Kapolyi György: A kötéltáncos



Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?
Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…
A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad. 
A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.
Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.
A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre. Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon. Hát jellemző, az ember, ha szarban van, mindig egyedül marad.
Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.
Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.
A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.
Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.
Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.
De nagy marha lennék, ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.
Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagydolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő. Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni. Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.
Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem. Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek. A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.
De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.
Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég. Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet. Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.
Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták? Csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.
Rejtély, hogy miért mosolygott- hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tomor Gábor: Élünk-halunk



Mottó: Mondtam az orvosnak, hogy eltörtem a lábam két helyen. Azt mondta, máskor ne menjek erre a két helyre.  (Henny Youngman)


Töprengő távozó                
– Meghalok, na bumm. De van okom félni: szeretteimnek ezután lesz-e értelme élni? 


Baj, ha nincs    
Kovács úr hipochonder. Ketyegője működését értékeli most, kezében a grafikonnal. Szívét épp emiatt óriási marok szorítja össze: a diagnózissal baja van. Eszerint az élete – sajnálatosan zavartalan…


Nyugalom
Információk és a reakciók.
Az e hónapi hírek között szerepelt, hogy a szálló por magas koncentrációja miatt több kelet-magyarországi városban egészségtelen volt a levegő minősége, sőt, Nyíregyházán érvénybe lépett a riasztási fokozat. A hatóság egyebek közt a szabadban tartózkodás korlátozását kérte az idősektől és a gyerekektől. 
Reméljük, bezárkóztak, s az autósok is inkább biciklire pattantak.
Eszembe jut egy régebbi történet, szintén a keleti országrészben. Egy amerikai üzemanyagtöltő repülőgép több tízezer liternyi kerozint engedett ki a Hortobágy fölött. (Kényszerleszállás előtt e könnyebbségre szüksége volt.) Elhangzottak megnyugtató nyilatkozatok, melyek szerint: erős szél fújt, erős volt a párolgás, s nagy a magasság, nyomát sem találni a kerozin-kibocsátásnak. 
Örülhetett a kedvező információnak mindenki. Csak a TV2 kedvelt közönségvonalán szórakoztak némelyek, valahogy így: „Eltűnt az üzemanyag, oké, azért ne gyújtsatok rá Nádudvartól!...”


Felvértező                  
Ne félj! Csak élsz. Élj! Ne félj!
A felhívást kiadta: a Közbiztatás Hivatala.


Baktériumok
Rút bajokról értesültem, fertőzések pusztító következményeiről. Húsevő baktériumok veszélyeztetik az emberek létét. Műtétek sora, ha képes menteni életüket. 
Az újabb fenyegetés szintén elborzaszt. A lapok tájékoztatnak az érdekeltségi baktérium garázdálkodásáról is. Hazánkban háromszor annyi az amputáció, mint az EU többi országában. Olvashattuk: „az úgynevezett rekonstrukciós érműtétekért a kórházak nem kapnak annyi támogatást, amennyibe a beavatkozás kerül, így jobban megéri amputálni a végtagokat.” 
Az ember szörnyülködik, csak néz maga elé, s víziót lát. Romolhat a helyzet; a jellegzetességre utalva, egy városával egyezően, még az országot is átnevezhetik. Az időjósok híre épp: Lábatlan fölött az égbolt erősen borús, esőzések várhatók. 


Hír, bármikor
„Gonosztevőt köröz a rendőrség. Eltűnésekor seszínű pólót viselt. Különös ismertetőjele az arca baloldalán levő 13 heg. Figyelem: 12 heg nem elég a bejelentéshez!”


Jó megoldás
Családszerető XV. János komoran teszi le kedvenc lapját. Ordít a címoldalon: „Olcsó élet, drága halál.”
Több napon át prospektusokat tanulmányozott – vállalkozók egyként magas árajánlatait. Ezután döntött, elsétált a hivatalba, s diktálta máris a közjegyzőnek: 
„Végrendelkezem. Engem kizárólag az önkormányzat temettethet el.”


A kép címe: A túlélés mindig káprázatos; Aatoth Franyo munkája.   


Kapolyi Noémi: Költözés



Minden lépésével megcsörrent a nehéz kondérnak ütődő lánc. Majd megőrült tőle.
Úgy tervezte, halkan fog átkelni az erdőn, de a kondér súlyával nem számolt. Előtte kényelmes léptekkel ballagott a macskája a keskeny erdei ösvényen, arra meg kis termete miatt nem aggathatott semmit, na meg ha nagyobbra nőtt volna, akkor meg a természete miatt nem, ritka egy lusta állat volt, nem is értette miért is szereti ennyire, de a sok év alatt egészen hozzánőtt.
Reggel még csak zihált de szedte a lábát, most már, hogy a nap fele eltelt, érezte, hogy egészen kifulladt és szinte ömlött róla a veríték. 
-Ez a fekete ruha is, a franc enné meg, ahelyett, hogy nyáron én is ujjatlanban rohangálnék!-csattant fel, aztán egyszerre csak megállt.
Letette a nehéz üstöt, a lánc megint akkorát csörrent, hogy egészen felidegesítette.
A macska megérezhetett valamit gazdája hangulatából, mert megállt, aztán visszasomfordált a lábaihoz, finoman nekidőlt a lábszárának és törleszkedve ráemelte nagy zöld tekintetét.
-Kedves vagy Ricinus, jól van, most megpihenünk egy kicsit.
Csak úgy ahogy volt lehuppant a ritkás aljnövényzetre az egyik fa tövében, a hátát nekivetette a hűs kéregnek és a fejét is egészen hátrahajtva megtámasztotta, aztán csak nézett fölfelé, a magas lombkorona felé, sárgásan átragyogott a leveleken a fény. Elfáradt.
Majd levette a fejéről nagy fekete kendőjét, mert ha kitette a kalyibából a lábát, mindig ezt kötötte fel. Több oka is volt ennek a szokásának, de a legmeghatározóbb mégiscsak az volt, hogy ez az egy kendője volt neki.
Aztán a szintén fekete kis kabátját is levetette és élvezte a levegő enyheségét a meleg göncök nélkül.
A macskája melléfeküdt és értelmes szemeivel őt figyelte.
-Hát tudod, a szokások miatt van minden. Mert aki boszorkány, attól elvárják, hogy feketébe bugyolálja magát, üstöt kavargasson a forró nyári napokon is és általában jól bebugyolálja magát, ha emberek közé megy, na meg te is kellesz hozzá, hogy itt legyél mindig velem.
Most a nagy meleg miatt átmegyünk a barlangba és ősszel hazamegyünk megint.
Itt el is mélázott egy kicsit, nagyon szerette azt a helyet, távol mindenkitől, nem jött a nap bármely szakában valaki váratlanul és ezért azt csinálhatott egész nap, amit csak akart, könnyű ruhába öltözve növényeket gyűjtött vagy a pataknál ücsörgött, aztán a gallyak halk roppanásaiból úgy is tudta, hogy valaki közeledik, ilyenkor visszament a barlangba és felöltözött.
Most aztán visszazökkent a valóságba és folytatta- de az üstöt is azért kell cipelnem, mert a főzeteim egy bográcsból nem felelnek meg nekik, nem ám! Mindig csak az elképzeléseik szerint működhet bármi, különben nem hisznek benne, hát ilyenek. Egész egyszerűen kell nekik a hókuszpókusz, tudod kiscicám? Na, de mindegy is, gyere- avval nehézkesen feltápászkodott és elkezdte visszarángatni magára a kabátot a kendőjével- mindjárt ott leszünk, a jó hűsben, na menjünk- biccentett a macskájának, aki azonnal gyors lépésre váltott és szedte a lábait előtte a jól ismert hely felé.


Tóth Sarolta: Ne fordulj vissza!



Ha útra kelsz, előre nézz,
az út mindig előre vezet,
messze a cél, de csak kövesd
kigondolt tervedet.
Ne térj le jobbra, balra,
ne másszál túl magasra,
gázolj át tüskés bokrokon, ha kell,
reményed ne vesszen el.
hátrálni veszélyes lehet,
hitedet elveszítheted.
útipoggyászod elfogy,
önmagad leszel foglyod,
vállat vonhatsz,
bánkódhatsz,
nyáron úszhatsz,
télen szánkózhatsz,
egy a fontos, menj tovább
minden nap, mit sorsod ád.
Ilyen az ember élete,
hasztalan lázadsz ellene.



