Szél rohan
tova az ágakon
hosszú lábú eső
ostoroz
bújik a nap
felhők hasadékán
langyos föld gőzölög
zápor nyomán
szétszalad a fény
fűszálon dombon
rezdül egy kis levél
tavasz szusszan
újból a tájra
Kádár Sára Hajnalka: Április
Szél rohan
tova az ágakon
hosszú lábú eső
ostoroz
bújik a nap
felhők hasadékán
langyos föld gőzölög
zápor nyomán
szétszalad a fény
fűszálon dombon
rezdül egy kis levél
tavasz szusszan
újból a tájra
Kapolyi Noémi: Gvendolin néni
A családi ebédlőt kedvelte mindenki leginkább a házban, amikor Egon felnőtt, nem is tudta visszaidézni az emlékei között, hogy miért is koptak el az együtt elköltött ebédek, és bensőséges beszélgetések alkalmai.
A nagy, hosszú asztal mellett mindenki kényelmesen elfért, eszegettek, beszélgettek, a székek masszívak, kényelmesek voltak, sokáig lehetett időzgetni rajtuk ücsörögve.
Körben a falaknál bútorok álltak, egy kredenc, mellette vitrin, a tálaló fölött Gvendolin néni portréja, egy gyönyörű aranyozott blondel keretben, sarkaiban domborodó virágmintákkal, valamint az elhagyhatatlan gobelinek, amiket nagymama megállás nélkül ontott magából évtizedeken át.
De végezetül, tulajdonképpen ok nélkül kivonták az ebédlőt a használatból.
A konyhában ettek néha közösen, de leginkább mindenki a neki alkalmas időben.
A karácsonyi, és más ünnepi étkezésekre édesanyja a nappaliban terített meg, mondván, hogy ott a legünnepélyesebb.
Néha, amikor a kis asztalnál együtt szorongott mindenki, Egon megkérdezte, miért nem a tágas ebédlőben esznek a nagy asztalnál, de nem igazán kapott rá választ.
Teltek az évek, olyannyira nem használták a tágas helységet, hogy a magas, fehérre mázolt ajtószárnyakat eleinte csak behajtották, aztán végül be is zárták, átadva a szobát a feledésnek.
Már eszébe sem jutott senkinek, hogy a házban ebédlő is létezik.
Aztán eljött az idő, és már nem is volt szükség rá.
Elcsendesedett a ház, az idős nagyszülők jobblétre szenderültek, korosodó szülei pedig főként a nappaliban töltötték az idejüket.
Egon dolgozott, és addig-addig udvarolt, míg otthon bejelentette, nősülni szándékozik.
A házasság megkötését követően pedig ifjú feleségével új lakásban kezdték el közös életüket.
Egy vasárnapi napon, amikor Egon szülei meglátogatták őket, nem üres kézzel érkeztek a fiatalokhoz.
Apukája egy vastagon becsomagolt lapos, nagy valamit tartott a kezében.
Ahogyan óvatosan letépkedte a papírt, egyre több részlet vált láthatóvá, felismerte: ez az a festmény, ami a családi ebédlőben a falon lógott annak idején, és Gvendolin nénit ábrázolta.
Jóleső érzés járta át, hogy itt a kép, igazán szívből örült neki.
Másnap felrakta a falra a lakás étkezőjében, hiszen ahogy gyerekkorában mesélték neki, a néni utolsó kívánsága az volt, hogy a festmény mindig az ebédlőkben legyen elhelyezve, hiszen ott gyűlik össze a család a leggyakrabban, a néni ezek szerint nagyon családszerető lehetett.
El is morfondírozott azon, milyen mások ma már a lakások, nincsenek benne akkora terek, mint akár a szülői házban.
De nem bánta, ez itt az övék, a sajátjuk, és nekik ez az otthonuk.
Aztán leült az asztalhoz, figyelmesen megnézte a képet.
Érdekes -gondolta-, miért is nem emlékszik az akkori ebédlőben erre a portréra?
Kifejezetten csinos asszony nézett vissza rá, szépen leomló, lágy szőke hajjal, kék szemekkel, finoman ívelt ajkakkal, igazán kellemes jelenség lehetett.
A keret is hibátlan volt, az aranyozás szinte ragyogott, ha rávetült a fény, az idő nem fogott rajta.
Lassan megszokottá vált a mindennapi közös élet, gyermekük született, felnőtt, és az eltelt évek során belopta magát kettejük közé az enyhe unalom.
Nem voltak boldogtalanok, mert ahhoz is érzések kellenek, boldogok sem voltak kifejezetten, békésen tudtak együtt unatkozni szabadidejükben, néha vendégeket hívtak, vagy épp ők látogattak el valahová, de ahogy ezek a programok is eltünedeztek, maradt a munka utáni csendes otthonlét.
Egy ilyen estén Egon újra leült az étkezőben, és megnézte a képet.
Valahogy évekkel ezelőtt nem erre emlékezett, próbálta tornáztatni az agyát, de nem sikerült felidézni az emlékezetéből, milyen is volt akkor, úgy érezte, valahogy más lehetett.
Talán nem tűnt ennyire ősznek a haja, és az arca, hát a fene sem tudja már, de talán fiatal nőt ábrázolt, a szem alatti árkokra nem emlékezett.
Végül, mivel nem sikerült magában dűlőre jutnia a látottak felett, felállt, csinált magának egy szendvicset a konyhában, és a kanapéra telepedve elfogyasztotta, míg neje a fotelban rejtvényt fejtegetett.
Hétvégeken rendszeresen az étkezőt használták, ilyenkor jött a gyerek, és közösen megebédeltek.
Azonban a hét többi napján egyre ritkábban telepedtek le az asztal köré.
Egonnak az a kellemetlen érzése támadt, mintha a néni őt nézné, de aztán elhessegette magától a gondolatot.
Még az is megfordult a fejében, hogy talán majd öregségére valami üldözési mániája lesz.
Néha látszólag csak úgy, egy újsággal a kezében odaült, aztán váratlanul lopva felnézett a képre.
Határozottan érezte, sőt, látta, hogy a néni a szemébe néz!
A haja ősz lett, most már észrevette, a szeme alatti árkok köré sötét karikákat festett az idő.
Rosszindulat áradt felé, és erős szorongást érzett.
Egy napon, amikor ő ért haza elsőnek, fogta a képet, leakasztotta a falról, és a hazafelé megvásárolt vastag csomagolópapírba tekerte, erős spárgával először körbe kötözte, majd a kép alatt átfűzve fölül is átcsomózta.
Amikor megnézte, milyenre sikerült a csomagolás a biztonság kedvéért még arcmagasságban kétszer áttekerte a papírt, és újra lekötötte.
Aztán berakta a konyha melletti tárolóba a falnak támasztva.
Amikor a felesége hazaért, és lepakolta a szatyrait az asztalnál, fölnézett, észrevette, hogy a néni nincs a falon, meg is kérdezte Egont, hol van a festmény.
Miután Egon megmutatta a tárolóban, a neje szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Lassan újra használgatni kezdték az étkezőjüket, először néha leültek egy kávéra, vagy ott kaptak be pár falatot, később már minden este ott vacsoráztak együtt, mondván, mennyivel egyszerűbb így enni, mint a szobába behordani a tálcájukat.
Újabban egyre többet beszélgettek egymással, és jól érezték együtt magukat.
Amikor aztán a fiúk egyik nap bejelentette, hogy megkérte a barátnője kezét, Egon tudta, hogy mivel a hagyományt tisztelni kell, nem fognak a feleségével ajándékot venni a fiúknak, hiszen ott van Gvendolin néni portréja.
Kép: Rippl-Rónai József: Gróf Andrássy Tivadarné portréja (1896, pasztell, vászon, 54,5 × 38 cm, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár)
A nagy, hosszú asztal mellett mindenki kényelmesen elfért, eszegettek, beszélgettek, a székek masszívak, kényelmesek voltak, sokáig lehetett időzgetni rajtuk ücsörögve.
Körben a falaknál bútorok álltak, egy kredenc, mellette vitrin, a tálaló fölött Gvendolin néni portréja, egy gyönyörű aranyozott blondel keretben, sarkaiban domborodó virágmintákkal, valamint az elhagyhatatlan gobelinek, amiket nagymama megállás nélkül ontott magából évtizedeken át.
De végezetül, tulajdonképpen ok nélkül kivonták az ebédlőt a használatból.
A konyhában ettek néha közösen, de leginkább mindenki a neki alkalmas időben.
A karácsonyi, és más ünnepi étkezésekre édesanyja a nappaliban terített meg, mondván, hogy ott a legünnepélyesebb.
Néha, amikor a kis asztalnál együtt szorongott mindenki, Egon megkérdezte, miért nem a tágas ebédlőben esznek a nagy asztalnál, de nem igazán kapott rá választ.
Teltek az évek, olyannyira nem használták a tágas helységet, hogy a magas, fehérre mázolt ajtószárnyakat eleinte csak behajtották, aztán végül be is zárták, átadva a szobát a feledésnek.
Már eszébe sem jutott senkinek, hogy a házban ebédlő is létezik.
Aztán eljött az idő, és már nem is volt szükség rá.
Elcsendesedett a ház, az idős nagyszülők jobblétre szenderültek, korosodó szülei pedig főként a nappaliban töltötték az idejüket.
Egon dolgozott, és addig-addig udvarolt, míg otthon bejelentette, nősülni szándékozik.
A házasság megkötését követően pedig ifjú feleségével új lakásban kezdték el közös életüket.
Egy vasárnapi napon, amikor Egon szülei meglátogatták őket, nem üres kézzel érkeztek a fiatalokhoz.
Apukája egy vastagon becsomagolt lapos, nagy valamit tartott a kezében.
Ahogyan óvatosan letépkedte a papírt, egyre több részlet vált láthatóvá, felismerte: ez az a festmény, ami a családi ebédlőben a falon lógott annak idején, és Gvendolin nénit ábrázolta.
Jóleső érzés járta át, hogy itt a kép, igazán szívből örült neki.
Másnap felrakta a falra a lakás étkezőjében, hiszen ahogy gyerekkorában mesélték neki, a néni utolsó kívánsága az volt, hogy a festmény mindig az ebédlőkben legyen elhelyezve, hiszen ott gyűlik össze a család a leggyakrabban, a néni ezek szerint nagyon családszerető lehetett.
El is morfondírozott azon, milyen mások ma már a lakások, nincsenek benne akkora terek, mint akár a szülői házban.
De nem bánta, ez itt az övék, a sajátjuk, és nekik ez az otthonuk.
Aztán leült az asztalhoz, figyelmesen megnézte a képet.
Érdekes -gondolta-, miért is nem emlékszik az akkori ebédlőben erre a portréra?
Kifejezetten csinos asszony nézett vissza rá, szépen leomló, lágy szőke hajjal, kék szemekkel, finoman ívelt ajkakkal, igazán kellemes jelenség lehetett.
A keret is hibátlan volt, az aranyozás szinte ragyogott, ha rávetült a fény, az idő nem fogott rajta.
Lassan megszokottá vált a mindennapi közös élet, gyermekük született, felnőtt, és az eltelt évek során belopta magát kettejük közé az enyhe unalom.
Nem voltak boldogtalanok, mert ahhoz is érzések kellenek, boldogok sem voltak kifejezetten, békésen tudtak együtt unatkozni szabadidejükben, néha vendégeket hívtak, vagy épp ők látogattak el valahová, de ahogy ezek a programok is eltünedeztek, maradt a munka utáni csendes otthonlét.
Egy ilyen estén Egon újra leült az étkezőben, és megnézte a képet.
Valahogy évekkel ezelőtt nem erre emlékezett, próbálta tornáztatni az agyát, de nem sikerült felidézni az emlékezetéből, milyen is volt akkor, úgy érezte, valahogy más lehetett.
Talán nem tűnt ennyire ősznek a haja, és az arca, hát a fene sem tudja már, de talán fiatal nőt ábrázolt, a szem alatti árkokra nem emlékezett.
Végül, mivel nem sikerült magában dűlőre jutnia a látottak felett, felállt, csinált magának egy szendvicset a konyhában, és a kanapéra telepedve elfogyasztotta, míg neje a fotelban rejtvényt fejtegetett.
Hétvégeken rendszeresen az étkezőt használták, ilyenkor jött a gyerek, és közösen megebédeltek.
Azonban a hét többi napján egyre ritkábban telepedtek le az asztal köré.
Egonnak az a kellemetlen érzése támadt, mintha a néni őt nézné, de aztán elhessegette magától a gondolatot.
Még az is megfordult a fejében, hogy talán majd öregségére valami üldözési mániája lesz.
Néha látszólag csak úgy, egy újsággal a kezében odaült, aztán váratlanul lopva felnézett a képre.
Határozottan érezte, sőt, látta, hogy a néni a szemébe néz!
A haja ősz lett, most már észrevette, a szeme alatti árkok köré sötét karikákat festett az idő.
Rosszindulat áradt felé, és erős szorongást érzett.
Egy napon, amikor ő ért haza elsőnek, fogta a képet, leakasztotta a falról, és a hazafelé megvásárolt vastag csomagolópapírba tekerte, erős spárgával először körbe kötözte, majd a kép alatt átfűzve fölül is átcsomózta.
Amikor megnézte, milyenre sikerült a csomagolás a biztonság kedvéért még arcmagasságban kétszer áttekerte a papírt, és újra lekötötte.
Aztán berakta a konyha melletti tárolóba a falnak támasztva.
Amikor a felesége hazaért, és lepakolta a szatyrait az asztalnál, fölnézett, észrevette, hogy a néni nincs a falon, meg is kérdezte Egont, hol van a festmény.
Miután Egon megmutatta a tárolóban, a neje szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Lassan újra használgatni kezdték az étkezőjüket, először néha leültek egy kávéra, vagy ott kaptak be pár falatot, később már minden este ott vacsoráztak együtt, mondván, mennyivel egyszerűbb így enni, mint a szobába behordani a tálcájukat.
Újabban egyre többet beszélgettek egymással, és jól érezték együtt magukat.
Amikor aztán a fiúk egyik nap bejelentette, hogy megkérte a barátnője kezét, Egon tudta, hogy mivel a hagyományt tisztelni kell, nem fognak a feleségével ajándékot venni a fiúknak, hiszen ott van Gvendolin néni portréja.
Kép: Rippl-Rónai József: Gróf Andrássy Tivadarné portréja (1896, pasztell, vászon, 54,5 × 38 cm, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár)
Riba Ildikó: Kavicsok
csekély sikered
világosabbá tette
különösséged
reménytelenség
görcsbe rántotta elméd
elmúlt szenvedély
gyöngykavicsokat
görget lassú vízesés
halkuló moraj
világosabbá tette
különösséged
reménytelenség
görcsbe rántotta elméd
elmúlt szenvedély
gyöngykavicsokat
görget lassú vízesés
halkuló moraj
Tomor Gábor: Állandóság
Saját emberi lényünkön
– jól mondod, barátom –
nem változtat senki.
Miként örök, ami járja,
a mások szálkája,
magunk gerendája.
A kép címe Dávid és Góliát; Eszik Alajos alkotása.
Kolumbán Jenő: Nem velem ébredsz
Halottan aludtam,
Álmodban merre jársz?
Magadra hagyottan,
most vajon mit csinálsz?
Vágyódó szemekkel
most vajon kit ölelsz?
Nem velem ébredsz fel.
Kérdezlek, nem felelsz.
Lét nagyon egyszerű.
Ha nem kell eldobom!
Az élet egykedvű,
jobb ha nem álmodom.
Belém épült a kín,
részem, és lényegem,
mosolygó álmaim
nincsenek rég nekem.
2016.03.28.
Kép: Salvador Dali Az álom című festménye
Kapolyi György: A látogató
Az ítélet végrehajtó halkan és udvariasan nyitott be az ajtón. A helység, nem a szó polgári értelmében volt szoba, szokatlan vasajtaja és berendezése alapvető tárgyakra szorítkozott. Egy vaságy-kemény kispárnával, két barna pokróc, egy asztalka és két szék. Olcsó és kemény ülőbútorok. A meszelt falakon semmiféle dísztárgy nem lógott, csak beléjük karcolt szövegek, és kezdetleges firkák díszítették. Az egész látvány ridegséget és személytelenséget lehelt a látogató arcába, és valami miatt egy komor ünnepélyességet is biztosított az érkezőnek. A magasan induló rácsos ablak beengedte fényt lehűlt a helység légterében.
Volt az egészben valami kellemetlen, meseszerű, valami álomféle-amiből igyekszik az alvó felébredni - és ha sikerül, attól még az egész napja el lesz rontva. A kinti zajok ,mint egy varázsütésre megtorpantak az ablak előtt, így a szoba síri csendjét nem törte meg semmi. Az érkezőt, minden kézzelfogható indok nélkül megülte a vég fenyegető irtózata, ráadásul egy nagy bizonytalanság, mert nem értette, mi váltotta ki belőle ezt a szorongást.
Talán az ítélet végrehajtó volt az egyetlen, aki ebből az egészből nem érzékelt semmit. Elegánsan öltözött középkorú férfi, brillantinozott - őszülő hajjal. Visszafogott, halk mosollyal érkezett, szó nélkül könnyeden meghajolt.
Az asztalhoz lépve óvatosan letette bábatáskáját, - fekete bőr, aranyszínű burz kerettel - majd kifinomult mozdulattal az egyik székre ült. Szertartásos lassúsággal kinyitotta táskáját, elővett egy vastag kötelet - a hurok végén tizenhárom csomóval - óvatosan az asztallapra fektette. Majd egy fekete csuklya következett – posztóból, vadonatúj.
Kéz és lábbilincsek - gyönyörű, ápolt kivitelben, egy agyonlapozott biblia, fogalmam sincs, egy hóhérnak mire kell. Végezetül óvatosan kiemelt egy fekete bőrtokot, kivett belőle egy homokórát, ami azonnal el is kezdte pergetni az időt. Csendben és mereven ült, figyelve a pillanatok múlását. Fogytak a percek, az üvegtartály felső része kiürült.
