Kapolyi György: A döglött álmok háza

 
 
A vénember mindig álmaiban élt igazán, a nappalok, csak az éjszaka várására voltak jók. Ahogy felébredt, elintézte kötelező teendőit, reggelizett, takarított, megetette állatait, és kiült a gesztenyefa alá. A csend, és a szellő ringatásában megbúvó suttogások, dallamok visszasegítették előző éjszakájának álmaiba, csukott szemei előtt megjelentek a már ismert figurák arcai. Szerencséjére már ébren is megtanult álmodni, de csak az utolsó álmát tudta visszaélni, időnként folytatni. Ezzel a félálomban merengéssel telt el a nap, és érkezett a várva várt éjszaka.Egészen elszakadt a való világtól, már csak álmaihoz ragaszkodott, mint egyetlen életteréhez.Ez sem kevesebb, mint a nappal valósága, de legalább csak az enyém- mondta a gesztenyefának, aki megértően susogott.Sosem voltak rossz, nyomasztó élményei, felül volt emelkedve minden emberi kicsinyességen, és gonoszságon.A nappalok nehézségeit mi csináljuk, szenvedünk tőlük, és mégsem változtatunk rajta, holott az állítólagos ébrenlét, és az álom ugyanúgy az élet tartozéka, mert aki nem él, annak mindkettő eltűnik- mondta.Az álomlétet csak azért nem tették még tönkre, mert nem tudják, hogy kell.Így maradt egy kiskapu, amin el lehet menekülni a nappalok terhei elől, ahol szabadon szárnyalhat a gondolat, ahol minden megtörténhet, ami az ébrenlét elviseléséhez erőt ad.Egy vigaszt, ami kárpótol az elviselt valóságért.Felemelő érzés, mikor bealszom, súlytalanná leszek, egész lényemmel érzem a közeledő álom jelenlétét, betöltve egemet, lágyan átölel.
Elrepít a végtelenbe, régi jó ismerősként üdvözölnek a történetek szereplői, örülnek nekem, és én nekik. Egyre inkább hozzájuk tartozom, minden reggel fájó szívvel térek vissza a jelenbe. Aztán minél előbb igyekszem a fa alá, kényelmes nyugágyamba, és visszaálmodom azt, amit a reggeli napfény megzavart. Mostanában egyre többet alszom, bosszant, amikor felébredek, de érthető, mert nincs közöm ahhoz, ami a fényes világban van. Az idő múlásával, a vénember egyre kisebb lett, áttetsző alakja mindinkább beleolvadt szürke vásznú nyugágyába.Már nem törődött a házzal, szobáiban örök álmukat aludták az elhasználódott, megfakult álmok. Mert az álmok sem tartanak örökké, ugyan úgy megkopnak és elhasználódnak, mint minden. Már napok óta be sem ment az épületbe, nem akarván megzavarni az elpusztult álmok örök nyugalmát, csak távoli- halvány emlékeik visszfénye lebegett mozdulatlan halmaik fölött.
Az ajtóban állva, hosszan nézte őket, évtizedeinek emlékké torzult maradékait, életének immár néma tanúit.
Töpörödött, egyre áttetszőbb alakja már alig látszott nyugágyának öblében, a hatalmas fa dús koronája ráhajolt, és óvón eltakarta székestől a világ elől.
Néha még felébredt, fáradt szemeit végighordozta az elvadult kerten, aztán újra elszenderült.
Egyik reggel hiába kutatták a kert kíváncsi madarai, üres volt a nyugágy. 


Kép: Kapolyi György alkotása

Riba Ildikó: Tűzmadár



kandallóban fahasáb pattog
fénye szobám falára rajzol
képzeletemben madár
surrogva szárnyat bont

árnyéka érzékin táncol
dadogó fényű lámpa
szemét szemérmesen
szorosra zárja

lopott csókok titkát
híven őrzi róluk nem mesél
dundi fellegtakaró borítja
lassan elviszi a szél