Csörgits Kinga: A felszabadító



Évek óta várok. És közben felneveltem magamban egy álmot. Vártam és vágytam. Ahogy telt az idő hatalmas szakadék keletkezett két nő között. Köztem és köztem. Ezen mindenki keresztülmegy. Te is. Két külön világ lettem. Legbelül eltemetve üvöltöttem, ordítottam toporzékoltam, miközben a felszínen is a saját életem zajlott, de…valami elveszett út közben. Hogy történhetett ez meg velem? Utólag tettem csupán meg a fájdalmas felismerést, annak a valaminek el kellett vesznie. Belehaltam a fájdalomba. Képtelen voltam megérteni a felsőbb akaratot, meglátni, minden értem történik. Mindez nagyon személyes, az elmúlt négy év belső munkájának gyümölcse, és tapasztalása. Ez az írás nem tanítani hivatott, most nem író és nem tanár vagyok. Nem téritek, nem oktatok. Most csupán egy nő vagyok, aki a gondolatairól érzéseiről ír. Hátha rátalál valakire. Hátha valaki hasznát veszi. Nyitva vagyok, mert nyitva kell lennem. Szeretek és szeretve vagyok. Sokadszor az életemben elengedtem mindent, amit már csak én szorítottam láncoltam magamhoz. Egyetlen sátram a legbelső, mély meggyőződésem, hogy közelít és én közeledem. Hogy itt van és megvan. Hogy az elmúlt harminc év egyetlen találkozásba torkollva felfedi előttem lényegét és meglátom őt. Csupasz vagyok, meztelenül kendőzetlen. Pulzálok és lüktetek. Minden szívdobbanással erősebben és mélyebben érzem, készen állok. 
Hosszú évek óta járom az önmegvalósítás útját. Mindent feladtam a lelki fejlődés érdekében. Minden, amin elmélkedem, amit tanítok és tudattalanul közvetítek, erről szól. Ez komoly önfegyelmet, tudatosságot és tengernyi lemondást követel. Amikor útelágazáshoz érkeztem, és a saját boldogságom mellett döntöttem, hiteltelenné váltam önmagam előtt. Úgy éreztem, mindaz, amiért dolgoztam, semmivé foszlott. De annyi erőm még maradt, hogy összeszedjem magam, és elinduljak a számomra legeslegnehezebb úton. Mert bármeddig bírtam volna. Akármeddig. És akkor valahonnan, a gyomrom legmélyéről felszakadtak és húsomba vágtak saját kérdéseim. Boldog vagy? – kérdezte a hang. Mit gondolsz, miért kaptad a tudást? Ha nem ülteted gyakorlatba, semmit sem ér, végül hiteltelenné válsz önmagad és mások előtt is. Kivel harcolsz még? Kinek akarsz ilyen betegesen megfelelni?...csakis saját magadnak. De nem a lelkednek drágám, mert akkor már végtelenül boldog lennél. Te az egóddal harcolsz. De miért? Hogy elvond a saját figyelmed önmagadról. Akkor hogyan valósítod meg magad, ha megfojtod a lelked, megerőszakolod a benned rejlő zenét? Bumm. Aztán lassan megértettem, hogy minden jól és minden rendben van így. Semmit nem rontottam el. Nem elbuktam, hanem felemelkedtem. Nem kifakultam, hanem megtisztultam. Nem bezárultam, hanem megnyíltam. 
Mindenki repülni vágyik. Mindenki szabadságra vágyik. De ki mer leugrani, hogy az is legyen? Ki mer szembemenni a legbelső félelmeivel? Ki meri eloldani a biztosítóköteleket és azt mondani: „hiszek magamban és hiszek benned Istenem, legyen meg a Te akaratod. Legyen meg a Te akaratod!” Csak nagyon kevesen. Ők a felébredettek. Akik képesek elengedni a komfortot és a kiszámíthatóság illúzióját. Mindez hihetetlenül fáj. És ki akarja, hogy fájjon? Amikor azonban mindent hátrahagyva leugrasz, mindent elengedsz…mindent. Többé nem akarsz magadnak semmit. A körülötted felépített légvárak szertefoszlanak zuhanás közben, és már nem vágysz másra, minthogy megérkezve mindened odaadhasd. Tiszta vagyok. Semmi fölösleg, semmi teher nincs rajtam, semmi, ami visszatartana attól, hogy teljesen odaadjam, teljesen átadjam magam. Odaadom a testem, a gondolataim, az érzéseim. Odaadom minden tudásom. Odaadom a szeretetem, amit eddig szorítottam, tartogattam szortíroztam. Most bárkinek adok belőle, mert ezért vagyok, hogy adjak és szeressek. Ha nem támasztasz elvárásokat, többé nem kötnek meg saját korlátaid. És bár emberként engedem el a korlátokat, nőként lépek át az ismeretlenbe. Mitől vagyok igazi nő? Attól, hogy elfogadom a sorsom, a nekem szánt szerepet, és nem akarom újraírni az égi törvényeket. Megértettem, egymagam sohasem leszek szabad. Nőként csupán engedhetem, készen állhatok arra, hogy felszabadítsanak. Igen. Futnék, legszívesebben rohannék, de összeszedem minden erőm, és csendben maradok. Itt maradok. Életemben először nem akarom megmondani, mi a legjobb nekem. Csak hagyom, hogy megtörténjen. Hogy megborzongjak, amikor megérkezik, átjárjon, elragadjon, felemésszen, és én teljesen átadhassam magam, elmerülhessek benne. Kész vagyok megmutatni minden sebem.  Kész vagyok átengedni az irányítást és lehunyt szemmel bejárni az utat, mely tudom, haza vezet.  


Varga Árpád: Két hazugság



Két hazugság van.
Az egyik matéria,
cél egy eszköz szerzésére:
ez inkább a hiba!

A másik szívnek palást.
Fogadd el, és ne ásd!
A hazugság a gazdájáé:
Ő remél, te csak láss!


(Pápa, 2013)



Kapolyi György: Esszé?



Érdemben máig sem definiálható szépirodalmi fogalom.
Ahány esszéíró, annyiféle esszé.
Kétségtelen, hogy valamiről alkotott magánvélemény, akár nevezhetném állásfoglalásnak, vagy őszítene kitárulkozásnak, amennyiben ez lehetséges. Persze mindez, a szépirodalom eszközeivel előadva.
Témaválasztása egészen szabad, arról ír az illető, amiről csak akar.
Na, itt kezdődik némi zavar…
Ha valami politikai témában esszézik, vállalnia kell annak következményeit, ami ránézve lehet katasztrofális is, mert kiadja magát, ha hozsánna, akkor gusztustalan talpnyalónak bélyegzik, ha meg az ellenkezőjét teszi, jobb nem is gondolni végig.
Írhat a szeretet és boldogság fontosságáról, egy társadalmat jobbító szándékkal, de könnyen nevetség tárgya lehet, mert: Átcsaphat a téma egy negédesnek ható szirupos szortyogásba, amit nem hisz el senki. Mert az emberekkel mindent lehet, csak tanítani nem lehet őket.
Nem okulnak kudarcaikból, minden szellemi szint, vagy színtelenség utánatermelődik, folyton elölről kellene kezdeni az okítást, a figyelemfelhívást, ami gondolatok kizárólag az ő céljait szolgálnák, és ennek a folyamatnak csak a világvége tudna véget vetni.
Ahogy az atommal lehet reaktort építeni, lehet atombombát is, a szeretettel és jósággal is lehet visszaélni, aminek pusztító ereje közismert.
Tulajdonképpen az esszék is vallomások, bizonyos témákban szült álláspontok, hitek látható nyomai, az író hatalmától függően lesz törvény, amit be kell tartani.
Lehet magyarázni és félremagyarázni, értelmezni többféleképpen, mert a jót, szinte rákényszeríteni lehet a társadalomra, bezzeg a rosszat nem nehéz.
A témákban kibontakozni, kitárulkozni, gyakran előbb nyilvánítják az írót szentimentálisnak és infantilisnek, mint követendő igaznak. Na meg az is igaz, hogy egy esszé, egy illetőnek, egy alkotott véleménye, semmiféle igazolás nincs mellékelve, hogy igaz.
Könnyen előfordulhat, hogy fontoskodó, okoskodó szójátékká degradálódik az egész mű, valami olyasmivé válik, mint például: Örülök, hogy nem szeretem az uborkát, mert ha szeretném, megenném, pedig utálom…/ Morgenstern/
Egy esszé könnyen tűnhet tudálékos fontoskodásnak, amit azonnal rühelleni kezdenek, és azért sem szívelik meg, bár titokban mindenki érzi, hogy igaz.
Egy emberi társadalom mindent el tud viselni, csak az igazat nem.
Borzalmas, emberhez méltatlan tettek, majd mea culpa, egymásra mutogatás, és kezdődik újra.
Jóság, szeretet, ugyan kérem. „Hol van már a tavalyi hó”
Már én is mosolygok csak, ha a szeretetről, jóságról, belső tisztességről olvasok, mert egy gleccsernek okosabb beszélni, mint az embereknek.
Igen. Van, és lenne miről esszéket írni. De Róza mama a pincéjében felhalmozott konzervei között érzi biztonságban magát, amit Momó még nem igazán ért.
Addig van neki szerencséje.
Mikor egy esszé kerül a kezembe, ami csupa megértés és szeretet, felvijjognak bennem a szirénák, és keresem, hol van a gödör.


Kép: Kapolyi György alkotása



Riba Ildikó: Ha



ha tudnám mitől
félek félelmem messze
rohanna gyorsan

ha fény derülne 
sápadt titkolt titkokra 
világos volna


Kapolyi Noémi: Lakjunk falun 14.rész Mirikéék udvarlója



(kecskéink: Mirike, Tilda, Ibolyka és Mimulka aki fiú, de törpére sikeredett)


