Riba Ildikó: Másként...



ma valahogy
másként kelt
fel a nap
szürke felhők
mögött erőtlen
próbálkozott
sugara bágyadt maradt

ma valahogy
másként keltem fel
nyomott lélekkel
fáradt szívvel
szomorúan
tüntető tudattal
nem akarom ezt a napot

ma valahogy
mégis pátosz
zsibongott belül
ünnep halottaimért
nem kopó emlékeim
sírotokon gyertyaláng
méltósággal lobog

ma előveszem
fekete ruhám
összenyom
könnyeim mellett
a szép emlék
ajkaim köré
mosolyt rajzol


Kép Zulema Guerra festményrészlet


Kapolyi Noémi: A szék



Az egész házban mindenütt rendetlenség uralkodott, de az a fajta, amitől lakájos és otthonos érzések keltődtek a látogatóban, késztetést érezve arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, és sokáig maradjon.
Ilyenkor rend szerint hosszan elbeszélgettek a vendégükkel, szeretett is náluk lenni mindenki, a meleg otthon és a színes történetek mindenféle országokról, messzi városokról lebilincselték a hallgatójukat, csupa olyasmiről szóltak, amikről a faluban nemigen lehetett hallani. Azt is tudták melyik király hol uralkodik, némelyiknek még a palotájáról is meséltek, vagy elmondták, milyen a tenger a vitorláshajókkal, amelyek gyomrában narancsot, fügét és mindenféle trópusi finomságot szállítanak más földrészek partjaira és mindezeket olyan valóságosan, hogy szinte látta, aki hallgatta őket.
Az otthoniak is szerették a házukat, nyári napokon a nyitott ablakokon behajladoztak a kiskertben ringatózó rózsafejek, de ahogy beköszöntött az ősz a háziak rendszerint begyújtottak a sparheltbe és azon főztek, sütöttek, vizet melegítettek, vagy éppen csak estefelé átmelegítették a házukat, olyankor a sütő kis ajtaját lehajtották és hagyták had áramoljon ki rajta a finom meleg.
Szinte mindenre rá volt téve valami, a székeken pedig sokszor hevertek levetett ruhák, de egyetlen szék mindig üresen lett hagyva, arra nem akart pakolni senki.
Egészen a falhoz tolva állt a sarokban, a többi ülő alkalmatosságot pedig jól elé rendezték, hogy még véletlenségből se férjen oda senki.
Néha egy-egy látogató megkérdezte a háziakat, miért nincs az is elől akár a többi, de a választ elütötték avval, hogy csak babonaság, meg amúgy sem jó a lába, meg nem is kényelmes.
Esténként hamar elcsendesedett az utca, mindenki jó korán lefeküdt aludni, ők is behajtották az ablakokon a spalettákat és elvonultak.
Nem is történt semmi különös, a falu az igazak álmát aludta.
Csakhogy a házban lakóknak ekkor kezdődött el a másik életük.
Odamentek a sarokban álló székhez, jó nagy ülőlapja és háttámlája volt és erős, vastag lábakon állt, az asszonyt az ura maga elé vonta és egyszerre leültek a székre, a férfi hátra dőlt, de az ölébe vett feleségét erősen fogta, az pedig kapaszkodott a párja karjaiba, aztán mindketten behunyták a szemüket, mintha aludni próbálnának és vártak. Egy pillanatig semmi nem történt, de aztán a szék egyszer csak felemelkedett éppen alig érezhetően, majd a körvonalaik halványulni kezdtek végül pedig egészen elködlöttek, elenyésztek a szoba levegőjében.
Valamikor éjféltájban aztán újra felsejlett a pár a széken, aztán amikor egészen valóságosakká lettek, felkeltek mindketten, gyertyát gyújtottak az asztal közepén, hogy lássanak is valamit, beszélgettek még egy kicsit aztán átmentek aludni a másik szobába.
Egyik reggel már javában tették a szokásos dolgaikat a házban és a ház körül, mikor az asszonynak feltűnt, hogy a szék nem áll a sarokban.
Azonnal rohant is szólni az urának, hogy siessen és nézze meg, nincs meg a szék!
Alaposan átnéztek minden zugot, de nem találták. Leültek az asztalhoz és tanácstalanul egymást kérdezgették arról, hová tűnhetett.
De estefelé, amikor a spalettákat behajtották és leültek egy kicsit lefekvéshez készülődve beszélgetni a szemük láttára a szokásos sarokban elkezdett előtűnni a szék kontúrja, majd pedig teljes valóságában újra ott állt a sarokban.
Nagyon megörültek a bútordarabnak, odamentek, megtapogatták, aztán ahogy máskor, most is a férj megfogta a felesége derekát és már ültek is a széken, becsukott szemmel és vártak. Minden úgy történt mint máskor, amikor a szék mozgása elcsitult, már nem emelkedett vagy süllyedt, akkor kinyithatták a szemüket, ilyenkor csodás tájakat láttak, szigeteket, mindenféle embereket, ismét elvegyülhettek láthatatlanul ahogy eddig is és senki sem vette észre őket, már érezték, hogy közeleg a visszaindulás amikor egy ősöreg vénembert pillantottak meg a porban ücsörögve, csont és bőrré aszott teste szinte elveszett a ruháiban, hirtelen felszegte kis madár fejét és vak, fehér szemgolyóival rájuk nézett, egy darabig érezték mindketten, hogy látja őket, aztán velőt rázóan ordítani és mutogatni kezdett. Ekkor a körülötte lévő emberek azonnal odafordultak feléjük, aztán előrehajolva kántálni kezdtek valami ismeretlen nyelven, közben pedig felkapdostak mindent a földről, amit csak a kezük ért és elkezdték rájuk hajigálni.
A férj eszelősen próbálta megtartani magát a széken és az asszonyt is fogta, várták, hogy tűnjenek el innen, de csak remélhették, hogy ki tudnak tartani addig, míg a szék hazaindul velük, mert a folyamatot nem tudták irányítani.
Egyre több kődarab találta el őket, féltek, ha nagyon elhajolnak előlük, még leesnek a székről, már egészen imbolyogtak a levegőben, amikor érezni kezdték a halványodást.
Becsukták a szemüket, még érzékelték, ahogy valamit odadobtak rájuk, de már nem tudta igazán megütni őket, aztán minden megszűnt, csak a csend hullámzott körülöttük, majd egy finom kis billenés, földet érés. Ismét a házukban voltak, megérkeztek.
Azonnal felugrottak a székről, az asztalukhoz léptek és a gyertya fényénél gyorsan megnézték egymást, hogy milyen foltokat szereztek, ha bár sebeik nem voltak, de a karjaik teli lettek kékre-zöldre vert ütésnyomokkal a ruhájukat pedig ellepte a por.
Értetlenül nézegették tisztes távolból a széket, egyikük sem értette, hogy az évek óta annyi élményt nyújtó bútordarab miért tette ezt velük.
Nem tudtak rájönni az okára, de aztán a gondolataikon felülkerekedett a fáradtság és átmentek a hálószobába aludni.
Kora reggel aztán arra ébredtek fel, hogy a spalettákon dörömbölnek a szomszédaik, és rémülten a nevüket kiáltozzák.
Gyorsan kiugrottak az ágyukból az asszony kinyitotta az ablakot a férje kilökte a spalettákat és a fénnyel együtt a zaj is beömlött a szobába.
Két szomszéd állt ott, siránkozva, valahonnan nagy robaj hallatszott, messzebbről füst gomolygott felfelé, azok meg kiabálva fogták a fejüket és egymás szavába vágva magyarázták, hogy kitört a háború, nem is tudják kik és honnan, de valami idegen nyelven beszélő népek lóháton vágtáznak fel és alá a faluban, meg rengeteg gyalogos és már az egész alsó falu lángol, meneküljön mindenki amerre lát, ők is mennek, mondták, avval elrohantak.
A háziak gyorsan behúzták a spalettákat, aztán szinte egymás gondolataiba látva átsiettek a másik szobába. Ahogy beléptek, már tudták is mi történhetett, mert a szék nem volt sehol.
Az asszony felkapta a táskát, összekapdosott pár holmit, addig a férje egy zsákba kezdett beledobálni mindenféle ételt, sietősen felöltöztek és rohantak az ólakhoz, kiterelték az állataikat és elindultak a falu közepével ellentétes irányban fel a sűrű erdő felé.
Tudták már, hogy a falu elveszett, de talán ha mindent felégetnek az idegenek, akkor odébb állnak, mert mit is kezdenének itt, ha már semmi sem maradt, latolgatták egymás közt és közben igyekeztek minél gyorsabban eltűnni szem elől.


Kapolyi György: Depresszió ? …



Mecsoda fennkölt és misztikus szó! Van benne valami ködös és vészjósló, valami állapotjelző, amiből nincs kiút…
Pedig mindössze annyit jelent, hogy az illető elveszítette irrealitásérzékét, már nem hisz a tündérmesékben, cukorszirupból álló rózsaszín felhők között repkedő puttókba, nem tekinti fuvallatnak a süvöltő szélvihart, aminek kíméletlen vijjogását meri hallani kornyadozó lelkében.
Ó emberi hülyeség!
Folyton megideologizáljuk a számunkra elfogadhatatlant, értetlenül és tanácstalanul lődörgünk abban a valamiben, amit életnek nevezünk.
Mert gyávaságunknál csak tanácstalanságunk nagyobb. Érezzük, hogy tőlünk aztán semmi sem függ, olyan jelentéktelen dolgokban dönthetünk maximum, hogy krumpli legyen ebédre, vagy lencse.
Hát tény, ami tény, ahogy így elnézem egyre gyorsabban múló magunkat, monoton és óvatos reggeleinket, megkönnyebbült estéinket, - ezt a napot is megúsztuk- címmel, nincs min röhögnünk.
A fennkölt, magasröptű célok súlya eltűnik, mihelyt eléri az ember, a sors különös tapintata, hogy nagyon ritkán sikerül, mert azon a szinten változatlanul jelentkeznek az arra a magasságra jellemző, ahhoz tartozó problémák, amik legalább annyira megoldhatatlanok, mint az alacsony régiókat uraló testvéreik.
Aztán esetleg mehetünk a pszichológushoz, akinek ugyan azok a megoldhatatlanságai, csak ő nem beszél róla, mert akkor miből él?
Közönyösen meghallgatja idült makogásaidat, majd kapsz nyugtatókat meg gyógyító szentenciákat, hogy például: ugyan már…nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellreszivni, Józsinak nincsenek lábai, neked vannak, ne mond, hogy ez nem nagyszerű, a Vilmának hülye a gyereke, és még az anyósa is a nyakába szakadt, akit csak azért nem tiltottak ki a világból, mert nincs ilyen törvény.
Ne csak előre nézz, hanem hátra is, „Tanulj meg fiacskám komédiázni”- mondja a dal, és milyen igaz!
Na, ettől aztán megpróbálsz magadba pumpálni némi hurrá optimizmust, de közben keserű a szád, mert tudod, hogy magadnak hazudozol, a tényeken, idióta műlelkesedésed mit sem változtat.
Életmód és szemléletváltás- mondják jóakaróid, nyakkendőt kötsz, amitől fuldokolsz, mert garbóban élted le éveidet, kergetni kezded a nőket, már előre unod, mert mi van, ha utoléred őket.
Éjszakai bárokban villogsz, mert te aztán tudsz élni, és végig kívülállóként látod magadat és lesül a bőr a pofádról, hogy milyen szánalmas és hazug vagy.
Depresszió…
Micsoda misztikus műszó, a reálisan látók számára, mert egy reálison
nincs mit kezelni, egy depresszióson meg igen, mert az egy betegség.


