Déltájban indult útnak, semmi értelme sem volt reggel nekiindulni, mert az indul reggel, aki megy valahová.
De neki semmi dolga és semmi célja nem volt.
Hanem egyszer csak úgy feltápászkodott a járda szegélykövéről, ami közvetlenül a kanális mellett húzódott, a vállára vette koszlott batyuját és nekivágott a hegyek felé.
A kisváros észre sem vette, hogy valaki kiment a kapuján, maga mögött hagyva az ódon falakat, a résnyi ablakokkal, a csatornabűzzel és a piacon árult édességek összekeveredett gyomorforgató szagával, a megannyi néppel, akik messziről nézve olyan értelem nélkül kavarogtak a főtéren, mint ahogy ő maga sodródott a világban.
Már elég messzire kigyalogolt a városból, nem is bámészkodott, csak rakta előre a lábait és az utat nézte, azt a kőporos, most éppen száraz egy kocsinyi utat, amin reggelente olyan nagy a forgalom, mert valahogy mindenki jó korán akar odaérni, ahová indult.
Feltűnt neki, hogy a városból milyen kevesen jöttek el, de valahogy ez mindig így volt, amióta itt élt, sokan jöttek és kevesen mentek tovább, ezen az egyetlen úton, ami most egyenesen fut, pedig amikor idefelé jött emlékei szerint elég sok elágazást látott.
Vajon ő mikorra ér?- de hová is?-tűnt fel benne a kérdés. Észrevette magán, mennyire érdektelen lett. Régen, ha útnak indult, tele volt izgalommal, tervezgetett és elképzelte mit fog tenni, hol fog ételt szerezni magának, még az apróbb lopkodásai is lázba tudták hozni. Aztán szerette a finom ételeket, akkor még nem fájdult meg a gyomra mindentől, meg a fogai is jók voltak, most meg... szinte alig pár darab van.
Néha összeakadt egy-két alakkal, akikkel még együtt is lehetett menni, de arra mindig jól vigyázott, hogy senkivel ne kerüljön jó ismeretségbe, mert tudta, mindegyikük megbízhatatlan és az első adandó alkalommal elszednék mindenét, még akár az életét is. Ő csak járta a maga útját, ideig-óráig mellé lehetett szegődni, de vele tartani soha.
Így volt a jó, ha már így hozta a sors, vagy a Teremtő, bár ez utóbbinál meg volt győződve róla, hogy a magafajták csak úgy lettek, az ilyesféléket nem szokta teremtgetni az Úristen.
Hányszor járt olyan városokban ahol éppen amikor odaért nagy eszméket hirdettek a piactéren a szónoklók, eljövendő háborúkat és az igazságot emlegették, vagy a király toborzói katonákat kerestek nemes csatákba ahol aztán jól el tudtak esni mind egy szálig, mert valaki vagy valakik ott a palotában egy asztalka mellett átrajzoltak egy vonalat, aztán ha nem sikerült, újra rajzolták, szép dolog a próbálgatás, csak néhol, némely körökben nagy az ára, de az a kör beszélő viszonyban sincs a palotabéliekkel, csak annyira, hogy azok hirdethetik az ötleteiket, ők pedig esetleg meghallgathatják, mint parancsot.
Hát ez nem beszélgetés. Kivel is beszélt legutóbb? Nem emlékezett senkire.
Késő délután lehetett, amikor elfáradt és lehúzódott az út melletti partfal enyhén lankás oldalára a gazosba.
Kicsit körbetaposta, hogy legyen helye.
Neki nem volt mitől tartania, a magafajták nem célpontjai az útonállóknak.
Egy kisebb csoport közeledett, pár ember, egy kordé és néhány batyus tartozott hozzájuk, amikor melléértek, az egyik fiatalabb odadobott egy pénzdarabot és rá sem nézve ment is tovább.
Mostanában adtak neki, ez újdonság volt a számára, arra gondolt, úgy látszik jobbak az emberek, talán a prédikálásokra járnak, mit lehet tudni, régen senki nem adott semmit, de ő könnyedén élt, mindig tudott szerezni magának annyit amennyire szüksége volt.
Az este csalárdul enyhe szellőivel hűvös éjszakát ígért. Látta a rézsűn, hogy sok a vörös végű fűszál és a barnálló szárú mezei virág, hiába a nyár legvége ilyen.
De neki nem esett jól a hűvös, valahogy kiszedte az erejét.
Azon morfondírozott, hogy ez biztos egy család lehetett. A pohos kis életükkel, de végül is lehet, hogy jól tették, ahogy most köpenyébe csavarva ült az út szélén, ahogy nyilván ezek is az estét várva ugyanígy ülnek valahol, teljesen mindegy milyen életet éltek eddig, a most az most van. Egy hatalmas különbség felderengett benne, hogy azoknak biztosan a mostból valahova vezet az út.