Már jó ideje, nem volt meg a bakkecskénk, így amikor elérkezett a kecskelányok párzási ideje gondban voltunk, hogy ki legyen az ifjú titán.
Nem messze tőlünk valakinek viszont volt egy bakja, hát megkértük, had vigyük le a lányokat hozzá.
Ekkor akadt a következő gondolkozni valónk, mert nehéz észrevenni ezeknél az állatoknál azt a két- három napot, amikor alkalmas az idő a pároztatásukra.
Végezetül abban állapodtunk meg, hogy a bak kerül hozzánk.
Másnap reggel aztán pórázon megérkezett a kecske, és a gazdája. Vékony száron, könnyedén vezették fel hozzánk, úgy jött, mint egy szelíd kutya, nagyon dicsérték is, hogy ilyen jó, meg olyan értelmes és szelíd, intelligens állat, akinek Samu a neve.
Hát a Samu nem is bánta a hölgykoszorút, végigvizslatta a nőstényeket, megszaglászta őket, és mindenféle hangon prüszkölt, meg mekegett nekik.
A kis bakunk pedig a pajtában kapott helyet, nehogy bántsa a nagy kecske. Eleinte sokat óbégatott, de miután vize volt, szénából pedig degeszre ehette magát végre, mert a lányok most nem lökdösték félre az ételtől- hamar magára talált, és a bálák legtetejére mászva egész nap eszegetett.
De az első este úgy jött el, hogy a lányoknál semmi érdemleges nem történt.
Miután beszélgettünk a bak gazdájával, felajánlotta, hogy maradhat nyugodtan nálunk, amíg nincsenek bepározva a lányok, akár két, vagy három hétig is.
Reggel rend szerint ő lett az első aki enni kapott, mert úgy rugózott a karám palánkjánál két lábon kapaszkodva, hogy attól féltünk, egyszer csak kiugrik, vagy át fog mászni rajta, ezért inkább kaptak szénát, szalmát, almát és abrakot, nehogy elégedetlenkedjenek, és a bak elszökjön.
De ahogy Samunak megmelegedett a patája a karámban, úgy lett egyre magabiztosabb, és követelőzőbb.
A lányokkal már durváskodott, a palánkot ütögette, egyik nap addig ügyeskedett, amíg az ajtót sikerült résnyire kinyitnia, és aztán szépen kiment rajta, szerencsére a lányok nem tartottak vele, így később ő is visszament. Akkor egy pányva kötéllel bekötöttük jól az ajtót, és meg is nyugodtunk, hiszen azt így újra kifeszegetni már nem lehet.
Teltek a napok, aztán az első hét is elment, és már jól a második hét végén jártunk. Szépen besötétedett, az állatok nyugodni tértek, az esti kertben pedig béke volt.
Béke, igazi, csöndes és álmos béke, ahogy a szétvert palánkon át a kiszabadult kecskenyájunk békésen legelészett a kertünkben, csöndesen lerágva az őszi virágokat, és a bokrok végén lévő zsenge ágakat, a fakérget itt-ott, a füvet, és gazt ami még akadt a kora téli kertben.
Volt is nálunk riadalom amikor megláttuk, nem volt mit tenni, össze kellett fogdosni a nőstényeket, és miután a férjem bekötötte őket egyesével a karámjukba, már Samu is hajlandó volt visszamenni.
Ekkor a lányok el lettek oldozva, mi pedig megnyugodtunk, hogy végre újra minden rendben van.
A sötétben élesen hasított a levegőbe a váratlan csattanás, ahogy Samu lecsapott a kigyengült palánkra.
Pörölyként ütött a hosszú szarvával, és nem nyugodott, csak ment a kerítésük mentén, és nyomogatta a deszkákat, hogy hol mozog, hol gyenge.
Mondta a gazdája, hogy Samu okos állat, de nem gondoltuk, hogy így fogja használni az eszét.
Zseblámpa fényénél folyt a gyors szögelés, és a mindenféle támasztékok felállítása, már úgy nézett ki a karám, mint valami elrontott földvár, de Samu nem nyugodott, hanem szorgalmasan járkált, és keresgélt tovább. Dobálhattunk neki fűt-fát, a lányok már nem érdekelték őt, csak a tovább állás foglalkoztatta.
Szerencsére még este gyorsan sietett érte a gazdája, így éjszakára Samu már otthon lehetett.
Mi pedig nem a karám mellett éjszakáztunk, hanem az ágyunkban.


Tóth Sarolta: egy átlagos nap monotonsága




Fényes a hajnal,
koszos a nappal és szemetes,
szeme sem rebben,
aki kidobja
kocsi ablakán a csikkeket.
buszmegállóban is rengeteg...
A játszótéren kevés a  gyerek,
nincs kedvük játszani,
vagy betegek?
Nincsenek!
Fiatal nő napozik és cigit szív,
Munkát keres, talán  szerez!
Élni meg kell, hitelt fizess,
miből nevelnél gyereket?
Telik a nap,
ha éhes vagy,
táplálkozz egészségesen,
Ne egyél húst, sem cukrosat,
csak friss gyümölcsöt,
magot, zöldségeket..
Ha nincs pénzed,
legelészhetsz...
tehén is ezt teszi,
borjat is ellik,szoptatva eteti..
A délután lassan telik,
nem tettél semmit,
hasznosat..
Jön az aranyló alkonyat.
Bukik a Nap felhők mögé..
te is nyugodni térsz..
Húzd magadra a takarót, ne félj,
ezüstös kéjjel vár az éj.
vigasz a nappalért..


Tomor Gábor: Előzmény



Hörögsz, hogy élsz,
átkozod, okolod
kiiktatván a múltat.
Ugyan elég szégyenes,
ám körbevesz, gyökér:
nélküle még te se vagy.


A kép Milenko Kosanovic szerb karikaturista munkája.                  



Markovic Radmila: Körforgás



Szerelmed forró ölelésében egy órából
nincsen-idődnek észrevétlen perce lesz,
percekből órák gyűlnek össze,
az órákból napok, majd hónapok
után jönnek az évek,
szerelmed karjában az
évek is percek, így lesz a nincsen-időből:
élmény,
szerelmi tánc,
még akkor is gyönyörű,
ha néha a dal nagyon fáj.
A  nincsen-időt utolérni, elhagyni sem lehet,
majd egyszer valahol a csillagok között,
mögött vagy még messzebb
fényévekkel gazdagodva ismét itt leszünk,
te is én is, de már tudva tudjuk
nincsen-idő itt a földi létben csak egy pillanat,
ne váljék belőle a lelkünkben üresjárat.



Varga Árpád: Kombinálunk




Kombinálunk, kombinálunk –
látványokat fantáziálunk…
Kombinálunk, kombinálunk –
szimpla helyett komplexet várunk…

Kombinálunk, kombinálunk –
cselszövést sejtünk, apellálunk…
Kombinálunk, kombinálunk –
megvádolunk, favorizálunk…

Kombinálunk, kombinálunk –
nevesítünk meg kalkulálunk…
Kombinálunk, kombinálunk –
vágyainkkal humorizálunk…

Kombinálunk, kombinálunk –
jól megfagyunk, miközben fázunk…
Kombinálunk, kombinálunk –
s elfeledjük lélegző álmunk…


(Pápa, 2015. március 26?28.)


Varga Árpád bemutatkozás



32 éves, iskolai végzettségem szerint általános iskolai tanár vagyok. Jelenleg Pápán élek a párommal, és bár általános iskolában dolgozom, de csak mint technikai dolgozó. Az írást gyerekkoromtól fogva kedvelem, elmondások és iskolai vélemények szerint már korán jól tudtam fogalmazni. 11 éves korom óta írok, szándékom szerint lírai alkotásokat, eleinte "versikéket", később egyre inkább nemcsak személyes témájú (tájleíró, szerelmes, elbeszélő írások), hanem mondhatni komolyabb hangvételű, közéleti mondanivalóval bíró és közállapotokat feszegető műveket. Ezidáig mintegy félezer verset vagy versszerű írást jegyeztem le, prózát írni irodalmi célzattal s magam által így megítélhetően még nem próbáltam. Középiskolai diákújságban történt megjelenéseket leszámítva, illetve az internetes közösségi médián kívül (saját, személyes profil alatt) műveimet még sohasem tettem közzé, sem erre a célra létrehozott internetes felületen, sem nyomtatott formában. Terveim között szerepel, hogy az eddig a fiók mélyén heverő, publikálásra váró költeményeket legalább digitális formában a líra iránt érdeklődő emberek számára hozzáférhetővé teszem. Idén ősszel néhány verset benyújtottam pályázatokra, és természetesen valamilyen nyomtatott megjelenést (folyóirat, antológia, stb.) is szívesen veszek, illetőleg azon leszek, hogy ezt elérjem.

Riba Ildikó: Folyton



vízparton megtörő
csobogva visszafröccsenő
hűvös permet konokságával
gondolataimban vagy  folyton

hangod hallom
képzeletemben érintésed
szellő gyengéd fuvallata
bőrömön selyem hűvöse

gondolatjátékomban
távolod közeli mégis
időhíd reménye
mosollyal vigasztal



Kapolyi Noémi: A mező



A búzatábla hatalmas hullámzó tengerében az egész dimbes-dombos földterületen föl-le nyargalt a szél, az erős tavaszi napfényben kisebb madárrajok vonultak a magasban.
Nem volt nagy élet az érő kalászok alatt, de azért pár pocokcsalád, és az egerek szépen benépesítették a területet, így állandóan matatott valaki a közelében.
De ő egyedül volt.
Ennek így kellett lennie. Erre készítették, amikor a zsákját kitömték szalmával, piros ingbe öltöztették, és a fenti kerek rongycsomóra sapkát húztak.
Mert ő arra van, hogy féljenek tőle.
Milyen kiváltság ez -gondolta-, hiszen itt senki sem tart senkitől, a rágcsálók a madaraktól ugyan elbújdosnak, itt nem tud sikerrel vadászni sem bagoly, sem más.
Azonban a gabonaevő madársereg nem repül ide, mert ő itt áll.
Ő fontos, betölti a szerepét, amit szántak neki, és feladata van, ami errefelé igen ritka dolog, mert a többiek csak élnek össze-vissza, amíg ő csinál is valamit.
Mégsem érezte, hogy értelme lenne a napjainak. Ott állt, mert oda tették, de csak szemlélte a tájat, a szél körbefújdogálta, ő pedig unatkozott.
Sokat mélázott magában, és bámészkodott, evvel telt el minden napja. Néha lebillentett fejjel nézegette az egerek apró-cseprő ügyintézéseit, de beszédbe nem tudtak elegyedni egymással, mert az egerek már észrevették, hogy akárhogy kiabálnak neki, nem lehet érteni semmit abban a nagy magasságban, azért integettek neki néha, ő pedig visszalibbentette az inge ujját.
Beköszöntött a nyár, és a szárazság. A rágcsálók inkább éjjelente bújtak csak elő a járataikból, amikor a hűs nyári éjben bőven lehetett harmatot is inni, de az integetések a sötétben elmaradtak.
Másnap pedig ismét csak ő maradt a mezőn, és a hőség, meg a csend.
Tikkadt a föld a madarak is elültek a közeli erdő fáinak lombos ágain.
Teltek a hetek és nem történt semmi.
Aztán megjelentek az első madárfiókák, látta messziről hogy repkednek föl-le a szüleikkel az erdő szélen.
Egyik délután egy fiatal varjúfióka nagy ívet vett felé, aztán esetlenül, a vállát megcélozva nekirepült, de végül sikerült megülnie rajta.
A többi madár hirtelen, reptében irányt váltott, és egészen össze-vissza repkedtek megrökönyödésükben.
A kis varjú értő szemeivel ránézett. Látta rajta, hogy van benne némi félelem, de az igazi félelmet fiókaként még nem ismerte, viszont a szemeiben a kíváncsisága is ott csillogott.
Nem akarta megrémíteni, egészen finoman arra fordult, ránézett, aztán halkan megszólította.
A kismadár minden ijedtsége elillant. Odabillegett a vállán az arcához, és vidám magyarázkodásba kezdett.
Csodás, apró lénye jól eső érzéssel töltötte el a madárijesztőt. Halkan válaszolgatott is neki.
Aztán hirtelen két felnőtt madár lejjebb ereszkedett, és körözésbe kezdett körülöttük.
-Csak a szüleim-, mondta a madárka.
Látta rajtuk, hogy félnek, de egy idő után úgy döntöttek leszállnak ők is.
Óvatosan leereszkedtek a másik oldalára, finoman, elrugaszkodásra készen várakoztak csendben, megütközve nézegették a fiókájukat, és őt is ahogy beszélgetnek egymással.
-Mennem kell, indulunk-szólalt meg a madárka- de holnap jövünk, jó?
-Jó, az jó lesz, várlak-, szólt a madárijesztő.
Hosszan nézte őket, ahogy eliramodtak az erdő felé.
Ezek szerint már nem félnek tőlem- gondolkodott magában-, pedig milyen jó érzés.


