Kapolyi György: Loretta

Szívesen írnék Loretta álmairól, csak az a baj, hogy Loretta sosem álmodik.
Csak fekszik a hátán ez a rohadt némber, nézi a plafont, és ennyi. Egy percig sem érdekli, hogy engem képtelen helyzetbe hoz, mert nem tudok róla írni, holott álmairól akartam szólni, de ezek után, hogy?
Nyitott szemekkel alszik, mert számtalan plasztikai műtét, szűk lett a bőre.
Ha alvás közben elnézi az ember, olyan mintha a plafont nézné merően, kifejezéstelen szemei fel sem tűnnek, mert ébrenlétében is ugyan olyanok.
Már próbáltam lelkére beszélni, ő hajlott is rá, de akkor sem tudott álmodni, ha belegebedt.
Nem is haragudhatok rá, mert hiszen megvan benne minden jóindulat és akarás, de az Istennek sem megy neki.
Csak fekszik azon az átkozott hátán, és semmi. Már próbált hason is aludni, de az eredmény nem változott.
Talán ha kicserélné az ágyát, de ha nem jön be, mit csinál két ággyal?
Nem hozhatok senkit ilyen helyzetbe.
Talán, ha állva próbálna aludni, akkor talán jönne az álom, de mihelyt elbóbiskol, összerogynak alatta lábai, és megvan a baj.
Ennek erkölcsi felelősségét nem vállalhatom.
Igazán igyekszem toleránsan és megértően viseltetni iránta, de ha ez nem álmodik, akkor én, hogy írjak azokról a nyomorult álmairól.
Jól kifogtam ezt a Lorettát, lassan kezdem elveszíteni türelmemet, nem vagyok én hittérítő, én csak, írni akarok Loretta álmairól, és ez a hülye dög nem álmodik.
Hogy mit vétettem, hogy így ver az Isten, nem is sejtem, de ez már elviselhetetlen.
Napok óta az ágya szélén ülök, és meséket olvasok neki, míg elalszik, hátha inspirálok egy vacak álmot, de semmi. Még csak nem is horkol.
Csak fekszik nyitott szemekkel, és alszik. Nem álmodik semmit. Már mondták sokan, miért nem találok ki valamit, és mondom azt, hogy ez Loretta álma.
A büdös életben nem jönne rá senki, hogy hazudtam. Ez nem lenne szép, de megoldás, legalábbis kifelé.
De ha én tényleg Loretta álmairól akarok írni, akkor ez a csalás nem old meg semmit.
Magamat meg becsapni nincs értelme, úgysem hinném el.
Ez a parttalan kínlódás, meg az idegeimre megy, a sikernek még csak halvány fénye sem látszik.
Egyik este, reményvesztetten és kiábrándultan érkeztem Lorettához, ő lefeküdt, én meg szokás szerint olvasni kezdtem.
Egy jó óra múltán ránéztem, és meghűlt bennem a vér.
Loretta nem lélegzett.
Ő sem tudott álmok nélkül élni. 

Kép: Kapolyi György alkotása

Tomor Gábor: Veszendő

Minden nagyon jól halad:
szikráznak a szemek,
gyűlik a gyűlölet.
A hajtóerő a félelemé.
Szórják vadul szitkaikat –                         
egymást nehogy megkedveljék.


A kép címe: Száll a kakukk fészkére (parafrázis); Véssey Gábor munkája.

Riba Ildikó: Régi ringató

ringattalak titeket
észrevétlen öregszem
felnőttekké lettetek

gyermeknapon szép emlék
fogtam két kicsi kezecskét
törékenyen feleszmél

kérdéseknek vége nincs
válaszom talán nem kincs
szeretetem puha bilincs

felnőttél s fiad kérdez
magyarázni neked kell
feleltre új kérdést tesz fel

Kapolyi Noémi: Az erdő királya

A hegyvonulat gerincét sűrű erdő fedte, amely néhol kiszélesedett, másutt elkeskenyedett, ahogy végigkígyózott a hegyeken.
A hegység oldalát nagyrészt sziklák alkották, csak pár helyen kapaszkodott kitartóan pár csenevész öreg fácska.
Fönt a rengetegben sokféle állat élt, főként növényevők, bár akadtak rókák is.
De kétségtelenül a legnagyobb köztük a szarvasbika volt.
Hosszú, széles agancskölteményével fenségesen uralta az erdőt.
Mindenki kedvelte, mert leginkább legelészett, és szívesen megállt bármelyikükkel néhány szót váltani.
Reggelente amikor a nap első sugaraival ostromolta a fákat, kisétált az erdőből a füves fennsíkra, egészen az egyik szikla peremére, és a mélység szélén megállt, kihúzta magát, agancsos hatalmas fejét felszegte, és elbődült.
Alant a síkság terült el. Ő pedig fentről uralta.
Betöltötte egész lényét az erő.
Föláradt hozzá a szirt fokára a mindent betöltő csodálat, és ő viselte, élvezte.
A szél kecsesen forgolódott koronájának ágai körül, majd néha hirtelen elállva, aztán újra felerősödve leszáguldott az alföldre, majd újra vissza hozzá.
Aztán a szarvasbika hátrált, megfordult és visszasétálgatott a fák közé.
Az állatok ilyenkor csendben figyelték a törzsek mellől, és nagy tisztelettel követték minden mozdulatát.
Milyen fenséges, mondogatták egymásnak, és nem csak mi tiszteljük, hanem az alföldön lakók is.
Azonban a nyérc nagy kételkedő volt, nem is igen szerettek vele beszélgetni, állandóan kötözködött, vagy épp ami mindenkit foglalkoztatott, arra közönyösen reagált, ezért inkább kerülték.
Egyik korai hajnalon, amikor az állatok épp' kezdtek az erdőszéli törzsek közé szállingózni, hogy megnézzék a szarvast, amint épp újra elvégzi a reggeli ceremóniát ahogy az alföldön is hódolnak neki, a nyérc is megjelent.
Ácsorgott, nézelődött, majd hirtelen megszólalt:
-Aztán tudja-e valaki, kik élnek odalent, mi?
Néhányan megrázták a fejüket, mások eltűnődtek.
A szarvasbika közben megint csak kisétált a szokásos módon a lombok közül, megállt a szirt fokán, fejét felemelve elbődült.
Majd amikor befejezte, a szokásos módon távozott.
A nyérc a többi állat megrökönyödő tekintetének kíséretében elindult a szikla pereme felé, amikor odaért lehasalt, és apró lépésekkel kúszva a kő legszélére mászott, majd lenézett.
Alaposan körbekémlelt, aztán óvatosan visszakúszott picit, ott talpra szökkent, és visszairamodott a többiekhez.
-Mit láttál?-kérdezte a mókus.
Mindenki odagyűlt, kérdőn néztek rá.
-Hát képzeljétek, semmit sem láttam. Az alföld kővel, homokkal borított, és nem él ott senki, egy teremtett lelket sem láttam.
Erre páran elmerészkedtek a szikla kiálló fokára, és ők is lenéztek a mélybe.
De bizony ők is arról számoltak be, amiről a nyérc, hogy ott semmi, de semmi sincs.
Tanácstalanul battyogtak vissza a fák közé.
Amikor az első tisztáshoz értek, ahová a nap besütött, találkoztak a szarvasbikával, amint épp' legelészett.
Az öreg nyúl nagy tisztelettel közelebb lépkedett hozzá, és megszólította őt:
-Kedves szarvasbika, mondd, miért mész minden áldott reggel a szikla ormára? Kihúzod magad, felszeged a fejed, és elbődülsz a lenti világ felé, hát nem vetted még észre, hogy az alföldön egy lélek sem lakik?
-Dehogynem, kedves nyúl, észrevettem, tudom.
-Hmm. Na de akkor ennek mi értelme?-kérdezte.
-Tudjátok, kiállok a bércre, teleszívom a tüdőmet a széllel, a kristálytiszta levegővel, élvezem a napfényt, a szelet, ahogy vágtat, majd kerülgeti az agancsomat, és boldog vagyok, gondtalan,  ilyenkor én is egy lehetek azzal, ami körülvesz minket, aztán majd napközben bőven lesz még alkalmam arra, hogy visszasüppedjek a mindennapok egyhangú monotóniájába.
Nem kell ahhoz közönség, lent, hogy én itt boldog lehessek egy pár pillanatig.

Tóth Sarolta: Milyen a versem?

Ha a versem vidám lenne,
olvasója felderülne.
Ha versem szomorú lenne,
olvasóm kedvetlenedne.
ha ez a vers fontos lenne,
idézet lenne belőle.
Ha versem érdekes lenne,
könyvekben is megjelenne,
felolvasnák, szerepelne.
Megdicsérné a kritika,
ritkán esik meg ily csoda.
Megemlítenék a szerzőt,
mint tehetséges amatőrt.

Sajnos, versem értéktelen,
midőn írtam, vezekeltem,
minden vétkemet megbántam,
időt, mit írásra szántam.
Verset írni tud mindenki,
de nem érdemes olvasni.
Élvezet a kritikusnak,
orvosnak és patikusnak,
mert a költő függővé lesz,
elvonási tünet, szenved.
Ugye így van? Nevessetek!
Kergessétek a rímeket!

