Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Érnek a gyümölcsök /7.rész/

Életemben nem láttam még annyi érett gyümölcsöt, mint az ideköltözésünk első őszén.
Az almafák, és a körtefák is későn érőek voltak, így ősz derekán köszöntött ránk a gyümölcsözön igazán, de az előhírnök a szilvafa volt.
Kéklett a lombja a rengeteg szilvától, és amikor először egy kiadós, hűvös eső után eldobálta a gyümölcseinek egy részét, azt hittük, már mind beérett.
Vödrökbe szedtük hosszas munkával, hogy kimagozzuk őket. De amikor nekiültünk kint az asztalnál az ajtó előtt, és kezdtük bontogatni a szilvaszemeket akkor láttuk, hogy mind egytől-egyig kukacos, azért dobta el a fa, mert csak a hibátlanokat érlelte tovább.
Ez után naponta felmentünk a kertbe a szilvafához, és megfogdostunk pár szemet míg egy alkalommal a szilva puhán benyomódott az ujjaink között, kukac nem volt benne, és az íze csodálatos volt.
Előszedtük a létrát, nekiláttunk a gyümölcsszedésnek. A sok apró szem olyan sűrűn csüngött az ágakról, hogy hamar teltek a kosarak aztán a vödrök is, de még mindig maradt a fán.
Örültünk a szép termésnek, gondoltam ebből mind lekvárt fogok főzni, előszedtem az üvegeket, elmostam őket az udvaron, és fejjel lefelé felsorakoztattam mindet a kerti asztalunkon.
A férjem levette a spejz legfelső polcáról a nagy huszonvalahány literes lekvárfőző lábast, amit a teatűzhelyre téve teleraktunk magozott szilvával. Igaz, nagyon sok fért bele de ezen kívül mégis rengeteg maradt kint abból, amit összeszedtünk.
A szilva érett volt, és csupa lé, egy idő után a fazékban annyi lé állt, hogy el sem tudtam képzelni, mikor és hogyan fogom én ezt elfőzni majd róla.
Hát odahoztunk két széket, mondván, majd üldögélünk, kevergetjük felváltva, és pár óra alatt elkészül. De a szilva ezt a dolgot nem így látta. Forrt, bugyogott, vagy csak éppen gyöngyözött a felszín, de a lé mégiscsak sok maradt. Teltek az órák, mire fény gyúlt az agyunkban, cukrozzuk meg és a levéből legyen szörp, a maradékból pedig lekvár.
Már igen csak beesteledett amikor együtt lementünk a verembe szörpnek való üvegeket keresni.
Együtt mentünk, mert egyikünknek sem volt nagy kedve egyedül kimenni.
A házból kilépve az a tömör sötétség fogadta az embert, amit városban sosem láthatunk. Sötétség, és csönd uralta a kertet. Az enyhe melegben semmi sem moccant, mégis érezni lehetett a sok ezernyi lüktető életet. A fű közt földigiliszták heverésztek, éjszakai szellőzésüket csak néha zavarta meg egy-egy ott elmászó csiga, vagy éjjeli rovar. A lámpánkkal mindig előre világítottunk oda ahová majd léptünk, hogy mindennek legyen ideje visszahúzódni a földbe.
A szőlőindák a kerti hátrajárón lazán csüngtek a fejünk fölé. Aztán a lugason átbújva a pinceház csöndesen ásító ajtajával utat engedett nekünk a még mélyebb sötétségbe.
Sok éve üresen állt itt minden, mi pedig még újak voltunk. Hiába költöztünk ide, a kert akkor még nem volt a miénk.
A kis épület a hegybe vezetett. Az ajtón belépve  hűvösség áradt felénk, balra és jobbra is ajtók nyíltak de nekünk szemben a verembe vezetett az utunk, ezért pár lépcsőn lemenve benyomtuk az ajtót. A sok pókhálón és üvegeken kívül nem találtunk semmit, szerencsénkre ott csak a békesség, és a sötétség honolt. Ez után az üvegkereső sétánk után már nem féltem kimenni este, hiszen a kert és a növények a mi kertünk, és a mi növényeink voltak már, nem éreztem magam többet idegennek.
A konyhában aztán tölcsér is akadt és elkezdtük merni a szörpöt bele az elmosott üvegekbe, a kiürült kosarakat kibéleltük dunsztnak, de aztán hamar megteltek a helyek így a szobában a földön az ágyneműbe is üvegeket pakoltunk.
Nem baj-mondogattuk-legalább tele lesz a kamránk olyasmivel amit mi tettünk el.
Másnap már reggel nekiálltunk és végül három nap alatt feldolgoztuk mindet, az összes szilvát.
Az utolsó nap estéjén hulla fáradtan dőltünk be az ágyba és összekapaszkodva kucorogtunk az egyetlen párnával a fejünk alatt és a megmaradt takarónkkal amit kimentettünk a dunsztolásból.
Amikor kibontottuk a dunsztos kupacokat és az üvegeket szépen sorban feltettük a polcokra a kamra gyönyörűen festett, de több mint a fele még az üvegeknek az előszobában várakozott.
Beljebb rakosgattuk mindet és újabb sorokat zsúfoltunk eléjük, de mivel még maradt üveg, és a szörpökre nem lehetett tenni semmit, hát a lekvárokra tettünk néhányat. Mire elkészültünk a bepakolással csak úgy lilultak a polcokon az üvegek, az egész spejz dugig volt.
Gyönyörködve néztük, aztán jutott csak eszünkbe, hogy hiszen a többi gyümölcs még csak most érik, azoknak nem maradt semmi hely.
Megkérdeztem a férjemet:
-Szereted te egyáltalán a szilvalekvárt?
-Hát, nem vagyok oda érte-válaszolta.
Te jó ég, néztem fel a mennyezetre, akkor mi a jó fenét fogunk ennyi lekvárral kezdeni?

