Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim /részlet/

Édesapám a világ legjobb embere volt. Másnak talán közhely, nekem a valóság! Most is úgy ragyog ő a szívemben, lelkemben, mint annak idején, amikor a vállára ültetve vitt az óvodába,és  megmentett a ribiszkésből.(…)
Óvodába is gyakran elvitt. Felültetett egyik vállára engem, a másikra az ikertestvéremet, s olyankor a leghatalmasabbnak, a legerősebbnek éreztem apámat. Büszkén nézegettünk be onnan a szomszédok udvarára, s le a gyerekekre. Nyáron meg elvitt a közeli Olt folyóra. Szeretett a hátán úszni, minket is a mellére ültetett külön-külön és vitt, lebegett a vízen velünk. Bevallom féltem kissé, de ki nem hagytam volna. Most már tudom, hogy nem is volt széles a folyó ott, meg nagyon mély se. Nem kockáztatta az életünket egy pillanatra sem.
Jó tanulók voltunk, de megesett, hogy a maximális tízes helyett kisebbet kaptam. Féltem anyámtól, bár nem értem miért, hiszen nem bántott, csak megdorgált. Vártam az alkalmat, s apámnak mondtam el először a bajt, aztán együtt anyámnak. A  nagyobb testvéreimet is megvédte. Nem tudott szigorú lenni, anyám zsörtölődésére, hogy vegye már komolyabban a dolgot, mert sok rossz jegyet hoztak haza a ’’nagyok’’, apám komolykodó kérdőre vonása nevetésbe fulladt.
Szófogadóak voltunk, a ránk bízott kevéske feladatokat elvégeztük. Janika és István dolga volt a répa szecskálása, a hét végi utcaseprés a kapu előtt, a felvágott fa behordása a házba, nekünk, a kicsikéknek, szulákszedés a malacoknak. Nem volt már saját gazdaság, csak egy-két malacka, egy tehénke, nyulak, meg a majorság. A kertben levő kis földet meggyőzte apám munka után. A konyhakert az anyám dolga volt, néha zöldpaszulyt szedtem vele szórakozásból. Egyszer küldött murok (sárgarépa) egyezni, megmutatta ugyan, hogy melyik a burján meg a répa, de azok olyan egyformának tűntek. Így aztán mi szépen kiszedtük a murkot. A mi szerencsénkre, mert többé nem kellett egyeznünk.
Soha nem hallottunk még csak szóváltást se apám és anyám között. Bár anyám volt a gondolkodó, a szervező, apám meg a helyeslő, beleegyező.  De így volt jól. 
Amikor már nagyobbak lettünk, apámnak dolgozni kellett mennie Brassóba, mert a kollektívben se pénz se posztó nem volt már. Minden reggel négy órakor kelt, és délután ötkor érkezett haza a buszjárattal. Utána még a kertben kapálgatott, ellátta a disznókat. Nagyon sajnáltam, hogy egész nap dolgozik, de ő soha sem panaszkodott. Örült, hogy a családjával lehetett esténként. Talán nem is az volt számára nehéz, hanem a munkahelyen való értekezés. Nem tudott románul, hiszen a falunk színmagyar volt, iskolás korában (1944-ben) odakerült román tanító inkább dolgoztatta a gyermekeket. Szerencsére voltak a gyárban magyarul beszélő emberek is, akik segítettek beletanulni a munkába. Aztán a románok is megkedvelték a megbízható, csendes magyart. Mi, gyermekek, tanítgattuk otthon egy-egy szóra azért, hogy a nagyvárosban vásárolhasson olajat, cukrot, néha kenyeret. Mennyit nevettünk rajta, mert a nyelvtanulás nehezen ment. Ő maga is elkacagta nekünk, hogy az élelmiszerüzletben hiába kérte a zákert, nem értették, mit akar. De addig mutogatott, míg meg nem kapta a cukrot (zahör).
 

(folyt.köv.)

Kapolyi Noémi: A változás

 

Egyre ritkábban járt ki a házából, mert nem kedvelte a változásokat, fiatal korában sem, de ahogy ment az idő az új dolgoktól még jobban elhatárolta magát.
Így, ahogy reggel üldögélt ezen a kora őszi napon az ablak előtti karosszékében és élvezte, ahogy   pár vékonyka résen át besüt rá a fény eszébe jutott, mik történtek vele az utóbbi hónapokban és kezdte sorra venni az eseményeket, arra gondolt, ha átlátja, mi történik odakint, akkor majd kitalál valami stratégiát a továbbiakhoz.
Először nyár elején vett észre valamit, amikor reggel kiment a kertjébe, nem állt ott a diófa a dombtetőn, annyira megrökönyödött, hogy csak állt és nézte elhűlve a füvet és a gazokat, fürkésző tekintettel keresett valami nyomot, egy tönköt vagy kéregdarabkát, de semmi. A felhőket is látta az égen, ahogy lassú ütemben lebegnek a távoli Dél felé. Egyszerűen olyan idegen volt az egész domb, mintha nem is ezen a Földön járna.
De aztán napokig nem történt semmi, ugyanúgy telt az idő, főzögetett, beszélgetett a szomszédokkal a kerítésnél, evett, megetette a macskáit.
Egyik alkalommal aztán a cseverésző szomszédok közt megjelent egy ismeretlen férfi és beállt közéjük. Ezen senki sem lepődött meg igazán, csak ő. Hiába pillantott az arcokra, csodálkozásnak nyomát sem érzékelte rajtuk, így aztán ő is fecsegett velük erről-arról tovább, de egész nap furcsállta a dolgot, mert érezte, hogy ez az idegen be akar férkőzni közé és a többi ember közé, titkon figyelni kezdte az arcát és nem tudta nem észrevenni, ahogy az lopva rápillant néha.
Attól a naptól kezdve nem lépett ki az ajtón, ha többen is ácsorogtak az utcán, akkor sétált ki beszélgetni, ha csak egyetlen ismerőst látott.
Aztán nyár derekán járhatott az idő, amikor kinézett az ablakon és újabb kellemetlen meglepetés érte, mert a szemben lévő ház teljesen idegenül nézett vissza rá. A halvány sárga épület helyett koszlott falú és vakolathiányos öreg falakat látott, hangulattalanul magas, régi ablakokkal, függönyök sem takarták el a benne lévő szobák ürességét, az egész látvány idegenül és nyomasztóan hatott rá, nem is ment ki azon a napon, hanem behívta a cicákat és a konyhájában megetette őket, aztán ahogy beállt a szürkület, lement a még nyitva lévő boltba hátizsákkal és a talicskájával aztán amit tudott, mindenféle konzervet megvásárolt és hazatolta, nagyon fárasztó volt, de amikor a szobában mindent feltornyozott a falhoz, sokkal jobban érezte magát.
A rá következő napon egész nap a boltot járta, vizeket és tartós élelmet hordott haza, állt ugyan a kertjében egy kút, de attól félt, mi van, ha eltűnik egy reggel és akkor nem lesz vize? Meg aztán a csapban sem bízott, csak a jó öreg falakban. Azok aztán végigcsináltak már egyet, s mást, amíg a falak állnak és ő otthon van, nagy baj nem történhet-gondolta.
Sokat tűnődött, hogy vajon mi jön még, de arra gondolt, bármi is jön, ha ő tudja, hogy mindent megtett, akkor nyugalommal fog a jövőbe nézni és belenyugszik abba, ami következik.
Lassacskán, néhány hetes kemény munkával szinte teli hordta a házát. Életében nem költekezett, nem is érdekelte semmi, így aztán volt pénze, amiből most „feltölthette a készleteit”így mondogatta magában.
A cicái már folyamatosan a házban éltek vele, színes macskalényükkel elszórakoztatták őt, néha órákig elnézte, ahogy ugrándozva játszottak egymással.
Egyik este erős szürkületkor az állatok az ajtónál sorakoztak, hogy kimennének ő pedig ösztönösen nyitott nekik, aztán már kint is termett mindkettő. Akkor kapott észbe és szinte azonnal elfogta a vakrémület, majdnem becsapta az ajtót, amikor belé nyilallt, mi lesz a cicákkal?
Összeszedte magát és kilépett a bejárati ajtón, a két cica nyugodtan ücsörgött egészen közel hozzá és mind a ketten mosakodtak. Kissé kilesett oldalra a házfal mellől a kapu irányába, aztán vissza a cicáira. Akkor tudatosult csak benne, hogy mit is látott az utcán.
A halványsárga színű házat látta a szokott helyen az út túlsó oldalán!
Ismét kilesett. Igen, az állt ott, mint régen. Finoman előrébb lépett és balra feltekintett a domb irányába, ahol régen évtizedeken át a diófa takarta el az égbolt egy darabkáját, ahogy most is!
-Nem lehet!-suttogta rekedtes hangon. A cicusok mosakodás közben hátra néztek rá kis válluk felett, esküdni, mert volna, hogy mindkettőnek valami mosolyféle játszadozott a szőrös pofácskáján.
Kis ideig még álldogált és körbenézett, de minden rendben volt. Aztán a cicák odasomfordáltak a lábaihoz és az ajtó irányába nézegettek, akkor visszahátrált és bement velük a szobába.
Reggel már tudatosan fürkészte az ablakon át a tájat. Egyre több megmagyarázhatatlan eltűnést és változást fedezett fel. Volt egy erős érzése, hogy nappal nem szabad kimenni, de még az ablakot sem okos kinyitnia, csak majd este. A cicái csodálatosan alkalmazkodtak az új helyzethez, nappal aludtak, este felélénkültek és mindenbe bevonták őt is, megütögették a lábszárát, hívták erre-arra, de rend szerint a sötét beálltával ki akartak menni és ilyenkor is mindig hátranéztek tekintetükkel őt keresve.
Egy este, amikor a bejárati ajtót be akarta csukni az egyik állatka visszarohant és feltámaszkodott az ajtólapra, hogy nyissa ki, amikor pedig kitárta neki, akkor eljött onnan és hívta magával, hogy ő is menjen velük. Együtt körbe sétálták a házat a csillagok erős fényében és az égvilágon semmi nem történt. Akkor vette csak észre a régen elfelejtett deszkákat a gazban. Fel is vett egyet és az ablakhoz próbálta. Ha nem is volt méretes, de úgy tűnt neki, hogy kevés munkával, ferdén felszögelve nagyrészt el is takarhatná velük az ablakokat, amíg tett-vett a cicái egymás mellett üldögélve nézegették őt, hogy mikor mit csinál.
A szögeléskor eszébe villant, mi van, ha a szomszédok megharagszanak, amiért ilyenkor kopácsol, de akkora volt a mozdulatlanság, hogy folytatta a munkát, már jól benne járhatott az éjszakában, amikor befejezte a cicák jelenlétében a deszkázást, szerencsére mind a két ablakra jutott és még a szellőző kis nyílására is, ami megbújt a kamra falában.
Még elácsorgott a ház sarkánál és elnézte az utcát, olyan volt, mint régen, a házakban pedig békésen aludtak a szomszédai, egy pillanatra elfogta a vágy, milyen jó lenne bekopogni valamelyikükhöz és elbeszélgetni, de még alig gondolta végig, amikor a macskák szinte egyszerre érezhető szigorral néztek a szemébe és megindultak a nyitott ajtó felé. Valahogy félelmet érzett egy pillanatra, de aztán el is illant a kellemetlen benyomás. Aztán a házban, amikor beült az ágyába, arra gondolt, mi van, ha ez egy színház, mert valami végérvényesen elromlott, de az éjszaka jótékonyan megvédi őt, nehogy őt is beszippantsa és elpusztítsa a változás?
Lassan eljött az ősz, korábban sötétedett, érdekelte, mi lehet a lenti boltban, mert a sötétben eddig minden úgy volt, mint régen. Tudta, nyolcig nyitva szoktak lenni így kapta a szatyrát és a pénztárcáját, rápillantott a biztonság kedvéért a macskáira, mert most már meg volt győződve arról, hogy ők tudják, mi folyik itt, érezte, ha helyeslően jóváhagynak valamit, vagy azt is, ha tilos, amit eltervezett. A cicái végignéztek rajta és mosakodtak, az egyikük leheveredett a padlóra.
-Mindjárt hazajövök- szólt oda nekik, azok pedig pillanatnyi dorombolással jelezték, hogy mehet.
Ettől megnyugodott és kilépett az ajtón. Az utca most is csendes és változatlan képet mutatott.
Lesétált a bolthoz, nyitva volt, de az eladón kívül senkit sem látott. Belépett és köszönt. A nő, akit nem ismert új lehetett, visszaköszönt és aztán valami papírlapon számolgatott tovább.
Macskaeledeleket válogatott, éppen amikor vásárló érkezett az üzletbe, először nem is figyelte, amíg a szomszédos polchoz érve nem kezdett el az is keresgélni. Csak egy pillanatra látta az arcát, de azonnal megismerte, még a nyáron a szomszédok közé vegyülve az idegen férfi volt.
Érezte, ahogy elönti az idegesség, de továbbra is nyugodt látszatot akart kelteni, ezért megpakolta száraz eledellel a kosarát, odament a pénztárhoz, a nő beütötte a gépbe, ő fizetett, nem remegett a keze, amikor a pénztárcájából aprót válogatott, pont annyit adott amennyi kellett, aztán komótosan kisétált a boltból. Legszívesebben folyton hátranézett volna és futásnak ered, de megállta, és most nyitotta az ajtót. Izzadtan állt a küszöbnél. A cicák az előszobában az ajtóban ültek, rá vártak, láthatóan csapzott és ideges volt mind a kettő.
Amikor belépett azonnal becsukta az ajtót, a földre tette a szatyrát és leguggolt hozzájuk.
Mindkét állat odalépett a kezeihez megszaglászták az ujjait, aztán odabújtak hozzá, érezte, hogy kis testüket milyen szorosan nekinyomják.
Aztán lemosakodott egy kicsit és megetette őket.
Tanácstalanul ült le az asztalhoz és hangosan gondolkodni kezdett.
-Egy próbát megért a dolog, de innentől jobb lesz nem elmenni. Van mindenünk, egyelőre -folytatta, a macskák pedig feszülten figyelték minden szavát.
- Mintha megértenétek, mit beszélek -mondta.
-Ki fogok tenni egy írást, mikor mire van szükségünk, ha működik egyáltalán, akkor később kell, feléljük a tartalékokat.
Elővett egy papírt és egy tollat majd nyomtatott betűkkel írni kezdett rá:
„VÁSÁROLNÉK HÁZHOZ SZÁLLÍTÁSSAL, A FIZETÉS MÓDJÁT KÉREM, JELEZZÉK”.
Aztán a felsorolás következett. Végül az egészet kilyukasztotta egy helyen felül, átfűzött rajta egy madzagot, kiosont a kapuhoz és kifüggesztette az átkötőre aztán besietett és bezárta az ajtót.