Kép: Budavári Bernadett Tűzmadár című alkotása


Seres László: Igazság



Ezernyi kérdésre ki ad választ
S mit ér amit tud s mit amit titkol
Cipeljük a fénybe kúszó égig
Keresztként súlyát vállainkon
Megmérettetésünknek vajúdva
A ki nem mondott szótól a szánkban
S úgy zuhan ránk újabb újabb kérdés
Mint csillagvészjel az éjszakában
Mit érnek próféták lámpagyújtók
Új istenek ha nincs ellenszerünk
Hogy meg ne vakíttassunk csak azért
Mert a válaszban is látni merünk
S hallani vérfagyasztó titkokról
Mit őseink adtak tovább hithűn
Az igazság elhallgatva dúvad
Kimondva lábaidhoz szelídült
Jámbor eb vigyázón körbecsahol
Nem vethető a poklok tüzére
Börtön máglya bitófa se árthat
S ha Sötétség szelleme űzné el
Kizöldül az mint kertjeink fái
Isten kezéből hajlik a földre
Hogy bennünk váljon gyökértől-lombig
Búvó sejtje mind örök-termőre
Mert úgy éltet mint aki világot
vált meg s pallost emel fel az égre
S úgy néz könny s véráztatta hadára
Mint anya egyszülött gyermekére


Tóth Sarolta: Háborúk



Isten és Sátán
alkotás – rombolás,
jóság – gonoszság,
őszinteség – álnokság.
Együtt a lelkünkben,
együtt az emberi közösségekben,
mindig és mindenütt az élőkben.
Ellentétek egysége és harca,
ilyen világunk arca.
Háborúzunk, vannak nagy csaták,
győz az igazságtalanság.
Istenhez száll fohász könyörögve,
Sátánt követjük mégis  mindörökre,
rejtett vétkeink ihletője ő,
bocsánatért vezeklő
az ember, a bűnöző.


Vasas Marianna: Élet az emberek után



Zajhangyák milliárd parány árnya
ében lángokba vígan poroszkált,
zérusfüggöny bársonyzuhataga
oltotta a sok nyüzsgő kis parázst,
és motoszkált az utolsó vágy is,
serényen lombzott szeme előtt a Cél,
- oly serényen, ahogy a lábatlan
napról-napra, újra s újra útra kél -
és mozdult volna a Minden, utoljára
erőt feszített benne még az elemi,
de tudta, a végső idegmoccanásban,
amit csak a Végsőben lehet sejteni.

Én láttam mindent. Utolsó voltam.
Mielőtt meteor szaggatta volna át
világ leplét, s a hamvakból bölcsőt
faragtam a visszatérő kezdet gyanánt.
Talán itt vége is lehetne, mint
ahogyan akkor nekem is végem lett,
de a Túlban örökké kavargó
megértette velem a szerepeket,
hogy álarc csupán élet a lényegen,
de nemes, áhításra méltó álca,
az, hogy ember lehettem, csak az Egész
egy esetleges megnyilvánulása,
az az igazán dicső, hogy lehetek bár
állat, növény, vagy akár földönkívüli,
egyetlen isten csak az a pillanat, mely
alatt minden mozgó önmagát megszüli,
s megalkotva saját énjét, kiterjeszti
a percre, melyet a legszebbnek kijelöl,
majd jön egy még szebb, és fokozásokon túl
öröme himnusza szökőkútként feltör,
hol már nincs szebb és rútabb, és semmilyen
végesség általi skatulyába zárt,
az értelem, bár a jéghegy csúcsa szép,
túlzott fogyasztója önmagának árt.

Mert félresöpörve minden bölcselést,
utolsó köddé váló, megláthattam,
villanásnyi szépség a világ, ahol
a legszebb szó a kiszámíthatatlan:
és bár rengeteg súlyos seb szállingózik
mai napig a Föld légkörében,
mit hátrahagyott ember, nem a gyűlölet,
s nem a súlytalanon túli éden,
egy képesség, mely a nulláról
új életet épít, s világokat sző -
hogy érezni s küzdeni képes,
mikor a lélek már régen múltidő


Markovic Radmila: Tiltott gyümölcs



Szemed bűvkörében fürdetsz egész este,
csókolgatod, cirógatod ajkam, arcom,
két karod testemen tüzet csihol,
fejemet melledre, bőröd alá dugom.
Tiltott a gyümölcs!
 Sokan eszegetik, de csak
nekem hoz bánatot.

Lobog a kívánlak.
Összeforr a tűz, a
mindent átfogó, tomboló.
Tiltott a gyümölcs!
Nekem hoz bánatot.

Izzad a forró tenyér,
a két test egy szerelmi tánc.
A prímás vonója megáll,
Kialszik a láng,
Tiltott a gyümölcs.
és mindenki megy tovább.