Kapolyi György: A kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe - gurba sétányain, sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fásszárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös –avar rágta közein szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen. A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény. Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.
A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében legalább egy kicsit.  Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez-ettől remélve a lét értelmét-vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot hogy választ kapnak létezésük okára-ami nem csak „Csakból”-áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért vagyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait. A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig-eszébe se jut, mert esze sincs-amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, van napfény és szellő-sosem volt benne részük-ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is-sőt vihar-ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan. A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyomában -ő világítja nekem az utat-a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon titokban számítva rá-valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges. A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ragyog a kis tó tükre-amit a sétányról nem látni -megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog. A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kőszobor szenvtelenségével téren és időn túl, meredt tekintetükben, mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.
A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott-és eltűnt.
Bármily különös, ami eltűnik az mindig nyomtalanul és maradéktalanul teszi, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul? Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája - félő, valahova lehúz.
A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.
A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek gondolataimat érezni, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni.
Mivel már hozzájuk vagyok, szokva könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom ez kölcsönös.
A kert ,megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak, és suttogó indának ad otthont ,fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan .A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan metszéspontjában helyezkedik el ,ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van ,és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.
A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. .Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.
Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnák, minden, mindennel összefügg, a dolgok és események egymásból következő történetek, amit ha valaki folyamatában nem tud érteni, akkor csak, összezavarodik, őrületre gyanakszik pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.
A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan. Ezüstkupolája egyenletesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.
A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örökmozgó halvány bogarak.
Itt nincsenek szagok, sem illatok, Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyik másik ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt .A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás, egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló sem ellenfél ,csak tökéletesen értelmét vesztett régi ügyek amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van, és engem nem hagy élni. Ez úgy látszik egy karma, ami kivédhetetlen, és csak velem múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.
Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelemittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.
Azért szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és egy kicsit módomban áll visszaélni hajdanvolt órákat, ami nekem részem.
Aki,  ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palotakutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fekszik karjaimban, ringatom, és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókálva hallgatom szaggatott -röfögő, makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka” Legyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok.  Sosem hagylak egyedül.
Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom, a jelen bizonytalan és örökké változó tényező. Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre, ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.
A „Ma”- szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.
A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell akár tizedszer is képes légy újrakezdeni. A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt neked fontos. A kert az, ami a folyton változó – izgő mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.
Ugyanúgy jelen van a nagy körforgás-a születés és halál, a fájdalom is. Míg a melegvérű életek elmúlt fizikai állapotukban ijesztő és sokszor gusztustalan látványt nyújtanak, addig például egy kiszáradt fa holtában is megőrzi tovatűnt fenségének emlékglóriáját, hajdanvolt milyenségének visszfényét, ami elmúlt állapotában is tiszteletet parancsol.
Ebben nincsen semmi különbség egy szál virág vagy egy hatalmas fenyőfa között, a keltődő benyomás attól függ, hogy a szemlélő méretei mekkorák.
Egy hangyának egy szál száraz virág kelthet monumentális érzetet, még ha a történet lényegét amúgy nem is érzékelné. Ha nem lenne elmúlás nem lehetne feltámadás sem ami a végtelen történetet leállítaná, és nem lenne értelme az egésznek, a feltámadás halvány reménye nélkül céltalanná és értelmetlenné válna az egész isteni színjáték, aminek megértéséből eleve száműzve vagyunk .Megengedtetett számunkra a látvány, a folyamat érzékelése, lehetünk részesei-akár szenvedő alanyai is-de beleszólásunk nincsen és ma már nem is vagyok benne biztos, hogy kéne legyen. Ezért lényeges és fontos, hogy a kert egyidejűleg tegye számomra láthatóvá a két végső igazságot, mert az elmúlás szépsége a maga nagyszerű módján nem több és nem kevesebb a születés és létezés megfejthetetlen misztériumánál. Mindössze a tiszteletteljes szemlélődés maradt, a felismerés lehetősége, hogy élvezd és értékeld a mát, amíg lehet. Üldögélek a kertemben, elnézegetve a bokrok között matató gondolatokat, szabadon lebegő agyam bekalandozza az egész földtekét.
Körülvesz a nyüzsgő emberáradat hihetetlen és elképzelhetetlen mennyiségével, mindenki lihegve görcsöl a puszta életbennmaradásért, csak a lába elé koncentrál, hogy el ne essen, mert ha elesik nem képes többé talpra állni, és a rohanó lábak alatt már el is tűnt.
Mindenkinek egy élete van, folyton harcol, a többség elismeréséért-mintha ez rajta segítene valamit-ő akarja megítélni ki élhet és ki nem, ki értékes és ki nem, osztályoz és szelektál, de tevékenységének esetleg katasztrofális következményeit nem vállalja.
Kultúráról beszél, és pont ő nyilatkozik otrombán és emberhez méltatlan módon, érvek helyett sérteget, elveszítve minden arányérzékét-a kontroll nem működik-mert nincs benne sem tartás, sem szégyenérzet.
Viszont ha őt ocsmány szóhasználatai miatt valaki mondjuk, génhibás sejthalmaznak nevezi, és abbéli gyanújának ad hangot, hogy az illető gyerekszobája krétával volt felrajzolva az úttestre, akkor becsületsértési perrel fenyegetőzik, neki van alanyi joga, persze szerinte csak neki.
Szerencsétlen sziporkának nem jut eszébe felette is rohan az idő, személy szerint ő sem fontos, a hozzá hasonlók mindig újra termelődnek és taposnak, aztán ők is beledöglenek, nem értve miért.
Mert lehet összevissza beszélni mutatósan handabandázni, csupa hangzatos témában aggódni, lihegni és szenvedni, de ez titokban senkit nem érdekel, ugyan miért is érdekelné - hiszen az őt fenyegető rém az elmúlás, ami nem törődik az ő nagyszerűségével.
Nem meri vállalni saját tragikomikus koreográfiáját-bár előre meg van, írva a forgatókönyv-nem meri észrevenni, hogy ő csak egy marionett baba, akinek minden mozdulata másé-azé aki ott áll a függöny mögött-ő csak egy szánni való bohóc, egy rongyokból eszkábált pojáca akinek erőlködéseit elnézve előbb kell sírnom- mint nevetnem.
Még szerencse, hogy itt a kertben a beszélő virágok között nincs ilyen szerencsétlen emlős, mert legfeljebb az árnyék kúszná meg tapintatból, hogy ne zavarhassa látványa a többi növényt.
Az emberi kétszínűség és hazudozási kényszer egy elmekórtani szint, de már csak azért sem gyógyítható, mert, hogy ki számít ilyennek az megállapodás kérdése, meg akinek ezt gyógyítani kéne, az sem tudja mikéntjét, és ő is olyan. De nagyszerűen van a komédia megoldva, ezeket a génhibás zseniket elsöpri az idő, a rendező megvesztegethetetlen-akire rámutat, annak menni kell - az értéktelenség azonos súllyal bír, mint az érték, mindkettő ember csinálta fogalom.
Ha meg valaki abban reménykedik, hogy emberi értelemben ő valami maradandót alkotott legfeljebb díszsírhelyre számíthat, amiben ugyan úgy el lehet porladni akár egy árokban, hátrahagyott ismertsége hamar megkopik, ha nem így lenne, akkor sincs neki hajdani ismertségéből semmi haszna.
Sokkal okosabb a kertben üldögélni, hallgatni az időtlenség nyugalmát, figyelni a gondolat hordozta növényi párbeszédeket, amiben vagy részt veszek, vagy kutyámat ölemben ringatva figyelem mint szunyókál, szeretetem és karjaim biztonságában, amit ő pontosan tud.
Rá kéne jönnie végre a halandónak arra, jobb csendben szemlélni az eseményeket, mert ha beszél az mindig felesleges butaság, és ha a rendező rámutat, egyet tehet - feláll, és csendesen besétál a fák közé.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: Azért van...

azért van árnyék, mert süt a Nap,
azért van eső, hogy csírázzon a mag,
azért van sötét, hogy várjuk a fényt,
azért a bűn, hogy tiszteljük az erényt,
azért a köznap, hogy legyen ünnep,
azért a sok rossz, mert a jók tűnnek,
azért a barátság, hogy segítsen,
azért a szerelem, hogy repítsen,
azért a halál, hogy szeresd az életet,
azért a gyatra, hogy legyenek remekek,
azért a reklám, hogy vegyenek,
azért öregszel, hogy ne maradj gyerek,
azért a hit, hogy reménykedhess,
azért van öröm, hogy boldog lehess,
azért írtam ezt, hogy olvasd el versemet.

Tomor Gábor: Péterfillér

Szíves vagy hideg?            
Forróak, hűvösek –
senki nem veszhet el.      
Odalenni, odavolni.          
Éltet a szóalkotás,           
örök létű e vanás. 



A kép címe: Lebegés; Nyári István munkája.

Markovic Radmila: Célom

Célom a nyugalom
célom a csend
ilyenkor félhangosan
magamnak vagy
másnak  elmondom
a hiszekegyet.

Csörgits Kinga: Lélekdugás, avagy az űzött vad csapdája

Minden energia. Mindent csupán kölcsön kapsz. Mert ha valamivel felhagysz, az elhagy. Végül semmi vagy. Üresen fémesen kongó hangtál, némi díszítéssel. A lélek puhán ringatózik ütemesen rezgő, kelyhedbe töltött vízfelszíneden. Hazatérésért könyörög, boldogságért remeg. Figyelmed a hangtál létezésébe kapaszkodik. Díszítését, üveges kristályhangját csodálod. Hol eszközökkel, hol puszta kézzel közelítesz. De az ürességet nem értékeled. Nem érzékeled. Nézed, de nem látod.  Az ürességben örök harc zajlik. Kérdések és a csend feszülnek itt egymásnak. Ki nem mondott, meg nem tett minőségek harcolnak az elhibázott, megbánt döntésekkel. Elfojtott sikolyok, végtelen barlangba üvöltött szerelmek csendesednek el a teremtés óceánján. Szerettél e valaha? Viszont szerettek e? Érezted e, ahogy az élet végigszáguld a véredényeidben, felhabosítva a véred? Esett e szét körülötted minden, hogy aztán a semmiből újra teremtse magát az élet? Álltál e föl úgy, hogy közben halni kívántál, tudván, hogy a következő nap újabb halált hozhat? Ó igen. Én is utazom. Világokat, életeket látok. Letűnt és eljövendő korokat. Amikor alkotok minden érzékem életre kel. Befogadom és elnyelem a zenét, amely átjárja a teret. Ezen az életen is végigtáncolok. Túlélem. Hogy boldogtalan vagyok e? Nem. Elunom magam. Napról napra messzebb tolni a határaim. Egyre mélyebbre hatolni. Lassan elfogy a táj. Nem tudja tartani a tempót. Isten lassítani próbál. Terhekkel ajándékoz meg. Egyre nehezebb és nehezebb kincseket aggat rám, melyeknek fénye elvakít. Súlyos terheim cipelem és közben újabb csúcsokat fürkészek. Nem kell a felszín. A fölösleges szócséplés. Az üres tekintet.  A zombi hadsereg, mely levetett koncokra vadászik. Mely egyetlen pillantással megelégszik. Nem. A testem már érzéketlen. Kölcsönkapott jelmez csupán. Lélektemplom. Ha épp az kell. Dögszagú, rothadó, profán massza. Ha épp az kell. Eszköz vagyok csupán. Engem is használnak. Felsőbb erők játszanak a testemmel, az elmémmel kedvükre. Én miért ne tenném? A hangtálban remegő víz felszínén lebegek.  Akár a kagylóban ringatózó igazgyöngy. Az elszigeteltség szigetén uralkodom, ahová kincskeresők és kalandorok érkeznek a világ minden tájáról. Kifosztani, tanulni élvezni vágyók. De aki magától jön, az nem kell. Puha, bársony ágyamból nyúlok ki kecsesen, hogy hosszú vadászó körmeim beléd mélyesszem. Magamhoz rántalak. Nem. Már nem énekellek. Elég a szemedbe néznem. Hidegen metsző pillantásom megbabonáz. Beléd hatol.  Érintésemmel felébresztem a benned szunnyadó harcost. A vadállatot.  Mert nekem fenevad kell. Beléd mélyesztem a fogam, hogy egyetlen harapással magamba szívjak mindent, ami emberi volt benned. Az enyém vagy.  Valójában újra és újra próbára teszem a sorsom. Próbára teszem Istent. Valójában a legsötétebb éjszakában pislákoló gyertyafénynél, bőrkesztyűbe bújtatott ujjak szorítására ébredett lelkem keresem. Ami akkor elveszett. Azóta nem hallom az üresen fémesen kongó hangtál zenéjét. Azóta nem találok erősebbet. Azóta szomjazom a vereséget, de örök győzelemre kárhoztattam, hogy utat mutassak. 