Hát ezen a pár résen alig sütött be a fény, de azért melegítette, meg annyit ki tudott kémlelni, mikor teszik a kapura a csomagot. Arra gondolt, hogy aztán majd este kimegy érte a cicákkal. Addig sem a tartalékból esznek és amúgy meg mindenük megvan. Érdekes, mert fizetni nem kellett eddig érte sosem. Egyszer újságokat is kért, de arra egy rövid cédulát tettek válaszként a csomagba, hogy írott sajtó rendelése nem lehetséges a továbbiakban sem most sem később. Na, nem baj. Jól megvagyunk itt hárman- mondta ki halkan a gondolatait. Annyit azért kilátott, hogy az egész utcában az összes ház romos, sok fal bedőlt és nincsenek emberek, néhol már növényzet sem, de éjjel, amikor körbejárták a házat a cicákkal, örömmel látta, hogy a háza ép és körülötte a kertje csupa zöld, úgyhogy itt minden rendben van, egyelőre...

Kapolyi György: Az ablaküveg

Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.
Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.
A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört individuum, kellő távolról nézve nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.
Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. ha nem tűnt volna fel idáig, nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani, csak egy idióta álom, és jó lenne, ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors, - így a keszeg. A békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel, és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa, - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok - esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön - külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tomor Gábor: Elosztás

Csőszeitek tőletek                        
régen elemelkedtek.                  
Vágják, érdemük folytán                                                       
kinek mi s mennyi dukál.
Útjuk sima a prédához,          
ti legfeljebb pórul jártok.                   



A kép Steve Cutts karikatúrája

Markovic Radmila: K.F.

Ott volt, az utca túl oldalán a sötétbe burkolózva, úgy, hogy a kocsmaajtót jól láthassa.
  Várt.
  Kabátja gallérját felhajtotta, fejét a válla közé húzta, már amennyire tehette, kezével nem tudott mit kezdeni, így a zsebébe dugta. Türelmesen állt a házfalnak dőlve, vagy pár lépést tett jobbra, balra, még a járda széléről rá-rálépett az úttestre, és számolgatta félhangosan a perceket.
  A Hold, csak néha kukkantott ki a felhők alól, és sietve távozott.
   K.F. éppen rágyújtott, amikor kinyílt a kocsmaajtó, megcsapta az alkoholszagtól  fülledt levegő, a fénycsóva megvilágította a fénylő úttestet. Egy nő és egy férfi hagyták el a kocsmát. Távoztak, nevetgéltek, átölelték egymást.
  A lány pincérnő ebben a kiskocsmában, és ő fülig szerelmes belé, pedig azt hitte, soha többé az életben nem lesz helye senkinek a szívében, amióta elvesztette feleségét, akit még a gimnáziumban megszeretett. Sajnos gyerekük nem lehetett, de talán jobb is, mert…
   Ki mondaná meg, hogy az élet váratlan, fájdalmas fordulatában a kocsmaajtó, a szemben levő házak ablakai, sőt az egész utca szerelemről álmodozik, amíg benne a szerelem a kétellyel vívja harcát, a kétellyel, amely szilárd fészket épített az agytekervények közé, amit kalapáccsal sem lehetne szétverni.
Valóban igaz szerelmet érez?  Ha igen, akkor a lány távozása nem elég ok arra: nem kell sóvárogni utána. A kettészelt kenyeret sem lehet összeragasztani. Mindennek ellenére K. F. úgy döntött: nem adja fel. Visszaszerzi magának, még akkor is, ha hazug az a szerelem. Fájdalom nyílalt belé, és félhangosan rebegte, miért tud ilyen szörnyű lenni ez az érzelem. Na, és ha visszajön a lány, hol a garancia, hogy ismét szó nélkül nem hagyja őt el?
   Ahogy így elmélkedik, kezdett a szél felerősödni. Ő ezt természetesnek könyvelte el magában. Égi háborúból záporeső kerekedett. A cikázó villámok keresztezték egymást, közben bevilágították az egész utcát, az eláztatott aszfalt szürkén fénylett, és K.F. nevetségesnek érezte magát. Ez valóban ő lenne?
   A zuhogó eső bőrig áztatta nem csak a ruháját, de a lelkét is.
   Ismét nyílik a kocsmaajtó. Egy férfi rohan az autóhoz, beugrik az ülésre, felvillannak a fények, és gyorsan eltűnik a sűrű esőben.
     Most kétség gyötri. Várjon? Ne várjon? Döntést hozott. Ha eddig kitartott, a záróra közeledik. Talán lesz szerencséje, és legalább megkérdezheti: miért? A másik mivel különb? Biztos a döntésében? Igen. Akár mennyire fájó lesz a válasz, akkor is tudnia kell.
   A vihar lassan húzódott a város fölül, a dörgés még tompán hallatszott, végül a villámok aranysárga fénnyel vonták be a távoli eget.
  Nyílt a kocsmaajtó, kilépett a lány, szőke haján megtört a halványan égő lámpa fénye. Amint pár lépést tett az út széle felé, már ott termett a taxi. Gyors mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját, beült, és eltávozott.
   K.F. szólni szeretett volna, de hang nem hagyta el a torkát. A lába, mintha földbe gyökerezett volna. Magába roskadt, és úgy tűnt neki nagyon sokáig, pedig csak pár percig állt mozdulatlanul, ott, a kocsmaajtóval szemben, egy helyben, majd elindult ellenkező irányba. Rótta az utcákat, maga sem tudta miért. Belerúgott egy letört gallyba, úgy, ösztönösen.
    Hajnalodott, amikor a városi parkban találta magát. Leült egy padra. Ki tudná megmondani, a pad vagy a kabát volt vizesebb. Lucskos haját ujjaival néhányszor hátra fésülte. Nekidőlt a pad támlájának, és most nem gondolt semmire. Nézte a felkelő napot, aminek sugaraitól csillogtak a vízcseppek a bokrokon, a fák levelein, a virágok szirmai élettől duzzadtak, a fű, a föld és minden friss illatot árasztott. Az egész parkot betöltötte az ózondús levegő, K.F. tüdejét teleszívta ezzel a csodálatos éltető erővel. Körülötte minden olyan furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztott. Jó érzés töltötte be az egész lényét.
K.F. felkelt, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Igen, haza, ahol még látja volt felesége mosolyát, akivel szép volt az élet, aki nélkül is szép az élet, mint a parki hajnal, eső után.