Három csillag
nem hagy cserben,
Magához vonz, átölel.
Arcomról letörli bánatom.

Nem kell a tiltott gyümölcs!
Titokban, sírnak a csillagok.


Kapolyi György: Piócanász

 
 
A vén fa kerti szék olyan rozoga, hogy életveszélyes volt beleülni. Nem igazán tanácsos fészkelődni benne, a legkisebb mocorgástól is inogni kezdett, nyugágyvászon betétje vészesen recsegett. Már hosszú évek óta benne ült, tüskés lénye, rossz gondolatai ezer helyen kilyuggatták megfáradt- fakó anyagát. Napsütötte, esőverte látványából áradt a reménytelenség és a vég lehelete. Gazdája tökéletesen azonosult székével, egymásba olvadtan múlatták az időt, összenőttek, és eggyé váltak, el sem lehetett képzelni őket egymás nélkül. Kopott, szikár alakja hűen követte székének szerkezetét, még ruhái is a vászonbetétre emlékeztettek. Ez, az összeolvadás már évekkel ezelőtt bevégeztetett, a dögunalmat felváltotta a gondolatok nélküli lebegés, az időtlen térben töltött tér nélküli időzés, a mindenek összefolyt és megfoghatatlan varázsa. Mert a létezés gyakorlata nem követel kreativitást, elég hozzá a puszta- tapintható „Létezem”-ténye.

A magad köré épített buddhista kolostorod, amiben eltűnik a külvilág sztereotip gyakorlata, ahol a nehézségi erőn kívül semmit nem kell tudomásul venned. Csak hallgatod az idő órájának fáradt- nehézkes kettyenéseit, ami tudatodig sem jut el. Időzöl, a tökéletes- egyszemélyes világodban, néha feltűnik, fogynak körülötted az ismerős arcok, ami felismerés csak távolról, futólag érint meg. Hiszen a szél is, nap is, csak bőrödet érinti, nem hatol beléd, mert ilyen értelemben nem is létezel, gondolataid sűrűsödött- anyaga a tested, ami érzéketlen külső hatásokra. Ez a langyos vastag massza mindentől megóv, nem enged sem bántani, sem befolyásolni.
Lágyan beburkol és magába zár, mélyen benne pislákolsz, mint halotti mécs.
Megnyugtat a burkodban lakó egyszemélyes csend és nyugalom, a semmi békéje, ami csak a tiéd.
Ami a sajátod, azt könnyű elviselni, a másokét a nehéz.
Magad iránt van benned egy fáradt tolerancia és megértő hajlandóság, ami annyi energiát emészt fel, hogy nem jut már semmi másra.
Gyakorlod az elviselés művészetét, a veszíteni tudás kifinomult képességét, néha szerencsével, akkor szenveded a legkisebb kárt.
A folyamatos csapásai az életnek mindig okoznak maradandó sebeket, akárhogy is vigyázol. Idővel aztán annyi rajtad a heg, hogy nem tudsz tőlük hajolni. Ha mégis kénytelen lennél, akkor törsz.
Keloidos emlékeid megkeményítenek, megmerevítenek, felmerül a probléma, mit vagy hajlandó, és mit vagy képes elviselni.
Ez egy piócanász, összenősz a kikerülhetetlennel, és csak te veszíthetsz.
Kiszívja belőled mindazt, ami kell ahhoz, hogy ne folyj le rozoga székedről, beleszívódva a sáros földbe.
A nagybetűs humuszba, ami mindent elnyel, és semmissé tesz.
Ott már nincsenek gondolatok és gyötrő érzések, ott csak a tökéletes semmi, ott már, nincs ami érvényes.
Ha van a világon befejezett, akkor ez az.   


Kép: Kapolyi György alkotása

Riba Ildikó: Kései parázs



kértél belőlem
adtam
magamnak alig
maradtam

megkóstoltál
hagytam
érzésektől elállt
szavam

fanyar voltam
talán
prüszkölve kiköptél
ostobán

eltemetett vágyad
megtalált
hamvadó kései
parázs

Folinek Magdolna: Álompáros



Hitem, mit tennem kellett volna
valami légüres fehérbe zuhant,
elakartam kapni a tódult tavaszt
hogy nyílló látomás kápolnájába avassalak.

