Kapolyi Noémi: Debóra IV.

Még csak éppen alkonyodott, amikor Debóra úgy döntött, ahogy az állatai elnyugosznak az óljaikban, becsukja őket, aztán ő maga is lefekszik aludni, olyan ólmos fáradtságot érzett.
A tyúkok hamar elültek, könnyű volt bezárni őket, de a libák már erősen ágáltak, terelgetni kellett a hangoskodókat.
Még benézett a kecskékhez, akik békésen rágcsálták a berakott szénát, végül a nyulakhoz ment, csak úgy megnézegette őket is szokásához híven. Nehéz szívvel vált meg néha egyik-másiktól, mert mind hamar szelíd lett, akármelyikük megengedte, hogy megsimogassa a hátát.
Amikor beért a házba, mindent bezárt, elfüggönyözött, aztán ivott egy bögre kecsketejet, és lefeküdt aludni. Érezte ahogy a teste súlyosan, jólesően belesüpped az ágyba, szinte azonnal álomba merült. Nagyon mélyen aludt, és csak hajnal felé szállta meg egy különös álom.
Álmában kint járt az udvarban az ólak között, amikor a nyulak egymásra épített udvari ketrecei mögül hangot hallott.
-Debóra, végre eljöttél -mondta az ismeretlen-, sokáig vártalak, mert én minden éjjel itt vagyok.
Debóra fülelt, kereste tekintetével a félhomályban hol lehet a beszélő.
-Itt vagyok a nyulaknál a középső ólban -szólalt meg a hang újra-, gyere ide, és nézz meg, ne félj már, az ígéretem nem mindig igaz, de nem foglak bántani téged.
Debóra érezte ahogy a félelme kezd átalakulni valami makacs dühfélévé. Előbbre lépett egyet, és benézett a rácson.
- Itt vagyok, mutasd magad!- felelt már határozott hangon Debóra.
Sötét árnyék moccant a nyulak közt, amire azok megugrottak, aztán elkezdték körbe-körbe futásukat az ólban, nagy iramban köröztek, szinte egymást érve ijedelmükben.
Debóra felszisszent:
- Gyere már ki onnan, nemsokára agyontapossák egymást.
- Csak a rácsig jövök -aztán előlebbent az árnyék és összeállt egy marék valamivé, nem tudta volna Debóra megmondani mit is lát, de érezte, hogy végtagjai vannak, és mintha nyúl lenne csak a pofája más, hosszú és hegyes fogazat állt ki a szájából, a pofája jóval laposabb volt, mint a nyulaké.
- Már látsz.
- Mit keresel ott? kérdezte Debóra.
- Éjjelente az erdőből lelátogatok néha, aztán elviszek ezt-azt, ami megtetszik, amit szeretek, mondhatjuk így.
- És itt mit óhajtasz?
- Ne gúnyolódj, adj inkább egy nyuladat ! hideg tekintetét közben Debórára függesztette.
Debóra méregbe gurult.
- Arról szó sem lehet! -kiáltotta- hordd el magad innen, takarodj!
Ezek az én állataim, és nem nyúlhatsz hozzájuk!
-Takarodjak? -kérdezte mézes mázas hangon a lény-, mert ha nem megyek, akkor mi lesz? Akkor mit teszel? Nem tudsz velem semmit sem csinálni, hiszen én démon vagyok, te pedig egy egyszerű földi halandó. Nos?
Debóra egész testében, és lelkében érezte a feltörő indulatát.
- Hogy mit teszek?! - ordította, hát fohászt mondok, kiáltok az angyaloknak, és azok majd eltörölnek téged! - üvöltötte, avval hívni kezdte az őrangyalát, és hívta csak hívta, akkor is amikor fölébredt.
Aztán még egy ideig a hátán feküdt, és a kellemetlen álmon gondolkozott.
Amikor felkelt, nem érezte fáradtnak magát, kiment, elkezdte a reggeli körútját az udvarban.
A nyulak óljaihoz menve mégis megmagyarázhatatlan szorongást érzett.
Benézett a középső ólba, nem volt semmi baj, mindegyik állat a rácsnál ácsorgott a reggeli etetésre várva, hanem mégsem, egy hiányzott.
Debóra kinyitotta az ól ajtaját, kezével elterelgette a nyulakat, bizony egy hiányzott a kunyerálók közül mert az az ól végében feküdt nyitott szemmel, Debóra hátralépett egyet.
- Hát mégis elvitte - szólalt meg döbbenten.

Kapolyi György: Mondta a Vincent 3

Ha időnként belefáradsz ebbe a nagybetűs életbe, és a francba kívánsz mindenkit, aki él és mozog, és minden erőddel megpróbálod elviselni saját magad, lépned kell önös érdeked miatt.
Túl sok embert ismersz, rendszerint mindenki akar tőled valamit, és jótékonysági orgiáid szorgalmasan fojtogatni kezdenek, már önmagad elől is bujkálsz, lépned kell, mondta Vincent, és papucsával célba vette az ablaküvegen rohangászó legyet.
Terjeszd el magadról, hogy padlóra kerültél, és minden jelek szerint, ebből már nem lesz felállás.
Álhíred eredménye katartikus lesz. A rengeteg barát és jóakaró, a szimpatizánsok serege úgy tűnik el, mint  Kossuth a ködben.
Bajban ismerszik meg a díszes társaság, és ennek megismered kőkemény igazát.
Olyan egyedül maradsz órákon belül, mint a zordon hegycsúcs, még bogarak sem másznak rád.
Átölel a csend, és feledés.
Na, nem kapsz ettől idegösszeroppanást, számítottál az eredményre.
Végre maradsz magadnak, elmerenghetsz, mint egy kőszáli sas, szabadon szárnyalhatsz abban a létedben, amiben akarsz.
Levetkőzve nézheted a TV-műsorokat, nem tör rád senki, nem alkalmazkodsz senkihez, és nem kell viselkedni, ami egy rohadt marcipánmáz, alatta egy halom ragaccsal.
Akár leköphetnél a szőnyegre, baromi szabadságodban, csak nem teszed. Amit megtehet az ember- rizikó nélkül- azt nem is érdemes elkövetni.
Ápolgathatod az eltűnt barátok avas emlékeit, és adhatsz a Szent Antalnak egy százast, hogy kegyesen megvilágosította elmédet.
Mert mindent megér a szellem szabadsága, erről ne feledkezz meg soha,- mondta Vincent.
Majd ha megunod a nagy magányt, és társaságra vágysz ismét, hát elhíreszteled, hogy mégsem álltál fejre, és megint jönnek barátok, ismét kezdődik minden előlről, mert ez egy végtelenített tangó, amiből csak kiszédülni lehet. Ezek az élet ócska ügyei, nincs, hogy változtatni rajta, na meg nem is kell.
A képmutatás monotóniáját meg lehet szokni, pláne ha ismered is a sztereotip következményeit a dolgoknak, még kínos meglepetések sem érhetnek, ami egy biztonságérzetet is ad.
Minden újnak van egy rizikója, mi a fenének vállalj valamit, ami esetleg nehézségeket okozhat.
Az ember harminc éves koráig szerez barátokat,- ha nem elég okos- utána csak ismerősöket, akiket elég távol tart magától, mert nem igényel többet, meg nincs kedve csalódni.
Ha nem tudsz a magad barátja lenni, megette a fene.
Magadnak minden póz nélkül kiadhatod magad, nem kell szűrni a dolgokat, és ha te röhögöd ki tenmagad, az inkább mókás, mint sértő.
Marad az „Érdek barátság,” ami korrekt és áttekinthető, mert mindkét fél akar a másiktól valamit leplezetlenül, és mindenki jól jár, de legalábbis nem fizet rá.
Egy ilyen kapcsolatból igenis lehet egy egészséges baráti viszony, lehet egymást használni, de sosem kihasználni.
Ez, egy tisztességes kapcsolat fontos alapkövetelménye.
Mondta a Vincent.
 

Kép: Kapolyi György alkotása

Kolumbán Jenő: Kielégülés

Térdek között már nincs semmi titok
mikor hús a hússal találkozik.
Csak a tágra nyílt szemedben látok
kis fényes pontot ami felizzik.

Te ringsz mint egy hajó a tengeren
mint bölcső, vagy mint egy álomhinta,
és egyszerre robbanjon -  úgy legyen -
kettőnkben az élesített bomba.

Eltűnünk egy fehér villanásban
megáll az idő egy pillanatra.
Nyitjuk szemünket, vagyunk egymásban…
Örök vágyak papnője és papja.


2016.06.28

Tóth Sarolta: A világ nélkülem

Virágos rét voltam egykor,
színpompás, daloló élet,
termékeny lehetőségek,
sikeres Jövő-ígéret.
Kegyetlen eke
mélyen fölszakított,
kiforgatta a rögöket,
kitépett minden gyökeret.
Elfonnyadtak a virágok,
elfújta a szél az örömöt.
Gyászos felhőkbe öltözött a Nap,
esők siratják sorsomat.
Ne nézz körül,
halott a rét,
sétálj tovább, örülj, míg élsz.
Nyílik neked még sok virág,
madarak dalától hangos a táj.
Csókol a szád.
A boldogság új réteken virul tovább.
Ne búsulj hát,
a könnyektől nem támad fel
a hervadt - egynyári - ág.
Pillangó száll, tarka szárnya
lágy lebegés egy frissen
pompázó illatos nyárba.

Tomor Gábor: Taktika

Mi jár nektek?
Csak a szátok!
Egyébként meg, ami jut.
És mivel nem jut,                  
be kell, hogy fogjátok,                
mert így vagy úgy, de betapasztjuk. 
      


A kép címe: Juss; Szentgyörgyi József festménye.