Kapolyi György: Fehér lovon....




Igen. Egy fehér lovon döcögött be a fák közé a hajnal, szorongva ült nyergében, ami valójában egy spárgával a ló hátára erősített pokróchalmaz volt.
Két kézzel kapaszkodott gebéje sörényébe, egész teste megfeszült páni félelmében, szédelgett a magasság miatt is, meg ezt a teátrális megoldást utálta.
De annyit cikizték az éjszaka árnyai, a manók, és mindenki, aki láthatta, mondván, nem elég neked, hogy rosszul öltözött vagy, még ráadásul a sárban csúszkálsz gyalog, mint egy részeg pióca.
Olyan három bot lábad van, hogy még a hajnaltündér tanította kecses lépésmódokat sem vagy képes előadni.
Totyogsz, és botladozol, mint egy részeg tehén, rajtad röhög az egész erdő.

A hajnal, már torkig volt a gúnyolódók sértő megjegyzéseivel, ezért döntött úgy, hogy szerez egy fehér lovat, és úgy fog bevonulni, mint egy király.
Ő is érezte, hogy valami nincsen rendjén, de vadul akarta hinni, hogy majd belejövök, hiszen még sosem ültem lovon, elsőre nem is rossz – nyugtatta szétdúlt idegeit.
Egy varjú, fuldokolva a röhögéstől, ordítozásával felverte az ébredező erdőlakókat. Keljetek fel, jön a hajnal, egy ló hátán kapaszkodva, olyan fenséges, hogy ilyet még sosem láttatok! Azonnal megbolydult az egész erdő, apraja nagyja tátott szájjal bámulta a tekintélyes látványt.
Itt-ott felnyikkant egy visszatartott vihorászás, ami rohamosan erősödve,
hangorkánná dagadt.
De a hajnalt, már ez sem érdekelte, minden erejével arra figyelt, nehogy leessen az állat hátáról, mert az óriási blama lenne.
Üveges tekintete előre meredt, és egy dalocska első sorát énekelgette izgalmában: Pitypalatty, pitypalatty, szól a fürj a réten. Folyamatosan ezt az első sorát, mert a többire nem emlékezett.

Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú ez a rohadt erdő – hörögte, úgy érezte, hogy sem a fáknak, sem a gúnykacajnak nem akar vége lenni.
Aztán, végre ritkulni kezdtek a felette lebegő fák koronái, egyre több résen kukkantott be a kora reggeli napfény. A vén törzsek ritkultak, és elé tárult a rét.
Ilyen boldog megkönnyebbülést, talán még sosem érzett.
Lekászálódott „Nyergéből”, egy darabig kapaszkodnia kellett a ló sörényébe, mert agyongyötört combjai nem akarták engedni, hogy a lábára álljon.
Szája kiszáradt a nagy izgalomtól, eloldotta a pokrócokat tartó kötelet, azok lomhán csúsztak le a harmatos fűre.
Most, hogy végre kiszabadult buta ötletének karmaiból, Ő is lerogyott, és hanyatt fekve a kákicsok hívogató tengerében, mélyen elaludt.

Másnap hajnalban már talpon volt az erdő, mindenki várta a szellemlovast, mert akik előző reggel látták bevonulását, mindenkinek mesélték, hogy ezt látni kell.
De csalódniuk kellett.
Gyalog jött, esetlen botladozva, széttárt karjaiból áradt a fény.


Kép: Kapolyi György alkotása



Tóth Sarolta: Múló idő



A Nyár kacér,
virágos ruhájú, táncos lábú
tündér.
Aranyhaján napfény ragyog,
szemében csillagok..
csábos mosolya
hívogat..
Ha jön az est,
szerelmet keres.
Ölelése asszonyosan érett,
termékenységéért
dicséret illeti:
zamatos, lédús gyümölcsei
gondos anya gyermekei.
Az Ősz fakó,
köddel ébred reggel,
siratja a nyarat,
a fákról levelek ,
szürke felhőkből könnyek
hullanak...
A Tél öreg
fáradtan csoszog,
késve érkezik, sokáig marad.
Meleg bundát, kucsmát visel,,
csizmája havat tapos,
szakálla jégcsapos.
Viharos szél
kíséri útján,
Tavaszra vár.



Tomor Gábor: Kórság



Barlangos egyedül          
a réveteg polgár.            
Száműzné rémeit,                
csüggőn sok kudarcán.      
Eszméit elnyűtte,
árnyéka sincs már.




                       
A kép Charlie Immer munkája              
 


Markovic Radmila: Folyópartnál hazudtam



Szomjúság gyötört, vizet mégsem ihattam,
előttem egy krokodil úszkált gyorsan,
rám-rám nézett, száját kitátotta, majd
elmosolyodott, fordult egyet és csapkodott.

Megkérdeztem tőle, van-e három kívánsága,
kidüllesztette szemeit, tátva maradt a szája.
Alig tudta kidadogni nem csak három több is van,
 kigondolja mi az, amiből igazán haszna fakad .                              

Ne sokat gondolkodj, mert meggondolom
magam, és egy kívánságod sem teljesedik soha.
Első kívánságom, szólalt meg a krokodil,
ne vadásszanak rám puskával bőrömért.

Kívánságod teljesítve, hazudtam, hiszen
a gőgös emberi  tulajdonságokat ismerem.
Másodikra azt kérem, a kis krokodilok ne
féljenek soha az életben, akkor se ha
bomba robban a közelben, vagy a mederben.

Második kívánságodnak akadálya nincsen,
az emberek nem háborúznak már régen,
nem robban a bomba, nem lesz háború.
Ha elhiszed szavam, élhetsz, mint egy úr.

A harmadik kívánságom egyszerű
ha minden, amit kértem teljesül,
ihatsz a tiszta vízből, elmehetsz,
soha ne legyen belőled krokodil-eledel.

Puska dördül, bomba robban ott repültünk
mindketten a felhők fölött, vissza néznünk.
Hazug kutya vagy te, mondta a krokodil.
Nem haragudj, ember vagyok magam is.


Varga Árpád: Friss hó hullott



Hógolyózni, hólabdázni,
a friss hóban leszánkázni!
Hólabdázni, hógolyózni,
lábnyomok után nyomozni!


Hógolyózni, hólabdázni,
jól átázni, összefázni!
Hólabdázni, hógolyózni,
csak ne otthon begubózni!


(Pápa, 2015. február eleje)