Jéga Szabó Ibolya: Ház az út végén

Az első ház, ahova, mint ordító csecsemőt, bevitt anyám, mórtéglából épült a század elején. Kívül belül fehérre meszelt, szobakonyhás, cseppnyi ablakos, nádfedeles, padlója mázolt döngölt agyag. Megbújt a jegenyefák között, mint az alföldi tanyák legtöbbje, apró kis gazdaság, mely a háború utáni nyomorúságban igencsak nagy szegénységet mutatott. Az ólak csendesek, hátul a kaszálón, egy soványka tehén legelészett, nem messze tőle egy kis kövér mangalica túrta lelkesen a száraz füves homokot, mindkettő kipányvázva. A foghíjas, léccel kerített udvart egy nagytestű, morc kuvasz őrizte, többnyire szunyókált, de azért a fülét nyitva tartotta, néha föleszmélt, szemmel tartva a kotlóst és néhány csibéjét.
 Kisasszony havának derekán tombolt a hőség, a forró szél porördögöket kergetett a ház körül, én meg csak ordítottam a hűs szoba mélyén. Anyámnak nem volt teje, kénytelen volt naponta talpalni, hol velem, hol nélkülem, a szomszéd tanyáig, egy kis kecsketejet koldulni. Később kevéske krumplival kipótolva, életben tartottak. Hosszú életet jósoltak, mert kétszer is a halál torkából húztak vissza. Egyszer, még csecsemőkoromban, ráfeküdt az arcomat védő pelenkára az öreg kandúr, mire anyám észrevette, már kékültem. Másodjára a vén javasasszony segített vissza az életbe, mert a has puffadás, a nem nekem való étektől, majdnem átvitt a másvilágra. A házról nem maradtak saját emlékeim, mások meséiből festettem meg magamnak a hajdani képet. Egy valamire azért tisztán emlékszem, a hézagos kerítésre, ha tehettem kibújtam rajta, és a ház mögé rejtőzve figyeltem az utat, a vonuló hangyákat, a madarakat. Ezt a házat, az eszmélés házának hívnám, itt csodálkoztam rá először, erre a keserves világra.
Az új háznak, ahová négy esztendős koromban beköltöztünk, már minden kis zuga kitörölhetetlenül belém vésődött. Ezt a házat, melynek az udvar felöli vége hiányzott - bombázáskor leomlott, mondták – a kitelepítés előtt, svábok lakták. A gerendába beégették az 1886-s számot. Anyám szerint ekkor épült. Olyan volt ez a ház, mint egy öreg cipő, amit rendre talpalni kellett, ahelyett, hogy kidobták volna. Ha jött a tavasz, jött a kőműves is, valahol mindig falaztak, javítottak rajta, pedig jobb lett volna, porig romboni ezt a vénséget. A ház, melyet hiába renoválgattak, öreg maradt, dohos szagú, a mennyezet sötét fagerendás.
De mégis, egy más világot adott nekem ez a vén ház, gyermek játszótársaim lettek, emberek vettek körül, nem csak állatok. A falusi nyüzsgés elvarázsolt. Gyermekéveim összes emléke ide köt, a testvéreim születése, az öreg, róka kinézetű Kadét kutyánk, a hatalmas orgonabokor, a tégla kerítés mellett, a tövében elbújhattam, békére lelve, olvashattam kedvemre. Emlékeimben a házat a szegénységgel és reményteli fiatalságommal kötöm össze. Életem útján, már a ködös messzeségbe veszik. Ha nevet adnék a háznak, akkor a reménység házának nevezném el.
Az évek szaladtak, úgy hulltak egymásra, mint az agyonolvasott könyv lapjai. Az úton sietve hagytam el a gyermekruháim, a leányságom, és immár hárman költöztünk be egy irdatlan nagy tömbház, apró szobájába. Ez a ház is öreg volt, mint a többi, mint a város maga. Zajos, csatorna szagú, dohos lakásaival, patkányok hadával együtt is szerettem. Életem itt, mint a kora tavaszi nap ragyogása, nem láttam fényében a nyomorúságos szegénységet. Ebben a házban vidám gondtalannak tűnő évek teltek, melyek oly könnyedén eliramlottak, mint a nyáresti könnyű fuvallat. Ez a ház, a boldogság háza volt.
A kis szobát kinőve, mentünk az úton tovább. Egy tó partjára érve tudtam, hogy hazaértem. Felépítettünk egy csöppnyi házat, eddig nyújtózhattunk, a mi takarónk eddig ért, de a ház nem hozott szerencsét, csak gyászt és magányt. Így vált ez a kicsi ház, a boldogtalanság házává.
Új életem kezdődött, új házat építettünk a kicsi ház elé. Nem költöztem többé, ez a ház már csigaházként tartozott hozzám. Taposómalommá vált az életem, munka és munka, nehézségek és gond, szürke hétköznapok, és apró örömök töltötték meg. Már rég nem csörög az óra hajnalban, szabad vagyok, unokák boldogítanak, az öregség nyomorít. Ez a ház a dolgos évek háza, mely biztos menedéket nyújtott mindig, melyből egyszer majd elvisznek, életem utolsó házába, az öröklét házába, mely ott áll az út végén, és rám vár.
 

Markovic Radmila: Kék kabát a betonon

Egy sikoly: mamám,
és nincs tovább.
Valaki ott fekszik az
eső-áztatta betonon,
széttárva keze, lába,
csak a kabátja, az kék,
épp olyan, mint az enyém.
Körülötte, onnan fentről
lebegve nem látszik semmi,
üresen tátog a szürkeség,
föntről, a magasból
egykedvűség néz,
nincs érzelem, nincs félelem,
lejjebb ereszkedve még mindég
nem változik semmi, épp semmi,
csak annak, ott a betonon,
a kabátja kék, épp olyan,
mint az enyém.
Lassan, mint ahogyan a
csiga sétál eső után,
egészen leereszkedve
ismeretlen hölgy arca rajzolódik ki,
félrefordított fejjel, csukott szemmel
ott fekszik, ott fekszik
az eső-áztatta betonon.
Ismeretlen. Mit akar itten,
mert a betonon én vagyok,
itt az idő, a kabátom nem adom.
Az én szempillám emelkedik.
Egy kétségbeesett arc kiáltozik:
"Lát engem? Hall engem?"
- Igen - feleltem én.
Továbbment minden a maga útján,
van reggel, délben tizenkettőt üt az óra,
estefelé sötétedik, éjszakát csillagok
fényesítik, fehér köpenyek sürgölődnek,
én a kék kabátom szorongatom, és
nem adom senkinek, nem adom senkinek.

Kapolyi György: Mese, a dolgok, és hitek fontosságáról

Hát, igaz, ami igaz, és az igazság sosem kedves, még távolról sem emlékeztet egy tündérmesére…
Egy fontosnak ítélt tettnek a bukéja az, hogy az ellenkezője is igaz.
Hitek, és fontosságok nélkül nem lehet élni, mert azonnal előtérbe kerül a tény, hogy az ember élete, a maga módján monoton, szürke, és fenemód múlik.
Ha a felismerés valakit kuncorálásra fakaszt, az népies megközelítésben, egy hülye.
Ha meg összedönti, akkor depressziós, ami állapot kezelhető, eredmény nélkül.
Köztudott, hogy az okozat kezelése, nem szünteti meg az okot, akkor meg miről beszélünk?
Hogy mire gondolok? Tulajdonképpen mindenre, de mondok egy példát:
Mondjuk valaki írásra vetemedik, száz jó kritikát kap, ami örvendetes, de mi változik?
Ha száz elmarasztalásban van része, az nem szív derít, de mi változik?
Ha olyan szerencsés, és van, aki szponzorálja, és kiadják az írásait? Akkor mi változik?
A közönség olvasási igényei nagyon gyatra méretekkel bírnak, és akit mégis érdekelne, az ajándékba akar kapni kötetet. Érthető, mert ha netán nem olvasná a benne foglalt gondolatait az elkövetőnek, akkor mi van?
Rá nézve, nincs tétje sem az olvasásnak, sem annak ellenkezőjére. Nem veszít semmit, legfeljebb nyer vele egy csomó időt másra.
Mert teszem azt, ha Hamlet atyjának szelleme, nem tudom mit válaszolt a jelenés láttán keményen begazolt Yoriknak?
Na, bumm. Kinek lesz ettől gyereke? Mondaná egy reális értelmiségi.
Sokan nem írnak semmit, és mégis ugyan úgy megússzák következmények nélkül, mint egy sikeres író.
Hogy nem keserítik meg életüket egy kilátástalanság élményével, hát ezért nem lehet valakiket elítélni…
Nekik is egy életük van, és szívesebben laknak jó körülmények között, nyaralnak Havaiban, tengődnek biztonságban és kényelemben, mint eladósodva, egy szoba- konyhában, a hagymázas gőzeik lila ködeiben.
Ezért inkább lángost sütnek, amit nem is kell nekik csinálni, ha van alkalmazott.

Viszont sosem tudják meg, sosem élhetik át az írói szabadság káprázatos élményét, az önhipnózis bűvöletét, mikor el tudod hitetni magaddal, hogy amit teszel, az egy misszió, egy közösségért hozott áldozat, és ücsörögsz a saját magad építette piedesztálon, mert te, a társadalom felett lebegsz, mint egy furcsa szag, ami valaha illatnak indult.
De ez mind nem a lényeg. Találd meg a vak hitedet, és ne kutakodj mélyebben a dolgok mögött, mert még találsz valamit, aztán nem tudod mitől vagy szerencsétlen.
Higgy bármiben, és beszélj be magadnak bármit, ami segíthet kilátástalan tevékenykedéseidben, mert nem fogsz tudni élni.
Ne törődj a másokkal, ha akarod, írjál verseket, prózát,- csak helyesírási hibákból,- írjál hosszút és unalmasat, rövidet és okosat, egészen mindegy, írj magadnak, és olvasgasd időnként, hogy lásd,- élsz.
Ne szívj mellre semmit, élvezd, mekkora hülye is vagy, és álmodd a magad kreálta álmaidat, azok legalább a tiédek, és olyanok, amiket szeretnél.
Ugyan úgy fog sütni a nap, fújni a szél, szólni a dal, és ugyan olyan szépek maradnak a lányok, mint régen.

Majd meglátod…

Kép: Kapolyi György alkotása

Kolumbán Jenő: Arckép percnyi késéssel, avagy az elidegenedés éneke

Nézem szád sarkában azt a
keserű, és makacs ráncot.
Szemedben látom a közönyt,
és nem látok benne lángot.

Érintem félve a hátad,
eltaszítja a kezemet.
Negatív pólusú lettél
hiába az igyekezet.

Termeted vékony, és szikár.
Nőre ezt mondani lehet?
Ölellek teljes valómmal,
de nem válaszol a kezed.

Versemre csak annyit szólsz:szép.
Mit jelent ez, én nem tudom.
Azt tudom agyamba vésve,
hogy együtt mentünk, egy úton.

Kezem kezed mellett bénán.
Bizonytalan ez az érzés,
mert nem szeretném, hogy ellökd.
Legyőzve hát a kísértés.

Kedves arcod darabokban...
A kor, vagy furcsa fájdalom?
Nem szólsz, megfőzöd a kaját,
én meg a versem mormolom.

2016.05.20.