Markovic Radmila: János gazda

János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára. Egyedül egymagában, gondolataiba elmélyedve, az egész élete filmszerűen megjelent előtte. Látta szülei hol gondterhelt, hol féltő arcát, a szomszédok közül nem is mindenkire emlékezett, az arcuk elhomályosodott, szürke színné alakult ovális formában, mintha csak sejtelmesen jelennének meg a mögötte még sötétebb szürkeségből. Marika. Igen, Marika. Mennyire szerette őt, de nem mutatta ki, sőt élvezte, ha bírálhatta, ha megbánthatta. Amikor elment, életében először kipottyantak a könnyei, de akkor is. Azért is! Megmutatta, ki a gazda a háznál! A mellkasa mindinkább fájt, éles szúrás, kezdődő eszméletlenség, de annyi ideje még volt, hogy gondolatában tudatosodott benne az életvitele.
    János gazda jómódú falusi házban nevelkedett, szüleivel élt, azok halála után többnyire egyedül foglalatoskodott, önmagát nagyra tartva, a pénz illatától bódultan pöffeszkedett évek hosszú során át.
  Annak idején, az édesanyja, ha csak tehette, biztatta Jancsi fiát.
- Nősülj már meg kisfiam! Apáddal nem élünk örökké. Annyi takaros, szép lány van a faluban. Addig gondolkodsz, amíg elviszik őket az orrod elől.
- Ráérek még a nősüléssel! Hagyjon már békét nekem! Majd megnősülök, ha eljön az ideje.
  Jancsi, Jancsi, mondogatta az anyja, és valamit mormogott, de inkább magának, mint a fiának.
    Még harmincadik életévét sem töltötte be a fiú, amikor szülei autószerencsétlenségben meghaltak, az apuka a helyszínen életét vesztette, anyuka a kórházban kómába esett, majd elment a férje után.
   Jancsi, nem akarta elfogadni a tényeket.
-   Az anyám olyankor főzte meg a kért ételt, amikor én egész nap a határban dolgoztam. Persze nekem külön a kedvencem került az asztalra. Ez most nem lesz? Miért hagytak engem cserben a szüleim?  Lehetséges ez? Hiába mondtam nekik: ne furikázzanak, de nem hallgattak rám…
   Eddig a szántóföldön úgy lépkedett Jancsi, mintha csak az övé létezne a határban, sőt a levegő is ő körülötte lebeg, egyedül az ő tüdejét tölti tele. A madarak neki csivitelnek. Este az égen a csillagok, az ő háza felett szebben ragyognak, mint az egész faluban. Ha lefekszik, nyári éjszakán bármennyire is fáradt, a csillagok a Hold körül rá mosolyognak. A Hold hegedűse, a prímás, neki hegedül, neki, Jancsinak, táncát Cecil kivételesen előtte lejti.
 - Ők, na, igen, ők szó nélkül nem mennek el tőlem- mondta a négy falnak, vagy önmagának.
 Ahogy így elmélkedik, kelet felől sötét gomolyfelhők tódultak nagy erővel. Összeölelkezett ég és föld, birokra keltek, és dübörgött harcuktól a világmindenség, villámok cikáztak, olyan gyorsasággal, mintha géppuskából lőnék ki őket. A szél is megtette a magáét. Fák dőltek ki tövestől, cserepeket hordott a szomszéd kertjébe, tört, zúzott, a búzákat a földre szorította, a fiatal kukoricákat levetkőztette, és Jancsi mereven maga elé nézve, mint akit letaglóztak, ült a szobában.
- Még ez is?’ Eddig a kedvemért a szél elfújta a jégfelhőket, a Nap melengette a gyümölcsösömet, az eső itatta a szomjas veteményeket, a kukoricaerdőt, a búzatengert, és most? Most ez mit jelent?
   Jancsiból máról holnapra János lett. Eddig sem volt barátságos, ám mostantól a szomszédoknak, ismerősöknek azért köszönt, úgy, mozdulatlan arcizmokkal. Hallgatag, magának való és rátarti lett.
Valami változást azért észleltek a szomszédok. Egy helyes, kedves asszonyka ment a boltba, a piacra. Szóba állt a szomszédokkal, áthívta őket kávéra. Igyekezett beilleszkedni a környezetbe. Arra nem gondolt, János ennek bezzeg nem fog örülni.
Azzal kezdte a szemrehányások hadát.
- Milyen ez a leves? Anyám sokkal jobbat főzött! Kinek készítetted a rétest? Nálunk a sós, kelt kalács a divat, akkor, amikor én megkívánom. Ez sótalan, az túl sós, a nadrág olyan, mintha vasalatlan lenne. Nekem kellett volna előbb szedned a tálból. Ne egyél annyit, mert olyan leszel, mint az anyadisznó. Aztán, mit pletykázol a szomszédokkal, az udvar meg nincs felsöpörve.
  Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a fiatalasszony szülei eljöttek látogatóba. János foghegyről köszönt nekik, és talált magának munkát a jószágok körül. Amikor az apósa oda ment hozzá, észre sem akarta venni, így hát visszament a szobába.
- Kislányom. Boldog vagy te itt ebben a házban?
- Édesapám, visszafogadnak engem? Én itt lelkileg már agyon lettem ütve, sokáig már nem tudom elviselni a fejemhez vagdosott durva szavakat. Nem ver, de akkor is.
- Fogd a legszükségesebbeket, a többiért majd eljövök a testvéreddel, és elvisszük.
 Az asszonyka kiment a férjéhez.
- János, én elmegyek vissza a szüleimhez. A holmimért majd eljönnek apám és a testvérem.
- Ki tart vissza? Úgy is mihaszna vagy! Csak púp lettél a hátamon!
  Marika, mert ez a neve a fiatalasszonynak, nyelt nagyokat, a sírással küszködött. Megfordult, és vissza sem nézett. Elment örökre.
  János gazda, mert így szólították, egyre gyarapította a vagyonát.
A lovak és kocsi helyett traktort hajtott, még kombájna is lett. Most volt nagy valaki! Pénze a bankban úgy felszaporodott, hogy fél határt megvehette volna, de nem, az legyen élire rakva, és legyen még több. A pénzén kívül egyedül a csillagokkal volt kibékülve, mert azok kárt nem tettek semmiben sem, de enni sem kértek.
   János gazda feje felett lassan az idő kezdett sokasodni, pedig eddig az idő is csak neki kedveskedett. Azért volt mindene. Öreg napjaira még mindég egyedül neki világítanak az éji mécsesek, de nem értette meg sehogy sem: nem ő a világ közepe.
  Jött a hír, jobban robbant, mit a bomba: kitört a testvérháború. János gazda elkezdett hangosan gondolkodni.
  Megint engem szeretnek a csillagok. Koromnál fogva, nem megyek a háborúba.
Ez igaz. Így is volt.
  Jött a még rosszabb hír! Infláció az inflációt éri. János gazda megőszült egy éjszaka alatt. Az összes millióin még egy kenyeret sem vehetett volna, ha lett volna kenyér a boltokban. Ha van lisztje, majd süt magának, de hogyan? Nem tud sütni.
A gazdasági udvar kiürült, cserebere alapon. Te nekem bikát, én neked naftát. Szántsál János, csak ha van mit elvetni.
János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára.
Reggelre utolsó gondolata ott lebegett a halálos csendben: Bolond voltam egész életemben.

Riba Ildikó: Búcsúzó

Sötét hideg fon
béklyóként ölelő kart
dermedt testedre.

Anyaszív perel:
nem lehet, nem, ne vedd el
vak sors, gyermekem !

Fájdalom könnye
összeroppantja lelked,
sírod hideg hant.

http://www.szinhaz.hu/szinhazi-hirek/65558-25-eves-koraban-meghalt-mocsar-zsofia-latvanytervezo

Kapolyi György: Károgó madarak / plágiummm/

Tél, tél, jégkezek bőrödbe marnak.
Csupasz ágon gyászos varjak.
Most szarjak, vagy varrjak?
Hess madár!
Vészmadár.
Magyarul ordít,
hű de kár.
Rozsdás hangja hóra hull,
elölről, és háturul.
Kár -  kár, jaj, be kár.
Rám hoztad a rohadt telet, soká jön még a kikelet,
Kovács Dezső egy hülye,
jól meglennék nélküle.


Fő a diszkréció.
Vereczkey Ágoston lapunk ügyeletesével közölte, hogy esti elfoglaltsága oly mértékben magánügy, hogy nem kíván a témában nyilatkozni.
Nem lenne helyénvaló, ha Kiss Albertné – szül: Sófalvi Melániával folytatott szerelmi viszonya köztémává válna.
A szerk.