Felemelkedett ültéből, és nagy műgonddal úgy pakolt vissza, ahogy, és amilyen sorrendben kipakolt. Megbiccentette fejét, és nyugodt léptekkel elindult a vasajtó felé. Az, halk nyikorgással kinyílott előtte, kilépett a folyosóra. Boltíves, sima falú, ami a végtelenben tűnt el. A háta mögött keletkező vákuum kiszívott valamit a szobából, magával húzva a félelem és bizonytalanság nyomasztó légkörét, valamit, vagy valakit, aki érezhetően jelen volt, nyüszített és feloldódott, beleivódva a falakba, és tárgyakba. Az utolsó percek eljövetele elpusztította az utolsó reményt, csak a „Nincs tovább” jeges érzése fagyasztotta kővé tudatát, és egész lényét, mindent feladva, a látogatóval távozott.
Volt az egészben valami kellemetlen, meseszerű, valami álomféle-amiből igyekszik az alvó felébredni - és ha sikerül, attól még az egész napja el lesz rontva. A kinti zajok ,mint egy varázsütésre megtorpantak az ablak előtt, így a szoba síri csendjét nem törte meg semmi. Az érkezőt, minden kézzelfogható indok nélkül megülte a vég fenyegető irtózata, ráadásul egy nagy bizonytalanság, mert nem értette, mi váltotta ki belőle ezt a szorongást.
Talán az ítélet végrehajtó volt az egyetlen, aki ebből az egészből nem érzékelt semmit. Elegánsan öltözött középkorú férfi, brillantinozott - őszülő hajjal. Visszafogott, halk mosollyal érkezett, szó nélkül könnyeden meghajolt.
Az asztalhoz lépve óvatosan letette bábatáskáját, - fekete bőr, aranyszínű burz kerettel - majd kifinomult mozdulattal az egyik székre ült. Szertartásos lassúsággal kinyitotta táskáját, elővett egy vastag kötelet - a hurok végén tizenhárom csomóval - óvatosan az asztallapra fektette. Majd egy fekete csuklya következett – posztóból, vadonatúj.
Kéz és lábbilincsek - gyönyörű, ápolt kivitelben, egy agyonlapozott biblia, fogalmam sincs, egy hóhérnak mire kell. Végezetül óvatosan kiemelt egy fekete bőrtokot, kivett belőle egy homokórát, ami azonnal el is kezdte pergetni az időt. Csendben és mereven ült, figyelve a pillanatok múlását. Fogytak a percek, az üvegtartály felső része kiürült.
Felemelkedett ültéből, és nagy műgonddal úgy pakolt vissza, ahogy, és amilyen sorrendben kipakolt. Megbiccentette fejét, és nyugodt léptekkel elindult a vasajtó felé. Az, halk nyikorgással kinyílott előtte, kilépett a folyosóra. Boltíves, sima falú, ami a végtelenben tűnt el. A háta mögött keletkező vákuum kiszívott valamit a szobából, magával húzva a félelem és bizonytalanság nyomasztó légkörét, valamit, vagy valakit, aki érezhetően jelen volt, nyüszített és feloldódott, beleivódva a falakba, és tárgyakba. Az utolsó percek eljövetele elpusztította az utolsó reményt, csak a „Nincs tovább” jeges érzése fagyasztotta kővé tudatát, és egész lényét, mindent feladva, a látogatóval távozott.
Kép: Kapolyi György Holtak könyve című alkotása
Tóth Sarolta: Létformák
Ha kérdezték volna,
mi szeretnék lenni,
válaszom: nem akartam megszületni.
ám ha mégis szükség volt rám,
lettem volna növény talán,
nem lenne idegrendszerem,
hormonjaim, ösztöneim.
Ön- és fajfenntartás,
átkozott pusztítás,állat-mentalitás.
Emberként élni felelős feladat,
megszűnten bennünk állatok
követelik az ösztönök hatalmát,
de féken kell tartanunk uralmát,
erre való tudatunk, gondolataink,
erkölcsi értékrendünk, szándékaink.
Örökös harc csatázik bennünk,
ösztöneinknek is eleget kell tennünk.
Fékező erőnk a hit és a szeretet,
segít megmaradni embernek.
Most sem választanék emberi életet,
a sok rossz elvette kedvemet,
Lennék örökzöld fenyő erdőben,
nem éreznék fagyot, szelet,
büszkén emelném fejemet,
és nem ártanék senkinek.
Tomor Gábor: Valóság
Jó, rossz,
még jobb, még rosszabb.
A létbe nagyon beleférnek.
Szeret, nem szeret:
hiányzol, emészt a gyűlölet.
Múlik az élet.
A kép címe: Dávid meg én; Rózsa Luca alkotása.
Tóth Sarolta: Romantikus álom
Harangok zúgását hallom,
zsolozsmák monoton mormolását,
lelkem áhítat hatja át.
Varázslat várába repít álmom,
legendás hősök árnyait látom,
színes, tündöklő palástban.
Káprázatok incselkednek velem,
boldogságérzet, sejtelem.
Vérvörös bársonyok pamlagán
kéjes, mámoros éjszakán
magához ölel szép szemű herceg,
harangok zúgnak, csengettyűk csengnek,
csodás az ébredés, fényes az ég,
élni mégis jó, az élet szép.
Kapolyi György: Cipruslombok akárki sírjára
Etelke a drága gyermek fiatalon távozott, elszállt, mint a pinty, de ha élne, akkor sem élhetne, mert ideje lejárt és örökké ő sem élt volna, mert örökké halni sem lehet, mert ez a törvény és kész. Szóval Etelke bakfisként elmúlt. Szomorú-de megtörtént. Hogy otromba dolog mások haláláról így beszélni? Szerintem is az.
Úgy emlékszem, hogy Vachott sógornője volt a kislány, de ez a dolgon nem változtat. Úgy halt meg, mint bármely vadidegen. Mert nemcsak ismerősök halnak meg-és különben is, mindenki valakinek az ismerőse, és ha így közelítem meg a témát, akkor még sincs igazam, mert igenis csak ismerősök szoktak elhunyni, idegenek soha. Ha valaki lehetne idegen, akkor lehet, hogy örökké élhetne. De én ilyet nem ismerek, ha ismernék, az illető célszemély már nem lehetne idegen, ami súlyos következményekkel járna ránézve, az ő szemszögéből.
Mindenkinek vannak szempontjai-az olyan intelligens dolog-bár ezek a szempontok sok esetben igen zavarosak, és hülyék tudnak lenni, de akkor is szempontok, merthogy egy ilyesmi mikor okos és mikor nem, ez nézőpont kérdése.
Az egész élet nézőponti függvény, semmi köze az élet fizikai leéléséhez, a szempont azért fontos, mert elhiteti az élővel, neki is van a történések alakításában szerepe. Úgy gondolja a balga, ha már neki kell születni és meghalni is, akkor nem lehet a folyamatnak csak tárgya.
Pedig, dehogynem.
Maradéktalanul ki van tiltva a játékból, a kutya sem kíváncsi a véleményére, mert ő igazándiból csak talán hetven kiló hús, ami mozogni és beszélni is tud - sajnos-ettől ő már azt hiszi valamit is számít, valakinek jelent valamit, de hogy kinek és mit arról fogalma sincs, mert nem is lehet nem létezőről fogalma.
A cipruslombok kókadt ágakon kapaszkodó kókadt levelei csak arra jók, hogy egy hazug gyászt szimbolizálva elfogják a napsugarakat a hantról, úgy hiszik, az elhunyt a feltámadás emelkedett percéig gyászban kíván feküdni, még a fény se érje emlékét.
Ez, az emberre jellemző erőszakos és mindent tudó fontoskodás még az elhunytat is terrorizálja.
Hát ez egy jókora gátlástalan disznóság.
Úgy emlékszem, hogy Vachott sógornője volt a kislány, de ez a dolgon nem változtat. Úgy halt meg, mint bármely vadidegen. Mert nemcsak ismerősök halnak meg-és különben is, mindenki valakinek az ismerőse, és ha így közelítem meg a témát, akkor még sincs igazam, mert igenis csak ismerősök szoktak elhunyni, idegenek soha. Ha valaki lehetne idegen, akkor lehet, hogy örökké élhetne. De én ilyet nem ismerek, ha ismernék, az illető célszemély már nem lehetne idegen, ami súlyos következményekkel járna ránézve, az ő szemszögéből.
Mindenkinek vannak szempontjai-az olyan intelligens dolog-bár ezek a szempontok sok esetben igen zavarosak, és hülyék tudnak lenni, de akkor is szempontok, merthogy egy ilyesmi mikor okos és mikor nem, ez nézőpont kérdése.
Az egész élet nézőponti függvény, semmi köze az élet fizikai leéléséhez, a szempont azért fontos, mert elhiteti az élővel, neki is van a történések alakításában szerepe. Úgy gondolja a balga, ha már neki kell születni és meghalni is, akkor nem lehet a folyamatnak csak tárgya.
Pedig, dehogynem.
Maradéktalanul ki van tiltva a játékból, a kutya sem kíváncsi a véleményére, mert ő igazándiból csak talán hetven kiló hús, ami mozogni és beszélni is tud - sajnos-ettől ő már azt hiszi valamit is számít, valakinek jelent valamit, de hogy kinek és mit arról fogalma sincs, mert nem is lehet nem létezőről fogalma.
A cipruslombok kókadt ágakon kapaszkodó kókadt levelei csak arra jók, hogy egy hazug gyászt szimbolizálva elfogják a napsugarakat a hantról, úgy hiszik, az elhunyt a feltámadás emelkedett percéig gyászban kíván feküdni, még a fény se érje emlékét.
Ez, az emberre jellemző erőszakos és mindent tudó fontoskodás még az elhunytat is terrorizálja.
Hát ez egy jókora gátlástalan disznóság.
Kép: Kapolyi György alkotása
Kapolyi Noémi: Az üvegajtós kályha
Bent állt a szobában sok éve, tiszta krémszínű zománc festett testével nagyon tiszta volt.
A vaskeretes üvegajtajáról is rendszeresen letörölgették a kormot.
Mindenki körülötte melegedett télen, amikor jól átfagyva megérkeztek.
Ilyenkor dicsérő szavakat hallott magáról, milyen remek kis kályha is ő, szépen ég benne a tűz, és a külseje is tetszetős.
Nem csoda hát, hogy a szoba tárgyai közt ő tartotta magát a legtöbbre.
Mindig mondogatta a többieknek:
- Szép dolog a vitrin, de ha jön a hideg, egy vitrin mellett jól meg lehet fagyni.
Amikor égett benne a tűz, akkor érezte magát igazán jól, ontotta a hőt, és a villódzó lángnyelvek csak úgy csapdostak benne, ahogy elhúzták magukat a kémény nyílása felé.
A méltóságán csak egyetlen kis foltot érzett, ez pedig a hamus fiók volt.
Néha elmorfondírozott magában azon, hogy vajon őbenne meg mit keres a szemét, hiszen a hamu semmire se jó.
A fiók is hogy néz ki, nincs is rajta zománc, csak olyan vaskeretes, mint az üvegezett ajtó.
Annyira lenézte a fiókot, hogy nem is érezte magához tartozónak, csak valami idegen tákolmánynak tartotta, amit állandóan visszatologatnak.
Egyik nap begyújtás előtt, amikor még szellőztettek, megkérték Józsikát, ugyan vigye már ki a hamus fiókot.
A kisfiú ki is húzta a kályhából, és óvatosan elvitte.
A szellőztetésnek vége lett, aztán következett a begyújtás.
Keresték a fiókot, aztán meg a kisfiút, de nem találták, mert útközben elment egy barátjával a másik házba játszani.
Hideg kezdett lenni a szobában, a vitrinben lévő porcelánok már sugdostak, hogy lám-lám a kályha mellett is jól meg lehet fagyni, és csilingelve felnevetett egyik-másik közülük.
A kályha egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát, és úgy tett, mintha nem hallaná a gúnyos megjegyzéseket.
A hamus fiók nélkül jóval nettebbnek érezte magát, csak hát nem lehetett begyújtani benne.
Amikor összegyűlt a család, a szoba barátságtalan volt, egy idő után kérdezgették, miért is nincs begyújtva, mire valaki azt felelte, nincs meg a hamus fiók.
Egy másik hang azt mondta, hogy az baj, mert akkor ez a kályha már semmire sem jó.
A kis kályha megsemmisülve hallgatta a szavaikat.
A porcelánok is némán fehérlettek a vitrinben.
Aztán máris azt kezdték tárgyalni, hogyan tudnának szert tenni egy másik fűtőalkalmatosságra.
Akkor már nagyon is hiányolta a fiókot, már bánta, hogy annyira nem kellett neki, hiszen ki gondolta volna, hogy pont ő használhatatlan lesz, enélkül a pici fiók nélkül.
Este lefekvéskor a szobába bejött Józsika, hogy jó éjt kívánjon álmoskásan mindenkinek.
Mielőtt kiment, még utána szóltak, hogy nem jutott-e azóta eszébe hová tette a hamust?
Józsika még visszafordult, kicsit eltűnődött, aztán megszólalt:
-De hát nem azt mondtátok, hogy vigyem a szemétdombra?
Azzal el is ment lefeküdni.
Amikor másnap reggel visszahozták a hamus fiókot a szobában mindenki nagyon megkönnyebbült.
A vaskeretes üvegajtajáról is rendszeresen letörölgették a kormot.
Mindenki körülötte melegedett télen, amikor jól átfagyva megérkeztek.
Ilyenkor dicsérő szavakat hallott magáról, milyen remek kis kályha is ő, szépen ég benne a tűz, és a külseje is tetszetős.
Nem csoda hát, hogy a szoba tárgyai közt ő tartotta magát a legtöbbre.
Mindig mondogatta a többieknek:
- Szép dolog a vitrin, de ha jön a hideg, egy vitrin mellett jól meg lehet fagyni.
Amikor égett benne a tűz, akkor érezte magát igazán jól, ontotta a hőt, és a villódzó lángnyelvek csak úgy csapdostak benne, ahogy elhúzták magukat a kémény nyílása felé.
A méltóságán csak egyetlen kis foltot érzett, ez pedig a hamus fiók volt.
Néha elmorfondírozott magában azon, hogy vajon őbenne meg mit keres a szemét, hiszen a hamu semmire se jó.
A fiók is hogy néz ki, nincs is rajta zománc, csak olyan vaskeretes, mint az üvegezett ajtó.
Annyira lenézte a fiókot, hogy nem is érezte magához tartozónak, csak valami idegen tákolmánynak tartotta, amit állandóan visszatologatnak.
Egyik nap begyújtás előtt, amikor még szellőztettek, megkérték Józsikát, ugyan vigye már ki a hamus fiókot.
A kisfiú ki is húzta a kályhából, és óvatosan elvitte.
A szellőztetésnek vége lett, aztán következett a begyújtás.
Keresték a fiókot, aztán meg a kisfiút, de nem találták, mert útközben elment egy barátjával a másik házba játszani.
Hideg kezdett lenni a szobában, a vitrinben lévő porcelánok már sugdostak, hogy lám-lám a kályha mellett is jól meg lehet fagyni, és csilingelve felnevetett egyik-másik közülük.
A kályha egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát, és úgy tett, mintha nem hallaná a gúnyos megjegyzéseket.
A hamus fiók nélkül jóval nettebbnek érezte magát, csak hát nem lehetett begyújtani benne.
Amikor összegyűlt a család, a szoba barátságtalan volt, egy idő után kérdezgették, miért is nincs begyújtva, mire valaki azt felelte, nincs meg a hamus fiók.
Egy másik hang azt mondta, hogy az baj, mert akkor ez a kályha már semmire sem jó.
A kis kályha megsemmisülve hallgatta a szavaikat.
A porcelánok is némán fehérlettek a vitrinben.
Aztán máris azt kezdték tárgyalni, hogyan tudnának szert tenni egy másik fűtőalkalmatosságra.
Akkor már nagyon is hiányolta a fiókot, már bánta, hogy annyira nem kellett neki, hiszen ki gondolta volna, hogy pont ő használhatatlan lesz, enélkül a pici fiók nélkül.
Este lefekvéskor a szobába bejött Józsika, hogy jó éjt kívánjon álmoskásan mindenkinek.
Mielőtt kiment, még utána szóltak, hogy nem jutott-e azóta eszébe hová tette a hamust?
Józsika még visszafordult, kicsit eltűnődött, aztán megszólalt:
-De hát nem azt mondtátok, hogy vigyem a szemétdombra?
Azzal el is ment lefeküdni.
Amikor másnap reggel visszahozták a hamus fiókot a szobában mindenki nagyon megkönnyebbült.
Riba Ildikó: Toportyán
lestyános erdő
félelmet keltő mélyén
toportyán ijeszt
sárga szem villan
éhező aggastyán mar
prédája sikolt
borostyán íve
alatt nincs hűs menedék
bevégeztetett
félelmet keltő mélyén
toportyán ijeszt
sárga szem villan
éhező aggastyán mar
prédája sikolt
borostyán íve
alatt nincs hűs menedék
bevégeztetett
Riba Ildikó: Holt térben
nyomott hangulatban
tompult érzékeim
cserbenhagynak
távolról duruzsolva
zúgó vízesés egyhangú
moraja engedély nélkül
próbál utat törve behatolni
sánta tudatomba
felejtés sálját sárba taposva
tompult érzékeim
cserbenhagynak
távolról duruzsolva
zúgó vízesés egyhangú
moraja engedély nélkül
próbál utat törve behatolni
sánta tudatomba
felejtés sálját sárba taposva
Kapolyi Noémi: Acheronborg
Ha valaki megkérdezte, mivel is foglalkozik, Simon utazónak vallotta magát.
Pedig inkább amolyan vándorló kereskedőféle volt.
Gyalogszerrel rótta az utakat, de néha fel tudott kéredzkedni szekerekre is.
Aztán amint megérkezett valahová, tájékozódott a helyi piac felől, és szinte egész álló napon át alkudozott, kérdezősködött, csereberélt a zsákjában lévő holmikból.
Így történt ez akkor is, amikor Acheronborgba ért a híres gyönyörű szobrok városába.
Simonnak akkora szerencséje volt, hogy felvette egy társzekér, és így egészen frissnek érezte magát amikor áthajtottak a város kapuján.