Riba Ildikó: Tavaszi éj

kék ég beborul
hűs eső cseppen csipp-csepp
felhő párnája
dundin duzzad s vészt jósol
pihe madár fészkén fél

két kicsi gomba
piros kalapot emel
széllel felesel
gallért fázva összehúz
bocskort szorosan befűz

pitty-patty békatalp
ugrándozva tócsában
ritmusra csattan
párja boldogan brekeg
ebihalak hada kelt

égen félhold kel
csillagfény kísérettel
ágon hintázó
szélből készült köpönyeg
lengedez szelídséggel

erdő népének
szentjánosbogár-füzér
búcsúzót int még
s fáradtan aludni tér
holnap új nap mond mesét

Kapolyi Noémi: Az alkimista

Rengeteget gondolkozom az utóbbi napokban, hiszen van időm rá bőven, mást sem teszek csak emlékezem, merengett az alkimista.
Üldögélt naphosszat, bár idősödő ember volt, éles emlékezettel gondolta végig az egész életét az elejétől kezdve.
Tulajdonképpen az édesanyja mindent megengedett neki, késői gyerek volt, azt tehetett amit csak akart, a szülei és az összes nővére imádta, milyen szép is volt ez az időszak.
Aztán nem érdekelte semmi, a tanulásban nem jeleskedett, de szorgalmasnak sem volt mondható, csak töltötte a serdülő éveit, egyre jobban unta már az állandó kérdezősködést, hogy mit fog csinálni, ha felnő.
Unta a családját, senkit nem érzett közel magához, nem is szeretett már otthon lenni sem.
Aztán egyszer egy vásáron történt, hogy fellépett egy alkimista. és mindenfélével bolondította az embereket, csodatévő amuletteket is árult, meg pénzért az embereknek aranyat csinált sárból, amit a vevőknek kellett magukkal hozniuk, aztán a mutatvány végén azonnal felszívódott.
Nem sokkal utána a pénzekről lejött a sárgító festék, és azok is csak agyagból formázottak voltak, amik ha víz érte őket olyan sárrá váltak, mint amit az emberek vödörben vittek a mutatványosnak.
Volt is nagy felháborodás, mindenki az alkimista után eredt, de szerencséjére ő már messze járhatott, mert senki nem talált rá.
Na persze, az emberek még véletlenül sem néztek magukba, hogy a saját kapzsiságuk áldozatai, és a mutatványos csak meglovagolta a pénzéhségüket.
Ez annyira megfogta őt, hogy az volt az a pillanat, amikortól tudta, ő ezt fogja művelni ha felnő, ez igen, ez valami, lóvá tenni ennyi embert a saját butaságuk révén!
Ettől a naptól fogva minden vásáros napon ott volt a téren, és nézte a mutatványosokat.
Főleg akkor figyelt nagyon, ha soha nem látott vándor mutatványos érkezett, akkor szinte biztos lehetett abban, hogy valami rászedés is lesz a produkciók közt.
Egy alkalommal a mutatványos, aki alkimistának nevezte magát, mindenféle ballonokkal érkezett, amelyekben aranyat csinált bármiből, ő le nem vette a szemét az alakról, aki mikor befejezte, és sietősen pakolt az induláshoz, megkérdezte, mi tetszett neki a leginkább.
Ő azt felelte, hogy szinte bármi áron szeretné elsajátítani ezt a mesterséget, ahogyan mesterien ki tudja használni a mohóságot. Mert ezek a vevők megérdemlik a jussukat, nem okulnak és nem tanulnak.
Aztán megkérdezte az alkimistát, nem vinné-e magával, mint segédet, neki elég ha enni kap, és szállást éjszakára, akkor meg is egyezhetnének.
Ekkor még kérdezősködött tőle egy darabig a mester, hogy ha elcsatangol vele, indulnak-e majd a keresésére, vagy esetleg szökik valami elől?
De ő rendre megnyugtatta, hogy haza nem fog menni, futnia meg nem kell senki elől, mert semmi rosszat nem csinált.
Végül a mutatványos azt mondta, jöhet vele, ha nem lesz a terhére, csak most már siessenek, mert a varázslat- ahogy nevezte- nem tart ki már sokáig.
Kapta magát, és a csomagjával futásnak eredt, ő is kapott egy kisebb batyut avval követte.
A falu szélén bevetették magukat az erdőbe.
Rohantak kifulladásig. Aztán ő szólt a mesternek, hogy tudja-e az irányt, mert ha igen, hát mutassa meg, hiszen ő itt nőtt föl, jól ismeri az utakat, és azt is tudja melyiken kergetnék őket ha megindulnának.
A mutatványos északnak mutatott, azt mondta arra egy város van, úgy négy napi járásra, oda szeretne menni.
Így kezdődött az ő életútja, és ez után éveken át együtt rótták a világot, ő és a mester. De sok csalafintaságot elkövettek! Jaj de jó gondolni rájuk.
Amikor vándoroltak néha elidőztek a rengetegben elrejtőzve, és ilyenkor tanulhatott igazán, nem kellett sietni volt idejük bőven. Kísérleteztek is, de ezek általában nem hoztak sikert viszont megtanulta lassan rengeteg anyag elnevezését és azt is, hogy hol fellelhetőek a természetben.
Amikor pihentek már ő maga egyedül is kísérletezgetett, mígnem az évek során egészen a mániájává vált.
Döbbenetes módon olyan anyagokat is elő tudott állítani ami levitte a lázat, vagy elmulasztotta a bélpoklosságot, a vásárokon nem kellett menekülniük, mert megbízhatóan működtek ezek a szerek.
De őt más foglalkoztatta igazán.
Az érdekelte, hogyan tudna valami olyasfélét létre hozni ami a lélekben okoz változást, például olyan port készíteni, amelytől a hazug ember igazat mondana és akármit próbálna sem bírná hazugság elhagyni a száját.
Vagy ha hazudna akkor például artikulátlan hangokat tudna csak kiadni a torkán.
Akármilyen szépen is ment a soruk, evvel a feladattal nem tudott megbirkózni.
Egy alkalommal a vásárban megjelent egy asszony, fátylat viselt az arca előtt, de nőszemély volt az biztos, mert szoknya és főkötő volt rajta.
Azt mondta valami bélbaja van neki arra kérne gyógyszert.
Én elmondtam, ha nem bélpoklos akkor nem biztos hogy használni fog, ezért inkább ne fizessen semmit, csak vigye, és igya meg egy kis vízzel, aztán ha hat hát örüljünk neki.
Két napos vásár volt, nem kellett hamar tovább állniuk ráadásul senki sem szidalmazta őket a szereik miatt. Csak üldögéltek az árokparton, és pihentek amikor az asszony megjelent.
Odajött hozzájuk, és csak annyit mondott, hogy köszöni a szívességet, használ a gyógyszerünk, de mivel pénzt nem fogadtunk el érte, avval fog fizetni, hogy amire a legjobban vágyom az teljesül.
Na hiszen, gondoltam, de azért szépen megköszöntem neki a jó kívánságát aztán visszaültem az árok füves szélére gazlevelet rágcsálni és bámészkodni.
Amikor újra útra keltünk az első hosszabb pihenőnél előszedtem a kis laboratóriumomat, és nekiláttam kedvenc feladatomhoz az igazság pirulájának az elkészítéséhez.
Kezdtem összeszedegetni a hozzávalókat, gyógyfüveket, és némi száraz bogárpáncélt, amit találni lehetett. A patakhoz érve aztán észrevettem, hogy a partján álló köveken valami fényesség van.
Szépen fogtam egy üvegedényt és elkezdtem gyűjteni bele ezt a fénylő anyagot, mintha kemény por lett volna, a dugóval lassan söpörtem az üvegembe, arra gondoltam talán tündérpor lehet, de nem tudtam megállapítani, mert ugyan hallottam már efféléről csak épp nem láttam még, akivel eddig beszéltem még az sem látta.
Aztán a szokásos módon elkészítettem a főzetemet, majd a lepárlást követően a maradék masszát kis pirulákká nyomkodtam össze és megszárítottam.
Arra gondoltunk, hogy majd a következő vásáron kipróbáljuk.
Így is történt. Hangosan kiáltoztunk, hogy itt az igazságmondó pirula, aki beveszi az az igazat fogja mondani ameddig a hatása el nem múlik.
Az első vállalkozó pedig ingyen ki is próbálhatja.
Egy kisebb társaság állt meg nemsokára előttünk, és a legnagyobb hangú köztük odakiáltott nekem, hogy ő bizony kipróbálja, mert sosem hazudik, és bátor is, így nem is fél bevenni.
A többiek nevetgélve körülállták, biztatgatták, hogy akkor essen neki, had lássák.
Be is kapta a kis bogyót és lenyelte. Mindenki csendben állt, fürkészték az arcát, várták a hatást, aztán legyintettek egyet, hogy úgyis csak humbug ez is. Én marasztaltam az urat, hogy várjon még hiszen a hatáshoz idő kell. De aztán ő is csak a vállát vonogatta, és elment a többiek után.
Alig pár perc múlva jöttek vissza hozzánk mindannyian.
A kipróbáló zavarodottan nézett egy darabig azután megszólalt:
-Azt hiszem hogy érzem, mert ez bizony használ-mondta.
A társai igen csak csodálkoztak rajta. Aztán az egyik megkérdezte tőle:
Aztán mondd drága jó barátom, mit érzel?
-Hát igazából semmit, de drága jó barátod ám neked a jó öreganyád, nem is tudom, ki futott el sunyi módon a legutóbbi ütközetben, amikor mellettem kellett volna lenned! Láttam ám, csak nem szóltam róla, de itt nyom a lelkemben!-avval a szívére mutatott.
Mindenki elnémult, senki nem akart visszabeszélni.
Aztán egyikük megkérdezte mikor múlik el a hatása a szernek, én elmondtam neki, hogy ilyen kis pirulának nem tart majd sokáig.
Szépen elballagtak ezután, de igyekeztek egyetlen szó nélkül kivárni a hatás elmúltát.
Innentől kezdve valahogy híre ment a pirulámnak, egyszerre csak keresni kezdték, aztán egy alkalommal a palota díszegyenruhásai jöttek hozzánk, hogy a király kéret bennünket.
Öreg, jó tanítómesteremmel együtt mentünk el a palotába hintón, mert azt küldtek értünk, és a király színe előtt be kellett vennie a palotabeli hű alattvalóknak a pirulámat.
Képzelhetik, mekkora botrány lett ebből.
A hű alattvalók, akik egytől-egyig a király előtt hajbókoltak naphosszat most a felséges úr minden kérdésére csak mekegés szerű gurgulázásokat tudtak hallatni, egyesek még kínosabb helyzetben saját torkukat elszorítani próbálva sikoltozták el a valós véleményeiket.
A király egy darabig csak ült egyre vörösödő arccal, aztán olyan hirtelen ugrott fel a trónusáról hogy a mellette állók félreugrottak ijedelmükben, majd pedig úgy elkezdett őrjöngeni, hogy gyakorlatilag  pár pislogásnyi idő alatt kiadta a lefejezési parancsot a fél udvarára, és követelte, hogy a bakó a munkát azonnal kezdje meg. A palotaőrök kettesével,  hármasával tuszkolták ki a szerencsétlen igazmondókat, a nyitott kapuszárnyakon át pedig csak a tompán kongó koppanásokat lehetett hallani, ahogy a penge a tönkhöz verődött.
Amikor vége szakadt a vérontásnak, merthogy elfogytak az emberek, a király rám nézett.
Aztán azt mondta, most legalább tudja hányadán álltak, viszont nincs tanács, és kancellária és semmi, mindenkit újra kell választania, és ezt az egész rettenetet nekem köszönheti.
Most itt ülök a tömlöcben, és várom a király döntését, mi lesz velem.
Az őrök azzal nyugtatgatnak, hogy már elcsitult a király haragja, belátja, hogy csak az igazságot hallotta, semmi mást, ezért valószínű, nem fog kivégeztetni. Jó esetben még az is megtörténhet, hogy udvari alkimistája lehetek.
De persze lehet, hogy csak megnyugtatásnak szánják, pirulát meg nem tudok adni nekik, mert a király elkérte a maradékot. Szegény mesteremet elengedték, ő elment Isten hírével és avval a tudattal, hogy én odaveszek.
De reménykedem, mert mostanában a király küldött ide nekem meleg ruhákat, és minden nap jó ételeket hoznak, a foglár szerint ez annak a jele, hogy nemsokára a palotában szolgálhatok majd.