Kép: Kapolyi György alkotása

Kapolyi Noémi: Sároska

A kis patakocska folydogált a medrében, és unatkozott. Igazából azonban nem csak unatkozott, mert néha ábrándokat is szövögetett.
Ezekben az álmodozásokban bömbölő áradat volt, és folyam, harsogó vízesés, habzó zuhatag.
Mindenféle, ami nagy, és lenyűgöző.
Aztán amikor újból az égre nézett, kizökkenve az általa elképzelt világból, akkor megint csak végigcsobbant felszínén a sanyarú valóság, hogy ő csak egy kis fűszálak közt folydogáló ér, éppen csak jóindulattal nevezhette bárki is pataknak.
Persze az állatok szerették, és Sároskának hívták, ő is jól érezte magát a medrében, de a kisebbségi érzés állandóan rátört, és teljesen el tudta rontani az egész napját.
Egyik kora nyári délutánon történt, amikor Sároska a medrében bambult, hogy eleredt az eső.
Máskor is volt már ilyen, aztán meg el is állt. De a borult ég továbbra is fent sötétlett, és a hegy felől folyamatosan dörgött, villámlott. Amikor beköszöntött az éj, akkor is villámok szántották az eget, de más nem történt.
Aztán reggel is megszokott módon zajlott minden.
Inni jöttek az állatok a partjához, a békák kuruttyoltak, a csiborok a vízben cikáztak.
A Nap fátyolosan ontotta a fényét, mert a hegy felől vastag pára ereszkedett a rétre.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Sároska alig ocsúdott fel délelőtti melankolikus ábrándjaiból, és már meg is erősödött vizének sodrása, a békák alig győztek a partra ugrálni.
Sároska döbbenten vette észre, hogy egész vízfal ereszkedik a medrére, és sebesen zúgva rohant tovább, de a meder már nem tudta a vizét befogadni így a part menti füveken száguldott.
Egyre szélesebben, és gyorsabban szaladt a víz, sárosan, és erősödő robajjal.
Sároska elengedte magát, és élvezte a növekedést, hagyta, hadd terüljön egyre szélesebben a víz.
-De jó- sóhajtott hatalmasakat-, de jó!- kiáltotta- jóóóó!-morajlotta Sároska, és rohant, könnyedén, erősen.
Vitte a gyomokat, a kisebb bokrokat, ágakat aztán a földhalmokat a kanyarulatok mentén a partfalból, amely addigra mélyen beomolva engedett utat az áradatnak.
Rohant Sároska, és boldog volt.
Felszabadultan rontott be a kis híd alatt a falucskába is, aztán örömmel kapta hátára a fahidacskát, és úgy rohant tovább.
Hej, de boldog volt, amikor látta, ahogyan mások is osztoznak az ő örömében.
Szaladtak a kutyák, futott gyerek, öreg, és fiatal.
Sároska de boldog is volt, hogy mind vele futnak.
Néhányan még zsákokat is hoztak neki, teli voltak azok valami nehézzel, de sebaj, Sároska vitte azt is, aztán már a házakat harapta.
Nézték is sokan, milyen gyorsan bontja.
És hogy ugráltak, mikor csúszott a tető és omlott őbeléje, és ő azt is vitte, de jó volt.
Annyira örültek az emberek, hogy futottak, mint a bolondok a legnagyobb házba a faluban.
Hiába kiáltotta nekik Sároska:
-Oda ne fussatok, oda nem érek el!
De ők csak szaladtak, és hátra is alig néztek, de még akkor sem álltak meg, csak rohantak a nagy tornyú házba mindannyian.
Nem is bánta Sároska.
-Majd észreveszitek hogy oda nem jövök és úgyis visszajöttök!- üvöltötte utánuk és szaladt is tovább.
Aztán apadt a víz, lassult a sodrás és a Nap ismét szárazon és forrón sütött a rétre.

Kolumbán Jenő: Szétszórom a szavakat

Szavaim nem öröklétnek szólnak.
Füst vagy köd, vagy könnyen szálló pihe.
Eltűnnek mert nem övék a holnap
nem marad utánuk üresség se.

Megítéltem és megítéltettem!
Mérlegemen én súlytalan vagyok!
Partvonalon is kívül rekedtem
kizártam magam, kizártak nagyok.

Vonzott engem az elérhetetlen.
A szavakkal játszó vén bolondot.
Gondoltam hogy nincsen lehetetlen
sokan olvassák majd amit mondok.

Ma már tudom, hogy játék volt csupán.
Szavakból épült fekete torony.
Nem enyhült bennem semmit a magány.
Fölösleges ez a cirkusz porond.

Ha leírom ugyan úgy fáj minden.
Kuncoghat rajtam bárki nagyokos.
Legjobb hogyha szavaimat rejtem
magamnak én leszek, ki sebet okoz.

Dühömmel sem bántok meg már senkit.
Csak én hallom. Magamban beszélek.
Mosolygok és semmi meg nem rendít.
Szavaimat szétszórom a szélnek.


2016.06.17.

Tomor Gábor: Nélküled

Hideg van,
egyre hidegebb.
Testem kínlódik ,                                        
a lelkem didereg.                                       
Hiába minden.                            
Hiányzik meleged.



A kép címe: Elmentél; Móri Márta alkotása. 

Bige Szabolcs: Menekül, aki tud (Mann & Barcs – emlékkép a huszadik századból - részlet)

 A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.
- Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.
- Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!
- Szerinted én mit tegyek?
- Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!
- Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.
- Bízd rám magad, én elintézem!
   A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárultak az akadályok a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest – Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.
   Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.
- Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.
   Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot, és készültek a nehéz napokra.
- Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.
- Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.
   Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.

Haász Irén: A feledés dicsérete

Az első kapcsolat a külvilággal
megrázó és elemi erejű,
ilyen kataklizmákat tűrni mással,
mint feledéssel, nem épp egyszerű,
A legszebb ajándék a teremtésben
képességeink közt a feledés.
Az őrület koboldját tartja kézben,
s a hosszú lét útján ez nem kevés.
Barna borúkat piros örömekkel
ha nem koptatna mállasztó idő,
elviselni hogy lenne képes ember,
hogy az örök küzdelem visszajő,

s e mókuskerék végül felőröl,
hisz újra s újra kezded előlről.



Kép: Paul Klee Nocturnal Flowers  (1918 watercolor)

Marusa Mirtill: Bosszúságból

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Szavaid, égetve perzselik érzelmeim gyepét,
A mámorosság keresi szereteted kegyét.
A térképen nem jelzik, merre menjek..
Hogy arcodra egy halovány mosolyt csenjek.

Téged, kicselez a perverzió. Megéget a kéj. Mindent azonnal??!
Lelked kertjében most virágzik a margaréta. Az kell Nekem. Csak onnan!

Kellemességgel teli korrupció vonszol..
Mennyei, igéző tekintetem felkoncol.
Minek a beteg kaján vigyor arcodon?!
Összeér a hát. Tűz és víz. Harcolok!
Veszettséged megmérgez, belőled kell még!!
Ajkadon felserken a vér, megízlelem.. Ennék!

Függőd lettem. Szenvedélyem vagy. Kellesz.
Tűzbe hozol, remélem, ez nem csak egy csel lesz.
Emberi-mennyei, az Istenek bódítója,
Te lehetsz -e Világon, Miri szívnek hódítója.

Ezt a csodás érzést kerestem életemben.
Megtaláltam, most már nem élek félelemben.
Teregeted érzelmeid, mi szem-szájnak ingere,
Add át magad az érzésnek, ne maradjon a kín-ere.

A végtelen szőnyegén talpam simogatja az eső,
Együtt csurom vizesen, szalad a lét, mi jól eső.




Mélykút -Liget, 2016. május 28.

Kapolyi Noémi: A Vejk szabászat

Tulajdonképpen csak nadrágot tudott varrni, máshoz nem értett, viszont legalább ő maga ki is szabta.
De ezek a városiak! Már olyan régen nem nyitott be senki a szabóműhelyébe, hogy meg kellett szerveznie a költözést.
Sokáig próbálkozott, hogy életben tartsa a kis vállalkozást, de bármit is tett ki a kirakatba, vagy írt ki az üvegre ragasztott papírlapra, az arra járók még csak oda sem emelték a tekintetüket.
Szinte az utolsó pillanatban tört rá a felismerés, és alig tudott annyit félretenni, hogy meg tudja fizetni a kocsist. Félve gondolt arra, mi lett volna, ha feléli a pénzt, hiszen akkor a sorsa végleg eldől, utána már csak a kilátástalanság és az éhezés várhatna rá.
Így történt, hogy Vejk szabómesternek el kellett mennie.
Hát igen, már vagy 20 éve. Így megy az idő.
-Bizony, bizony- szólalt meg félhangosan, csak úgy magának- így megy ez, mintha most költöztem volna.
Azzal abbahagyta hintaszékének billegtetését, kicsit előre dőlt, az égre nézett, egészen tündöklően kéklett, aztán lendületet vett, és felállt.
Lassan indult meg a műhelyajtóhoz.
Kényelmesen körbenézett a jól felszerelt szabóságában, aztán a segédjéért kiáltott, újabb anyagot vettek elő, és kiterítették a szabászasztalon, gondosan összehajtva, ráncok nélkül.
Miután a szabással elkészült, az összeállítást a segédre bízta, ő maga pedig ismét kilépett az üzlet ajtaja elé, a kis tető előrenyúló árnyékában, és visszaült megszokott székére.
Milyen nyüzsgő hely ez, morfondírozott tovább. Tőle jobbra nagy kelmeüzlet várta a vevőket, vele szemben pedig ott állt a fogadó. Rengeteg volt itt a kocsi, egészen hátul. az épület mögött nagy istálló terpeszkedett, mellette pedig egy lakóépület a kocsisok elszállásolására.
Elégedetten bámészkodott miközben annyi minden eszébe jutott.
Hiszen itt valaha megállt az idő, valamikor az új király koronázási ceremóniája előtt, és sokáig nem is változott itt semmi, mosolyodott el.
Még amikor megérkeztem egyetlen kocsin, amin rajta volt mindenem, folytatta magában az emlékezést.
A falucska elöljárójának háza előtt állt meg a kocsis, ő meg csak úgy leszállt, és bement a kapun, amikor elmondta, hogy kiféle, és mi a foglalkozása, nem fogadták kitörő örömmel, de azért mindenben segítettek neki.
Nagyon kellett akkoriban az ember, kevesen éltek erre, üres ház is akadt, és ő kapott egyet, ha nem is mindjárt lett a sajátja, de volt hol laknia, és a műhelyre is volt érdeklődés.
Először szinte semmije sem volt. Az asztalt végül az ács készítette el, és abban állapodtak meg, hogy az asztal fejében ő hozott anyagokból nadrágokat varr a családja számára.
Hozott anyagból, de méretre.
Ez aztán megalapozta a szóbeszédet, hogy hozott anyagból, méretre. A szép asztalon könnyen szaladt az olló, ő mért, vágott, varrt, vasalt és egymás után születtek a szebbnél szebb nadrágok. Amikor a faluban már sokak feszítettek az általa varrt nadrágokban, akkor elkezdett vásárokra járni, hogy felvegye a rendeléseket. A kelmeárusok is mellé települtek ilyenkor. Lassacskán pedig a környező falvakban is mindenki szebbnél szebb anyagokból készült nadrágot viselt. A férfiak inkább egyszínűt, vagy csíkosat, a lányok virágosat, az asszonyok színeseket, mivel ő csak nadrágot tanult meg szabni, így mindenki abban járt.
Itt a faluban senki sem berzenkedett azért, mert ő nadrágokat varrt, sőt a búcsúkon és vásárokon nem átallottak dicsekedni, hogy az ő szabómesterük városból való, és tudja mi a divat, ők pedig nem rekedtek meg holmi maradi szokásokban, hogy a nők szoknyát viseljenek, náluk bizony csodás nadrágokat hord mindenki, olyanokat, amilyeneket másutt nem is láthatnak az emberek.
Egy alkalommal idekocsizott az uraság valamelyik városból.
Rendkívül fennkölt társaságot hozott magával. Rövid itt tartózkodásuk során azonban nagy változáson ment át a ruhatáruk. Első este amikor a környező települések egyetlen kis fogadójában kipakoltak, és megvacsoráztak, mindenkin pompázatos ruhák díszelegtek.
Aztán feltűnt nekik, hogy egyre-másra jönnek férfiak, asszonyok, és leányok is nadrágban. Az úr kezéből kiesett a kanál ámulatában.
A hölgyek álmélkodtak, ahogy az asszonyok színes nadrágjaikat nézték.
Sehol egy fűző, semmiféle kényelmetlen ruhadarab, semmi unalmas szín.
Mert ő mindenkire egyedi nadrágot készített. Volt aki buggyosat szeretett volna és egy színűt, míg mások egyenes vonalút és virágosat, így sehol senki nem találkozhatott ugyanolyan ruhadarabbal, mint amit ő viselt.
Aztán a harmadik napon megállt a díszes kocsi az üzlete előtt, és beóvakodtak a hölgyek.
Anyagot nem hoztak ugyan, de a szomszédos üzletből azonnal áthozták a legszebb választékot, amiből mindegyikük találhatott magának kedvére valót. Nagyon igyekezett a munkával, és nem sokára eljött a nap, amikor a hölgyek ebédhez már nadrágban vonultak le a fogadó parányi ebédlőjébe.
Először botrány lett ugyan, de következő nap az úr is megjelent.
Hát így kezdődött.
Mert hát ő nem tudta, hogy az úr híres ember.
Aztán egy fogadás alkalmával mindannyian felvették az új nadrágjaikat és abban jelentek meg.
A konzervatívabbak megrökönyödő pillantásai mellett egyre többen nyilvánították ki a tetszésüket.
Ezt követően pedig bámulatos gyorsasággal, olyan hirtelen tört ki a nadrágokért a láz, hogy messzi helyekről is tódultak Vejkhez a megrendelők.
Így történt, hogy míg Vejk szabót a városban észre sem vették, addig falun országos lett a híre.