Kapolyi György: Az út vége



Hogy miért van itt a folyóparton mindig ilyen sár és büdös...
Meg ezek a ronda piócák úgy tekeregnek ebben a masszában, mint egy iszapfürdőben a gyógyulni vágyók.
Ezek valahol piócalelkű népség, csak másokból élni, dagadtra szívják magukat, és henteregnek kéjesen az iszapban, bebeszélve maguknak és másoknak, hogy ez egészséges, meg élni jó és érdemes, mert szép és kerek a világ, hol fejjel lefelé sétálgatunk rajta, hol meg talpon tesszük ugyanazt.
A nehézségi erő garantálja a mindenkori földhözragadtságot, bár, van akit elenged, és elég egy pillanat, az illető máris két lábbal kalimpál a semmibe, a többiek meg úgy dagonyáznak tovább, mintha észre sem vennék.
Nem lehet mindent észrevenni, meg nem is érdemes, mert igazán semmit nem érdemes, mert ha belemászol az iszapba, nem tudhatod milyen mély, hány fokos, és miféle miazmás gőzök, és gázok törnek fel a láthatatlan felszín alól.
Az orrod meg közvetlenül az iszap felett kezdődik, és ha peches vagy, ott is lesz vége. Ha sikerül kimásznod belőle, percek alatt rád szárad a sár, az anyád sem ismerne rád, a páncél miatt a végtagmozgásaid módosulnak, olyan leszel, mint egy bábu.
Legalább nem fabábu, nem megy beléd a szú, helyette vidáman hancúroznak rajtad a sárban élő mikroorganizmusok.
Biztos, hogy egymás között papának szólítanak, és magától értetődőnek hiszik, hogy rajtad fognak ezen túl élősködni.
Nincs is ebben semmi szokatlan, mert minden és mindenki a maga módján élősködik, csak neve elé nem írja a parazita nevet.
Minden és mindenki siketnek tűnik, pedig nem az, csak a méltatlankodó hangok- a segélykiáltásokkal együtt, más hertzen zengenek.
Pedig tudom, hogy egyszer bele kell, gázoljak az iszapba, majd ordítva énekelek menet közben, hogy ne halljam azon élőlények hangjait, akiket megtaposok, mert át kell jutnom rajtuk, hogy elérjem a folyó vizét, ami így távolabbról tisztának és áttetszőnek tűnik, mert minden más távolabbról, miért lenne más- pont ez.
Hogy aztán, a csillogó vízfelszín milyen mély iszapos feneket takar, azt akkor tudom meg, ha belemegyek a vízbe, és lehet, hogy baromi mély is, hát ki tudja, mi a fene lehet ott, még senki, de senki nem mászott vissza, hogy elmesélje.
Lehet, szirének is vannak a mélyben, akik elkapják a lábamat, és lerántanak, ölelgetve, hogy drága kis Odüsszeuszom, már aggódtunk, hogy sosem jössz, majd lemossuk rólad az iszap bűzét, lehet, lesikáljuk rólad még a bőrt is.
Addig sikálunk, még a vázad vakítóan nem fog világítani a folyó fenekén, akkor majd elkerül a sok pióca, és kitör számodra a kánaán.
Csak álldogálok itt a parton, a víz óvatosan nyaldossa lábfejemet, gondolom tapintatból, hogy szokjam, mert még benne is van némi tapintat, vagy csak a magam megnyugtatására találok, ki ekkora marhaságokat- nem tudom. Igaz, kissé elbizonytalanít ez a mély és igazi tájékozatlanság, de legalább igazi, és ha mást nem, ezt biztosan tudom.
Hömpölyög lomhán és érzések nélkül a rengeteg víz, talán nem is látja, ahogy itt ácsorgok, mint egy kóró, mert mit érdekli őt, ha én lennék ő, engem sem érdekelne.
Mert itt a parton sem érdekel igazán senkit semmi, csak saját maga, és ez a rend anatómiája, ami sosem változik, mert a fajtajelleg megköveteli.
A nagy víz, legalább következetes, és mindent azonos mértékben sodor, aki, vagy ami belekerül.
Na persze, nekem, akinek át kell úszni a túloldalra, ez soványka vigasz, meg az sem segít rajtam, hogy másokkal sem tesz kivételt, de kit érdekel, hogy mihez van kedvem.
Talán még, itt a parti iszapban, a rothadó sások, és békalencsék világában valahogy el lehetne lenni, de mit tehetne itt valaki, aki nem pióca, vagy csibor.
Ez egy más világ, bele sem lát az ember, mert egy piócának a fejem például egy felhőkbe vesző magasság, ha felnéz, lehet, azt hiszi, sosincs végem.
Gondolom, a folyóról sem tud, nem is érdekli, neki nem kell átjutnia rajta.
Állok a sárban, a folyó, végtelen türelemmel hömpölyög, és vár.
Ő tudja, hogy egyszer bele kell lépnem, nincs de, és akkor átölel jeges víz karjaival, és percek múltán, már a partról nem is látszom.
Leülök egy kőre, hallgatom a víz monoton sustorgását, még nem értem mit mesél, de elálmosít, ringatni kezd, csukott szemekkel hallgatom, és húzom az időt.
Csak a Párkák tudják mennyi még a fonalam, de őket nem lehet megkérdezni.



Kép: Kapolyi György alkotása


Kapolyi Noémi:A szállító történetei Teljesíthetetlen feladat 3.rész



-Aha, Zefur, értem már, valami víziszörny-óriások megtolták a hajódat, miután szárnyas lényekkel beszélgettél, aztán a bárka átfordult, és eltűnt a rakomány.
-Jaj, Talmia, nem hazudok, most miért kell kigúnyolni, tényleg így volt,- védekezett Zefur- egyszer az életben higgy már el nekem valamit, kérlek.
Talmia talányosan nézett Zefurra, aztán egy kis csomagot vett elő, bőrpapírba tekerve, finoman Zefur előtt letette a köztük álló asztalkára.
-Mi ez?-kérdezte Zefur.
-Ez a viteldíjad második fele, amiben megegyeztünk.
Zefur azt sem tudta, mit gondoljon.
-Nyúlj érte nyugodtan, nem veszem vissza-suttogta Talmia.
-Te tudtad ezt? Egészen döbbenetes Talmia, tudod, te nagyon fura lány vagy, és nem gondoltam volna,de még be sem tudta fejezni a mondatát, amikor Talmia felpattant a székről, de már a mosoly halvány szikrája sem volt az arcán, kemény tekintettel nézett Zefurra, amikor rideg hangon megszólalt:
-Na, elszámoltam veled, új megbízatással majd jelentkezem. Na, fogd a pénzt, nincs időm, na, menj!-rivallt Zefurra.
Ő megfogta a csomagot, zsebre vágta és sietve, hebegve, valami köszönömfélét mondott, és kiment.
Szokás szerint hallotta, ahogy mögötte kattan a zár, és fordul a kulcs is.
Zefur visszament a bárkához, lement a saját parancsnoki kabinjába, bezárta az ajtót, a többiek már felszívódtak a városi tömegben.
Ölébe vette a kis csomagot, és kitekerte.
Benne volt a pénzköteg, amiben megállapodtak, apró vékony kis zsineggel átkötve, amely alá egy gondos kéz becsúsztatott egyetlen tollat, arany színben, és feketében játszott.


Riba Ildikó: Égi fárosz



lomhán szálló
fehér felhő üzenete
mely bolyongásában
meg sosem áll

előcsillan színezüstben
hórihorgas tornyok felett
sötét égbolton
a holdfényragyogás

dacolva vetekedő
útjelző földi fényfüzérrel
uralma örökké való
nem talmi csupán


Kép: Kedei Zoltán Hullámzik az ég című festménye



Tóth Sarolta: Lennék falevél



Lennék levél tavaszi ágon,
virágillatra vágyom.
Lágyan ringatna a szél,
a fák életéről mesél.
Apró magvakból kelnek,
tápdús talajból erednek.
Le a földbe gyökeret hajtanak,
erősen ezekkel kapaszkodnak.
Az ég felé száruk nyújtózkodik,
évről évre vastagodik.
Kamaszodik, ágakat terít,
az ágakra leveleket, virágot kerít.
Termés fakad a virágból,
méhektől kapja a virágport,
gyümölcsöt nevel,
a gyümölcsben magokat rejt el.
Sok gyümölcsnek sok-sok magva,
így szaporodik a fajta.
Dús lombjában kismadarak
fiókáknak fészket raknak.
A lombsátor árnyékot ad,
itt pihennek a vándorok.
Hasznos, szép a levél-élet,
lennék levél, szeretnének.



Tomor Gábor: Formás láb, szép lakás



Bizonyára sokan tudnának példákat mondani hivatalban és más helyeken hallott elszólásokra, könnyedén elejtett mondatokra, amelyekből azonnal megtudhatta az ügyfél, a szolgáltatást igénylő, a paciens, hogy kár volt próbálkoznia, de legalábbis: sok jóra nem számíthat. Röviden, két ilyen történet.
Elment az ember a vizsgálatra, melynek célja rokkantsági nyugdíjjogosultságának megállapítása volt. Van egyféle alapbetegsége s mindenféle társult baja. A belső szervek működéséről vitt elég leletet, ám alapos külsődleges szemrevételezés is szükséges, illetőleg tapintás útján is nyerhet az orvos információt egyes rendellenességekről. Ott állt tehát az úr csaknem pucéran elbírálója előtt, akitől egy-két forgás után meglepődve hallotta: ”Milyen formás a vádlija! Sportolt talán valamikor?”
A másik eset. Elment a magára maradt kisnyugdíjas asszony kerülete önkormányzatához, hogy segélyt kérjen. No de, annak megítéléséhez a körülmények vizsgálata elengedhetetlen. Elfáradt hát az ügyintéző a kérelmet benyújtó hölgyhöz, hogy másfél szobás lakását megtekintse. Belépve az ajtón, elkerekedett szemmel, hangjában őszinte bámulatot érzékeltetve mondta: „De szép!”
Hát milyennek kell lennie 35 év után egy gondos házaspár otthonának? Az özveggyé vált tulajdonos attól még komoly megélhetési gondokkal küszködhet…
Ugyanígy: az egykori sportos úriembernek, akin a hajdani sok futás, vagy akár vívás, nyomot hagyott, annak, meglehet, levegőt vennie is nehezére eshet.
A példabeli esetekben, stílszerűen fogalmazva, a folyamodványok elutasíttattak.



A kép címe: Kerékbilincs miatt síró budapesti lányt vigasztaló Antony Kiedis; Szabó Eszter Ágnes munkája.



Kolumbán Jenő: Alkonyat



Ég alja vörös, gyönyörű.
Tüzet rakott az Isten.
Elveszni olyan egyszerű
csak szemem ne tekintsen

semminek sem a mélyére.
A látszat elvarázsol.
Nem jut az alkony a végére,
felfal a lét magától.

Örvény ha lehúz a mélybe
nem elég úszni tudni,
előled te kemény élet
jó lenne messzi futni.

Ég alja vörös, gyönyörű.
Tüzet rakott az Isten.
Elveszni olyan egyszerű,
hogy a szemem se rezzen.

2014.12.23.