Csörgits Kinga: Neked

Akkor mellém ült és azt mondta nekem: „azt hiszem kedves, minden félelmünk egy tőről egy közös forrásból ered. Ezek a félelmek korlátokként mutatkoznak egészen addig, amíg nem állunk készen rá, hogy szembeforduljunk félelmeinkkel.  Amikor ez bekövetkezik, nem belekapaszkodunk korlátainkba, hanem elengedjük és átlépjük azokat. Ilyenkor a félelmeink felerősödnek, vagy a félelmek által eluralt érzések törnek felszínre elementáris erővel. Ez a legnehezebb. Mert vajon mi a szimbólum és mi a valós vágy? És vajon miért vágyunk minden élethelyzetet meghódítani majd átlépni azon? Miért ez az állandó vágyódás? Azt hiszem, van valami, ami végtelenül fontos az ember számára. Ez pedig az értelem. Vagyis a siker. Ha az ember sikeres, azt jelenti, hogy kiteljesedett…illetve beteljesedett és ez megelégedetté teszi. Hogy a siker teljes tudatosság vagy korlátlan áramlás következménye az valójában másodlagos.  A tudatállapot a lényeg a siker állapota, melyet az ember, ha egyszer megtapasztalt többé nem tud élni nélküle. A siker azonban érzékeny dolog. Mert az állapot ahová vágyódunk, valójában nem létezik. Mert a siker vagy bennünk van, vagy sehol sincsen. Vajon mit kell megtanulnunk az állandó vágyódásból? Mi benne az igazi feladat? Talán a vágy csupán szimbólum. A sikertelen ember rúgkapálása és menekülése, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. A valós félelmekkel, kudarcokkal és a sikertelenséggel.”
Akkor én azt feleltem: „ ha kérdeznél kedves, azt mondanám, neked menj és élj meg minden pillanatot. De nem kérdezel. Bezárod magad. Törvények és szabályok borítják be az életed. Ha kérdeznél, azt mondanám, neked engedj el minden korlátot minden félelmet. Kutasd, azokat a pillanatokat melyekből csupán néhány adatik meg az életben. De nem kérdezel. Bezárod magad. Betartod Isten és ember törvényét. Ha kérdeznél, azt mondanám, neked a törvények ismerete arra tanítja a felemelkedettet hogyan lépjen át azokon. Mert a törvény a tömegé. A döntés az egyéné. De nem kérdezel. Bezárod magad. És amikor eltelik az idő az emlékeid és kétségeid újra meglátogatnak majd. És te megbölcsülve valóban újraélnéd azokat a pillanatokat, de azok már elteltek. Ahogyan a te napjaid is. Mivel megbölcsültél már tudod, az egész élet úgy telik be, hogy kiszolgálja azokat a kivételes pillanatokat. De te e pillanatokat állítottad az élet szolgálatába. Ha kérdeznél, azt mondanám neked ez a néhány pillanat az élet. Nincs több. De nem kérdezel. Bezárod magad.”

Kapolyi Noémi: A ládikó

A kacska kezű megint az ivóban ült, mivel senki nem várta otthon, már amennyire azt a kuplerájt annak lehetett volna nevezni, ahol időről időre meghúzta magát, hol is lehetett volna máshol.
Ott gubbasztott az asztalnál és figyelt, hátha valaki fizet neki valamit inni.
Már késő délután lehetett, mire benyitott és letelepedett egy asztalhoz valami idegenből jövő társaság, akik aztán nemsokára megkérdezték a csapostól, van-e itt valami, ami szórakoztatná őket.
A pultban álló tagbaszakadt ember csak odabökött az állával a kacska felé.
-Ha fizettek neki valamit, akkor majd mesél nektek, ne nézzetek már így, na, hallgassatok rám-mondta, de közben a törlőruha meg sem állt a kezében.
Végül az egyikük rendelt neki egy kupa sört, aztán odakiáltott:
-Na, itt van, akkor mondjad!
A kacska biccentett, aztán megköszörülte a torkát, kissé kihúzta magát ültében és vett egy jó mély levegőt, aztán belekezdett, fiatalos és lendületes hangján mindenki elcsodálkozott.
- A városka kanyargós középkori utcácskái girbegurbán, kiszámíthatatlanul szaladtak a főtér, és a városfal között, ha idegen betévedt valamelyikükbe, nehezen tudott csak visszakecmeregni ismét a főtérre.
A téren álló katedrális egyetlen tornya olyan magasra épült, hogy a tetejéről a madarak elláthattak jó messzire a városfal felett, egészen a távoli kékségben úszó hegyek csúcsáig.
Az erős pilléreket szürkére koptatta az idő, de nem tudta kikezdeni őket, masszívan támasztották a hatalmas épület falait, melyekbe egészen magasan a tető alá hosszú, nyúlánk, kőcsipkés ablakokat álmodott a hajdani építő, ilyen napsütéses időben, mint amilyen ezen a napon is volt, szinte szikrázott a színes üveg ablakszemeken a fény, hogy aztán bent a félhomályban kék és zöld meg pirosas pászmákat húzzon harsányan az ima monoton csendjébe.
Hát ennek a katedrálisnak a jobb oldalán futott be az a kis utcácska, melynek már egészen a városfalnál lévő egyik kis épületében a járda mellett két lépcsőjével és nyitott ajtajával állt egy bolt.
Ebben a kis üzletben mindenfélét lehetett vásárolni, de főleg apróbb tárgyakat, amelyeket akár egy utazó magával is tudott vinni. Csengettyűk és gyertyatartók, bonyolult lakatok, kopogtatók, meg mindenféle emléktárgyak a városkáról, alkották a portékákat és a sarokban volt még egy régi vas ágyúgolyó is. Szemben a bejárattal pedig graciőz íróasztal állt, mögötte a tulajdonossal, aki a székén ülve várta a vevőket. Az asztala üres volt, vagyis csak majdnem, mert a jobb karja mellett egy kis domború fedelű ládika állt. Zöldre festett marhabőrrel vonták be a készítői a fa ládika testét és arannyal díszítették a bordázatát, barátságos és elegáns darabra sikeredett.
Ha nem jött vevő, ami gyakran megtörtént, akkor a környékbeliek azt láthatták, ahogy a vékony, idős úr előtt a ládika nyitva áll, és ő pedig benne kotorászik, mosolyog, vagy erősen figyel benne valamit, ilyenkor, ha egy látogató belépett hozzá, derűs mosollyal az arcán fogadta az illetőt a kis ládikó fedelét pedig lehajtotta.
Ritkán tévedt arra vevő, de szinte sosem távozott üres kézzel, azonban sem a betévedők sem pedig az arra lakók igazán nem tudtak az öregről semmit, napközben az asztalánál üldögélt, este pedig behajtotta az ajtót, és felment az emeletre, legalábbis ezt gondolták, mert egyebet nem láttak az életéből. Egyedül vasárnap távozott el otthonról, ilyenkor vett pár dolgot a piacon, egyszerű ennivalókat, de a kicsi ládikót ilyenkor is magával vitte a hóna alatt, úgy vett meg mindent aztán haza sétált.
Páran mocorogtak a padjaikon, de közben feszülten figyeltek.
- Akkoriban sem voltak szentek az emberek- folytatta a kacska a történetet- a főtéren leshették ki talán, még az is lehet, hogy utána eredtek, és kifigyelték hol lakik, de egy reggel nem nyílt ki a boltocska ajtaja, hanem bizony zárva maradt. Nem törődött vele senki igazán, mert hát különc volt az öreg, ha zárva, hát zárva, mondogatták, majd kinyit holnap.
De a faajtó másnap is csak csukva maradt.
Néhány nap múlva aztán erős bűz kezdett terjengeni a kis utcában, és ekkor a környéken lakók már értesítették a városőrséget, akkor aztán azok megérkeztek, kifeszítették az ajtót, és ki is hozták az öreget nemsokára egy ágyruhába csavarva, de még akkor is csak ájuldoztak az emberek, inkább bement mindenki a házába hogy ne lásson, de ne is érezzen semmit.
Aztán órákkal később, amikor már jól kiszellőzött a ház, pár elszánt férfi a szomszédoktól bement és körülnézett, azt mesélték, hogy az üzletben nem volt összerombolva semmi, minden érintetlennek tűnt a polcokon, kifelé menet az egyik pocakos férfinak tűnt fel, hogy az asztalka lapja üres volt, hiányzott róla az a bizonyos ládikó.
Nem is lett meg soha.
De azt beszélték akkoriban az esetről, hogy akik megszerezték maguknak a ládikót, amikor felnyitották, nem volt benne semmi, üres volt teljesen, azaz talán furcsa módon mégsem, mert akik kíváncsiságból belenyúltak azok úgy érezték, mintha maró tűzbe dugták volna a kezüket, és mind egy szálig megnyomorodtak tőle.

Kapolyi György: A liftakna

Már megint azok a csusszanó, óvatos léptek az éjszaka csendjében, a folyosón, az ajtóm előtt. Hallgatózom. A léptek, a liftajtó előtt megállnak, ami fémesen nyikorog, majd halk csattanással becsukódik. Ez megismétlődik minden éjszaka, úgy egy óra magasságában.
De amit nem értek, az az, hogy miért nyitható az ajtó, ha nincs itt a lift. Márpedig a liftszekrényt, vagy két hete kiszerelték, és elvitték felújítani. Ki az, aki minden éjszaka beszáll a liftaknába, és eltűnik.
Tegnap meglestem, hogy ki járkál. Döbbenten láttam a folyosó homályában, hogy egy fiatal nő megjelenik, karján egy gyerekkel, kitárja a vasajtót, és belép a sötét aknába. Sem ordítás, sem puffanás nem követte a tettet.
Minden szorongásom ellenére, kimerészkedtem az előszoba ajtaján.  Megmarkoltam a vasajtó fogantyúját, sarkig tártam, és lebámészkodtam, de csak a vastag sötétséget láttam, éreztem az akna mélységének hívogató szívását.
Így, hogy nem volt liftszekrény, láthatóvá vált az akna oldalfala, ami fémmel volt burkolva, vállmagasságban egy nagy horpadással.
Még jobban előredőlve, próbáltam a csillogó burkolatot megérinteni.
Innen, hihetetlen sebességgel beindultak az események, vállal nekiestem a burkolatban lévő horpadásnak, ami ellenállás nélkül magába engedett.
Zuhanni kezdtem lefelé, egész testemen éreztem a meleg levegősimogató tapintását. Majd lelassult zuhanásom, percekig álltam a semmiben, mire óvatosan letett valami.
Gyéren világított, csupasz betonhelységben álltam, csend volt, és mozdulatlanság. Egy fekete vasajtón kívül, nem volt ott semmi. Felé indultam, magától kinyílt.
Egy hatalmas, és keszekuszán romos szerelőcsarnokra emlékeztető épületrészbe léptem, mindenütt rozsdás, sérült, összetekeredett vas törmelék.
Nagy nehezen átverekedtem magam a végtelen hosszúnak tűnő csarnokon, és egy másik, kisebb hangárban találtam magam.
Ott is, csak a csend, és mozdulatlanság. Eltompult agyam, mintegy álomban, vetítette elém a gyorsan változó események képeit.
Alig látható, ködszerű, nyúlós alakzatok vettek körül, és egy nehéz szag. Így, visszagondolva, furcsa, de nem volt bennem félelem.
Csak bukdácsoltam előre, a sok lom között, egy távolban feltűnő ajtó felé.
Ez az ajtó is, érintés nélkül engedett, láthatóvá téve számomra, egy újabb nagyobb helységet, ami üres volt. De ebből a teremből ajtók nyíltak, és az egyik mögül emberi beszéd hangjai szűrődtek ki. Nagyon megkönnyebbülve benyitottam, de nem találtam senkit. Visszafordultam a nagy terembe, és akkor, a következő ajtó mögül hallottam a hangokat.
Oda is benéztem, de senkit nem találtam. Ez így ment az összes ajtó esetében.
Egészen tanácstalan voltam, mikor éreztem, egy hűvös érintést, és emelkedni kezdtem. Termeken keresztül suhantam, csak villanásnyi képekre emlékszem, aztán ott találtam magam, a lakásom bejárata előtt, az éjszakai folyosón.
Egészen összezavarodva, és tanácstalanul. Aztán meghallottam azt a suttogó hangot, amit sosem fogok elfelejteni, a liftaknából jött.
Még nincs itt az időd. Ne lépd át a határokat, mert többször nincs kegyelem.
Azóta is hallom éjszakánként a tétova, csusszanó lépteket az ajtóm előtt, hallom a liftakna ajtajának zaját, de ki sem mozdulok az ágyamból.