Kapolyi György: Mondta Vincent2

Na még szép, hogy mondom, mondta Vincent, megbotolva a fotel lábába, elhajítva a vizesüveget.
Nehézkesen felkecmergett a szőnyeg elázott mintázatáról, és meglepődve tapasztalta, mennyivel intenzívebbek a színek vizesen, mint szárazon. Na azért nem fogom máskor sem a szőnyeget locsolni, dohogta. Bizony, az ember könnyen megbotolhat bármiben, és mire feleszmél, már a földön találja magát. Az egyetlen, ami ebben a helyzetben megnyugtató, lejjebb esni már nincs hogy. Egyből kikerülsz a mások látóteréből, végre támad egy biztonságérzeted, amit azért nem kell lebecsülni.
Az ominózus állapot gerjeszt egy, s más kellemességet is. Lejjebb kerülni biztosan nem tudsz.
Nem kell megharcolni státusodért, mert senki nem óhajt elterülni helyetted. A viszonylag kevés kárörvendő mellett, többen fognak szánni, mint gondolod. Az emberek alapjában véve jók, főleg ha nem érdeke versenyezni. Téged meg garantáltan nem fog irigyelni senki. Hát, ha meggondolom, ez egy igen jó állapot. Jó, hogy nem gondol rá senki, mert többen feküdnének, mint állnának. Az meg hogy nézne ki. 

Aztán ha megütötted magad, hát tanulj meg elesni. Annak is megvan a maga technikája, az ötödik elesés, már artista szinten profira sikerül.
Még csodálókra is számíthatsz hosszú távon.
Ha meg már fekszel, nyújtózhatsz is egyet, nem kell a felállást elkapkodni. Nagyon tanulságos feküdni, majd meglátod. Egy más perspektívából látod a világot, igen tanulságos.
Alulnézetből minden más. Nem beszélve a csinos női járókelőkről. Bár ez olyasmi lehet, mint a nudista strand, a pár szép nő látványáért el kell viselned a megereszkedett, vén uszályok rémképeit, azt a gátlástalan kitárulkozást, ami nehéz álmaidban feltétlenül kísérni fog életed végéig.
Hát, ennek ez az ára. De mindenek ellenére megéri. Sajnos, csak közepes és rossz helyzetek adódnak az életben, így, a közepeseket át kell átminősíteni jónak, az egész nem több mint egy tollvonás, és minden rendben van.
Ez ilyen egyszerű. Nem kell semmiből nagyobb ügyet csinálni, mint amekkora. Már pedig nagy ügyek nincsenek, csak azért érezzük nagynak, mert velünk esik meg.
Mert két dolog lehetséges. Ha elbuksz, vagy fel tudsz állni, vagy nem. Ha felállsz, nincs miről beszélni, ha meg nem sikerül, akkor azért nincs.
Olyan ember meg nem létezik, aki nem nézte meg közelről a kavicsokat. Aki ezt mondja magáról, az hazudik. Aki meg nem tudott felállni, azzal meg úgysem találkozol.
Elbukni nem szégyen, legfeljebb kellemetlen, amivel nem dicsekszik senki, ha megesett vele.
Ez is valahol érthető. Egy valaha is elesettel nem szívesen kooperál senki.
Ha egy kutya egyszer harapott, többé nem szabad neki háttal állni.
Ezt én mondom a Vincent, aki már harapott, és meg is harapták.
Szóval, ha hasra esel, ne éld meg katasztrófának, mert nem az. Kászálódj talpra, töröld meg sáros orcádat, figyelj oda, nehogy valaki elgáncsoljon felállás közben, és menj tovább.
Végső fokon nem történt semmi, ami nem történhet meg emberrel.
Ami esetenként elkerülhetetlen, azzal nem kell foglalkozni. Úgysem tudsz rajta változtatni.
Az eséstechnikádat fejleszd. Ez az egyetlen, ami fontos, a többi nem tőled függ.
Csak fel a fejjel, de figyelj hova lépsz.
Mondta Vincent.  

Kép: Kapolyi György alkotása

Tomor Gábor: Mondják és mondják

Mottó: Ha nem figyelek oda, úgy fogok megöregedni, hogy elfelejtek felnőni előtte. (Graffiti)                                                                                                                                  

Hőn szeretés

Kánikula, azaz hő – hő – hő. Beszélgetés – kábító.
– Hogy van?
– Remekül.
– Ne mondja…
– Mondom én!
– Bővebben, ha kifejtené!
– Nos hát, nincs nálam boldogabb ember.
– Ez hogy lehet?
– Hallott arról, hogy mi adja a legtöbbet, a legnagyobb szenvedélyt az embernek? Hát a beteljesületlen szerelem.
– Na és?
– Na és, na és. El tudja képzelni, nekem hány van ilyen?


Elviselhetetlen        

– Elképesztő! – panaszkodik Monori, a szomszédja felé intve. – Ez egész nap így nyüzsög, tüsténkedik. – Majd fancsali képpel hozzáteszi:
– A legrosszabb, hogy ezt nekem kell kevés pénzért elviselni.


Ez is eredmény
Demonstráció, bármiért. Egy elképzelt tájékoztatás, az akción túl:
– Megtiszteltetésnek vette, hogy láthatta magukat, a miniszter úr.


Minek sietni?

Cím a lapban: „Mi lesz itt egy-két év múlva?!”
– Az én gondom, hogyan élem túl a holnapot – dörmögi valaki.
– De ’szen a mai napnak sincs még vége – veti társa ellene.
Borízű hang korholóan:
– Ne már, hogy ennyire előre tervezzetek!


Érzékeny alkat

– Hazudok, csalok, rabolok, gazemberség – tudom én is. De hogy ezt mind a szemembe mondják… Hát, nagyon rosszul esik…


Szomorúság

Politológus-filozófus házaspár válni készül. Egyikük sokadszor jegyzi meg:
– Ó, én szerencsétlen! Rád pazaroltam a legszebb érveimet…



Közkívánság

Hővel kezdtem, legyen stílszerű a zárás.
Jól emlékszem, egyszer mennyire megviselte kedvelt hetilapunk munkatársát a forró nyár. Olyannyira, hogy ennek hangot is adott. Egyik cikke indításaként felsóhajtott – valljuk be, férfitársak, szívünkből szólt: – Jól esne most egy jó hideg nő!




A kép címe: Ökörkoponya; Georgia O’Keeffe festménye

Haász Irén: Óarany ömlik

Óarany ömlik az égből,
gesztenye ékszere roppan,
úsznak a darvak a rétről, -
égnek a kék tava csobban.

