A patak játékosan kanyargott össze-vissza az erdőben.
Kevéske víz volt benne, de lapos kiálló, sáros partja, és a fölé hajló magasan lévő füves perem nagy áradásokról tanúskodott.
Ez a kis partvonal végigfutott a patakocska mentén, nem volt barátságtalan hely a nap bizonyos időben odasütött és ilyenkor az üregekben lakók kiültek sütkérezni, benépesültek a vízből kiálló sima kövek is.
Az egyik kiszélesedő kis partszakaszon napozgatott méltóságteljesen pöffeszkedő testtartással Magur, a békakirály.
Tisztes távolságra tőle néhány szolga pihengetett, de csak félig lehunyt szemmel, hogy szükség esetén azonnal ott teremjenek.
A mindig nedves földű beugrót még hangulatosabbá tette az a pár lelógó gyökér és leveles inda ami a fönti világból lógott alá.
Pár vízicsiga egészen a patak szélén, kicsit a vízben heverészve beszélgetett egymással, és néha egyik-másik szolga is odaszólt valamit.
Magur sokat mélázgatott, dolga nem lévén, és egyre inkább nyomasztotta ez a semmit tevés.
Céltalan volt. Ő a király, a patak szép, és akik itt élnek mind tisztelik őt, ez vitán felül áll, de mi ez itt?
Egy belátható terület, ahol alig van valami.
A fönti világ vajon milyen lehet?
Egészen befészkelte magát a fejébe ez a gondolat, és elégedetlenséget érzett.
Az egyik ilyen csendesnek ígérkező nap reggelén döntésre jutott magában, a feleségei már kiúsztak, ő pedig szólt a szolgáinak, készüljenek, mert meg kívánja tekinteni országát és annak határait.
Fussanak a vízi patkányokhoz, hogy jelenjen meg aki tud, mert a partfalon kívül óhajt felfedező útra menni.
Hiszen mégiscsak furcsa, hogy egy király nem látta még a vidéket és jó lesz, ha minden alattvalója megismeri őt.
A szolgák hamar visszaértek, a vízi patkányok pedig széles rokonságukkal együtt jöttek el, így mindenki kapott segítőt, akinek csak kedve támadt az utazáshoz.
Egy nagy testű állat odalépett Magurhoz, aki felkapaszkodott a hátára, úszóhártyás ujjaival belemarkolt a szőrbe így tettek a többiek is, a patakmeder békái nagy számban már útra készen ültek a patkányok hátán.
Amikor Magur kimondta, hogy indulás, szépen ütemesen kilépve a part mentén megindult a csapat.
Közeledtek a meredek kaptatóhoz, ami felvitt a felszínre, a lelógó növényekbe fogódzkodva az erős állatok terhükkel a hátukon ügyesen másztak felfelé.
Majd a csapat felért és nagy körben mindenki megállt, középen Magurral.
A látvány egészen a földhöz szögezte őket.
A nap őrjöngve ontotta sugarait, a fű zöldellt a föld száraz volt.
Az apró virágok közt pedig szinte hemzsegett a rengeteg repülő és mászó rovar.
A színes kavalkád lenyűgöző volt.
Magur lemászott patkány hátasáról és parancsolta, hogy kísérjék egy magaslatra, onnan jobban körül tud nézni, belátni a birodalmát.
Fölsétáltak egy kis dombra és mindenki bámészkodott.
Magur látta, hogy a rét hatalmas, messzebb valamilyen nagyobb növények körvonalai sötétlettek.
Mellkasát kidüllesztette, és elöntötte a büszkeség, ő a király és a birodalom, hát igen, hatalmas, ez vitán felül áll.
Pihenőt rendelt el a szolgák elindultak és menet közben mindenki össze-vissza evett.
Magur egy idő után sétára indult béka kíséretével, a vízi patkányok pedig ott maradtak, hogy várják a hazamenetelt.
A király sétált peckesen mert ez a föld is az övé, akárcsak a táj.
A szolgák elől ordítoztak fűnek-fának, hogy itt jön Magur a békakirály.
Egy vakond kezdte kiásni szellőzőüregét, de az egyik szolga azonnal lehordta és abbahagyásra intette, hiszen itt sétál a király.
A verebeknek is megtiltották a fűmagok eszegetését és csendben, illőn állva várták, amíg elhaladt a menet.
Mindenki megadta a tiszteletet a számára és remekül érezte magát, hiszen itt is otthon volt a birodalmában.
Ő mindenki felett álló, és mindenhez vannak jogai.
Csak hát a nap, kegyetlenül forrón sütött, a szolgák előre siettek vizet keresni, de nem találtak.
Pihenőt nem tartottak, mert nem volt hová elbújni, a föld pedig olyan kemény volt, hogy egy kis üreget sem sikerült volna kiásni benne.
Így emelt fővel mentek tovább.
Magurnak is nagyon melege volt, nem is figyelt már semmire, csak az tűnt fel neki egy idő után, hogy egyedül bolyong a forróságban.
A vízi patkányokra rásötétedett.
Néhányan kicsit álmosodtak már.
Aztán páran elkezdtek elindulni visszafelé.
Már csak pár kitartó állat várakozott a füves lejáratnál, azután ők is visszamentek.
A reggel beköszöntött a csendes patakpartra, csak pár béka álldogált tanácstalanul a sáros kis lapályon a vízi patkányok gyűrűjében és hümmögtek csendesen, hogy hát igen, egy király, egy igazi, az mindenütt király, elment a fenti világba és most ott ül valahol egy új trónon, mert azt is meghódította.