Riba Ildikó: Kanossza

homályos emlék nyomomban
reményt hazudva imbolyog
utamon sötétben kísér
szívem rettegve dobog

szikla marta talpam fáj
vér fest mintát a kavicson
kontrasztja hófehér ruhám
bolyongok s kezemben liliom

szaladok kelő hold után
hívom ám mindhiába
makacsul halad tovább
éji tükre tengerhulláma

Kép: Dr.Krekó Imre alkotása

Kapolyi Noémi: Lakjunk falun: Lakjunk falun Miből lesz a meleg? /6.rész/

Mindig városban éltünk, ahol megszoktuk a meleg vizet, a mosógépet, a zuhanyt és a téli fűtést. Mindezt olyan természetességgel használtuk, hogy tulajdonképpen észre sem vettük.
A falun élésre készülve próbáltuk tudatosítani magunkban, hogy mindez nem természetes és majd tenni kell érte, de más ezt mondani és egészen más aztán megélni.
A nyár vidámságával és nagy melegével annyi meleg vizet adott amennyit csak vödrökben kitettünk a Napra. A mosással nem sokat törődtünk, kint el lehetett végezni és hamar meg is száradtak a ruhák a tél pedig még nagyon távolinak tűnt.
De egyszer a hűvös is megérkezett, egyik kora őszi napon már nem akartak megmelegedni a vödrökben a vizek, kellemetlen hűvös maradt, a ruhák nem akartak hamar megszáradni és estére jól esett a fűtés. Akkor hát kellett egy nagy fazék a kályhára amiben megmelegedett a víz.
A kút jéghideg vizét kint beleöntöttük a fazékba, aztán fel a tűzre, elég sok idő kellett hogy a húsz liter víz forró legyen, addig pedig rakni kellett a fát, mert ha a tűz alábbhagyott a szobába már nem jutott meleg. A fáskosár szép és kedves de a fonadékok között minden átpotyogott a tűzifáról, föld és kéreg foszlányok, falevelek, így aztán hamar vödörben hoztuk a tüzelőt, hogy ne koszoljunk mindenütt.
Az első igazán hideg estén alaposan befűtöttünk a szobai kis kályhába és amikor jól égett a tűz, ropogott a fa és a kályhaajtó üvegén át néztük, ahogy a narancssárgán izzó rönkök egy-egy roppanáskor szikrát hánynak, lefeküdtünk aludni.
De ha a tüzet nem rakják, akkor érdekes módon kialszik. Ezt az első reggel tudatosította is bennünk a hőmérő amikor megnéztük, mert nem értettük, mitől látszik a leheletünk a szobánkban.
Csak tizenegy fok volt de szerencsére egyikünk sem fázott meg.
Kutyusunk nagy bölcsen még az éjjel bebújt a takaró alá így a reggel első hűvös fényei három fejet találtak a párnákon. Az igazán hideg éjjeleken innentől felváltva raktuk a kályhát, három óránként valamelyikünk rádobott egy fát. Igaz kicsit fáradtságos így fűteni de a távfűtés után ezt a fával fűtött barátságos, puha és párás meleget nem cserélném vissza semmiért.
Nem is értettem, miért kint a hideg udvaron öntik az emberek reggel az új begyújtás előtt a hamut a vödörbe, ott fagyoskodnak az udvaron, amikor a vödör bent is lehet.
Én aztán majd megújítom ezeket a szokásokat- gondoltam, este bekészítettem a vödröt a kályha mellé és reggelre amikor a tűz leégett, kipucoltam a kályha rácsát aztán kivettem a hamus fiókot és óvatosan beleengedtem a tartalmát a vödörbe.
Na igen, a falun élők nem buták, miután ismét kitakarítottam, kivittem a vödröt az udvarra, ezt a szokást én mégsem fogom megváltoztatni.
Fűtöttünk, telt az idő, a tél nagy hidegének elmúlta után már alig fagyott, nagy lett a sár, a kinti fahordáshoz és az állatok ellátásához másik cipő kellett.
De mivel a fa behordása miatt többször is kimennünk, arra gondoltunk, egy részét a rönköknek nem a fáskamrában kellene tartanunk, milyen jó volna az ajtó mellett összerakni egy kis rakást, akkor csak papucsban kilépnénk pár hasábért és lehet is vissza menni a házba.
Egy délután nekikezdtünk és tetszetős kupacot halmoztunk fel a gádor kis zugában.
Napok múltával mindig ráhordtunk pár adagot, nagyon kényelmes volt így fűtögetni, nem éreztük megterhelőnek. Aztán kiskutyánk Molly egyre gyakrabban kikéredzkedett az ajtó elé, de nem akart a kertbe menni csak ült a farakás előtt előreálló hegyezett fülekkel és figyelt.
Néztük az ablakon át, vajon mit néz ez a kutya? De mert odakint hideg volt, egy idő után behívtam.
Kitártam az ajtót, Mollyka berohant, meg valami kis falevél vagy pihe is de mindegy is, az ajtót becsuktam. Éjjel aztán ébresztett a kutyánk, ütögette az ágyunk szélét, hogy gyere gazdi, gyere, mutatok valamit. Felkapcsoltuk a kislámpát, Mollyka pedig ott cikázott a szobában az ágyunk körül az egér nyomában. Aztán másnaptól már mi is ott álltunk a kis farakásnál mozdulatlanul a kutyánkkal és néztük ahogy fényes nappal a rakás alól cikáznak az egerek. A hasábok maradékát szépen visszavittük a helyükre, a fáskamra odébb van ugyan, de okkal, mert az ajtó kinyitásával kiárad a meleg és ha valamilyen állat a közelben van az igyekszik besurranni rajta.