Tóth Sarolta: A sors parancsa

Állok magas hegy tövében,
elszédülök amint nézem.
Egy nagy kővel kell felérnem.
Görgetem a nehéz követ,
Szüszifosz parancsot követ.
Megállnék, de nem tehetem,
ha a követ elengedem,
visszagurul, le a földre,
görgetnem kell mindörökre.
Lábam fárad, nem lépeget,
megáll helyben, mint a cövek.
Három hajcsár jön mögöttem,
ostorcsapásra hörögtem,
de a követ tovább hajtom,
ez lesz az utolsó harcom.
Verejtékem bőven csorog,
de a tetőre feljutok.
Ráülök a durva kőre,
de az megindul előre,
legurul a hegy tövébe.
Sorsom átka beteljesül,
lábam sajog, fejem szédül,
kő kövön nem marad végül.
Jómagam is kővé válok,
így teljesült be az átok.
Görgessétek követeket,
szüszifoszok ne legyetek!

Kép: PsArtnapló - Sziszifusz

Tomor Gábor: Strázsa

Olykor felötlötök:
egykori vétkek, hibák,
kétségek, félszek,
elharapott szavak!                          
Ha bántasz is, őrködsz –
segítesz, emlékezet.                                           


A kép Király András munkája, a Bármikor tudnék sírni című tárlatáról.

Kőhalmi Levente: Tisztán

Tegnap meghaltam újra!

Életvizem palackja homokszáraz,

miként tévedéseim útja.

Totemek megvadult tánca

mellettem csak ócska álcája,

torz bensőmnek koptatott mintája.

Hullafolttal érkezett ez éj,

s lehelte bőrömre titkait.

Apró ajkáról, mint női szeszély,

szaggatta szürkületnek acélláncait.

Mindent feldúlva jött éjszakai fény,

tánca simítva bőröm ráncait,

meglátta bennem mi erő s erény,

midőn vázam leokádta húsruháit.

Álltam acélszín meztelen,

s a köd eszmélt először rám,

majd hold táncolt lelketlen testemen,

mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán

s az arannyal körbefont ónserlegen.

Taszított rajtam hűsítő harmatkorty,

azonnal látta, azonnal és tisztán,

hogy nőnek szirmok dizőz testemen,
buján, édesen, elevenen, de tisztán.

Kolumbán Jenő: Anyasirató

Anyámtól rossz fogat örököltem…
Ő amúgy jámbor és szelíd volt
én magamat folyton öldököltem.

Jámbor és szelíd volt, és szeretett.
Elfelejtettem ki volt nekem.
Nem is álmodok róla kedveset.

Elfelejtettem hogy ő volt nekem.
Fényképen ismerős-idegen.
Arcomat nézve én őt keresem.

Fényképe még ismerős- idegen
- nem mozdul a lelkemben semmi -
Keserű könnycsepp sem szemszögleten.

Lelkemben régen semmi sem mozdul
és fáj hogy nem fáj a hiánya.
Az önvád fülembe vádlón mordul.

Miért nem fáj nekem a hiánya?
Pedig nélküle vagyok árva.
Életem tűztem fehér hajába.


Kép: Kovács Margit alkotása

Riba Ildikó: Üzenet

időkapszula magam vagyok
utánam jövőknek mi mást
mint génspirálokat adhatok
örökségül egy villanást

életünk valódi záloga
sejtekben búvó rejtelem
a jövő katalizátora
segít megtalálni helyed

a múltat tanulmányozhatod
feltárja szemérmes titkát
hogy kincsein csodálkozzatok
kősziklán hieroglifák

Kapolyi György: A mókus

A mókust, soha senki és semmi nem zavarta. Naphosszat ugrándozott fáról - fára, makkal és dióval dobálta az arra járó állatokat, telitalálat esetén majd lebukfencezett az ágról annyira nevetett. Az állatok nem bosszankodtak viselkedése miatt, mert idétlen jelenléte némi derűt varázsolt a szürke hétköznapokba.
Történt egyszer, a mókus a bagollyal akart beszélni, és nagy megrökönyödésére az odúnál álló kakukk közölte vele, előre be kell jelentkezni, mert a bölcs madarat az esze miatt tisztelettel kell kezelni, nem lehet berontani hozzá, mint a szélvész.
A mókus egészen elképedt.  Eszébe jutott, a minap a vakondtól hallotta, kút és alagútfúró zsenialitása miatt az egész erdő nagy becsben tartja.
A mosómedve mosóversenyeken egymás után nyeri az erdei bajnokságokat, a vörösbegy dalversenyeken egyéni és örökös bajnok, a keresztes pók két fa közé olyan hárfát font, hogy az esti szellő a legszebb altatódalokat játssza a remek hangszeren.
A mókus rádöbbent a megrendítő igazságra.
Ő valójában nem tud semmi olyat produkálni, ami miatt az állatok számon tartanák. Teljes erejéből gondolkodott, az utolsó pillanatban eszébe jutott a megoldás.
Az állatok között neki van testméretéhez képest a legszebb, a legnagyobb és legdíszesebb farka.
Elrohant a búvópatakhoz a víz tükrében megcsodálni ékes zászlaját. Délceg pózolása közben-bár igyekezett a realitás talaján maradni - elragadtatással bámulta pompás önmagát.
Hazafelé ugrándozva egészen kivirult. Maga volt az elragadtatás.
Ahogy besötétedett, lakófája tövében kis örömtüzeket gyújtott, hogy az arra kószáló állatok minél jobban láthassák és csodálhassák remek végtagját, és ezen túl, tiszteljék.
Ahogy mámorosan sürgött-forgott a kis tüzek között, valahogy lángot fogott bozontos farka, egy szempillantás alatt leégett minden szőre. Nem maradt más, mintegy kormos, füstölgő, vékony hosszú nudli, ami híján volt mindennek, ami tiszteletreméltó. Szégyenében sötét lombok között keresett menedéket.
Később szőre újra nőtt, viszont megtanulta, mi az állapot és érdem közötti különbség.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: Az elkésett levél

Postára adtam egy levelet,
rábíztam a levélre fontos híreket.
Pontos volt a cím minden adata,
de a címzett a levelet meg nem kapta.
Vártam a választ, ám hiába,
üres maradt a leveles láda.
A címzett is várt, de csalódott,
mert a levél elkallódott.
Ha palackpostára bízom,
talán előbb is célba juttatom.
Valaki kifogta volna,
a címzettnek eljuttatja.
Ám a postás vicces legény,
kézbesítésre nem serény,
szemétben landolt sok küldemény,
nem került elő soha, tünemény.
Levelet kapni nagy öröm lett volna,
szerelmünk most is boldogan virulna,
tréfás postás széjjel tépte,
legyen hasonlóban része!