Kép: Kapolyi György alkotása



Tomor Gábor: Apróságok és kevésbé aprók



M. Fehérvári Judit: Káprázatok című könyvéről

Különös: váltogatják egymást az évszakok ebben a könyvben, s mégis úgy érezni, írója világában örök nyár van. Könnyen lehet, erre rímel szándékosan a cím: a káprázatok jó részének ugyanis az önámítás a szülője.
Az itt sorjázó írások lírai valósággá alakították szerzőjük életét; olvasatomban belőlük minden gyötrelmet feledtetőn elénk tárul egy álmodozó, szerető, szerelmes nő szenvedélyes világa. Aki kitárulkozva, eget-földet átölelő érzelemmel ír élete maradandó élményeiről, valamint éltető, egyben nyilván a csalódás esélyét is magukban hordozó ábrándjairól.
Ha csak egy szó van a versekben a magasztalt társról, vagy ha ennyi, megidéző utalás sincs, érezni akkor is mindig a kedves jelenlétét, az iránta való vágyakozást. Akiért változnék is a lírikus, s a teljes önfeladást kivéve vállalna olyan sokat, hogy azt már az olvasó is képes túlzónak érezni. („Érted tanulok minden buktatóból.”) Akitől olykor bocsánatot kér, holott tőle éppenhogy nem elnézést kellene várnia, de sokkal inkább több, jobb értést, belátást, türelmet.    
Mint kápráztató, játékos vagy másmilyen villódzó képek, jelennek meg előttünk a szerző sorai. Hatni kíván érzékeink mind teljesebb mozgósításával, megéreztetve velünk az életnek a kínokon, csalódásokon is felülemelkedni tudó örömét, élvezetét, folyamatosan lelkesítve magát illúzióival is. „Ki magához ölel”, megváltoztatja a világodat – erősíti meg a költő amúgy személyes emlékeinket is, de mi persze hozzágondolhatjuk nagy bölcsen: amíg magához ölel…
Kérdés lehet: vajon egyvalakiről olvassuk-e a méltató-szerelmes verseket, vagy többen is megjelennek a könyv lapjain, a szerzőnk magánéletében fontosnak bizonyult, feltétlen bizalommal elfogadott szereplők közül? Akik esetenként talán különböző személyek tulajdonságainak ötvözésével eszményültek ideálképpé? Akármi is a válasz, nem változtat a közöltek szépségén, értékén.
Elgondolható e versek írójáról: annyira kevesellhette, amit gyermekként kapott, hogy mindent várt attól, amit a jövő ígért. Azzal, hogy ír, kétségtelenül valamennyit törleszt az ebbéli mértéktelen adósságból. Hogy ha pótolni nem tudhatja is, ami ki- vagy elmaradt életéből, de talán feledhetőbbé teszi a múlt rosszabb részét, mintegy visszaidézve az ő egykori Valahol Szigetét.
M. Fehérvári Judit tavaly megjelent könyvében, a Cetliregényben olvashatjuk: „Ma, midőn életem javarészét már magam mögött tudhatom, csak egyetlen dologban vagyok egészen bizonyos, szerelem nélkül az élet fabatkát sem ér.” Erről a felemelő érzésről ír, szíve áradásával, megragadóan a szerző.  
Kedves Reménybeli Olvasó, kíván megérezni valamennyit a következő oldalakon feltáruló világból? Szeretne elidőzni annak káprázatai között? Remélni ettől akár saját vágyai, emlékei felfrissülését? Szereti a képzeletgazdagon megírt, az alkotói őszinteséget is példázó, jó verseket? Akkor javaslom, lapozzon tovább, olvassa el ezt a könyvet!

Tomor Gábor

Perlekedéshez ajánlás

Talán nem túl különös, hogy az ember többnyire utólag fogja fel: milyen boldog is volt valójában az akár sok aggódással, kínnal, keservvel is telt korábbi időszakokban. Száguldanak a hónapok, évek, és alig jut alkalom, hogy rálássunk a történtek egy-egy szeletének valódi értékére, és pótlólag telítődjünk például boldog érzelmekkel. Ha azonban az emlékezés, bár olykor fájó érzéseket kiváltva, de felvillantja ezeket a pillanatokat, hálásak is vagyunk a sokszor kíméletlennek nevezett sorsnak, hogy megadta mindezt, s hogy hosszabb-rövidebb ideig együtt élhettünk szeretteinkkel.
E könyvben a szerző elsősorban fiatalon elhunyt, rajongásig szeretett leányáról ír, gyakran hozzá beszél szenvedélyesen, keserűségét sem leplező soraiban. Perel a végzettel, noha tudja, a megváltoztathatatlannak nem állhat ellen, semmi nem pótolhatja veszteségét.  Nem segít a könnyek árja, a tehetetlenség megroppantó erejét csak fájdalma kiírásával tudhatja valamelyest enyhíteni. Felidézi azokat a momentumokat, találkozásokat, reményeket, vágyakat, amelyek a múlt elevenséget sugárzó, sok esetben örömteli eseményeit hozzák elénk. Az írásokat olvasván mosolygunk, bánkódunk, kesergünk is, s a legkülönfélébb, nehezen megnevezhető érzületek hullámoznak át rajtunk. És elsiratjuk mi is a nagyon tehetséges Zsófit, aki fiatal kora ellenére nagyszerű képességeit bizonyítani tudta.

A filozófus és kiváló esztéta Ancsel Éva írta röviddel halála előtt: „Ha szeretett halottainkra gondolunk, az is átmelegít.” E könyv, írója, M. Fehérvári Judit emlékezése-emlékeztetése révén, harmonizál e megállapítással. Szeretettel ajánlom az olvasók figyelmébe – melegedjenek fel általa ők maguk is. 

Judit kérésére ezekhez az írásaimhoz ne szóljatok hozzá! Köszönjük szépen! Az ezek alattit ne kíméljétek! :-)


Mindenmás

  


Mottó: A világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége.   (Honoré de Balzac)


Hegyek, hegyek…
Mindennapos, magyari tapasztalat. Vajúdnak a hegyek, és egeret se szülnek.


Zörgő haraszt
Nyilatkozatrészlet: „Nem oda utazunk, nem akkor, nem annyian, nem mások pénzéből, nem hivatalos alapon. Nem viszünk csomagtervet, sem csomagunk, sem tervünk nincs. És ezt bármelyikünk bátran a nyilvánosság elé tárja.”
Megjegyzésünk: a héten jutott túl a kétmilliomodik előfizetőn az egyéves fennállását ünneplő Cáfolatok Lapja.


Baráti szó
Vele vigyázz! – figyelmezteti ismerősét Kovács. – Ez a Szabó egy becsületes, tisztességére kényes, jó ember…


Veszélyben valánk
„Az ember legtöbb baja abból adódik, hogy ember”, mondta a derék Svejk, a katona. (Merthogy mindig embereket csuktak be, állatot egyet se.) Pascal viszont úgy vélte: „Az emberek minden baja abból ered, hogy nem tudnak nyugodtan megmaradni a szobájukban”.
Milyen igaz! Kilépve máris fejünkre eshet egy tégla, elüthet egy autó. S akkor még nem szóltunk például diszkókról, házasságtörő, illetve -kötő termekről…


Haláli
– Meghal egyszer az ember, rendben van. De így élni előtte… 
(Önkritikus tulajdonos, a hegyháti harmincszobás villában.)


Rémület
– Segítség! Segítség!
– Miért óbégatsz, te gyerek?
– Hányatott öregkorom lesz… Segítsenek! 




A kép címe: Minden az almával kezdődött; Balassa Katalin munkája.  