Kapolyi György: Mondta a Vincent

Olyan, mint a verkli. Csak hallod és hallják, és szól, és mindig ugyan az, és monoton egy hangon papol és verklizik, te meg megzápulva hallgatod, és már nem gondolsz semmire.  Ami nem is nagy baj, mert ha gondolsz, mindig belerokkansz, és a rosseb akar belerokkanni. Előre kell nézni, még a lábad alá se tedd, legfeljebb elbotlasz valakibe, nagydolog, majd felállsz. Még mindig te jártál jobban, mert nem ő botlott beléd. Hogy tele vagy idővel, mindenféle hegekkel, zúzódásokkal és dudorokkal, hát Istenem…
Nem lehet az ember körtefácska, meg különben is a viharedzett megjelenés régi gladiátor-jellemző. Nem riadalmat kelt, hanem egy biztonságérzetet a másokban, mert nem vagy egy nyámnyila- szar alak, mert szemmel láthatóan sok vihart túléltél. Ha mellé sodródsz valakinek, az reméli, hogy jelenléted megóvja őt is.
Aztán vagy igen, vagy nem. Nincs az a zseni, aki ezt előre meg tudná mondani.
A fene se tudja kinek mi van megírva, de jó is, hogy nem tudja senki, ha tudná, nem lenne az egész létezésben semmi izgalom. Igaz, így meg csak az van, és ebbe bele lehet őrülni.
Mert nem lehet nem őrülni, ez egy olyan játék, hogy egyenesen elváratik.
Ebben a létünkben minden elváratik, és ha meg tudsz felelni, akkor sincs semmi.
Lehetsz, egy sérülésekkel teli elhasználódott szánalom, aki már csak bógnizgat egy kampósbottal a rohanó lábak között, minden erejével koncentrál-, el ne essen, mert rátaposnak, nincs idő szarakodni, mindenki siet.
Hogy miként fogsz megint lábraállni ha netán elbuksz, tudja a bánat, nagyon kevés esélyed van a sikerre, mert esélyegyenlőség van, és ha elterülsz, az a sorsod, mint minden elterültnek.
Igyekszel eldarálni egy utolsó imát lelki üdvöd érdekében, ha nem lépnek közben a szádra, még be is tudod fejezni.
Így múlik el a világ dicsősége, a rohadt verkli már hallássérülést okozott, de ez sem baj, mert ki a fene akar bármit is hallani, itt behozhatatlan a siketeknek előnye.
Végső fokon ne keseredj el, mert nagy baj nincsen, legfeljebb kellemetlenségről motyoghatunk, de ez sem biztos, mert sosem volt neked kellemes, nem tudsz összehasonlítani.
Ha van eszed, csak beszélsz összevissza, tücsköt,- bogarat, lényeg az, ne hagyd abba, mert nem biztos, hogy valaha is újra tudod kezdeni.
Minden kezdést a vég követ, mert aminek eleje van, annak vége is van, eleve nem lett volna szabad elkezdeni, és akkor akadt volna más, amibe bele tudsz őrülni, mert a játékhoz tartozik az őrülés Mindenképpen te leszel a kis Ophélia, ha akarod Ofélia, csak Bianka nem lehetsz, mert ő nem őrült meg.
Virágfüzérrel fejeden háton úszhatsz a tóban mint egy elhízott benga csíbor, sajnáltathatod magad saját Hamleteddel, aki kezeit tördelve rohangászik a sáros tóparton, és azt kiabálja, hajjaj te kurva élet, ez a szerencsétlen úgy feldobta a papucsát, hogy ihaj.
Meg lehetsz elégedve ott a vízben, mert nem hiába éltél, van aki meggyászol.
Ez nem egy monstre igény, hisz tényleg kikészültél, nincs az a csoda, ami fel tud támasztani. Tehát megérdemled a hajjajozást, mint tényleges távozásod hallható földi hangjait.
Még sokáig fogod emlékeidben hallani azt a rohadt verklit, mert szenvtelen ricsaja nehezen felejthető. Aztán átveszi a dallamot a szférák zenéje, ami sokkal kellemesebb, de az is mindig ugyan az. Jóságos lelkek fognak körülrepdesni, bárgyú jóindulattal segítenek a próbálkozásaidban, mert eleinte igen bénán kalimpálsz szárnyaiddal.
De ne aggódj, senki nem fog rajtad röhögni, mert ott nem szokás. Te meg hálás leszel az egészért, mindaddig, míg ez, az infantilis jóság az idegeidre nem megy.
Mert az ész nélküli jóság az ilyen, ha nincs büntetés, a jóságot sem lehet mihez mérni,
Ezért elveszíti minden értelmét. Olyanná válik, mint egy ló nélküli huszár, csak röhögni lehet rajta. A büntetésen bezzeg nem röhög senki, egy nagy pofon után még senkinek sem sikerült.
De kétségtelen van visszatartó ereje, míg a jóságnak nincs.
Ezért nem jók a bölcsek, mert átérzik ezt a paradox igazságot, és előbb rúgnak seggbe valakit, mint megsimogatnák.
Ezt én mondom a Vincent, akinek mindkettőben volt már része.
Bár azt kell mondjam, okosabb seggberúgással kezdeni, mert abból nem lesz hosszú kapcsolat, ami óhatatlanul terhessé válik idővel.
Éppen elég, ha az ember saját magával ápol hosszan tartó viszonyt, az is éppen elég fárasztó tud lenni, és még nyakon sem tudom vágni magamat, mert, hogy nézne az ki.
Pedig néha úgy leköpném magam, de nekem kéne letörölnöm, arról nem is szólva, nem tudnám olyan komolyan venni a dolgot, mint elvárható.
Hiába, az ember önmagával elnéző, és ezért tehetetlen. Magamat nem sikerül megfegyelmeznem, másoktól meg nem tűröm, rögvest nagyon goromba és ellenszenves leszek, amit utólag igen fogok rühelleni.
Be kell ismernem, sem a világgal, sem benne magammal nem tudok mit kezdeni.
Gyanítom azért, mert nincs is mit. Aki mást mond, az csak rémületében karattyol összevissza, jószerivel nem is tudja miket beszél. Hiába, a gyávaság és félelem nagy úr.
Ezért inkább vagyogatok, létezgetek, tévedéseimben következetes vagyok, mert sosem tévedek kicsit.
Csak ne unnám ennyire ezt a kurva verklit, szenvtelen monotóniájával, ezt a részvétlen huhogást, ami megőrjít.
Sze la Vi… mondaná erre egy hindu, fonetikus francia akcentussal, de nem mondja, mert nem ismeri a szót.
Ha egyáltalán maradt mit remélnem, azzal sem tudok kezdeni, mert már olyan vagyok, mint egy mérgezett egér, csak futkosok és átkozódom, sokszor azt sem tudom kinek.
Hiába minden, ez így működik, és engem senki nem kérdezett a témával kapcsolatban.
Nem sokat nyomok a latban, és ez nem baj, a probléma az, hogy tudom. Amit meg tud az ember, az már régen rossz, akkor már nem lehet nem tudomásul venni.

Hát így van ez, - mondta Vincent, és majdnem leköpött a szőnyegre.

Kép: Kisplasztika, kalapált vaslemez.  "Marionett"  Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: Ábrándozás egy ismeretlenről

Megláttalak,
magamban lerajzoltalak.
Ábrám – körvonalad.
Ismerni akarlak,
töltsd ki az üres körlapot,
mutasd meg magad!
Nézz a szemembe, érints meg,
súgd a fülembe nevedet!
Beszélj magadról, hallgatom,
érdekel sorsod, angyalom.
Töprengek ,
mivel szerezzek örömet.
Szeretném felkelteni figyelmedet.
Úgy érzem, itt az alkalom,
magamat én is megmutathatom.
Régóta rólad álmodom,
nappal ábrándozom.
Üres maradt a körvonal,
szétfoszlott álmommal.
Tovább kereslek holnap éjszaka,
várlak, jöjj hozzám haza,
legyél otthonom
fénylő csillaga.

Tomor Gábor: Korcsoport

Különös önzetlenek.
Nem magukért élők,
nem is passzió ez:
„Gyűjtök, kuporgatok,
ha elvitt a kaszás,
a gyereknek legyen jobb.”


A kép címe: Így szeretnék megöregedni; Radák Eszter festménye.

Bige Szabolcs: Pista gróf csókja

"- Bácsi, messze van Kovácsi?
- Ha lépeget szaporán, eléri még ma vacsorán!"
 
   A Nagysötétág poros, kátyús útján lassan poroszkált a szürke. Enyhe volt az emelkedő a cserjésig, nem kellett nagy erőt kifejtenie. A könnyű homokfutó a gazdasszonyával együtt sem jelentet nehézséget a pompás heréltnek. A bakon egyedül ült Weisz Gizi, ő hajtotta a lovat, s csöndben hallgatta a patkók tompa dobogását, talán kicsit el is bóbiskolt közben. Hagyta a lovat nyugodtan baktatni, nem siettette, hisz ő maga sem sietett. Jókor elindult, de mégsem akart déli harangszó előtt beérni a faluba.
Ahogy a városból kiértek, s a házak elmaradtak, elfogyott a köves út is – már csak földút vezetett tovább. Egészen a faluig. Eső rég nem esett, és a szederbokrok között haladó út szilárnak tűnt, bár a por jelentősen több lett. Felértek a dombtetőre, s a szürke minden külön biztatás nélkül gyorsabb ügetésre váltott.
- Be megtáltosodtál! – riadt fel mélázásából a gazdasszony.
A ló azonban nem jelezte, hogy megértette volna az emberi szót, csak ügetett tovább. Forgalom alig mutatkozott e korai órában, nem is találkoztak csupán egy-két szembejövő szekérrel, vagy a város felé igyekvő gyalogossal.
Egyszerre egy közeli puskalövés hangja törte meg a csendet. A ló megriadt, és két lábra állva felborította a könnyű bricskát. Az asszony a kocsiról lerepült, bele az út menti árokba. Nyögdécselve mászott ki, két kézzel fogva a hátsó fertályát, s ilyen szavakat dünnyögött: "Jaj, micsoda pech, mekkora pechem van!" - de menten elhallgatott, ahogy meglátta, amint a bokrok mögül előlép egy vadászruhás férfi, a puskáját lóbálva. Az úr meghallhatta a motyogást, mert a bajusza alatt, csak úgy magának megjegyezte, hogy "ezt mi itt másképp nevezzük."
- Ó, bocsánat! – szólalt meg aztán hangosan. – Fácánra vadásztam, s nem figyeltem fel a közeledő kocsira. - Gróf kis és nagykovácsi Ladány István vagyok! – csapta össze a bokáját.
- Én pedig Weisz Gizella, de most már, ha így megismerkedtünk, ki is menthetne ebből a kellemetlen helyzetből, illetve kihúzhatna az árokból! – s már nyújtotta is a kezeit.
Pista gróf pedig nem volt rest hirtelen mozdulattal kiemelte a termetes hölgyet az út szélére, de hogy, hogy nem, közben magához szorította a dús kebleket is. Weisz Gizi ezt nem vette rossz néven, sőt ügyes pukedlivel meg is köszönte a gróf segítségét, aki ezután a szekérrel, s a lóval kezdett ügyködni. Kifogta a felborult kétkerekűből, s egy fához kötötte, azután visszaállította a szekeret eredeti állapotába, a megnyugtatott állatot pedig újra befogta.
- Hova igyekszik, kedves nagysád, ha szabad megkérdeznem? 
- Nem titok, kedves Gróf úr! Ide mennék a szomszéd faluba, Nagykovácsiba.
- Amiről a gyermekmondóka szól? Arról a faluról van szó.
- Arról! – kacagta el magát Weisz Gizi, megfelejtkezve kellemetlen helyzetéről, s már kezdte is.
"Bácsi, messze van Kovácsi?"
"Ha lépeget szaporán, eléri még ma vacsorán!"
Pista gróf elkacagta magát.
"Meghívhatom vacsorára, ha nem indulunk túl sokára!"
- Hamis ember maga, gróf úr! – Válaszolt Weisz Gizi, de nem volt harag a hangjában.
 - Komolyra fordítva a szót – folytatta a gróf -, ha megengedi, hogy felüljek a bakra, s én hajtsam a szürkét, meginvitálom tisztelettel szerény lakomba, amelyik a falutól alig fertály órányira van.
- Ismerem a környéket, és tudom, hol van a kastély, gróf úr!
- Merem remélni, hogy ma alkalma lesz jobban megismerni!
- Gróf úr kissé mohó! Köszönöm, hogy fáradozott az érdekemben, de magam kívánom hajtani a bricskát.
- Drága nagysád, a világért sem akarok tolakodónak lenni, csak egy picike jutalmat reméltem önzetlen segítségemért.
- Gróf úr, homlokon csókolhat. 
Hát, így történt az eset, hogy Weisz Gizit homlokon csókolta a gróf!
Hogy később, estefelé, vagy másnap, harmadnap mi történt a kastély ódon falai közt, arra nincs tanú, s ha van is, mélyen hallgat.
A kiszabott idő leteltével Weisz Gizi egészséges ikreknek adott életet...
Pechje volt Gizi nagysádnak!