Kádár Sára Hajnalka: Kálvária

Margitka a város betondzsungelében él ide s tova már harminc éve, s a természet szépségeiből vajmi keveset láthatott. Az átelleni blokk előtt ugyan senyved egy nyeszlett szilvafa, kis élő sövény is kapaszkodik, itt ott fű is próbálkozik, de a sok lábnyom esélyt se ad neki a maradásra. Beton, por, autók, ez a természet itt.
Hátgerincét is próbára tette az idő és a stressz, gyakran fáj a dereka, a gyógyszerek csupán ideig-óráig hatnak, s többet ártanak gyomrának, mint amennyit használnak a fájdalomra. Orvosa tanácsára gyógyfürdőre kezdett járni, és fél évre megszabadult a kellemetlen gyötrelmektől. Eleinte az ország másik felébe utazott kezelésekre, de kiderült, hogy a közeli, csodaszép Sólyom-kő aljában megbújó fürdő nemcsak a testével tesz csodát, de lelkének is gyógyír.
A tavaly kivirult ott. Óriási hegyek ölében kucorodik a kis fürdőváros, közepén a szépséges Csukás-tóval, mindenütt zöldell a világ, karnyújtásnyira van bokor, fa, erdő. Csodás látvány, amint kora reggel az eget súroló hegy mögül kibukkan a tűzgömb, méltósággal elillan a köd, s az éledező madársereg trillájának szimfóniájában fellobban az elszürkült lélek. Két hetet volt ott akkor, és újjászületett!
Az idei langyos tél, majd az esős, szeles tavasz meggyötörte testét, lelkét. Már csak azzal vigasztalta magát, hogy közeledik az idő, s újból ott lehet e mesés üdülőn. 
Meg is kapta a jegyet - havi nyugdíjának a felét kellett befizetnie érte -, s felszabadultan csomagolt. Nem kellett sok dolgot vinnie, hiszen ugyanabba a szállodába megy, ahol az elmúlt évben üdült. Van törülköző, fürdőköpeny, hajszárító. Nagyszerű, elfér a kisebb kerekes bőröndjében mindene, hiszen a lépcsőkön, a vonaton csak meg kell emelnie a csomagokat, s ez nem tenne jót neki.
 Végre, ott állt a csillogó szálloda recepciójánál. Otthonos melegség járta át, öröm és megnyugvás, az elkövetkező napok ígérete. Ment is minden, mint a karikacsapás! Kezében az ajtókártyával indult az első emeletre, s a bőrönd kerekei is nevetve csikorogtak.
    Nyílt az ajtó, a szobában koromsötét volt. Tán, alszik a szobatársa, ezért      halkan az ablakhoz tapogatózott. A sötétítő nem volt behúzva! Kilépett a teraszajtón. Esti homály fogadta. Beépített tetőtér volt ott, hideg, nyirkos és két kopott fotel. Jobbról kevéske fény csillant meg, és egy másik ajtó. De zöld erdővel borított hegynek nyoma sem volt, csak tenyérnyi résen szűrődött be a fény, s a kék ég kis    darabja! Margit csak állt ott kábán, elgyengült lábakkal, rémülten. Mi történt vele, üvöltött benne az ijedelem! Lábujjhegyre állt, s úgy nézett ki. Hiába. Ennél többet nem látott. Visszabotorkált a szobába, felkapcsolta a villanyt. Az ablak sötéten bámult rá. Úgy érezte magát, mintha kriptába zárták volna! Szívét szorította a fal, a sötét. Tántorogva lépett ki a szobából. Épp odaért a szobalány.
- Jól van?- kérdezte tőle.
- Nem, nem  értem - motyogta - Sötét van, hol az erdő, a nap, a madarak?  Mi történik velem…
- Tessék megnyugodni, nincs semmi baja. Az első emelet legtöbb szobája ilyen, modernizálták, bővítették az épületet, ezért beépítettek a teraszok itt.
- De, a zöld erdő, a kék ég…
- Van villany, neoncső, ne tessék nyugtalankodni. Ide a szakszervezeti jeggyel érkezők kerülnek általában, meg az idősebbek, fecsegett tovább a lány, ők úgyis kezelésekre járnak, s délután pihenhetnek nyugodtan. Jó időben meg ki lehet menni a szabadba sétálni.
- De hol van a nap, a madárdal?- motyogta, mint az elakadt lemez.
Összeszedte magát, s vergődő szívvel ment vissza a recepcióhoz. Az ott üldögélő hölgy közönyös unalommal hallgatta, és Margit ablakos szoba kérésére elutasító választ kapott.
-     Nincs másik, foglaltak!
-    Talán felszabadul a napokban egy, hátha addig kibírom, nézett reménykedve rá.
-    Nem hiszem, - s máris elmerült a számítógép képernyőjében.
Szorongva, tanácstalanul kullogott vissza a sötét szobába. Végig dőlt az ágyon, s csak feküdt ott kábán, zsibbadtan.
Ajtónyitásra rezzent fel. A szobatársa érkezett, s Margit láthatta rajta ugyanazt a döbbenetet, amit ő élt át korábban. Kati, a szobatársa, falun élt, zöld udvaros, kertes házban. Hiányolta ugyan a fényt, de a fáradtság, a hosszú út megtette hatását, hamar elaludt. Ő is.  Amikor felébredtek koromsötét volt, villanyt gyújtottak, hadd lássák az időt. Reggel nyolc óra volt.
- Menjünk reggelizni, majd az orvoshoz- szólt Kati.
-  De én nem bírom itt, szorít a mellkasom, mintha nem lenne levegő.
- Nincs mit tenni, jöjjön. Csak megszokjuk.
Lementek az orvosi szobába, vizsgálatra, kezelés felírásra.
A folyosókon napfény, bokrok, fák az ablak előtt!
Margitnak magas vérnyomást, szapora szívverést mért az orvos.
- Ezzel ma nem lehet kezelést csinálni - mondta.
- Nincs nekem bajom, csak a bezártság érzése, a beépített ablak nélküliség okozta - védekezett.
- Értem, tessék szólni, adjanak másik szobát. Ez klausztrofóbia, nem tréfa - mondta az orvos.
- Szóltam a tegnap, de nem volt üres szoba.
- Nem? –bámult el a doki - Biztosan kerül ma, tessék csak visszamenni.
A recepciónál sok új vendég várakozott. Felcsillant benne a remény. Lesz szoba ablakkal, hiszen új vendégek is jöttek. Álldogált ott egy keveset, de nem mert odatolakodni. Felment hát a második, majd a harmadik emeletre. Halkan lépegetett a folyósón, csak innen - onnan szüremlett ki hang csupán. Nem értette a dolgot. Bátorságot vett magán, és bekopogott az egyik ajtón. Semmi válasz. Bekopogott a másikon, a harmadikon. Semmi. A következőn kinézett valaki.
- Kit keres?- érdeklődött.
- Csak nézem, hogy van-e szabad szoba - felelte halkan.
- Persze, csupán két szoba foglalt még az emeleten - hallotta a választ.
Visszament a hallba, a vendégek már megkapták a szobáikat. Nagyot sóhajtva lépett a recepcióshoz.
Elmondta problémáját, az orvos tanácsát, s reménykedve várta a megoldást.
- Mondtam, nincs másik szoba, esetleg a melléképületben, de át kell járni  kintről  a kezelésekre ide - hallotta.
- Van itt is szoba, és hideg van kint most áprilisban, meleg fürdő után kész betegség lenne átjárni a szabadban - makacsolta meg magát.
- Ez van, megszokja - és hátat fordított neki a hölgy.
- Szédült az izgalmaktól. Felment a sötét kriptaszobába. Istenem, egész évben napfényre, zöld erdőre, madárdalra vágyott! Miért, miért van ez! Elsírta magát. Összecsomagolt, és bőröndjével lement a fogadóasztalhoz.
-  Hazamegyek, kérem ráírni a jegyemre, hogy két napig voltam itt - mondta.
A recepciós csak bámult rá elkerekedett szemekkel. De Margitka nem engedte szóhoz jutni.
- Testi, lelki feltöltődésre jöttem, nem bezártságba, sötétségbe, vesszen a jegy ára, de nem maradok itt. Otthon majd beszámolok erről a megyei újságban - tette hozzá keserű daccal, és leült, hogy megvárja a papírjait. Nem tudja mennyi ideig ülhetett ott, amikor odament hozzá a recepciós nő, és halkan súgta.
- Várjon, mégis találtam egy szobát fent, ablaka is van. Maradjon, nem kell azonnal panaszra menni.
Margitka csak nézett maga elé, s nem hitt a fülének.

Tomor Gábor: Siker

Indokolnak, érvelgetnek,
rafináltan hivatkoznak.
Ha úgy jó, a legkisebbre,  
még inkább a végtelenre. 
A célt elérve nyugtázzák:                                       
magukat íme igazolták.     
                              
                                        
                                                                                                                 
A kép címe: Hamis játékos; Gaál József munkája.
    

Kapolyi Noémi: Aurél

Egyre jobban bántotta Aurélt, hogy nincs nagyon hová ebédelni járnia.
A legtöbb helyen már megismerték, így akadt olyan vendéglő is, amelyiknek a közelébe sem volt tanácsos mennie, mert az elagyabugyálását is kilátásba helyezték.
Aurél remek vendég volt, enni is imádott, egyedül fizetni nem óhajtott.
Néha úgy érezte, ő a megpucolás és a megúszás fenoménja, de ahogy teltek az évek, igaz, neki is múlt az idő, de a nagyobbik gond az volt, hogy jóval kevesebb volt a vendéglő, mint eddig, néha órákat kellett utazgatással töltenie egy-egy ilyen jó programért.
Aurél egész listát vezetett arról, mikor és hol tartózkodott, és milyen módon távozott.
Unalmasabb napokon, amik bizony már rendszeressé váltak, amikor otthon maradt, nem akadt más szórakozása, minthogy elüldögéljen és lapozgassa a füzetét.
Nem is érdekelte a lakásán kívüli világ, gyakran arra gondolt, megteremtette ő már ezt saját magának, nem is fiatal, jó ez így.
Hosszasan elmerengett ilyen alkalmakkor egyik másik történeten, így utólag is igen jókat szórakozott rajtuk.
Emlékezett arra, néha olyasmi is előfordult, amikor nem maradt más, futva kellett távoznia.
-Na ja-állapította meg- akkor még tudtam futkosni nem úgy, mint ma.
Mivel egyedül élt, saját magával beszélgetett otthonában, ebben az volt a jó, hogy ilyenkor meg is válaszolgatta hangosan felmerülő gondolatait, ráadásul így olyan választ hallhatott, amivel egyet tudott érteni.
Így sosem kellett felháborodnia semmin, és nem is zaklatta fel magát.
Aztán végre egy kis pezsgés lett az életében, mert újabb vendéglőre bukkant.
Az ajtó levélnyílásán pottyant be az ismertető, amin nagy színes kép mutatta az éttermet, alatta pedig betűk sora ecsetelte a hely kiválóságát, és a séf tehetségét.
Aurél felhívta a telefonszámot, asztalt foglalt magának.
Aztán előszedte szekrényéből az alkalomhoz illő ruhadarabokat, és egy pár fényes fűzős bőrcipőt.
Majd nekilátott a felöltözködésnek.
Olyan kellemetlenül érezte magát, mintha a levegője is kevés lett volna.
Csak gombolkozott, és igyekezett behúzni a hasát, de akkor sem látta mi a fenét is gombolgat az ingén. A tükör elé állt, hogy folytassa, mire befejezte egészen kiverte a víz.
Aztán elengedte magát, és nagyot fújt.
Kis pattanó hangot hallott, aztán kényelmesebb lett az ing, végre kapott levegőt.
Így már könnyebben húzta fel a nadrágját, ami elől semmi esetre sem akart összeérni.
-Sebaj-szólalt meg-majd az öv összefogja.
A cipő, hát lehet, hogy valami nem stimmelt vele, mert nem fért bele a lába, a rüsztjénél elakadt, és nem is ment tovább.
Amikor visszavette a mamuszát, hogy ne zokniban ácsorogjon a parkettán, futólag a tükörbe nézett.
Aztán visszarántotta a tekintetét, és újra elképedve belebámult.
-Istenem-szakadt fel Aurélból a döbbenet- ez lennék én?
Idősödő úr állt a tükörben, inge elől kinyílt, a trikója kibuggyant, a nadrág dereka teljesen szétállt és a rogyadozó nadrágszár mamuszos lábán pihent.
Tétován az asztalhoz lépett és kezébe vette a füzetét.
Szeme elidőzött kissé az ismert jó ebédek listáján, aztán már a dátumokat nézte, amelyeket nem figyelt eddig.
Évek teltek el azóta, és fel sem tűnt neki.
Csak élt otthon, és a volton merengett.
-Ilyen rég volt?-kérdezte önmagától.