És akkor én elhibáztam?-tette fel magában a kérdést. De nem tudott tovább gondolkozni, mert megakadt a szeme a félhomályban egy újabb alakon, aki az úton közeledett, nagy batyu volt a hátán úgy lépdelt hosszú köpenyében, ő meg csak figyelte. A nagy zsák ellenére egészen könnyen jött, pedig nem volt fiatal, a nagy szakáll még ilyen távolról is jól látszott fehérségével.
Egyre közeledett, míg már egészen elé ért, ekkor azonban váratlanul megállt előtte, vele szemben.
Ő úgy érezte fel kellene állnia és köszönni, tétován tapogatta maga körül a földet, de nem sikerült felkelnie, csak szánalmasan az oldalára fordulva vergődött a gazban.
Az alak nézte egy darabig aztán azt mondta, nem kell felállnia.
Pedig meg sem szólalt, de ő határozottan hallotta a hangját. Ott szólt a fejében.
Lehajtotta a fejét, de oldalról érdeklődve nézte ki lehet az.
A fehér ruhás közelebb lépett hozzá.
Nézz rám, emeld fel a tekinteted-érezte a szavakat.
A magas férfi előtte állt, hófehér ápolt szakálla a mellére lógott, szemeit becsukva tartotta, mégis a bőrén érezte a tekintetét, még így is, széles vállai fölött meglátta a batyut, ami nem is batyu, hanem szárnyak voltak.
Hatalmas, fehér szárnyak, mint a festményeken, amiket régen valahol látott, megdöbbent, amikor felismerte a hasonlatosságot, ez talán egy angyal lehet?
Aligha hitte, hogy valaha találkozik majd egyel.
Hideg az éj, ne ülj itt, inkább sétáljunk tovább együtt-szólalt meg ismét az angyal.
Aztán előrehajolt, odanyújtotta a karját felé, ő pedig minden erőfeszítés nélkül belé kapaszkodott és könnyedén felállt. Lenézett és tekintetével a koszos batyuját kereste, látta a gazosban és feléje akart nyúlni, de az angyal nemet intett a fejével.
Hagyd ezt-hallotta a gondolataiban- nem kell neked és más is jár még erre, ki tudja, ki jön majd érte, de addig esetleg hasznát veszi.
De neki semmi dolga és semmi célja nem volt.
Hanem egyszer csak úgy feltápászkodott a járda szegélykövéről, ami közvetlenül a kanális mellett húzódott, a vállára vette koszlott batyuját és nekivágott a hegyek felé.
A kisváros észre sem vette, hogy valaki kiment a kapuján, maga mögött hagyva az ódon falakat, a résnyi ablakokkal, a csatornabűzzel és a piacon árult édességek összekeveredett gyomorforgató szagával, a megannyi néppel, akik messziről nézve olyan értelem nélkül kavarogtak a főtéren, mint ahogy ő maga sodródott a világban.
Már elég messzire kigyalogolt a városból, nem is bámészkodott, csak rakta előre a lábait és az utat nézte, azt a kőporos, most éppen száraz egy kocsinyi utat, amin reggelente olyan nagy a forgalom, mert valahogy mindenki jó korán akar odaérni, ahová indult.
Feltűnt neki, hogy a városból milyen kevesen jöttek el, de valahogy ez mindig így volt, amióta itt élt, sokan jöttek és kevesen mentek tovább, ezen az egyetlen úton, ami most egyenesen fut, pedig amikor idefelé jött emlékei szerint elég sok elágazást látott.
Vajon ő mikorra ér?- de hová is?-tűnt fel benne a kérdés. Észrevette magán, mennyire érdektelen lett. Régen, ha útnak indult, tele volt izgalommal, tervezgetett és elképzelte mit fog tenni, hol fog ételt szerezni magának, még az apróbb lopkodásai is lázba tudták hozni. Aztán szerette a finom ételeket, akkor még nem fájdult meg a gyomra mindentől, meg a fogai is jók voltak, most meg... szinte alig pár darab van.
Néha összeakadt egy-két alakkal, akikkel még együtt is lehetett menni, de arra mindig jól vigyázott, hogy senkivel ne kerüljön jó ismeretségbe, mert tudta, mindegyikük megbízhatatlan és az első adandó alkalommal elszednék mindenét, még akár az életét is. Ő csak járta a maga útját, ideig-óráig mellé lehetett szegődni, de vele tartani soha.
Így volt a jó, ha már így hozta a sors, vagy a Teremtő, bár ez utóbbinál meg volt győződve róla, hogy a magafajták csak úgy lettek, az ilyesféléket nem szokta teremtgetni az Úristen.