Markovic Radmila: Az idő

Szélmalom harc és ellenállás,
arcomról a mosoly könnyeim kergeti,
sírva már nem tudok kacagni.
 Kezemből, kicsúszott az idő,
sebesen rohan, mint a megveszett
paripa gyeplő nélkül, hiába  üvöltöm
a szélbe: állj meg, csak egy percre,
hátra se néz, robogva eltűnik előlem,
majd rájöttem, azt kergetek, ami nincsen.

Csörgits Kinga: Életemben először látok...

Lelkem lassan kitüremkedik. Előtolakodik rejtekéről. Hogyan tudnám, hogyan tudná bármelyikünk is elengedni a fájdalmat? A boldogságot? Az idő vasfoga csupán, ami megrágja a fájdalom áttetsző, finom szőttes ezüst páncélját. Elhalványítja a kínok kínját. Látok egy világot. Érzem. Boldog pillanatokban tapintom. Ebben a világban nincs elengedés. Sem fájdalom, szenvedés. Ebben a világban az embernek is megadatik, hogy élvezze a létezést. Bűntudat nélkül. Persze ez a világ meddő képzelgések rózsaszínre festett budoárjaiban létezik csupán. Amikor egy szép napon felébredek, eltervezem, hogyan valósítom majd meg. Igen. Nekem is lesz parfümfelhőben úszó rózsaszín budoárom. Selymekkel, csipkével díszített világ a világban. Hosszasan csinosítom, szinte babusgatom kis ékszerdobozom. Amikor azonban elkészül, csodálkozva nézek körül mesterien megmunkált, finoman kiművelt kínzókamrámban, amely alkotásra és élvezetre született. Fekete tintával írok a vörösre festett falon.
"Hát nem tudod, hogy valójában Éva vagy? E korban Isten ítélete él e neven, így szükségképpen a bűn is tovább él. Az ördög kapuja vagy, aki ama fának átkát elszabadítottad, és az első aki a szent törvénynek hátat fordítottál, te vagy aki elcsábítottad azt, akit az ördög nem volt képes elcsábítani, könnyedén leromboltad Isten képmását: Ádámot. Még Isten fiának is meg kellett halnia azért amit te érdemelsz: ami halál." (Tertullian: De cultu feminarum I.I./2.)
Fekete tintával írok a vörösre festett falon, hogy te, aki hozzám jössz tudd szent helyen jársz. Hogy fejet hajts. Hogy minden újabb napon nevessek sőt kacagjak azon, amit te világodnak, otthonodnak tekintesz. Nos kedvesem. Tudtad e, hogy a te otthonod valójában kínzókamra és az én kínzókamrám valójában otthon? Messziről, tehetetlenül szemlélem ahogy a létezésed után futsz, kapkodsz  kapaszkodsz. Boldog hely ez boldogtalan embereknek. Te is boldogtalan vagy. Üres. Pillantásom lelkedbe hatol. Szürreális képekben szemlélem sorsod. Miért ragaszkodsz bármihez is? Hiszen mindez csupán illúzió. Színház. Vállalt szerepek. Felhúzott álarcok. Amiért ma aggódsz, holnap semmivé foszlik. Elporlik, mintha soha nem is létezett volna. Még léteznek templomok, ahol lábad szent földön jár. Ahol vezetőt választasz magadnak. Aki megzabolázza elméd és felszabadítja vágyaid. Akit követni fogsz, hogy az önfegyelmezés és a tudás útját bejárva elmerülhess az élvezet forrásában. A gyönyör és a szenvedés édes testvérek. Nem ismered az egyiket, míg meg nem ízlelted a másikat. Ezért lépj most közelebb kedvesem és hajts fejet... mert lábad szent földön jár.

Komfortzóna katapult
Amikor megszülettem, ahelyett hogy felsírtam volna, kinyitottam a szemem és rácsodálkoztam erre a világra. Már akkor tudtam, egy véget nem érő harc elébe nézek. Gyermekként annyi pofon ért, hogy a kínzó fájdalom elborította az elmém. A testem megbénulva, kiszolgáltatva vonaglott egyik örömforrástól a másikig. De a várva várt öröm mindannyiszor sajgó bűntudattá változott át bennem. A szenvedés lett az otthonom. Persze nem egészen így terveztem, de megszoktam. És ez a világ, mely büntetett, néha pedig jutalmazott, hogy aztán még jobban megbüntethessen... Nos, hihetetlen, de ez a világ lett az otthonom, ahol a túléléshez időről időre szükségem volt a megfelelő mennyiségű fájdalom adagomra. Rákaptam, akár a drogra. Ó, igen. A fájdalom, a drog, a boldogság az alkohol, de még az ágyában békésen szuszogó gyermeked is megköt. Ide láncol. A minőség, ahogy a körítés is folyton változik, de az eredmény minduntalan ugyanaz. Rutinpályán mozgunk, amihez körömszakadtig ragaszkodunk. Te is én is. Mindenki. Képtelenség végleg elengedni. Csupán a határait lehet arrébb tolni. Tágítani. Bármeddig bírtam volna. Akármeddig. A kimozdulásra való vágy azonban olyan mélyről szakadt fel bennem, hogy a felszínre törve szétzúzott maga körül mindent. Ez az erő kis híján engem is megölt.  Miközben a tömeggel szembe gyalogoltam, furcsán hideg fény vette birtokba tekintetem és felismertem a világot. Azóta, amikor írok, engedem kiszabadulni valódi lényem. Engedem, hogy szabadon portyázzon a grandiózus, bársonyosan elegáns szavak templomában. Egyre nagyobb teret követel magának. Gondolatok és érzelmek börtönébe zárt szuper intelligens ösztönállat. Nőstény vagyok, de kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. 
Nos, barátom. Nincs olyan, hogy addig gyalogolsz, amíg el nem éred a határaid. A közérdek nem ezt kívánja. Ahogy a Föld sem volt lapos soha. Minden illúzió. Ahogy most a gép előtt ülsz és engem olvasol… ez is csupán egy impulzus formájában megérkező rezgés, ami elér és kapcsolatba lép veled. Te pedig befogadod, mert be akarod fogadni. Mert ez az impulzus módosítja a pályád és megváltoztatja a rezgésed. Így találkozunk és válunk eggyé. A komfortzóna nem más, mint saját korlátaid által körülhatárolt kennel, amit nap-nap után körbejársz. Ez a kennel pedig menedéket nyújt neked és az állandóság, a biztonság illúzióját kelti benned. Most is azt hiszed, hogy ébren vagy igaz? Pedig álmot látsz barátom. A kennelt elhagyni nem lehet. Megkötnek a gyerekkorod óta dédelgetett vágyak és álmok. A családod. A munkád. A függéseid. A rendszer. Minden. Egy út marad. A komfortzóna katapult. Amikor felébredsz, a nyílt óceánon találod magad. A víz kristálytiszta és csendes. Ahogy a feneketlen mélységbe tekintesz még utolsó pillantásod képes belekapaszkodni a végeláthatatlan biokapszula mezőkbe. Minden egyes kapszula egy külön világ. A kapszulán belül minden érvényes, jogos és igaznak vélt. És ezek a kapszulák csak sodródnak az óceánnal. Találkoznak, néha összekapaszkodnak, néha pedig összeütköznek. Tömörülnek, vagy elkülönülnek. Irányíthatóak és manipulálhatóak. Érzések és gondolatok cikáznak körülöttük. Megannyi hamvában halt ideológia, eszme és misszió lebeg körülöttük. Zöldes fekete massza. Fentről ragadósnak és mérgezőnek tűnik. Undorító bűzösnek. A nyílt óceán tiszta, isten közeli. Ahol szabad lehetsz, akár a madár. De a gondosan kennelekbe rendezett biokapszulák nyújtotta otthon nincs többé. Mert a tudásnak és a szabadságnak ára van. A felébredetteknek pedig elmondom újra és újra. Ha katapultálsz, nincs visszaút. A nyílt vízen pedig nincs próbaidő. Ahogy mondtam, kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód.  Átúsztam a kibaszott óceánt. Így lettem révészből segítővé. Akit kell, megtanítok úszni és túlélni.  De a segítő nem azért van, hogy elmagyarázza, megfulladni rossz. Aki nem elég elszánt, aki hezitál, az bizony vízbe fullad. Én is vártam, sőt reméltem, hogy amikor végre elérem a felszínt, jöttömet ünneplik és csodálják majd. Hát persze… szép álmokat barátom. Ha pedig készen állsz, ébresztő! Nektek pedig drágáim láv és imádat.

