Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Pipi eltűnt /15.rész/



A kis törpetyúkjaink egész nyáron, szabadon mászkálhattak a kertünkben, mivel csak öten voltak, így őket még eltartotta a terület, vizet raktunk nekik minden nap és néha magot is szórtunk, ez pedig éppen elég volt arra, hogy nagyon szépek legyenek.
Éjjelente először még be tudtam terelni őket az óljukba, de aztán hamar rájöttek, hogy ők remekül  repülnek és innentől kezdve először a kecskeól feletti kis gerendán ülve aludtak, majd nemsokára mindenfelé és a magas fák legvékonyabb felső ágacskáin is nyugovó tértek.
Kedves hangulat uralta a kertet, a házból kijőve, amikor ennivalókkal megindultam fölfelé a domboldalas kertben, ők már messziről kukorékoltak és kotkodácsoltak jöttömre és örültek a nekik kiszórt magocskáknak.
Egyik reggel azonban nagy csend fogadott, amikor elindultam nyitni az ólakat. Hiába hívogattam őket, legnagyobb rémületemre a kertben némaság honolt. A harmatcseppek még ott ültek a fűszálakon, de a levegő friss üdeségében ott vibrált a félelem.
Kezdtem szorongva körbejárni és a kerítés menti kis bozótban megtaláltam a kis családot, csendben lapulva, aztán sajnos arrébb egy kis tollkupac árván tanúskodott arról, hogy valami egy növendék kakast elkapott hajnalban vagy még éjszaka a többiek pedig halálra rémülten elbujdostak.
Nagyon szomorú voltam és elhatároztam, hogy mindenáron be fogom őket zárni egy ketrecbe, mert a szabad élet során előbb-utóbb még a végén elfogynak a madárkáim. Igen ám, de egy repülni tudó, pille könnyű kis madarat a kertben szinte lehetetlenség elkapni, pláne ha belekalkuláljuk azt is, hogy minden kert adott területű a, számunkra mert nekünk akadály a kerítés, nekik viszont nem az. Pár sikertelen üldözés után be kellett lássam, hogy a férjemnek van igaza, majd az esti szürkületben, amikor elültek, akkor megfoghatjuk őket.
Így is történt. Szépen elcsendesedett az udvar és beköszöntött az alkonyat.
A tyúkudvarok elnéptelenedtek a kacsák végre csendesen elültek csak a nyulak nem törődtek a sötéttel, ugyanúgy rágcsáltak tovább. A kecskék leheveredtek az ólban és eluralkodott a béke.
Ekkor mi odaosontunk és hirtelen lekapdostuk őket a kis gerendáról, méltatlankodtak ugyan, de mire nekiálltak volna megcsipkedni bennünket addigra már be is raktuk őket a szép és tágas kinti ketrecükbe. De a kedvencem a kis zsemleszínű tyúkanyóm nem volt a rúdon, és ahogy körülnéztünk sem az ágak tetején, egyszerűen sehol sem láttuk.
Mivel már teljesen besötétedett, nem volt mit tenni, bele kellett törődnöm, hogy csak holnap folytathatjuk Pipi keresését. Másnap reggel már korán zörgettem a magot a serpenyőben menet közben és kiáltoztam neki, erre mindig elő szokott kerülni, de most nem volt sehol.
A délelőtt folyamán többször is kerestem, aztán már potyogtak a könnyeim, hogy szegény Pipit is megették. Tollakat ugyan nem találtam, de aztán már mindenféle régi tollmaradékokra is azt hittem, hogy Pipié és teljesen elkeseredtem. Előbb kellett volna összefogni őket- mondogattam sírva.
Estefelé amikor a férjem bement a pajtába szénáért, hogy megetesse a kecskéket odaszólt nekem.
-Gyere, mutatok valamit- és vidám mosollyal a szeme körül nézett rám.
El nem tudtam képzelni mi lehet olyan mókás, de mentem utána.
Aztán a pajta mélyén az egyik bála tövéhez odavilágított a zseblámpájával és lám, ott kushadt Pipi egy fészekaljnyi tojást takargatva.
Nagyon boldog voltam. Rögtön előkészítettünk egy ketrecet, szalmát tettünk az aljára, aztán én gumikesztyűt húztam, hogy nehogy az én szagom is a tojásokra kerüljön, és míg a férjem finoman megfogta Pipit és felvette addig én a tojásokat a fészekkel együtt beleemeltem a ketrecbe. Aztán pedig lementünk a házunkba és a hálószoba asztalára raktuk, ő betette Pipit a fészkére aztán a zárt ketrecet letakartuk. Innentől Pipi szorgalmasan dolgozott, enni és inni kapott ő meg cserében kotlott rendületlenül. Pipi egyik reggel aztán nagy családra ébredt, mert öt kiscsibe szaladgált körülötte, nagyon jó mamaként megmutogatott a gyerekeknek minden óriás szalmaszálat, azok meg az apró kis csőrükkel semmit sem tudtak kezdeni velük. De amikor megkocogtattam a leszórt darát, azonnal enni kezdtek. Azóta is szépen növekednek Pipi a fogságban tartás ellenére is igazán szép és kiteljesedett mama, nagyon szeretem, habár sosem volt kedves madárka, mindig összecsíp, ha benyúlok hozzá, de azért én kitartok és egy éve, ha tehetem, rendszeresen megsimogatom a tollait.



Kapolyi György: A zóna



A zóna meglétét mindenki tudta, de beszélni róla nem volt szabad. Egyszerűen vastag neveletlenségnek számított, senki nem kívánta kitenni magát egy durva következménynek. Így aztán mindenki úgy tett, mintha nem is tudna róla. A szóban forgó terület a folyón túl, a mocsaraknál kezdődött, de hogy hol ért véget, azt nem tudta senki. Egyesek úgy gondolták, hogy egy másik világba vezet, ami magába nyeli a végtelent, mások hitték, hogy a föld alá visz az útja, valahova mélyen a mocsár alá. Volt, aki távcsővel próbált rájönni a dolgok nyitjára, de őrjöngő szúnyogfelhőkön kívül nem látott semmit.
A gyengébb idegzetű távcsövezők szerint, formátlan-emberszerű alakokat láttak az iszapból kiemelkedni, akik kétségbeesetten integettek a város felé, aztán látványos pukkanással szétfröccsentek, visszahullva a nyúlós semmibe.
Volt, aki szeles-hűvös éjszakákon vijjogó vércsehangokat vélt hallani a mocsár felől, elfúló emberi üvöltéseket görgetve hátán a házak felé az éjszakai szél, lánccsörgést és nehéz bőrkorbácsok tompa csattanásait, de ezekre a lázas hallucinációkra nem volt semmi bizonyíték.
Furcsa módon sem a zóna felé, sem a zóna felől sosem szálltak madarak.
Még a vasárnapi misén a pap is vigyázott, hogy fogalmaz, beszélt a pokol rettenetéről, a holt lelkek hangos szenvedéseiről, de a zóna szót soha ki nem ejtette. Nem is volt rá szükség, ,mindenki tudta miről beszél.
A zóna állandó-érezhető jelenléte mindenki életére rányomta bélyegét. Soha senki egy pillanatra sem tudta feledni láthatatlan fenyegető jelenlétét.
Napközben halkan beszéltek egymással, nem zörgött és nem kiabált senki, este otthonaikba húzódva gondosan bezárták az ablakzsalukat.
Ilyenkor az üres utcákon erősen érezhetővé vált a zóna jelenléte. Nyúlós arctalanságában szétfolyt az utcákon, betódulva minden résbe és lyukba. Rémületet hideg lélektelensége okozott. Még a zárt zsaluk mögött is érződött jeges és hangtalan jelenléte, mint hatalmas figyelő szem, ami alattomosságában kiszámíthatatlan, mikor és hova csap le.
Az állandó feszültség aztán megszülte a szorongó félelmet, a tehetetlenségtudat pusztító erejét ami kiszívja az életerőt, a bátorságot, ami a létezni tudás alapja.
Hatástalanoknak bizonyultak a szentmisék és fohászok, még a kápolna szobrai is elvesztették könyörületes-jóságos vonásaikat, kemény és racionálissá vált tekintetük keresztülnézett a hozzájuk fordulókon.
A bénult városka lakói kezdtek ellehetetlenülni. Már napközben is erősen érezték a zónafigyelő tekintetét, ami - gondolom- a megviselt idegek játéka volt.
Egyre többen már otthonukat sem merték elhagyni ,félve valamitől,A amit ők sem tudtak megfogalmazni. A gyerekeket sem engedték iskolába, a délutáni tanítás meg is szűnt, az üzletek is délben zártak, ami azért nem okozott gondot, mert tizenkettő után úgysem jött senki.
Egyre több család költözött el a városból-házaikat nem volt kinek eladni - de ez sem érdekelte őket. Csak el innen- gondolták, minél gyorsabban, minél messzebbre.
A hajdan vidám település egészen megváltozott. Voltak utcák, ahol két-három család maradt, akikben a takarítatlan úttestek, szeméttel fedett járdák, bedeszkázott ablakú néma házak látványa olyan szorongást és védtelenségérzetet teremtett, hogy az elköltözés kényszere mellett döntöttek.
A plébános költözött el utoljára.
Erős hitében sosem adta volna fel, de egymagában ő sem tudott létezni. A városkára síri csend borult. Csak a szél kergette száraz lombok súrlódó hangjai törték meg a mozdulatlanságot. Azt suttogják, a zóna már nappal is jelen van. Lassan végigömlik az utcákon átvéve az uralmat a hajdani élet felett.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Az őrangyal



Belém bújt az ördög,
felfalta lelkemet,
lélek nélkül testem
csak hitvány hústömeg.