Markovic Radmila: Több, mint élmény



Városnézésre vitte a harminc valahány évesnek látszó norvégiai tanárnő az osztályát, akikkel élményben gazdag hazatérésben reménykedtek. Ebben a városban napokig kellene, illetve hetekig kellene tartózkodni, hogy az ember bejárja a város nevezetességeit, szépséges, rendezett központjától a külvárosig mindent.                                                                            
    Fő céljuk a múzeumlátogatás volt. A tanárnő már előre kiválasztotta azokat a múzeumokat, ahova vezetni fogja a tanulóit, és természetesen felkészült a múzeum történetére, annak tárgyairól a legfontosabb adatokat lejegyzetelte magának, így akarta az élményt, amit egy múzeum nyújt, gazdagítani.                   Kezdték a régi múzeummal, ahol a görög kultúrával találkozhattak. Következett a Pergamonmuseum, ahol a világszerte ismert istár-kaput is láthatták. A gyerekeket ez a rész nem igen kötötte le. Beszélgettek, nevetgéltek, de a Régi Nemzeti Galériában látott szobrokat és festményeket nézegették. Amelyik tetszett, annál megálltak. A tanárnő már nem is mesélt nekik, mert szétszóródtak, ki-ki a maga érdeklődését lekötő kép vagy szobor előtt nézelődött. Susmorogtak is egymás között, és nevetgéltek halkan, ki tudja mi mindent nem ad ki a fiatalok fantáziája.  Az egyik odament a tanárnőhöz, és rákérdezett: „Mikor indulunk a városnézésre, de fentről a levegőből.”                      
 -  Még pár perc, és indulunk a város központjába. Betartom az ígéretem, ne féljél, te kis buksi.   A gyerek elmosolyodott, kék szemei felcsillantak, mint amikor fellobban a láng, még talán szikrát is vetett. Odasietett a társaihoz, és igyekezett a távolabb állókat is összeszedni, hogy minél hamarabb indulhassanak, hiszen őszintén mondva, ez érdekelte őket a legjobban. Kissé fáradtan, de új erőre kapva, mosolyogva indultak céljuk felé. Amikor odaértek a város központjában levő turistaléghajó felszállási helyére, a tanulók izgatottan várták, mikor mehetnek be a kosárba. Rajtuk kívül voltak felnőttek is, meg a pilóta. Összesen húszan indultak városnézésre. A tanárnő nézte a gyerekeket, az izzadságot törölgette az arcáról, mert a fojtott meleg levegőtől alig tudott lélegezni, de az ígéretét be kell tartani, ennek ellenére úgy érezte, nem volna jó a levegőbe emelkedni. Valami furcsa félelmet érzett, még a gyomra is összeszorult, de látva az izgalomtól kipirult arcokat, igyekezett elhessegetni magától azt a maga sem tudná pontosan definiálni, milyen érzést.        
 Beszálltak a kosárba. Úgy helyezkedtek, hogy minél jobban láthassák majd az alattuk elterülő várost. A pilóta elindította a vastag kötéllel a földhöz erősített léghajót, ami lassan elkezdett emelkedni a levegőbe. Volt nevetgélés, öröm, izgalom. Mutogattak kézzel, és felkiáltottak: „Nézd, nézd azt az épületet! Milyen kicsinek tűnnek az emberek.” Zsivajgás határán folyt a beszélgetés, de a felnőttek is élvezettel fogták a korlátot. Volt ott felnőtt, akiben inkább a szorongás bujkált, mint a látvány öröme, de az élettársa kedvéért, meg egy kis kíváncsiság is bujkált benne, hát beszállt a léghajóba.                       
Haladtak felfelé, mind magasabbra, majd kezdtek lefelé ereszkedni. Tanárnő,- szólalt meg az egyik tanítványa,- csak ilyen kevés ideig maradunk a levegőben. Most jöttünk fel, és már megyünk lefelé?                                                                 -  Nem tudom én sem mennyi ideig leszünk a levegőben, de szerintem még… mondta volna tovább,  de egy óriási lökés érte az egész szerkezetet, és volt, aki megtántorodva, kis híján hanyatt esett. A léggömböt hideg szél elkezdte, mint a hatalmas labdát rugdosni. Kitört a pánik. A tanárnő szemei kimeredtek, nézte a rá bízott emberpalántákat, akik tízen-évesek voltak. Azok tekintete őrá szegeződött kétségbe esve. Az egyik sírt, a másik visított, reszkettek, mint a nyárfalevél. Azt üvöltötte a szélbe: kapaszkodjatok, kapaszkodjatok, hiszen a kosár hol jobbra billent hol balra. Ekkor dördült el a pilóta hangja.                                                   – Mindenki feküdjön le! Mindenki feküdjön le! Mindenki feküdjön le!
A félelemtől megdermedt, páran egymásba kapaszkodó gyerekeket, a tanárnő erőt szedve félelmén, mászva kúszott mindegyikhez, igaz közel voltak egymáshoz, és fektette azokat, akik kővé dermedten még mindég álltak, akiknek az arca, olyan volt, mint a hófehérre mosott ruha. Ő maga is reszketett a félelemtől, de igyekezett volna nem mutatni, de elég nehezen sikerült. A felnőttekből is elszállt a bátorság, egyedül a pilóta ide-oda hánykolódás közben próbálta valahogy, keservesen irányítani a hatalmas ballont, amire az volt írva: Die Welt, de a szél erejével nehezen tudott megbirkózni.                                                                                              
Ezt látva a földről, riasztották a tűzoltókat, akik perceken belül megjelentek. A rettenetes látványtól szinte megduplázódott az erejük, és húzták lefelé a ballonhoz kötött vastag kötelet.. Nem tudták, csak sejtették, mit éreznek ott fenn a levegőben, a megvadult ballonban az emberek. Arra gondolni sem mertek, hogy annyira felfordítja a szél a kosarat, hogy rettenetes tragédiát okoz.
   Míg a tűzoltók kétségbeesve igyekeztek segíteni, addigra a kosárban, csak halkan suttogták: Istenem, segíts rajtunk. Anyu, apu, itt vagyok, imádkozzatok értem! Fogd a kezem! El ne engedj! Nem fáj, ha rám gurulsz, csak kapaszkodj. A felnőttek sem voltak bátrabbak, talán még kétségbe esettebbek. Jobban felfogták a veszélyt, amibe keveredtek. Ők is a földön feküdtek. A félős hölgy így imádkozott.
 -  Istenem, ha innen élve a földre tehetem a lábam, soha többé nem kíváncsiskodok. Kellek a gyerekeimnek. Segíts rajtunk! Nem akarok meghalni, - és hangos zokogásba kezdett.
Az egyik férfi azt hajtogatta: ez nem igaz, ilyen nincsen. Jaj, Istenem!
Mindenki egytől egyig Istentől kérte a segítséget. Megszűnt, nem sikoltozott senki sem, mindenki némán reszketve belebújt saját félelmébe.                        
Lent a földön erősen küzdöttek a természet erejével, birokra keltek vele az emberek, és Isten és ember közösen lehozták, persze meg a pilóta lélekjelenlétének köszönve a léghajót.  Amikor földet értek, senki sem moccant. Mindenki továbbra is feküdt, és hallgatott. Nem sok idő telt el, feleszméltek, elmúlt a veszély, úgy kellett kiszedni őket a kosárból. Az egyik roskadozott, a másik ismét sírni kezdett, a harmadik káromkodva szidta azt is, aki kitalálta a léghajót, voltak, akik hallgattak, és továbbra is remegtek, mint aki még nem fogta fel, elmúlt a veszély, vagy pont azért, mert felfogta, mekkora bajnak voltak kitéve. A tanárnő is leült egy székre, mert rogyadozott a lába, nem tudott egy szót sem kiejteni a száján. Egy férfi hozzá lépett, megkérdezte.                             - Ön vezette  a   gyerekeket? Ránézett, és megszólalt: igen. Ekkor felkelt. Oda ment egyenként mindegyikhez, megsimogatta, arcát, haját, a szemükbe nézett, és volt hozzájuk biztató szava.                 
   - Emlékeztek? Ígértem nektek, indulás előtt, milyen felejthetetlen élménnyel térünk majd  haza. Nos, több lett az „élményből”, mint ahogyan gondoltam. Nagyon ügyesek voltatok. Büszke vagyok rátok. Most elmegyünk a parkba, ott élvezzétek az életet. Holnap indulunk haza.  Ekkora a gyereke is elmosolyodtak, nem mind, de a remegés legalább megszűnt.
     Másnap egy újságban ezt lehetett olvasni:                                                       
Halálfélelemtől reszkettek annak a ballonnak az utasai, ami a Berlin közepénél lévő turista látványosság, a Checkpoint Charlie mellett szabadult el. A viharos szél fél órán át ide-oda dobálta szerencsétlen ballont, amin egy norvég osztály is fent szorongott.
 Valóban. A ballon volt a szerencsétlen?