Reggel volt, ragyogott a nyári nap, Simon tele volt várakozással, kíváncsian szemlélte az emberáradatot, ahogy özönlöttek a város főutcáján a piactér felé.
Kofák, tragacsot toló zöldségárusok, színes ruhába öltözött mókamesterek, fiatalasszonyok, cselédek kosárral a karjukon, és rengeteg utcagyerek alkotta a sokaságot.
Amikor a sarkon lassított a szekér, Simon megköszönte a hajtó szívességét, és leugrott a kocsiról.
Bőrzsákjával a hátán elvegyült a tömegben.
Bámészkodva sétált a piac felé, közben azon morfondírozott, vajon ki alapíthatta Acheronborgot, mert akárki is volt, nagyon művelt ember lehetett, szinte nem is talált olyan sarkot vagy beugrót, ahol ne díszelgett volna valamilyen gyönyörű szobor.
Némelyik kőből lett kifaragva de álltak bronzból készült figurák is, magas talpazatokon vitézek, a lábuk előtt karddal, vagy épp sellők, leányok virágkosárral a karjukon, amott egy sasmadár a karmai közt kígyót tartva.
Egy magas épület tetejéről valamilyen ördögi, előregörnyedő alak bámulta gonosz arccal a járókelőket, baljában egy lándzsát tartva.
Aztán az út kiszélesedett, és a két sorban álló emeletes lakóházak közt meglátta a piacot.
Mielőtt belemerült a színes forgatagba észrevette, hogy a bejárattól balra egy benyúló öbölszerűen kiszélesedő téren többtornyú épület áll.
Simon templomfélének, vagy valamilyen furcsa kastélynak vélte, magas, karcsú tornyaival, keskeny, csúcsban végződő kőcsipkés ablakaival komor, de szép építmény volt, a falak tetejéről sorban vízköpők nyúltak előre, karmos, erőteljes lábaikkal tartották magukat az oszloptetőkön, és meredten néztek előre guvadt szemeikkel, legtöbbjüknek görbe, előre meredő tépőfogak álltak ki gyűrött pofáikból.
Amikor már eleget nézegette, inkább befordult a piacra.
Mivel Acheronborg meglehetősen nagy város volt, így a lehetőségek is megsokszorozódtak Simon számára, egészen jó üzleteket kötött, így már dél felé elégedetten számolta erszényében a pénzét.
Tulajdonképpen már most megérte, hogy ideutaztam -vélekedett Simon.
Szerette ezt az érzést, amikor tudta, hogy van elég pénze, annyi amennyi neki kell és csak úgy elengedetten nézelődhetett, alkudozhatott.
Felszabadultan mászkált, bámészkodott, aztán amikor a pecsenyesütőkhöz ért, nagyot kordult a gyomra, eszébe jutott, ennie kellene valamit. Kiválasztott egy árust, és vegyesen vett magának a különböző nyárson sült, és vasfazekakban rotyogó szeletelt húsokból.
Amikor fizetett, futólag megkérdezte a szakácsot, tudna-e ajánlani valami szállást, fogadót, ahol majd eltöltheti az éjszakát.
A szakács elvette a pénzt, aztán ránézett, fejcsóválva azt ajánlotta neki, ha eddig még nem gondoskodott a szállásról, hát akkor gyorsan tegye meg, mert nemsokára bezár a piac, napnyugtára már egy teremtett lélek sem lesz az utcán, fogadó itt a főtéren is van, menjen, és foglaljon szobát magának minél hamarabb.
Simon amíg evett a sütöde előtt álló vastag lapú, magas asztal mellett állva, azt vette észre hogy lassan, de ritkul a tömeg, szép lassan elszivárognak az emberek.
Mire az utolsó falatot is lenyelte már a szakács is elpakolt.
Így szedelődzködött, és elindult a tér túlsó oldalán álló színes épület felé, aminek az emeleti homlokzatára felfestették szép hosszúkás betűkkel "Vaskapus fogadó".
Ahogy haladt a fogadó felé, újra csak elnézegette a sokféle épületet, de valami más volt rajtuk, mint idefelé. Most is szobrok díszelegtek a sarkokon, és a házak ugyanolyan mutatósak voltak, csak olyan fénytelenül.
Aztán Simon rájött, mi változott minden épületen: az összes ablakot kívülről vastag fa spaletták takarták el a kíváncsi tekintetek elől.
Amúgy is furcsa - gondolkodott Simon -, minden ablak természetellenesen magasan van, mintha minden lakás eleve az emeleten kezdődne.
Közben átért a fogadóhoz, felment a lépcsőin, és belépett az előtérbe.
Sietős, de megszokott mozdulatokkal rendezkedett a személyzet, mindenki tudta, mi a feladata.
Ablakokon kihajolva húzták be a fatáblákat, és zárták le az épület összes nyílását.
Később előkerült bőr kötényben egy bajuszos, őszes férfi, és nagyot köszönt Simonra.
- Isten hozta minálunk!
- Jó napot, szállást szeretnék éjszakára, ha van szabad szobája - szólalt meg Simon.
- Van, de ha nem volna, akkor sem engedném már ki holnapig, nem vagyunk kőszívűek.
A négyes számúban lakhat, itt fent a lépcsőnél, az ablakokat már lezártuk, reggeli van idelent, aztán ne kukucskáljon, ne nézzen ki, bármit hall is kintről.
Amikor aztán felkel a nap, azt nyit ki, amit csak akar. Rendben van?-kérdezte a fogadós.
Éjjelre mindenkinek a szobáját a folyosóról lezárjuk, ha valaki esztelenséget cselekedne, ne hozzon veszélyt a többi ittlévőre.
- Értem, rendben van.
De Simon ezen egy kicsit azért megütődött.
Még ilyet, hogy rázárják az ajtót, de aztán arra gondolt, úgyis itt marad, máshová úgysem tud már menni, mert mostanra a bejárati ajtóra ráhajtották a pántos vaskapu szárnyakat, és keresztben még el is rekesztették.
Így hát sarkon fordult, felment a falépcsőkön az emeletre, jobb kéznél egy ajtón arany szám díszelgett.
- Négyes, ez az enyém.-dörmögte maga elé.
A szobában gyertya lángolt, középen egy kerek asztalkán, frissen gyújtották és akkora volt, hogy látszott rajta, egész éjjel kitart ha a gazdája igényli.
A sarokban kellemes ágy állt, előtte vastag, színes szőnyeggel. Egy hosszúkás komódon a falnál mosdótál kancsóval, és pár összehajtott puha törülköző. Otthonos szobácska volt, csak az ablaka volt zárva, a széles párkányon támaszkodva összezárva pihentek a nagy fatáblák, teljesen elzárva tőle a kinti világot.
Nemsokára hallotta, ahogy valaki végigsétál a folyosón, majd zár kattant.
Simonban most tudatosult, hogy kintről rázárták az ajtót.
Lepakolt, aztán megmosta az arcát, és leült az ágyra. Meleg, puha, ruganyos volt, olyan jól esett elücsörögni rajta, aztán oldalra fordult, és csak úgy ruhástól ráfeküdt.
El is nyomta az álom.
Jó mélyen elalhatott, amikor hangokat kezdett hallani. Először úgy érezte álmodik, de aztán ahogy ébredezni kezdett, még akkor is hallotta a nyikorgást, és a csúszó neszeket.
De mintha kintről hallatszana.
A gyertya zavartalanul világított az asztalon.
Simon feküdt az ágyon, és bambult.
Hallgatta a hangokat, próbálta beazonosítani a forrásukat, felismerni őket.
De nem sikerült.
Nyikorgás, csattan valami, aztán morajló robaj. El sem tudta képzelni mi lehet ez.
Nehézkesen felült az ágyon, csak most érezte, mennyire meg lett mozgatva, minden csontja sajgott egy kicsit.
De honnan jönnek ezek a zajok? - suttogta.
Simon jól emlékezett a fogadós szavaira, ha bármit hall, ne nézzen ki.
Tehát a fogadós tudta, hogy hallani fog valamit?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem vitte rá a lélek, hogy visszafeküdjön, így csak ült az ágyon hallgatózott tovább, és találgatott.
Egy idő után annyira elkapta a kíváncsiság, hogy azon kezdte törni a fejét, hogyan lehetne kinézni, úgy, hogy őt ne lássák.
A csiszatoló hangok egyre erősödtek, mintha valami óriás siklana a kinti köveken. Közben ismeretlen eredetű nyöszörgések, és koppanások hallatszottak minden felől, néha sóhajokkal, és kaparászásokkal.
A spalettán is kotorászott valami.
Aztán remek ötlete támadt.
Eloltom a gyertyát, akkor ha kilesek kicsit, csak a spaletta résén, senki nem fog látni, én meg talán rájövök, mi van kint - mondta ki halkan az ötletet.
Felkelt, eloltotta a gyertyát.
Ezután csendben odalopakodott az ablakhoz, és lélegzet visszafojtva óvatosan elkezdte oldalra húzni a jobb szárnyat.
A holdfény elárasztotta a piacteret.
A piac melletti utca sarkánál egy kőkockára esett a pillantása.
Csodálkozott, kőkockára nem emlékezett, aztán felrémlett neki, hogy ott egy szobor állt.
Valakik mozogtak odalent.
Ahogy erőltette a szemét, látta, hogy az egyik alak egy katona, vagy vitéz talán, kezében kard, lassan mozog, tolja a lábait a kövezeten, és furcsa csúszós, éles súrlódás hangja kíséri a mozdulatait.
Odébb nézett, az egyik posztamensről épp akkor készült lemászni egy sellő, szélesen mozdultak karjai, akár egy hüllőnek a lábai, amikor lemászik a fáról.
Simon nem hitt a szemének. Hatalmas kígyó siklott az úton, mellette egy óriás madár lépkedett, a karmai csikorogtak, és koppantak.
Simon érezte a rémület okozta bénultságot. Csak nézett kifelé, és egyre jobban átjárta a sürgető bizonyosság, hogy be kellene húzni a spalettát.
Megint súrlódó hangokat hallott.
Egyre közelebbről, először az utcai kövezetről aztán mintha átkerült volna máshová.
De hová?
A hang egyre közeledett, csúszás és zihálás.
De ez itt van közel! - üvöltött fel benne a döbbenet - a falon van!
Mire belé hasított a felismerés, már majdnem késő lett.
A résen át meglátta a guvadó szemeket és a ráncos csupa fog pofát.
A vízköpő volt.
Az ablak tokján függeszkedett és őt nézte.
A pofájából egyre folyt a nyál.
Simonnak annyi lélekjelenléte maradt csupán, hogy benyomta a spalettát, és teljes erejéből nyomta.
Mintha számított volna az ő ereje.
Levegőt sem mert venni, hallotta a lihegést, és érezte odakintről a várakozást.
Nem is tudta mennyi idő telt el így.
Aztán újra az az ismert csúszó hang, egyre távolodón, a lihegést már nem hallotta, a hangok a falnál elenyésztek, beleolvadtak a lenti hörgésekbe, csattanásokba.
Simon csak állt az ablaknál, és nyomta a fatáblát. Alig kapott levegőt, a szíve iszonyatos tempóban dörömbölt mellkasában.
A pirkadat apró fénycsíkja izzott fel a fatáblák szélein, mire Simon el merte engedni a spalettát.
Csurom vizesen hátrált el az ágyig, és leroskadt rá.
Már igen csak reggel lett, mire végig tudott dőlni rajta.
Hallotta ahogy kattan a zár az ajtóban.
Nagy nehezen összeszedte magát, igyekezett lemosakodni amennyire a tál nagysága engedte.
Karikás szemekkel ment le holmijával a földszintre.
A fogadós ránézett aztán csak megingatta a fejét.
- Ejnye, hát majdnem butaságot csinált, mi?-kérdezte.
Simon kifizette a számlát, és úgy döntött nem is eszik semmit, hanem inkább elmegy minél hamarabb ebből a városból.
Kilépett a friss üde levegőbe, jól esett neki, egy kicsit könnyebb lett a feje tőle.
Lassan ballagott a városkapu irányába.
A kis térnél megállt, elidőzött kissé.
Megint megnézte a magas kőcsipkés ablakokat, az oszlopokat és fent egészen magasan a vízköpőket.
- Milyen rondák vagytok -szaladt ki a száján a gondolat.
Ahogy végignézett rajtuk, az egyiken megakadt a tekintete.
Mintha engem figyelne - gondolta -, de hát az nem lehet.
Már majdnem elfordította a szemét róla, amikor határozottan látta, hogy az lassan felé fordítja a fejét, és ránéz.
Simon észrevette az ismerős tekintetet, finoman elfordult, és elindult a kifelé vezető úton.
Fegyelmezte magát, nehogy futni kezdjen, de szinte egészen a város kapujáig érezte a hátába fúródó tekintetet.
Pedig inkább amolyan vándorló kereskedőféle volt.
Gyalogszerrel rótta az utakat, de néha fel tudott kéredzkedni szekerekre is.
Aztán amint megérkezett valahová, tájékozódott a helyi piac felől, és szinte egész álló napon át alkudozott, kérdezősködött, csereberélt a zsákjában lévő holmikból.
Így történt ez akkor is, amikor Acheronborgba ért a híres gyönyörű szobrok városába.
Simonnak akkora szerencséje volt, hogy felvette egy társzekér, és így egészen frissnek érezte magát amikor áthajtottak a város kapuján.
Reggel volt, ragyogott a nyári nap, Simon tele volt várakozással, kíváncsian szemlélte az emberáradatot, ahogy özönlöttek a város főutcáján a piactér felé.
Kofák, tragacsot toló zöldségárusok, színes ruhába öltözött mókamesterek, fiatalasszonyok, cselédek kosárral a karjukon, és rengeteg utcagyerek alkotta a sokaságot.
Amikor a sarkon lassított a szekér, Simon megköszönte a hajtó szívességét, és leugrott a kocsiról.
Bőrzsákjával a hátán elvegyült a tömegben.
Bámészkodva sétált a piac felé, közben azon morfondírozott, vajon ki alapíthatta Acheronborgot, mert akárki is volt, nagyon művelt ember lehetett, szinte nem is talált olyan sarkot vagy beugrót, ahol ne díszelgett volna valamilyen gyönyörű szobor.
Némelyik kőből lett kifaragva de álltak bronzból készült figurák is, magas talpazatokon vitézek, a lábuk előtt karddal, vagy épp sellők, leányok virágkosárral a karjukon, amott egy sasmadár a karmai közt kígyót tartva.
Egy magas épület tetejéről valamilyen ördögi, előregörnyedő alak bámulta gonosz arccal a járókelőket, baljában egy lándzsát tartva.
Aztán az út kiszélesedett, és a két sorban álló emeletes lakóházak közt meglátta a piacot.
Mielőtt belemerült a színes forgatagba észrevette, hogy a bejárattól balra egy benyúló öbölszerűen kiszélesedő téren többtornyú épület áll.
Simon templomfélének, vagy valamilyen furcsa kastélynak vélte, magas, karcsú tornyaival, keskeny, csúcsban végződő kőcsipkés ablakaival komor, de szép építmény volt, a falak tetejéről sorban vízköpők nyúltak előre, karmos, erőteljes lábaikkal tartották magukat az oszloptetőkön, és meredten néztek előre guvadt szemeikkel, legtöbbjüknek görbe, előre meredő tépőfogak álltak ki gyűrött pofáikból.
Amikor már eleget nézegette, inkább befordult a piacra.
Mivel Acheronborg meglehetősen nagy város volt, így a lehetőségek is megsokszorozódtak Simon számára, egészen jó üzleteket kötött, így már dél felé elégedetten számolta erszényében a pénzét.
Tulajdonképpen már most megérte, hogy ideutaztam -vélekedett Simon.
Szerette ezt az érzést, amikor tudta, hogy van elég pénze, annyi amennyi neki kell és csak úgy elengedetten nézelődhetett, alkudozhatott.
Felszabadultan mászkált, bámészkodott, aztán amikor a pecsenyesütőkhöz ért, nagyot kordult a gyomra, eszébe jutott, ennie kellene valamit. Kiválasztott egy árust, és vegyesen vett magának a különböző nyárson sült, és vasfazekakban rotyogó szeletelt húsokból.
Amikor fizetett, futólag megkérdezte a szakácsot, tudna-e ajánlani valami szállást, fogadót, ahol majd eltöltheti az éjszakát.
A szakács elvette a pénzt, aztán ránézett, fejcsóválva azt ajánlotta neki, ha eddig még nem gondoskodott a szállásról, hát akkor gyorsan tegye meg, mert nemsokára bezár a piac, napnyugtára már egy teremtett lélek sem lesz az utcán, fogadó itt a főtéren is van, menjen, és foglaljon szobát magának minél hamarabb.
Simon amíg evett a sütöde előtt álló vastag lapú, magas asztal mellett állva, azt vette észre hogy lassan, de ritkul a tömeg, szép lassan elszivárognak az emberek.
Mire az utolsó falatot is lenyelte már a szakács is elpakolt.
Így szedelődzködött, és elindult a tér túlsó oldalán álló színes épület felé, aminek az emeleti homlokzatára felfestették szép hosszúkás betűkkel "Vaskapus fogadó".
Ahogy haladt a fogadó felé, újra csak elnézegette a sokféle épületet, de valami más volt rajtuk, mint idefelé. Most is szobrok díszelegtek a sarkokon, és a házak ugyanolyan mutatósak voltak, csak olyan fénytelenül.
Aztán Simon rájött, mi változott minden épületen: az összes ablakot kívülről vastag fa spaletták takarták el a kíváncsi tekintetek elől.
Amúgy is furcsa - gondolkodott Simon -, minden ablak természetellenesen magasan van, mintha minden lakás eleve az emeleten kezdődne.
Közben átért a fogadóhoz, felment a lépcsőin, és belépett az előtérbe.
Sietős, de megszokott mozdulatokkal rendezkedett a személyzet, mindenki tudta, mi a feladata.
Ablakokon kihajolva húzták be a fatáblákat, és zárták le az épület összes nyílását.
Később előkerült bőr kötényben egy bajuszos, őszes férfi, és nagyot köszönt Simonra.