Izzik a pír a juharfán
ősz koronáz vele bércet,
ékkövei az Úr arcát
ködbevonó lehelésnek.

Tág a tüdő, horizontot
lágy, meleg este ha láthatsz;
éled a test, porig rontott
langy hited újra felállhat.

Marusa Mirtill: Mély benyomásos vízió

Az örökös vágy hajhászása,
A test minden pozícióba való hajlása.
Ó, Kéj, Gyönyör, Mámor érzése!!
Neki a megtagadástól nincsen kérdése.
Amikor lüktet, pulzál a vér..
Belőled még enni kér!!
Test a testből, mámor a vízióból,
Vágy a sóhajból, mozdulat a „nézni jóból”.
Alsó ajkadba harap az érezni akarlak,
A játék címe; Szerezd meg magadnak!
Mezítelen bőröd, ahogy bőrömet éri,
Tested minden rezdülését a Kéj érti!
Szemembe nézel.. Látod?! Éget a tűz!
A Mámor minden lélegzetet egymásra fűz.
A Sóhajok gyöngysorára felcsatlakozik az elégedettség moraja.
Tested megremeg.. Ujjaid ajkamon elidőznek.. Szól a Kéj robaja.


Mélykút –Liget, 2016. május 22.

Kapolyi Noémi: Jeromos világgá ment

Az erdő most is sokat ígérőn hallgatott, amikor széthajtotta a bokor ágait, hogy belépjen.
Alkonyodott, a madarak már aludni tértek, ki-ki a maga fészkére, vagy megszokott pihenőágára szállt, ezért volt akkora a csend.
Már majdnem besötétedett, de még maradt annyi derengés a nappali fényből, hogy eligazodott a törzsek között.
Megbánta már, hogy dühében az asztalra vágta az öklét, és azt üvöltötte, hogy ő világgá megy.
Lassan készítették össze a batyuját, de túl büszke volt ahhoz, hogy kiforduljon a konyhából, és elmenjen a pajtába duzzogni, hogy reggel aztán olyan „misem történt arccal” visszaodalógjon.
Hát, most aztán itt volt a sötétedő erdőben, és fogalma nem volt arról, hogy mit is csináljon.
Nem érezte hűvösnek a közelgő éjt, így aztán leült egy fa tövében, és hátraengedte a hátát a törzsnek.
Nem gondolt semmire, a fejét is hátrahajtotta, hogy a feje búbja a fához érjen és nézett fölfelé a sötétségbe.
Nem kellett sokáig bámulnia, mert a lombok kontúrjai hamar beleolvadtak az éjszakai égbolt feketeségébe, aztán egyre-másra megjelentek a csillagok, és bekukucskáltak a levelek közti réseken pont az ő arcába.
A lelkében egyre jobban eluralkodó kétségbeesésbe halovány vigaszt nyújtottak a pici fények, hogy legalább ők lenézegetnek rá egy kicsit.
Aztán nemsokára álomba szenderedett.
Hajnalban ébredt, de nem kelt még fel a fa tövéből, inkább ücsörgött, bámészkodott, amikor előbukkant a gondolatai közt, mit is álmodott az éjjel.
A csillagok bekukkantottak a lombok közt, erre még emlékezett, de aztán kis vékony hangon elkezdték őt szólongatni, hogy ne búslakodj már Jeromos, ne aggaszd magad, nem vagy hibás, ne lógasd az orrod. Ne menj haza Jeromos, jobbat érdemelsz. Jó fiú vagy Jeromos, ők csak kihasználtak. Ő meg csak kapkodta az arcát hol erre, hol arra, mert nem akart hinni a füleinek az álomban.
De akkor is ha csak álom volt- morfondírozott Jeromos tovább- azért van abban valami, amit álmodott. Mert ugye, ő dühében mondta amit mondott, de hát ő alapjában jó természetű fiú, ezt mindenki mondta. Ha nem mérgesítik meg, most is ott ülne az asztalnál, és kanalazná velük az ételt.
-Tényleg, van itt valami ennivalóm is-szólalt meg kíváncsian. Belenyúlt a zsákjába, elővette az első dolgot, ami a kezébe akadt.
Ekkor aztán felpattant, nagyot ugrott dühében, és jól odavágta a földhöz ami a markában volt.
-Nahát ilyet! Még hogy ezt adni étel helyett!-kiáltotta, és csak úgy pattant a földön a tűzkő ahogy lehajította.
Ez után már kevésbé várakozón kotorászott tovább a zsákban végül kiborította az egészet a megbarnult lombszőnyegre, a fa alá.
Tétován matatott a kisebb halomban.
Ami ételt talált azt egy kupacba tette, csupa finom dolog volt, ezért hol ebbe harapott, hol abba, a többi haszontalanságot pedig félrehajigálta. Akadt horog, és parittya, meg fenőkő, és más egyéb.
-Ezt a sok szemetet is csak súlynak adtátok!- motyogta, egyedül egy kis kést tett az övébe, aztán az ételeket a mellénye alá tuszkolta, egy kulacsot még fölmarkolt a földről, a többi maradék holmit meg széjjel rugdosta a fák közé.
Aztán megindult egy vadcsapáson, be a sűrűbe.
Egész nap gyalogolt, délutánra már jócskán lelassultak a léptei, harapott párat a maradékokból, aztán ivott forrásvizet, ami frissen bugyogott egy fa törzsének tövéből, olyan jól esett innia, amikor abbahagyta, hatalmas fáradtságot érzett, lenézett a kis vízfolyás mellé, hívogatóan, puhán zöldellt a mohaágy, nem is törődött semmivel, leheveredett a hűs növényekre, és azonnal megszállta az álom.
Amikor kinyitotta a szemeit azonnal élesen emlékezett hogy mit álmodott.
Most a forrás beszélt neki. Hallotta ahogy csendes, vékonyka, de folyamatos áradásával a lyukból előtörve furcsán, mély hangon felbuggyan, és ilyenkor nevén nevezi őt.
Jeromos- bukkantotta ki a nevét a víz.
Adokk- mondta.
Ássáss.
Adokk- hallatszott mélyről előtörve halkan.
-Érdekes- suttogta Jeromos-, de ha igaz is lenne amit álmodtam, hát mit adhatna nekem a víz?
Mit adhatna nekem egy ilyen kis semmiség? Jót ittam, igaz, de hát ez csak víz.
Meg különben is ássak a sárban? Ugyan dehogy-gondolta.
Aztán csak elszomorodott amikor eszébe jutottak az otthoniak, meg hogy hogy szeretett ott élni, igaz néha meg kellett csinálnia pár dolgot, de hamar leszoktak arról, hogy őt kérjék, mert azt mondták, hogy abban amit ő csinál sosincs köszönet.
Meg hogy ő lusta, és semmire sem való.
De azért jól érezte magát otthon, bár utálatosak voltak vele sokszor, de mindent megkapott amit kierőszakolt magának.
Mélázott még egy darabig, aztán úgy vélte, eléggé sértő szavakat vágtak a fejéhez, érthető hát, hogy eljött otthonról.
-Jobb is ha megkeresem a magamnak való életet, ami nekem való, és amit érdemlek!-szólalt meg határozott hangon.
-Még nem esteledik- nézett körül Jeromos- tovább indulok-, avval folytatta az útját.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy meg kell állnia, és körbe nézni, mert annyira közel nőttek a törzsek, és olyan sűrűn terpeszkedtek a lombok az ég felé, hogy egyszerűen nem tudott tovább haladni.
Ráadásul ahogy körbe fordult, észrevette, hogy minden út megszűnt, mert a háta mögött is fák nőttek. Végül már forgolódni sem tudott, mert amint máshogy tartotta a testét úgy minden kis szűk helyen egészen közel hozzá, újabb facsemeték vették körül.
Mire bealkonyodott az egész testét körbefonták az ágak, és úgy rebegett a gallyak között, mint egy megszorult madár.
Páni félelem járta át a lelkét, életében nem élt még meg ilyen szörnyű érzést.
Jeromos, mire rásötétedett, állva, egészen elgémberedve, és fogvacogva reszketett.
Valamikor később már nem bírta tovább, halkan, alig hallhatóan felnyöszörgött, alig érthetően szakadtak fel rettegő szavai az erdő néma sötétjében.
-Segítsen valaki-rimánkodott- segítsen már valaki-esengett tovább.
-Hát senki sincs aki segítene rajtam?-kesergett Jeromos.
Halkan könyörgő szavai nem hatották meg a fákat, de még az apró neszező kis állatokat sem.
Már maga sem tudta, mennyi ideje tartja fogságában az erdő.
Enyhe fuvallatot érzett, finom virágillat áradt szét körülötte, aztán elsuhant előtte valami, vagy valaki.
Hirtelen azt hitte csak álom. De újra elillant a látomás, egészen közel az arca előtt, egy asszonyféle, szép ruhája lebbent, a szemébe néz, majd eltűnik.
Csodás tekintet, gyönyörű arc, milyen szépséges!-álmélkodott magában Jeromos.
Nem tudta eszénél van-e, vagy a szenvedéstől látja mindezt?
-Jeromos-súgta a jelenés.
-Jeromos, nem álmodsz, valóban én vagyok körülötted-trillázta könnyedén, köpenye lebbent ahogy körbefordult, neki volt helye a táncra, míg Jeromos gúzsba szorulva csüngött a törzsek közt.
-Ez az én erdőm Jeromos, és én mohó vagyok, nagyon rég nem került hozzám senki sem, de most-nevetett fel magas könnyed hangján- most végre itt vagy nekem te.
És csak nevetett, és táncolt Jeromos körül.
-Szabadíts ki kérlek- szólalt meg Jeromos. Aztán csak ismételgette egyre esdőbben a kérését.
Jó sokáig könyörgött, amíg végre odalebbent hozzá, aztán a jelenés hirtelen megállt, a lábai nem érték a földet, arcát Jeromos arcába nyomta, nevető ajkai pengeként zárultak össze, mikor megszólalt.
-Mit adsz cserébe?-kérdezte szárazon.
Jeromos észrevette, hogy az asszonyi arcból két teljesen fekete szem fúródik a tekintetébe, úgy szegezte a kérdést ismét Jeromoshoz.
-Hallasz? Ember! Kérdeztem valamit?!- már nem trillázott, nem volt szép sem, és ahogy beszélt, furcsa, nehéz szag áradt Jeromos arcába.
Próbálta elfordítani a fejét, de nem volt rá hely.
Az asszony újra felé lebbent, olyan hirtelen kapta el jobb kezével Jeromos állát, hogy rémült nyöszörgés tört fel a torkából.
-Talán nem tetszik a szagom?!-kérdezte most már fenyegetően- hát milyen legyen az illatom, ha ennyire régen itt sétálok az erdőmben, mi?!-rikácsolta, és egészen közel hajolt, résnyire nyitott szájából olyan bűz tört Jeromos arcába, hogy öklendezni kezdett.
Aztán hátrébb lebbent, de nem eresztette el Jeromost.
-Adj nekem valamit! Ami a tiéd!-parancsolta.
-Nekem csak a késem van, de azt neked adom-válaszolta Jeromos.
-Neeem!-ordította az asszony továbbra is fogva az arcát- az nem a tiéd, nem a te verítékedből lett a tiéd- olyat adj, ami a tiéd!- követelte a jelenés.
Jeromos megpróbált gondolkodni, de valahogy nem jutott eszébe semmi.
A szellem csak ott lebegett előtte, az arcát már elengedte és egyre kárörvendőbb arccal nézegette Jeromost.
Hol távolabb rebbent, hogy aztán újra közelítsen vagy épp az arca felé nyomja hirtelen az arcát.
-Megvaaagy- súgta gúnyosan- nincs semmid ami a tiéd- búgta tovább.
-De nem baj, valamid azért mégiscsak van.
Jeromos reménykedve emelte fel az arcát.
-Igen, van, biztosan van- suttogta rémülten Jeromos.
-Az életed kedves, az a tiéd, de azt is úgy kaptad, te viszont nem tettél hozzá semmit.
Még párat fordult Jeromos körül, aztán a néma, mindent tudó törzsek végignézték, ahogy a hajnali napsugarak felemelkedésre késztetik a ködöt, hogy kibontakozhassanak a bokrok és a lombok, helyet adva a zavartalan nyugalomnak.