Halálom megváltott,
menekül az ördög,
ami jó volt bennem,
hozzád visszapörgött.

testetlenül lelkem
angyalszárnyon lebeg,
felülről vigyázza
kedvesem - léptedet.

kire angyal vigyáz,
nem éri baleset,
földi életében
míg él, - boldog lehet

Hozzád visszatérni
többé már nem tudok,
ezért leszek most már
az őrzőangyalod.


Tomor Gábor: Válság



Tenni vágyik –
ereje lenne hozzá.                
Csak hát az akarat…                    
Gyötrődve kérdi:          
a meggyőződés                            
hol marad?


A kép címe: Sophia – Parthenósz; Horváth Krisztán festménye


Markovic Radmila: Mária




Mária, amikor magához tért, zavaros tekintettel szemével körözött a szobában. Sehogy sem értette, hol van most? Fehér ágyak, valamiféle műszerek, rajta, körülötte, de ismerős arc sehol sincsen. Arca fehér volt, mint a párnája, keze hideg, de hiszen mindég is hideg volt a keze, meg a lába is.
Lassan kezdett visszaemlékezni. Odahaza, nem akarta zaklatni a gyerekeket, de már napok óta rosszul érezte magát, és hirtelen hányinger, fájdalom, erővesztés, és elsötétedett minden. Igen, csakis a kórházban lehet. Szétnézett, és halk hangon megszólalt. Rosszul vagyok.
    Egy fehérköpenyes nő sietett felé, orvost hívott, miután az rá nézett, megszólalt.
-         Hogy érzi magát?- kérdezte.
 Mit feleljen? Úgy érezte ennyire erőtlen soha sem volt. Átlépte volna a határt? Erős akaratú önálló asszony ő, aki a legnehezebb kihívásokkal is felvette a harcot. Célomat leginkább elértem. Nem akarok tudomást venni a megvalósíthatatlanról, de most, most úgy érzem, valami összetört bennem, mintha valamit elveszítettem volna önmagából örökre. Ennyire megváltoztam volna? Belefájdult a gondolatba: nem az, aki eddig volt. Hova tűnt a reményem?
Ismét hallotta az orvos kérdését.
-         Hogy érzi magát? Fáj valamije?
Erre mit feleljek?
Mária ránézett az orvosra, és megszólalt.
-         Gyenge vagyok doktor úr. Nincs fájdalmam, de hányingerem van, és a toalettre szeretnék elmenni.
-         Nem lehet, nem szabad felkelnie, majd a nővér hozza az ágytálat.
 Jaj, nekem! Hova jutottam? Tehetetlenné váltam, mint egy kisgyerek.
   Ahogy így gondolkodik, kezdtek jönni a fájdalmak, de tűrt keservesen, amikor már úgy érezte az álla is begörcsölt, valahogy kinyögte: fáj, fáj.
   Nővér, orvos gyorsan sürögtek, forogtak körülötte, injekció, a nyelvét furcsán félre húzták, és érezte, valamivel bespriccelik. Lassan kezdett jobban lenni. Amikor felnézett, egy magas orvos állt az ágya végénél, mosolyogva így szólt:
-         Ezen az osztályon nem szabad tűrni a fájdalmakat. Rögtön szólni kell. Persze máshol sem, de itt szólni kell, amint kezdődnek a fájdalmak.
-         Köszönöm doktor úr!
Ezzel az orvos elment, a nővér leült az asztalhoz.
Mária most kezdett igazán szétnézni. Csodálkozva észlelte, az egyik ágyon egy asszony egész a plafon magasságában fekszik, a másik kicsit alacsonyabban, az ő ágya is pódiumon áll, mint amikor tanított, és a tanári asztalhoz lépett. Figyelte, egy monitoron három vonal, különböző színűek, össze vissza, egymást keresztezve futottak.
Ez meg mi a csoda lehet?  Mindegy, úgy sem értek hozzá, de majd holnap -…..és elaludt.
  Másnap jött a nővér, tolószékbe ültette, eltolta egy orvoshoz, aki ultrahanggal monitoron vizsgálta, nézte a szívét. Ő is látta. Majdnem ijesztő volt. Úgy forgott, mint a balett táncos, csak nem olyan szépen, vagy inkább ugrált. A csuda is jobban tudja. Valami számokat mondott az orvos a nővérnek, és visszatolták Máriát a szobába.
  Amikor visszajött az orvos, Mária neki szegezte a kérdést.
-         Doktor úr, mondja meg nekem őszintén, mi bajom van.
Az orvos egy ideig habozott, nézett Mária szemébe, majd annyit mondott: infarktus.
-         Megértettem - volt a kurta válasz.
-A mindenségét a világnak! Nem egyszer figyelmeztetett a kezelő orvosom, hogy nincs három emberre szóló szívem, csak egyetlen egy van, ami a mellkasomban dobog. Nem vettem komolyan a szavait. Igaza volt Ide jutottam.
   Nem is tudta hány napot volt ott, ahol már a földön voltak az ágyak, egy sem lebegett a levegőben, az övé sem volt pódiumra helyezve, és kitolták egy háromágyas szobába. Nem volt kedve senkivel sem beszélgetni, így behunyta a szemét., de hamarosan ismét mellette termett a nővér, vérvétel, infúzió, meg oxigén. Lassan azért megengedték: felkelhet. Azt hitte, majd megy, mint azelőtt, de habozva tett egy lépést, és leült az ágya szélére. Megint elindult, nem szédült, de a gyengeség, az fogva tartotta. Az illemhelyről a mosdó elé vonszolta magát. Rátámaszkodott a mosdó kagylójára, és belenézett a tükörbe, illetve szembe nézett önmagával. Mintha megszólalt volna a tükörmása.
-         Igen, Te vagy az. Ne bámészkodj másfelé! Mit csodálkozol?
-         Ez most vicc? Nem hiszek a szememnek!
-         Nem vicc. Fogadd el önmagad ilyennek.
-         Ha rám néz Marci, nem ismer meg. Megundorodik tőlem, és elhagy örökre.
-         Most ne ezen törd a fejed! Mosakodj meg, és ne ácsorogj itt előttem, mert összeesel.
Nem értette mi történt vele. Neki egy szem ránca sem volt az arcán. Most meg mély ráncok csúfítják az egész bal felét, a jobboldali orcája maradt a régi, de nem csak az arca, a bal felöli ajka, a nyaka, mind, mind ráncos. Úgy néz ki, mint a boszorkányok, vélte önmagáról. -  Ostobaság! Szólalt meg a tükör, vagy az agyának gondolata verődött vissza a tükörről. Örülj, hogy élve maradtál Igenis reménykedj Marciban, a felépülésben. De hiszen amióta ebben a szobában vagy, Marci is, meg a gyerekek is rendszeresen látogatnak, soha sem vetted észre a tekintetükből, hogy undorodnak tőled, inkább biztattak, beszélgettek hozzád. Mosolyogtak rád.
   Mária átesett minden beavatkozáson, amit ebben a kórházban kaphatott, és készítették a műtétre, de az erre specializálódott kórházba. Nem félt, tudta, még nem fog kezet a halállal.
Mielőtt elbúcsúzott az orvostól, várnia kellett, és cipője orrát nézte, mintha valami műkincs lenne. Belépett az orvos a rendelőbe. Mária hirtelen fölemelte hosszú szempilláit, és szeméből egy pillanatra a mélységes szeretet, tisztelet, és valamivel egy kicsit több szikra röppent az orvos felé.


Seres László: Nem számít





Istenként tetszelegsz csillagokon lógva.
Megszabod, hogy mától mi a bűn és erény.
Feltűzöd szeplőid a vén holdkorongra,
ugatsz, fogyatkozzon, hogy szeplőtelen légy.
S magad mások előtt hithűn összetöröd
- ördögűzőt játszol s nincs aki meggátol -,
álorcáid váltva zsebedet megtömöd,
meg se részegülsz ma már a pénz szagától.
Fentről elvakított maréknyi hangyabolyt
látsz, nem éhezőket, nyomortelepeket.
Mit számít neked, hogy ember, vagy hangya volt
lenn a talpad alatt, ki mennyekbe emelt.

(Kép: Internet)


Varga Árpád: Holdvirág





Hallgat az este,
megbújik minden.
De mellém bújsz te
– világít a Hold fenn
(élteti a napsugár,
így éjjel is süt ránk).
Én veled vagyok,
s te vigyázol rám:
mint két összehajló
holdvirág.