Riba Ildikó: Játssz velem



játssz velem
mint gyermekkel
játékot őszintén
önfeledten

játssz velem
mintha játékunk
nem is játék lenne
tedd kezed kezembe

játssz velem
nevetve mintha
életünknek
vége sose lenne


Kapolyi Noémi: Eső



Látta ahogy beborult az ég, és a nehéz felhők egészen ráhasaltak a hegyoldalra, egyre nagyobb sötétségbe vonva a tájat. Aztán elkezdett szemerkélni a víz. Apró szúrós, kis hűvös pöttyökben hullt az eső. Már napok óta nagyon rossz idő volt, hidegnek éppen nem mondta volna, csak állandóan esett, vagy csak szemerkélt, lépten-nyomon leereszkedett a köd, még a begyújtás is megfordult a fejében annyira nyirkos volt az este odabent. Sokszor ismételgette magában, hogy ez aztán micsoda nyár, mert állandóan október véginek érezte az időjárást.
Éppen kint dolgozott, nem érdekelte hogy megázott, de amikor egy pillanatra futólag feltekintett, akkor vette csak észre mennyire fekete az ég.
Szürkületivé változott a fény, a bokrok alatt már alig látta hová léphet.
Akkor kezdett megváltozni az eső, az állaga lett más mint eddig.
Nézte ahogy a nyúlós és átlátszó cseppek ráesnek és lefolynak a cipője orráról, egészen átjárta a döbbenet érzése.
Amikor a kézfejére is ráesett pár nagy csepp és megindult szétterülve az ujjai közé, elfogta a vak rémület, rázni kezdte a kezét, és beletörülgette a kabátjába, aztán felvette a csuklyát a fejére, előrehajolva futni kezdett a ház felé.
Amikor beért az ajtónyílásba, lerántotta magáról a kabátját, és a gádor felé rázni kezdte, látta, hogy lomha bevonatot képezett rajta az a valami, ami a felhőből hullott, nem tudta mi lehet az, de akárhogy is rázta, rajta maradt vastagon az anyag. Egy kicsit tartotta még, aztán jobb karjával előre lódította a ruhadarabot, az földet ért a kövön, ő pedig beugrott az ajtón, és bezárta maga mögött, aztán csak állt az ajtó üvegénél, figyelte fog-e történni valami.
Erősen zuhogott, egy darabig nézte, hogyan hömpölyög lefelé a kőjárdán bele az árokba a víz. Aztán hamar besötétedett, ő pedig elunta a várakozást, bele is feledkezett, úgyhogy a konyhában evett egy keveset, és lefeküdt aludni.
Reggelre egészen más gondolatok foglalkoztatták, szénát kellett forgatnia, aztán ennivalót készíteni, nem is gondolkozott csak ment a dolga után. Amikor délben végzett a szénázással, és letette a villát a pajta oldalához, akkor vette észre a pocsolyát a tető széle alatt. Valahogy nem olyan volt, mint máskor, opálosan fénylett, nem kandikáltak ki belőle az elárasztott növények levelei, szúnyoglárvákat sem látott benne, csak szürkésen fénylőn ott állt a vízszerű valami.
Fogott egy botot és leguggolva belepiszkált. Amikor a kis venyigét kivette valami ragadós, és nyúlós dolog lógott róla, nem volt szaga, de őt mégis elfogta az undor, visszaejtette a fadarabot, és tűnődve felállt.
Este, amikor besötétedett olyan kellemetlenül kezdte odakint érezni magát, mintha rengeteg figyelő szempár őt nézné, hogy mit csinál, merre megy, ezért erősen bekívánkozott a házba, igazából pedig akkor érzett valami megnyugvásfélét, amikor bement, és bezárta az ajtót.
Éjjel nehezen tudott aludni, és keveset. Gyakran felébredt,  mindenféle neszeket hallott amelyek félelemmel töltötték el. Máskor is hallott már éjjeli zajokat, de azokat ismerte, tudta milyen amikor nyest ugrál a tetőn, vagy ha lehullik egy alma a szemközti fáról, de ezek a hangok mások voltak, sosem hallott, csúszós, idegen neszek.
A következő napon semmi érdekeset nem tapasztalt, kimosott egy halom ruhát, kiteregette őket a kötélre, aminek nem jutott hely azt a kiskert kerítésére. De pár nappal később amikor elment az utcára szétnézni, mit csinálnak a szomszédai, és találkozott egyikükkel, az elmondta neki, hogy képzelje csak, a kiterített mosott ruháiból rengeteg eltűnt. Neki is rögtön eszébe jutott, hogy hiszen ő is mosott nem rég, mindjárt haza indult, hogy otthon körülnézzen. Ahogy átnézte a szárítókötelet, és a kerítést máris feltűnt neki, hogy valóban nála is eltűnt jó pár holmi, csak elképzelni sem tudta, vajon kinek kellhettek az ő agyonmosott kinti ruhái. Ráadásul pont a leghasznosabbakat vitte el valaki, mindent aminek hosszú ujja, és csuklyája volt.
Egyik délután az erdőbe vezetett a dolga, nekikezdett összeszedni a begyújtósnak valót télire, még odébb volt a hideg, de ha minden nap megszedi a fás ruhát akkor is éppen hogy elég lesz tavaszig.
Már javában kint járt a jól megszokott úton, befordult a régi malomnál, átment a kis fahídon, amikor észrevett pár embert üldögélni a régi malom pajtájában. Nagy oszlopok tartották a tetőt, de oldalfala sosem épült hozzá, úgyhogy jól látszódtak az emberek, nem ismert egyet sem közülük, hiába is erőltette a szemét, ott ücsörögtek a földön, szedett-vedett ruháikban, csendesen.
Megfordult a fejében, hogy talán valami túrázók, de aztán arra gondolt, túl csendesek, és nincsenek csomagjaik sem, el sem tudta képzelni, kik lehetnek. Minden esetre jó hangosan rájuk köszönt messziről, és intett is nekik. Az ott ülök közül senki nem mozdult.
Már indult is tovább amikor csak úgy véletlenül a szeme sarkából odanézett.
Érezte, hogy baj van, csak nem tudta mi. A csoport felállt a földről, mindegyikük őt nézte, ahogy éppen indul. Jól felismerte a szomszédok, és a saját ruháit az alakokon, vizenyős arcok fordultak felé, és bár a szemüket nem látta, de úgy érezte, mintha éhes állatok méricskélnék őt,  hogyan mozog, és merre fog menni.
Hallotta a fejében a saját intelmét: csak lassan menj tovább és figyelj, mikor kell rohanni.
Úgy próbált tovább lépkedni, mintha nem is félne, lassan az egyik láb aztán a másik, de közben figyelt, minden idegszálával kémlelt, azt is számba vette, hová tudna futni, ijesztően konstatálta, hogy az erdőben nem sok esélye lenne a menekülésre, hiszen ha egy fára fel is tudna mászni, mit ér vele, ha utána másznak.
A malom épülete, az jó lenne- gondolkodott lázasan tovább- de ha oda be is venné magát, hogyan inna, és enne azután, mert lehet, hogy ezek itt kivárnák. Lassan megkerülte a malmot, és a fal túlsó végénél kilesett, nagy szerencséjére a csoport még abba az irányba figyelt amerre távozni látták.
Aztán a ruhás alakok lassan elindultak az erdő felé, arcukat feltartva mentek előre, mintha szaglásznának, a testük valami zselés anyaghoz hasonlított, mint amit a pocsolyában talált napokkal ezelőtt. Most már nagyobbakat lépett, kikerült egy fát és sietősen rálépett a hídra. A régi fahídon megint csak jól kilépett, majdnem átért rajta amikor hatalmasat reccsent a régi palló a talpa alatt, szinte érezte a tekinteteket a hátában, a cipője beleakadt a hasadékba, rángatni kezdte, sikerült kiszabadítania a lábát, aztán egy szempillantásra hátranézett, az alakok sorban, és céltudatosan elindultak felé, ekkor megpördült, rohanni kezdett, eldobta a fás ruhát is, és teljes erejéből futott, érezte, hogy ezt az iramot már nem fogja bírni sokáig, kénytelen volt lassítani, ekkor ismét hátra fordult, a csoport messzebbről ugyan de folyamatosan követte, futni nem tudtak, láthatóan, de gyorsan lépkedni viszont igen. Nem volt ereje tovább rohanni, igyekezett nagyokat lépni, arra gondolt, ha meg tudja tartani a távolságot akkor megmenekülhet. Már látta a házakat, ordítani akart, de ömlött róla a víz, sípolt a tüdeje és egyszerűen nem maradt levegője semmire. Elérte az első házat, de senkit nem látott. Aztán a szomszédig lépkedett, de ott sem volt kint senki, ekkor felvett a földről egy követ, és belevágta az ablakba, nem akadt el az ablak rácsában, hanem a szemek közt bezuhant, talán a konyhába eshetett, azonnal vörös arccal kilépett a szomszédja. Ránézett dühösen, de aztán észre vette, hogy valami nagyon nincsen rendben, meg is kérdezte, mi van veled szomszéd? Ő pedig csak a mellkasát fogva mutogatott hátra a szabad kezével, és csak suttogni volt képes, hogy- ott jönnek, mindjárt ideérnek és megölnek minket. A szomszéd csak értetlenül nézett, hogy ki, meg hol, és mit is suttog itt, amikor feltűnt pár házra onnan a csoport. Lassan szállingóztak előre, zselés testükön fityegett a mindenféle ruha, léptek előre, és keresték őt. Aztán felfigyeltek a szomszédra is. A férfi ekkor már elhallgatott, nem értetlenkedett tovább, csak azt rebegte:
-Mi a franc ez?
-Befelé- szólalt meg ő ekkor, és a megdöbbent szomszédját betaszigálta a kapun, ráfordította a kulcsot a zárban, és kikapta onnan, aztán benyomakodott vele a konyhába, és bezárta a bejárati ajtót.
-Van még ajtó, vagy rács nélküli ablak a házadon?- kérdezte.
Akkor már a szomszédnak is megjött a hangja, így azonnal ő is gondolkodott.
-Nincsen több, vagyis a kamrában van egy ablak, egészen fent, és a padlásfeljáró is nyitva van, onnan a padlásra fel lehet menni, a régi lejárat pedig sajnos a kamrába nyílik a mennyezeten.
-Az nem jó-felelte, aztán szinte egyszerre siettek a kamrához, a tömör, és vastag deszkaajtó erősnek mutatkozott, ráfordították a kulcsot, vártak. Halk neszek töltötték meg a levegőt a ház körül, aztán úgy hallották, mintha valami nedves dolog nekicsapódna a ház falának, aztán egy ablak betört a hálószobában, de amikor a fal mellett lapulva benéztek, látták, hogy a rács senkit, és semmit nem engedett be. A szomszéd belépett, egy gyors mozdulattal leengedte a régi kemény faredőnyt, az pedig hatalmas robajjal levágódott, neki a párkánynak. 
-Ez már rendben van- szólt oda neki.
Aztán csend ereszkedett rájuk, és besötétedett. A nedves zuhogó hang most hirtelen a padlás felől érkezett, aztán reccsenések hallatszottak, míg tompa döbbenéssel leszakadt a kamrába vezető régi lejárat.
A csapódó hang már a kamra ajtót ostromolta, szinte folyamatosan nekivágódott a nedves valami, mintha egy hatalmas sárdarabbal dobálnák az ajtót.
Az masszív volt és nem engedett. A zaj nem hagyott alább, csak éppen más felől is hallhatóvá vált. A wc irányából érkezett, mintha az ülőke teteje akart volna felcsapódni.
Csak álltak mindketten az előszobában háttal a falnak, érezte ahogy a hátán verítékcseppek csurognak.
-Hány vizes nyílás lehet?-kérdezte a szomszédot csendesen.
-Nagyobb csak itt a fürdőben, a többi kicsi, azon talán nem tudnak átjönni, hiszen nem vízből vannak, ugye?- reménykedett a szomszéd.
-Talán nem. Itt bent nincs tüzelőd, igaz?
A szomszéd csak némán csóválta a fejét. 
Az ülőke hirtelen hatalmasat hátravágódott, és valami opálos anyag púpozódott a kagylóban.
Éppen maradt még annyi idejük, hogy berántsák az ajtót, a  kulcsot ráfordították és vártak, aztán itt is elkezdődött a csattanó hang, ahogyan nekicsapta magát időről-időre az ajtólapnak. Az éjszaka nagyon lassan múlt el, nehezen pirkadt, a szortyogó, csapódó hangok folyamatosan  megismétlődtek, mintha azok ott kint sosem fáradtak volna el.
A súlyos ködök teljesen elborították a hajnali tájat, ők az előszobában falnak támasztott háttal ültek a kövön, a lábaikat felhúzva vártak valamire. Semmi nem változott az éjszaka óta, néha egymásra néztek.
-Én már harcoltam, de ilyet sosem láttam és hát, most béke időben, nem is számítottam semmire sem, erre meg nem lehetett felkészülni-suttogott.
A másik csak bólintott.
Aztán a felcsapódó hangok ritkulni kezdtek, lassan, de észrevehetően.
Feltűnt már mindkettejüknek, egymás felé fordulva figyeltek.
-Mintha gyengülnének?
-Nem tudom mi lehet- válaszolta a másik.
Aztán már csak néha hallatszott egy-egy gyenge próbálkozás. 
Felkeltek a faltól és a konyha felé lopakodtak, a folyosó falának feszülve a szomszéd belesett a konyhába. Az ablak ki volt törve jó pár helyen, de a rács érintetlenül állt, az üvegszilánkok a kövön csillogtak. 
Aztán csak a némaság hallatszott, és ahogy az ereiben tódult a vér.
Süket csend.
-Hiszen csillog az üveg, nézd!
A szomszéd ekkor értette meg, beléptek a konyhába és az ablakhoz mentek, a köd felszállt és ragyogott a nyári nap. Itt-ott a kő járdákon még látszódtak a nagy opálos pocsolyák, pár helyen rongykupacokkal, de sehol senki.