Kép: Kapolyi György alkotása

Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim - 5.rész

Nálunk is beigazolódott, hogy közös lónak túros a háta. Anyám és nagyapám között állandóan röpködött a méregszikra. Mind a kettő erős akaratú, uralkodásra termett jellem volt. Feszültek egymásnak a belső erők, de mi, gyermekek, nem is vettük még észre. Igaz, nem babusgatott bennünket nagyapám, de hallottam, amint dicsért a szomszédunknak bennünket, nagyanyám meg egyszer ajándékot vett nekem. Egy fekete fodros klott köténykét csúsztatott a kezembe, s meghagyta, nehogy megtudja nagyapám, hogy tőle kaptam. Furcsálltam én a dolgot, de megtartottam a titkot. A nap elültével, bekerültünk a házba, s a testvéremmel átmentünk hozzájuk. Nekem a zöldszemű nagy rádió tetszett, sokan beszéltek, énekeltek benne, csak azt nem értettem, hogy férnek el ott annyian. Aztán a különleges és furcsa nevű bútorok csodával töltöttek el. Volt ott kaszten, stelázsi, lóca, téka, sámli, csupa érdekesség. De nem nézhettem be soha a belsejükbe. Nálunk már addigra megvolt a vacsora. Ők még akkor ettek, gyakran aszaltszilvalevest puliszkával. A mienk hamar elfogyott otthon, hiszen hatan ettük. Nem kértünk, az nem illett anyám szerint. De én biza kívántam. Nagyanyám már tette volna is a kis tálkát, hogy együnk belőle, de nagyapám megjegyzése elvette a kedvünk ’’Úgy-e, tű nem esztek?’’ kérdésével.
A kertben két sárga bélű körtefa roskadozott terhe alatt a nagyapám felén.  Nem volt akkor még más gyümölcs, a szilva, alma később érett, ez volt minden gyümölcsforrás. Anyánk nagyon a lelkünkre kötötte, hogy csak a répasorok között menjünk, nehogy letapodjunk egy takarmánynak valót se. Négy kicsi gyermek – akármennyire is óvatoskodott – rálépett egy-egyre, és ezt meglátta nagyapám. Magából kivetkőzve őrjöngött, és megtiltotta, hogy a földjére lépjünk. Elsomfordáltunk, mint a bűnösök, fájt is az eltiltás, de nem szólhattunk ellene. Anyám dúlt-fúlt, és a szomszédoknak el is panaszolta, milyen kőszívű az apósa. Mi meg pár nap múlva–míg nagyapámék déli álmot aludtak–csak odasettenkedtünk körtéért. Vigyáztunk nagyon, nem is léptünk a répára, de a borozdában  ott maradt a lábunk nyoma. Kissé féltünk, mi lesz, ha kiderül a dolog, de nem történt semmi. Két nap múlva újból odamerészkedtünk körtéért. A két fa kivágva hevert a földön, a gyümölcs mellette összetörve egy hordóban! Sírva bukdácsoltunk elé a kertből, anyánk nem hitt a fülének, meg is nézte rögvest. Ő is elsírta magát az udvaron, apám is elhűlt ekkora gonoszság láttán. Ki mellé álljon! A szíve szakadt ketté, de nem volt már, mit tenni. A körtefák elpusztultak, mi meg gyümölcs nélkül maradtunk.
   Nagyanyám néha ölbe vett, és kifaggatott, miről beszélnek szüleim otthon. Én meg boldogan csacsogtam el neki, amit hallottam.
– Könnyű volt apádéknak, levágta az ujját, s megúszta a háborút, míg mi ott maradtunk apám nélkül magunkra–mondta egyik beszélgetésükkor anyám.
Másnap nagyanyám babusgatásokba rejtett faggatózására elmondtam az otthon hallottakat. Igaz volt ugyan a dolog, sokan tették ezt akkoriban, de erről nem szabadott beszélni.
Ki is tört a perpatvar az én pletykám miatt. Hamar megtanultam, hogy két igazság van a világon, és jobb hallgatni.

Tomor Gábor: Tépkedés

Mélyen szemébe húzott sapkával fején, nagydarab ember lépked egyik oszloptól a másikig. Mindenütt letép valamit.
Többeknek feltűnő a dolog, jobban odanézünk, és meg is lepődünk. Lám, az úr nem csak egy-egy cédulkát szakít le mesteremberek sokszorosított, címmel, telefonszámmal ellátott ajánlatával – letépi, zsebre gyűri az összeset.
Na mármost, ha a munkájukat kínáló vízóra-, víz-gáz-fűtésszerelők erre járnak, elégedetten konstatálhatják: milyen nagy igény mutatkozik e környéken szolgáltatásuk iránt. Egyelőre nem is gyanítják, hogy a fentebb említett – nem, nem úr, csupán – tettes elintézte vevőkörük stagnálását.
Úgy látom, a politikai „divatból” jött át a piaci verseny területére e csúf szokás: választások idején, népszavazás előtt ragasztják át, tépik le mások plakátját.
Legyen akkor végszónk is onnan merítve-átigazítva: „Elítéljük a sötéten bujkáló, gaz konkurenciát!”


A kép címe: Emlékkövek – Intolerancia; Nagy Vera munkája

Riba Ildikó: Őszöm

zöld tekervényes
vadhajtások ringatják
őszöm lágy fészkét

napfény hősként küzd
makacs árnyékú kókadt
napraforgóval

Kép: Suha János Kókadt napraforgók

Csörgits Kinga: A fehércápa és a kölyök macska

Nemrég ismertem meg. A folyóparton sétáltunk és ő azt kérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik két állat lennék? Nem gondolkoztam. Úgy már nem ugyanolyan. - Fehér cápa és kölyökmacska- vágtam rá. Fehér cápa azért, hogy túléljem ezt a fekete fehér világot. Kölyökmacska, mert a lelkem puha. Lágy, akár a nyári szellő. Erőtlenül meleg. Ami épp csak odébb tessékeli az álmosan napozó faleveleket a járdán. De ezt az erőtlen melegséget, ami védtelen és pőre, nem lehet halandók kezébe adni. Csak széthordják, szétkapkodják. - Ki vagy te?- kérdezte.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak, és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a  fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.   

Kapolyi György: Kultúrrovat

Vaszil Vasziljevics Csocsoszánnnal esett meg a dolog, aki a voronyezsi Malenkaja színház gazdasági igazgatója volt. Igaz, a művészeti és személyzeti igazgatást is ő végezte, mert a többi színházi vezető le volt csukva.
Egy premier utáni banketten Oxána a primadonna, részegen elpofázta a helyi Cseka vezetőjének, hogy ezek mi mindent összeloptak a volt grófi majorságban, és a nagyszerű férfiú még elég józan volt ahhoz, hogy másnap emlékezni tudott a hallottakra.
Lecsukatta az egész bandát, ki is tüntették érte, mint a haza éber őrét.
A medáliát szolgálati fegyverének tokjára tűzte, mert így, menet közben az nekiverődött a táska rézcsatjának, amitől feltűnően csörömpölt.
Észre is vette minden emberfia, mondták is neki, brávó daragíje tavaris bátyuska, te aztán egy igazi hős védő vagy, nem pedig egy beszari kis mensevik.
Vera Ivanovna- a csapos- ki is tüntette figyelmével, hátravitte az ünnepeltet az ivó mögötti budikhoz, és alaposan meglapogatta elhízott testét, és mikor Ivanovna a csúcsra hágott, extázisában azt ordította,  "Most mondd, hogy komszomol ! "
Másnap délben, mikor az ünnepelt férfiú magához tért, nem találta nadrágját, meg egyik csizmáját. Dühödt fájdalmában, jégeralsóban kirohant dácsája elé, és ott üvöltözött, hogy az éjszaka kirabolták.
Még szerencse, hogy szolgálati fegyvere nem veszett el, mert azt az almáriumnak nevezett ládájában tartotta, a pisztolytáskájában meg lapos vodkás üvege lakott.
Az - bár üresen,- de megvolt.
De ez mind részletkérdés, az is, hogy a kis Vásenka az énekórán beszart, mert ki akarta préselni magából a magas cét, és mást préselt ki helyette.
Hát az biztos, hogy nem volt a hülye kamasznak dugulása.
/ Ez az a Vásenyka gyerek, akinek a nagyapja faragott egy Lenin mellszobrot a kivágott körtefa törzséből, és kerekeket szerelt rá, meg szántalpat is, hogy a gyerek télen-nyáron tudja maga után húzni.
Az öreg ezermester belecsinált valami szerkezetet, mert húzás közben azt mondta a szobor: kakukk, kakukk...
Hát nem is kapott érte Lenin rendet a muzsikja, csak három évet.
De mint mondottam volt, ez mind részletkérdés, a lényeg az, hogy Voronyezsben van kultúra, és művészeti élet, mert egy civilizációban ez alapvetés, és a szellemi felemelkedés fényes záloga.

Kép: Kapolyi György alkotása

Riba Ildikó: Éjfélkor

éjfélkor oson
mélysötét rázza boncos
tépett sörényét

odúba bújik
a végtelen kékségben
szenderegni tér

Kép: Marc Chagall: Kék táj (1949)

Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim - 3. rész

Közös telken laktunk apai nagyszüleimmel. Nagyapám két nagyobb fiának házat építtetett, leányait tisztességgel kistafírungozta, földeket adott nekik, hadd legyen mivel elkezdeniük az életet. Apám volt köztük a legkisebb, így ő maradt otthon, s mire családot alapított, új házat építettek.  Közös volt a ház, az udvar, a nagy csűr, de két gazdasági épület, két kukoricakas, két tyúkpajta, és széles borozdával elosztott kert.     
 Mi, gyermekek már az új, szocialista rendszerben eszmélkedtünk a világra. Apám, anyám beszédéből, a fényképek láttán éreztük, hogy valami nagy igazságtalanság történt. Üresen tátongtak a gazdasági épületeink, s a hatalmas csűr, kevés állatunk volt, a padlások, pincék, a nagy kukoricakasok se teltek meg soha. Egyszer meg játék közben felmásztunk a nagyapám istállójának padlására - bár tiltott volt -, és a széna alatt rábukkantunk egy csodaszép zöld szekérre. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de szépen visszatakartuk a játék helyét, leóvatoskodtunk onnan, és szaladtunk anyánknak elújságolni a felfedezés örömét. Épp akkor ért be a házba apánk is. Egymásra néztek sokatmondóan, majd figyelmeztettek, hogy erről ne beszéljünk senkinek se. Hogy miért, azt nem magyarázták meg, nem is fogtuk volna fel akkor, hogy a saját szekerét mentette el oda magának emlékbe, vagy talán reménykedve, hogy megfordul még a rendszer. Azt már láttuk, hogy a kollektívbe került mindenük, de megérthetetlen volt, hogy miért adták oda. Anyám könnyeivel küszködve el-elmondott annyit a valóságból, amennyit öt-hat évesen megérthettünk. Nem jó szántukból álltak be a közösbe. Éjjel-nappal zaklatták őket, előbb szép szóval, ígérgetésekkel csábították a kollektívbe, aztán kényszermunkával a gazdákat. Apámat, nagyapámat is elvitték éjnek idején egy batyuval Isten tudja hova, nagyanyám s anyám ott maradt a négy gyermekkel, meg a nyakukra járó zaklatókkal. Nem volt mit tenniük, hiszen a földek férfiak nélkül parlagon maradtak volna, ezért apám, nagyapám is megtört, és beállottak a kolhozba. Amikor elvitték a mezőgazdasági gépeket, a szekereket, az állatokat csak állott a  tornácon  hallgatagon  apám, s a szíve majd megszakadt. Ám a kedves lovaiért kiesett a könny a szeméből! Hát még, amikor az a semmirekellő Gazsi, rájuk csapott az ostorral! Kinyílt a bicska a zsebében, vérben forgott a szeme. Még szerencse, hogy anyánk észre térítette. Nekiment volna, s a belét is kiontotta volna a senkiházinak!
Mindenüket elvették, semmijük se maradt, csak a sok gyermek.
(Folytatás…)