- Isten hozta minálunk!
- Jó napot, szállást szeretnék éjszakára, ha van szabad szobája - szólalt meg Simon.
- Van, de ha nem volna, akkor sem engedném már ki holnapig, nem vagyunk kőszívűek.
A négyes számúban lakhat, itt fent a lépcsőnél, az ablakokat már lezártuk, reggeli van idelent, aztán ne kukucskáljon, ne nézzen ki, bármit hall is kintről.
Amikor aztán felkel a nap, azt nyit ki, amit csak akar. Rendben van?-kérdezte a fogadós.
Éjjelre mindenkinek a szobáját a folyosóról lezárjuk, ha valaki esztelenséget cselekedne, ne hozzon veszélyt a többi ittlévőre.
- Értem, rendben van.
De Simon ezen egy kicsit azért megütődött.
Még ilyet, hogy rázárják az ajtót, de aztán arra gondolt, úgyis itt marad, máshová úgysem tud már menni, mert mostanra a bejárati ajtóra ráhajtották a pántos vaskapu szárnyakat, és keresztben még el is rekesztették.
Így hát sarkon fordult, felment a falépcsőkön az emeletre, jobb kéznél egy ajtón arany szám díszelgett.
- Négyes, ez az enyém.-dörmögte maga elé.
A szobában gyertya lángolt, középen egy kerek asztalkán, frissen gyújtották és akkora volt, hogy látszott rajta, egész éjjel kitart ha a gazdája igényli.
A sarokban kellemes ágy állt, előtte vastag, színes szőnyeggel. Egy hosszúkás komódon a falnál mosdótál kancsóval, és pár összehajtott puha törülköző. Otthonos szobácska volt, csak az ablaka volt zárva, a széles párkányon támaszkodva összezárva pihentek a nagy fatáblák, teljesen elzárva tőle a kinti világot.
Nemsokára hallotta, ahogy valaki végigsétál a folyosón, majd zár kattant.
Simonban most tudatosult, hogy kintről rázárták az ajtót.
Lepakolt, aztán megmosta az arcát, és leült az ágyra. Meleg, puha, ruganyos volt, olyan jól esett elücsörögni rajta, aztán oldalra fordult, és csak úgy ruhástól ráfeküdt.
El is nyomta az álom.
Jó mélyen elalhatott, amikor hangokat kezdett hallani. Először úgy érezte álmodik, de aztán ahogy ébredezni kezdett, még akkor is hallotta a nyikorgást, és a csúszó neszeket.
De mintha kintről hallatszana.
A gyertya zavartalanul világított az asztalon.
Simon feküdt az ágyon, és bambult.
Hallgatta a hangokat, próbálta beazonosítani a forrásukat, felismerni őket.
De nem sikerült.
Nyikorgás, csattan valami, aztán morajló robaj. El sem tudta képzelni mi lehet ez.
Nehézkesen felült az ágyon, csak most érezte, mennyire meg lett mozgatva, minden csontja sajgott egy kicsit.
De honnan jönnek ezek a zajok? - suttogta.
Simon jól emlékezett a fogadós szavaira, ha bármit hall, ne nézzen ki.
Tehát a fogadós tudta, hogy hallani fog valamit?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem vitte rá a lélek, hogy visszafeküdjön, így csak ült az ágyon hallgatózott tovább, és találgatott.
Egy idő után annyira elkapta a kíváncsiság, hogy azon kezdte törni a fejét, hogyan lehetne kinézni, úgy, hogy őt ne lássák.
A csiszatoló hangok egyre erősödtek, mintha valami óriás siklana a kinti köveken. Közben ismeretlen eredetű nyöszörgések, és koppanások hallatszottak minden felől, néha sóhajokkal, és kaparászásokkal.
A spalettán is kotorászott valami.
Aztán remek ötlete támadt.
Eloltom a gyertyát, akkor ha kilesek kicsit, csak a spaletta résén, senki nem fog látni, én meg talán rájövök, mi van kint - mondta ki halkan az ötletet.
Felkelt, eloltotta a gyertyát.
Ezután csendben odalopakodott az ablakhoz, és lélegzet visszafojtva óvatosan elkezdte oldalra húzni a jobb szárnyat.
A holdfény elárasztotta a piacteret.
A piac melletti utca sarkánál egy kőkockára esett a pillantása.
Csodálkozott, kőkockára nem emlékezett, aztán felrémlett neki, hogy ott egy szobor állt.
Valakik mozogtak odalent.
Ahogy erőltette a szemét, látta, hogy az egyik alak egy katona, vagy vitéz talán, kezében kard, lassan mozog, tolja a lábait a kövezeten, és furcsa csúszós, éles súrlódás hangja kíséri a mozdulatait.
Odébb nézett, az egyik posztamensről épp akkor készült lemászni egy sellő, szélesen mozdultak karjai, akár egy hüllőnek a lábai, amikor lemászik a fáról.
Simon nem hitt a szemének. Hatalmas kígyó siklott az úton, mellette egy óriás madár lépkedett, a karmai csikorogtak, és koppantak.
Simon érezte a rémület okozta bénultságot. Csak nézett kifelé, és egyre jobban átjárta a sürgető bizonyosság, hogy be kellene húzni a spalettát.
Megint súrlódó hangokat hallott.
Egyre közelebbről, először az utcai kövezetről aztán mintha átkerült volna máshová.
De hová?
A hang egyre közeledett, csúszás és zihálás.
De ez itt van közel! - üvöltött fel benne a döbbenet - a falon van!
Mire belé hasított a felismerés, már majdnem késő lett.
A résen át meglátta a guvadó szemeket és a ráncos csupa fog pofát.
A vízköpő volt.
Az ablak tokján függeszkedett és őt nézte.
A pofájából egyre folyt a nyál.
Simonnak annyi lélekjelenléte maradt csupán, hogy benyomta a spalettát, és teljes erejéből nyomta.
Mintha számított volna az ő ereje.
Levegőt sem mert venni, hallotta a lihegést, és érezte odakintről a várakozást.
Nem is tudta mennyi idő telt el így.
Aztán újra az az ismert csúszó hang, egyre távolodón, a lihegést már nem hallotta, a hangok a falnál elenyésztek, beleolvadtak a lenti hörgésekbe, csattanásokba.
Simon csak állt az ablaknál, és nyomta a fatáblát. Alig kapott levegőt, a szíve iszonyatos tempóban dörömbölt mellkasában.
A pirkadat apró fénycsíkja izzott fel a fatáblák szélein, mire Simon el merte engedni a spalettát.
Csurom vizesen hátrált el az ágyig, és leroskadt rá.
Már igen csak reggel lett, mire végig tudott dőlni rajta.
Hallotta ahogy kattan a zár az ajtóban.
Nagy nehezen összeszedte magát, igyekezett lemosakodni amennyire a tál nagysága engedte.
Karikás szemekkel ment le holmijával a földszintre.
A fogadós ránézett aztán csak megingatta a fejét.
- Ejnye, hát majdnem butaságot csinált, mi?-kérdezte.
Simon kifizette a számlát, és úgy döntött nem is eszik semmit, hanem inkább elmegy minél hamarabb ebből a városból.
Kilépett a friss üde levegőbe, jól esett neki, egy kicsit könnyebb lett a feje tőle.
Lassan ballagott a városkapu irányába.
A kis térnél megállt, elidőzött kissé.
Megint megnézte a magas kőcsipkés ablakokat, az oszlopokat és fent egészen magasan a vízköpőket.
- Milyen rondák vagytok -szaladt ki a száján a gondolat.
Ahogy végignézett rajtuk, az egyiken megakadt a tekintete.
Mintha engem figyelne - gondolta -, de hát az nem lehet.
Már majdnem elfordította a szemét róla, amikor határozottan látta, hogy az lassan felé fordítja a fejét, és ránéz.
Simon észrevette az ismerős tekintetet, finoman elfordult, és elindult a kifelé vezető úton.
Fegyelmezte magát, nehogy futni kezdjen, de szinte egészen a város kapujáig érezte a hátába fúródó tekintetet.
Jéga Szabó Ibolya: Visszatérők (Harmadik rész)
Földiek lánya Zana, nagy nehezen, sírva tudta csak elmondani mi történt, hogy a bátyja meghalt, lezuhant az idegenek kő kunyhójának tetejéről, a fényességről, amit szerettek volna közelebbről is megnézni. Mindenki kiabálni, hadonászni kezdett, az anyjuk pedig eszét vesztve ordított. Mind átkozták az idegeneket, a házaikat, a repülőiket, mert odacsalták ezekkel a gyerekeiket. Megegyeztek, a vének is helyesnek ítélték, ha holnapig nem hozzák haza a fiú testét, érte mennek a férfiak. Mert illően kell eltemetni, imádkozni az Istenekhez, hogy befogadják a lelkét, ünnepi szertartással kell elégetni, és a hamvait egy cserépkorsóba téve a szülei barlangjának mélyére kell helyezni.
Az idegeneket meglepte a baleset, nem értették. Miért mászott fel a tetőre a fiú? Bevitték a csöpp kis kórházba, és a műtőasztalra fektetve, tetőtől talpig lefertőtlenítették. A fiú élt, bár semmi jelét nem adta ennek, a létfunkciói működtek, lélegzett, vert a szíve, de a lábai eltörtek, a bal válla kificamodott, és valószínű, hogy fejsérülése is lett. A nap már delelőre járt, mire a két orvos elvégezte a vizsgálatokat, a csontokat helyre téve rögzítették azokat, a vállízületet a helyére ugrasztották. A fejében keletkezett vérzés nem volt jelentős, reményt adott a mihamarabbi ébredésre, a gyógyszeres kezelés gyorsan szünteti meg a kómás állapotot. Alaposan megvizsgálták, megmérték a súlyát, felmérték a fizikai állapotát, fiatal lévén nem találtak elváltozásokat a fontosabb szervein. A fogai épek voltak. A szeme kék színű, kissé ferde vágású, a bőre színe kávébarna volt, a haja világos, egyenes, durva, és vastag szálú. Ágyékát csak egy rövidke háncsszoknya takarta, igaz itt a nagy meleg miatt, nem is lehetett mást hordani. A lábát egy nagyon elkopott, kezdetlegesen megmunkált bőrsaru fedte. A két orvos sokat morfondírozott azon, ha a fiúért jönnek, hogyan fogják megmagyarázni, hogy él, de az itteni kezelés nélkül meg is halhat, ha marad, meggyógyítják, és újra olyan lesz, mint régen.
Nem értjük a nyelvüket, nehezen hitetjük majd el velük, hogy a fiú nem halott, de kénytelenek leszünk valamilyen módon megmagyarázni nekik, mert még a végén, elégetik elevenen – sokáig tépelődtek mindezeken.
Milyen furcsa, nehezen felfogható, hogy ezek az emberek azoknak a leszármazottai, akik egykoron meghódították az univerzumot. Ám a kipusztulás után a megmaradt emberek ott álltak a semmi közepén, abban a borzalmas világban, a civilizáció kiszaladt a lábuk alól, erkölcsi és szellemi mélypontra jutva, csak tengődtek. Az éhség nagyúr, minden érzésnek elébe helyezi magát. Annyira nehéz volt a létfenntartás, hogy az utódaik néhány generáció után visszasüllyedtek az ősemberi életszínvonalra - de a magukkal hozott fejlettebb agy, a génjeikben őrzött ősi tudás, feljebb emelte őket azoknál - ám a földi körülmények olyan elkeserítően rosszak voltak, hogy háromezer év alatt ide jutottak csak – tűnődött hangosan az idősebbik orvos.
- Nem hiszem, hogy csak ők élnek egyedül az egész Földön, biztosan vannak szétszóródva, kisebb csoportokban élők is, egy biztos, magasabb civilizáció itt a Földön még nem fejlődött ki újra. Azt észrevettük volna idejövet – mondja a fiatalabb orvos.
Másnap, alkonyat előtt egy csoport bennszülött férfi jelent meg a dombok oldalán, a völgybe tartottak. Már várták őket. Az érkezőket meglepte az idegenek külseje, mert ugyan hasonlítottak a földiekre, de sokkal magasabbak voltak, nem hordtak szakállt, és rövidre nyírt hajat viseltek. A ruházatuk teljesen befedte őket, ilyet még nem láttak. A házaikat is ámulattal bámulták. A legidősebbnek tűnő férfi leborult az idegenek előtt, és torz, majdnem síró hangon kiabált, feltehetően egy nevet, és a mellére tette a kezét – Ort, Ort! Az idegenek már tudták, hogy a fiú neve Ort, és az apja áll előttük.
A kolónia vezetője intett a fiú apjának és a mellette állónak, hogy kövessék őt, és a két orvost. A földlakók félve lépkedtek, ám amikor meglátták az ágyban fekvő fiút, oda rontottak volna hozzá, de az orvosok megállították őket. Az idősebbik orvos megérintette Ort apjának kezét és a fiához vezette. Ráhajolt a fiú mellére, majd intett az apának, hogy tegye ugyanezt. Az apa figyelmesen hallgatta a fia szívverését, hallotta lélegzetét. Látta, hogy mindkét lába kötésben van, és felemelve. Ezután kirohant az ajtó előtt állókhoz és izgatott hangon magyarázni kezdett nekik. Örömujjongás tört ki, a hírre. Az apa hajlongott az idegenek előtt és egy szót ismételgetett csak. Tenk! Tenk! Az orvos megmutatta nekik, hogyha a fiú kinyitja a szemét, és a lábain járni tud, hazakísérik, addig is az apa itt maradhat, vagy az anyja, a beteg mellett.
Nem lehetett tudni mennyit értettek meg a kézzel-lábbal, szavakkal elmagyarázott dolgokból. Egy biztos, nem mindent, de azt igen, hogy a fiú él, és fel fog gyógyulni. Ezek után minden földi meghajolt, majd hazaindult a hold világította dombokon át. Az idősebbik orvos csóválta csak a fejét, és mi lesz, ha soha nem tér magához? Mert ugye ez is megtörténhet, akkor hogy mutogatom el nekik, hogy tévedtem?
- Reménykedjünk – mondta elgondolkodva a kolónia vezetője.
Egy hét múlva ismét megjelent egy csapat bennszülött, közöttük volt a fiú anyja és a húga is. Ort ugyanúgy feküdt, mint az előző héten. Az apja és az anyja meghallgatták a szívverését, lélegzését, izgatottan vitatkoztak egymás között, majd lassan megnyugodva, távozott mindenki.
- Érdekes, a beszédük az ősi angolra hasonlít – mondta az ápolónő.
- Igen, én is észrevettem, éppúgy, mint a miénk, és mégsem értek egy kukkot sem a hadarásukból – feleli az orvos.
- Lesz időnk megismerni a nyelvüket.
- Remélem – mondta az orvos, és meghallgatta a fiú tüdejét.
Így ment több héten keresztül, amikor egy reggel, az ápolónő, artikulátlan ordításra rohant be a betegszobába. A fiú az ágya szélén ült, de a törést rögzítő merevítő vasaktól nem tudott elindulni, és a lába is fájt még. Az orvos lecsatolta a lábairól a vasakat, és felsegítette, a fiú lassan bicegve elindult.
Az idegeneket meglepte a baleset, nem értették. Miért mászott fel a tetőre a fiú? Bevitték a csöpp kis kórházba, és a műtőasztalra fektetve, tetőtől talpig lefertőtlenítették. A fiú élt, bár semmi jelét nem adta ennek, a létfunkciói működtek, lélegzett, vert a szíve, de a lábai eltörtek, a bal válla kificamodott, és valószínű, hogy fejsérülése is lett. A nap már delelőre járt, mire a két orvos elvégezte a vizsgálatokat, a csontokat helyre téve rögzítették azokat, a vállízületet a helyére ugrasztották. A fejében keletkezett vérzés nem volt jelentős, reményt adott a mihamarabbi ébredésre, a gyógyszeres kezelés gyorsan szünteti meg a kómás állapotot. Alaposan megvizsgálták, megmérték a súlyát, felmérték a fizikai állapotát, fiatal lévén nem találtak elváltozásokat a fontosabb szervein. A fogai épek voltak. A szeme kék színű, kissé ferde vágású, a bőre színe kávébarna volt, a haja világos, egyenes, durva, és vastag szálú. Ágyékát csak egy rövidke háncsszoknya takarta, igaz itt a nagy meleg miatt, nem is lehetett mást hordani. A lábát egy nagyon elkopott, kezdetlegesen megmunkált bőrsaru fedte. A két orvos sokat morfondírozott azon, ha a fiúért jönnek, hogyan fogják megmagyarázni, hogy él, de az itteni kezelés nélkül meg is halhat, ha marad, meggyógyítják, és újra olyan lesz, mint régen.
Nem értjük a nyelvüket, nehezen hitetjük majd el velük, hogy a fiú nem halott, de kénytelenek leszünk valamilyen módon megmagyarázni nekik, mert még a végén, elégetik elevenen – sokáig tépelődtek mindezeken.
Milyen furcsa, nehezen felfogható, hogy ezek az emberek azoknak a leszármazottai, akik egykoron meghódították az univerzumot. Ám a kipusztulás után a megmaradt emberek ott álltak a semmi közepén, abban a borzalmas világban, a civilizáció kiszaladt a lábuk alól, erkölcsi és szellemi mélypontra jutva, csak tengődtek. Az éhség nagyúr, minden érzésnek elébe helyezi magát. Annyira nehéz volt a létfenntartás, hogy az utódaik néhány generáció után visszasüllyedtek az ősemberi életszínvonalra - de a magukkal hozott fejlettebb agy, a génjeikben őrzött ősi tudás, feljebb emelte őket azoknál - ám a földi körülmények olyan elkeserítően rosszak voltak, hogy háromezer év alatt ide jutottak csak – tűnődött hangosan az idősebbik orvos.
- Nem hiszem, hogy csak ők élnek egyedül az egész Földön, biztosan vannak szétszóródva, kisebb csoportokban élők is, egy biztos, magasabb civilizáció itt a Földön még nem fejlődött ki újra. Azt észrevettük volna idejövet – mondja a fiatalabb orvos.