Festett éjezüst lépteim hangja mégis elakadt
csak fáradt faágról csordult hangból,
éreztem olykor,a cseppenő szavad
melynek imája,mégis téli ronggyá szakadt.

Foltoztam az idő hópelyhébe varrt
ékesen rendült,hófedte lázamat,
a rianó álmot,a remélt szállakat
mi a végén, gubancolt,pőre könnyé hasadt.

Álmodni akartalak!
Átfesteni az összes belőled zudúló nyers árnyakat.
Finomítani hideg színeitől,
az egymás felé soha elnem indult vágyakat.

Csak egymásnak festettünk!
S lelkünk vásznára ragadt
egy soha megnem lépett gondolat.
Érzed?-
A kövek páratlan havas magánya érinti,
az ecsetünkkel szétkent hófedte álmokat.

Seres László: Vers a vershez



Tiszta légy s igaz. Gyönyörök gyönyöre,
vérrel leírt szó, gyógyír fájdalmunkra.
Mindenható infúzió. Ne kelts zajt,
felszínes mámort megrészegült szépség.
Csapodár se légy, se magadra szabott
üres cafrang. Csipkék, rojtok dús dísze
ne fedje alakod, kimódolt formád,
de irgalmat se ismerj igazságos
Nagy Úr. Ne hódolni akarj értünk.
Hódítani, míg el nem gyengül szép tested
s mosolyod fénye hull a kelő napból
sorokba szedett szótlan sírhantokra.

Úgy szólj, ha szólsz, hogy visszahalld hangod.
Lásd meg, ki figyel s ki adja lelke
márványát, hogy beléjük vésd önmagad.
Általuk vagy s leszel égi varázslat
-hol irigyelt hol ezerszer átkozott-
vajúdva a szóból, mely metsz és hasít,
mint kés a sebben, - szinte művészet már-
ha rájuk figyelsz, a porba hulltakra,
kikhez lehajolnod oly felemelő,
míg villámot szór szád, s szíved mennydörög,
úgy hallgatnak rád, mint gyermek anyjára,
amikor benyitsz hozzájuk csupán csak
egy szóra a csendnél is csendesebben.

Vasas Marianna: Álomketrec



Olykor-ketrec álomvilág,
levegőtlen, bús délibáb,
valós érintést koldulva
sikolt fel a képzet súlya:
kárörvendnek metaforák.

Mert a díszkelepcébe zárt
csodatollú életmadárt
kopasztja a túlrévedés,
mindenkinek ittléte vés
örök nyomot, oda, fel, lásd...!

Lásd, álmodó s való többé
nem ellenfél, ha ég földdé,
s föld éggé lesz, szép mértékben,
édenbe vegyül az "éljen",
s húsabb lesz a mindörökké.

Varázsvilágot nem nyirbál,
ha világvarázst is irkál
tollad, mely a csöndbe mártva
dallamot hint odaátra:
benn- s túlvilág külön nincs már...

És ha képek pirkadnak régről,
a mikor volt már-messzeségből,
emlékezz: a legnagyobb kongás
nem a látomáshiány - ne áss
mélyre, míg nem szállsz öleléstől.

Tóth Sarolta: Kövek között



Köves úton botorkálok,
utam végén mély az árok.
Csillagtalan éjszakában
a természet templomában
hasztalan küldöm fohászom.
Nem találok kegyelemre,
kín feszít fel feszületre.
Villámfény jelzi az irányt,
kaján Sátán árokba ránt.
Vihar süvölt fejem felett,
szél takarja be testemet.
Porból lettem, porrá leszek,
lelkem száll a felhők felett,
kopogtat a menny ajtaján,
angyalom beenged talán.
Kövek között botorkálok,
sebes lábbal meg-, megállok,
helyes utat nem találok,
gyötörnek a gonosz álmok.

Markovic Radmila: Részegen és józanul



Józan vagyok, téged nézlek.
Mint a szivacs, úgy eláztál.
Tátongnak az üres zsebek
Holnap ismét, jaj de innál.

Tanuld már meg, balga lélek!
Ha szomjas vagy, igyál vizet.
Üres zsebbel ne rimánkodj:
„Uram, kérlek rám is gondolj!

Egy kupicával ide dobj.
Lehet kettővel, nem lesz sok.
Harmadik legyen ráadás!

Ne számoljunk, az angyalát!”
Számolhatnál pedig nagyon.
Azt sem tudod, hogy hol lakol.