Kevéske víz volt benne, de lapos kiálló, sáros partja, és a fölé hajló magasan lévő füves perem nagy áradásokról tanúskodott.
Ez a kis partvonal végigfutott a patakocska mentén, nem volt barátságtalan hely a nap bizonyos időben odasütött és ilyenkor az üregekben lakók kiültek sütkérezni, benépesültek a vízből kiálló sima kövek is.
Az egyik kiszélesedő kis partszakaszon napozgatott méltóságteljesen pöffeszkedő testtartással Magur, a békakirály.
Tisztes távolságra tőle néhány szolga pihengetett, de csak félig lehunyt szemmel, hogy szükség esetén azonnal ott teremjenek.
A mindig nedves földű beugrót még hangulatosabbá tette az a pár lelógó gyökér és leveles inda ami a fönti világból lógott alá.
Pár vízicsiga egészen a patak szélén, kicsit a vízben heverészve beszélgetett egymással, és néha egyik-másik szolga is odaszólt valamit.
Magur sokat mélázgatott, dolga nem lévén, és egyre inkább nyomasztotta ez a semmit tevés.
Céltalan volt. Ő a király, a patak szép, és akik itt élnek mind tisztelik őt, ez vitán felül áll, de mi ez itt?
Egy belátható terület, ahol alig van valami.
A fönti világ vajon milyen lehet?
Egészen befészkelte magát a fejébe ez a gondolat, és elégedetlenséget érzett.
Az egyik ilyen csendesnek ígérkező nap reggelén döntésre jutott magában, a feleségei már kiúsztak, ő pedig szólt a szolgáinak, készüljenek, mert meg kívánja tekinteni országát és annak határait.
Fussanak a vízi patkányokhoz, hogy jelenjen meg aki tud, mert a partfalon kívül óhajt felfedező útra menni.
Hiszen mégiscsak furcsa, hogy egy király nem látta még a vidéket és jó lesz, ha minden alattvalója megismeri őt.
A szolgák hamar visszaértek, a vízi patkányok pedig széles rokonságukkal együtt jöttek el, így mindenki kapott segítőt, akinek csak kedve támadt az utazáshoz.
Egy nagy testű állat odalépett Magurhoz, aki felkapaszkodott a hátára, úszóhártyás ujjaival belemarkolt a szőrbe így tettek a többiek is, a patakmeder békái nagy számban már útra készen ültek a patkányok hátán.
Amikor Magur kimondta, hogy indulás, szépen ütemesen kilépve a part mentén megindult a csapat.
Közeledtek a meredek kaptatóhoz, ami felvitt a felszínre, a lelógó növényekbe fogódzkodva az erős állatok terhükkel a hátukon ügyesen másztak felfelé.
Majd a csapat felért és nagy körben mindenki megállt, középen Magurral.
A látvány egészen a földhöz szögezte őket.
A nap őrjöngve ontotta sugarait, a fű zöldellt a föld száraz volt.
Az apró virágok közt pedig szinte hemzsegett a rengeteg repülő és mászó rovar.
A színes kavalkád lenyűgöző volt.
Magur lemászott patkány hátasáról és parancsolta, hogy kísérjék egy magaslatra, onnan jobban körül tud nézni, belátni a birodalmát.
Fölsétáltak egy kis dombra és mindenki bámészkodott.
Magur látta, hogy a rét hatalmas, messzebb valamilyen nagyobb növények körvonalai sötétlettek.
Mellkasát kidüllesztette, és elöntötte a büszkeség, ő a király és a birodalom, hát igen, hatalmas, ez vitán felül áll.
Pihenőt rendelt el a szolgák elindultak és menet közben mindenki össze-vissza evett.
Magur egy idő után sétára indult béka kíséretével, a vízi patkányok pedig ott maradtak, hogy várják a hazamenetelt.
A király sétált peckesen mert ez a föld is az övé, akárcsak a táj.
A szolgák elől ordítoztak fűnek-fának, hogy itt jön Magur a békakirály.
Egy vakond kezdte kiásni szellőzőüregét, de az egyik szolga azonnal lehordta és abbahagyásra intette, hiszen itt sétál a király.
A verebeknek is megtiltották a fűmagok eszegetését és csendben, illőn állva várták, amíg elhaladt a menet.
Mindenki megadta a tiszteletet a számára és remekül érezte magát, hiszen itt is otthon volt a birodalmában.
Ő mindenki felett álló, és mindenhez vannak jogai.
Csak hát a nap, kegyetlenül forrón sütött, a szolgák előre siettek vizet keresni, de nem találtak.
Pihenőt nem tartottak, mert nem volt hová elbújni, a föld pedig olyan kemény volt, hogy egy kis üreget sem sikerült volna kiásni benne.
Így emelt fővel mentek tovább.
Magurnak is nagyon melege volt, nem is figyelt már semmire, csak az tűnt fel neki egy idő után, hogy egyedül bolyong a forróságban.
A vízi patkányokra rásötétedett.
Néhányan kicsit álmosodtak már.
Aztán páran elkezdtek elindulni visszafelé.
Már csak pár kitartó állat várakozott a füves lejáratnál, azután ők is visszamentek.
A reggel beköszöntött a csendes patakpartra, csak pár béka álldogált tanácstalanul a sáros kis lapályon a vízi patkányok gyűrűjében és hümmögtek csendesen, hogy hát igen, egy király, egy igazi, az mindenütt király, elment a fenti világba és most ott ül valahol egy új trónon, mert azt is meghódította.