(Pápa, 2013 nyara)


Riba Ildikó: Rettenet éjjele



sikoly és halál
fázós éjen rémület
csillogó csillag
ellobbanó lét pisla
fénye haza nem talál

dermedt lélekkel
alágördülő könnycsepp
patakot rajzol
reménytelen arcokra
fagyott hideg jajokra


Márton Árpád: A tótágast álló maskarás


Kapolyi Noémi: A játék



Rengeteget volt otthon amióta nyugdíjba vonult. De sajnos előbb-utóbb a pótcselekvések tárházának kopásával be kellett látnia, hogy nem igazán tud kezdeni magával semmit.
Hiszen ahogy végiggondolta egész életében dolgozott, ami jószerivel kitöltötte életének minden napját, mert vagy a munkába menetel előtt volt, vagy utána, ahhoz igazodva csinálta meg az otthoni kötelező feladatait, aztán pedig sietnie kellett a munkahelyére.
Az ebédet hozták, és letették a lábtörlőjére, dobozban, amiből ha megette az ételt, kidobta, másnap valaki lerakott egy újat. Néha sok is volt benne, ezért vacsorára is maradt. A nagy áruházak megviselték, nem ment el addig, nem akart utazni, aztán meg cipelni sem esett jól igazán.
Alkalmanként lement a boltba, ahol nem ismert senkit, vett 3 kg kenyeret, amit aztán otthon csomagonként lefagyasztott.
Ebből pedig az következett, hogy még kenyérért sem kellett elmennie. Szebb délutánokon még kísérletezett néhány sétával, arra gondolván, talán más nyugdíjas is ugyanabban az időben jár el, és egy pár alkalom elteltével talán szóba elegyedhet evvel-avval, aztán persze kútba dőlt ez is, a park üres volt, néhány részeg mélázgatott az elhagyatott padokon, egy koldus ácsorgott a járda közepén, meg egy rendkívül ápolt, de kicsit dilisnek tűnő öreg hölgy galambokat etetett, bár egy szál madár sem volt körülötte, csak úgy szórta a morzsát és közben pedig hívogatta őket.
Elképedve ment el mellette a járdán, érdekes módon néhány apróbb fuvallat szinte megérintette az arcát, fel is nézett az égre, hátha elromlik az idő, de nem látott semmi változást, aztán hazasétált.
Otthon másnap, miközben az ablakánál lévő karosszékben ülve unatkozott, eszébe jutott valami.
Olyannyira megfogta egy különös gondolat, hogy magára kapta a kabátját, és lesétált a parkba.
Megint a szokásos látvány fogadta, ugyanaz, mint tegnap délután, a részegek a padon üldögéltek, a koldus a járdán ácsorgott, és távolabb, igen, ott állt az öreg hölgy, és etette a nem létező galambokat. Lassan haladt, és mikor csak pár méterre volt, megállt, figyelt, nem feltűnően, inkább bambán álldogált egy fánál.
Aztán egy fuvallat, és aztán egy másik egészen közeli. Érdekes- gondolta. Sokáig nem volt ötlete, hogyan tovább, de aztán felfigyelt a morzsákra is. Nem volt sok a földön, pedig ha naponta odaszórja a hölgy, akkor egész kupacnak kellene lennie. Míg tűnődött, a hölgy befejezte az etetést, és már álltában csak őt nézte. Egészen zavarba jött ettől a nézéstől, nem is tudta mondjon-e valamit, vagy csak siessen el.
A hölgy megérezhette ezt a lamentálását, és még időben megszólalt.
-Hát maga?- kérdezte.
-Óh, én néztem csak, hogy mit csinál itt?
-Gondolom úgy látta, hogy nem létező madarakat etetgetek, igaz?
-Jaj, dehogy- szabadkozott.
A hölgy csak nézett rá, és egyre nőtt a csend, végül mégis megszólalt:
-Igen, úgy láttam asszonyom- felelte halkan.
-Leülhetnénk? Csak egy pár szóra, invitálta egy közeli üres padhoz a hölgy, és karjával az ülőhely felé mutatott.
Kissé kényszeredetten ült le, de egyre érdekesebbnek találta a helyzetet.
Aztán a hölgy megszólalt:
-Nézze, én nagyon régen egyedül vagyok már, az égvilágon nem tudja senki, hogy még élek, és a világon semmi dolgom nincsen már, annyit tud az ebédszállító, hogy ha a doboz eltűnik, akkor még valószínű hoznia kell  -elmosolyodott-, magának milyenek a napjai?
Nem kell felelnie, gyanítom, hasonlóak, mint nekem, igaz?- és szokatlanul üde tekintettel felnézett rá.
Ha akarja, megtanítom valamire, vagyis megpróbálom, ha képes lesz rá, na, akarja?- kérdezte.
Kicsit már el is kezdett volna gondolkodni a kérdésen, ha nem kap újabb kérdést.
-Gondolom, ráér ezért miért is ne próbálnánk? Hmm?
-Igen, jó- válaszolt ekkor- rendben van, figyelek.
-Ez egy játék, tudja? De ha jól csinálja, akkor már nem az lesz, és maga megérzett valamit, úgyhogy azt hiszem sikerülni fog. Én galambokat etetek, ezt kezdtem játszani, és persze itt nincsenek láthatóan galambok, pedig vannak, biztos észrevette, hogy fogy az eleség a földről, és hajtja a levegőt a szárnyuk, ahogy le-, és fölszálldosnak, először gondoljon, képzeljen el valamit, ne görcsösen, csak úgy, játékból, érti? Most pedig, ha van kedve, jöjjön, tovább kell, etessem a galambjaimat, mert még van nálam az eleségből, maga meg jöjjön velem.
Felálltak a padról, és már nem érezte úgy, hogy elsietne, mert kíváncsi lett.
Odaálltak a szokott helyre a hölgy pedig elkezdte szórni a morzsát.
-Most dőljön a fának, és hunyja be a szemét kérem, hangzott az instrukció, és etette tovább a madarait.
-Érzi a szárnyaik kavarta levegőt?- kérdezte.
Ő becsukott szemmel érezni kezdte az apró kis légáramlatokat, egészen enyhén ugyan, de az arcánál meglendült egy fuvallat, aztán egy másik is.
-Surrog a levegő, ahogy leszállnak, csak figyeljen- mondta.
Ő fülelt erősen, miközben egészen elengedetten figyelt, a levegő rendre mozdult az arca körül, aztán meghallotta az első nyiszorgó, surrogó szárnyverdesést, ahogy leszállt, majd egy másik felrepült a földről. Igen, határozottan érezte, és hallotta őket.
Közben pedig elöntötte a szívét valami meghatározhatatlan melegség.
-Hát odaadtam nekik mindet, és már elrepültek.
Amikor kinyitotta a szemeit a hölgy éppen elrakta kis szatyrát a retiküljébe.
-Most mennem kell, de tudja, mikor vagyok itt, addig meg emésztgesse csak meg amit érzett, vésse az eszébe, hogy van egy másik nagyon szép világ, csak már elfelejtettük észrevenni, de most már van rá ideje magának is, gyakorolja, próbálkozzon, ha komolyan szeretné, menni fog, avval elfordult, és gyors léptekkel elsietett a fák között.


Kép: Joan Miro  Nő és a madár napfelkeltekor; 1946


Kapolyi György: A közöny



Az erdőben sétált a fák között, úgy döntött ezen túl érdekli a természet. Időnként magához húzott egy virágzó ágat és megszagolta.
Sem közben, sem utána a virágra és illatára nem emlékezett, Meleg volt. Unottan megtörölte gyöngyöző homlokát kézfejével, nem gondolt semmire.
Nem érezte mire lép, bármi került talpai alá – eltaposta. Nem volt ebben szándékosság. Csak nézett előre és lépdelt.
Magas volt, arcát vékony ágak simogatták, karcolták haladtában, észre sem vette.
Már órák óta ment, átgázolt a kis tavon, hosszú ősz szakállát játékosan borzolta a déli szél. Haja beleakadt egy madárfészket tartó ágba, lesodorta .A szétszóródó tojásokra nem is gondolt.
A kék égbolton egyre gyülekeztek a fekete viharfelhők. Vészjóslón tornyosultak egymás fölé, vad gomolygásukban kivillantak a szél korbácsának fényes fogai.
Nyugodt léptekkel ment tovább.
Kíméletlen villámok hasogatták az eget, hatalmas dörrenéseikkel minden élőben megfagyasztották a lelket.
Észre sem vette.
Pattanásig feszültek a viharban a környező fák koronái, recsegve törtek le hatalmas ágak, éjszakai sötétség borult a tájra-ő ment tovább.
Egy hatalmas villám bevilágította az egész erdőt, és a közönybe csapott. Fejétől derekáig kettéhasadt, felismerhetetlenül feketére égve füstölgött egész teste.
A szakadó jégeső kíméletlenül vágta maradék arcát. Fel sem vette.
Mögötte széles csapás jelezte útját, minden elsárgult, megfonnyadt, őszt varázsolva a nyárban. A vihar elült, halálos csend borult a környékre. Nem hallotta a széttört, agyonázott természet nehéz sóhaját.
A hegy lábánál sem lassított. Úgy ment föl meredek oldalán ,hogy nem is kapaszkodott .A következő hegy sziklás ormán megállt Vissza sem nézett.
Alakja lassan ködszerűvé vált betakarva mindent, beleivódva az összes élő lelkébe.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Legojáték