Kapolyi Noémi: A szállító történetei Teljesíthetetlen feladat 2.rész



Egyre több szikla magasodott ki a vízből. Zefur sejtette, hogy a víz alatt is van belőlük, így hát maga állt a kormány mögé.
Néha behunyta a szemeit, és a megérzéseire hagyatkozott, hiába, a felmenői között akadtak fura szerzetek, ilyenkor pedig jól jött az örökség.
Aztán ahogy haladtak a sziklák kisebb hegyekké nőttek, néhol egész egybefüggő monumentális sziklaszirtek magasodtak ki a tengerből.
-Mint valami útvesztő- motyogta.
De érezte, hogy a sodrás kellemetlenül változik, bár néhol lassult.
-Mágus?-szólította Zefur- kikötünk, ahol lassul a víz, gondolkoznom kell.
Végre érezte, hogy az egyik meredek szikla tövében az örvény visszafelé fordítja a vizet, szívóereje már nem maradt az erős sodrásban, de meglassította  annyira, hogy ideális kikötőjük legyen.
A munkások leengedték a horgonyt, aztán páran a kőfejtők nemzetségéből derekukra kötött kötelekkel, macskaügyességgel végigrohantak a korláton, és erősen markolva görbe Holdfém végű csákányaikat felordítva sorra átugráltak a víz felett nekivágódva a sima sziklafalnak.
Felszikráztak a szerszámok, amelyeket odacsaptak, hogy megkapaszkodjanak a kőben, és hihetetlen módon megakadtak a sziklán.
Ekkor a csákányokon lógó munkások, miközben teljes erőből kapaszkodtak másik kezükkel, a derekukra erősített köteleket ráhurkolták a csákányokra, aztán már két kézzel a köteleken lógva, kezdtek visszamászni a hajó korlátjáig, az ide-oda lengő kötelekről a korláton áthajoló társaik rántották be üggyel-bajjal az érkezőket.
A helyettes megjegyezte, hogy elég kevéssé van a szerszámok hegye a sziklában.
De Zefur megnyugtatta.
-A Holdfém csákány elég, ha hozzáér a kőhöz és nincs az az erő, ami levenné onnan, ameddig a szerszám tulajdonosa maga ki nem veszi a kőből.
Így már erősen ki volt kötve a bárka.
-Most, hogy kikötöttünk- kiáltotta el magát Zefur- jöhet a tudomány, kérem a messzelátómat, kedves Mágus, megerősítenéd kissé, hogy még messzebb hordja a tekintetemet?
-Hát persze- felelte- bátran nézz bele.
A három lábon álló hatalmas távcsőbe tekintve hosszasan kémlelt, és pásztázta a távolt Zefur, mire megszólalt.
-Valamit látok, valami igen érdekeset, de még tanulmányozom a helyet.
Aztán a kapitány a Mágust, és végül a helyettesét hívta a távcsőhöz.
-Egyszerre lelapul a horizont előtt a tenger, minden hullám elapad- mondta a Mágus-, és a sziklák is elfogytak, némelyik beledőlt oldalával a vízbe.
-Igen, és a sodrás egész úton erősödött- válaszolt a kapitány- tudjátok, mit jelent mindez?- azt jelenti, hogy ott lefolyik a víz! Lefolyik a tenger, akár egy zuhatag, valahová.
-Hűha- nyögött fel a helyettes- ez a hajó nem ilyesmihez készült, egy vízesés, összezúzná porrá.
-Hát ezért Semmi Tengere a neve ennek a víznek- sóhajtott lemondóan Zefur- , mert belezúdul a Világmindenségbe, a vizet pedig az a rengeteg felhő ontja magából, amelyekben olyan sokáig haladtunk.
-Itt kell maradnunk, amíg nem jut eszünkbe valami-válaszolt a Mágus.
Ebben maradtak.
Beköszöntött az éj, a hajótestet folyamatosan mozgásban tartotta az örvénylés, és a sodrás állandó viaskodása egymással.
Zefurban felötlött a gondolat, hogy ha ez valami határvidék, akkor itt őröknek is kellene lenniük.
Miután ezt elmondta a többieknek, úgy gondolták, addig várakoznak, ameddig csak lehet. Leengedték az egyik hálót, de hamar fel kellett húzniuk, mert belekapott a sodrás, és a kötelek halk reccsenései megijesztették őket.
Már vagy tíz napja álltak egy helyben, a szikla védelmében, amikor madarak tűntek fel az égen. Ahogy lejjebb ereszkedtek a hajó fölé, akkor tudták igazán szemügyre venni őket. A négylábú szárnyas lények közben lassan lebegve a fedélzetre ereszkedtek. Hatalmas testük arany színben játszott, tollaik feketében,  és aranyban ragyogtak, puha mancsaikkal hangtalanul és könnyeden lépegettek a deszkákon. Madárszerű fejükből emberszemekkel tekintgettek rájuk.
Az egyikük illanó lépteivel odasétált Zefur elé, megállt, lenézett rá, aztán morrant egyet.
Hatalmas csőrös fejét oldalt tartva, leeresztve, nagy szemével Zefurra nézett.
-Te vagy az, Zefur a kapitány-jelentette ki, lihegő-suttogó, érces hangokon, aztán hirtelen felkapta a fejét, és két lábra állva égnek hátra vetett fejjel levijjogott.
Aztán négy talpra visszaereszkedve előrelendült, és ismét oldalt tartott fejjel Zefurra nézett.
-Miért vagy itt?!-tette fel a kérdést.
Zefur úgy sejtette, valami méltóságteljes lény lehet, ezért először meghajolt előtte, aztán felnézett rá, és úgy válaszolt.
-Én szállító vagyok, az áru a hajó gyomrában van, és nem tudom, mit viszek, de a megbízóm szerint erre kellett volna lennie a helynek, ahol ki kellett volna rakodnom, de eltévedtünk.
-Eltévedtél! Te vagy a kapitány, te tévedtél el!-kiáltotta a lény.
-Igen- jelentette ki erőteljes hangon Zefur- így igaz.
A szárnyas lény újra kiegyenesedett, és csak a két hátsó lábán támaszkodott illetve akkor vette észre, hogy a háta mögött hosszú oroszlánéhoz hasonló farok nyúlik el a fedélzeten.
Aztán karcos hangon még mindig a kapitányt nézve megszólalt:
-Nem hazudtál, segítek.
De alighogy ezt kimondta, szinte egyszerre az összes lény a levegőbe emelkedett, és csak annyit láttak belőlük, hogy nagy magasságba érve szétrepültek, aztán eltűntek a szemük elől.
-Na, jól meg vagyunk segítve evvel az ígérettel-sóhajtott lemondóan Zefur.
-Ne légy türelmetlen barátom- nyugtatta a Mágus, ezek nem akármilyen lények, csodákra képesek.
Így csak álltak a fedélzeten, és reménykedtek valamiben.
Aztán meghallották a morajt.
Mindenki a bárka szabad víz felé néző korlátjához rohant, rémülten látták, hogy messziről emelkedik a víz, egészen feldomborodik, és feléjük tart.
-Szökőár!-ordított Zefur- kapaszkodjatok!- ő maga pedig rohant, hogy lezárja a hajó testébe vezető lejáratot, aztán igyekezett vissza a korláthoz kapaszkodót keresni, de már emelkedett is a hajó, furán megbillenve ferdén, miközben megkondulva minduntalan nekiütődött a sziklának ahová kikötötték.
Mindenki teljes erejéből kapaszkodott, és felkészült a legszörnyűbbre, amikor a víz lassan apadni kezdett miközben hegyfélék kezdtek kitüremkedni a víz tükréből.
Lassan emelkedtek, így az ár is lassan apadt, és nem rombolta össze a hajó testét.
Egy idő múlva kisebb hegyméretű algás hínárcsomók is kiálltak a vízből, aztán a domb tetején valami középső választékféle is látszott, aztán egyszerre a hínárcsomó felfelé billent, és kiemelkedett egy arc, aztán egy másik, és még egy.
A domb egy hát volt középen gerinccel, aztán a vállak is feltűntek, kinyíltak az arcban a szemek, összesen három monumentális zöld óriás állt négykézláb a Semmi Tengerében.
Amikor az elöl álló beszédhez készült, kinyitotta hatalmas pofáját, amin beáramlott a tenger, aztán elüvöltötte magát, hangja olyan volt, mint a tengeri vihar dübörgése, fülrepesztően hangosan, és rémisztően hasította a levegőt. De a hangorkánból ki lehetett hallani, hogy azt mondja, kitolják a hajót.
Ekkor a levegőben feltűnt a szárnyas lény, akivel beszéltek.
A hajó felett egészen leereszkedve lebegett mozdulatlanul a levegőben, és érces hangon vijjogta.
-Lemenni, menjetek le, megérkeztetek, most kivisszük a hajót!-avval felrepült.
Zefur semmit nem értett.
Mindenki futott lefelé, Zefur a Mágus mellé érve megkérdezte tőle, hogy érti, hogy megérkeztek?
A Mágus csak annyit válaszolt, hogy lehet, hogy így van. Amikor mindenki lent volt, bezárták a felső ajtót majd a belsőt is, mint hatalmas viharok idején. Alig ültek le az aljban, már érezték is, ahogy megdől a hajó. Minden kéz kapaszkodót keresett, kötél, függőágy, lerögzített asztal lába, aztán megszűnt minden gondolat, az egész bárka teste meglódult, és a vad örvénylésben mintha minden átfordult volna. Zefur szemei előtt megszűnt a világ.
Búgás, valami hang, minden sötét. Halvány fények, süketség.
Nyöszörgések.
Zefur kinyitotta a szemeit és becsukta.
A hajó belsejében csak az apró lebegő gömböcskék ontották halvány, szokásos derengésüket.
Feküdt rajta valaki.
Aztán ismét kinyitotta a szemeit, letolta a rajta hasaló matrózt, aki nyögve felült, és csodálkozva tekintgetett körbe ő is. Mindenki egymás hegyén-, hátán feküdt,  vagy már éledezett, és nemsokára mindenki magához tért.
Zefur felállt, odatámolygott az ajtóhoz, kioldotta a zárakat, és kitárta, aztán a következőt is kinyitotta.
Üdén tört be rajta a világosság.
A Mágus mögötte állt, aztán a fényben jobban megnézték a hajóbelsőt, minden sértetlen volt, a hajó nem sérült meg, az emberek már összeszedték magukat, de mi van hátul?
Zefur elindult hátrafelé, minden szem őt kísérte.
Az emberek mögött azonban a raktér üres volt.
Most kezdett csak mindenki felfigyelni erre.
Zefur sarkon fordult, felsietett a fedélzetre.
A békés tengeren apró hullámok fodrozódtak a hajó érezhetően haladt, a vitorlák felhúzva dagadtak, a kormány nem mozdult eddig, de most táncba kezdett, Zefur odalépett, és megmarkolta a kereket, amely abban a pillanatban megnyugodva pihent a kezében.
A vízből lapos, és széles sziklák álltak ki elvétve, de jól láthatóan, tisztes távolságból, aztán lassan ezek is elmaradtak.
-Engedjétek le a vitorlákat-adta parancsba a kapitány.
A matrózok azonnal nekikezdtek a feladatnak, és mire végeztek a bárka erősen lelassult aztán szinte megállt.
-Hála az égnek-kiáltott fel megkönnyebbülve Zefur- megint normális vízen megyünk.
A vitorlákat miután újra felvonták, a hajó ringani kezdett majd ismét úszott.
-Mágus, csak azt nem tudom, hogyan számolok el Talmiának az eltűnt áruval, mert az a gyanúm, ezt nehéz lesz kimagyarázni.
Egy darabig kotorászott a zsebeiben, mire megtalált egy szál feltekert dohányt, kettétörve ugyan, de nagy megkönnyebbüléssel szagolgatni kezdte.
-Ezt akkor is elszívom-jelentette ki magának.