A szomszéd lakásban élő idős nő újságolvasás közben összerezzent. Neszeket hallott a lakásból, a mellette lévőből.
Mintha egy régi szekrény ajtaját nyitogatnák.
-De furcsa, hiszen ott évek óta, amióta az öregúr eltávozott senki nem lakik-mondta ki halkan a gondolatait.
Aztán inkább bekapcsolta a televíziót, mert elunta már az olvasást.

Kapolyi György: Biztosító

A Szirom utca, unalmas, csendes egyhangúságában olyan észrevétlen maradt, hogy az idő hozta változásoknak elkerülte figyelmét. Észrevétlenül kilépett az időből, sem nem bontottak, sem nem építettek, még az utcán játszó gyerekek is úgy nőttek fel, hogy hangjukat sem hallotta senki. Még a macskák sem abajgatták a kertekben alacsonyan fészkelő rigókat.Ebben a kis utcában sorra nyíltak a biztosítók szerény üzletei, barna cégtábláikon, vajszínű betűkkel hirdették megnyugtató, bizakodásra serkentő jelenlétüket.
Hamar ismerté vált a Szirom utca, szájról- szájra terjedt híre, meg is indult a biztonságra vágyók zarándoklata.
Ki saját magának, ki gyerekének, anyjának, feleségének kötött élet és vagyonbiztosításokat, volt, aki szeretett kutyáját biztosította, macskát és papagájt viszont egyik üzlet sem vállalt.
Beszélik, még egy harmadosztályú táncosnő is kötött lábaira biztosítást, ami az utca lakói számára szenzációt jelentett, mert bevonult a Sziromba a művészvilág- mondogatták egymásnak.
Minden felélénkült, a lakók adni kezdtek kinézetükre, egész nap a kapuk előtt álldogáltak, és nézték a jövő- menő biztosításokat kötő embereket. Már egyenesen sikknek számított, a Szirom utcában lakni.                      Ha ismerőssel találkoztak, gyakran elhangzott, „Tudod drágám, nálunk a Sziromban”, vagy: tudja, a Szirom utcában ahol lakom…gondolom tudja, hol van a Szirom  utca , vagy: a Sziromban mások a társadalmi szokások, satöbbi. 

Olyan vehemenciával rázták a rongyot, hogy a jobbak kezdték szerencsétlenül érezni magukat, hogy nem a csodálatos utcában laknak. Minden virágzott és élt, a kis életbiztosítók remekül működtek, mindenki boldog volt.                                     

Kedd reggel történt, hogy új biztosító nyitott az utca végében. Feketére festett bejárata és kirakata meghökkentette az arajárókat, és mikor kiszerelték a cégtáblát, hát elakadt a bámészkodók lélegzete.
Fekete alapon, fehér betűk hirdették: HALÁLBIZTOSÍTÓ.
Az életbiztosítók hívogató táblái egészen elhalványultak, a szinte hideget és csendet lehelő új társuk jelenlététől.
Az első napok megdöbbenését felváltotta egy beteges kíváncsiság.
Restelltek odamenni, bámészkodni, úgy csináltak, mint akinek arra akadt dolga, és szórakozottan megtorpanva a kirakat előtt, gyorsan benéztek.
Az üveg mögül kedvesen mosolyogtak rájuk a szebbnél- szebb koporsómakettek, díszesen kivarrt szemfedők, és temetési kellékek. Libabőrös háttal siettek tovább, de a látottak okozta bizsergés és izgalom velük maradt.          Az üzletben a pult mögött, egy idősebb, feltűnően sápadt, sovány, feketeruhás férfi állt, aranykeretes cvikkerrel orrán. Megnyerő külsejű úrnak hatott, ápolt, hosszúujú csontos kezei mindig valamin matattak.
A „Faluszájának” becézett vénasszony nem bírta tovább, és belépett az üzletbe.
Valamibe meg kell nekem is halnom, ha nem megyek be, megöl a kíváncsiság -mondta reszkető hangon az izgalomtól.
Bent, hűvös félhomály fogadta, olyan megnyugtató légkör, hogy egészen megzavarodott.
Eltűntek a kinti zajok, lelkét megszállta egy ez idáig ismeretlen béke és nyugalom, kisimultak zaklatott lelkének összes ráncai.
A pult mögött álló férfi udvariasan meghajolt, és helyet mutatott a vele szemközti kényelmes karosszékben .A „Faluszája” leült, és csak merően nézte, a mosolygó férfit.                                     

Miben segíthetek önnek- kérdezte búgó, megnyugtató hangján.
Hát nem is tudom- hebegte a nő, én- igazság szerint csak nagyon kíváncsi voltam, mit jelent a halálbiztosító, én, csak életbiztosítóról hallottam idáig. Ó, már értem- nevetett a férfi, kíváncsisága teljesen érthető, így hirtelenjében én sem tudnék még egy halálbiztosítót említeni A biztosító iparban ez rettenetesen ritka szakág, de ezért figyelemreméltó.
Gondoljon bele. Az emberek szívesen kötnek különböző életbiztosításokat, és tapasztalataim szerint, mind élő ember. Hát hogy lehet egy életet biztosítani, amikor folyamatosan él a megrendelő, tehát semmiféle biztosításra nincs szüksége.
Ő maga a bizonyítéka annak, hogy él.
Az, hogy a biztosító nem tudja garantálni, hogy hosszútávon is élni fog, ez természetes.
Egy élő, éli saját életét, pontosan tudja, és ismeri, miről van szó.
De még sosem volt halott, semmiféle gyakorlata vagy tapasztalata odaátról nincs, inkább e tárgyban kéne biztosítékokat szereznie.
Az életben lehetséges fogódzókat nagy vonalakban megtapasztalta, na de a halálban?
Inkább az ismeretlenben kéne biztosításokat szereznie- nem gondolja?
Kényelmesen előhalászta faragott- csont szipkáját, belehelyezte keskeny cigarettáját, és rágyújtott. Tömör fehér füstje furcsa alakzatokban vonaglott a levegőben, majd eloszlott az üzlet légterében. Tömjénszaga volt.
Meggyőződésem, -mondta, arra kell biztosítást kötni, amiben részt kell, vegyünk, és semmiféle tapasztalatunk nincs annak mibenlétéről.
A vendég, megsemmisülten ült székében, és hallgatott.
Kérem, nézze meg kínálatunkat- szólt a férfi, és a falra mutatott.
A felderengő fényben, hosszú lista vált láthatóvá, az ajánlatokkal, és árakkal.
Hirtelen halál, baleset, betegség, az agónia hossza, zavartalan nyugalma, a szenvedés nyolc féle nagysága, különböző árfekvésben.
Külön táblázaton összefoglalva a temetés pompafokozatai, a mennybeemelkedés statisztériája, a tisztítótűz kellemetlenségeinek elkerülhetősége, mind- mind felárazva.
De mi erre a garancia, mi a biztosítéka annak, hogy amit megrendelek, az úgy is fog történni.- motyogta a döbbent vénasszony.
A biztosíték pontosan akkora, mint az életbiztosításé- válaszolt a férfi, a tudat, hogy tett valamit saját érdekében, megnyugtatja önt, és egy belső tartást teremt.
Leveszi önről azt a bizonytalan érzést, hogy nem tett meg mindent saját boldogulásáért.                                     A „Faluszája” felszabadultan és hatalmasan megkönnyebbülve lépett ki az üzletből. Frissnek és fiatalnak érezte magát, még dalra is fakadt volna, ha nem fél, valaki meghallhatja.
Igen- mondta hangosan magának. Ezt jól csináltad. Most már nemcsak életbiztosításod van, de halálbiztosításod is.
Most már csak azt kéne megtudnom, hol lehet a feltámadásra is biztosítást kötnöm.     

 

Kép: Kapolyi György alkotása

Kolumbán Jenő: Az Isten tenyerén

Barkázik a nyárfa
bizakodó ága,
tavasz közeledtét
reménykedve várja.

Rigó motoz halkan
tavalyi avarban,
trillázó madárhang
vidámság a dalban.

Erkélyemen ülök
hallgatom a pezsgést,
szívemről lepattog
a fekete festék.

Nagyokat is dobban
-néha már mosolygok-,
könnyebb lett a teher
 amit régen hordok.

Életet  kap újra
termékeny természet,
meglesem a csodát
tőle leszek részeg.

Bódultan bámulok,
nyugalom szállt belém,
hitetlenként ülök
egy Isten tenyerén.

Tóth Sarolta: Álmatlan éjszakán

Alszik az éjszaka,
virraszt a csend,
holt szerelmeim árnyéka
fel- feldereng.
Nyitott ablakomon
belép a szél,
matat íróasztalomon,
felkapja a papírhalmot, de
nem tépi szét.
Körbe táncolja a szobát,
fülembe súgja titkait,
tovább suhan az ablakon át,
kacagva még visszaint,
ásít a csend.
Hallani vélem kedvesem szavát:
"Aludj szívem, aludj tovább!"
Eső  kopog az ereszen,
füttyent a vonat messze,
belehasít a csendbe...
Gyűrött az álmatlan párna,
mocorog a lárma.
Libben a függöny fodros szárnya,
vihar dühöng - fénylik a villám,
dörög a menny..
Pirkad a hajnal, földre teríti bársonyát,
borzongva magára húzza paplanját,
alszik tovább az éj,fáradt a csend,
aludj tovább kedvesem!