Játékokkal álmodtam,
én magam is az voltam.
Robotgép - eredetileg,
szétszedett egy kisgyerek,
Darabokban heverek.
Mi lesz velem, gyerekek?
Sírtam én is, bánta ő is,
mit lehetne tenni  mégis,
valamit, hogy jó legyen,
A próba sikertelen...
Kidobott a kukába,
nem is nézett utána.
A szemétben landoltam,
fúj, büdös volt, szagoltam.
Találkoztam sok kacattal,
játékokkal, papírokkal,,
Barátkoztunk, hancúroztunk,
új robottá alakultunk.
Játékhajó lett belőlünk,
kedvező széllel repültünk,
Léket kaptunk egy tócsában,
véget ért a furcsa álmunk.
A szőnyegre meredek,
legok között heverek.
Játszottam a kisfiammal,
játék közben elaludtam.
Felébredek, hát mit látok?
Kisfiam még tovább játszott,
hajót akart építeni,
persze segítettem neki,
mint hajóépítő zseni!..
Szép a játék, jó az álom,
holnap újra megpróbálom.


Tomor Gábor: Misi visszaszökött



Nem szerették, ha melléjük ült ebédkor. Misi ugyanis olyan sebesen evett, hogy ellenállhatatlan gyorsításra késztette a többieket is. És a tempó egyre gyorsult…
Az utóbbi években sokat hallani olyan sorstársakról, akik különböző mértékben beszűkült tudattal kellett-kell, éljenek, miközben valamilyen témakörben kiemelkedő tudást árulnak el. Művészi alkotások is készültek erről, például az Esőember című filmben nagy sikerrel alakította az autista főszereplőt Dustin Hoffman.
Misink a cég ismert, színes egyénisége volt, talán abban tűnt ki, hogy pontosan tudta, mit nem (lett volna) szabad, és csudálatos módon találó választ adott esetenként az oknyomozó kérdésekre.
Egyszer például levéve a lakatot egy hűtőszekrényről, tejföllel látta el magát. Az érdeklődésre, hogy miként is tehette ezt, így nyilatkozott: Háború van… Tudatában tehát egyértelműen az lehetett: háborúban (mindenhol) mindent szabad.
A másik esetben, amikor megtréfálták társai, arra voltak kíváncsiak: hogyan vágja ki magát abból a nehéz helyzetből, amelybe megint csak belekeveredett. 
A járdát sepregette, aztán gondolt egyet, és szokása szerint elbaktatott egy sörért a sarokig. Jött vissza, nem találta az elrejtett söprűt, lapátot. Mivel magyarázta a dolgot? „Nem tudom, hogyan történhetett… Kérem szépen, egy pillanatra félrenéztem…”
Ki tudja, szegény Misi él-e még? Állapota romlása miatt kezelésre vitték időnként. Mivel ellátására képes rokona nem volt, intézeti gondozásba került. Többen emlékeznek rá: elszökött egyszer, s meg sem állt a volt munkahelyéig. 
A „civil” világban a gyár – mely munkával segítette –, ez volt az egyetlen fix pontja… 



A kép Ilka Gábor kicsiszobor-alkotása 


Varga Árpád: Most van jól



Akkor jó, amikor van.
Most van jól, ideje van.
Itt az ideje, idejekorán van.
Jól halad az idő,
most kell megesnie, így kell lennie,
és ma.

És nem előbb, és nem utóbb.
Nem korholni időt, csak beengedni a jót.
Jóként megélni most a napot,
mert jól van ma,
mert jó, nagyon.

Mindegy hányadika, pont időben.
A sors kalendáriuma a legjobb mérleg.
Az elfeledés tervezve tény lesz,
a spontaneitás meg maga az élet.

Ezért hát – most van jól.
S jó ez.

(Pápa, 2014. december 10.)



Kapolyi György: A semmi csókja



Az nem más, mint egy fuvallat. Egy nyomorult elismerés a semmitől, ami nyomtalanul válik felejthető emlékké. Ha ez az egyetlen emléked van, akkor vigyázz rá, mert nem maradhatsz emlékek nélkül. Nem fogsz tudni élve maradni. Olyan leszel mint egy üres pálinkásüveg, ami még halványan őrzi a pálinka illatát, de már száraz és üres. Meg aztán a semmi is valami, lehet nem sok, de nem is semmi. Csak azt tudod megbecsülni amid van, Hogy helyette mikre vágysz, az nem érdekel senkit.
Aztán egy igazi csókkal mire mész? Csak folyamatos problémát okoz, vagy ezért vagy azért, a semmi csókja a maga sterilitásában nem okoz semmit. Nem keltődnek benned lelkes érzések, dalok, napfény, nem zavar meg a mindennapok  unalmas tengéseiben. Ha kevesled, gondolj azokra akiknek még ez sincs. Mert minden csókot ki kell érdemelni. A semmi csókja is egy elismerés, beismeri használhatatlanságod tényét, egy díszoklevél, ami kategóriába sorol. Ne elégedetlenkedj, csapattag lettél tőle, és ez nagyon fontos, mert tartozni kell valahova, a magányos farkasok ideje lejárt.
Ettől legalább az arcod nem lett nyálas, vörös foltot sem hagy száraz ajka, mert nem mohó, élvhajhász csókról van szó, csak egy érdemi elismerésről. Bár gyanítom, hogy a semmi csak senkit csókol, ez nem valami hízelgő, nem inspirál  semmire, de be kell érned azzal ami van. Vigasztaljon a tudat, hogy egy ilyen csók is jobb egy nagy pofonnál. Mert mint minden, ez is nézőpont kérdése. Kell tudni kellemesen megélni, és minden rendben lesz. Fogd fel lírai értelemben, hiszen minden csók- csók, nem feltétlenül kell kategorizálni, lényeg az, hogy kaptál, a fene sem fogja firtatni, hogy milyet. A társadalom két részre osztható. Egyik felét megcsókolták, a másik felét nem.
Ez eleve meghatározó, ebbe nem lehet belekötni, mert a tény, az tény. Téged is ugyan úgy fognak irigyelni a csóktalanok, mint azt, akinek vad-szerelmes csókban volt része. Minden csókra igaz, ha elcsattan, akkor sincs semmi. Hogy átmenetileg sikerül mindenfélét bebeszélned magadnak, az egy dolog, bátran tedd, ha igényled, de butaság, mert úgyis  magadhoz térsz, és szégyenkezni fogsz balgaságodért. Álmokat kergetni lehet, de csak annak ajánlom, aki megtanult felébredni is, különben hatalmas lesz a kiábrándulást kísérő rengés, amit aztán ki kell bírni. Minden esetben a semmiben fogsz ébredni, amit könnyebben átvészelsz, ha a semmiben csak a semmi csókjának emléke kísért. Csak óvatosan tartsd oda a pofád, mert a legjobb, ha semmiféle csókot nem kapsz, nem borítja fel semmi megszokott nyugalmadat, amiben parttalanul tudsz képzelegni, olyan csókokat jelenítesz meg, amilyeneket akarsz.
Hidd, el nem veszítesz semmit, az özönlő pillanatok egyikéről van csupán szó, mire végiggondolod, már messze nem aktuális az egész marhaság. Így kivéded annak a lehetőségét is, hogy a nagy csókolózás természetes következményeképpen nagy verekedésbe keveredj. Ábrándozni szabad, hiszen a semmiben rengeteg a hely, de ne tartsd oda az arcod senkinek, az a biztos.
Ha igazi-szeretetteljes csókra vágysz, akkor magadat kell megcsókolnod. Hogy ez fizikai lehetetlenség? Nekem is annak tűnik, bár ha nem is próbálkozol, akkor még csoda sem történhet. Ha van benned igazságérzet, megadod a csodának is az esélyt.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Siratlak



Hajnali harmatban,
déli napsugárban,
estéli homályban,
éjféli csillagban
csak utánad vágyom.

Te voltál a tavasz illatos virága,
te voltál a nyárnak termékeny kalásza,
te voltál az ősznek zamatos gyümölcse,
te lettél a télnek fagyott kőkeresztje.


Tomor Gábor: Elbánás



Ez ám a kampány!
A buzdító, a lejárató,
a célokra rábeszélő…        
S mi sok ősi ráfogás!            
Cinikusok a következőt    
kajánkodva várják.  


A kép címe: Felszólalás; valószínűleg rhodesiai karikaturista munkája  



Varga Árpád: Szálló lélek, szellem





Hová száll a lélek afrikai vidéken,
a polgárháborúk közt nyomorban, éhségben?
Mit ér ott a szellem a fegyverropogásban,
a szelíd közelség a kínzó éhhalálban?