Riba Ildikó: Időpárkány

idő párkányán
időtlen kopott papír
hajtása szót rejt

csámpás cipőben
villámok viharában
szegénység csoszog

szakadt rongyain
szánalom pillanata
fénylő napsugár 

Kapolyi György: Mondta Vincent 1

Tisztelet- mondta Vincent, és lekicsinylően legyintett. Szóhasználatainkban lappanganak akkora idiotizmusok, hogy csuklanom kell, ha ráakadok egyre.
Itt van mindjárt a „Tisztelet” kifejezés.
Egy teátrális hazugság, mégpedig az olcsóbbik fajtából. Mindenki használja, eszében sincs gyakorolni, mert miért is tenné. Értelmes lény nem tisztel senkit és semmit, legfeljebb elismer, vagy megbecsül.
Mert miért kéne engem bárkinek tisztelnie, vagy nekem bárkit?
Amúgy nem is ismerem a művelet koreográfiáját, esetleg hajlongjak, és ne nézzek az általam éppen megtisztelt arcába? Tördeljem beszéd közben kezeimet, vessen szét az alázat, menjek mellette guggolva, hogy érzékeltessem semmi voltomat? Pöffeszkedő műgéniuszának árnyékában sütkérezzem, holott tudom, hogy ez is tele van hibákkal és gyarlósággal, mint én, vagy akárki más.
Reszketeg, susogó hangon udvaroljak neki, amit ő elhisz, meghülyül tőle, én meg nem értem mitől ilyen hülye.
Hiszen én csináltam belőle fennkölt pojácát, aztán csodálkozom, hogy az.
A tisztelettorzító hatása elkerülhetetlen, a hízelgést mindenki beveszi, elszáll tőle, mint a fing, és nem tudja, senki mitől van büdös. Nincs mese, itt a megtisztelt az áldozat, és a megtisztelő a gyilkos. Mert lehet becsülni, nagyra becsülni, elismerni, értékelni, satöbbi, de tisztelni nem.
A „Tisztelet” nem tudni mi, de mindenki vágyik rá. Gondolom, az emberi hiúság egyik gyenge pontja, az a bizonyos sarok, ahol támadható a szerkezet.
Épeszű ember nem is engedi magát tisztelni, mert tisztában van önnön értékeivel, és hibáival, nem tűri, hogy hülyére vegyék, az ilyen „Pünkösdi Királyság” a primitív, mondjuk egyszerűbb néprétegek álma.
Jó ébredést barmok- mondta Vincent.
Amit el tudok fogadni, az a levelezésben használt udvariassági gesztus, például: „Tisztelt uram”, vagy: „Maradok tisztelettel” XY.
Ez azért van rendben, mert a megszólított is tudja, udvarias gesztusról van szó, és nem őseggfejségének szóló hozsánna. Aki meg akkora marha, hogy azt hiszi, az vessen magára. Hogy mit? Hát mondjuk kölest, vagy marharépát.
Mindenkiben kell, legyen annyi emberi tartás, hogy nincs tisztelettel sem mások, sem önmaga iránt, de legyen meg benne a felismerőképesség, tudja magát és másokat a létrán elhelyezni, józan belátás, hogy mi lényeges az életben, és mi az, ami annak látszik.
Legyen reális, és ne legyen igazságtalan, mert önmagát minősíti.
Na persze idiótának lenni sokkal könnyebb, de ha sikerül, akkor sincs semmi.
Semmiért harcolni meg egy ökör privilégiuma- mondta Vincent, végigheveredve vetetlen ágyán, rágyújtott, és nagy valószínűséggel megint kiégette virágos ágyhuzatát.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: A titok

Az idő nem titoktartó,
vétkeinket rejtegeti,
ha faggatják, fel is fedi.
A titok mégis örök marad,
ha felfedik, már nem titok.
Minden embernek van titka,
akinek nincs, igen ritka:
fehér holló, piros macska,
aki látja, megcsodálja,
álmában  még újra látja.
A haldokló nem viszi sírba,
megkönnyebbül, ha bevallja.
Veszélyes az államtitok,
ha kirobban, háborús ok.
Vétket meggyónják a papnak,
joga, feloldozást adhat,
ám senkinek el nem mondja,
erre kötelezi papi mivoltja.
Van orvosi titoktartás,
kíméletes tiszteletben tartás,
minden orvos esküszik rá,
így válik bizalomra méltóvá.
Elfeledett események, eredméyek,
utánuk tudósok keresgélnek.
Kíváncsi lénysok-sok ember,
addig kutat, míg a titok kiderül.
Zsarolni lehet a titkolót,
ha fontos volt, amit titkolt.
Találunk példákat erre
a mindennapi életben,
a klasszikus mesékben.

Tomor Gábor: Állapot

Szűkségben élsz –           
vállalt szorongás.              
El nem esel,                                       
de kiutad zárják.                                
Forogsz magad körül.                                        
Megszokott biztonság.
                                                            

A kép címe: Keretek; Tóth Zsófia alkotása.

Bige Szabolcs: Aladár eltűnik (Mann & Barcs – emlékkép a huszadik századból - részlet)

Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.
- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.
„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”
- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.
- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.
   Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…
   A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.
   Hősi halott, post mortem vitézségi érem…
- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.
   A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.
- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.
- Hallgatlak!
- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.
   Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.
- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.
   Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.
- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!
   Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.
   Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.
- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét.
- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.
- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.
- Magától akarom hallani!
- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?
   A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”

Haász Irén: Kaput nyitott a végtelenbe

Kaput nyitott a végtelenbe
egy bűvös napra az idő.
Egy szélmalom várja remegve,
hátha lovagja visszajő,

mert Rocinanték itt maradtak,
de a búsképű elszelelt,
s ha nincs jó tárgya a haragnak,
a költő minek énekelt?

Forog a föld, a kapu széles,
hatalmas csövet szőtt a fény…
az űrből tán még jönni képes
egy vakhitű, de tiszta lény,

és akkor újra megcsikordul
a széllapát, forogni kezd,
s a lovag megáll, visszafordul,
és szelíden gyökért ereszt.




Kép: Győzi Zoltán Égi malom című alkotása

Marusa Mirtill: Mosoly-járat

 

Látom, legbelül vérzel.
Az optimistaságtól ne térj el!!
Minden nap sebet ejt rajtad?!
Hidd el! Mérséklődik majdan..
Ne törődj bele!
Itt az örömöd dele!!
Vedd észre!
Térj észre!

Nyisd ki a szemed!
Mosolygok Veled!
Igen! Ez lesz, édes kacajod moraja.
Te vagy a boldogság zamatos talaja!
Boldog vagy, tudom és érzem..
Látom, már nem is vérzel!

Mindenkinek van búja-baja,
De, tudod, ez az élet PÁR-baja.
A fejembe egy dolog üt szeget..
Az örömből, Neked is jut szelet.
Mozgass meg minden követ vagy egy hegyet,
Csodáld meg a Napsugárzásban tündöklő zöld gyepet.

Nini! Nézd!! Ott a fűszálon a tücsök is nevet!
Látod?! A Mosoly-járaton, nem kell váltanod jegyet!!
Elindul, nélküled, vagy Veled..
Hé!! Csak ne rázd a fejed.
Tedd, miért szíved úgy eped.
Hunyd be a szemed..