Tomor Gábor: Könnyen viccelünk

Mottó: Amit érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni. (Lord Chesterfield, 18. századi brit politikus.)

Így kezdődött

Sümegi életrevaló ember volt, tarsolyában mindig lapult pár jó javaslat. Egykoron – már idejét sem tudni, mikor – egyszer csak azzal az ajánlattal állt elő:
– Ezután olyan vállalkozóval szerződjünk, aki fizet azért, hogy nekünk dolgozhat.
Barátja felkapta fejét s álmélkodva szólt:
– Nahát, remek ötlet! Feltaláltad a korrupciót!

Praktikus

 
Régen hallottam, olvastam (?), talán pontosan mesélem el.
Nem sok esélyt adtak a szülők lányuk házasságának. A lány ugyanis egyre csak azt hajtogatta:
– Utálom a férfiakat, mit tehetek?!
Anyja egyszer, megunva a panaszkodást, praktikus javaslattal szolgált:
– Vágj jó képet az egyikhez!

Korunk embere

 
Harcossal megint gond van. Volt már áthelyezve, kinevezték fontosabb tisztségbe, érdemei elismerése mellett megbízták megint mással, fizetése olykor két lépcsőt is ugrott az újabb és újabb beosztásokban. Mégis elégedetlen.
A megoldás nem várathat magára. Harcost hamarosan megnyugtatják. Pénzét egyelőre nem emelik, mégse bánja.
Hírnökei megsúgták: N-be mehet kiskirálynak.

Szenvedélybetegség

 
– Bevallom neked, havonta hétszer szerelmeskedünk…
– Nahát, mint az alkohol vagy a drog rabjai! Orvoshoz kell mennetek! Már gyógyítják a szexfüggőket…

Gond

 
– Tele vagyunk munkával, túlórázunk, hogy untig elég…
– Bizony, bizony.
– És akkor idehoznak egy taknyos kölyköt, hogy foglalkozzunk vele is…
– Helyesen dumálsz, öreg.
– ... és a túlórának máris híja van!

Demokratikus
 

Beszélgetünk.
– Mindenekelőtt az a fontos – mondom –, hogy megértsük egymást.
Barátunk helyesel.
– Kedvemre valók az alulról jövő kezdeményezések – fűzöm hozzá.
– Így vagyok ezzel én is – csatlakozik nevetve Lolám.              
Barátunk irigykedve néz ránk.

Életút

 
Világra jött. Meg akarta váltani a világot. Világgá kürtölte szándékait. Élte világát. Világgá ment. Egy világ omlott össze benne.

A rajz Julian Pena Pai karikatúrája.

Bige Szabolcs: Megnyitották az irodát (Mann & Barcs - Emlékkép a huszadik századból - részlet)

Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az eseményről, s imígyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták, majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.
   Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak. Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe. Jó ötlet volt!
   Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított.
Miután visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac. 
- Gyuri, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?
- Magam is ezen gondolkodom.
- Te miként gondoltad? Milyen legyen az új?
- Természetesen Barcs & Mann.
- Ezzel egyetértek!
   A város lakói figyelemre méltó nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal, aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták őket.
- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még szolgálatban vagyunk.
   Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután megjelent az irodában.
- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak pótszerelvényeket. Ghița, te maradsz? Mert, ha jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.
- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.
   A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta, kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplők közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája lett a helybéli magyarság országos képviselője.)
   A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették, miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében – az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a mulatságok alkalmával.
- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg a kedves, amikor váratlanul betoppant.
   Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha az esze mást is mondott.
- Hogy kerültél te ide?
- Szellő szárnyon hozott a szerelem!
- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!
- Akkor figyelmezz ide!
   Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie. Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni. Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot, hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt indultak kora hajnalban ki a krumpli földre kapálni. A föld átnyúlt a határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert – leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen, tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme sarkából látta, jön a patrul – két granicser puskával a hátán. Meglátják a tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek. Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.
- Na, kedves! Ez így esett, s most itt vagyok, hogy öleljelek!
   Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.
- Az ott már a falu. El sem tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
   A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként megtette Ott ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát, s tartsák meg lakodalmat.