Mert ha nem ér semmit lásd ilyen körülményben,
mit üzenjünk magunknak áldás-békességben?
Elalélt már a lélek bódult kényelemben,
a szelíd közelség a kéjes élvezetben…

(Pápa, 2013. év végén)


M. Fehérvári Judit: Körfolyosó




Isten alászállt az egekből, s egyenesen az életben kötött ki, a létezésben. Persze, ezt nem tudhatta, mert azt gondolta, az angyalok kara meg az absztinensek, jóságosak, patyolatlelkűek hada az a létezés. Meg azt is hitte, hiszen mindenható vala, hogy az emberi lélek csupa jóság, s a földön nem létezik a gonoszság, s az unalom sem, csak a pokolban. Persze, régen járt már ott is, mert Luciferrel állandó szópárbajt vívtak az ilyen találkozások alkalmával, így aztán kerülte ama kénköves helyet, ahol pedig nagyon jó kénes vízben folytatták a poklok atyjával a disputáikat, ami igencsak jót tett megfáradt ízületeiknek, na, meg, ne feledjük, a porcaikba is beépültek, s megtarthatták ruganyos járásukat, daliás termetüket mindketten. Bomlottak is utánuk a nők, de csakis a földön, mert ki látott már a görögökön kívül olyan kavalkádot, amilyeneket az istenek szerelmei képesek okozni.
Szóval, ott tartottam, hogy Isten alászállt, s, akár egy modern performance-ot, úgy nézte az emberek világát. Furcsa párbeszédeket hallott, amelyeket nem tudott aztán hova tenni, s számítógép nélkül kielemezni sem, szüksége lett volna valamilyen fordító programra, de még a Google által kifejlesztett setesutát sem ismerte egyáltalán.
Isten az életet úgy nézte, akár egy körfolyosót az emberek. Látott ő mindent, s mindenkit, de most azt az egyet kereste, akit magával vihetne egyenesen ő maga az égi világba. Olyan emberre lett volna szüksége, aki megtervezi a leendő Mennyországot, mert a mostani kissé lepukkant volt már. Hiába, no, az elmúlt évtizedek lelakták kissé; meglátszott azon is a politikai szelek változása: soha ennyi infarktus, agyvérzés, tumor nem keringett még a világűrben, mielőtt a lélek megtisztult volna.
Isten először egy házaspárhoz nézett be. Semmi különös dolgot nem tapasztalt, hacsak azt nem, hogy az öregember tudja, hogy, ha láthatatlanul is, de ott van. És szinte sóvárogva nézte azt a helyett, ahol állt, hogy úgy könyörögjön azért, hogy Isten mentse már meg. Egyszerű, munkásember volt és szegény, de még mennyire! Jól mondja a mondás, hogy, akit ostoba asszonnyal vágott földhöz a sors, az jobb, ha a sárga földbe kapaszkodik. Persze, ezt felülről is meg lehet tenni, csak iszákosan. Jó sokat kell vedelni, aztán mindegy. Csak akad egy talicska, ami hazatolja, ha van a két szarvánál is valaki, ha már rátették. Na, szóval... A nő egyfolytában csak beszélt és beszélt, hangos, sípoló hangon... Isten hamar megunta, hogy mije fáj, mert annak aztán egyetlen ép porcikája sem volt, hogy mivel műtötték, mert orvosi beavatkozások garmadájának nyoma látszott ugyan a testén, de evés közben csak krákogott, csuklott, nagyokat böffentett, aztán magában konstatálta, hogy már azt sem tudja, hogyan egyen. Majd Isten legnagyobb megdöbbenésére teljesen mezítelenre vetkőzött, szemérmetlenül széttárta lábait, s hintőporral hintette a központi részt, aztán újra krákogott, s folytatta az evést, ivást, mintha mi sem történt volna... Később elővett egy füzetet, ez éppen a kétezer-hétszáznyolcvanadik ilyen volt, s felírta bele a vacsora pontos időpontját. Később megmérte a vércukrát és a vérnyomását is, s azokat is rögzítette. Mind e közben ordináré módon beszélt, s utasította párját arra, hogy, ha meghagyna egyetlen falatot is a vacsorájából, azt adja oda neki, mert ő majd elfogyasztja. Ez az ige volt a hívószó. Szép asszony volt ez a roncs valaha, gyönyörűségesen beszélt, de szétitta az eszét is.
- Uram! - tekintett egy sarokba a férj- Kérlek, vigyél magaddal! Majd lesz valahogy, de én bizony itt egyetlen napot sem bírok már ki! Nézd a kanapét! Ezek a legjobb ruháim! Mind a munkából maradt. Tengizben ács voltam, s azóta sem vettünk nekem semmi újat sem, de az a hárpia - fogadok veled, ha akarod, egy kisüstibe! - most éppen azt jegyzeteli egy füzetbe, hogy beadta magának az inzulint, meg azt, hogy mennyi volt a cukra, de sehova elmenni együtt már nem tudunk, mert ő bizony közli, hogy a harmadik lépésnél összecsinálja magát, s bizony, be is tartja az ígéretét. Tudod, már ezt sem bánom, nem is szégyellem, csak éppen hallgatni nem tudom többé.
Isten csak bólintott egyet, de egyetlen jelét sem adta annak, hogy megszánta volna eme szerencsétlent, másra volt szüksége, mást keresett.
Ekkor bukkant az órásra. Valaha daliás férfi lehetett kevés gonddal. Meglátszott a keze kifinomultságán, arcának fegyelmezettségén. Szép családja volt: egy fiú, egy lány, s három unoka, meg egy csodálatos feleség, aki mindenre rábólintott, hogy:
- Minden éppen úgy jó, ahogyan te akarod.
Így volt ez akkor is, amikor a falu legkapósabb menyecskéjével, Juliskával csalta éppen öt kerek esztendőn át, meg akkor is, amikor a kárpótlások után az összes, mások ősei jogán szerzett földet felvásárolták, hogy aztán bérbe adhassák azoknak a szerencsétleneknek, akik nem tudták volna pénz nélkül művelni az egykori jussukat. Maguknak szép házat építettek aztán ebből a pénzből, aztán még egyet, s még egyet, s meg sem álltak egészen addig, amíg egy egész utca a tulajdonukban nem volt már. Innentől kezdve aztán Nusika is kozmetikushoz, pedikűröshöz, manikűröshöz, fodrászhoz járt hetente akár többször is, s ment a rongyrázás is, a glanc. Gyuri fiúkról megállapították, hogy nem érdemes több pénzt fektetni a taníttatásába, haza is hozták Nyíregyházáról, a középiskolából, s vettek neki egy kocsmát. Egy tizenötezer fős településen jó dolga van a kocsmárosnak, ha az nem Gyuri, hanem a testvére, Annuska, mert Gyurinak az iszákosokkal meggyűlt a baja, egyszerűen utálta őket.
Isten végignézett az óráson, s magában konstatálta, hogy ez sem az ő embere: nem csinált semmi olyat, amiért a Mennyekben szükség lenne rá. Különben is ott semmi szükség sincsen az időre, mert az relatív és van olyan hely, mint éppen a Mennyek Országa, ahol egyszerűen megszűnik.
És Isten elkeseredett. Hogy lesz neki most olyan otthona, amilyet megálmodott magának?
Ekkor látta meg a lányt. Egy fűzfa alatt üldögélt, a zsebéből pogácsaillat áradt, s egy frízbit dobált egy Flop nevű kutyának. Csodával határos módon a lány köszönt neki:
- Szia! Mit keresel te itt, Nagymaroson?
Isten a döbbenettől meg sem tudott nyikkanni, csak még nagyobb levegőt vett, mint, amilyet szokott.
- Azt hiszem, téged - felelte végül.
- De hát, miért? - kérdezte a lány. Nem látod, mennyi dolgom van még? Nem régen jöttem haza Kanadából, dolgozom ezerrel, imádom a párom, gyerekeket szeretnénk, igazi barátaim vannak húsból és vérből, no, meg lélekből, s én vagyok édesanyám egyetlen kincse is. Éppen te nem tudod, hogy már mindenkit elvettél tőle? Észnél vagy te egyáltalán?
- Istennek inába szállt a bátorsága, s csak ezután felelte:
- Tudom. Azt is előre látom, hogy soha nem bocsátja meg nekem senki sem, ha téged elviszlek, de ez lesz a te igazi Wagramod! Ettől leszel különlegesebb, mint bárki más... És dolgoztál már annyit, mint más nyolcvan évesen. A fejedre én teszem a koronát, éppen úgy, mint a Sasfiók című színházi darabban Napóleonéra került.
- Akkor ennyi volt? - kérdezte a lány. Ugye, tudod, hogy elveszed a Krisszel közös gyermekünket is?
Isten nem szólt egy árva szót sem, csak bólintott.
- Szóval, te legalább tudod? Milyen undorító tudsz te lenni!
Isten meg sem hökkent, csak mosolygott. Pontosan tudta, hogy holnaptól a Mennyekben új időszámítás kezdődik, mert egy Angyal száll oda, aki megtervezi a jövő Mennyek Országát, s más nem is érdekelte, hiszen éppen ezért volt Isten.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. január 15.