M. Fehérvári Judit: A Játékos 2. rész

Peer Krisztiánnak ajánlva

„Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.”

(Jawaharlal Nehru)

„Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől... A határvonal, amelyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.”

(Ingmar Bergman)

Az utolsó levél

A kezdő sorok

Irdatlan távolságra, a Tejútrendszer másik felére indítom útnak ezt a levelet. Még nem tudom elképzelni, hogy mit tettek Veled az elmúlt napok, csak a saját tükörképemet nem ismerem már meg sem. Állandóan egy fáradt, megtört, kisírt szemű, keserű arcot láttat velem a „Tükör által homályosan…”

Téged azonban olyannak mutat a jelen, mint, amikor utoljára szuszogott Veled a szobád: diadalmasan fiatalnak, sugárzóan szépnek.

*

A munkádról kérdeztelek, s a kertetekről, a hódokról és persze, Krisztiánról.

Azt mondtad: „Örökre.” Eddig, s nem tovább tart a kapcsolatotok, mert Ti megbeszéltétek, tudjátok, s nem is kell más, semmi több. Ja, meg a lámpádról, arról a negyven-ötven vagy még több kiló rézről, amit fogalmam sem volt, hogyan fogtok elvinni a színházi szállító autóval, s a festőállványodról, amit csakis Neked készített Bíró Nándi, faszobrász művész, a keresztapád legjobb barátja.

*

Nem tudod, de biztosan látod valahonnan, hogy Laci, a keresztapád állandóan sír és csöndesen mormolja maga elé, „Hogy ez nem lehet, Zsófia! Nem ezért mutattam meg neked a festményeim, mikor olyan kicsi voltál, hogy a nyakamban vittelek, nem ezért szurkoltam neked, hogy sikeres légy, nem ezért beszélgettünk a konyhában Hamvas Béláról… Tudom, érted. Ez nem lehet!”

*

Aztán próbáltam még rád beszélni a hatalmas fenyő könyvespolcot, de azt darabokban sem tudtátok volna elvinni, s a két ruhásszekrényed is, amelyek valójában antik tálalók…

- Később, anya! – mondtad.

- Viheted a könyveket is, a történelmieken kívül ne hagyj itthon mást!

Végül örültem volna, ha egy kis térhez jutok abban a negyvennégy négyzetméterben, de nem ennek volt itt az ideje.

És faggattalak az unokámról, hogy érkezik-e már, mert úgy szeretnék nagymama lenni, megérett rá az idő, s én is.

*

Emlékszel, hogy szeretted a nagymamád, aki szintén Zsófia volt, mint a családban annyi más felmenőd is.

Érdekes, mikor születtél, nem beszéltük meg apáddal, legyen-e második neved, s aztán olyan gyorsan kellett döntenem, hogy te már a karjaimban pihentél, mikor az orvos megkérdezte: „Eldöntötte már, hogy fogják hívni?”

Én Csenge, Kincső és hasonló nevekben gondolkodtam – később az önéletrajzi regényemben mégis Laurának neveztelek el, aminek hatalmas nemtetszést is adtál… -, aztán egy francia film nyomán mégis az Alexandra névre voksoltam, pedig eszemben sem volt Alexandroszra (Nomen est omen… Meg a malária és a fiatalon, de mégis dicsőn…) gondolni, egyszerűen csak olyan szép, fiatal nőnek szerettelek volna látni, mint a filmvásznon megjelenő arc, s olyan szerénynek is. Leginkább Detti hasonlít az akkori Alexandrára, mert te másmilyenné formáltad magad. Szeretem ezt a Zsófiát, a mindannyiunk közös Zsófiáját… S te már örökre így maradsz meg nekem.

*

Megtartottam az összes Télapónak írt leveled, annyira egyediek voltak a kéréseid, de mégis haragudtál rám, mikor tíz évesen megtudtad, hogy sem Rudolf, sem a többi rénszarvas nem létezik… Nem tőlem, az osztálytársaidtól. Azt szerettem volna, hogy soha ne nőj fel, mert az élet kegyetlenül komisz és nehéz tud lenni, mert pénzről szól, megélhetésről és álmokról, s szerettem volna, ha a tied csak a szépségről, a szeretetről és szerelemről regél.

*       

Mindig is voltak pillantásaink és voltak összerezzenéseink. És voltak titkaink. Volt mindkettőnknek saját élete. A tiéd egy bátor és szabad élet, ami mégis pofonegyszerűvé tudott válni, mert abban érezted jól magad. Az enyém egy másfajta, egy viszonylag kötött, saját és mások számára megteremtett megfelelési kényszerrel tarkított. Az örökös újabb diplomák, a tanítás, a még több állás, a hajtás…

*

Szóval, elkanyarodtam kissé mindentől… Úgy hiszem, nem is kell ennek a levélnek semmiről sem szólnia végül, csak rólad: arról, ahogyan szeretni tudtál, mert te ebben voltál a legnagyobb. Emlékszel, hogy írtál egyszer az egyetlen nagymamádról? Megőriztem ezt az emléked is, mint mindent. És hidd el, belebolondulok a hiányodba… Valahogyan így érezhettél Te is, kincsem:

„A nagymamám még élt, szerettem a kertjét, a kertjében a szilvafát, a szilvafán a macskát, majd a macskát a kezemben. Szerettem nagymamám franciaágyán aludni egyedül, az édes illatát, „az egyél annyit, amennyit jólesiket.” Nem szerettem, hogy nézte a főzős műsorokat, és hallgatta a magyar nótákat… Ja, igen… Meghalt a nagymamám. Gyomorrákos lett. Nagyon hamar történt minden. lefogyott és elvesztette az erejét. Édesanyámnak van egy húga, annak egy férje és két gyerekük. A fővárosban élnek. A nagymamámat oda vitték egy kórházba, hogy meggyógyuljon. Nem gyógyult meg. Felmentünk kocsival, és láttam, ahogyan csövek jönnek ki belőle, és a nagymamám elfogyott.

Nagyon sírtam. Nagyon szerettem a nagymamámat. Akkor költöztünk másik lakásba, amikor a nagymamám beteg lett, azt akarta édesanyám, hogy költözzön hozzánk, de nem költözött, hanem a világból is elköltözött.

Hiányzik a létrája, a fája, azon a macska, alatta én.”

Snitt…

*

Te, Zsófi! Nem tudták az orvosaid eldönteni, áldott állapotban vagy-e vagy sem, bennünket kérdezgettek csak… Nem tudom, most mi van Krisztiánnal, nem beszélünk. Volt ma Gabi meglátogatni engem, próbáltam engesztelni, mert dühös, nagyon haragszik, amiért vagy valahol, de nem velünk. Nekem pedig ígértél valamit… Ha itt volnál, összerezzennénk, s azonnal mondanád, hogy „Ja, igen, akkor…”

Talán folytatása következik valamikor…

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2016.július 26.