Tomor Gábor: Nocsak



Ó, te szegény!              
Éltél mint élhetetlen.
Kínoztak, s te is magad.        
Képzeteid föléd nőttek.
Mindezzel most mi lesz?          
Feldolgozod „szép” emléknek.                              


A kép címe: Káromkodó nő billegő székekkel; Aatoth Franyo festménye.                                    


Kapolyi György: Tisztelt Hölgyeim, és Urak



Nyugodtan gyújtsanak rá, én is dohányzom, és mióta megtiltották, Istenuccse jobban esik, mint valaha.
Mert valahogy úgy vagyok ezzel, ha elindulnak a gondolataim, rá kell gyújtanom. Már megpróbáltam a nélkül, de folyton az jutott eszembe, hogy rá kéne gyújtanom.
Ez a monoton, folyton ismétlődő gondolat, viszont meggátolt abban, hogy más is eszembe jusson.
Sokfélék vagyunk, van, aki összedől, ha nem jut eszébe semmi érdemleges. Na, én ezzel nem így vagyok. Mert háromféle lehetőség van. Vagy olyasmi jut eszembe, ami sokakat érdekel, vagy keveseket, vagy csak engem. Ez nem jelenti azt, hogy valamelyik silányabb a másiknál, csupán egy ízlésbeni különbségről van szó. Vannak nagyszerű gondolatok, amikre én nem vagyok vevő. Ellenben van olyan hülyeség, ami nekem nagyon tetszik, és rávágja a hallgató, hogy ez a gomba egészen el van hülyülve. Mármint én…
Igaz a mondás, hogy mindenki másképp hülye. De a lényege a dolognak mégiscsak az, hogy eszembe jut valami, sokaknak nem szokott semmi.
Ezek biztos boldogabbak nálam, nincsenek magukkal konfliktus helyzetben, nem komplikálnak meg eseményeket, amibe belegárgyulnak, mert nem képesek a csűrcsavarást abbahagyni.
Aztán ha belerokkan, kitalál másik anomáliákat, és azt hiszi, hogy ez az élet.
Pedig nem ez. Az élet, egy olyan látható és tapintható létezés, aminek hangja és szaga van, ami esztétikailag kellemetlen látványt nyújthat.
Ha találkoznak valakivel, aki csúnya, hangos és büdös, és mindent elkövet, hogy megkeserítse az Önök mindennapjait, az biztosan élő ember. Azért olyan, mert gátlásainál fogva, kisebbségi érzést keltő lelki furunkulusaival csatázva, folyton egy bizonyítási kényszerben fuldoklik, irtózik a gondolattól, hogy őt legyőzik, mert számára az a vég. Nem is sejti, hogy krónikussá vált állapotát a már elérkezett végnek köszönheti. Ennek számára egyetlen előnye van, észre sem veszi, ha tényleg megérkezik az igazi vége.
Ezzel környezetének igen nagy szívességet tesz, na nem azért mert jó ember, hanem az egyszerű ok, nem tudta a történteket megakadályozni.
Mert valójában nem is tudja a halandó, hogy miként viselkedjen.
Ha együgyűnek álcázza magát, kitolnak vele, a kevésbé jóérzésűek, gonosz tettektől sem riadnak vissza. Ha okosnak mutatkozik, rivalizálni kezdenek vele, és utálni fogják. Ha a két állapot között lebeg, akkor csapódik jobbra,- balra, senki nem veszi a fáradtságot, hogy valamit is kezdjen vele, vagy ellene.
Ezek az emberek rendszerint sokáig élnek, ezek a nagy rejtőzködők, hasalnak a gazban, és ha az nem elég magas, hát összébb mennek ők.
Ez egy egyszerű túlélési mód, nem is nehéz.
De be kell tartani a szabályt, nem szabad gondolni semmire, csak az élésre. Evés, ivás, alvás és kakilás, aztán kész.
Ilyen könnyű élni. Mert az élés tényét nem szabad összekeverni semmivel. A gondolkodni akarás, a pozitív tettekre törés, lehetséges egy életen belül, de nem ez az élet. Az élet, nem a gondolkodom, tehát vagyokon alapul., az élet, csak fizikai tény, nem több, és nem kevesebb. Agyatlanul is remekül élhet bárki, és aggyal is, csak az jóval nehezebb. Az utóbbi verzió, rengeteg kellemetlenséget tud okozni. Néha enged boldog perceket, hogy aztán rámutathasson, csak tévedés volt. Ettől a kivételezett látványosan összedől, a sors meg boldog.
Hölgyeim, és urak. Az ember önmagát tudja a legrosszabbul elviselni.
Ezt a terhet senkinek nem sikerült még elkerülni, az okosakon legfeljebb az Alzheimer segít, a buták szerencséjükre immúnisak
Ezt azért mondtam el Önöknek, hogy még fordíthatnak dolgaikon, vagy boldog biológiai életet választanak, vagy gondolatokkal teli sanyarú létet..


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Álom holdvilágnál



Az ablak nyitva volt,
világított a Hold.
Selyemzsinórt küldött nekem,
nyakamra kellett tekernem.
bűnös voltam életemben,
méltó halálra ítéltek engem.
Ablakpárkányomra állva
kapaszkodtam holdsugárba.
Repült velem a ragyogás,
pompás érzés az utazás,
belepottyantam  a tóba,
halakhoz látogatóba.
Körültáncolták testemet,
éreztem, iszap eltemet.
Békák gyászdalt énekeltek.
óracsengés felébresztett.