Riba Ildikó: Téli virág



magányos virág
szirmodba zárt napsugár
emléke dacol
fagyott tested viharral
alázattal hajolva

törékeny szárad
fehéren fagyott csoda
hópelyhek sora
mit betakar nyomtalan
mikor jön az éjszaka


Kép: Pintér András fotója


Kapolyi György: Vallomás



Igen.
Láttam, hogy az öreg hölgy a Marcipán utca, és a Matuska utca sarkán, délelőtt 11 tájban, nagy lendülettel hozzávágta retiküljét egy öregúrhoz, akinek fekete, hosszú kabátja volt, és tiszteletet parancsoló, ősz szakálla. Az áldozat megtántorodott a váratlan támadástól, aztán esernyőjével leverte a hölgy kalapját. Az a fazékszerű építmény nagy kört írva le a levegőben, egy kupac lószaron landolt.
Erre a hölgy egészen kivetkőzött magából, és azt ordította rikácsoló hangján, hogy miért nem rohadsz már meg, te kopott klozetkefe, még a puszta léted tudata is hányingert okoz.
Most tönkre vágtad a kalapomat, csupa szar lett, ezt hord ezentúl te, szarra szart rakni még a kártyában is megengedett.
Így is undorodva szálltak rád a legyek, ezen túl ki is fognak kerülni.
Ezután a nő, kétszer térden rúgta az öreget, aki szó nélkül megingott, és hasra esett. Hirtelen fel sem tudott tápászkodni, mert fájhatott a térde, na meg beakadt szakálla egy járdarepedésbe, és kitépődött belőle egy marék szőr.
Sikerült négykézlábra emelkednie ledegradáló helyzetéből, amikor is az idős dáma nekifutásból seggbe rúgta. Az idős úr ismét hasra esett, és most még a kalapja is elgurult.
Már nagy volt körülöttük a tömeg, sokan röhögtek, és buzdították a küzdőket, olyanokat ordibáltak, hogy rúgd tökön a szivart mama, te meg ne feküdj ott, te hülye lábtörlő.
Az öregúr a buzdítástól vérszemet kapott, és térdeplő helyzetében, esernyőjével vívó mozdulatokat téve, fejbe, majd nyakon vágta ellenfelét, záróakkordként elegánsan hasba döfte.
A Mutter úgy esett hanyatt, mint egy orrszarvú. Karjait széttárva, magas szárú, fűzős cipőit égnek rúgva, olyan volt, mint egy hatalmas svábbogár.
A kurva anyádat, te túlméretezett szarzsák, üvöltözte fekve, három hülye van a földtekén, és mindhárom te vagy. Fogalmad sincs, hogy viselkedik egy úriember, hozzád képest egy lócsiszár is egy főherceg.
A hölgyet a nézők segítették talpra, megértően bólogatva megjegyzése hallatán. Aztán leporolták egymást, az ernyőt otthagyták, mert összetörött.
Lassan elindultak a Matuska utcában, az öregúr kézben vitte a hölgy lószarral összekent kalapját.
Azért szép dolog így együtt megöregedni, mondta egy babakocsit toló fiatalasszony a férjének.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Amiről nem szabad beszélni



Amiről  nem szabad beszélni,
arról hallgatni kell.
Akit nem szabad szeretni,
azt kerülni kell.
Aki nem tud maga menni,
támogatni kell.
Aki egyedül nem képes enni,
azt etetni kell.
Kellene, ha nem lenne
sok közöny az emberben,
Ha nem lenne érzéketlen,
segítene készségesen.
Hála lenne a "köszönöm",
nem pénzben kéne fizetnem.
A kapzsiság eltűnne az életünkből,
segítenénk - akinek kell - szeretetből.
Lehetne szabadon beszélni,
lehetne  szabadon  szeretni
mindenütt és mindenkor,
nem csak épp karácsonykor.,
Menjünk együtt kézen fogva,
egymást szívvel átkarolva,
Béküljünk meg emberek!
Uralkodjék szeretet!
Így várjuk az ünnepeket,
hétköznapot, heteket,.
órákat és  perceket,
nem feledve,hogy a halál
mindnyájunkat eltemet. -
Nem  viszünk
magunkkal semmit:
vétkeinket, érdemünket,
elszámolunk Istenünknek,
megjutalmaz vagy megbüntet.
Újjá születünk vagy megsemmisülünk,
különböző vallások szerint.
Bárkinek van igaza, irányít a szív szava.
Légy nyitott a szépre, jóra,
hallgass szabadító szóra,
ez a szeretet adója


Tomor Gábor: Érzékiség



Kincset érők.                    
Megcsalók                      
és megcsalatók.          
Követelőzők.                    
Érzékeink:
„bűnössé” tevők.


A kép címe: Démon; Kovách Gergő munkája


Varga Árpád: Eszményi



Nézni, nézni, nézni…
Arcodat fürkészni,
minden egyes arczegzugot,
a kontúrt, az áll-hajlatot,
a fülcimpát, a száj szélét,
a szemhéjak melegségét:
a férfi szereti a nőt nézni,
csak nézni, céltalanul.

(Pápa, 2015. év elején)


Riba Ildikó: Sellő



langyos szellőben
sellőlány sziklaszirten
fésüli haját
dúdolja varázsdalát
igézi ki arra jár

ül bódult szívvel
lélekvesztő szédítő
forgása közben
hajós arcán rettenet
festett fehér félelem


Bobbie Carly: Lorelei (Bronzszobor)