Mélykút, 2016. május 6.

Kapolyi György: Felnőtt mese

A királylány, törékeny volt, és önbizalom-hiányos. Amúgy más nem hiányzott belőle, de ez is elég volt neki.
Az Istennek sem ment tőle ötről- hatra. Ez, az állapot, idővel úgy az idegeire ment, hogy profi szenvedővé vált.
Szinte alig várta, hogy tönkremenjen egy- egy reményteljes kapcsolata, és belezuhanhasson abba az önmarcangoló szenvedésbe, amiben igazán otthon érezhette magát.
Történt, hogy a kerek erdőt sétálta szokás szerint körbe, rendszeres sétáival, már egész csapást taposott ki magának, onnan tudta, hogy ő volt, mert a belőle csöpögő reménytelenség elhervasztotta a füvet.
Csak döcögött, és sírdogált, nem látta ilyenkor senki, mert mások jelenlétében türtőztette magát.
Gyakran előpattant a bozótosból a helyi fauna részéről valaki, mondjuk egy nyúl, vagy kenguru, annak el tudta panaszkodni éppen aktuális bánatát, aztán sétált tovább. Mindig valami nagy sárkányról álmodozott, aki elvarázsolt királyfi, és nem egy hazudozó egér.
Ezektől már megcsömörlött, az ilyen jelentéktelen élőlények nem királylányhoz valók. Na meg szavahihetőségük igencsak megkérdőjelezhető. Neki meg a rengeteg hazudozóból elege volt.
A minap is egy görény azzal állt elő, hogy ő, egy elvarázsolt királyfi, és gyakran csókolgatni kell őt egy királylánynak, és akkor visszaváltozik. A királylány csókolgatta is rendesen, de az ígért varázslat nem következett be. Mire a szegény lány észrevette a turpisságot, már alig maradt bőr a száján.
Hát így járt évek óta rendszeresen, és nem tanult az egészből semmit.
Egy szerdai napon történt, ismét rótta a kilométereket- várva valami csodát, mikor váratlanul elsötétedett előtte az ég. Recsegve,- ropogva hajoltak kétfelé a nagy tölgyfák, mindjárt sejtette, hogy nem egy helyi állat érkezik.
Aztán magasan a lombkoronák felett, megjelent egy sárkány tűzokádó rút feje.
A királylány elképedt a látványától, nem remélte, hogy álmai nagy állatával valaha is találkozik.
Hijjjj az áldóját- sikkantotta éles hangján, ekkora rút dögöt még a sárkányos könyvemben sem láttam, ez valami távoli vidékről keveredhetett ide, mert ebben a kerek erdőben, még hasonló sincs.
A hüllő pikkelyei el voltak szürkülve, a korától. Nem volt egy kamasz sárkány, pikkelyei drágakövekkel voltak kirakva, nyakában -  csokorban lógtak különböző medáliák, amit ő nem láthatott, mert a nyakán nem volt szeme.
A hatalmas hüllő, nagyot fujt a meglepetéstől, mert bár már nem egy királylánnyal volt dolga hosszú élete folyamán, de ez a lány, valami miatt kedves lett neki.
Ez a helyzet a lánynak is új volt, még nem volt dolga ekkora állattal.
Ez lehet, hogy egy igazán elvarázsolt királyfi, de ehhez, hogy megcsókoljam, tűzoltólétra kéne, az pedig nincs éppen nálam.
Na meg, ahogy elnézem, egy elnehezedett, öreg jószágról van szó, elhízott és elszürkült az évszázadok alatt, ha meg is csókolnám, kapnék egy vén királyfit, ami kell a kutyának.
Az ilyen már repülni sem képes, én meg nem döcögöm végig a hátralévő időmet egy vén kecskével gyalog.
Én királylány vagyok, nem szociális gondozó- így az ifjú hölgy.
A királylányoknak nem lévén diplomáciai érzéke, nagy kuncorászásba kezdett, és ledegradáló célzásokat tett a sárkányra, a kerek erdő füle hallatára.
Viccet csinált abból, hogy szerinte már repülni sem tud, meg biztos, a hamut is mamunak nézi, és így élcelődött addig, még a hüllő megunta. Az hallgatta egy darabig, aztán szólt:
Te drága királylány. Olyan törékeny és kecses vagy, mint a legfinomabb ékszer.
Már az első pillanatban felkeltetted a figyelmemet.
Nem bánt, hogy kortól szürkült páncélomon tréfálkozol, hogy elnehezedett tömegemből gúnyt űzöl, hiszen ezek mind igazak. De ne úgy akarj népszerű lenni, hogy koromon gúnyolódsz, mert a koráról senki nem tehet, és egy púpos királylány púpján élcelődni kiábrándító, és lélektelen szórakozás, aki ezt teszi, az nem érdemli meg a koronát.
Te elvárod, hogy tapintatosak legyenek veled szemben, de ezt csak akkor várhatod el, ha te is tapintatos vagy másokkal.
Ezzel a nagy hüllő hátralépett, összezárultak a lombkoronák, és már csak hatalmas bőrszárnyai légörvényt kavaró csattogása hallatszott az erdő felől.