Kapolyi Noémi: Lakjunk falun: Kezdjünk fűteni /5. rész/

Még az első hidegek előtt megrendeltük a fát, amikor meghozta a teherkocsi és elkezdték a kalodákból leborítani a ház elé, hatalmas halom lett.
Aztán az autó elment és mi elkezdtük behordani a fáskamrába.
Először a karunkra fektettük a kályha-kész rönköket de túl lassúnak bizonyult így a munka, talicskáztuk, hordtuk, végül estére a helyükre kerültek.
A fáskamra teljes mélységében jó két méter magasan öt sorban állt a farakásunk.
Olyan szép lett, hogy le is fényképeztük,  nagyon örültünk neki.
Egyik reggel, amikor a férjem már elment dolgozni, és a spejzajtóban a ruhaszárítóra kiteregettem a ruhákat, az ajtólapokra pedig hely híján a lepedőt, és a paplanhuzatokat tettem ki szárítani, ott ácsorogtam a befűtés előtt a rózsaszínű kardigánomban, kibontott hajjal az előszobában, és arra gondoltam, hogy így a tél előtt az sem ártana, ha a kémény kamin ajtaját leszedném és kiszedegetném a kormot, hogy szépen rendben legyen a tél előtt.
Kimentem a szögletes vödörért, és az egyenes végű lapátkámért, a felmosórongyot a kő ajtócska alá tettem, biztos ami biztos, aztán leemeltem finoman a kőlapot, alatta egy másik is volt, azt is levettem.
Nagyon meglepődtem, mert egy fekete kemény falat találtam mögötte koromból és semmiféle luk nem volt.
Még az is megfordult a fejemben, mi lenne ha visszatenném az egészet és majd este együtt nekiállunk.
De mivel sosem voltam az a fajta, aki csak úgy otthagy valamit -nem úgy van az- gondoltam, és a kis vaslapáttal megnyomtam a feketeséget.
Egy szép nagy darab megrepedt, aztán belehullott a vödörbe. Hajjaj, a kemény koromfal alatt finom, és súlytalan por kezdett folydogálni a falból a vödörbe. Bedugtam a lapátot a résbe, és a vödröt odatartva kiemeltem egy jó adagot, de akármennyire óvatoskodtam, jött vele a többi is.
Szépen ömlött a kémény aljából a por, megállás nélkül, elállíthatatlanul, közben pedig hömpölygött kifelé a zsíros koromfüst, és finoman terjengeni kezdett a kövezet fölött a legkisebb légvonatot is szinte külön érzékelve, mintha csak valami dzsinn kezdte volna meg különös útját a kéménylyukból.
Megtelt a vödröm, szaladtam másikért, már az sem érdekelt hogy mellément, aztán ami nem akart kijönni azt hozzálapátoltam, végezetül amikor már egészen kiürült a nyílás, valami megfoghatatlan, hirtelen gondolattól vezérelve lekuporodtam oldalt könyökölve a luk alá, és a piszkavassal felkotorásztam a kémény belseje felé.
A fölhalmozódott, és bekövesedett korom ezt már nem állhatta meg szó nélkül, és úgy ahogy volt fölháborodásában egyszerűen a nyakamba szakadt.
Én meg úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam mit mondani. Gondoltam, kimegyek az udvarra és leporolom magamat.
Felálltam, és az ajtó felé lépkedtem. Amikor a kilincset lenyomtam, oldalról megláttam magam a szokatlanul sötét, és fakó tükörben.
Egy bányásznő nézett vissza rám, akinek csak a szemei, és a szája világítottak, az orrom alatt a szipákolt korom nyomaival. A tükör zsíros sötétjében más nem is igen látszott, amikor visszanéztem, az előszoba piszkosan ásított vissza rám, a koszlott lepedők és a kormos képkeretek egészen elképesztettek. A papucsom orrát magam előtt meghúzkodtam a kövön, kis mintákat kenegetve szét a nyomán.
Aztán csak álltam, és nevettem egy nagyot, hogy mit is műveltem, kutyuskám erre álmosan kidugta a fejecskéjét a nyitott hálószoba ajtón, aztán kedvesen odaballagott hozzám, hogy megsimogathassam a portól tapadós bundáját.
Estére a takarítás után aztán szépen égett a tűz a sparheltben, jól szelet a kémény, én meg eldöntöttem, hogy a kéménypucolás ezentúl férfi munka lesz.

Riba Ildikó: Szederinda

temető hűvösében
szeder szalad szerteszét
hirdeti holtak között
a jövő ígéretét

szavaira válasz nincs
gyökere mélyre hatol
sírhalom hanttá porlad
széllel hiába dacol

kék-fekete bogyója
a lét édes-savanyú
visszatérő szelleme
ijesztőn harsány hangú

Jéga Szabó Ibolya: Valóság és képzelet

Képzelőerő híján, az emberből sok minden lehet, de alkotó művész, vagy netán író, semmiképpen sem. Ez alapkövetelmény, természetesen még sok minden más is szükségeltetik az írás művészetéhez, például az élettapasztalat is, de olvastam már fiatal írók kitűnő műveit, akiknél a korukból adódóan, még nem lehetett mögöttük nagy tapasztalat az életről, az írásaik mégis lebilincseltek. Az írók sikerét az adja, hogy a képzeletük által megteremtett világot, eseményt újra teremtik, a saját gondolati világuk szerint. Minél nagyobb az élettapasztalat, annál sikeresebb lesz a képzeleti világ bemutatása. Az írásaim többsége életrajzi novella, visszaemlékezések a boldog, néha boldogtalan gyermek, és ifjú korra, megjelenítve a múlt század ötvenes, hatvanas éveit. Tizenhárom részes, Mezítláb a forró homokon, életrajzi elbeszéléssel indult, amit az unokáim számára írtam le, hogy megismerhessék, nagyszüleik, ükapjuk, ükanyjuk életét. Ezeknél az írásoknál a fantázia, kissé háttérbe szorult.
Több sci-fi jellegű novellát is írtam, sőt több részes sci-fi elbeszéléseket is, ilyenek a tizenegy részes Próba, melynek története a Földön kívül zajlik, vagy a hat részes Visszatérők, melyben már az emberiség menekülése utáni visszatérés történetét eleveníti meg, a regenerálódott Földön. A Hőség, Pusztulás, Remény, és a Háború Idején sci-fi elbeszélések, száz-száz év különbséggel jósolják meg az emberiség sorsát. Ezekhez az írásaimhoz nagy szükség volt a fantáziámra, megérzéseimre, de élettapasztalat is kellett megírásukhoz.  Az ilyen jellegű írásokban sem írok olyan világról, ami merőben különbözik a maitól, hiszen csak „hozott anyagból” dolgozhat az ember, de a jövőben történő, extrém környezetben felmerülő problémák megoldásait fejtegetem. Vizuális típus lévén, az írásaimat úgy írom le, hogy az olvasója, ugyanazt lássa olvasásakor, amit én az íráskor. Ez minden írásomra jellemző, továbbá az is, hogy minden írásomnak van valamennyi valóságalapja.
Vannak novelláim, melyek teljes egészében fikciók, ezek megírása előtt, valami mindig megragadta a figyelmemet, olyasmi, ami megihletett, és „klaviatúrát ragadtam”. Például a Csend novellámat, Mohos Zsófia fotósorozata ihlette, mely egy elnéptelenedett falut mutatott be. A Holikká démon ünnepén novellát egy cikk ihlette, ahol a riporter képekkel mutatta be a világ nagyvárosainak szeméttelepein guberáló gyerekeket. Ezekhez a történetekhez kellett a fantázia, de az ismereteim nélkül, nagyon szegényesre sikeredett volna az írás.
Több írásom van, amelyeknek a szereplői valóságosak, sőt bizonyos események is azok benne, de maga történet mégis fikció, ilyenek például az Isten nem ver bottal, a Templom ajtóban, az Iduska levele, vagy A kertek alján suhan a tavasz.
Természetesen vannak vidám jellegű szatíráim is, például az Élet a feleség eltűnése után. Teljes mértékben fikció, de valós élettapasztalat, emberismeret híján ezt sem írhattam volna meg.
Számomra a sci-fi és fantasy jellegű írások nagy lehetőségeket magában hordozó, értékes alkotások, de nehéz műfaj az íróik számára. Többnyire a fiatalabb írók műfaji sajátjai ezek. Sok ember kedveli őket, én is, de ezekhez sokkal nagyobb fantáziáló képességre van szükség, mint nekem van, én szeretek a realitás talaján maradni a történeteimben, talán a korom miatt is.
Biztos vagyok abban, hogy produktív, vagy reproduktív képzelet szülte is az alkotásainkat, nem elhanyagolható a valóságos élmény, a személyes tapasztalat, mint inspiráció forrás. Valóban írhat valaki jó történetet is, csak a fantáziájára hagyatkozva, de szükségeltetik hozzá valamennyi élettapasztalat is.
Az író nem tesz mást, csak az általunk ismert világot egy új köntösbe öltözteti át.

Kolumbán Jenő: a fény hiánya

lefújtam a port csillogott
átkozott reménnyel néztem
mint törött üvegdarabot
fény sütött át rajta szépen

felbontotta a spektrumot
szivárvány színében égett
sötétben engem otthagyott
köddé vált hazug ígéret

csillag volt álma megmaradt
de tűzbe dobott be engem
nem kímélte a madarat
elhessegette a lelkem

némaság volt és szürkület
utamon egyetlen lábnyom
én léptem ott de este lett
már semmit nem kellett látnom


2016.07.22.