Kapolyi Noémi: A titkos völgyben



Néhanap akadt egy-két kíváncsi szempár, aki nem volt rest és felkapaszkodott a hegyoldalban, hogy egészen a lehasadt köves peremig elmerészkedve lenézhessen onnan. Általában nem lehetett látni semmit, mert a völgyet, amit amúgy nem lehetett megközelíteni, rend szerint egészen belepett a köd.
De mégis minden alkalommal félve és kíváncsian lestek le az emberek, várakozással telve hogy hátha, mégis meglátnak valamit. Aztán amikor visszaiszkoltak a falujukba akkor már büszkén hencegtek a leányoknak azzal, hogy milyen bátrak voltak, mert fent jártak a meredély szélénél.
A hegy lábánál fél karéjban terpeszkedő kis faluban békésen éldegélők alkalmanként furcsa visításokra lettek figyelmesek, amelyek a titkos völgy mélyéről törtek elő, máskor meg hörgő, fuldokló hangok hallatszottak, ilyenkor mindenki félt és inkább bárhol, bármit is dolgozott, haza igyekezett, hogy aztán a házaikba húzódva és bezárkózva kivárják, amíg minden elcsendesedik.
Az öregebbek már nem hallottak annyira jól, de a fiataloknak még éles volt a hallásuk, így ha bárki meghallotta a hangokat azonnal szólt a többieknek. Futótűzként terjedt a hír, aztán menekülésszerűen hazarohant és bezárkózott megint mindenki.
Csak a születetten siket libapásztorfiú nem sietett vissza, látta ugyan, hogy integetnek neki, így ő is mosolyogva visszaintegetett aztán terelgette és őrizte tovább a zajos népséget.
Talán ezért is őt bízták meg evvel a munkával, mert őt aztán nem idegesítette a gágogás, sziszegés és a sok rivalizáló visongás, ahogy a gúnárok ijesztgették egymást. 
Szeretett is a mezőn mendegélni velük, itt nem ugratta senki, és mivel jól ismerte a növényeket akkor is tudott találni magának, ha éppen nem adtak neki semmi ennivalót.
Szerette a mezőt és az erdőt, itt érezte igazán otthon magát, önfeledten az lehetett aki, nem kellett megfelelni senkinek sem.
Amikor már alacsonyan járt a nap, visszafelé indult a libasereggel és miután minden állat szépen bement a saját kitárt kapuján, végül a libapásztor fiú is hazagyalogolt.
A kapu tárva volt és az összes jószágot bezárták már, megnyomta a ház ajtaját, de az nem engedett.
Megnyomta még egyszer, de akkor sem bírt bemenni rajta. 
Ököllel verni majd rugdalni kezdte az ajtót, de senki nem jött oda, hogy kinyissa neki. Egészen elkeseredett. Sokszor kitoltak már vele, azt gondolta, ezt megint biztos olyasminek szánták, de fáradtan és éhesen neki nagyon nem tetszett a tréfa.
Tudta, hogy sokszor mutogatták, mennyire nem szabad itt lenni kint, pláne éjszaka, de mivel kiáltani nem tudott, bár szeretett volna, de csak artikulátlan hangok törtek elő a torkából, végül mire leszállt a nyári este, leült a lépcsőre, nekitámasztotta a hátát a vastag fa ajtólapnak, aztán hátrahajtotta a fejét is és csak bámészkodott fölfelé.
Nem haragudott a háziakra, ha nem tud bemenni, hát majd bemegy holnap, aztán majd mutogatnak rá és jól mulatnak rajta, hogy kint aludt a lépcsőn, de érezte, hogy elfáradt és azért jól esett volna enni és inni mielőtt elalszik.
A csillagok szinte sziporkáztak a fekete égbolton, olyan mélységet és nyugalmat árasztott magából a végtelenség, hogy szinte már félálomban üldögélt a lépcsőn.
Meleg és vizes valami nyomakodott az arcába, amikor felriadt egy nagy testű barna kutya állt előtte egészen közel és mindenáron az arcát akarta nyalogatni.
Érezte, hogy megint valami hang hagyhatta el a torkát, mert a kutya füleit hegyezve leült vele szemben és figyelmesen nézte őt.
De hát nem tudott mit csinálni, így aztán felemelte a jobb kezét és a tenyerével megsimogatta az állat pofáját. Az meglengette a farkát és ült vele szemben tovább. A fiú arra gondolt jó lenne inni, ránézett a kutyára, aztán lassan felállt és elindult a kút felé, megállt, visszanézett féloldalasan és megütögette a combját várt kicsit aztán tovább indult. A kutya már pattant is és lépdelt mellette. Húzott vizet, ivott, aztán letette a vödröt, had igyon az is. Jól esett a víz és a járkálás, álmosnak sem érezte már magát. Amikor az állatra nézett, az visszanézett rá és elindult előtte, ő meg ment utána, ha megállt, akkor újra hívó szemmel rátekintett és ment előre lassú, de folyamatos ütemben.
Fent járt a Hold és hatalmas, hideg sárga fénnyel árasztotta el a falut az úttal, amin mentek.
Aztán kiértek a házak közül. Végül az erdő szélénél a kutya megállt, mellé lépett, megnyalta a kézfejét, de rögtön tovább indult ismét hívva őt.
A pásztorfiú arra gondolt, miért is ne menne, talán elveszett ez az állat, talán csak barangolna kicsit, de ő meg végül is ráér, a reggel még nagyon odébb van, a libák mellett meg majd alszik egy kicsit.
Bent a fák között már sötétség honolt, alig látott valamit, de a kutya szorosan mellette lépegetett, az egyik fordulónál a fák közt beszűrődött a fény és hirtelen egészen elképedt azon, mekkora is ez az állat, talán a faluban is ilyen volt, de nem tűnt fel neki, a feje majdnem az ő válláig ért és a bundája hatalmas és sűrű volt. Tetszett neki, de nem tudta megdicsérni, csak nézte aztán megpaskolta az óriás állat nyakát és oldalát, az meg kihúzta magát és csóválta a farkát, majd hátraszegte a fejét és kitátotta a száját egy kicsit.
Egy idő után vak sötét hasadékféléhez értek, olyan szűk volt, hogy akárhogy is igyekezett, nem bírta áttuszkolni magát a kövek között, de följebb derengett egy szélesebb rész, csak annyira csúszott a fala, hogy nem tudott felkapaszkodni rajta, ott ácsorgott a sötétségben, a levegőbe tapogatott, de a kutyát sehol nem találta. Tehetetlenül állt a nyirkos hidegben és nem tudta, hogy mit csináljon. Aztán újra meleg érintés szuszakolta magát a leengedett tenyerébe, és ő nagy örömmel vette, hogy ismét visszajött az állat. Érezte, hogy a kutya nagyon szelíd, nagy és erős. Túlontúl is nagy, vajon miféle állat lehet?- kérdezte magában. Aztán egyszerre csak szorosan maga mellett érezte és a két mellső lábát egészen leengedte, lesunyta a fejét, mintha csak azt mutatta volna, hogy másszon a hátára.
Ez képtelen gondolat- vélekedett a fiú- ez nem ló vagy szamár, meg mi van, ha rám támad, mert nem is ezt akarja. Mégis egy idő után bátortalanul megsimogatta, majd megmarkolta a vastag szőrt és várt, hagyja-e vajon az állat, de mivel az nem mozdult, először ráhasalt, aztán rádőlt egy kissé a nyakára, majd amikor a lábát átlendítette, kiegyenesedve felült a hátára. Ekkor az állat felemelkedett és ő érezte, hogy legalább olyan magasan van, mintha lovon ülne. Félt, hogy le fog esni és ezért ismét rádőlt a nyakára és erősen átölelve megkapaszkodott. A kutya pedig nagyot rugaszkodott a földről, a fiú megdobódott a hátán, de szerencséjére nem esett le, aztán pedig tiszta erejéből kapaszkodnia kellett és ölelni a kutya nyakát, mert az mászni kezdett a szinte majdnem függőleges sziklákon felfelé, olyan könnyedséggel ugrott és lépett egyre feljebb, mintha nem is ezen a Földön járna.
Egyszerre erősebb lett a Holdsütés a kutya megállt, és amikor körülnézett fent álltak a hegy legtetején. Mintha az éji levegőben úsztak volna a semmiben mindketten, csodálatos és félelmetes látvány tárult eléjük, úgy érezte két világ között áll, balra lent lehetett a faluja jobbra pedig tejfehér ködöt világított meg a fény. Aztán a kutya hátra pillantott rá, ő idejében megértette, hogy kapaszkodnia kell, majd váratlanul elrúgta magát a ködös semmi felé. Teljes erejéből kapaszkodott és érezte, hogy magánkívül ordít, csak üvöltött katartikus félelmében, ahogy zuhantak. Majd lépegetni kezdett vele a hátán a félhomályban és semmi nem történt. Leértek úgy, hogy ő észre sem vette.
Lelassította a járását aztán megállt és a fejét bökdöste szuszogva. Ő meg csak akkor eszmélt, hogy mégis élnek. Mikor leereszkedett vele ő leszállt róla, görcsös izmai még nem engedtek fel. Puha füvön álltak, felfelé nézve opálosan haloványkodtak a csillagok.
Körben pedig a nyári éjben, a kevéske fényben is látta a zöldben izzó levelű bokrokat és a fű között furcsán fénylő aprócska mályva és ibolyaszín virágokat.
Ekkor az állat lassan megindult, és amikor egy bokor melletti fához ért, leheveredett, a fiú is lehuppant a puha földre, eztán ő is mellé feküdt, elaludtak mind a ketten.
Ahogy felkelt a Nap, ismeretlen fényben látszódott minden. Egy völgyben volt a kutya mellette hasalt és figyelmes szemeivel őt nézte. A köd odafönt gomolygott most is, alatta pedig úgy tombolt a természet varázslatos színeivel, mint nyári eső után, amikor a borongós és ködös égen át fénylik fel a Nap. Az ágakon színpompás tollú madarak üldögéltek, aztán itt-ott állatokat is látott elsurranni, mintha kíváncsiságukban kandikálnának ki a törzsek közül. Elbűvölve nézett körül, sétálni szeretett volna, ránézett a kísérőjére, már nem csodálkozott azon, hogy akkora volt akár egy ló, az jött vele szelíden. 
Ahogy a fűben lépkedett egyre több jól ismert bogyót látott, bár egy időben ért be az összes, arra gondolt az nem jó, mert ha elfogynak, egy évet várni kell és addig nincs mit enni.
Lehajolt és teleszedegette a markát velük, de mire felegyenesedett és bekapdosta őket újra ott csüngött a növényen az összes. Próbaképpen máshonnan is evett, de oda is visszanőttek újak, ezen elmosolyodott.
A kutyája nem mozdult mellőle, hűségesen nézte minden mozdulatát. 
-De jó itt- tört fel belőle az érthető beszéd. Megdöbbenésében villámgyorsan a szája elé kapta a kezeit és a kutyára nézett. 
-Én, én mondtam- nyögte. Az állat megrázta magát aztán megszólalt:
-Te bizony, te mondtad, majd megszokod, ezen a helyen minden úgy lesz, ahogy elképzeled.
Viszont már igencsak reggel van, ha nem akarnál maradni, akkor most kell visszafutnunk, amikor még nem nyitották ki az ajtót.
A fiú erősen gondolkodóba esett.
-Jó lenne maradni, csak akkor mi lesz otthon? Nem is tudom.
-Nézd- szólt a kutya-gondold át, mi lesz, ha hiányzol onnan?- és okos szemeivel az arcát fürkészte.
A fiú arcán ekkor már átsuhant a felismerés, halkan válaszolt hát:
-Semmi- suttogta- semmi nem lesz.
-De te szeretted őket, igaz? Ezért is csüggedsz? Eddig ott voltál, most változtathatsz, ha szeretnél, ez egy másik élet, és szeretni fogod, azt hiszem-mondta a kutya- viszont változtatni csak neked áll módodban, ha mersz. Ha nem akarod, akkor sincs baj, visszaviszlek és élsz tovább, mintha nem történt volna meg ez az egész.
A fiú körülnézett, aztán nagy levegőt vett:
-Maradnék itt, nem tudok róla semmit. Viszont a jövőről máshol sem tudok semmit. Mondd hát meg te, jó lesz itt nekem?
A kutya közel hajolt az arcához és a szemeibe nézve válaszolt neki:
-Igen, jó lesz itt neked, meglátod, ígérem.
A háziak közül már mindenki felkelt, ettek is.
-Lassan ki kéne nyitni az ólakat!- kiáltott az egyikük- úgy nyissátok ki az ajtót, hogy beeshessen rajta az öcsikénk!- fűzte hozzá nevetve.
Mire a másikuk nagy garral az ajtóhoz lépett és hirtelen mozdulattal kitárta röhögésre készen.
Az élettelen test kődarabként vágódott háttal végig a deszkapallón.