Kapolyi Noémi: Az otthon

Nagy volt a ház, a gyerekek kirepültek régen, a férje pedig sok éve elment már, kint nyugszik a hegyen a helybéliekkel.
Akkoriban mindenki emeletes házat épített a családjának, nehéz munkával és kuporgatással, embertelen küszködésekkel változtatták meg az egész életüket, mert a régi parasztház már senkinek sem kellett, letelt az ideje, mindenki tágas, és hatalmas szobákra vágyott, meg több fürdőszobára és emeletre, lépcsőházra, mert egytől- egyig úgy gondolkoztak, hogy majd együtt laknak a gyerekekkel, aztán együtt él a nagy házban az egész család, gyerekek és vők, meg menyek és az unokák, ők pedig majd üldögélnek a konyhában, és az embere hallgatja a rádiót, ő meg süti a kalácsot, meri a levest, és mind ott ülnek az asztal körül, esznek együtt.
De nem így lett.
A ház meg nagy és üres, gondolta.
Hiába ült kint a falnál naphosszat a padon, reggel hamar kiengedte a csirkéit, aztán evett, és már ment is kifele.
Más asszonyok is így tettek, aztán csak közösen ültek, és hallgattak. Nézegettek előre, hátha elmegy valaki az úton, vagy netán jön befelé a faluba, de igazán érdekes sosem történt.
Dél felé bement, a nagy konyhában feltett vizet egy picike fazékba, és főzött magának egy leveskét éppen ami volt otthon, abból, hamar ment ez, betéve tudta, kis hagyma aztán egy répa karikázva, kis  zöldség zöldje, krumpli, karalábé, minden apróra, kevés fűszer, alig forrt már készen is lett vele, még utolsó pillanatban beleszórta a cérnát, aztán szinte ehetett is. Nem készített mostanában magának semmit, inkább este hideget evett, szalonna mindig akadt, és a kamrában más is volt, de nem érdekelte.
Aztán lefeküdt, pihent egy keveset, néha még aludt is valamennyit, de négy óra felé csak kiült ismét bámészkodni, aztán újra csatlakoztak hozzá a szomszéd asszonyok, és estig üldögéltek.
A házat rettenetes sivárnak érezte, mintha lakatlan lett volna, és ő csak egy betévedő lélek lenne, aki egy hodályban keres valami menedéket éjszakára.
Idővel aztán annyira zavarta az üresség, hogy aludni is csak keveset tudott, akár merre tekintgetett az ágyából, éjjelente csak a fehérlő falak meredtek vissza rá, és erősen világítottak a Holdsütésben, a sarkokban megbúvó félhomály ijesztően gomolygott, és folyamatosan kinyújtogatta csápjait a fehér részek felé. De ő hiába takarózott be, hiába rakta az ágyba a nagy párnákat, nem tudott elbújni, nem érezte az ágy és a hálószoba melegét a meghitt alvóhely békés puhaságát, csak a szorongató, és tátongó éjszakai ürességet látta.
Napról-napra nyugtalanabbakká lettek az éjszakái, és kezdett inkább délután aludni, hogy pihenjen valamennyit akkor is amikor majd éjjel az ágy fejének támaszkodva üldögél.
Egyik nap nagyon érdekes dolog történt, igazából nem is volt semmi szóra érdemes, de mégis feldobta őt, és a szomszéd asszonyokat is ott a padon üldögélve, mert három turista elsétált a műúton, nagy hátizsákkal a hátukon battyogtak immár ráérősen, mivel itt elérték az úti céljukat.
A zsákjaik alatt hengeresre hajtogatott csomagok fityegtek mindegyikőjüknek.
Tanakodni is kezdtek, hogy vajon mi lehet benne, amikor az egyik idegen odalépett hozzájuk, köszönt aztán megkérdezte hol is van a vendégház.
Amikor aztán elmagyarázták merre találja ő nem volt rest és megkérdezte:
-Mondja, mit visz abban a kis hurka alakú zsákban?
-Sátrat, az van benne feltekerve- válaszolta az idegen, aztán elköszönt tőlük, kedvesen intett, és elsétált.
Eljött ismét a nap legrosszabb időszaka, este lett.
Már nem is próbálkozott az alvással, csak ült a hátát az ágy fejéhez támasztva, és merengett, de legalább a lábai is az ágyon pihentek, mégsem a padon van, gondolkodott.
Másnap déltájban a leves helyett felkerekedett, és elsétált a vendégház felé, amikor odaért a kitárt kapujához, bebámészkodott a kertbe. A zöldellő gyepen több felvert sátor is állt, csinos színeikkel, és változatos alakjaikkal nagyon érdekesnek találta valamennyit.
Később aztán kijött az épületből Pista is a gondnok, ahogy meglátta őt, intett neki, már majdnem elindult, hogy a ház végébe menjen amikor megszólította.
-Pista, gyere egy kicsit, te mondd már meg, hol lehet ilyen sátrat venni?
-Ilyet?-kérdezett vissza Pista- hát mégis melyiket? Nézze csak, jöjjön, látja, nem mind egyforma, avval mutogatni kezdte egyesével a sátrakat. Igazán sokfélét látott, olyat is, amelyikben több helység is akadt, de végül mégis egy tágas egy terű volt a legszimpatikusabb neki.
-De miért kérdi?-tudakolta Pista.
-Hát mert nekem szükségem lenne egyre- vágta ki a választ.
Pista csodálkozott kissé, de aztán rábökött a kezével a tetsző beosztású sátorra.
-Mennyi időre kéne?
-Kipróbálnám- felelte- nem tudom, de talán bérbe adja nekem?
-Vigye el, vigyázzon rá aztán ha elunta a kerti táborozást, hozza vissza- szólalt meg Pista.
Az idős asszony nagyon felvillanyozódott.
-Vigye csak, mindjárt lebontom magának, megvárja?
-Meg-vágta rá a választ gyorsan.
Amikor már a hóna alatt volt az anyag, és a merevítők egyaránt, sietős lépésekkel megindult haza felé.
Örömöt és izgalmat érzett, meg valami várakozásféle is bujkált a lelkében, csupa olyasmi amit nem érzett sok éve.
Amikor beért a kertbe megnézte az almafát, és a hátsó kapunál is körbement, de nem akadt olyan kellemes hely, mint amilyet a vendégház kertjében látott, nála nem volt pázsit, és fakerítés, a háza előtt neki virágai voltak, és a hátrajárásban a döngölt letaposott földút vezetett az ólhoz, aztán pedig a mögöttes veteményhez.
Így csak tanácstalanul ácsorgott a ház bejáratában, mert nem talált olyan meghitt zugot az udvarán ami jó lett volna, végül kapta magát, és elindult befelé.
A szép tágas nappaliban aztán lerakta a járólapokra a szerzeményét, és az ott lévő székre ült.
Lassan vánszorgott a délután, ő pedig érezte ahogy megint csak ellepi az egyedüllét, és a fáradtság érzése, itt ült ebben a hatalmas, lélektelen nagy szobában egyedül. A kőlap ragyog, az ablak fényesen tiszta, mosása nincs, lepihenni pedig nem volt kedve, hiszen zavarta a tágas hálószoba sivársága.
Aztán mégiscsak felállt, mert arra gondolt, hogy csak úgy megnézi, miből is áll egy ilyen sátor, és vajon hová kell behúzni a merevítőket.
Megnézte a leírást és aztán kiterítette az anyagot, és sorban összerakosgatott mindent, igaz itt a nappaliban nem lehetett lerögzíteni, de hát meg is ette már a fene, ha a szobában ezt elfújná a szél-gondolta, és elmosolyodott.
Csinos, és kellemes méretű helyiség nyílt a szobában, a formája is kedvesen mutatott itt a falak közt, amikor belelépkedett, kifejezetten jól esett neki a meghitt kis szobácskában állni.
Megfordult, és egy hirtelen gondolattól vezérelve bement a hálószobájába, megfogta a párnáját meg a takarót és berakta a sátorba, aztán csak úgy lefeküdt a földre, de a kő hideg, és kemény volt, nem volt kellemes rajta feküdni.
-Ejha-szólalt meg-, de hát én akkor is itt fogok aludni egyet, mindjárt kitalálom.
Nehéz volt felkelni a földről, de csak sikerült. Amikor a hálóban az ágyát nézte, akkor figyelt fel rá, hogy az epedát le lehet csúsztatni az ágy aljáról. Lehajolt, megmarkolta a két sarkát és próbaképpen rántott egyet rajta. Az epeda pedig csusszanással válaszolt, és engedett.
Ügyesen addig-addig rántott rajta párat amíg a sínen lehúzta a matracot a földre, aztán amikor kicsit kifújta magát a hosszabbik oldalára állította és húzni kezdte a nappali felé, aztán finoman aprókat emelgetve rajta becsúsztatta a sátor ajtaján.
Amikor a helyére került, kényelmesen ráágyazott, aztán a sátor egyik ajtaját behajtotta és lefeküdt.
Remek érzés volt ott bent lenni, elnézegette milyen kellemes kis szobácskája lett így hirtelen, a mennyezet nem volt magasan, és a falak is közel álltak aztán jólesőn elhelyezkedett és pihentető álomba merült.

Tomor Gábor: Indulat

Emészt a gyűlölet,    
téged és engem is.                
Emészt, ami védtelen                   
másokra széthullik.                                
Emésztődünk, és különös:                          
marad s jut belőlünk.


A kép címe: Múzsa; Soltis Miklós festménye.

Tomor Gábor: Cseles

Volt, ami volt –
bezárt a bolt.
Őrült viták, zajgás,                           
amott a csend honolt.                  
Lett aztán nyitni-kék,                    
lett víg adomány-öröm.

                                        
A kép címe: A kalitka levétele; Noshari, iráni karikaturista rajza.
 