Kapolyi György: Kultúrrovat 2



Az opera és színművészet ismerete, élvezni tudása nincs ám ingyen!
A művek élvezetét meg kell tanulni.  Minél jobban sikerül feloldódni a műben, annál nagyobb élvezetet nyújt. 
Ezért használom annyit az élvezet és műszavakat, mert azon túl, hogy tenyérbe mászóan idegesítő szóismétlések, de az egyetlen, ami kellően kifejezi azt, amiről beszélek. 
Mikor Hamlet felordít, hogy „Egy országot egy lóért”… frenetikus hatást tud kelteni akárcsak Jágó - amikor megfolytja Euripidászt, pontosabban Euripidészt, akinek lányát, Kirkének hívták. 
Az afró amerikai Otelló, mikor Trafalgálról hazalovagolva megtudja, hogy Pinkerton egy disznó, aki úgy hagyta Csocsoszánt, nemes dühében száguldó lován vudu átkokat kiabál, és Pinkerton az alattomos, teljes gőzzel pucol el hajóján, hát ez akkora katarzis, mint mikor Orpheusz az alvilág rosszul világított folyosóin botorkálva elveszítette lantját. 
Hadész röhögésétől zengett az egész alvilág, az ott nyüzsgő gonoszok meggyanúsították, hogy direkt veszítette el, nehogy meg tudja találni Euridikét. 
Na és mikor seggbe rúgja a Lírt, mert nem illő, hogy valaki az anyjával szeretkezzen, ez a jelenet érdemben megvilágítja Polifémosz erkölcsi nagyságát, és a nézőt a jó erkölcsök betartására ösztönzi. 
Vannak kedves és nagyon megható művek is, például a Diótörőben, mikor Óz, táncol Dr.  Dulitl anyjával, a manók körbeállják őket a Rózsalovaggal, aki euforikus lelkesedésében Neptunt élteti… gyönyörű. 
Nekem a kedvenc darabom a Bohémélet, ahol a Mimi azt mondja kedvenc foteljében fuldokolva a tüdőbajtól, „Nincs a népnek kenyere, egyenek kalácsot”- és akkor megjelenik a hattyú a benne kapaszkodó hőssel, aki fene nagy kardjával megfenyegeti a Mimit, ne lopja el Mária Antoinette szavait. 
És a toronyária! Mikor a hős, aki tériszonya ellenére felmászik a toronyba és énekel, hát ez könnyeket csal a nézők szemébe. 
Aida győzelmi bevonulása is olyan, hogy a látvány székhez szögez. Mikor bevonulnak a harci elefántok, és a papnők kórusa énekli, hogy ”Hej danáré danáré - De beteg a cigányné” - és a muskátlis ablakokban álló nép önfeledten integet, és tojásokkal dobálja meg az ellentüntetőket, az valami annyira emberi, hogy el sem tudom mondani. 
Bár kicsit lehűti az a betét mikor Goethe Willi Királya kíséri a lován száguldó apát haldokló gyermekével ölében, és suttogva győzködi a szülőt tettének értelmetlenségéről, de a drámai feszültség szempontjából ez nagyon fontos. 
Még rengeteg példát tudnék felhozni annak magyarázataként, miért nagyon fontos a műveltség a lakosság hétköznapi gyakorlatában, de legyen ennyi is elég, mert ha csak a feltört újgazdagok oldaláról vizslatom a kérdést, hát csak az teszi hitelessé pénzét, akinek van mögöttes kultúrája is.  Mert ha kultúrája nagyon mögötte kullog, akkor nem is igazán látni a nagy távolság miatt, és a magafajtáján kívül nem is fogja látni senki, kevés ember jár távcsővel. 
Meg kell szoknia, hogy a zenekari árokból felpukkanó akkordok neki segítenek abban, hogy feltámadjon a varázslat. Elandalítani, amikor is csak annyit fog érezni az első felvonás végén, hogy töri a szék, fájnak a csontjai, amit a büfében áhított ácsorgás sem fog megoldani.  


Kép: Kapolyi György alkotása


Tomor Gábor: Hazafelé



Fogytán az erő,      
lassulsz, dideregsz.                  
Nem hallod, ki szól,
szemed is fénytelen.      
Töredezik világod,
volt, mi volt – lepereg.



A kép címe: Tempi passati (Elmúlt idők); Lipcsey Judit festménye



Bige Szabolcs: Sors bona …





Firtos Flórián csöndesen üldögélt a váróterem félhomályában. Fiatal éveit már maga mögött tudta, de ha megborotválkozott, s szőke haját kisimította az arcából, egy megnyerő arc tűnt elő. Most azonban csak érdektelenség, egy megtört ember tekintete mutatkozott. Egykedvűen bámulta a betérő, s kilépő utasokat, de talán nem is látta őket. Egyszer csak hirtelen felpattant, s öklével belevágott a tenyerébe, majd sietős léptekkel kiment a peronra, a levegőre. Úgy érezte megfullad a benti áporodott levegőben. Fel-alá sétált a sínek mentén, s hogy benne viharok dúlnak, ökölbe szorított kezei mutatták. Egész teste megfeszült a nagy küzdelemtől. Az alkohol ördögével küszködött. Egyre konokabban szaporázott le-fel, hirtelen aztán megrázkódott, az izmai meglazulta, két öklét kiengedte, s lassan visszament a váróterembe. Most ő győzött.
Eddig ritkán sikerült.
Mindig is szerette az itókát. Napi munkája végeztével útja a fogadóba vezetett, ahol szívesen időzött a „szesztestvérekkel”. Vonzotta a korcsma hangulata, hangja, illata: a mormogássá olvadó állandó beszéd, a frissen csapolt sör szaga, a félhomály. Inkább ez vonzotta, mint a mámor. Ez így ment éveken keresztül. Otthona kis takaros házból, s nagy kertből állott a faluszélén. Feleségével ketten éltek ott, s a kert eltartotta őket. Megtermett a kukorica, a krumpli, a legszükségesebb zöldségek, még gyümölcsfák is voltak a kerítés mentén. Tartott állatokat, eljárt napszámba, s nem keveredett vitába szomszédjaival. Nem is lett volna semmi baj, ha az esti kocsmázások nem durvulnak el.
Szokásává vált záróráig „múlatni”, s ilyenkor duhaj hangulatban ért haza. Másnap persze szánta-bánta, hogy bántotta az asszonyt, de amikor már nappal is nekikezdett italozni, felesége felpakolt, s hazament a szülőfalujába. Flóriánt így már semmi sem gátolta az ivászatban, s napról-napra csúszott lejjebb a lejtőn. A kegyelemdöfést az adta, mikor a kocsmáros megtagadta a kiszolgálását.
- Ameddig nem rendezed a tartozásodat, többet nem adok!
Megdöbbenésében csak makogni tudott.
- Nézd, tele van az irka! – rázta a tartozásokat tartalmazó füzetet Flórián orra előtt – Nincs több hitel.
Az ember szemében hirtelen dac villant, majd mélységes lemondás, beletörődés ült ki az arcára. Fordult, s indult is kifele a fogadóból. Egy kéz utána nyúlt, és megfogta a köntösét.
- Gyere vissza! – egy ismeretlen férfi állt mögötte.
- Mi van? – kérdezte odafordulva.
- Gyere, fizetek egy rundot!
Az rundot még sok követte. Záróra előtt azt mondja az idegen, hogy kifizet minden tartozást a kocsmárosnál, és hitelt is nyittat, hogy Flóriánnak ne legyen a fogyasztással gondja. Csak írja alá ezt az elismervényt, amit eléje tartott. 
Aláírta.
El is felejtette a dolgot, örvendezett, hogy a kocsmáros szó nélkül kiszolgálja. Félév is eltelt, mire a hitele kimerült, s jött egy levél. Egyből kijózanodott, ahogy elolvasta. Az állt benne, hogy háza, s kertje hivatalosan Karcsi Péter birtokába ment át, elismert kölcsöntartozásai ellenében. Két hete van az ingatlant elhagyni. Káromkodva összetépte a levelet, s beletaposta a sárba. Dühös, nagy léptekkel körüljárta a házat, aztán felkapott a földről egy husángot, s rohant a fogadóba.
- Péter! Te gazember! – kiáltotta, ahogy belépett.
- Mi baj? Mi baj? – kérdezte ijedten a kocsmáros.
- Agyonütöm azt a gazembert! – hadonászott Flórián a husánggal.
- Elment!
- Hova ment? – kiáltotta üvöltve a férfi és a husánggal a pultra csapott, hogy táncot jártak a poharak, s üvegek.
- Mondd meg, kutya, mert téged is agyon csaplak! - dühösködött tovább és a botját belevágta polcon sorakozó italos üvegekbe.
- Hé! Azért megfizetsz! – ugrott át a kármentőn a kocsmáros, és egy jól sikerült ökölcsapással leterítette a dühöngő férfit.
Valaki kihívta a rendőrt, aki Flóriánt bilincsbe verve elvitte. Rövid eljárásban pénzbírságra elítélték garázdaságért, továbbá fizesse meg az okozott kárt és a perköltséget.
- Nincs nekem pénzem – jelentette ki -. Terheljék rá a házra – tette hozzá ravaszul, gondolva, hogy az majd az új tulajdonos gondja lesz.
- Nem lehet!
- Akkor leülöm!
Erre kapott 90 nap letöltendő börtönbüntetést. 
Még a börtönből írt a feleségének, mindent közölve vele, ami történt. Az asszony válaszában azt írta, ha megbecsüli magát, mehet hozzá, de az első kilengés esetén le is út, fel is út. Tudomásul vette, és minden erejével lemondott az italról – igaz a börtönben nem is volt alkalma. Most várta a vonatot, hogy odamenjen az asszonyhoz.
A rémek újra rátámadtak, mint a börtönben is olyan gyakran. Most ellenben más volt a helyzet, hiszen itt volt az állomás büféje, csak be kell lépnie és… 
Nem! 
Ma nem!
( A házzal mi történt? A minap arra vitt az utam, s ahogy elmentem a ház előtt, a nyitott kapun át benéztem. Kisgyerekek játszottak a porban, s nagy loncos kutya hevert az árnyékban. A kertet felverte a gaz, mindenfele térdig érő burján tenyészett, a gyümölcsfák több mint felét kivágták. Miért kellett elcsalni attól a nyomorult embertől, ha nem gondozzák, becsülik? Persze ez csak olyan kérdés, amire nincs válasz.)
               