Másnap, alkonyat előtt egy csoport bennszülött férfi jelent meg a dombok oldalán, a völgybe tartottak. Már várták őket. Az érkezőket meglepte az idegenek külseje, mert ugyan hasonlítottak a földiekre, de sokkal magasabbak voltak, nem hordtak szakállt, és rövidre nyírt hajat viseltek. A ruházatuk teljesen befedte őket, ilyet még nem láttak. A házaikat is ámulattal bámulták. A legidősebbnek tűnő férfi leborult az idegenek előtt, és torz, majdnem síró hangon kiabált, feltehetően egy nevet, és a mellére tette a kezét – Ort, Ort! Az idegenek már tudták, hogy a fiú neve Ort, és az apja áll előttük.
A kolónia vezetője intett a fiú apjának és a mellette állónak, hogy kövessék őt, és a két orvost. A földlakók félve lépkedtek, ám amikor meglátták az ágyban fekvő fiút, oda rontottak volna hozzá, de az orvosok megállították őket. Az idősebbik orvos megérintette Ort apjának kezét és a fiához vezette. Ráhajolt a fiú mellére, majd intett az apának, hogy tegye ugyanezt. Az apa figyelmesen hallgatta a fia szívverését, hallotta lélegzetét. Látta, hogy mindkét lába kötésben van, és felemelve. Ezután kirohant az ajtó előtt állókhoz és izgatott hangon magyarázni kezdett nekik. Örömujjongás tört ki, a hírre. Az apa hajlongott az idegenek előtt és egy szót ismételgetett csak. Tenk! Tenk! Az orvos megmutatta nekik, hogyha a fiú kinyitja a szemét, és a lábain járni tud, hazakísérik, addig is az apa itt maradhat, vagy az anyja, a beteg mellett.
Nem lehetett tudni mennyit értettek meg a kézzel-lábbal, szavakkal elmagyarázott dolgokból. Egy biztos, nem mindent, de azt igen, hogy a fiú él, és fel fog gyógyulni. Ezek után minden földi meghajolt, majd hazaindult a hold világította dombokon át. Az idősebbik orvos csóválta csak a fejét, és mi lesz, ha soha nem tér magához? Mert ugye ez is megtörténhet, akkor hogy mutogatom el nekik, hogy tévedtem?
- Reménykedjünk – mondta elgondolkodva a kolónia vezetője.
Egy hét múlva ismét megjelent egy csapat bennszülött, közöttük volt a fiú anyja és a húga is. Ort ugyanúgy feküdt, mint az előző héten. Az apja és az anyja meghallgatták a szívverését, lélegzését, izgatottan vitatkoztak egymás között, majd lassan megnyugodva, távozott mindenki.
- Érdekes, a beszédük az ősi angolra hasonlít – mondta az ápolónő.
- Igen, én is észrevettem, éppúgy, mint a miénk, és mégsem értek egy kukkot sem a hadarásukból – feleli az orvos.
- Lesz időnk megismerni a nyelvüket.
- Remélem – mondta az orvos, és meghallgatta a fiú tüdejét.
Így ment több héten keresztül, amikor egy reggel, az ápolónő, artikulátlan ordításra rohant be a betegszobába. A fiú az ágya szélén ült, de a törést rögzítő merevítő vasaktól nem tudott elindulni, és a lába is fájt még. Az orvos lecsatolta a lábairól a vasakat, és felsegítette, a fiú lassan bicegve elindult.
Kapolyi György: Az összefüggéstelenség szépségei2
A mindennapok folyamatos eseményei azért lehetnek folyamatosak, mert minden mindennel összefügg. Ez persze így nem igaz, de ezen áligazság rá van kényszerítve a dolgokra, különben nem kiálthatnánk ki folyamatnak.
Márpedig ha bevalljuk, az események, epizódok, apró-cseprő történések önálló egységet alkotnak, akkor nem beszélhetünk többé összefüggésekről, és azonnal belezavarodunk az egész eseménydömpingbe.
Még szerencse, bármit hiszünk, a dolgok tőlünk függetlenül haladnak a maguk útján. Nem beszélhetünk összefüggésekről, legfeljebb az összefüggéstelenség szépségeiről, ami azért lehetséges, mert össze nem függő dolgokat összefüggőknek kiáltunk ki.
Ez a tettünk valahol igazán kedves hazugság, ennek köszönhetően egy új fogalom született, aminek van valós alapja. Ez részünkről egy nemes gesztus -egyből érthetővé teszi az érthetetlent- és jól is hangzik. Mert a hangsúly a könnyen érthetőségen van, nem a valóságon. A valóság az, amit annak hiszünk. A dolgok összefügghetősége logikusan magyarázható, két történés között a híd működik, de ez nem jelenti azt, hogy így is van. Valójában nem tudjuk, hogy mi, és hogy igazán, egy művi teória nélkülözhet minden realitást. A realitással amúgy sem mennénk semmire, az csak lehangol, amire nincs szükség. Az összefüggéstelenség az, amiben van az egyénnek beleszólása kreativitásától függően. Kiszínezhet, átalakíthat, hozzátehet és elvehet, Az összefüggéstelenség mindent áthat, már-már művészi vénákat teremt, alkotó fantáziákat támaszt fel, van saját logikája, amit érezni és nem érteni kell. Egy nagy kirakós játék, ahol az egyén érvényesülhet, engedi játszani, megélheti a létezés gyakorlatának szabadságát.
Mert hajlamosak vagyunk verdikteket gyártani, amitől egész életünk szabályozottá válik, egyben gépiessé, és unalmassá. Nem jut szóhoz a versenyző, elmagányosodva elszürkül. Ha sikerül felfedeznie az összefüggéstömegek között az összefüggéstelenség szépségeit, akkor megmenekül. Ez, a kreatív agyak paradicsoma, a szabadság kertje, a szellem gátak nélküli száguldozásainak egyetlen helyszíne.
Mert lehet, hogy kerek a földgolyó, de nem a világ, az csak egy érzékelhető meglévőség, míg a golyó tapintható tény. Nincs is benne semmi izgalmas.
Az összefüggéstelenség elfogadható és befogadható, az önmegvalósítás talaja, maga a zene és szépség. Nem kell bizonyítani és érthetővé tenni semmit, számtalan variációjában felépíthető vele a kinek-kinek igazsága, amiben elfogadható számára önnön létezése. Ez, az egyetlen igazság, ami számít. Az összefüggéstelenségnek emberi léptékei vannak, nem fedi tudományoskodó homály, engedi magát értelmezni, és ezt feltételek nélkül teszi. Persze neki is megvannak a maga összefüggései, de ebből sok van és variálható. A mássága az, amit a bölcsek nem értenek, és hiúságukban nem tudnak elviselni. Ezen azért nem lehet segíteni, mert nem tanultság, hanem intelligencia kérdése. Ami pedig nincs, az nem is lesz.
Az összefüggéstelenség szépségeitől színes a világ.
Ha nem romlik el és nem válik összefüggővé, még marad keresnivalónk.
Márpedig ha bevalljuk, az események, epizódok, apró-cseprő történések önálló egységet alkotnak, akkor nem beszélhetünk többé összefüggésekről, és azonnal belezavarodunk az egész eseménydömpingbe.
Még szerencse, bármit hiszünk, a dolgok tőlünk függetlenül haladnak a maguk útján. Nem beszélhetünk összefüggésekről, legfeljebb az összefüggéstelenség szépségeiről, ami azért lehetséges, mert össze nem függő dolgokat összefüggőknek kiáltunk ki.
Ez a tettünk valahol igazán kedves hazugság, ennek köszönhetően egy új fogalom született, aminek van valós alapja. Ez részünkről egy nemes gesztus -egyből érthetővé teszi az érthetetlent- és jól is hangzik. Mert a hangsúly a könnyen érthetőségen van, nem a valóságon. A valóság az, amit annak hiszünk. A dolgok összefügghetősége logikusan magyarázható, két történés között a híd működik, de ez nem jelenti azt, hogy így is van. Valójában nem tudjuk, hogy mi, és hogy igazán, egy művi teória nélkülözhet minden realitást. A realitással amúgy sem mennénk semmire, az csak lehangol, amire nincs szükség. Az összefüggéstelenség az, amiben van az egyénnek beleszólása kreativitásától függően. Kiszínezhet, átalakíthat, hozzátehet és elvehet, Az összefüggéstelenség mindent áthat, már-már művészi vénákat teremt, alkotó fantáziákat támaszt fel, van saját logikája, amit érezni és nem érteni kell. Egy nagy kirakós játék, ahol az egyén érvényesülhet, engedi játszani, megélheti a létezés gyakorlatának szabadságát.
Mert hajlamosak vagyunk verdikteket gyártani, amitől egész életünk szabályozottá válik, egyben gépiessé, és unalmassá. Nem jut szóhoz a versenyző, elmagányosodva elszürkül. Ha sikerül felfedeznie az összefüggéstömegek között az összefüggéstelenség szépségeit, akkor megmenekül. Ez, a kreatív agyak paradicsoma, a szabadság kertje, a szellem gátak nélküli száguldozásainak egyetlen helyszíne.
Mert lehet, hogy kerek a földgolyó, de nem a világ, az csak egy érzékelhető meglévőség, míg a golyó tapintható tény. Nincs is benne semmi izgalmas.
Az összefüggéstelenség elfogadható és befogadható, az önmegvalósítás talaja, maga a zene és szépség. Nem kell bizonyítani és érthetővé tenni semmit, számtalan variációjában felépíthető vele a kinek-kinek igazsága, amiben elfogadható számára önnön létezése. Ez, az egyetlen igazság, ami számít. Az összefüggéstelenségnek emberi léptékei vannak, nem fedi tudományoskodó homály, engedi magát értelmezni, és ezt feltételek nélkül teszi. Persze neki is megvannak a maga összefüggései, de ebből sok van és variálható. A mássága az, amit a bölcsek nem értenek, és hiúságukban nem tudnak elviselni. Ezen azért nem lehet segíteni, mert nem tanultság, hanem intelligencia kérdése. Ami pedig nincs, az nem is lesz.
Az összefüggéstelenség szépségeitől színes a világ.
Ha nem romlik el és nem válik összefüggővé, még marad keresnivalónk.
Kép: Kapolyi György alkotása
Kolumbán Jenő: Emlék
Furcsán édes a te nyelved
ahogyan nyelvemmel táncol,
simogatásra kész kezem
a ruhád alatt viháncol.
Majd lassan dőlünk az ágyra,
a bőrödet érintem, selymes.
Simító tenyerem alatt
a két melled engedelmes.
Ajkam mohó, éhes vándor
már forró útjára indul,
te a szemed hunyod némán,
az én szívem ver bolondul.
Illatod beszívja orrom,
ízedet érzi a nyelvem,
és testemmel arra kérlek
fogadj be magadba engem.
Kép: Krausz Margit Emlék című alkotása
Tóth Sarolta: Lázálom
Szilaj lován vadul vágtat
fehér lepelben csontlovas,
csontkeze felém int, kacag,
Lázas álmomban vacogok.
Tajtékos ló, - halállovas,
egyre közeleg, eltapos,
meleg vér folyik a földre,
verejtékemben fürödve
keserves kínok keltenek
lassan foszlik a rémület,
a csontlovas nevetve int,
holnap jövök hozzád megint.
Tomor Gábor: Idegen
Forog és tanácstalan,
elérti lényegünk.
Örökös szólamokban:
vendég ő, szép faun.
Nyájas szavaink mögött –
haszonvágy dúl bennünk?
A kép címe: Szezonban; saját munka (pasztell)
Kapolyi Noémi: Amélia a pincetolvaj
Majdnem mindenkinek vannak kedves tárgyai, az emberek egy része szeret gyűjtögetni.
Lehetnek ezek emléktárgyak, talált dolgok, hölgyek esetében ruhák, cipők és retikülök.
Van, aki egy dobozban érméket tárol, és néha beletúr egy kicsit, kivesz egyet, nézegeti.
Bárkinek okozhat örömet a gyűjtögetés, persze nekem is- elmélkedett Amélia kedvenc, nagy, kék füles foteljában üldögélve.
Délutánonként gyakran itt ült, és a mellette álló asztalkára bekészítette feketéjét, rágyújtott egy cigarettára, és álmodozva nézte a gyűjteményt.
A szoba vele szemben lévő falán erős szögeken lógtak azok a szürke szövetzsákok, amikben a gyűjtött dolgait tartotta.
Minden zsákon lógott egy cédula, amelyre ráírta a szütyő tartalmát.
Szájukat pedig egy kis bőrzsinórral mindegyiknek bekötötte.
-Sok évem ment rá erre-mondogatta ilyenkor.
-És mennyire megérte, ennek legalább van értelme, mármint nekem - mondta ki hangosan csak úgy saját magának.
Kényelmesen hátradőlt, a fotel fülének támasztotta félredöntött fejét, és úgy érezte, habár nem volt könnyű élete, mégis így ötven felé sikerült kialakítania az életét.
Vágyott régen családra, de aztán máshogy alakult.
-Hiába, még mindig nem vagyok idős, mégis olyan régen volt minden -suttogta.
Az emberek közé pedig sosem tudott beilleszkedni igazán.
Felületes ismeretségei voltak csupán, főként a pékhez, és a zöldségeshez járt, néhanapján elment a henteshez, és evvel vége is volt azon helyek felsorolásának, ahol valakivel beszélt.
Hitt is a maga módján, ezért ha valami nem sikerült, akkor az évek során megtanulta elfogadni azt, amin változtatni nem állt módjában, és megtalálta az elfoglaltságát is, egyszerűen imádta a gyűjtögetést, szinte minden nap útnak indult, és keresgélt.
Egyetlen barátja a kövér, ritkás szőrű elkényeztetett macskája volt, akit nagyon szeretett a maga módján.
Nem volt kedves állat, de jól kijöttek egymással.
Próbált már utána számolni, hogy hány éves lehet, de végül is nem jutott túl sokra, mert mindig oda lyukadt ki az emlékei közt kotorászva, hogy kislány korában még a mamától kapta, de már akkor is kövér, és öreg volt.
Érezte, hogy sok a közös bennük, egyikük sem igényelt igazán senkit sem maga körül.
Ha néha nekiült, gyertyát gyújtott, meditált, akkor az öreg jószág is megjelent, körbejárta őt a fotel körül, aztán leült vele szemben a számára odakészített kopott, nagy bársonnyal behúzott lila párnára és addig ült ott, amíg Amélia el nem fújta a gyertyalángot, és be nem fejezte a mormolást.
Egészen estig üldögélt a foteljában, és gondolkodott meg az emlékeiben matatott, de annyira elment az idő, hogy vacsora nélkül átbattyogott a hálószobájába, és lefeküdt aludni.
Másnap reggel aztán alaposan bereggelizett, megetette a macskáját, és újabb beszerzőútra indult.
Szokásához híven a zsebébe tett egy összehajtogatott szövetzsákot a hozzá való bőr zsinórral együtt.
A mai úti célja egy külterületen lévő elvadult szőlőhegy volt.
Alig kellett utazni hozzá egy órát, aztán gyalog indulhatott tovább.
Az utazásra ilyenkor szinte nem is emlékezett annyira nem törődött vele, nem is érdekelte, de amikor már sétálhatott, akkor kezdte átjárni a felfedezés érzése, és az izgalom, hogy vajon lesz-e valami érdekes.
Ezeket az elhagyatott helyeket nagyon kedvelte.
Azt tehetett amit csak akart, mert általában egy lélekkel sem találkozott, ha pedig mégis néha beleakadt valakibe, akkor sem történt semmi, hiszen a dimbes-dombos területen bárki kirándulhatott.
A műútról nyílt a szőlőbe vezető utacska, de szőlőtőkék már csak elvétve látszódtak a magas elvadult gazban.
Aztán az út mellett bal kéz felé feltünedeztek a présházak, néhol pedig a pincék magukban.
Némelyikük már beomlott, de látott pár pincét remek állapotban is.
Ahol a szellőzőablak nyitva volt, ott belesett hátha láthat valamit.
Pár nyílásból nehéz, ódon dohszag áradt, kiengedve a kis résen a málladozó, korhadt hordómaradványok oszló, nehéz szagát, elegyedve az alján megült lefejtetlen bormaradékok beivódott illatával.
Amélia kedvelte ezeket az aromás illatokat, a dohszaggal sem volt különösebb baja, a sötét elzárt helyiségek is közel álltak hozzá.
Emlékezett, hogy kislány korában mennyire szeretett a ház alatti sötét pincékben egyedül játszani, sokszor a mama ide hozta le az uzsonnáját is, és vele üldögélt, amíg megeszegette.
Aztán ahogy továbbsétált, meglátott egy résre nyílt ajtót.
A pince homlokzata rakott mészkőből épült és a vastag kétszárnyú ajtók közül az egyik szárny befelé nyitva volt.
Amélia rátette tenyerét az ajtó lapjára, és várt.
Figyelt az érzéseire, rezdül-e valami odabent?
De nem érzékelt semmilyen jelenlétet.
Előre nyomta az ajtószárnyat, és becsusszant a résen.
Amint beért, megcsapta a sűrű, nehéz levegő.
A sötétben várt egy kicsit, amíg a szemei hozzászoktak a fénytelenséghez.
Aztán óvatosan beljebb lépett.
Apró kőtörmeléket érzett a talpa alatt, aztán kezdett látni a derengésben.
Korhadt hosszú asztalféle állt mellette egy paddal, mögötte a fal mellett hordók sorakoztak.
A földön sokféle dolog hevert, használati tárgyak lehettek valaha, de most már az enyészeté lettek mind.
Amélia előbbre lépdelt és finoman megérintette az asztalt.
Szinte azonnal elöntötték a képek, a bútor emlékképei.
A pincében rend, az asztalon kancsó és poharak, kosárban friss kenyér, egy tálon sajtok és egy korsó hideg víz.
Döngölt kemény föld a padló és a falakon nemespenész. Jó illat, kesernyés, aromás, nehéz.
Itt a föld alatt, a föld szaga.
Amélia megrázkódott, érezte, megtalálta, ez az amit keresett.
Hátrahúzta kezét és az ajtó felé hátrált.
Szája sarkában megjelent egy halvány kis mosoly.