Kapolyi Noémi: Kakaska

Kakaska élete egészen álomszerűen szép volt. Reggelente, ahogy kitette a lábát az ól ajtón, rögtön elkurjantotta magát, aztán az összes tyúkocskáját elkápráztatta egy egymást érő kukorékolás özönnel és utána enni kezdett.
Minden nap egyformán kellemes volt és főként megszokott, mert kakaska lelki békéjéhez nagyon kellett, hogy betéve tudhassa, mikor mi következik.
Evés, mert mire kilépdelt peckesen már oda szórva hevert a sok mag a földön szerteszét, az itatóban mindig ott fénylett a víz, még akkor is, ha a kacsák, ezek a tudatlan pacsáló és idomtalan járású lények állandóan földet hordtak bele, na meg a megszokott tyúk nép.
Amikor kimentek kapirgálni, ami eléggé gyakori volt -ilyenkor a gazdaasszony kinyitotta a kiskaput- a legerőszakosabb tyúkok azonnal kiugráltak rajta de aztán következett ő maga, háta mögé szorítva a tolongó kacsákat, sokáig direkt elidőzgetett a nyitott ajtóban állva és amire végre átjött a kapun addigra a vízi szárnyasok már egymás sarkát taposva igyekeztek a vágyott kertbe.
Persze ez így természetes -gondolta- meg kell mutatni ki is az úr a háznál, ki a legerősebb és azt is hogy kinek, hol van a helye, az a bizonyos.
Ezt például kakaska kifejezetten kedvelte, amikor ő oszthatta be ki, mikor és hová mehet, persze őutána.
Rendszeresen megmutogatta a zsenge fűszálakat kedvenc tyúkjainak és aztán kapart, délcegen járkált és a tollait felborzolva billegett, miközben élvezte a hölgyek csodálatát.
Minden az övé volt, a kert, az ő kis madárkái, mert a tyúkok kifejezést olyan ormótlannak tartotta akár a baromfit.
A gabona is az övé volt, hiszen az ehetett akit odaengedett hozzá és természetesen a kerítés a kiskert ajtajával együtt.
Egy nap azonban a szomszédos baromfiudvar tyúkjait szintén kiengedte a gazdaasszony a felső kertbe zöldet szedegetni és velük együtt kakaska legnagyobb megdöbbenésére ott emelgette délceg lépegetéssel a lábait egy kakas, egy másik kakas is!
Kakaska azt sem tudta hová legyen idegességében, ráadásul rögtön észre vette, hogy némelyik madárkája bárgyú mosollyal a csőrén megindult a kiskert kapuja felé a kakas irányába.
Olyan hirtelen indult meg kakaska, hogy egy vágtató vándorpatkány is megirigyelhette volna, de a másik kakas is résen volt és ő is rohamban nekilódult a kiskapu felé.
Visító és káráló hangözönnel csapott össze a két madár, csapták a dróthálót a szárnyaikkal és hatalmasakat rúgtak a kapuba.
Hanem hirtelen nagy csend lett.
A másik kakas hátrébb lépett és zavart tekintettel nézte kakaskát aki fejjel lefelé lógott a kiskapu kerítésén mert beakadt a sarkantyúja. A tyúkok is bambán bámultak felé de senki nem tudta hogy mit csináljon.
Jajj, hiába volt övé a kert, a madárkái meg a kiskapu is és hiába ő volt a legerősebb, most mégis ott lógott tehetetlenül, vörös fejjel és gondolatok nélkül megrémülve, miközben a csőréből folyamatosan ömlött a nyála.
Szerencsére a gazda észrevette, odaballagott és a mindig oly bátor kakaska lábát lesegítette a kapu drótjáról.
Kakaska talpra állt, nagyon csöndben megigazgatta a tollait és minden harci gőg nélkül visszasompolygott a biztonságos ól felé.

Kolumbán Jenő: Ez az öröklét?

Ketten egy árnyékba fagyva…
Már nem is emlékszem arra.
Rémlik, kiálltunk a napra,
két alak eggyé fonódva.

Régen volt. Kopott az emlék,
már azt sem tudom, igaz-e.
Bámulok. Ez az öröklét?
Felejtve élet kézjegye?

Megfejtésre nem vár semmi,
minden világos. Értem én.
Átgördül rajtam. Mi mennyi?
Eladó lett egy költemény!

Csak a kövek igazsága…
Mozdíthatatlan örökség.
Lámpa elfogyó világa
látó szememben múló kép.

Nézd, mi lett belőlünk végül.
Homályba vész az alakod.
Maradt csak múló emlékül
szememben még megláthatod.


2016.09.06.


Kép: Mallár Gabriella: Öröklét

Kapolyi György: Beszélek

A gödrökkel, kátyúkkal teleszórt - hajdan aszfaltút rémséges valóságát, csak a repedésekből kinőtt gyomok díszítették.
Nem is volt tanácsos nedves időben gumicsizma nélkül botladozni rajta. Ha esett az eső, a gödrök megteltek vízzel, a szúnyoglárvák boldogan dagonyáztak benne.
Ez az út, egy ritkás erdőbe vezetett, ami egyre sűrűbb lett, és ócskább.
Állítólag, az erdő mélyén lapuló roskatag, lakatlan kis ház, egyben az út végét is jelentette.
Nagyon régen nem lakta senki, a falubeli vénasszonyok azt pusmogták, hogy teliholdas éjszakákon, kékes fény derengi körül a házat, és furcsa énekhangokat sodor ki a fák közül, az éjszakai szellő. Ez a hideg, gonosz hang, szinte dermedt révületbe taszítja azt, aki meghallja.
A falubeliek, még nappal is igyekeztek elkerülni még a környéket is, szürkületkor, meg siettek bezárkózni házaikba. Persze, a fiatalabb emberek, restellték ezt a pusmogást, de szedték a lábukat az ivóból, szürkület előtt haza. Hát, mit lehessen tudni – mondogatták egymásnak.

Történt, hogy a magas hivatal kiküldött egy szakembert, mérje már fel, az egész útmaradványt, mert a falunak ez az egyetlen köves útja, legalább legyen használható, ha már van.
Jött is lóháton egy ember, és belovagolt a fák közé, amerre az út vezette. Kora délután tért vissza, fáradtan, és éhesen. Sokan, izgalomban várták, hogy mit fog mesélni, annyian jöttek össze, hogy a kocsmakertben, már szabad pad sem akadt. Meg is volt az ember lepve, nem volt hozzászokva ekkora fogadó-bizottsághoz.
Hát, maguk mire várnak? – kérdezte.
Hát, hogy talán kire – mondták kórusban, végigment az egész kövesúton? – kérdezték. Hogyne mentem volna, ha nem teszem, nem tudom felmérni a munkát – válaszolta elképedten.
Egészen eljutott a félig romos házig? – kérdezték izgatottan.
Miféle házig? – kérdezte a felmérő.
Az út végén, egy virágokkal teli rét ragyog, közepén egy nagy sziklával, és azon ül, egy fekete varjú jókora kőszobra.
Körüllovagoltam a szobrot, ilyet még sosem láttam.
A lovam ijedezett, el nem tudtam képzelni miért.
Aztán észrevettem az okát. A nagy kőmadár acélkemény, gonosz tekintetével követett minket, de nem mozdult.
Ezt a tekintetet, sosem fogom elfelejteni – mondta halkan, távolba meredő tekintettel.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: A légy balladája

Egy légy mászik a falon,
légycsapóval agyoncsapom.
Véres folt marad a falon,
azt gondolom:
a macskával lenyalatom..
De ő nem kap a falaton,
ledobom és elzavarom.
Újabb légy mászik a falon,
fogom a kést, levakarom
Jaj, lehullott a vakolat,
bosszankodom is emiatt.
Verejték a homlokomon,
újabb légy ül már a falon.
Nem  nézek arra, bár zavar,
kézzel el is kapom hamar.
A markomban elmorzsolom,
légyhullától undorodom.
Mosom a kezem, súrolom,
közben új legyek ülnek a falon!
Most legyőztek,  beismerem,
- ezt a csatát -
meg nem nyerem.
Jaj de nagy az én szégyenem,
a legyeket nem szeretem.

Jéga Szabó Ibolya: Sorsok, tervek, életek

ki vagy te?
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy János bogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből
Ez vagyok én.

Részlet Mécs László Alázat című verséből.