Markovic Radmila: János gazda



János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára. Egyedül egymagában, gondolataiba elmélyedve, az egész élete filmszerűen megjelent előtte. Látta szülei hol gondterhelt, hol féltő arcát, a szomszédok közül nem is mindenkire emlékezett, az arcuk elhomályosodott, szürke színné alakult ovális formában, mintha csak sejtelmesen jelennének meg a mögötte még sötétebb szürkeségből. Marika. Igen, Marika. Mennyire szerette őt, de nem mutatta ki, sőt élvezte, ha bírálhatta, ha megbánthatta. Amikor elment, életében először kipottyantak a könnyei, de akkor is. Azért is! Megmutatta, ki a gazda a háznál! A mellkasa mindinkább fájt, éles szúrás, kezdődő eszméletlenség, de annyi ideje még volt, hogy gondolatában tudatosodott benne az életvitele.
    János gazda jómódú falusi házban nevelkedett, szüleivel élt, azok halála után többnyire egyedül foglalatoskodott, önmagát nagyra tartva, a pénz illatától bódultan pöffeszkedett évek hosszú során át.
  Annak idején, az édesanyja, ha csak tehette, biztatta Jancsi fiát.
- Nősülj már meg kisfiam! Apáddal nem élünk örökké. Annyi takaros, széplány van a faluban. Addig gondolkodsz, amíg elviszik őket az orrod elől. 
- Ráérek még a nősüléssel! Hagyjon már békét nekem! Majd megnősülök, ha eljön az ideje.
  Jancsi, Jancsi, mondogatta az anyja, és valamit mormogott, de inkább magának, mint a fiának.
Még harmincadik életévét sem töltötte be a fiú, amikor szülei autószerencsétlenségben meghaltak, az apuka a helyszínen életét vesztette, anyuka a kórházban kómába esett, majd elment a férje után.
   Jancsi, nem akarta elfogadni a tényeket. 
-   Az anyám olyankor főzte meg a kért ételt, amikor én egész nap a határban dolgoztam. Persze nekem külön a kedvencem került az asztalra. Ez most nem lesz? Miért hagytak engem cserben a szüleim?  Lehetséges ez? Hiába mondtam nekik: ne furikázzanak, de nem hallgattak rám…
   Eddig a szántóföldön úgy lépkedett Jancsi, mintha csak az övé létezne a határban, sőt a levegő is ő körülötte lebeg, egyedül az ő tüdejét tölti tele. A madarak neki csivitelnek. Este az égen a csillagok, az ő háza felett szebben ragyognak, mint az egész faluban. Ha lefekszik, nyári éjszakán bármennyire is fáradt, a csillagok a Hold körül rá mosolyognak. A Hold hegedűse, a prímás, neki hegedül, neki, Jancsinak, táncát Cecil kivételesen előtte lejti.  
 - Ők, na, igen, ők szó nélkül nem mennek el tőlem- mondta a négy falnak, vagy önmagának.
 Ahogy így elmélkedik, kelet felől sötét gomolyfelhők tódultak nagy erővel. Összeölelkezett ég és föld, birokra keltek, és dübörgött harcuktól a világmindenség, villámok cikáztak, olyan gyorsasággal, mintha géppuskából lőnék ki őket. A szél is megtette a magáét. Fák dőltek ki tövestől, cserepeket hordott a szomszéd kertjébe, tört, zúzott, a búzákat a földre szorította, a fiatal kukoricákat levetkőztette, és Jancsi mereven maga elé nézve, mint akit letaglóztak, ült a szobában. 
- Még ez is?’ Eddig a kedvemért a szél elfújta a jégfelhőket, a Nap melengette a gyümölcsösömet, az eső itatta a szomjas veteményeket, a kukoricaerdőt, a búzatengert, és most? Most ez mit jelent?
   Jancsiból máról holnapra János lett. Eddig sem volt barátságos, ám mostantól a szomszédoknak, ismerősöknek azért köszönt, úgy, mozdulatlan arcizmokkal. Hallgatag, magának való és rátarti lett.
Valami változást azért észleltek a szomszédok. Egy helyes, kedves asszonyka ment a boltba, a piacra. Szóba állt a szomszédokkal, áthívta őket kávéra. Igyekezett beilleszkedni a környezetbe. Arra nem gondolt, János ennek bezzeg nem fog örülni.
Azzal kezdte a szemrehányások hadát. 
- Milyen ez a leves? Anyám sokkal jobbat főzött! Kinek készítetted a rétest? Nálunk a sós, kelt kalács a divat, akkor, amikor én megkívánom. Ez sótalan, az túl sós, a nadrág olyan, mintha vasalatlan lenne. Nekem kellett volna előbb szedned a tálból. Ne egyél annyit, mert olyan leszel, mint az anyadisznó. Aztán, mit pletykázol a szomszédokkal, az udvar meg nincs felsöpörve.
  Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a fiatalasszony szülei eljöttek látogatóba. János foghegyről köszönt nekik, és talált magának munkát a jószágok körül. Amikor az apósa oda ment hozzá, észre sem akarta venni, így hát visszament a szobába. 
- Kislányom. Boldog vagy te itt ebben a házban? 
- Édesapám, visszafogadnak engem? Én itt lelkileg már agyon lettem ütve, sokáig már nem tudom elviselni a fejemhez vagdosott durva szavakat. Nem ver, de akkor is. 
- Fogd a legszükségesebbeket, a többiért majd eljövök a testvéreddel, és elvisszük.
 Az asszonyka kiment a férjéhez.
- János, én elmegyek vissza a szüleimhez. A holmimért majd eljönnek apám és a testvérem. 
- Ki tart vissza? Úgy is mihaszna vagy! Csak púp lettél a hátamon!
  Marika, mert ez a neve a fiatalasszonynak, nyelt nagyokat, a sírással küszködött. Megfordult, és vissza sem nézett. Elment örökre.
  János gazda, mert így szólították, egyre gyarapította a vagyonát.
A lovak és kocsi helyett traktort hajtott, még kombájna is lett. Most volt nagy valaki! Pénze a bankban úgy felszaporodott, hogy fél határt megvehette volna, de nem, az legyen élire rakva, és legyen még több. A pénzén kívül egyedül a csillagokkal volt kibékülve, mert azok kárt nem tettek semmiben sem, de enni sem kértek.
   János gazda feje felett lassan az idő kezdett sokasodni, pedig eddig az idő is csak neki kedveskedett. Azért volt mindene. Öreg napjaira még mindég egyedül neki világítanak az éji mécsesek, de nem értette meg sehogy sem: nem ő a világ közepe.
  Jött a hír, jobban robbant, mit a bomba: kitört a testvérháború. János gazda elkezdett hangosan gondolkodni.
  Megint engem szeretnek a csillagok. Koromnál fogva, nem megyek a háborúba.
Ez igaz. Így is volt.
  Jött a még rosszabb hír! Infláció az inflációt éri. János gazda megőszült egy éjszaka alatt. Az összes millióin még egy kenyeret sem vehetett volna, ha lett volna kenyér a boltokban. Ha van lisztje, majd süt magának, de hogyan? Nem tud sütni. 
A gazdasági udvar kiürült, cserebere alapon. Te nekem bikát, én neked naftát. Szántsál János, csak ha van mit elvetni.
János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára. 
Reggelre utolsó gondolata ott lebegett a halálos csendben: Bolond voltam egész életemben.


Csörgits Kinga: Függöny mögött suttogott szavak



Megtörténik. Az űzött vad egy pillanatra megáll, felemeli fejét és a vadász szemébe néz. Tekintete könyörög. Nem. Nem az életéért. Hanem, hogy mindig így legyen. A csodaszarvas nimbusza súlyos teher. Aranyló szőrét, csodás alakját és féktelenül vad, kecses mozdulatait a vándor csak messziről pillantja, és rákiált: „Igen. Neked jó.” És valóban. És mégsem. Az űzött vad betörhetetlen. Szabad. Végtelen mezőkön szökell végig… szinte repül. De ez a világ korlátok közé szorítja törékeny testét. Vér és csont börtönébe zárva zengi meséit a repülésről. A lelke pedig szüntelen elvágyik oda ahol a tengermorajlás elnyomja a lélek zúgását.   
… Érintése nyomán valami megváltozott. Kaput láttam. Kaput láttam és beléptem rajta. Amit odaát láttam, eltorzította a lelkem. Lakat alá zárta. Sikolyom elhalt, mielőtt bárki meghallhatta volna. Kénytelen néma maradtam. Így váltam csodaszarvassá. Aki örökké menekül, akit senki sem érint.
Azóta ebben a világban élek, lehunyt szemmel. Illékony felhőkre festettem életem főművét. Tudattalanul, önkéntelenül. Az erős, intenzív színeket megolvasztotta a napfény. Kifakultak. Elfáradtak. Átlényegültek. Átváltozásom zarándokútra kényszerített. Hányszor tekintettem az égre utam során! A színekbe rejtett óráim kémleltem. Vajon mennyi van még hátra? Meddig kell még várnom? 
A zarándoklat véget ért. Ide vezetett. Ebbe a pillanatba, ahol lelkem kielégült anélkül, hogy testem egyetlen rezdülésébe kapaszkodott volna. Kielégült, úgy ahogy azt egyszer egy kislány testébe zárva megálmodta, majd halkan, alig észrevehetően a csillagos éjszakába suttogta. A lelkem jóllakott. Gyönyörittas csendes. 
Mindvégig ide tartottam. Ő pedig tudta ezt. És térképet adott a kezembe hogy el ne tévedjek a létezés útvesztőjében. Hogy semmi se vonhassa el a figyelmem a lényegről. Amíg a tökéletes útitárs el nem hozza nekem a tökéletes pillanatot. Amikor a fájdalom és a félelem belém költözik. Szétárad, egyre mélyebbre hatol, majd gyönyörré szelídül bennem. Ott találkozom vele… Ahol én magam is gyönyörré változom. 
Most még nem pillanthatom. Nem érinthetem. Még nem. Függöny választ el tőle. Egy másik világból hallom a hangját. Kristálytisztán, élesen pergő szavak egymásutánja.