Kapolyi György: Szárnyak tollak nélkül

Na, mégiscsak eljutottam idáig. Igaz, hogy nincsenek szárnyimon tollak, lassan már pihék sem, de vannak szárnyaim. Ezeknek nagy előnye, könnyebb cipelni őket, és nagy melegben nem izzad tőlük a hátam. A tetvek sem telepednek meg a tollak között, nem okoz problémát, mint fekszem ágyamban, nem kócolom össze evezőtollaimat, és sorolhatnám a kopasz szárnyak előnyeit. Többen csodálkoztak, miért nem vagyok a ténytől kétségbeesve. De hát miért lennék?
Kezdeném ott, hogy nem vagyok angyal, itt- a földön botladozva- meg lábak kellenek és nem szárnyak. Jobban jár, akinek semmiféle szárnyai nincsenek, mert az a lába elé figyel, nem fantáziál összevissza, sokkal kevesebbet esik, mint a magamfajta. Mert ha lennének tollaim, ugyan hova a fenébe  repülhetnék?
Csak úgy repkedni bele a francba, lássa mindenki, hogy van szárnyam, csak műrepülni a bámészkodók kedvéért…
Meglehetősen primitív élvezet, még idáig nem pusztultam le agyilag, hogy erre vágyjak. Akkor meg mit kezdjek vele. Hazudhatnám, hogy angyal vagyok, biztos seregestől buknának rám a nők. Csak problémát jelentene a puszta tény, hogy egy angyaltól valami földöntúlit várnak. Ha meg elzárkózom, elterjed, hogy impotens vagyok. Azért ezt nem szeretném.  Az igazság amúgy sem arra való, hogy beismerje az ember. Az igazmondás, csak kiszolgáltatottá tesz.
Az őszinteséget hazudni szokás.
Az utcán, viszonylag ritkán, de látok olyan járókelőket, akiknek lapocka táján kidudorodik az ingük. Ezek is kopasz szárnyú példányok, de még egymás közt sem beszélnek róla. Ez egy tabu téma.  Vagy ne akarjál sehova repülni, vedd tudomásul a valóságot, vagy tanulj meg szárnyak nélkül érvényesülni. Nem számít napszak, szélirány, eső, úgy repülök, ahogy akarok. Na és a káprázatos elvi lehetőség, átrepülni a Párkák feje felett észrevétlenül, átlendülni egy ellenőrizhetetlen öröklétbe?
Ez nem semmi!
Magam elé képzelem a három nővér arcát, azt a bamba megdöbbenést, látva távolodó énem hatalmas szárnycsapásait!
Nem tudom hogyan tovább, de ha eljön az idő, mindenképpen megpróbálom. Semmit nem veszíthetek
Ha be tudom beszélni magamnak, hogy nem is akarok elszállni, akkor végképp nem fog zavarni tolltalanságom drámája.
Vidáman fogok poroszkálgatni itt az agyagon, örülök annak, ami van, az égre még csak fel sem nézek.
Nem bizony. Legfeljebb néha- néha. Csak úgy szokásból. Mert ha már van, miért ne néznék fel. Még azt hinné valaki, sóvárgó sértődöttségemben nem emelem fel a földről pillantásomat. Nem mesélhetem el mindenkinek, hogy ez nem így van. A francba is, semmi közük hozzá. Oda nézek, ahova akarok.
Felettem a mérhetetlen égbolt, tündöklő kékje mögött egy másik világgal.
Ott biztos minden szép és emelkedett, boldogan repkednek a ragyogásban az odarepült emberek. Nincs por meg sár, csak hófehér evezőtollak, szárnysuhogás és ének. Repülés közben lágyan simogat a szél, amit elképzelsz, az valóra válik.
Megszabadulsz beléd kövesedett gondjaidtól, boldog leszel és súlytalan. Ha nem szállok időnként el, itt döglök bele a sárba. Legalább magam előtt ismerjem be, ne szúrjam ki a saját szememet.
Ha elfogadom ezt a röghöz kötött monotóniát, már meg is haltam először.
Mégis meg kell próbálnom tollak nélküli szárnyakkal repülni. Még az is lehet, hogy közben kinőnek tollaim.
Ha meg sem próbálom, nem is sikerülhet.
Hát szárnyra fel, gyönyörű levente. Először szánalmas látvány leszek, ott kell csinálnom, ahol nem lát senki. Aztán mikorra belejövök, végigúszom a város felett, még integetni is fogok a bámészkodóknak.
Bár megérdemelnék, hogy ocsmány dolgokkal megbombázzam őket, de nem piszkolom be miattuk a kezemet. Elég elégtétel lesz nekem, hogy lent látom őket a sárban.
Aztán ha megunom a hencegést, egyre magasabbra emelkedem, egyenesen a nap felé, és átlendülök abba a világba, ahova mindig is vágytam.
Igen.
Azt hiszem, már holnap megkezdem a gyakorlást.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tomor Gábor: Ha

Világteremtő útitárs,
ha tétlenül leállsz,    
elhal benned az alkotás.    
Ha nem írsz, nem festesz,
talán nem hiányolják.       
A jövő mégis veszít veled.    


A kép címe Festőállvány-mártír; Szirányi István munkája. (Alföldi Róbert fotógyűjteményéből.)

Bige Szabolcs: Man Dionisie (Mann & Barcs – emlékkép a huszadik századból - részlet)

Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közé küzdötték fel magukat.
   Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.
- Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?
- Igen. Én vagyok. Miért?
- Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül idejön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét, és feltételeit magunkra vállaljuk.
- Nem egészen értem.
- Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.
- Gondolkodom rajta!
- Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.
   Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot - és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.
   Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.
- Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott kis barátnője.
   Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.
- Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.
- Nem hiszem!
- Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.
- Meséld el!
- Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Teátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.
- A darab miről szólt?
- Nem tudom, mert oroszul beszéltek.
- Akkor nem is tetszett, ugye?
- Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.
- Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!
   A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja-bínjára.
- Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!
- Edzőtáborba megyek, édes.
- Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!
   Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv szeku néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét, vagyona és egzisztenciája elvesztését éppen a rendszer és élcsapata a securitate okozta.
   Mindenféle hihetőnek tűnő mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.
   Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.
- Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.
   Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az ONT (Oficiul Național de Turism - Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederintettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok „kiszagolták” a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.
- Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.
- A fiam, Dénes?
- Igen, igen!
- Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?
- Hát…, izé… talán hallgatnak rá.
- Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.
- Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…
- Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezte rekedten, kivörösödött arccal.
- Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!
 Ágynak esett
Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.
   Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.

Csörgits Kinga: Összefolyás

Megállok a vízparton, és a mélységbe bámulok. Oda, ahová a szívem húz. Ahonnan minden születik. Amit a víztükör eltakar. Ahová az ember nem lát. Mert a felszín eltéríti és bekebelezi. Minden körbejár, ahogy mindent megélek újra, és újra. Minden újabb életben találkozunk. Rám köszönsz, meglátogatsz. Köréd folyok, tekeredem, elcsábítalak. Hogy újra és újra fájjon. Van, amit nem választok. Megélem, mert így kell lennie. Meglátlak, mert így kell lennie. Megmártózol bennem, mert így kell lennie. Fáj, mert így kell lennie. Minden pillanat egy metamorfózis. Még érintesz. De a következő pillantásod már nem ér utol. Számodra már nem létezem. Az, amit bennem szerettél, meghalt. A tükör a lelkemben, amibe belenéztél, hogy magadba szeress feltétel nélkül, darabokra tört.
Az életem akár egy sebesen futó folyó. Soha sem marad ugyanaz. Amibe az egyik pillanatban beleszeretsz, a következőben nem létezik. Ami az egyik pillanatban összetör, a másikban finoman elringat. Puhán átsimogat egy másik életbe. De ott újra keresni fogsz. Mert nélkülem szomjan halsz. Én vagyok a folyó, ami a másvilágba folyik. Újabb és újabb vándorok érkeznek. Belém kóstolnak. És én beléjük.  És többé nem szabadulnak tőlem. Csak engem akarnak, vagy előlem menekülnek egy életen át. De meghódítani nem tudnak. Mert a folyónak nem kell a vándor. A folyó mindig a tengert keresi majd. 
Ó igen. Addig futok, amíg el nem érem. Addig hordozom a fájdalmat és a szenvedélyt, amíg ki nem folyik aranyló testemből. Akkor megjelensz a vízparton és a mélységbe bámulsz.  Oda, ahová a szíved húz. Ahonnan minden születik. Felismersz. Ahogy a naplementében megcsillanó apró kavicsokhoz beszélsz, engem becézel. Lassan közelítesz. Óvatosan vetkőzöl. A varázsos narancsfény takarja tested. Csak sóhajod érzem, ahogy csöndesen belém csusszansz és elmerülsz bennem. Átadod magad, mert te érted. Látod. A másvilágba vágysz. Nem a félelem, hanem honvágy vezérel. Mert te is idegen vagy. Átmeneti otthonod a vízparton hagytad. Majd keresni fognak. De csak néhány víz áztatta ruhadarabot találnak. És akkor azt mondják majd, belém haltál. Szánalmas bolondok. Hiszen most élsz csak igazán. Azzá változtál, ami én vagyok. Ami lélekből való. Ott már akarlak. Mindened. Legyek örvény körülötted. Ami bekebelez, magába ránt, és végleg elnyel. Ott mutatom meg a csöndet. A csöndben egyesülök veled. Mert mindig ide utaztál. Engem kerestél. Én vagyok a hiányérzet, a hajtóerő és a végső cél. Behódolsz úgy, ahogy én, szolgállak téged. Bársonyos ölelésem az utolsó halálos csók. Elveszem az életed, hogy amikor újjászületsz, megölhess mindent, ami valaha emberi volt bennem.