Amikor kioldalazott a résen, kivette zsebéből a zsákot.
Körülnézett, de idekint senkit nem látott.
Azután a zsák száját kinyitotta és lehunyt szemmel mormolni kezdett.
Az emlékképek megjelentek egyre gyorsabb iramban és csavarodva, mintha valami lefolyón száguldanának, tódultak befelé a zsákba.
Amikor a legutolsó kődarab képe is beleörvénylett, Amélia a bőrzsinórral alaposan bekötötte a szütyő száját.
Aztán ismét szétnézett.
A pince helyét nem árulta el semmi, egyetlen nyom sem maradt, enyhe lanka, magas száraz gazok.
Amélia érezte, hogy ismét remek munkát végzett, egyetlen hírmondót sem hagy itt.
Amikor elindult hazafelé, álmodozva gondolt arra, milyen jó lesz otthon, amikor majd kibontja a zsák száját és a szobájába kiömlő pincéjében üldögélhet ölében a macskájával.
Lehetnek ezek emléktárgyak, talált dolgok, hölgyek esetében ruhák, cipők és retikülök.
Van, aki egy dobozban érméket tárol, és néha beletúr egy kicsit, kivesz egyet, nézegeti.
Bárkinek okozhat örömet a gyűjtögetés, persze nekem is- elmélkedett Amélia kedvenc, nagy, kék füles foteljában üldögélve.
Délutánonként gyakran itt ült, és a mellette álló asztalkára bekészítette feketéjét, rágyújtott egy cigarettára, és álmodozva nézte a gyűjteményt.
A szoba vele szemben lévő falán erős szögeken lógtak azok a szürke szövetzsákok, amikben a gyűjtött dolgait tartotta.
Minden zsákon lógott egy cédula, amelyre ráírta a szütyő tartalmát.
Szájukat pedig egy kis bőrzsinórral mindegyiknek bekötötte.
-Sok évem ment rá erre-mondogatta ilyenkor.
-És mennyire megérte, ennek legalább van értelme, mármint nekem - mondta ki hangosan csak úgy saját magának.
Kényelmesen hátradőlt, a fotel fülének támasztotta félredöntött fejét, és úgy érezte, habár nem volt könnyű élete, mégis így ötven felé sikerült kialakítania az életét.
Vágyott régen családra, de aztán máshogy alakult.
-Hiába, még mindig nem vagyok idős, mégis olyan régen volt minden -suttogta.
Az emberek közé pedig sosem tudott beilleszkedni igazán.
Felületes ismeretségei voltak csupán, főként a pékhez, és a zöldségeshez járt, néhanapján elment a henteshez, és evvel vége is volt azon helyek felsorolásának, ahol valakivel beszélt.
Hitt is a maga módján, ezért ha valami nem sikerült, akkor az évek során megtanulta elfogadni azt, amin változtatni nem állt módjában, és megtalálta az elfoglaltságát is, egyszerűen imádta a gyűjtögetést, szinte minden nap útnak indult, és keresgélt.
Egyetlen barátja a kövér, ritkás szőrű elkényeztetett macskája volt, akit nagyon szeretett a maga módján.
Nem volt kedves állat, de jól kijöttek egymással.
Próbált már utána számolni, hogy hány éves lehet, de végül is nem jutott túl sokra, mert mindig oda lyukadt ki az emlékei közt kotorászva, hogy kislány korában még a mamától kapta, de már akkor is kövér, és öreg volt.
Érezte, hogy sok a közös bennük, egyikük sem igényelt igazán senkit sem maga körül.
Ha néha nekiült, gyertyát gyújtott, meditált, akkor az öreg jószág is megjelent, körbejárta őt a fotel körül, aztán leült vele szemben a számára odakészített kopott, nagy bársonnyal behúzott lila párnára és addig ült ott, amíg Amélia el nem fújta a gyertyalángot, és be nem fejezte a mormolást.
Egészen estig üldögélt a foteljában, és gondolkodott meg az emlékeiben matatott, de annyira elment az idő, hogy vacsora nélkül átbattyogott a hálószobájába, és lefeküdt aludni.
Másnap reggel aztán alaposan bereggelizett, megetette a macskáját, és újabb beszerzőútra indult.
Szokásához híven a zsebébe tett egy összehajtogatott szövetzsákot a hozzá való bőr zsinórral együtt.
A mai úti célja egy külterületen lévő elvadult szőlőhegy volt.
Alig kellett utazni hozzá egy órát, aztán gyalog indulhatott tovább.
Az utazásra ilyenkor szinte nem is emlékezett annyira nem törődött vele, nem is érdekelte, de amikor már sétálhatott, akkor kezdte átjárni a felfedezés érzése, és az izgalom, hogy vajon lesz-e valami érdekes.
Ezeket az elhagyatott helyeket nagyon kedvelte.
Azt tehetett amit csak akart, mert általában egy lélekkel sem találkozott, ha pedig mégis néha beleakadt valakibe, akkor sem történt semmi, hiszen a dimbes-dombos területen bárki kirándulhatott.
A műútról nyílt a szőlőbe vezető utacska, de szőlőtőkék már csak elvétve látszódtak a magas elvadult gazban.
Aztán az út mellett bal kéz felé feltünedeztek a présházak, néhol pedig a pincék magukban.
Némelyikük már beomlott, de látott pár pincét remek állapotban is.
Ahol a szellőzőablak nyitva volt, ott belesett hátha láthat valamit.
Pár nyílásból nehéz, ódon dohszag áradt, kiengedve a kis résen a málladozó, korhadt hordómaradványok oszló, nehéz szagát, elegyedve az alján megült lefejtetlen bormaradékok beivódott illatával.
Amélia kedvelte ezeket az aromás illatokat, a dohszaggal sem volt különösebb baja, a sötét elzárt helyiségek is közel álltak hozzá.
Emlékezett, hogy kislány korában mennyire szeretett a ház alatti sötét pincékben egyedül játszani, sokszor a mama ide hozta le az uzsonnáját is, és vele üldögélt, amíg megeszegette.
Aztán ahogy továbbsétált, meglátott egy résre nyílt ajtót.
A pince homlokzata rakott mészkőből épült és a vastag kétszárnyú ajtók közül az egyik szárny befelé nyitva volt.
Amélia rátette tenyerét az ajtó lapjára, és várt.
Figyelt az érzéseire, rezdül-e valami odabent?
De nem érzékelt semmilyen jelenlétet.
Előre nyomta az ajtószárnyat, és becsusszant a résen.
Amint beért, megcsapta a sűrű, nehéz levegő.
A sötétben várt egy kicsit, amíg a szemei hozzászoktak a fénytelenséghez.
Aztán óvatosan beljebb lépett.
Apró kőtörmeléket érzett a talpa alatt, aztán kezdett látni a derengésben.
Korhadt hosszú asztalféle állt mellette egy paddal, mögötte a fal mellett hordók sorakoztak.
A földön sokféle dolog hevert, használati tárgyak lehettek valaha, de most már az enyészeté lettek mind.
Amélia előbbre lépdelt és finoman megérintette az asztalt.
Szinte azonnal elöntötték a képek, a bútor emlékképei.
A pincében rend, az asztalon kancsó és poharak, kosárban friss kenyér, egy tálon sajtok és egy korsó hideg víz.
Döngölt kemény föld a padló és a falakon nemespenész. Jó illat, kesernyés, aromás, nehéz.
Itt a föld alatt, a föld szaga.
Amélia megrázkódott, érezte, megtalálta, ez az amit keresett.
Hátrahúzta kezét és az ajtó felé hátrált.
Szája sarkában megjelent egy halvány kis mosoly.
Amikor kioldalazott a résen, kivette zsebéből a zsákot.
Körülnézett, de idekint senkit nem látott.
Azután a zsák száját kinyitotta és lehunyt szemmel mormolni kezdett.
Az emlékképek megjelentek egyre gyorsabb iramban és csavarodva, mintha valami lefolyón száguldanának, tódultak befelé a zsákba.
Amikor a legutolsó kődarab képe is beleörvénylett, Amélia a bőrzsinórral alaposan bekötötte a szütyő száját.
Aztán ismét szétnézett.
A pince helyét nem árulta el semmi, egyetlen nyom sem maradt, enyhe lanka, magas száraz gazok.
Amélia érezte, hogy ismét remek munkát végzett, egyetlen hírmondót sem hagy itt.
Amikor elindult hazafelé, álmodozva gondolt arra, milyen jó lesz otthon, amikor majd kibontja a zsák száját és a szobájába kiömlő pincéjében üldögélhet ölében a macskájával.
Kapolyi György: Az összefüggéstelenség szépségei1
Bátran higgy szemednek, mert tényleg mindenki halkan belelépett.
Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de belelépett.
Ilyenkor a kedvezményezett megmerevedik, döbbent zavartan körülhordozza tekintetét, vadul reméli - csupán egy rossz álomról lehet szó, vagy egy rettenetes félreértésről, pillanatokon belül megjelennek az illetékesek, kezüket tördelve mentegetőznek, nem vagyoni kártérítést ajánlanak fel, és ráadásul egy tunéziai utat.
De nem jön senki.
Csak áll a járókelők közönyében, zavarában úgy tesz mintha szándékosan lépett volna bele, mert felnőtt ember, már nehogy engedélyt kelljen kérni bárkitől is ahhoz, hogy beleléphessen, mert demokráciában ennyi alanyi joga csak van, hogy akkor és ott lépjen bele, amikor, és ahol ő akar.
A közönség úgy tesz, mint aki nem vesz észre semmit, mert ők is már beleléptek, és tudják milyen kínos ez az egész, csak egy szenilis vénasszony áll meg a látvány előtt és szatyrát letéve vihorászik, mert nem volt gyerekszobája.
Rengetegen halkan beleléptek, sokan többször is, csak letagadják, mert egy ilyen kellemetlen emlék igen zsenánt.
Volt olyan is, aki őrült zavarában túl sokáig ácsorgott tanácstalanul és belefolyt a cipőjébe, ami igazán kellemetlen élmény.
Ilyen esetekben a mezítlábasok kétségtelen előnyt élveznek.
Hallottam olyat is, hogy valaki végső elkeseredésében direkt belelépett-mert kevés nyugalmat akart magának-mert az emberek látván a történteket, azt mondták:
Hagyjuk békében szegény, éppen elég neki, hogy belelépett.
Így aztán ez olyasmi lett mint fogócskában a „Ház”, aki oda utolsó erejével eljut, azt nem lehet kergetni amíg a házban van.
Ezért gondolom azt, hogy már mindenki belelépett, ki ezért, ki azért, mert igaz a dal-a” Hofi nótája-"„Kell egy kis áramszünet, Időnként mindenkinek…”
Így aztán a keményebbje ritkábban, a puhányabbja gyakrabban, de mindkét tábor már belelépett.
Hogy miért halkan?
Mert nem illik másokat zavarni, mert modor is van a világon.
Hát nem?
Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de belelépett.
Ilyenkor a kedvezményezett megmerevedik, döbbent zavartan körülhordozza tekintetét, vadul reméli - csupán egy rossz álomról lehet szó, vagy egy rettenetes félreértésről, pillanatokon belül megjelennek az illetékesek, kezüket tördelve mentegetőznek, nem vagyoni kártérítést ajánlanak fel, és ráadásul egy tunéziai utat.
De nem jön senki.
Csak áll a járókelők közönyében, zavarában úgy tesz mintha szándékosan lépett volna bele, mert felnőtt ember, már nehogy engedélyt kelljen kérni bárkitől is ahhoz, hogy beleléphessen, mert demokráciában ennyi alanyi joga csak van, hogy akkor és ott lépjen bele, amikor, és ahol ő akar.
A közönség úgy tesz, mint aki nem vesz észre semmit, mert ők is már beleléptek, és tudják milyen kínos ez az egész, csak egy szenilis vénasszony áll meg a látvány előtt és szatyrát letéve vihorászik, mert nem volt gyerekszobája.
Rengetegen halkan beleléptek, sokan többször is, csak letagadják, mert egy ilyen kellemetlen emlék igen zsenánt.
Volt olyan is, aki őrült zavarában túl sokáig ácsorgott tanácstalanul és belefolyt a cipőjébe, ami igazán kellemetlen élmény.
Ilyen esetekben a mezítlábasok kétségtelen előnyt élveznek.
Hallottam olyat is, hogy valaki végső elkeseredésében direkt belelépett-mert kevés nyugalmat akart magának-mert az emberek látván a történteket, azt mondták:
Hagyjuk békében szegény, éppen elég neki, hogy belelépett.
Így aztán ez olyasmi lett mint fogócskában a „Ház”, aki oda utolsó erejével eljut, azt nem lehet kergetni amíg a házban van.
Ezért gondolom azt, hogy már mindenki belelépett, ki ezért, ki azért, mert igaz a dal-a” Hofi nótája-"„Kell egy kis áramszünet, Időnként mindenkinek…”
Így aztán a keményebbje ritkábban, a puhányabbja gyakrabban, de mindkét tábor már belelépett.
Hogy miért halkan?
Mert nem illik másokat zavarni, mert modor is van a világon.
Hát nem?
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Kikeleti képek
Látod? Hát mégis megjött a kései tavasz.
Sárga pitypangok pettyezik a sarjadó pázsitot.
Rügyeznek a fák is, virágot bontanak
sűrűn kel, burjánzik a kerti gaz.
A természet most baráti arcát fordítja felénk,
mosolyogva árasztja sugarát a fényes Nap.
Hazatérnek a költöző madarak:
ni-ni! megjött a régi fecskepár is,
tavalyi fészkét leverte a szél,
de vidáman épít újat, serény.
A gólya a villanypóznára költözik,
a messze vidéket szemlélve őrködik.
A cinkék a fák törzsén keresnek bogarat,
a madáretető most lakatlan marad.
Újszülött kölykeit bemutatja
fogadott gazdájának egy kóbor macska.
A rét, a kert sok tarka virággal ékes,
illatával hívogatja a beporzó méhet.
Az ember kertjében munkálkodik
a megújult élet pompájában gyönyörködik
Lelkében - vajon - virág vagy gaz terem?
Szomorúan látja, hogy éjszaka tolvajok jártak nála,
elvitték fontos szerszámait,
letaposták a kert ágyásait.
A kertész kedve elveszett,
az emberi gazság rátelepedett.
Ha hívő, talán megvigasztalja a hit:
egy húsvét elhozza majd a feltámadást, az igazit:
a farkas és a bárány megcsókolják egymást,
mint a vízözön idején Noé bárkájában,
egyetértésben és békén megférünk egymással.
Tomor Gábor: Választék
Diadalmas. Sértő.
Fölényes és álnok.
Zombikon vigadó.
Reményölő, eszelős.
Ilyen mind a nekünk járó,
helyretevő nevetés.
A kép címe: Falanszterépítők; Gaál József munkája.
Bige Szabolcs Csaba: Diákélet (Mann & Barcs - Emlékkép a huszadik századból - részlet)
A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az újait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.
- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.
- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?
- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barnalány.
Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.
- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.
- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.
- Egy kis szórakozásra azért telik?
- Például, ugye, a ma esti diákbálra?
Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.
- Ti zongoráztatok?
- Én követtem el. Baj?
- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?
- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.
- Igen, a fürdőszobában!
- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.
Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.
Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagyorrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehérmellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.
- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.
- Örvendek! Egy cigarettát?
- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.
- Értem! Vegyen többet!
- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az párnap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.
- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.
- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?
- Mondja el ismét, kérem!
- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!
- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Man Gyuri.
- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.
- És megnyerte a fogadást, és megérte?
- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.
Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.
- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van.
- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.
„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.
Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevethető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:
- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.
Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.
- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.
- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.
- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?
- Így is mondhatnánk!
Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.
Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.
- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.
- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?
- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barnalány.
Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.
- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.
- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.
- Egy kis szórakozásra azért telik?
- Például, ugye, a ma esti diákbálra?
Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.
- Ti zongoráztatok?
- Én követtem el. Baj?
- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?
- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.
- Igen, a fürdőszobában!
- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.
Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.
Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagyorrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehérmellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.
- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.
- Örvendek! Egy cigarettát?
- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.
- Értem! Vegyen többet!
- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az párnap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.
- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.
- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?
- Mondja el ismét, kérem!
- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!
- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Man Gyuri.
- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.
- És megnyerte a fogadást, és megérte?
- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.
Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.
- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van.
- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.
„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.
Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevethető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:
- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.
Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.
- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.
- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.
- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?
- Így is mondhatnánk!
Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.
Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.
Markovic Radmila: Jutalom
Ne hidd a világ
körötted forog
magad ámító
teli pénzes zsák.
Fényben úszik a
nagyvárosi éj,
a parki padon
a szegénység.
Föl, fölkeljetek!
Magot hintsetek,
olyant, ami az
aszfalton terem...
Tűz, láng kikeljen!
Magányt táncba vigyen!
Marseille csengjen!
Magyar talpra fel!
Védd meg országod,
Jog-államodat
Jutalmad lesz a
Haza(szeretet.)
Riba Ildikó: Vándor
vándor szakadt
gúnyája rajtam
csónakban ülve
alattam hullám csobban
furcsa fények
villóznak víz tükrén
mint megannyi madár
hussanva szárnya kel
vágyódva nézek utána
követném röptét
szivárványhíd alatt
kék ég szövetében szállva
gúnyája rajtam
csónakban ülve
alattam hullám csobban
furcsa fények
villóznak víz tükrén
mint megannyi madár
hussanva szárnya kel
vágyódva nézek utána
követném röptét
szivárványhíd alatt
kék ég szövetében szállva
Kádár Sára Hajnalka: Tavaszváró gondolatok
Itt járt a tavasz a Kárpátok kanyarodó ölében, de alig időzött pár napot, hirtelen tovasuhant, ránk hagyva a hegyek hósapkáit, s a didergő időt. Igazi havas telünk se volt, mint hajdanán, csak hideg, sivalkodó szél, eső és eső, csontig hatoló nedvesség, száguldozó fellegek.
Az ember lassan egyre mélyebbre süpped a szürke semmibe, lüktet a fej, görcsöl a hát, csak az eső lába lóg fölötte.