Farda József: Kórházi szarka



Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért, mert egy történet is fűződött hozzá. 
Az eset úgy esett, hogy a furmányos kisebbség kieszelt egy lenyúlási módszert: az egyes számú alany valamilyen kamubetegséggel befeküdt az intézménybe kivizsgálás céljából. Kiszemelte az elemelhetőt, majd a megfelelő pillanatban végrehajtotta az akciót, ezután egy gyors telefonnal riasztotta a kettes számú egyedet, aki pillanatok alatt eltüntette a bizonyítékot, ezzel ártatlanra mosva az eltulajdonítót. Beindult a gépezet, jövedelmezőnek tűnt a biznisz. Persze azért egy idő után le kell lépni a helyszínről, mert forróvá válhat a talaj.  Az akció ezen fázisában azonban, váratlan esemény történt: új beteg érkezett a kórterembe, és tartozékként  egy csillogóvillogó gyöngyházfényű laptop. Egyeskének azonnal megakadt a szeme a gyönyörűséges jószágon, és félretéve távozási szándékát úgy döntött, hogy ezt még mindenféleképpen meg kell szereznie. Valósággal beleszerelmesedett, már látta maga előtt amint a lányát meglepi az ebül szerzettel. Minden idegszálával a feladatra koncentrált, de nem volt szerencséje, mert gyöngyházfényű soha nem volt elemelhető állapotban. Kezdte elveszíteni a türelmét, és a legendás óvatosságát is félretetette vele. Egyik nap belépve a tett színhelyére, meglátta az áhítottat, amint az ágyon hever. Igaz, hogy a gazdi is mellette feküdt, de látszólag az igazak álmát aludta.  Gyorsan döntött: telefonált a kapcsolatnak, aki felsompolygott a folyosóra és várta az árut. Tettesünk azonnal akcióba lépett, és felkapta a hőn áhítottat. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor egy nagy rántást érzett. Ugyanis a nagy iparkodásban nem vette észre, hogy a tulaj egy köldökzsinorral össze van kötve az ellopandóval, mert éppen, zenehallgatás volt folyamatban. Minekután a fülei majdnem kitépődtek, felriadt, és kikerekedő szemekkel lassan elért a tudatáig a kialakult helyzet. Tolvajunk nem várta meg a teljes kitisztulást, gyorsam megszabadult a bizonyítéktól, és menekülésre fogta a dolgot. Amikor a „majdnem” károsult odaért, és kilesett az ajtón, már csak két eloszló füstcsíkot látott.
Ezzel a történettel felvértezve érkeztem a körházba. Beindult a mindennapi rutin, gyorsan alkalmazkodtam. Egy napon, az egyik ágyon betegcsere történt. Bekövetkezett az, amitől beindultak a vészreakciók, és az értékek rejtekhelyre kerültek. Sajnos nem mindenki érkezett olyan putonnyal mint én, és így néhány nap alatt lába kélt némi aprónak, és személyes holmiknak. Egyértelmű volt, hogy ki a hunyó, de profival álltunk szemben, aki nem most kezdte az ipart. Ilyen esetekben csak a tettenérés, vagy az előkészített csapda leplezheti le a bűnöst, de minden próbálkozást ügyesen hárított. Úgy határoztam, hogy beszédbe elegyedek vele, és próbálok a lelkére hatni. Egy alkalommal meséltem neki egy történetet, amely így hangzott:
- Tudod, hogy honnan származtok?  Miután csak sunyi tekintet volt a válasz, tovább folytattam:
- Indiából. Tudod, ott az emberek különböző csoportokban élnek, és ebben élik le az életüket, és nem keveredhetnek egymással.  Adva van egy nagyon szegény rétegbe tartozó kisgyermek, aki csatangol az utcán. Meglátja, hogy édességet árulnak, nagyon szeretne belőle, de nincs pénze. Szomorú lesz, de ekkor meglát egy vak koldust. Odasomfordál, és ahelyett, hogy adna a szerencsétlennek, elcsen a pénzéből. Boldogan elinal a zsákmányával, és jól megtömi a bendőjét édességgel. Egy másik, gazdagabb réteghez tartozó kisfiú szintén megkívánta a csemegét, ezért odaszaladt édesapjához, a kereskedőhöz, pénzt kért, és kapott tőle. Rohan hát, hogy megszerezze a gyermekek kedvencét, amikor meglátja a szegény koldust, és rövid habozás után inkább nekiadja a pénzét.  Évek telnek el, mindkét gyermek felnőtt lesz. Az, aki odaadta a pénzét, gazdag kereskedő lesz, minden sikerül az az életében.  De nézzük csak mi lesz a sorsa annak, aki elvette a koldus összegyűjtött kis filléreit. Egész jól megélt abból, amihez értett, a tolvajlásból. De egy szép napon, amikor figyelmetlen volt, megrúgta, egy alanyi jogon, szabadon mászkáló tehén, és szerencsétlen módon életét vesztette. A temetésén sokan voltak, sajnálták, hogy így kellett bevégeznie. Amikor a temetési menet végighaladt az utcán, elmentek a koldus mellett is, aki csendben megjegyezte, hogy semmi más nem történt csak beteljesedett a karma, amelyik kimondja, hogyha valamit teszel, - legyen az jó, vagy rossz – előbb-utóbb visszakapod.
A történet befejezése után nem tudtam eldönteni, hogy eljutott-e a lényeg az agytekervényeihez. Kifejezéstelen arccal rám bámult, majd otthagyott. 
Másnap azzal indított, hogy leejtette elmaradhatatlan társát, a nála sokkal okosabb telefonját, amely egyesek kárörvendezése mellett elhalálozott, majd a figyelmetlensége miatt lefejelt egy oszlopot, jókora bumszlit varázsolva a fejére. 
Azt hiszem elkezdődött, hiszek a karma erejében…

Riba Ildikó: Ébredés



nedves ablakon 
gyorsan pergő eső koppan
csiga csíkot húzva

szívem szobájában 
álmosan szendergő szenvedély
ébredni még fél

eltévedt kis virág
tavasz helyett ősszel bontja
szemérmes szirmát


Kép: Dr. Krekó Imre fotója

Kapolyi György: Előszó



Az előszó, egy olyan- témát megelőző irat, ami az olvasót rávezeti a mondandókra, tartván attól az író, hogy az olvasó, nem fog tudni felpattanni egyből az általa feszegetett gondolatokra. Mert lehet az olvasó agyműködése lassú, nehezen vált a homloklebenye, és lehet az író értelmetlen.
Az előszó, egy mankó, egy biztosíték a szerencsés olvasás érdekében.
Aztán még mindig fennáll a veszélye annak, hogy: a szöveg gyenge, bátortalan, túlzottan finomkodó, keszekusza, karakter nélküli, és ha az alkotó írta az előszót, akkor az is. Ezek után persze, hogy nem jön át az, ami miatt tollat ragadott.
Viszont produkált egy olyan félreérthető gondolattömeget, ami új kreációkat eredményez, és ha jól sikerült, akkor adoptálja.
Így születnek meg az új irányzatok, mert ha már egy sikeredett-  magától,- akkor már azt leutánozni nem kunszt.
Maga a megszülető mű, többértelmű, zökken, helyenként követhetetlen, kissé idióta, és enervált, a végén nem sül ki, hogy mi a frásznak íródott.
Modern alkotás, depressziósoknak, fantasztáknak, és sznoboknak.

Utószó

A mű lecsengett, az olvasó fejében újra összerendeződnek a gondolatok- legalább annyira, hogy tovább tudjon élni.
Szent borzongással visszagondol az írottakra, próbálja bebeszélni magának, hogy érti, és az író!  Hát ez a pasas, valami elvont csoda.
Rossz esetben felmerül benne, hogy az alkotó egy hülye, ilyenek a diliházban szoktak feltűnni, meg eltűnni, mert hiszi, hogy lehet háttal állva oldalt futni a hóesésben…
Az utószó hivatott megmagyarázni, hogy miről szóltak az írottak, és mi az eszmei mondanivalója, ha nincs neki, akkor is.
Az utószó, lehet, a katartikus mű okozta feszültségeket levezető irat, a nagy feloldozás, a megkönnyebbülés, amit az író kíván nyújtani a kikészült olvasónak- grátisz. Az utószó, nem összetévesztendő az utolsó szóval.
Az bárkinek lehet, de feltétele, hogy utána azonnal jobb létre szenderüljön.
Az utolsó szót, számtalan szó előzi meg.
Az utószót nem követi egyetlen leírt gondolat sem, hiszen ha tenné, az lenne az utószó, és az utószó előszóvá lépne elő, de ebbe ne menjünk bele, mert ez már nem irodalmi téma, ez már filozófia, én meg nem vagyok egy Kierkegaard.

Hogy mi a filozófia?
Például: Ha megkérdezel egy filozófust, hogy hogy van, nem mondja, hogy köszöni jól, hanem hat oldalban válaszol, és neked fogalmad nem lesz, hogy hogy van a szerencsétlen…
Ha a válaszát nem érted, mélyen lenéz, és nem zavarja, hogy ő sem érti mit válaszolt…
Ilyen ez a rohadt világ, az irodalom sem mentes a filozófiától, és ez teszi tönkre, ebbe bele lehet őrülni, öljétek meg Lutz Gizit, és ne Ódor Emíliát, mert az egy film szereplője, és nem kell felszabadítani, mert nem egy Izaura, aki cukornád ültetvényen dolgozik, mint rabszolga.
Elhatároztam, én már csak elő és utószót olvasok a jövőben, mert mindig az rongál meg idegileg, ami közte van…
Sóhajtotta a pintyőke, és kopogtatni kezdte egy fa kérgét, mert élvezte, hogy harkálynak nézik.



