két idegen nő álldogál. Mikor elmentek mellettük, az egyik nekiugrott Buba néninek, meglökte, megragadta a táskáját és kitépte a kezéből. A másik Miska bácsinak esett neki, aki éppen a lakás kulcsot vette elő, amit a támadástól meglepődve leejtett. Buba néni látva, hogy férjét is megtámadták, hagyva a saját támadóját, a bácsi segítségére sietett: belekapaszkodott a nő hajába és úgy rángatta el a férjétől, akinek közben sikerült az ajtót kinyitnia, és a táskáját jó messzire bedobni a lakásba. A rabló be akart utána menni, de a bácsi útját állta, erre a támadó újra lökdösni kezdte, félre akarta taszítani az útból. Buba néni látva, hogy drága férjét bántják, feldühödött, és jól hasba rúgta a rablót.
A zajra kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, és a két nő elmenekült. Zsákmányuk csak a Buba néni táskája maradt, amiben néhány aprón és a buszbérleten kívül más nem volt. Az értékesebb íratok, bankkártya, igazolványok a bácsi táskájában voltak, amit ő ügyesen behajított a lakásba, eltávolítva ezzel a rablók közeléből.
Kihívták a rendőrséget és előadták a kiérkező közegnek a kellemetlen eseményt.
A rendőrök kihallgatták a szomszéd asszonyt is, aki rányitott a „verekedőkre”.
- Valami furcsa zajt hallottam, puffanásokat, s mintha a falat vernék. Erre aztán kinyitottam az ajtót, és láttam, amint két idegen személy elszaladt - magyarázta.
Buba néni a rendőrségen végignézett több mint száz fényképet, de egyikben sem ismerte fel a támadóit. Sajnálkozva vett búcsút a szolgálatkész nyomozóktól, akik csodálattal adóztak a 82 éves néni bátorságának.
- Csak azt sajnálom, kedveseim, hogy olyan nagyon hasba rúgtam azt az asszonyt. Vajon nem történt vele nagyobb baj? Nem sérült meg súlyosan?
A talpraesett nyomozók elgondolkoztak a néni szavain, és egy óra múlva, a területi kórház sebészei osztályán elfogták a tettesek egyikét, aki léprepedés gyanújával állt szigorú orvosi felügyelet alatt. Az orvosok rövidesen meggyőződtek arról, hogy az állapota már nem életveszélyes, így nincs semmi akadálya a „lakáscserének”.
2010. október 11.
Seres László: Miért félnél
Miért félnél? Minden könnyben van öröm,
minden mosolyban van némi sóhaj.
Keringesz a naparcú fénykörökön,
sebeidet meg behintik sóval.
Önpusztító sors ez, torzzá formálod
a kecsest, a szépet rútnak fested,
s a gazokat mind Istenként imádod.
Gyűlölöd magad, hogy szerethessed.
Hazug, kifordított lett ez a világ.
Miért félnél? Megvakít az, aki lát,
nyelvedet vágja ki. Mondd, kell több ennél?
Kishitűség, rontótüzek, kényszerek,
azt is megtagadod, aki még szeret.
Embertelenül, mintha ember lennél.
Markovic Radmila: Bölcs az öregkor?
Amikor szakadék szélén forog a világmindenség,
nincs kapaszkodó, és hirtelen pimaszul elfogy a lég,
vonatfütty és kerekek zakatolnak, dobhártya hasad,
kicsúszik a talaj a lábam alól, a szem felakad.
Váltakozó életem csontig táplálkozik belőlem,
nem kímél, nem sajnál, nem mond semmit és nem kérdez,
elveszi tőlem azt, ami nem felesleges, ami kell nekem.
Harcolok vagy karbatett kézzel várok: egyre megy.
Hol van az a bölcs öregkor? Engem az öregkor taglózott le.
A bölcsességgel elkerültük egymást valamelyik ösvényen.
.
A mikor, miért, meddig még kérdések zömét átléptem.
Töprengek. Egyetlen éjszakán kialudt lelkem fénye?
Valaki árulja el, szeretteim tekintetében
miért bujkál a féltelek, pedig értük én rettegek.
Megettem a kenyerem javát, ahogy elrendeltetett,
és én még mindég nem értem, mi volt a küldetésem, de
lehető leghalkabban élvezem maradék életem.
Fogadja szeretetem, akit szívemmel megérintek.
Tóth Sarolta: Pánik
Lábujjhegyen, lassan lépek,
óvatosan körülnézek.
Észreveszem, ha követnek,
szaporázom lépteimet.
Végül már zihálva futok,
talán biztonságba jutok.
Rém liheg a hátam mögött,
saját árnyékom üldözött.
Allergiám a rettegés,
pánik elől nincs menekvés.
Pszichiátriára visznek,
nyugtatókkal tele tömnek.
Mereven nézem a semmit,
nem ismerek meg már senkit.
Béke szigetén pihenek,
anyám mellé temessetek.