Kórtermünk ajtaját a nővérek már hajnalban kitárták, és mivel mi a folyosó csendesebb végében lábadoztunk, nem is csuktuk be azt estig, akkor is csak könnyedén behajtottuk.  Az osztályon beindult a reggeli nagyüzem, ételes kocsikkal zörögtek, a takarítónők hangoskodtak, betegeket vettek fel, bocsátottak útjukra.  A liftek ugyan messzebb, az épület közepén jártak le és fel, de a nyitódó ajtók koppanása ide is elhallatszott. A mi szobánkban csak hárman maradtunk, egy nagyon idős nénit, aki csak pár napja jött, elvitték a hozzátartozói egy másik kórházba, a mellette lévő ágyból szintén hazaszabadult egy idős hölgy. Már várta, három hete nyomta itt a szívsebészeten az ágyat. Maradtunk hárman, a mellettem fekvő, folyton olvasó asszony, aki egykorú lehetett velem. Ágyunkkal szemben, a szoba legidősebb, műtétre váró betege feküdt. Két ágy üresen, - ami itt ritkaság számba megy - és tisztán várta lakóját, Nem hittük, hogy elfoglalják, közeledett a karácsony.
Mi ketten már a szerencsésekhez tartoztunk, túléltük a nyitott szívműtétet, igaz, manapság majd mindenki túléli, aki tervezett betegként vár vagy fél évet a műtétre, és nem a mentő hozza ide, szirénázva, az utolsó pillanat előtt. Mi, akik már a Mária kötényében voltunk, lábadoztunk, szegény műtétre váró még idegeskedett, mert itt nem lehetett tudni a műtét pontos napját, ha sürgősséggel hoztak be egy beteg az utcáról, borult a heti műtéti terv.
 Ismerkedtünk, mint a kórházi betegek általában, vágytunk is a beszélgetésre, az intenzíven eltöltött négy napi némaság után.  Két napot, fent tölt el a frissen műtött beteg, a nyolcadikon, ahol egy nővér őrzi éjjel nappal. Itt még megszólalni való ereje, és kedve sincs. Ha a dolgok az elvárt rendben haladnak, leviszik az embert, egy emelettel lejjebbi intenzív szobába, ahol már nincs egyedül. Pechemre két ”problémás” beteg mellé kerültem, egy altatástól átmenetileg zavarodott hölgy mellé, és egy alkohol elvonástól izgága, folyton nyögő, ordibáló, káromkodó, nővéreket szidó férfi mellé. Itt aludni sem lehetett igazán, ha csend lett, máris elnyomott az álom. A bódult hölgy nem kiabált soha, csak a fogai között sziszegte: „Megdöglessz! Öreg vagy ugye?” .  Folyton nézett, és bűzlött. Dolgozott a kezével a paplan alatt, széklettel kente be az ágyat, és a belőle kilógó számtalannak tűnő vezetéket. Egy este olyan kegyetlenül bekente a madzagokat, hogy a szegény éjszakás nővér egy teljes órán át azt mosta, takarította. Ígérgette neki, hogy leköti a kezét, de nem tette meg. Furcsánk tűnt nekem a család, egy nap azt mondja a lánya: „Ne törődj anyu azzal, hogy mit mondanak ezek (nővérek felé mutatott), ezek mind farizeusok”. Hát, gondoltam magamban, itt nem csak a mamával van gond.  Szegény, ha kitisztul, az átmeneti zavartságból, és valaki netán elmondja neki, miket csinált, biztosan elsüllyed a szégyentől, de nem hiszem, hogy valaki ilyet tenne. Egy este, adtak egy pohár vörösbor az alkoholistának, úgy sejtettem, hogy a lánya hozta be, mindegy ki, de jól tette. Csend lett és végre alhattunk egy kicsit.
Ha a normál kórterembe kikerültünk, négy nap intenzív után, örülhettünk, mert minden reményünk meglehetett egy problémamentes lábadozásra, és ez fel is dobta a hangulatunkat, volt kedvünk beszélgetni, viccelődni. Mindannyian elmondtunk - a bemutatkozáson kívül - magunkról annyit, amennyit illendőnek éreztünk. Természetesen a legtöbbet a betegségeinkről beszéltünk, a hely „szelleme” igencsak hatott ránk.
Folyton olvasó asszony, magas, még csinos, szőke, dús hajú, szellemileg frissen, korához képest jól tartotta még magát. Bypass műtéten esett át. Anyakönyvvezetőként dolgozott vagy harminc évig. Nagyon szerette a munkáját, amikor ezekről az évekről mesélt, egészen kivirult. A fiát egyedül nevelte fel, nem mesélt az első házasságáról, az unokái is felnőttek már.  Most élettársi kapcsolatban élt egy öreg pincérrel, aki a baráti társaságához tartozott, szép csendesen, öregesen, el éltek egymás mellett. Kapcsolatuknak anyagai okai is voltak, nyíltan megmondta, drága Pesten az élet manapság, és kevés a nyugdíj, mármint az élettársáé, de az ő kényelmes szép nagy lakásában laktak, a város csendesebb részén. A sajátját bérbe adta. A napjaik egyformán teltek, az asszony bevásárolt, az öreg pincér főzött, majd mindenki bevonult a maga szobájába, az öreg pincér csak meccset nézett, és híradót este, az asszony folyton olvasott. A betegsége sok mindenben akadályozta, régen sokat kirándultak, nagy tervei nem voltak már, de a felgyógyulása után ismét természetjáró akart lenni.  Érdekes foglalkozása kíváncsivá tett, és meg is kérdeztem tőle, hogy előfordult e furcsa, vagy különös eset, a pályafutása alatt.
- Előfordult bizony, több is – felelte nevetve, az egyik teljesen kiborított. Ha jól emlékszem délután ötkor lett volna az esküvő, minden készen állt, mi is, és az a sok ismerős is, akik megtisztelték jelenlétükkel az ifjú párt, mind ott toporgott az előtérben. Már negyed hat volt, és nem jött a pár, se a násznép. Akkoriban nem volt még mobiltelefon, vonalas sem mindenkinek, én az irodában a telefon mellett strázsáltam, idegesen vártam a hívást. Néhány percen belül meg is csörrent. Az esküvő elmaradt, a vőlegény balesetet szenvedett, és kórházba szállították. Pest melletti faluból jöttek, a tanújával, és a szüleivel, a lányos házhoz, amikor kihajtott eléjük egy traktor, a földútról. Az ütközést elkerülték, de a szántóföldön kötöttek ki. A vőlegény agyrázkódást és lábtörést szenvedett, természetesen a többiek is megsérültek. Az esküvőt néhány hónappal elhalasztották. Mi csak hazamentünk, de azzal a sok étellel mi lett, ami a vendégeket várta, azt nem tudom.
Egy valami tűnt csak számomra furcsának, senki nem látogatta, az öreg pincér sem.
A műtétre váró hölgy, éppen annyi időre volt a nyolcvanhoz, mint amennyivel elhagyta a hetvenet, nálunk vagy hét évvel idősebb. Ő sem volt alacsony termetű, csípőben telt, de nem keltette kövér ember benyomását. Szellemileg, és testileg is jól tartotta magát.  Ízes beszéddel, és jó humorral áldotta meg a teremtő. A munkáséveit teherfuvarozással töltötte, egy kis furgonnal szállított, többnyire Budapest egész területén. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Fiatalon özvegyült meg, de nem ment vissza a nyírségi kis faluba, ahol a szülei és minden rokona élt, maradt itt, és fölnevelte az egyetlen fiát becsülettel, aki most minden este bejött az anyjához, a feleségével együtt. Naponta többen is látogatták, sok ismerős, és rokon jött hozzá.  A legkedvesebb látogatója, délutánonként jött, lyányomnak hívta, a magas, rendkívül csinos hölgyet, a fia első feleségét, aki a lányuk halála után elvált a fiától, de a Mamától nem. Mama, mert így hívta a lyány, talán a fiatalon elhunyt unokáját látta benne. Én egy kicsit csodáltam ezt a különös kapcsolatot, volt benne valami megkapó szomorúság. Otthon a mama főzött még az egész családra, - fia a feleségével egy fuvarozási vállalkozást vezetett - ők délben mentek ebédelni hozzá, a lyány munka után, öt óra körül. A lyány egyedül élt, szülei meghaltak, negyvenöt évesen nem keresett új társat magának.
Egy délután megmosta, levágta és becsavarta a volt anyósa haját, mert folyton azt hajtogatta, hogy ilyen rendetlen fejjel nem mehet a műtétre.
- És ha meghalok netán, hogy álljak az Úristen elé ilyen fejjel? – mondta nevetve.
- Igaz, nem hallhatok meg addig, míg férjhez nem adlak, nagy lakodalmat csapunk az biztos!
Hiába mondtuk neki, hogy elrontják a szép frizurát, először a betadines fürdővel, a fertőtlenítővel tetőtől talpig le kell fürödni hajnalban, a műtét előtt. Kap a beteg egy zöld lepedőt, párnát és takarót, de többet nem állhat fel az ágyból, a pisilést megoldja a nővér. A műtét sem használ a frizurának, a folytonos izzadás, fekvés sem. Mikor elmondta, hogy mennyi mindent javítanak meg az öreg elhasznált szívén, ledöbbentünk. Bypass műtét, pacemaker beültetés, és billentyű csere. Nekem az utóbbi is elég volt, nehezen hittem, hogy ennyit kibír hetvenöt évesen az ember. Nem tudtam meg, hogy kibírta e, mert bizony nem jött le két nap után, a fenti intenzívről, a fiával beszéltünk, csak egy hajszálnyi reménye volt akkor az éltre. Remélem túlélte, volt esélye rá, kora ellenére is, még nagy élni akarás munkált benne, rengeteg energia szorult belé.
Már csak ketten maradtunk, de nem sokáig, még ebéd előtt új szobatársat kaptunk. Sok táskával jött, a mentősök hozták. Alacsony barna asszony, sápadtan a fáradtságtól, lassan, tétován pakolt. Csendes természetű lehetett, csak akkor szólalt meg, amikor a nevét kérdeztük. Az egész asszonyon látszott valami elkeseredettség, ami itt nem ritka. Nálunk vagy tíz évvel fiatalabb volt, de ha ránézett az ember, egy meggyötört öregasszonyt látott. Két nap múlva csak ketten maradtunk, a folyton olvasó hölgyet elvitték a rehabilitációra, amit én is nagyon vártam már. Ketten maradtunk Marikával, mert így hívták a szomorú fiatalasszonyt. Kettesben már megoldódott a nyelve, szinte látszott rajta a megkönnyebbülés. Legjobban a hálapénz hiánya keserítette el, mert arra nem jut a rokkant nyugdíjból - mondogatta keserűen. Szomorú életét, egy délután mesélte el, meg-megszakítva.
-  Öt évesen fogadtak örökbe az idős szüleim, szerencsésnek éreztem magam, boldog, szép gyerekkort adtak nekem. Apámat nagyon szerettem, de mire betöltöttem a tizennyolcat, hirtelen meghalt. Anyám nem tudta feldolgozni a halálát, alkoholba menekült, néhány év alatt, a kis családi ház az ebek harmincadjára jutott. Ez alatt én itt Pesten dolgoztam nővérként. Anyámat az alkohol elvitte, nekem nem hagyott mást csak adósságot. Gyorsan, és meggondolatlanul férjhez mentem, mert olyan egyedül éreztem magam ebben a világban. Megszületett a lányom, mire betöltötte a kettőt, mi elváltunk. Egyik albérletből a másikba vándoroltunk, mire Ózdon, ahol a detoxikálóban, mint nővér dolgoztam, kiutalt a város egy kis szobakonyhás lakást. A lányom már betöltötte a tizenkettőt, amikor újra férjhez mentem, de most szerelemből. Ekkor kezdődött az én nehéz életem igazán, kezdetben szépen indult a házasság, de kezdődtek a kimaradozások, majd a munkahelyéről is kirúgták. A nagylányom, haragudott rám, jogosan, mert a nyugodt életünket tönkretettem, elköltözött az apai nagyanyjához. Megszületett a második kislányom, és a szerelem, ahogy jött úgy el is ment. Anyósom próbált segíteni, de a fia maradt olyan, amilyen volt, lump. Az embert az ág is húzza, megszületett a fiam is, ott álltam két pici gyerekkel és egy részeges férjjel. Amikor kezet emelt rám, elszakadt a cérna. Elzavartam a lakásból. A nagylányom hazajött, segített, ő is nővérként dolgozott, nem bocsátotta meg a meggondolatlan lépéseimet. Mára már a lányom is férjhez ment, és most született meg a kis unokám. A két kisebb most érettségizik le. Remélem sikerül a műtét, mert szeretném látni, ahogy az unokám felcseperedik, és a két kisebbnek is szüksége van még rám, bár nagyon talpraesettek.
Nem tudtam megszólalni a története után. Remélem sikerült a műtétje, és legalább nagymamaként boldog élete lesz, mert nem lehet, hogy valakinek az egész életében csak a rossz jut.
A karácsonyt már én is a rehabilitáción értem meg, de az már egy új történet.

Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim - 2. rész

A kút mellett a nagy kőitató vályú őrizné megingathatatlanul a múltat, de most a csillámló víz helyett rothadó falevél, limlom, szélfútta szemét lapul benne. Mennyire szerettem nézni az esti itatást valaha, igazi szertartás volt az! Apám az első két veder vízzel kimosta az itatót, bedugta a lefolyót nagy fából faragott dugóval, majd nekilendült a vízmerésnek. Köpött egyet a tenyerébe, és lendülettel nyomta lefelé a vedret, majd enyhén emelve kezei közt siklott felfele a kútgém - hallatszott, ahogyan súrlódik a fa a tenyerei közt -, a csordulásig telt vedret nekibillentette az itatóba vezető vályúnak, és az üres veder lendült újból lefele. Könnyűnek, játékosnak tűnt ez a munka, nyürrögtem is, hogy vizet akarok merni. Apám türelmesen vett maga elé, és meglódította a vedret, majd biztatott, hogy nyomjam a mélybe. Természetesen, meg se bírtam mozdítani. Aztán felküldött a tornácra, és hátrament az istállóba. Lánccsörgés, Rózsi nye, hallatszott, s már sorjáztak is elé az itatóhoz a marhák, mindig ugyanabban a rendben. Olyanok voltak, akár az emberek, megfontoltak, szófogadóak, rakoncátlanok. De apám értett a nyelvükön, hol csendes szóval, hol hangosabb nógatással vagy épp vesszőcsapással terelgette őket. Nagyon finnyásak voltak, csak a tiszta vizet itták meg. Tudtuk ezt mi is, a testvérek, de Janika viselt dolgai egy életre belénk oltotta a tiltást. Csintalan, kísérletező gyermekecske volt, mindig tett valamit, amivel - apám szerint - kihúzta a gyufát. Nyár volt, már jócskán bent jártunk az estében, mire vacsorához ülhettünk. Ilyen melegekben a külön álló nyári konyhában tanyáztunk, csak este mentünk be a nagy házba aludni. Praktikus volt, mert tapaszos földje hűvösséget adott. Minden este megsepertünk, fellocsoltuk, majd szitán át szórtuk rá a homokot. Már ott ültünk türelmetlenül, éhesen az asztal körül, csak Janika hiányzott még. Anyám az asztal közepére helyezett lapittóra borította az aranylón gőzölgő puliszkát, apám ’’tángyérokba’’ merte az aludttejet, a füstölt disznóoldalas is sercegett a tűzhelyen.
Ekkor keserves nyávogás hallatszott az udvarról.
– Janika! – ugrott fel apám az asztaltól, s lépett is ki az ajtón.
Tódultunk utána mi is. A vízzel feltöltött vályúban kapálózott a kicsi macska erőtlenül, éppen az utolsó pillanatban kapta ki onnan.
- Hol vagy te Jómadár?- dühöngött szegény, de Janika sehol sem volt - No, hadd el, ma nem vacsorázol! - s elvette a lajtorját a padlástól. Nem volt titok előttünk, hogy oda rejtőzött el testvérünk, ha rosszat tett.
Ott kuksolt sokáig Janika, de anyám mindig leengedte onnan. Hiába ígérte meg neki, hogy soha többet nem lesz rossz, ez nála addig tartott, amíg kimondta, és annyi megbánás, őszinteség volt a kék tekintetében, hogy nem is lehetett rá haragudni.
Másnap reggel éktelenül cifra, hangos szavakra ébredtünk. Az állatok nem itták meg a macskafürdős vizet, csak bőgtek ott keservesen. Apámnak nem volt mit tennie, mint visszaterelni őket az istállóba, és újra merni a vizet. Janika meg félelmében fél napra ismét elbújt valahová, és akkor jött elő, amikor már elszállt apám haragja. Egy nyaklevessel meg is úszta a csínytevést. Nem volt rossz gyerek ő, de valami delejes kényszer vonzotta a macskakölykökhöz meg a vízhez. Az úszástanítás után nem sokkal, egy másik kicsi macska is kútba repült! Szerencsénkre idejében kiderült a dolog, legalábbis számunkra. Ezúttal apám, nagyapám és a fél utca sürgölődött ott. A macska nem élte túl, a vizet meg teljesen ki kellett merniük a kútból. Leengedték a hat méteres lajtorját, az egyik fiatal szomszéd leereszkedett a mélybe, felküldte a vederben a macskát, majd kezdődött a fél napig is elhúzódó kút tisztítása. Janika meg elbujdosott két napra nagyanyámhoz.  Egy időre megtanultuk, hogy a kúthoz még közel se szabad menni. De a kíváncsiság nem hagyott békén minket sem, a kút titokzatossága, félelmetessége egyre vonzott.  Anyám betegen feküdt a szobában, nagyanyám meg a kertbe ment zöldségért. Rögtön a kútnál teremtünk Gyurikával, az ikertestvéremmel,- máig sem értem, hogyan értük el a fölöttünk lengő súlyos favedret- belecsimpaszkodtunk, és pár méternyit lenyomtuk a mélybe. Ám nem bírtuk tartani a súlyos terhet, és elengedtük. Úgy röpült fel a kútgém vödröstől, mint a madár, még zökkent is jó nagyot a kolonc. Szerencsénkre, nem rántott be a kútba. Soha nem mondtuk el a szüleinknek, de nem is mentünk jó ideig a közelébe.
 (folytatás köv.)

*  *nyürrög - sírva kérlel, *lapittó - gyúró deszka* tángyér - tányér, * lajtorja - létra

Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Miért is haszonállat? /12.rész/

Az ólakban vidáman éltek az állataink és reggelente gyakran elidőztem velük, amikor már túl voltunk etetésen és itatáson akkor bementem a tyúkudvarba és elácsorogtam, nézegettem őket.
Minden tyúkocska hamar kezes lett, olyannyira, hogy a nagy fehér kakas amikor egy verekedésben megsérült, hagyta magát megfogni és szép nyugodtan maradt a hónom alatt, amíg áttettem egy másik helyre, hogy a sebe rendbe jöjjön.
A tyúkok mellől délben összeszedtem a tojásokat, amelyik még tojt az eleinte haragudott érte, de aztán hamar megszoktak és ha végigsimítottam a hátukon, felálltak -ami nyilván egy ösztön náluk- én pedig elvettem alóluk a tojást.
A nyulakhoz viszonylag sokszor kellett benézni, hiszen a táljaikból gyakran kifogyott a víz vagy a gabona és félénk, ijedős állatok lévén ilyenkor megnyugtattam őket, beszéltem hozzájuk.
Nagyon megörültem amikor egyik-másik nyúl odamerészkedett hozzám, aztán már simogatni is engedték magukat, szép, nagy tekintetükkel az arcomba néztek, selymes szőrük és sokféle színváltozatuk gyönyörűvé tette őket, hosszú fülük és hegyes orrocskájuk hamar elfeledtette velem mennyire megijedtem amikor az egyiknek evés közben megláttam a hosszú, görbe fogait.
Aztán lettek kedvenceim és nevet is adtam nekik, Evelinkéről csak később derült ki, hogy azért olyan kis karmolós, mert fiú.
Aztán megtanultuk, hogyan tudjuk megkülönböztetni őket melyikük hím vagy nőstény, de volt Fekete vagy éppen Borzaska nevű és mindegyiket megszerettem, akármilyen is lett a természete.
Egy nap a férjem megnézegette az összeset és kimondta amit nagyon nem akartam hallani, hogy le kellene vágni néhányat, mert már készen vannak.
Nagyon elszomorodtam és sírva fakadtam. Hiszen aranyosak, szépek, igaz már felnőtt sokuk, de még nyugodtan élhetnek, meg aztán nem is nehéz tartani őket, nem is kellene levágni soha egyet sem.
Evelint ketrecben behozhattam, had lakjon velünk, de aztán Fekete és Borzaska is bejöhetett, viszont nekik vásárolnunk kellett ketreceket, hiszen a lakásba műanyag aljú ólak kellettek, hogy ne folyjon ki belőlük semmi.
Mivel a ketrecek beváltak Evelin is ugyanolyat kapott.
De a ketrecekben sokat unatkoztak, így reggelente kiengedtük őket szaladgálni a lakásba, viszont nem sok kedvük volt visszamenni a helyükre, ha be is csuktuk őket, verték mancsaikkal az ajtaját, hogy nyissuk ki azonnal, persze mi kinyitottuk nekik és így már állandóan kint szaladgáltak.
Molly kutyánk sóhajtozott is rengeteget, mert állandóan fellökték a tálacskáját és a feje felett ugrottak át vagy mellette dobogtak amikor ő aludni szeretett volna.
Éjjel egyre nehezebb lett a helyzetünk, mert a nyulak napközben nem nagyon zavartak bennünket, bár mindenhol nyúlgolyókra leltünk és néha belepisiltek az én drágám cipőjébe is, de az éjszakai randalírozástól egyenesen meg lehetett bolondulni.
Zuhogott és csörömpölt minden, amit tudtak ellöktek vagy levertek és futottak, dobogtak vagy morogtak hajnalig.
Mollykánk az ágyunkban lelt menedékre, ott szorongott reggelig.
Végül aztán eljött a nap amikor mindegyikünknek elege lett a nyulak benti tartásából, hallottunk  ugyan arról, hogy valakinek olyan nyuszija volt akár egy cica és úgy élt velük a lakásban teljes békességben, de a mi nyulaink nem ilyenek voltak így lassan sorban visszaköltöztettük őket a kerti ólakba. Fájt a szívem értük, napokig figyeltem, hogy jól megy-e a beilleszkedésük, aztán jó tíz nap után már szerencsére nem ismertek meg, egyiküknek derengett valami, odajött, megszagolt aztán elment enni.
Mi pedig éjszakánként önfeledten aludtunk odabent.
A nyulaink ettek, nőttek, aztán újabb ólak kellettek, mert az alapállományunk az egy apaállat és a három anya állat gyönyörűen szaporodtak, mígnem kint a kerti ólakban igazán komoly állományunk nőddögélt, kor és súly szerint nevelve valamennyi.
Ekkor az én drága emberem megint csak előállt a kérdéssel, hogy mi lesz a nyulakkal?
Az első kinti állat levágását keservesen megszenvedtem, nagyon megsirattam, nem is tudtam enni belőle.
A férjem csóválta a fejét, mondván, nem azért tartjuk őket, hogy utána ne lehessen levágni, mert ezek erre vannak, mit gondolok én? Talán együk továbbra is amit a boltban veszünk, amikor van saját?
Ekkor értettem meg mélyen valamit, ami számomra egy szörnyű nagy felismerés volt, hogy amikor a hentes pultból vettem a húst és ott volt az a rengeteg, azok ott mind élő állatokból lettek odatéve, valamennyi Borzaska és Fekete volt, csak tömegesen.
Aztán ami megmarad estére, ki tudja hogyan hasznosítják de rövidke életük után szinte értelmetlenül pusztultak ha nem kellettek senkinek.
Sok időre volt szükségem, mire ezt fel tudtam dolgozni magamban. Egy darabig nem mentem a hentes részleg közelébe. A változáshoz nem csak bennem kellett rendet teremteni, hanem az ólakban is változtatnom kellett.
Nem neveztem el az állatainkat, a tyúkjainkat továbbra is szeretettel gondoztam, de nem maradtam sokat náluk, hanem mentem a dolgomra. Az újonnan született nyusziknak már nem adtam nevet, nem dajkáltam meg őket, elláttam mindenkit és csináltam mást.
Itthon pedig megállapodtunk abban, hogy az állatainknak a lehető legjobb életet kell biztosítanunk, amit csak módunkban áll, aztán amikor eljön az ideje, mivel szükségünk van mindenféle élelemre, húsra is, akkor villámgyorsan a férjem levágja és megpucolja őket én pedig elkészítem és annak viszont el kell fogynia, mert minden állat egy-egy élet és meg kell adni neki a tiszteletet.
Ha pedig így gondolkodunk, akkor nincs pazarlás, sem állat sem növény nem kerülhet a szemétre, mert minden jó lesz valakinek, amit nem ettünk meg mi azt bekebelezték a tyúkok vagy a malacok a kaszálmányt pedig a kecskék. Abba pedig már jobb bele sem gondolni, mi van akkor ha a növények is éreznek?