Kép: Kapolyi György alkotása


Tomor Gábor: Kérdések



Dugig leszünk.      
Izzít a zajgás.    
Szólnak, gyűlnek    
fondor fegyverek.    
Eltart-e bolygónk?            
Lesz-e tovább?          
                 

A kép címe: Földlakók; Tomor Gábor alkotása



Kapolyi Noémi: A tó



A hatalmas hátsó kertje végében mindig meggyűlt a víz a nagyobb esők után, aztán hetekig ott maradt, néha tovább is. Bosszankodott emiatt, és csak posványnak nevezte a területet, de sokszor azon kapta magát, hogy ott kószál a nagy lapos víztükör körül és hallgatja a békák kuruttyolását, ha pedig csak távolabbról figyelt, akkor vízi madarak is le-leszálldostak a vízre, hogy ott úszkáljanak, libegjenek tollászkodva, vagy épp’ az iszapban kotorászva a csőrükkel.
Lassan egészen megszokta már a tavat, mert így hívta magában, és napközben azt is figyelemmel kísérte, nem apad-e a vízszint, gondolt arra is, hogy ha netán nem lenne utánpótlás, akkor majd a kútból valami módon fel fogja vezetni a vizet a tóba.
De szerencsére a víz nem apadt, sőt az utóbbi időben esküdni mert volna rá, hogy nőtt a felszín, és a sok madárból ítélve úgy vélte,  a tó mélyülhetett is, mert egyre hosszabb lábú, és nagyobb termetű madarak is érkeztek a vízre, de egyik este még egy pár felugró, és aztán picit csobbanó halra is felfigyelt.
Azon kapta magát, hogy nagyon megszerette ezt a víztükröt, ahogy reggel felkelt már alig várta, hogy öltözködjön, pakolt némi ennivalót a kerek fonott, barna kosarába, és indult a kert hátulsó részébe a partra.
Melegebb napokon kellemes, hűs szellő játszadozott a tó körül finom vízillatot hordozva szerteszét.
Megfordult a fejében, hogy ki fogja kotorni pár helyen a medret, nehogy túlzottan eliszapolódjon, ezért gumicsizmájában beljebb lépett a vízbe, toporgott egy kissé, várva a süllyedő érzetet, abból majd tudni fogja, milyen mély az iszap. De szilárd talajon állt, kicsit beljebb is lépkedett, de ott is kemény volt a meder alja. Ekkor előrehajolt,  kezeivel megtapogatta a medret, selymes volt, aztán az ujjaival kicsit belekotort, és felemelte a tenyerét, hogy megnézze. Egészen értetlenül figyelte a kezében fehérlő, szép tiszta homokot.
-Hát ez meg hogy lehet ilyen?- kérdezte félhangosan.
Visszaengedte a vízbe, és amikor a kezeit lemosta, ösztönösen megszagolta a tenyerét, enyhén kellemes sós illatú volt.
Az újabb napok újabb meglepetéseket is magukkal hoztak, mert egyre több szép madár ereszkedett a tóra.
Egyik délután történt, amikor éppen úgy gondolta, ideje visszamennie az unott házba, amit mindig üresnek, és barátságtalannak érzett, de nem akart megfázni, érezte már, át van hűlve a háta, tehát indulnia kellene.
Távoli, éles madárhangokra lett figyelmes, ahogy finoman megindult a tó felől a szél, úgy erősödtek a hangok is, aztán ahogy erősen kémlelni kezdett, meg is pillantotta az égen röpülő sirályokat.
Olyan csodálatosan repültek, látta már, hogy ide igyekeztek, az ő tavára.
A tó vize közben finom hullámzásba kezdett, lassan,  ütemesen simogatva  a partokat, a madarak nagy ívet vettek, és lejjebb repültek, a tó végében már nem látta a kertet, akkora köd ereszkedett a tájra. A sós illat mindent betöltött, üdén átjárva a levegőt. Ekkor hallotta meg a csobbanásokat, ütemesen, folyamatosan, mintha bottal ütögetnének a vízbe. Aztán halványan derengeni kezdett a sűrű ködből a csónak. Olyan kis bárkaforma volt, amit a nagy hajókról szoktak leengedni partraszállás idején. Felé tartott, még messze volt, amit nem is értett, hiszen a tó nem volt ilyen hosszú, de nem is gondolkodott rajta, csak figyelte mi történik. A csónakban többen ültek, és ahogy észrevették őt, integetni kezdtek. Lassan megfordult és körbenézett maga körül, vajon kinek integetnek ennyire, de senki sem volt a parton rajta kívül. Tétován odalépett a víz széléhez,  felemelte sután a jobb karját, intett egyet. Azok ugyanúgy viszonozták neki a mozdulatot.
A csónak közeledett, a szél erősebb lett, a sirályok egészen közel a csónak fölé ereszkedtek, vele együtt haladtak a part, és őfelé.
Aztán a csónak egészen közel úszott hozzá, az idegen emberek kedvesen felé nyújtották a karjaikat, az egyik férfi közben egy széles pallót csúsztatott ki a csónak peremén, és intett neki, hogy jöjjön fel hozzájuk. Az egyik középkorú nő mosolyogva hátra, a vízre mutatott, úgy érezte azt próbálja magyarázni neki, hogy a nagy hajójuk arra van. Mindegyikük igazán kedves volt. Fellépett jobb lábával a pallóra, de úgy érezte elveszíti az egyensúlyát, ekkor egy fiatal férfi lejjebb lépett a pallón, és a kezével előrenyúlt felé, ő megfogta a kezet, azután már könnyedén sikerült fellépnie, és átmenni a csónakba. Azonnal arrébb húzódtak a deszkákon ülőhelyet adva neki, ekkor még eszébe jutott a kosara, odamutatott érte, és szólt hogy szeretné, az egyik férfi a pallóról kinyúlt a botjával, beemelte neki, ő ölébe vette a kosarát, és két kézzel a fülét fogva nézte ahogy a pallót behúzzák, aztán az evezők mélyen a vízbe nyúlva lassan hajtani kezdték a kicsit imbolygó csónakot. A köd hamar eltakarta a kertet, a sirályok a levegőn lebegtek, és repkedtek körben őket kísérve, aztán messzebbről, de már jól láthatóan gyönyörű bárka tűnt elő a ködből.
Együtt nézte a többiekkel, akik visszafordulva biztatóan mosolyogtak rá.


Markovic Radmila: A boldogság



Titokzatos igaz boldogság
ész és szív közös dalára száll
hegedű és csalogány egy pár,
hárfa hangja hullámzik a légen át,
szerelmi táncát járja a zongora.
Erről álmodik az ember egy életen át,
várva várja, őszintén hiszi, mindez
nem alaptalan álomkergetés, beteljesedik:
ha felneveli vérének vérét,
ha önállósulnak szívének sarjai,
ha gyökerekből nő a hajtások hada,
ha mindenki önállóan éli életét,
ha nyugdíjából a Holdra jut,
pedig csalódni fogsz, igen, te, aki
csak várva vársz, és nem érzed,
mindég veled van a boldogság,
ami  sokszínű, tarka virág,
még akkor is, amikor valami fáj,
helyébe lép a rajtad múlik választás,
gyomlálsz vagy láthatatlan dudva nő,
elrejt téged önmagad elől, ne tedd,
minden nap éld az életed,mert a
sok ha között boldog soha sem leszel.
Napkeltével, minden hajnal hasadáskor
lelked bizsergesse a hegedű-csalogány,
érezd ahogy hullámzik a hárfa hangja,
lásd hogyan járja szerelmi táncát a zongora.


Csörgits Kinga: Illat



Illatok kavarognak bennem. Egymásnak feszülnek, összeolvadnak, majd külön utakon áradnak szét bennem. Fürdöm bennük. Legyen ez az illatok nyara. A balett óra illata. A szabadtánc illata. Az anyaság illata. A jóga illata. A meditáció illata. A vágy illata. A cigaretta illata. A kávé, a vörösbor illata. Az asztali ima illata. Az alkotás illata. A forró nyári napsütés illata. A múlt illata. A jelen illata. A jövő illata. A virágzó nőiségem illata. A férfi illata… Az elengedés, a várakozás újraszülte a lelkem. Kopognak. Gyere! Nyiss be, ronts rám! Ha eddig eljutottál, a legjobb helyen vagy, hogy változz, hogy tükörbe nézz. Megfogom a kezed, mert így akarod. Anyaszült meztelenre vetkőztetlek, azt mondom ugorj, és zuhanás közben engedj el mindent. Engedd el a félelmet, a fájdalmat, a haragot. Mindent, amit eddig elfojtottál élj meg szabadon. Mondd ki, üvöltsd bele a világba. Hagyd, hogy köréd fonjam magam, hunyd le a szemed. Érintelek, csókollak. Ahogy az anya a gyermekét. Nő a szeretőjét. Mester a tanítványát. Beléd lehelem minden tudásom. Tér vagyok. Befogadhatatlan, áthidalhatatlan végletek között vibráló. De neked megjelenek. Mert így akarom.Legyen köztünk híd. Beléd sétálok, hogy magadba ránts. Vibrálok mindenen túl mindenáron. Védelem alatt vagyok. Már nem kell a tömeg. Elég, ha te értesz. Érzékelsz. Isten szajhája vagyok, boszorkány, paradoxonok szimfóniája, angyalok és ördögök titkos légyottjainak fattya. Mozdulok. Lassan. Nyisd ki a szemed. Készen vagy.Érints meg. Kéjesen. Fohászkodva. Szívd magadba az erőt. Érezd az illatát. Engedd, hogy a hatalmába kerítsen. Amit érzel, Istentől való. Ajándék az erőseknek. Cserébe mindenért, amit te úgy hívsz élet. 



Kádár Sára Hajnalka: Tél az őszben



Alig három napja még
fénylőn zöldellt a diófa,
harsányan muskátli dúdolt,
arcunkat fénysugár cirógatta .
Alig három napja még
hittük, örök a nyár, de azóta
lekókadt a muskátli virága,
színét veszítve
didereg ablak előtt a fa,
az ősz telet idéz,
madár sem dalol az ágon,
felhők mögött rostokol a nap,
esőt szitál az ég,
fehér pille száll a földre,
ez már a tél, a korán érkezett.
Dióverő, langyos ősz,
jöjj vissza újra még!