A ház előtt fekete csontkarjaival riogat a vén diófa, odébb ifjúság hevével bontogatja bimbóit egy fácska, itt ott zöld fű serken. Árválkodnak a fehér nárciszok, a tulipán még rejtegeti virágát, s az aranyeső soványan didereg.
Szél zörgeti a száraz ágakat, nyoma veszett a madaraknak, az ember sietősen vacogva lohol.
Az ég ritkán kékül, fehéren, feketén gomolyog a magasság.
Hol vagy lelket-testet üdítő, meleg március? Hol jársz Tavasz?
Az ember lassan egyre mélyebbre süpped a szürke semmibe, lüktet a fej, görcsöl a hát, csak az eső lába lóg fölötte.
A ház előtt fekete csontkarjaival riogat a vén diófa, odébb ifjúság hevével bontogatja bimbóit egy fácska, itt ott zöld fű serken. Árválkodnak a fehér nárciszok, a tulipán még rejtegeti virágát, s az aranyeső soványan didereg.
Szél zörgeti a száraz ágakat, nyoma veszett a madaraknak, az ember sietősen vacogva lohol.
Az ég ritkán kékül, fehéren, feketén gomolyog a magasság.
Hol vagy lelket-testet üdítő, meleg március? Hol jársz Tavasz?
Kapolyi Noémi: A pavilon
A parkban álló pavilont nem használták semmire.
Néhány lépcsőfok vezetett az alapzatára, amelyből hat oszlop emelkedett és tartotta a kis többszögletű, felfelé kunkorodó peremű tetőt, ami így egy pagodára emlékeztetett.
A pavilon köré valaha rózsabokrokat és bukszusokat ültettek, amik aztán egészen elvadulva, dúsan és buján ölelték körül a kis építményt, teljesen eltakarva azt a sétálók szemei elől.
Ármin csak késő délután mozdult ki kellemesen hűvös lakásából, amikor a nyári éj már előreküldte enyhe fuvallatait, hogy végre egy kevés frissességet csempésszenek a rekkenő és fullasztó levegőtlenségbe.
Szokásához híven ugyanott sétált végig, ahol minden este, először a széles sétányon haladt végig, aztán letért arra a kis keskeny, barna kavicsokkal felszórt utacskára, ami kanyarogva futott be a bokrok közé, és elvezetett a kis elhagyatott pavilonhoz.
Most valahogy minden más volt, mint általában.
Apró hangok szűrődtek ki a bokrok közül.
Aztán megérintették azok a kellemes hangfoszlányok, amik a szellő enyhe feléledésével hol felerősödtek, hol egészen elhalkultak.
Cipőjének talpa alatt minden lépésénél megcsikordultak a kavicsok, ezért Ármin inkább megállt, hogy betájolhassa, vajon honnan szól a zene.
Úgy vélte, mintha a pavilonban játszana valaki hegedűn, mély, meleg tónusú, lágy hangokat kicsalogatva a hangszeréből, ezért elindult abba az irányba lassan ment, és figyelt.
Ahogy óvatosan lépdelt egyre erősebben hallotta az elbűvölő dallamot, ami fülbemászóan ívelt lendületesen felfelé, azután trillázva már indult is vissza, halkan, kecsesen, melankolikusan.
A bokrok ágai azonban most sűrűn egymásba nőttek, Ármin úgy érezte magát, mint valami felfedező, teljes izgalomban óvatoskodott előre a bozóttá sűrűsödött bokortömegben, számítva arra, hogy rózsaágakat is szét kell esetleg hajtania.
Nem is emlékezett arra, hogy itt a parkban ekkora elhagyatott terület lett volna teljesen telenőve elburjánzott növényekkel.
Arra gondolt, hogy talán eddig a másik oldaláról közelítette meg a kis építményt, ez az oldal pedig járhatatlan.
Lassan eljutott arra a pontra amikor nem tudta, merre kellene tovább haladni, megállt és körülnézett.
Semmi nem ért hozzá a ruhája ugyanolyan rendezetten állt rajta, mint mikor sétára indult, mégis kezdte úgy érezni magát, mintha valami fogoly lenne.
Minden növény az útját állta, bár ha megfogott egy ágat, elhajlíthatta és továbbléphetett, de szinte ugyanott találta magát, ugyanúgy körbevéve, mint az előbb.
Ármin felnézett az égboltra, és meglepődve konstatálta, hogy már besötétedett, a csillagok sárgán és aprón ragyogtak a mélykék égen.
Az esti szellő egészen elállt, a meleg kezdte eluralni a parkot és a bokrok közt egyenesen fullasztóvá vált.
Érezte, hogy egyre több verejtékcsepp rohan le a hátán, kézfejével megtörölgette jéghideg homlokát.
-Még ilyet-szólalt meg félhangosan- most akkor mi legyen?
Hirtelen élesen és egészen közelről zendült a hegedű.
Arcát a zene irányába fordította, amikor orkánszerű szélroham csapta az arcába a vékonyabb ágakat, és rengeteg levelet, majdnem hátratántorodott, szemei elé emelte a karját és felnézett, az erős szél szembe süvített, egészen lehajtva a gyengébb növényeket, a csillagfényes nyári éjszakában ott állt előtte a pavilon, enyhe fényben fürödve és a közepén valaki hegedűn játszott.
A szél erősen fújt, néha felsüvített, tépve-szaggatva a leveleket, belekapott a ruhájába, de nem döntötte fel, inkább a környezetét tépázta.
Ármin megpróbálta a karjának védelmében megnézni ki lehet ott.
A hegedű már erőteljesen szólt, néha egészen vadul és élesen, a mély hangok szinte rekedten hasadtak fel a hangszerből, majd a zene elhalt, a vihar erősödött és a valami ránézett.
A fekete keskeny arcban szinte elveszett a sötét tekintet, és ő mégis úgy érezte, hogy a következő szélroham a levelekkel együtt a lelkét is kitépi belőle.
Aztán a lény mögül két sötét szárny mozdult előre, a pavilon fényei sötétültek, majd sárgás azután vöröses tónusban kezdtek izzani.
Az alak enyhén emelkedni kezdett, majd vízszintesbe fordult, és a széllökések közepette előrelendülve kivágódott Ármin felé, és elhúzva fölötte felszállt a nyári éjszakába.
A vihar szinte azonnal elnyugodott.
A bokrok összezártak.
Ármin érezte a szájában a fémes ízt, aztán a fülei csengeni kezdtek, az agyát valami tompaság szőtte be, majd minden elsötétült.
Úgy érezte kőből van a teste, és mégis hall valamit.
Érintés az arcán, szólongatják.
-Uram! Uram mi van magával? Hall engem?-kérdezi egy hang.
Egy férfi is tartozik a hanghoz.
-Igen, de...-Ármin felült.
-Köszönöm, már rendben vagyok.
-Azt hiszem rosszul lettem a pavilonnál.-motyogta-, menjen csak, köszönöm.
A férfi furcsán nézett rá, aztán otthagyta őt.
Miután felállt és leporolta magát egy kicsit, körbenézett.
A parkban volt, a nagy sétányon.
Látta, hogy a széles út átszeli a parkot, lassan elindult hát visszafelé, ahogy lépkedett és kezdte jobban érezni magát, figyelte, mikor ágazik le a kis barna kavicsokkal megszórt út, de úgy ért ki a park kapuján, hogy az utat nem találta.
Néhány lépcsőfok vezetett az alapzatára, amelyből hat oszlop emelkedett és tartotta a kis többszögletű, felfelé kunkorodó peremű tetőt, ami így egy pagodára emlékeztetett.
A pavilon köré valaha rózsabokrokat és bukszusokat ültettek, amik aztán egészen elvadulva, dúsan és buján ölelték körül a kis építményt, teljesen eltakarva azt a sétálók szemei elől.
Ármin csak késő délután mozdult ki kellemesen hűvös lakásából, amikor a nyári éj már előreküldte enyhe fuvallatait, hogy végre egy kevés frissességet csempésszenek a rekkenő és fullasztó levegőtlenségbe.
Szokásához híven ugyanott sétált végig, ahol minden este, először a széles sétányon haladt végig, aztán letért arra a kis keskeny, barna kavicsokkal felszórt utacskára, ami kanyarogva futott be a bokrok közé, és elvezetett a kis elhagyatott pavilonhoz.
Most valahogy minden más volt, mint általában.
Apró hangok szűrődtek ki a bokrok közül.
Aztán megérintették azok a kellemes hangfoszlányok, amik a szellő enyhe feléledésével hol felerősödtek, hol egészen elhalkultak.
Cipőjének talpa alatt minden lépésénél megcsikordultak a kavicsok, ezért Ármin inkább megállt, hogy betájolhassa, vajon honnan szól a zene.
Úgy vélte, mintha a pavilonban játszana valaki hegedűn, mély, meleg tónusú, lágy hangokat kicsalogatva a hangszeréből, ezért elindult abba az irányba lassan ment, és figyelt.
Ahogy óvatosan lépdelt egyre erősebben hallotta az elbűvölő dallamot, ami fülbemászóan ívelt lendületesen felfelé, azután trillázva már indult is vissza, halkan, kecsesen, melankolikusan.
A bokrok ágai azonban most sűrűn egymásba nőttek, Ármin úgy érezte magát, mint valami felfedező, teljes izgalomban óvatoskodott előre a bozóttá sűrűsödött bokortömegben, számítva arra, hogy rózsaágakat is szét kell esetleg hajtania.
Nem is emlékezett arra, hogy itt a parkban ekkora elhagyatott terület lett volna teljesen telenőve elburjánzott növényekkel.
Arra gondolt, hogy talán eddig a másik oldaláról közelítette meg a kis építményt, ez az oldal pedig járhatatlan.
Lassan eljutott arra a pontra amikor nem tudta, merre kellene tovább haladni, megállt és körülnézett.
Semmi nem ért hozzá a ruhája ugyanolyan rendezetten állt rajta, mint mikor sétára indult, mégis kezdte úgy érezni magát, mintha valami fogoly lenne.
Minden növény az útját állta, bár ha megfogott egy ágat, elhajlíthatta és továbbléphetett, de szinte ugyanott találta magát, ugyanúgy körbevéve, mint az előbb.
Ármin felnézett az égboltra, és meglepődve konstatálta, hogy már besötétedett, a csillagok sárgán és aprón ragyogtak a mélykék égen.
Az esti szellő egészen elállt, a meleg kezdte eluralni a parkot és a bokrok közt egyenesen fullasztóvá vált.
Érezte, hogy egyre több verejtékcsepp rohan le a hátán, kézfejével megtörölgette jéghideg homlokát.
-Még ilyet-szólalt meg félhangosan- most akkor mi legyen?
Hirtelen élesen és egészen közelről zendült a hegedű.
Arcát a zene irányába fordította, amikor orkánszerű szélroham csapta az arcába a vékonyabb ágakat, és rengeteg levelet, majdnem hátratántorodott, szemei elé emelte a karját és felnézett, az erős szél szembe süvített, egészen lehajtva a gyengébb növényeket, a csillagfényes nyári éjszakában ott állt előtte a pavilon, enyhe fényben fürödve és a közepén valaki hegedűn játszott.
A szél erősen fújt, néha felsüvített, tépve-szaggatva a leveleket, belekapott a ruhájába, de nem döntötte fel, inkább a környezetét tépázta.
Ármin megpróbálta a karjának védelmében megnézni ki lehet ott.
A hegedű már erőteljesen szólt, néha egészen vadul és élesen, a mély hangok szinte rekedten hasadtak fel a hangszerből, majd a zene elhalt, a vihar erősödött és a valami ránézett.
A fekete keskeny arcban szinte elveszett a sötét tekintet, és ő mégis úgy érezte, hogy a következő szélroham a levelekkel együtt a lelkét is kitépi belőle.
Aztán a lény mögül két sötét szárny mozdult előre, a pavilon fényei sötétültek, majd sárgás azután vöröses tónusban kezdtek izzani.
Az alak enyhén emelkedni kezdett, majd vízszintesbe fordult, és a széllökések közepette előrelendülve kivágódott Ármin felé, és elhúzva fölötte felszállt a nyári éjszakába.
A vihar szinte azonnal elnyugodott.
A bokrok összezártak.
Ármin érezte a szájában a fémes ízt, aztán a fülei csengeni kezdtek, az agyát valami tompaság szőtte be, majd minden elsötétült.
Úgy érezte kőből van a teste, és mégis hall valamit.
Érintés az arcán, szólongatják.
-Uram! Uram mi van magával? Hall engem?-kérdezi egy hang.
Egy férfi is tartozik a hanghoz.
-Igen, de...-Ármin felült.
-Köszönöm, már rendben vagyok.
-Azt hiszem rosszul lettem a pavilonnál.-motyogta-, menjen csak, köszönöm.
A férfi furcsán nézett rá, aztán otthagyta őt.
Miután felállt és leporolta magát egy kicsit, körbenézett.
A parkban volt, a nagy sétányon.
Látta, hogy a széles út átszeli a parkot, lassan elindult hát visszafelé, ahogy lépkedett és kezdte jobban érezni magát, figyelte, mikor ágazik le a kis barna kavicsokkal megszórt út, de úgy ért ki a park kapuján, hogy az utat nem találta.
Jéga Szabó Ibolya: Visszatérők (Második rész)
A földiek hordája hetek óta figyelte az idegeneket, vitatkoztak, pörlekedtek. A nők szerint, fel kellene fedni magukat, mert lehet, hogy Istenek, és úgyis tudják, hogy hol vagyunk, hisz mindent látnak. Nem véletlenül telepedtek le a tó másik felén, a mi lakóbarlangjaink közelében. Segíteni akarnak nekünk, azért jöttek ide. A férfiak ebben kételkedtek, szerintük idegen hódítók, akik maguknak akarják ezt a földet, bennünket pedig megölnek majd - mondogatták. A kíváncsiság erősebb volt a félelmeiknél, megbabonázva bámulták a hatalmas repülőket, megrémítette őket, amikor sorra landoltak a völgyben, ilyet még soha nem láttak. A gyerekek, anyjuk mögé bújva reszkettek. Végül közösen úgy döntöttek, itt maradnak, nem menekülnek el. A vének tanácsa mondta ki a végső szót – minek bujdokolni, az idegenek megtalálnak mindenhol, ha el akartak volna pusztítani, már nem élnénk. Más céllal jöttek ide. Mindenesetre, ha közelednek, a nők menjenek be a gyerekeikkel együtt a saját barlangjaikba.
Idegenek is összeültek megvitatni az új, nem várt helyzetet. Távcsöveiken keresztül látták a földiek izgatottságát, de a rejtett helyen lévő barlanglakásaikat még nem fedezték fel. Félnek, ez volt mindnyájuk véleménye, és nem szabad megzavarni az életüket, majd megnyugszanak, ha látják, hogy nem akarjuk bántani őket. Úgy tűnik, mi vagyunk többen, ha jól számoltuk ők, ötvenen, ha lehetnek, mi hatvanheten vagyunk.
- Lehet, hogy az öregek közül nem mindenki jött elő – jegyezte meg valaki.
- Nem megyünk a közelükbe, holnap elkezdjük az építkezést, úgy dolgozunk, mintha ott se lennének – mondta az űrhajó parancsnoka, aki egyben itt a Földön is vezető maradt.
Így ment hónapokig, mindkét tábor méregette a másikat, mert a kíváncsiság nagyon emberi természet, de az állatoknál is megtalálható. Közeledni nem mertek, mindkét csoport más okból. A földiek ámulattal bámulták az építkezést, és azt a sok csodát, amivel, és ahogyan az idegenek dolgoztak. Fel nem foghatták az egészet, vajon honnan jöhettek. Csodálattal lesték minden mozdulatukat. A nők elhanyagolták a munkájukat, nem gyűjtögették a gyümölcsöket, se a fát a tüzeléshez, nem fonták a háncsot a ruházathoz. A férfiak is keveset vadásztak, halásztak, a kíváncsiságukat ők sem tudták leplezni. A vének úgy látták ennek véget kell vetni, jön az esős idő, és éhezni fognak. Halakat kell szárítani a napon, és húst füstölni. Diót, mandulát kell gyűjteni a nehéz időkre. Reggel összehívták az egész hordát és szigorúan megróttak mindenkit, a munka elhanyagolása miatt.
Ezalatt odaát elkészültek a mobillakások, a napelemek áramot termeltek, kialakították a közösségi házat, ahol kapcsolatot építettek ki az otthoniakkal, itt folyt annak a kevés gyereknek az oktatása is, akik már az úton születtek, ami hosszú volt ugyan, de már közel sem annyira, hogy két generáció idejét töltsék el az utazással, de hat és fél év így is eltelt.
Egy évvel az ide érkezésük után gyümölcsöst telepítettek, és hatalmas kerteket műveltek. A halat nem ismerték, de most félve megkóstolták, nem aratott teljes sikert. Megpróbálkoztak a magukkal hozott magok ültetésével, volt, ami jól termett, volt, ami tönkrement, nem volt jó az itteni talaj a számukra. Már nem figyelték folyton a földieket, lefoglalta őket a sok tennivaló.
A földiek ámultak és bámultak, nem értették miért dolgoznak annyit az idegenek, miért vetnek, hiszen olyan buja itt a növényzet, hogy nekik is jutna mindenből, csak gyűjteniük kellene, nem értették azt sem, hogy miért nem vadásznak, pedig a vaddisznókat könnyű csapdába csalni, és annyian vannak, jutna nekik is bőven. Nagy derültséget okozott, amikor meglátták, ahogy az idegenek halásznak, de amikor közelebbről is szemügyre vehették a csónakjaikat, ámultak és bámultak. Elismerően bólogattak a hálóik láttán. A bennszülöttek már nem féltek az idegenektől, de közeledni nem mertek hozzájuk, hiszen ők sem tették.
Wolf szülötteinek volt egy igen nagy félelme, ami miatt nem mertek még közeledni a helyiekhez, ez az ok, a fertőző betegségtől való nagy félelem volt. Bár mindent elkövettek, hogy megszokják a földi baktériumokat, vírusokat, de arra nem voltak valójában felkészülve, hogy itt embereket fognak találni, ez nehezebben megoldható helyzet elé állította őket. A helyieket egészségesnek látták, de azért hordozhatnak olyan vírusokat, ami ellen nincs ellenszerük, és mind elpusztulhatnak egy csapásra. Emiatt úgy döntöttek, hogy nem kezdeményezik az ismerkedést.