Kép: Kapolyi György alkotása

Riba Ildikó: Viola

nehezen nyíló
szavad bódító virág
pompás viola

ringatón omló
lágy illatú szoknyája
gyengéd ölelés

Kapolyi Noémi: Jaruk a Hazudós

A hatalmas kastélyra emlékeztető intézmény gyönyörű helyre épült, mindentől távol a hegyek között, az egyik sűrű lombú erdő oldalában.
Kertjét, ami inkább park volt a hegyoldalban magas kőfal vette körül, masszív alapokon nyugodtak a méretes, szögletesre faragott kövek.
Talán amióta az intézet megépült, azóta nem érték kezek a falakat, mert ide sem bemászni, sem kimászni nem akart senki.
Egészen egyszerűen azért, mert innen nem volt hová menni.
A személyzet régen itt lakott, ugyanúgy, mint a kezelt gyermekek, hiszen az épület eredetileg is gyermekek ideg, és elmegyógyintézetének épült, csupán a dolgozók szabadabban mozoghattak a végtelen hosszúnak tűnő folyosókon, és a sétálgatásra, vagy épp' csak időzgetésre szánt kiskertben, ami a parkból lett kikanyarítva a főbejárat előtti területen.
Első időkben gyakran hazautaztak páran a szabadságuk idején, de egyrészt tortúra volt lelevelezni a falubeliekkel a lovas lejutást, és ezt követte csak az utazás további része még, másrészt viszont olyan ritkán mentek haza a családjaikhoz, hogy lassan minden egyes ápolónál, és orvosnál elkoptak a hazai szálak,  végül már itt az intézet méltóságteljes falai között érezték az otthon melegét.
A gyermekek több korosztályból kerültek ide, a közös hálóhelyiségekben főként azonos korúakat helyeztek el, de arra is ügyeltek a gondozók, hogy nagyobbrészt hasonló megnyilvánulásokkal, tünetekkel küzdők lakjanak együtt, mert így jobban megértették egymást a tapasztalatok szerint.
Néhány helyiségben persze nagy volt a csönd, némelyikben csak egy-egy teremtést helyeztek el, és olyanok is akadtak, akik a sétákon soha nem vehettek részt, mert egyaránt veszélyesek lehettek maguknak, és a társaiknak.
Ezeken a folyosókon az egyedüli mozgást csak a vizsgálatokat végző doktor, és az őt kísérő ápolók jelentették, ahogy időről időre végigjárták ezeket az elzárt helyeket.
Az épületben azonban egyáltalán nem volt szomorú hangulat.
Összességében állandó zsivaj, és hangzavar uralkodott.
Napközben néhol a folyosók is tömve voltak, a bárgyúbbak, és a békések együtt nevetgéltek, ordítoztak, kinek-kinek hangulata szerint.
A kellemes, enyhe időben pedig aki tehette, rendezetten, és felügyelet mellett levonulhatott az udvarra a kis sétatérre, a kerítésdrót mentén alacsony kis padokkal, ahol aztán mindenki jól érezhette magát.
Többen beszélgettek is.
Rendszerint a klikkek együtt töltötték kint is az idejüket, és mesélgettek egymásnak.
Főként arról, hogy ki és mit evett, vagy éppen miket festett szép, színes vízfestékkel.
Egyedül Jaruk lógott ki a sorból.
Hiába tartozott a szobatársakból álló klikkhez, őt nem érdekelte az evés, vagy a festés, igazából szinte semmi nem mozgatta meg látszólag a lelki világát.
Jaruk odaült ugyan, ha hívták de csak lógatta előre a fejét, és nézett lefelé.
Ha valaki mégiscsak szóba elegyedett vele, és netán kérdezett tőle valamit, azonnal felemelte a fejét, sápadt, keskeny arcában mélyen ülő fekete szemeit az illetőre szegezte, és beszélni kezdett repülésről amikor mindenki alszik, meg a holdról, és arról, hogy a Grófnő gúnynéven hívott gondozónő éjjelente néha rózsaszín báli ruhát vesz magára, és abban billeg a tükre előtt, a ruháját teljesen kihízta, és erősen koszos is, mégis boldogan ácsorog.
Mindezt pedig olyan tempóban hadarta, hogy csak a legkevésbé beteg szobatársak fogták fel miket is mond valójában.
Csóválták is a fejüket néha, és mondogatták neki:
-Hej Jaruk, már megint hazudozol itt nekünk össze-vissza, pedig tudod, hogy ha megtudják miket zagyválsz, akkor ezért a doktortól büntetés jár.
Ilyenkor Jaruk olyan elvetemült tekintettel nézett rájuk, hogy aki nem ismerte, megijedt tőle, aztán rend szerint elhallgatott, és egészen a levegőzés végéig lógó fejjel nézte a semmit.
Páran tudtak számolni is valameddig, néha egy padon összeültek, és egész délután azt beszélték, ki hány éves lehet, és vajon mióta laknak itt.
A legtöbbjük persze amióta csak emlékezni tudott itt élt, de akadtak azért páran, akik kintről kerültek az intézetbe.
A gondozók már ismerték Jarukot, mert a vizitek alkalmával, amikor megkérdezték tőle, hogy van, és mikkel tölti az idejét, belekezdett a mondókájába, nem is hagyta abba egykönnyen.
Néha le is kellett nyugtatniuk, hogy végre elhallgasson.
Jarukot mániákus hazudozónak könyvelték el, bár néha egyik-másik alkalmazott megrezzent, amikor  néhány éjszakai útjáról számolt be fennhangon, de különösebben nem reagáltak rá.
Barátai nem voltak, amikor este lámpaoltásra került sor, nem beszélt elalvás előtt sem senkivel.
Egyik nap Jaruk szemmel láthatóan kialvatlan volt, az ebédlőben is ülve elaludt, még a levest sem tudta megenni annyira kókadozott.
A többi gyerek először csak kuncogott rajta, aztán amikor már hangosan nevettek, és ujjal kezdtek mutogatni rá, felébredt a zsivajgásra.
Aztán elkezdték kórusban mondogatni és közben az ujjukkal vihogva rámutogattak:
-Jaruk a Hazudós! Jaruk a Hazudós!
Ahogy éberebb lett körülnézett, beesett arcából égő szempár szegeződött egyenként a rámutogatókra. Nem szólt egy szót sem, de akin végighordozta a tekintetét az elhallgatott, aztán halkan vinnyogni, majd sírni kezdett cérnavékony hangon, és megkövülten a helyén maradt.
Azután Jaruk felállt, a kezével a szék támláján megkapaszkodott, fellépett az ülőlapra onnan pedig az asztalra, vézna teste alig keltett volna feltűnést, ha nem néz rá egyenként minden egyes  arcra.
Mire körbefordult az ebédlőben, már néma csend honolt.
Aztán hadarni kezdett, gyorsan beszélt, de érthetően formált minden szót, közben hol egyik, hol másik kezeltre, vagy épp' gondozóra nézett.
-Ti, hozzátok beszélek, akik hazugnak mondotok engem, és mániákusnak, tihozzátok, akik éjjelenként tele vagytok perverz, és torz elfoglaltságokkal, mert betegebbek vagytok az itt lévőknél!
De közben veszitek a bátorságot, és nem hisztek nekem!
Tudok repülni!-kiáltotta, és hirtelen felemelkedett az asztal lapjáról, alig volt följebb a talpa a poharak tetejénél.
-És látom az ablakaitokon át, miket tesztek. Nem érdekeltek.
Csak annyiban, hogy nem tudom milyen jogon felügyeltek ti, ránk?!
A többiek csak debilek, meg idióták, de ti? Ti magatok vagytok a degenerált, gonosz képmutatás.
Közben a hátán az inge púposodni kezdett, aztán egyszerre csak egy reccsenéssel elhasadt, először csak két dudor növekedett a lapockái táján, aztán hosszú fehér, és krémszínű tollak kezdték elborítani, végül két hatalmas szárnnyá alakultak, ekkor Jaruk vízszintesbe fordult, és a szárnyait kitárva lebegett, csenevész teste, keskeny arca a betegek, és az ápolók közt úszott, hangja erőteljessé vált, aztán lassan először a vizsgálatokat végző doktor fölé került, és a szemeibe nézett.
A doktor egy pillanatig megkövülten állt, tátogó szájából nem jött ki hang, csak valami gőzféle, mielőtt aztán összeomlott, és mire földet ért volna, nem maradt más belőle csak egy kis kupac hamu.
Aztán előbbre lebbent, függőlegesen megállt a levegőben, és a társaira nézett.
-Rátok nem haragszom, mert ti valóban betegek vagytok, éltek, beszéltek, esztek és alszotok, de mindegy is, mit csináltok, úgysem nagyon tudjátok, összességében jól érzitek magatokat, és nektek kizárólag ez számít. Nem tudtok semmit, és vigyáztok, ha derengő elmétek gondolkodni kezdene azonnal visszakoztok a bódult időtlen idiótaságotokba, mert a tudatlanság, és a közös butaság megvéd.
De mindenki maga dönt, hogyan tölti itt az idejét. Az én büntetésem viszont letelt.
Úgyhogy most itt hagylak benneteket.
Biccentett egy kissé a néma gyerekarcok felé, és látta, hogy valami morzsát azért mindenki megértett.
Azután egy erőteljes szárnycsapással kihussant az ebédlő ablakán.
Amikor meredeken felfelé húzott az ég felé, jól hallotta a feltörő zsivajt a szokásos hangokkal az ebédlőből. Csontos, sovány arcán átsuhant egy fanyar mosoly, hiszen ezek szerint lent nem változott a világon semmi.

Kolumbán Jenő: Tornyok dőlnek

Bizarr világot álmodok
léttől elrugaszkodottat,
majd undorodva hányhatok,
látva az oszló halottat...

Ragályt terjeszt köztünk a kor!
Agyunkból vérszomj gőzölög!
Testvér a testvért meggyötör!
A darálóban csont pörög.

A szó már régen messze szállt,
hatástalan a jó beszéd.
Forrást szomjazó nem talált.
Mérget fecskendeznek beléd.

Nem véd meg tőlük semmi sem.
A józan ész csak ténfereg,
nincs nekünk jövőnk,úgy hiszem.
Bűvölve szédülsz,réveteg

arccal nézel magad elé...
Dőlnek mesebeli tornyok
indulsz a pusztulás felé.
A jelenre átkot mondok.

2014.10.04

Tomor Gábor: Létezés

Nem a psziché –
az adrenalin!
Meg a vágyott dopamin!
Lám csak, a miértek.          
Élsz, mint    
bolygó vegyiművek?                                                          


A kép címe: Galériában, J.S., cseh művész alkotása.

Haász Irén: A csend

A csend a jó. A zümmögő,
ketyegve röppenő idő
idegpályák rostjain át
oroz tőlünk harmóniát.
A csendből éledt halk szavak
nyugodt virágot hajtanak,
szelíden, tisztán adnak át
szivárvány színű glóriát
a békének.

De jó a csend,
mi édes táptalajt teremt
a gondolat csíráinak,
feloldoz, mint világi pap,
de bírád is, könyörtelen.
 A csend magányában terem
a vádirat, hogy szembenézz
valós magaddal. míg csak élsz.

De jó a csend, ha meglesed
porcukros percben egy gyerek
sugárzó, bámész fényeit,
kis páncéljának réseit,
fenyőillatban ahogy vár
Jézuskára, hogy jönne már.

A csend magányában terem
az alkotás, a mestermű,
poklokba sodró hengerű,
mely kifacsar végső szintig,
és mégis kell mindig, mindig,
kifejezni, elmondani,
kottákba írva hallani,
megfesteni a látomást,
rendkívülit, valami mást,
amit csak én, csak az ismert,
akin az élet végigvert,
vagy általános annyira,
hogy nehéz kimondania
akárkinek.

Jó az a csend,
amit a harctérre lebbent
az ember alkotta dörgés,
ha elhallgat  az öldöklés,
és órákra vagy percekre
nyugalom száll a lelkekre,
hogy érzi porszem mivoltát
mindenki, ha addig korlát
nélkül uszított is netán.

S finom a csend, egyáltalán.

Kapolyi Noémi: Hárfás Szibilla

Szibilla a partoldal tetején üldögélt és hárfázott.
Ezt az időtöltést nagyon szerette, lelkét felemelte a hárfából fellibbenő megannyi pendülés, élvezte a belé áradó zenét.
A nap már az égről ragyogott rá.
A csodálatos hangok, szinte feloldódott bennük és csak játszott, játszott, ha elkezdte, akkor általában órákon át.
Sajnos nem volt hallgatósága, ilyenkor a sekély vízmosás egészen néptelen volt.
Minden alkalommal nagyon meglepte ez az üresség, mert amikor reggel idelátogatott, még rengetegen voltak erre.
A partfalon sem kapaszkodott senki, még az iszapodúk is üresen ásítoztak.
Hajnalban, amikor megindult a nyüzsgő élet a kis parton, kimásztak odúikból a békák, dermedt tagjaikkal a reggeli napsugarakat keresgélve, a vízicsigák is álmosan nyújtogatták a nyakukat, pár egér fáradtan nézegetett, mivel ők egész éjjel gyűjtögetni voltak.
A csiborok fürgén úszkáltak a friss vízben, amikor az egyik a felszínre úszott és ott lebegni kezdett, egyszerre csak teljes erejéből felsikkantott:
-Jön a zöld hajú! Jaaajj! -azután azon nyomban alámerült és villámgyorsan elúszott a társaival együtt.
A békák, de még a vízibolhák is olyan sebesen úsztak el, mintha soha nem is lettek volna arra.
A legnehezebb helyzetben sajnos szegény csigák voltak, mivel lassú állatok lévén nem sokat tehettek, maradniuk kellett persze a szokásos óvintézkedésekkel, mielőtt az egyik nekikezdett elvackolni, még óda szólt egy csíkos házú rokonának:
-Na, hallod!? Ez valami borzasztó lesz megint. Idemászik a ragacsos zöld frizurájában és megint azzal a rettenetes izével fog itt fül repeszteni, én nem is értem, hát más partfal nem is jó neki, csak a miénk? Igyekezzünk, mindjárt kezdi.-és ásta is magát a lágy iszapba, hogy ott a házába húzódva átvészelje ezt a nehéznek ígérkező napot.


Kép: Michelangelo: A líbiai szibilla