Kapolyi Noémi: Moszurka

Az irtás ott éktelenkedett a fák között, hosszan futott le a hegyoldalon, és a világon semmi nem nőtt rajta, szinte még a gaz sem, kilátszott a kopár föld, amiből helyenként állt csak ki egy-egy kisebb szikla.
A falubeliek, ha felmentek a hegyekbe fát szedni télire, azt a hegyoldalt messze elkerülték, valahogy senkinek nem akaródzott az általuk csak Moszurkának hívott terület környékén rönköket szedegetni.
Persze nyíltan senki nem vállalta fel a félelmét, de hogy ne legyen szájhősködés, vagy nagyotmondás a dologból, úgy alakult ki, hogy nem beszéltek róla, mintha ott sem lenne a vágat a hegyoldalon, nem vettek tudomást a dologról, hátha talán annak sem fognak ők létezni.
Végül is nem okozott semmi bajt nekik, tősgyökeres ottaniaknak, arra kellett csupán vigyázni, hogy idegen helyről való ne költözzön a faluba.
Aztán meglett a baj.
Egy délelőtt ritka dolog történt, egy kocsi hajtott be a faluba, négy szép ló húzta, elől a bakon a kocsis ült, hosszú köpenyében.
A földeken dolgozók egészen előre jöttek, mert a fiatalabbak eddig még nem láttak idegent, ezért nem bírták megállni, hogy ne bámuljanak tátott szájjal az útszélen.
Aztán az idegenek a falu közepén megálltak.
A kocsis odakiáltott egy az árokparton ácsorgó asszonynak.
-Jó napot! Hol van erre szállás? Megaludnánk itt az úrral, és a lovaknak is pihenniük kell.
Az asszony tanácstalanul állt.
-Nincs itt ilyen mifelénk-szólalt meg-, de a falunk első embere ott lakik, abban a hosszú tetős házban, látja?-és előre mutatott- ott kérdezze, az majd megmondja magának.
Lassan ballagtak át a lovak, akkor már az úr is kikászálódott a kocsiból, vékony, magas középkorú ember volt, a kocsissal együtt megálltak a nyitott, nagy kapubejáró előtt.
A ház falánál elnyúlva fekete rövid szőrű kutya feküdt, amikor meglátta a jövevényeket felemelte a fejét, vakkantott egyet és visszahajtotta a hűvös, döngölt földre.
Aztán nem is mozdult többet, nem is csoda, hiszen nem kellett ide ház őrző, csak azért tartották, mert itt született a faluban, és megszerették.
Kisvártatva előrejött a kertből egy ember, látszott rajta éppen dolgozhatott valamit, de a kezeit a nadrágjába törölte, aztán ráköszönt a sosem látottakra.
Nagyot nézett, amikor azok szállást kerestek náluk, hirtelen nem is tudta, mit feleljen nekik.
-Tudják itt nincs szállás, nem azért, mintha nem szeretnénk a vendéget, csak hát itt nem jár senki, aztán szállás sincs.
Az úr kérdezte aztán, nincs-e egy pajta legalább ahol megpihenhetnének.
-Családnál nincs-bökte ki a falu első embere, de van egy tanya kint a falu szélén, ott senki nem lakik, jöjjenek be hozzánk most, a lovakat ellátjuk, felpakolunk maguknak mindent ami csak kell, de aztán még világosban menniük kell a tanyára, valakit kerítek aki majd odavezeti magukat.
Aztán betessékelte az idegeneket, hívott segítséget, elszalajtott ezért-azért, és délutánra valóban a lovak itatva, etetve, csutakolva voltak, a kocsit pedig felpakolták a falubeliek étellel, és itallal, hogy a tanyán mindenük meglegyen.
Már laposan sütött a nap, amikor megjött az egyik falubeli, hogy elvezesse őket a tanyához.
Nem akaródzott neki a kocsira szállni, végül nagy nehezen felült a bakra a kocsis mellé.
Amikor aztán faggatták, miért nem száll be, kínos csend következett, aztán mondta csak a választ.
-Maguk kedves emberek, egyszerűen csak a Moszurka miatt nem akarok beülni, nehogy olyan legyen a szagom, mint maguknak.
-Nahát!-háborgott ezen már az úr- talán büdösek lennénk?!
-Dehogy, dehogyis-szabadkozott a vezetőjük-egyszerűen csak idegen a szaguk.
-De hát ez miért lenne baj, ha egyáltalán ilyen szag létezik?
-Mert a Moszurka megérzi, aztán elvisz engem is.
De hiába néztek egymásra a kocsis és az úr is, egyikük sem értette a választ.
Végül a kocsis kérdezett:
-Mondja már mi az a Moszurka? És mi ez az egész?
-Nem is tudom, hogy kezdjem el? Látják ott a nagy hegyen oldalt azt a vágatot?
Az utazók bólintottak.
-Na, hát az ott a Moszurka. Nem nő rajta semmi, kilátszik a föld, oda nem megy senki.
Éjjelre meg jól bezárjuk az összes állatunkat, meg magunkat is a házainkba, és a kutat is le kell fedni, mert ott éjjel lejön a Moszurka, és ha valami kint van azt elviszi, de általában a falubélieket nem viszi el, csak legfőképpen az idegeneket, ezért nem merjük mi magukat éjszakára befogadni. Na, értik most már?-kérdezte tőlük.
-Hát ez felettébb érdekes-szólalt meg az úr- és honnan veszik, hogy általában helybelit nem visz el?
-Mert megesett már, hogy valaki a falunkból többet talált inni, és elnyomta kint az árokparton az álom. Éjjel ébredt fel, amikor a Moszurka már javában lent járt a falunkban.
Nem is látott semmit, csak a fehérséget, de még volt benne annyi, hogy továbbaludt, reggel mikor felkelt, semmi baja nem volt a világon, csak megháborodott kicsit, és nem lehet igazán érteni a beszédjét, összehord mindenfélét, van hogy van valami értelme, de legtöbbször semmi.
Közben odaértek a lakatlan tanyaházhoz. Szép állapotban tartotta a falu, tisztára meszelt falakkal, és szépen megmunkált ajtókkal várta a látogatókat. Időközben, mielőtt ideértek, valakik körbe is kaszálták, így még barátságosabb benyomást keltett.
A lakóépülethez szorosan hozzáépült az istálló, de a kísérőjük elmagyarázta, hogy a házból közvetlen átjárás is van, ha éjjel nyerítenének a lovak, mindig rájuk lehessen nézni, meg éjjelre ők a szárnyasokat is oda hajtják be maguknál.
A konyha tágas, jól bebútorozott helyiség volt, de az ablakok meglehetősen picire sikeredtek, inkább csak olyan lőrés formájuk volt, így odabent még a kinti napfény ellenére is sötét félhomály uralkodott, ha behajtották az ajtószárnyat.
Aztán a kocsissal behordtak vizet a konyhafalnál álló hordókba, amikor végeztek a kísérőjük visszazárta a kút fedelét.
A konyhából balra nyílt az istálló, jobbra pedig egy szoba, ahol ágyak álltak, szám szerint három, egy nagy hitvesi ágy szemben, és két oldalon a falhoz tolva pedig az egyszemélyesek.
Még dunyhákat is kaptak kölcsön, így a fal mellettiekre felrakta a kocsis az ágyneműket, az úr is segédkezett.
Végül a kísérőjük sietősen még két gyertyát rakott az asztalra, aztán a lovakat bevezette az istállóba, jól rájuk zárta az ajtót kívülről, amikor evvel végzett már csak az ajtóig jött.
-Most már sietek vissza, mert nemsokára leszáll a nap, maguk jól zárkózzanak be, a gyertyák egész éjjel égjenek, mert a Moszurka nem szereti a fényt. Ne jöjjenek ki, és maradjanak csendben, akármit hallanak is éjjel én azt tanácsolom, maradjanak nyugodtan, nincs olyasmi, ami miatt éjjel ki kellene nyitniuk az ajtajukat, ha ezt megfogadják, akkor talán... -itt levitte a hangját és elhallgatott.
-Talán? Talán mi?-kérdezte a kocsis.
-Talán akkor reggel találkozni fogunk, jó éjszakát-avval sietős léptekkel hátra sem nézve elsietett a falu irányába. Az úr és a kocsis még nézték egy darabig, amíg aztán a bokrok végképp eltakarták a távolodó alakot.
Lassan ment le a nap, erős narancsos utolsó sugaraival még végigsimított mindenen, aztán beköszöntött az alkonyat.
A tücskök erőteljesen ciripeltek a madárdalban, a kellemes langyoskás estében minden készült az éjszakai pihenésre.
Az úr és a kocsis még az ajtó körül ácsorogtak, amikor egyszerre csend lett. Olyan furcsán és hirtelen abbamaradt a tücsökzene, és a madarak éneke, hogy a csend szinte süket hangtalansággal nehezült a tájra.
Aztán a levegő megtelt a némaságban valami fenyegetéssel, erősödött e félhomály.
-Gyerünk, menjünk be-szólt a kocsis.
Beléptek a konyhába, a gyertyák barátságosan égtek, a bejárati ajtót becsukták, aztán be is zárták, körbejárták a konyhát és a lovaknál is ellenőriztek, meg a szobában is körülnéztek, de szerencsére minden rendben volt, a pici lőrés ablakon kívül semmiféle nyílás nem volt sehol.
Mivel az asztalon állt halomban az ennivaló, úgy döntöttek, leülnek enni, aztán majd meglátják úgyis, ha van valóság alapja a helyi babonának.
Eszegettek, ittak is pár kortyot, és dicsérték is a falusiakat, hogy igazán milyen szép tőlük, hogy ilyen jó ételeket adtak össze nekik.
-Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem mernek éjjel kint járkálni, mert valaki egyszer megrémült valamitől-vélekedett evés közben az úr.
-És az a részeges is elitta talán az eszét szegény-mondta a kocsis.
-Kinézünk a fal nyíláson át a szobából, ott nem ég gyertya, így majd jobban látunk-javasolta a kocsis.
Átmentek a szobába, és mindegyikük odaállt a lőrésszerű ablakocskához, vagy inkább csak egy fél vályogtéglányi lukhoz, először a kocsis lesett ki aztán az úr is.
Nem volt semmi különös, mondta is az úr, hogy semmi érdekeset nem látni, csak az irtáson most ereszkedik le a köd az erdő fái közül.
-Ez az a Moszurka amitől annyira tartanak itt-szólt erre a kocsis.
Aztán visszamentek a konyhába, és még csipegettek a finom étkekből.
Nehezen telt az idő, még nem álmosodott el egyikük sem, így hát ismét kinéztek a nyíláson.
Amikor az úr kikémlelt, hamar visszarántotta a fejét.
-Minden tejfehér, akkora lett a köd-csodálkozott.
A kocsis is ezt látta. Még ott álldogáltak a szobában, amikor elkezdett kint pattogni valami, mint amikor a nedves ágat a tűzbe vetik.
Amikor újra kinézett, még mindig a ködöt látta, de néhol feltűntek valakik a gomolygó fehérségből, szürke áttetsző testtel, határozottan közeledtek a ház felé.
Az úr csak egy pillanatra lesett ki, aztán gyorsan a falhoz guggolt.
-Jöjjön maga is, gyorsan-suttogta a kocsisnak, mert ha ezek benéznek, még megláthatják.
Aztán már hallották a suttogásokat.
-Egész tömeg lehet-súgta a kocsis- itt vannak a falnál, igaz?
-Óvatosan menjünk vissza a konyhába.
Négykézlábra ereszkedve hangtalanul a fal mellett visszaosontak a konyhába, és  leültek a falnak háttal oda, ahol semmiféle nyílás nem volt.
Most már határozottan mindketten érezték, hogy valóban van ott kint valami. A falusiak jól érzik, nem tudni mi, de ott van, vagy inkább odakint vannak, és őket keresik a ház körül.
A konyhában az egyetlen kémlelőnyíláson át jól hallották a sercegést és a suttogásokat, hol gyengébben hol erősebben, próbálták értelmezni a hangokat, de nem értette egyikük sem.
A lovak az istállóban toppantottak.
Az úr odamászott az istálló ajtajához, és rátolta a reteszt, aztán odatapasztotta a fülét a fához.
-Minden rendben van ott, és a kinti ajtó zárva -tátogott hang nélkül.
Nem tudták mennyi idő telt el, amikor a hangok érthetővé álltak össze a susogó suttogásokból, illetve egyetlen szóvá kezdtek formálódni.
-Éhes.
Mindketten megértették a szavakat, csak összenéztek, és tudták kimondatlanul, őket akarják felfalni a kintiek.
A pattogás erősödött, a szemben lévő fali kémlelőnyíláson át finoman megjelentek az első kis ködfoszlányok, lassan, áttetszően, majd a konyha döngölt földje felé úszva megtelepedtek ott.
Óvatosan egymás mellé ültek a falnál, figyelték, mi történik.
Az asztal közepén a két hosszú gyertya szépen égett, erős lánggal, egyenletesen, mintha csak hirdetnék, hogy van egy nappali normális világ, amit soha ne felejtsenek el.
De aztán a kis ködfolyam megerősödött, és a földön lévő halomra ülve egyre nagyobb kiterjedésűvé vált, egész kis dombocska húzódott meg a falnál, amelynek a közepe már átláthatatlanul sűrű volt. A konyhában állott lett a levegő, nehéz nedves szag terjengett, az ember orrába jutva az eső áztatta dohos temetők földszagát idézve.
Lassan kúszott előre a földön, ők pedig megkövülten nézték, egy ideig az idegeneknek fel sem tűnt mennyire közel jutott hozzájuk, csak amikor már a konyha felénél tartott, akkor tértek magukhoz a kábulatból, és rémülten rántották maguk alá a lábaikat.
Érezték, ahogy a torkukba kúszik a félelem.
-Mit csinálunk most?-suttogta rekedten az úr.
-Nem tudom, talán imádkozzunk-javasolta a kocsis.
De hiába rebegtek el egy fohászt, a ködre nem hatott, lassan terjeszkedett, és a konyha padlójának nagy részén szétterült.
A szobákba is bekúszott, lassú szivárgással eltűnt az ágyak alatt.
-Egyedül az asztal alá nem ment még- súgta az úr. Aztán intett finoman a fejével, és nagyon lassan, hogy ne keltsen huzatot a mozgásával, csak amennyi elkerülhetetlen, bemászott az asztal alá, a másik követte.
Teljesen összehúzták magukat, és tehetetlenül nézték ahogy végül mindent beterít a fehérség, nehéz szagával, és a pattogással, ami már idebent is hallhatóvá vált.
A lábaikba egyre erősebben állt bele a fájdalom, fura kitekert pózban gubbasztottak, és tudták, hogy nem szabad megmozdulniuk.
Néha egy kisebb gomolyag megpróbált az asztal alá is beférkőzni, ilyenkor lélegzetüket visszatartva megkövülten nézték ahogy nemsokára eléri őket, de az utolsó pillanatban mintha megégette volna valami, visszarándult tőlük, és újra csak a fehérség kavargott körülöttük.
A kántálás már egyfolytában hallhatóvá vált, megállás nélkül hajtogatták a ház körül:
-Éhes, éhes éhes...
De ennél rosszabbra nem fordultak az események.
Csak onnan sejtették, hogy hajnalodik, amikor a köd oszladozni kezdett, a hangok üresen kongtak már odakint, aztán egyre messzebbről érkeztek a hangfoszlányok, amikor a kis nyíláson besütött a hajnali nap első sugarával.
Mindketten az asztal alatt ültek elgémberedett tagokkal, a lábaikat kinyújtották, a hátukat az asztallábnak döntötték, teljesen kimerültek.
Amikor a dörömbölést meghallották a kocsis kiabált, hogy mindjárt, de ő maga is megdöbbent azon a vékony hangon amit sikerült kiadni magából.
Amikor az ajtóhoz vánszorogtak, a kísérőjük állt ott, akin látszott, hogy nagyon megkönnyebbült.
-Hát élnek!-kiáltott rájuk vidáman.
Aztán bementek a konyhába.
Még érezni lehetett a nehéz szagot.
-Ez a Moszurka szaga, érzik? Mondtam én.