Hányszor járt olyan városokban ahol éppen amikor odaért nagy eszméket hirdettek a piactéren a szónoklók, eljövendő háborúkat és az igazságot emlegették, vagy a király toborzói katonákat kerestek nemes csatákba ahol aztán jól el tudtak esni mind egy szálig, mert valaki vagy valakik ott a palotában egy asztalka mellett átrajzoltak egy vonalat, aztán ha nem sikerült, újra rajzolták, szép dolog a próbálgatás, csak néhol, némely körökben nagy az ára, de az a kör beszélő viszonyban sincs a palotabéliekkel, csak annyira, hogy azok hirdethetik az ötleteiket, ők pedig esetleg meghallgathatják, mint parancsot.
Hát ez nem beszélgetés. Kivel is beszélt legutóbb? Nem emlékezett senkire.
Késő délután lehetett, amikor elfáradt és lehúzódott az út melletti partfal enyhén lankás oldalára a gazosba.
Kicsit körbetaposta, hogy legyen helye.
Neki nem volt mitől tartania, a magafajták nem célpontjai az útonállóknak.
Egy kisebb csoport közeledett, pár ember, egy kordé és néhány batyus tartozott hozzájuk, amikor melléértek, az egyik fiatalabb odadobott egy pénzdarabot és rá sem nézve ment is tovább.
Mostanában adtak neki, ez újdonság volt a számára, arra gondolt, úgy látszik jobbak az emberek, talán a prédikálásokra járnak, mit lehet tudni, régen senki nem adott semmit, de ő könnyedén élt, mindig tudott szerezni magának annyit amennyire szüksége volt.
Az este csalárdul enyhe szellőivel hűvös éjszakát ígért. Látta a rézsűn, hogy sok a vörös végű fűszál és a barnálló szárú mezei virág, hiába a nyár legvége ilyen.
De neki nem esett jól a hűvös, valahogy kiszedte az erejét.
Azon morfondírozott, hogy ez biztos egy család lehetett. A pohos kis életükkel, de végül is lehet, hogy jól tették, ahogy most köpenyébe csavarva ült az út szélén, ahogy nyilván ezek is az estét várva ugyanígy ülnek valahol, teljesen mindegy milyen életet éltek eddig, a most az most van. Egy hatalmas különbség felderengett benne, hogy azoknak biztosan a mostból valahova vezet az út.
És akkor én elhibáztam?-tette fel magában a kérdést. De nem tudott tovább gondolkozni, mert megakadt a szeme a félhomályban egy újabb alakon, aki az úton közeledett, nagy batyu volt a hátán úgy lépdelt hosszú köpenyében, ő meg csak figyelte. A nagy zsák ellenére egészen könnyen jött, pedig nem volt fiatal, a nagy szakáll még ilyen távolról is jól látszott fehérségével.
Egyre közeledett, míg már egészen elé ért, ekkor azonban váratlanul megállt előtte, vele szemben.
Ő úgy érezte fel kellene állnia és köszönni, tétován tapogatta maga körül a földet, de nem sikerült felkelnie, csak szánalmasan az oldalára fordulva vergődött a gazban.
Az alak nézte egy darabig aztán azt mondta, nem kell felállnia.
Pedig meg sem szólalt, de ő határozottan hallotta a hangját. Ott szólt a fejében.
Lehajtotta a fejét, de oldalról érdeklődve nézte ki lehet az.
A fehér ruhás közelebb lépett hozzá.
Nézz rám, emeld fel a tekinteted-érezte a szavakat.
A magas férfi előtte állt, hófehér ápolt szakálla a mellére lógott, szemeit becsukva tartotta, mégis a bőrén érezte a tekintetét, még így is, széles vállai fölött meglátta a batyut, ami nem is batyu, hanem szárnyak voltak.
Hatalmas, fehér szárnyak, mint a festményeken, amiket régen valahol látott, megdöbbent, amikor felismerte a hasonlatosságot, ez talán egy angyal lehet?
Aligha hitte, hogy valaha találkozik majd egyel.
Hideg az éj, ne ülj itt, inkább sétáljunk tovább együtt-szólalt meg ismét az angyal.
Aztán előrehajolt, odanyújtotta a karját felé, ő pedig minden erőfeszítés nélkül belé kapaszkodott és könnyedén felállt. Lenézett és tekintetével a koszos batyuját kereste, látta a gazosban és feléje akart nyúlni, de az angyal nemet intett a fejével.
Hagyd ezt-hallotta a gondolataiban- nem kell neked és más is jár még erre, ki tudja, ki jön majd érte, de addig esetleg hasznát veszi.