Már két teljes év telt el, de mindkét népcsoport élte a maga életét, külön-külön. Nem vitte rá őket semmilyen ok, semmiféle kényszer arra, hogy közeledjenek egymáshoz. Egyszerűen csak figyelték egymást. Úgy tűnt az idegenek számára, hogy ezen a környéken ez az egyetlen élő embercsoport a Földön, bármerre jártak nem láttak az állatokon kívül más élőlényt.
Egy kora hajnali reggelen az idegenek kis városának utcáján két fiatal lépdelt óvatosan, folyton körbe tekingettek. Mindkettőnek hosszú haja volt, háncs szoknyája, csak a lányon volt felül egy mellet takaró háncs fonat is. Az utca kihalnak látszott, de azért úgy osontak, mint a tilosban járó vadak. Nem győztek csodálkozni, minden tárgy, épület, idegen volt a számukra, megtapogatták a falakat, ámulva nézték az utcai lámpákat, nem tudták elképzelni, hogy mi a fene az. De a kíváncsiságuk legfőbb tárgya, a házak tetején fénylő valami, ami a reggeli napsütésben úgy ragyogott, mint maga a nap, alig tudták a földiek levenni a szemüket róla. E fény miatt hitték, hogy az istenek telepedtek le a szomszédságukba. A két fiatal elhatározta, hogy titokban átmegy az istenekhez és megnézik közelről ezt a csodálatos csillogást. Az utolsó épületnél, a ház végén a tetőről lefutó csövön a fiú ügyesen, majom módon felkúszott a tetőig, majd óvatosan a fényes lapra lépett, nem számítva annak síkosságára, kicsúszott a lába, és vagy hat métert zuhanva ért a puha fövenyre. Mozdulatlan teste, furcsa rendellenes pózban feküdt. A lány artikulátlan hangon sikoltozva futásnak eredt, estére ért csak haza, a tavat megkerülve, de annyira kimerült, hogy senki nem bírta szóra, csak reggel.
Idegenek is összeültek megvitatni az új, nem várt helyzetet. Távcsöveiken keresztül látták a földiek izgatottságát, de a rejtett helyen lévő barlanglakásaikat még nem fedezték fel. Félnek, ez volt mindnyájuk véleménye, és nem szabad megzavarni az életüket, majd megnyugszanak, ha látják, hogy nem akarjuk bántani őket. Úgy tűnik, mi vagyunk többen, ha jól számoltuk ők, ötvenen, ha lehetnek, mi hatvanheten vagyunk.
- Lehet, hogy az öregek közül nem mindenki jött elő – jegyezte meg valaki.
- Nem megyünk a közelükbe, holnap elkezdjük az építkezést, úgy dolgozunk, mintha ott se lennének – mondta az űrhajó parancsnoka, aki egyben itt a Földön is vezető maradt.
Így ment hónapokig, mindkét tábor méregette a másikat, mert a kíváncsiság nagyon emberi természet, de az állatoknál is megtalálható. Közeledni nem mertek, mindkét csoport más okból. A földiek ámulattal bámulták az építkezést, és azt a sok csodát, amivel, és ahogyan az idegenek dolgoztak. Fel nem foghatták az egészet, vajon honnan jöhettek. Csodálattal lesték minden mozdulatukat. A nők elhanyagolták a munkájukat, nem gyűjtögették a gyümölcsöket, se a fát a tüzeléshez, nem fonták a háncsot a ruházathoz. A férfiak is keveset vadásztak, halásztak, a kíváncsiságukat ők sem tudták leplezni. A vének úgy látták ennek véget kell vetni, jön az esős idő, és éhezni fognak. Halakat kell szárítani a napon, és húst füstölni. Diót, mandulát kell gyűjteni a nehéz időkre. Reggel összehívták az egész hordát és szigorúan megróttak mindenkit, a munka elhanyagolása miatt.
Ezalatt odaát elkészültek a mobillakások, a napelemek áramot termeltek, kialakították a közösségi házat, ahol kapcsolatot építettek ki az otthoniakkal, itt folyt annak a kevés gyereknek az oktatása is, akik már az úton születtek, ami hosszú volt ugyan, de már közel sem annyira, hogy két generáció idejét töltsék el az utazással, de hat és fél év így is eltelt.
Egy évvel az ide érkezésük után gyümölcsöst telepítettek, és hatalmas kerteket műveltek. A halat nem ismerték, de most félve megkóstolták, nem aratott teljes sikert. Megpróbálkoztak a magukkal hozott magok ültetésével, volt, ami jól termett, volt, ami tönkrement, nem volt jó az itteni talaj a számukra. Már nem figyelték folyton a földieket, lefoglalta őket a sok tennivaló.
A földiek ámultak és bámultak, nem értették miért dolgoznak annyit az idegenek, miért vetnek, hiszen olyan buja itt a növényzet, hogy nekik is jutna mindenből, csak gyűjteniük kellene, nem értették azt sem, hogy miért nem vadásznak, pedig a vaddisznókat könnyű csapdába csalni, és annyian vannak, jutna nekik is bőven. Nagy derültséget okozott, amikor meglátták, ahogy az idegenek halásznak, de amikor közelebbről is szemügyre vehették a csónakjaikat, ámultak és bámultak. Elismerően bólogattak a hálóik láttán. A bennszülöttek már nem féltek az idegenektől, de közeledni nem mertek hozzájuk, hiszen ők sem tették.
Wolf szülötteinek volt egy igen nagy félelme, ami miatt nem mertek még közeledni a helyiekhez, ez az ok, a fertőző betegségtől való nagy félelem volt. Bár mindent elkövettek, hogy megszokják a földi baktériumokat, vírusokat, de arra nem voltak valójában felkészülve, hogy itt embereket fognak találni, ez nehezebben megoldható helyzet elé állította őket. A helyieket egészségesnek látták, de azért hordozhatnak olyan vírusokat, ami ellen nincs ellenszerük, és mind elpusztulhatnak egy csapásra. Emiatt úgy döntöttek, hogy nem kezdeményezik az ismerkedést.
Már két teljes év telt el, de mindkét népcsoport élte a maga életét, külön-külön. Nem vitte rá őket semmilyen ok, semmiféle kényszer arra, hogy közeledjenek egymáshoz. Egyszerűen csak figyelték egymást. Úgy tűnt az idegenek számára, hogy ezen a környéken ez az egyetlen élő embercsoport a Földön, bármerre jártak nem láttak az állatokon kívül más élőlényt.
Egy kora hajnali reggelen az idegenek kis városának utcáján két fiatal lépdelt óvatosan, folyton körbe tekingettek. Mindkettőnek hosszú haja volt, háncs szoknyája, csak a lányon volt felül egy mellet takaró háncs fonat is. Az utca kihalnak látszott, de azért úgy osontak, mint a tilosban járó vadak. Nem győztek csodálkozni, minden tárgy, épület, idegen volt a számukra, megtapogatták a falakat, ámulva nézték az utcai lámpákat, nem tudták elképzelni, hogy mi a fene az. De a kíváncsiságuk legfőbb tárgya, a házak tetején fénylő valami, ami a reggeli napsütésben úgy ragyogott, mint maga a nap, alig tudták a földiek levenni a szemüket róla. E fény miatt hitték, hogy az istenek telepedtek le a szomszédságukba. A két fiatal elhatározta, hogy titokban átmegy az istenekhez és megnézik közelről ezt a csodálatos csillogást. Az utolsó épületnél, a ház végén a tetőről lefutó csövön a fiú ügyesen, majom módon felkúszott a tetőig, majd óvatosan a fényes lapra lépett, nem számítva annak síkosságára, kicsúszott a lába, és vagy hat métert zuhanva ért a puha fövenyre. Mozdulatlan teste, furcsa rendellenes pózban feküdt. A lány artikulátlan hangon sikoltozva futásnak eredt, estére ért csak haza, a tavat megkerülve, de annyira kimerült, hogy senki nem bírta szóra, csak reggel.
Kapolyi György: A féreg
Középtermetű, nagyon sovány, hullaszínű férfi volt. Kora meghatározhatatlan, arca sima, és olyan érzést keltett, mint akinek nedves-ragadós nyák vonta be az arcát. Kezei, vékony csontos ujjai, mint a pók csápja. Hallgatag lénye vizes tekintete, mint egy halé. Nem volt ápolatlan, és mégis állott-nehéz szag terjengett alakja körül, bár mindenki tudta, ez fantomérzés. Ahogy mozdulatlan arccal, és szemekkel hallgatta a vele beszélőt, abban meghűlt a vér, émelygő érzés fogta e, és igyekezett mielőbb távozni vonzásköréből.
Csak úgy emlegették távollétében, hogy a „Féreg”.
Egyedül élt, házába sosem hívott senkit, na meg gondolom - nem is akadt vállalkozó. Mindenféle suttogások keringtek róla, mit tarthat szobáiban, amit nem láthat senki , mit csinálhat elfüggönyözött ablakai mögött, ahonnan nem szűrődik ki semmiféle nesz. Megkérdezni senki nem mert semmit ,még a legkíváncsibb embernek sem akaródzott közelébe kerülni .Esténként a szobákban égő lámpavilág árnyképeket varázsolt a nehéz függönyökre ,volt jövés - menés, de hang soha .Valójában azt sem tudta ember, hogy ki is ez a Féreg. Nem tudták mikor került ide, honnan jött, és mit akar. Nem volt ismerőse, akitől megtudhattak volna bármit is. Elzárkózó életvitele, furcsa viselkedése, szokatlan és ijesztő lénye állandó társasági pletykatéma volt. Meghívást el nem fogadott, az ő stílusában történt udvarias kitérés is olyan volt, hogy aki egyszer meghívta valahova, az többé nem követte el ezt a hibát. Így maradt az éjszakánkénti leskelődés, találgatás Történt, hogy éjszaka, mikor a szobákban égő gyertyák fényei táncoltak a függönyön, két férfi odamerészkedett az épülethez, létrát támasztottak az ablak alá, és csendben felmásztak rajta .A drapéria az ablakkeret bal oldalán rést hagyott, azon próbált belesni a gyengén világított helységbe a létrán elsőnek érkező. Időbe telt, mire szemei hozzászoktak a fényhez .A szobában, a falak mentén kis asztalok álltak, rajtuk égő gyertyákkal. A szoba közepén, egy nagy sötét szőnyegen koporsó, fehér szövet bélése jól engedte érvényesülni a benne fekvő testet. A Féreg volt. Hófehér arca, ,hunyt szemei a tökéletes halált árasztották a ravatal köré. Sötét árnyak vették körül, lebegve hajladoztak és égnek emelt karokkal jeleket rajzoltak Féreg mozdulatlan teste fölé .A jelek ,vörös fénnyel világítottak, majd ráereszkedve a Féregre ,kialudtak Féreg arca lassan visszanyerte megszokott fehérségét, eltűntek szemei körül sötétlő foltjai, telődő arca magába nyelte erősen kiemelkedett járomcsontjait. Szemei lassan felnyílottak, révetegen és ködösen körülhordozta őket a szobán, majd kiélesedve megállt a leselkedő arcán. Ez a halott és kőkemény tekintet görcsbe rántotta testét lelkét, tőrként hatolt szívébe. Feltörő sikolya torkába fagyott, és holtan zuhant le létrájáról, magával sodorva a mögötte állót. A kert bokrai között bujkáló kíváncsiak fejvesztve menekülni kezdtek, jeges marokkal fojtogatta őket az ablakon kiömlő láthatatlan borzalom. A függöny lassan kettéhúzódott, és megjelent az üveg mögött Féreg viaszsápadt, fénylő arca. Az éjszaka hangjai eltűntek, a néma csendben, csak a halál és elmúlás mindent elborító jelenléte uralkodott. A Féreggel többé nem találkozott senki. A ház zárkózottan - némán állt elfüggönyzött ablakaival. Hetek múltán mertek csak bemerészkedni, akkor is legalább nyolcan. A vészjósló csend, és a hűvös levegő átjárta lelküket. Az volt az érzésük valami mindenhonnan figyeli őket, rosszindulatú közönnyel. Végigjárták a félhomályos szobákat, teljesen üresek voltak Egyetlen bútordarabot sem találtak. Mindent vastag por fedett, egyértelműen hirdetve, itt már évtizedek óta nem lakik senki.
Ma is üresen áll, síremléket idézve a jövő-menő emberek szemében, aki teheti, nagy ívben elkerüli. Senki nem akadt, akinek lett volna bátorsága beköltözni. Az elvadult kert közepén áll a ház, és vár. Mindenki érzi, de el sem tudják képzelni mire.
Csak úgy emlegették távollétében, hogy a „Féreg”.
Egyedül élt, házába sosem hívott senkit, na meg gondolom - nem is akadt vállalkozó. Mindenféle suttogások keringtek róla, mit tarthat szobáiban, amit nem láthat senki , mit csinálhat elfüggönyözött ablakai mögött, ahonnan nem szűrődik ki semmiféle nesz. Megkérdezni senki nem mert semmit ,még a legkíváncsibb embernek sem akaródzott közelébe kerülni .Esténként a szobákban égő lámpavilág árnyképeket varázsolt a nehéz függönyökre ,volt jövés - menés, de hang soha .Valójában azt sem tudta ember, hogy ki is ez a Féreg. Nem tudták mikor került ide, honnan jött, és mit akar. Nem volt ismerőse, akitől megtudhattak volna bármit is. Elzárkózó életvitele, furcsa viselkedése, szokatlan és ijesztő lénye állandó társasági pletykatéma volt. Meghívást el nem fogadott, az ő stílusában történt udvarias kitérés is olyan volt, hogy aki egyszer meghívta valahova, az többé nem követte el ezt a hibát. Így maradt az éjszakánkénti leskelődés, találgatás Történt, hogy éjszaka, mikor a szobákban égő gyertyák fényei táncoltak a függönyön, két férfi odamerészkedett az épülethez, létrát támasztottak az ablak alá, és csendben felmásztak rajta .A drapéria az ablakkeret bal oldalán rést hagyott, azon próbált belesni a gyengén világított helységbe a létrán elsőnek érkező. Időbe telt, mire szemei hozzászoktak a fényhez .A szobában, a falak mentén kis asztalok álltak, rajtuk égő gyertyákkal. A szoba közepén, egy nagy sötét szőnyegen koporsó, fehér szövet bélése jól engedte érvényesülni a benne fekvő testet. A Féreg volt. Hófehér arca, ,hunyt szemei a tökéletes halált árasztották a ravatal köré. Sötét árnyak vették körül, lebegve hajladoztak és égnek emelt karokkal jeleket rajzoltak Féreg mozdulatlan teste fölé .A jelek ,vörös fénnyel világítottak, majd ráereszkedve a Féregre ,kialudtak Féreg arca lassan visszanyerte megszokott fehérségét, eltűntek szemei körül sötétlő foltjai, telődő arca magába nyelte erősen kiemelkedett járomcsontjait. Szemei lassan felnyílottak, révetegen és ködösen körülhordozta őket a szobán, majd kiélesedve megállt a leselkedő arcán. Ez a halott és kőkemény tekintet görcsbe rántotta testét lelkét, tőrként hatolt szívébe. Feltörő sikolya torkába fagyott, és holtan zuhant le létrájáról, magával sodorva a mögötte állót. A kert bokrai között bujkáló kíváncsiak fejvesztve menekülni kezdtek, jeges marokkal fojtogatta őket az ablakon kiömlő láthatatlan borzalom. A függöny lassan kettéhúzódott, és megjelent az üveg mögött Féreg viaszsápadt, fénylő arca. Az éjszaka hangjai eltűntek, a néma csendben, csak a halál és elmúlás mindent elborító jelenléte uralkodott. A Féreggel többé nem találkozott senki. A ház zárkózottan - némán állt elfüggönyzött ablakaival. Hetek múltán mertek csak bemerészkedni, akkor is legalább nyolcan. A vészjósló csend, és a hűvös levegő átjárta lelküket. Az volt az érzésük valami mindenhonnan figyeli őket, rosszindulatú közönnyel. Végigjárták a félhomályos szobákat, teljesen üresek voltak Egyetlen bútordarabot sem találtak. Mindent vastag por fedett, egyértelműen hirdetve, itt már évtizedek óta nem lakik senki.
Ma is üresen áll, síremléket idézve a jövő-menő emberek szemében, aki teheti, nagy ívben elkerüli. Senki nem akadt, akinek lett volna bátorsága beköltözni. Az elvadult kert közepén áll a ház, és vár. Mindenki érzi, de el sem tudják képzelni mire.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Útközben
Robog velem a vonat,
útközben nem áll meg sehol,
az elsuhanó tájak mozaikjait bámulom
át - a koszos vonatablakon.
Egymásra gyűrődő földek,
távolba törpülő tanyák,
lombtalan téli fák nyelik az út porát.
Néma, néptelen alföldi táj,
reményt vesztett, hallgatag némaság,
hova lett Petőfi lelkét hevítő szabadságod?
Hova lett örökké jobb jövőt sóvárgó vágyad?
Magyarország, - te büszke, szép hazám!
A célállomáson vár rám a nagyvárosi lárma,
vendéglátó rokonok kedves unszolása:
maradj még, szórakozz velünk, szeretünk.
De az úti élményt nem tudom feledni,
magamban hordozom nyomasztó emlékét,
Petőfi korába szívesen visszatérnék.
Tomor Gábor: Képzetek
E múlt a tiéd lehet?
Már hogyne lehetne!
Örülnek neked?
De még mennyire!
És lesz bérletem is
az örök életre.
A kép címe: Illúzió; Herman Levente alkotása.
Tomor Gábor: Piszkozat
Ki mit tud, miről nem tud,
kiket mivel oltogatnak?
Merre nyílhat s milyen út?
Panoptikum, hitek omlása,
keszekusza képek nyoma –
eljövendőnk őskáosza.
Csatolva egyik pasztellem előzménye, mondhatni: ezzel kezdődött a Hegyek című képem.