Kapolyi Noémi: A szállító történetei Teljesíthetetlen feladat 1.rész



-Hát, ez a Talmia!- zsörtölődött Zefur hangosan, a kikötő kőmellvédjénél állva, miközben a rakodók hordták fel hajójára az árukat- állandóan az indulás pillanatára tartogatja a meglepetéseket!
A Mágus, aki mellette állt, meglepett arccal fordult felé.
-Nocsak, mi történt?
-Igazán nem is tudom- válaszolt morózusan Zefur-, csak amikor már nálam volt a hatalmas előleg és elköszöntem, éppen majdnem becsuktam magam mögött az ajtót, akkor szólt utánam, hogy a laposodó víztükör intő jel lesz, és majd figyeljek, avval szinte rám tolta az ajtólapot és már hallottam is, ahogy kattan a zár, és megfordul a kulcs is benne, hogy még esélyem se legyen visszakérdezni. Hát akkor most mit csináljak? Mondd meg Mágus, hogy lehet így elindulni?- várakozó tekintettel nézte a Mágus arcát, aki a tenger felé fordult, és a távolba tekintett, látszott rajta most gondolkodik.
Amikor a helyettes ellenőrizte a rakományt, lenézett a kapitányára, aztán kiáltott is neki:
-Készen állunk Uram!
Zefur végigsétált tettetett nyugalommal a kőmellvédnél, szemrevételezte a bárkát, amelyet a mai napig gyönyörűnek talált, minden út után a legkisebb apróságot is megcsináltatott rajta a hajóácsokkal, ezért az erős vízi jármű megbízható, és friss állapotban ringott alig láthatóan hatalmas rakományával a mély vízen.
Aztán a Mágussal együtt bejárták a rakodóteret, egyikük sem volt az az érzelgős fajta, de kimondatlanul is jó barátságuk évtizedekre nyúlt, és ennyi idő alatt a Mágus is értett már a hajózáshoz, jól tudta, minek hogyan kell rögzítve lennie, hiszen a vizek veszélyesek és az ég is tartogatott már ezt-azt, úgyhogy együtt leellenőriztek mindent, aztán a fedélzeten Zefur engedélyt adott a kihajózásra. Felment a kormányhoz, és intett egyet. A bárka néhány kibontott vitorlájával lassú siklásba kezdett, aztán az orra megcélozta a kikötő kijáratát, és finoman érezhetővé vált, ahogy hasítja a vizet majd meglódult.
A kis tengerparti várostól hamar eltávolodtak, és már csak a két karéjban magasodó a várost védő sziklaszirteket kellett elhagyniuk, amelyek középen megnyílva kínálták az utat a kihajózóknak.
Amikor átértek a kijáraton, hirtelen a nyílt víz hatalmas tere, és nyugalma fogadta őket, aztán megérezték az első hullámokat a végtelennek tűnő víz végtelen erejét ígérve.
Megkezdődtek a szokásos fedélzeti munkálatok, Zefur pedig a helyettessel, és a Mágussal együtt levonult térképet nézni, és átbeszélni, meddig ismerik az útvonalukat.
Megállapították, hogy jó egy hónapig tudnak majd hajózni az ismert vizeken, de az után másik irányt kell venniük.
-Az majd izgalmas lesz-szólt Zefur a megbeszélés végén.
A hetek vánszorogtak az unalomban, a tenger sima, sötét tükrén úsztak a széllel, a fedélzet lemosása az étkezések, és a szennyes felfűzése a kötélre, amin húzták magukkal a vízben a ruhákat olyan unalmas rutinnal zajlottak, hogy néha csak gépiesen mindenki tette a dolgát.
A Mágus rendületlen nyugalommal bámészkodott, éjjelente az égitesteket figyelte, vagy csak meditált, látszólag nem unatkozott sosem, persze senki nem tudta igazán, mit gondol.
Már majdnem egy hónapja haladtak, amikor a Mágus az éjszaka beköszöntével csillagnézés közben egyszer csak jól hallhatóan megszólalt:
-Eljött az idő Zefur, innentől már jön a változás, lassan fordulni kell.
Zefur lement, megnézte már sokadszor a térképet, aztán izgatottan felsietett, jól tudta már, hogy lassan fordulni fog a hajó, de várta a Mágus intését, mert az ilyesmit nem szabad a véletlen pillanatra bízni.
Aztán kiadta a parancsot.
Mindenki feszülten figyelt, de a bárka azon kívül, hogy alig érezhetően mozdult, nem történt semmi.
A következő nap is zavartalanul telt, a víz felszíne sima, és sötét volt, a távolban felhők takarták el a horizontot.
Azonban ahogy haladtak a felhők is közeledni látszódtak hozzájuk, közben hasukkal a vizet érték, tömören, és szürkén takartak el lassan minden darabkát az égből, aztán már a víz sem látszott, sűrű és nedves ködöt bocsátottak a hajóra, ezért Zefur folyamatosan számításokat végzett, hogy a helyes irányban haladjanak tovább.
Hiába mentek a terv szerint, egyre nőtt mindenkiben a csend és a szorongás, mert a napok hetekké dagadtak, aztán Zefur tartott tájékoztatót az embereknek minden nap, hogy mióta hajóznak, hány napja, ebből mióta mennek ködben, így mindenki úgy érezhette az irányítás a kezükben van.
A következő hónap kínszenvedés volt mindenkinek, sötét, nyirkos éjjelek, és tompa, zsibbadt, félhomályos nappalok váltogatták egymást.
Aztán egyik hajnalban megtörtént a várt csoda, ritkult a köd, éppen a legjobbkor, mert a vízben elszórtan távolabb szigeteket vettek észre, kis zöld halmok álltak ki a tengerből, ahogy közeledtek már látták a veszélyt hozó sziklákat is, aztán a Nap szórni kezdte langyos sugarait, és a munkások, matrózok, de még Zefur is a fedélzeten ácsorgott, és élvezte a bőrére verődő sugarak melegét.
Délután az egyik matróz jelentette, hogy nem tudják lemosni a fedélzetet, mert, ragad, és burjánzik rajta valami algaféle. Ekkor figyelt oda csak jobban Zefur is, valóban ugyanazt a zöld színt látta, mint a szigetek színei, hamarosan sajnos a ponyvákat is ellepte, és beszőtte a zöld szín, aztán a kibontott vitorlák elnehezültek, megpróbálták feltekerni őket, de nem sikerült, éppen a zsinóroknál álltak, amikor hatalmas reccsenéssel szétszakadt az orrvitorla és a ponyva nagyot csattanva vágódott le a deszkákra, ahol iszamósan csúszkált mire megtalálta a helyét.
-Ez nem tréfa!- ordított Zefur- mi a fene ez?!
A Mágus azt mutatta, hogy valami növény lehet, mert erezett, akár a falevél, és zöld, de nyálkás, ragadós volt.
Amikor már a talpuk is ragadni kezdett a lépteik során a Mágus megszólalt.
-Emberek, itt az idő, hogy én cselekedjem, mindenki vonuljon le a bárka gyomrába, megtisztító varázslattal remélem, tudok segíteni.
-De akkor kevesebb lesz az erőd és még vár ránk pár dolog azt hiszem- ellenkezett Zefur.
-Lehet, hogy vár ránk, de ha nem teszek valamit, akkor sosem fogjuk megtudni.
Aztán parancsolóan a Mágus a lejáratra mutatott és ellentmondást nem tűrő sürgető mozdulatot tett.
Mindenki lebotorkált a lépcsőkön, Zefur utolsóként lezárta az ajtót.
A Mágus ott maradt és mormogásba kezdett.
Lent a sötétben mindenki a földön ülve várta, hogy történjen valami.
Aztán egyszer csak a hajó megrázkódott, mint aki lerázza magáról az út porát, és valami fényesség szaladt végig a falakon és mindenen a hajó gyomrában is.
Majd kivágódott az ajtó, és hatalmas világosság ömlött be a fedélközbe.
A lépcső tetején a Mágus állt hatalmas palástjában, amelyet tépázott valami néma szélvihar, mint valami földöntúli jelenés, a szél vadul belekapott az anyagba miközben egész testét körbe vette a fény.
-Jöhettek!- üvöltötte.
Mindenki félt. Végül Zefur, mint a kapitány érezte kötelességének, hogy megtegye az első lépéseket régi barátja felé, de úgy érezte valami nincs rendben, nagyon nincs.
Fellépett a lépcsőkön, és a Mágus előtt megállt, látta, hogy az erős viharban áll, amiből ő semmit sem érzett.
-Mi van veled?- kérdezte visszafogott hangon Zefur.
-Nagyon erős dolog ez, lesöpörtem mindent a fénnyel, és látod, egy gömb vonja be a hajót, mert még várok valamire, de a varázslatom szó szerint vihart kavart, én el tudom viselni, de még egy darabig hagyjatok-kiáltotta a Mágus, és hátrébb lépett.
A bárka egy hatalmas buborékban szelte a vizet, néhol torzan látszódott a sok szigetecske, ahol görbült a fényfal.
A munkások és Zefur is érdeklődve és elbűvölten nézték a gyönyörű növényeket és a szigetek körüli tündöklően kék vizet, a partokat dúsan virágzó bokrok tarkították.
-Ilyen lehet a Paradicsom, ugye Uram?- kérdezte a helyettese.
A Mágus a hajó orrában állt, és láthatóan valamit figyelt, miközben a palástja ugyanúgy szállt a szélben, mint amióta feljöttek a fedélzetre.
A matrózok egyre izgatottabban mutogattak a mellettük elhaladó kis szigetre, ahol a bokrokat gyönyörű lányok hajtogatták széjjel, és egyre vidámabban integettek feléjük, néhányan a vízbe merültek, és elkezdtek úszni a hajó felé. Meglepően gyorsan úsztak, pár matróznak már feltűnt, kérdezgették is egymástól, milyen szépek, de miféle lányok lehetnek ezek? Gyorsan siklottak a vízen, majd alábuktak egyre-másra, és a hajó túloldalán felbukkanva integettek újra a férfiaknak.
Kiálthattak is valamiket, de nem lehetett semmit hallani.
Zefur látta, ha így megy tovább, ki fog törni a káosz, és irányíthatatlanná válik a hajó.
-Emberek! Hé emberek!- üvöltötte, de senki nem figyelt a kiabálására.
-Menjetek a helyetekre, ez csapda!- kétségbeesve hadonászott, aztán rohanni kezdett a Mágus felé.
Már majdnem odaért hozzá, amikor az felé fordult.
-Nyugodj meg, ezért nem hagytam abba a mágiát, a gömb megóv minket tőlük, és egyelőre mindentől, csak figyelj.
Mire Zefur visszafordult, már hallotta is az üvöltéseket, amelyek az első ugrókat kísérték.
Egymásután ugrottak a vízbe a lányokhoz, ahogyan pedig egyre többen beugráltak, a hajót körülvonó gömb amorffá változott aztán a felülete megrázkódott majd egyszerre hatalmasat remegve visszanyerte eredeti védő gömb alakját a leugrálókat, pedig akik a gömb belső felületén megrekedtek olyan gyorsan dobta vissza a fedélzetre, hogy nagyot puffanva és jajgatva értek földet a kemény deszkákon, de szerencsére nem törték össze magukat.
A lányok most is hívták őket, de már nem mosolyogtak édesen, hanem egyre gyorsabban forgolódtak a vízben, forrt és habzott szép testük körül a tenger, karjaik megnyúltak és uszonyos tenyereikkel hatalmasat csaptak dühösen a vízre, miközben torz pofájuk vicsorra húzódott.
A matrózok döbbenten látták immár a valóságot.
Kiáltoztak össze-vissza.
-Mindenki a helyére! Mindenkiii!- bődülte el magát Zefur-, és most megyünk tovább! Gyorsaaan!
Az emberek hatalmas iramban csörlőztek, húzták a vitorlákat, kötözték a helyükre az árbocok tövéhez a hordókat, és minden mást rendbe tettek.
A bárka pillanatok alatt meglódult a kellő irányba és orra hasította a habokat.
A szigetek hamar mögéjük kerültek, de érezhetően valami megváltozott, gyorsabban haladtak.
Zefurnak nem tetszett, érzékeny megérzése veszélyt sejtett.
-Engedjétek le a vitorlákat! Az összeset!- adta ki a parancsot.
A Mágus továbbra is tartotta magát, közelebb jött a kapitányhoz.
-A hajó vitorlák nélkül halad- mondta Zefur- ez pedig csak azt jelentheti, hogy visz minket a víz.
-De hová?