Kapolyi György: Miranda álma



Miranda már gyereknek is furcsa volt. Nem voltak barátai, lehetőleg elkerült minden társas megmozdulást, egyedül szeretett játszani a ház mögötti gazos, fás területen.
Csak Muki, nevű babája érdekelte, kopott volt és lestrapált, de szerette. Muki vele volt egész nap, még aludni is vele aludt. Miranda alacsony növésű, vaskos kislány volt, seszínű haja vállig ért, kék szemének nem volt tekintete. Lehet, ez is riasztotta a többi gyereket, mert akire ránézett, hát annak rossz érzése támadt. Volt szemeiben valami hüllőszerű és közömbös, valami időtlen és hideg.
Ha a körtefa alatt üldögélt Mukival, szemei mintha valahova a végtelen messzeségbe néznének, egy másik világba, amihez mintha  több köze lenne, mint a jelenhez, amiben van.
Ilyenkor úgy tűnt, hogy a baba él. Nem mozdult, de érezhetően történt benne valami, ami megmagyarázhatatlan. A baba kényelmesen heverészett Miranda ölében, szemei ugyanazt nézték, mint a lányka, érezhetően részeseivé lettek valaminek, amit csak ők láttak.
A kislánynak éjszakánként megjelent az álmaiból már ismert hosszú lépcsősor, a gyerekszoba ablakpárkányától indult, és valahol a messzi csillagok között tűnt el.
Ezüstös, kékes fényben ragyogott, és látványa Mirandát csodálattal és boldogsággal töltötte el. Ilyenkor a baba is megelevenedett, odalépkedett az ablakhoz, megbűvölten nézte a ködökből épült csodát, és hívta Mirandát.
A kislány mozdult is volna, de nem tudott. Minél többször jelentkezett a lépcső, annál tömörebbnek és fényesebbnek tűnt. Egy augusztusi csillagfényes, meleg éjszakán történt, hogy Mirandát a baba ébresztette fel. Most, akkora volt, mint ő. Kézenfogta, kisegítette a takaró alól, és megindult vele a tárt ablak felé. A lépcső, az egész ablakot betöltve ezüst fényben ragyogott. Felléptek a székre, és kiléptek a párkányra. Mirandát ellenállhatatlanul hívogatta az égi lajtorja.
A babával kézen fogva felléptek az első grádicsra, érezte súlytalanná válik, és megindultak felfelé.
Egyre zsugorodott alattuk a táj, valószínűtlen játékvilággá törpült a minden, átélte a testetlen lebegés bódító szabadságát.
 Az éjszakai ég vette őket körül, meg a fényes csillagok.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Orvosi kísérletek



Olvasol a gondolataimban,
kitalálod, hogy agyamban mi van,
látod szememben a hazugságot,
fülembe kiáltod igazságod.

Nyitott könyv vagyok számodra,
pszichológiai munka.
Orvosi hozzáértéssel
játszol velem - macska az egérrel.
Kísérleti nyulad vagyok,
tiltakozni - jaj - nem tudok.

Állatkísérletek haszna
új gyógyszerek nagy kamatra.
Megmentenek embereket,
de csak, akiket érdemes.
Öregeket nem gyógyítják,
szerveiket sem fogadják,
állat helyett alkalmasak,
kísérleti alanyoknak.

Donor sajnos nem lehetek,
minden fontos szervem beteg.
Rossz emléket nem feledek,
ami jó volt, a szeretet.
Amíg tartott, boldog voltam,
most, hogy elmúlt, kivonultam
társas kapcsolataimból,
száműzlek téged is agyamból.
Ne kísérletezz velem tovább,
fedje a múltamat homály.


Tomor Gábor: Eldöntetlen



Szópárbaj felhevülten:
Átéltem, mit te még nem!
De én többet
a fele idődben!
Értetlen győzködnek                                  
e szuverén szegények.


A kép címe: Magyar történelem V., Tulipán László munkája  

Markovic Radmila: Radnai István: Jégbefagyott fény című verseskötete kapcsán



Budapesten, 2016-ban jelent meg a kötet a Hungarovox Kiadónál. Úgy érzem, mindannyian ismerjük őt, mégis Gyimesi László szavaiból idézek. „ Radnai István konok kitartással építi egyre távlatosabb, egyre izgalmasabb életművét  - újabb verseiben az őszikék hangulatát igencsak felvérzik az új és újabb tavaszok ígéretes üzenetei[……]összetéveszthetetlen, bejárható lírai világot teremt, a gyönyörök, fájdalmak egyszerre égi és földi vadaskertjét.”
   A verseskötet öt ciklust foglal magába. Az első ciklus: ÁLMATLAN PRÓFÉTA címet kapta. Ebből a részből kiemelném a SZENVTELEN  KÉRDEZŐ A TEMETŐBEN címűt, amelynek  már a címe utal a vers vezérfonalára. Kérdések hada, amik látszólag spontánul, látszólag ösztönösen törnek elő, pedig megfontolt sorrendben következnek egymás után, és ezekre nem vár választ a költő, mert az olvasó érti, tudja mi a válasz, hiszen önmagáért beszél. Radnai jól ismeri Ady Endre hitvallását, lázadó természetét, az elmaradottság elleni küzdelmét, a kizsákmányolást elitélőjét, a szegények sorsát fájlalót. Ebben a versben találkozik és egybeforr két hasonló lelkületű, gondolkodású és érző lírai lélek.  Már az első versszak kérdései komoly ország-problémákkal kezdődnek. Társadalmi változás, az ország megcsonkítása a világháború után, majd folytatja, kifejti az országhatárokon kívül maradtakra gondolva a lelki bánatát, felidézve az egykori országot, Ady Az értől az óceánig című versével is erre utalva. A harmadik versszakban a szociális probléma kerül előtérbe, mint a nép kihasználása, elszegényedettsége, amit nem csak a megszállók idéztek elő, hanem folytatódik az új, modern kizsákmányolókkal, a bankárokkal, így fokozódik a helyzet súlyossága. Igaz, Radnai a költő, tudatunk mélyén megindítja a reménységet új időknek Radnais dalaival. A negyedik versszak költői kérdése után jönnek a realitással megírt feleletek. Adyra utalással önmaga érzelmeit, állásfoglalását, reagálásait, és azon keresztül országa népének válaszát is megkapjuk a versben a költőtől.  A vers csattanója a legfájdalmasabb kérdés: lehet-e változtatni valamin, akár óriási veszteség árán is.    Ennek a ciklusnak utolsó verse a KARBOLSZAG. Igazából mély hatást gyakorolt rám, ugyanis líraiságával elbűvöli az embert.  Az első két sor, az utolsó két sorral átöleli a verset. Azzal kezdődik és fejeződik be a költői üzenet, hogy semmi sem örökös, az idő foga megteszi a magáét. A közbevett rész az élet
1
szép oldaláról zeng, megjelenik az érzékiség kialakulása „tétova ajkak”  összeolvadása, olyan, mint a szerelem első illata, aminek rózsabimbó és a kinyílt, pompázó rózsa a szimbóluma. Ez úgy érzem a szerelem kialakulásának első lépcsőfoka. Fokozással fejezi ki a vágyakozást: kábítva, részegen és sietősen, az ifjúi hévre utal. A testi szerelem el nem múló étvágya költői hasonlattal jut kifejezésre „mint diák, akit nem bánt a lecke, már el is múlt, mielőtt beteljesedne”. Az utolsó két sor előtti versszakban a „szerelem apálya” jelenti a szerelem elmúlását, de a befejező részben búcsúcsókkal jelenik meg az emlékezés, nem siránkozással, ami még szebbé teszi a vers hangulatát, hiszen az átélt élvezetek szépsége utolsó búcsúcsókkal zárul le. HA A HOLDNAK UDVAROLNÉK részben rövid, pár soros versek adják vissza a költői érzelemvilágot.  A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD című alkotása vallomás a szeretett lénynek szebbnél szebb költői eszközökkel kifejezve. Három versszak egybeforr, mégis jellegzetesen egyéni és elragadó. A vezérfonal, a szerelem, ami az első versszakkal megindul, az imádott kedveshez szól, nyomatékosan kifejezve, ő a mindenek feletti, és ezt természeti jelenséggel nyomatékosítja. A második versszakban jön a vallomás, a határozottság: minden körülmények között egész életében csak az az egyetlen kaphatja meg a szerelmét. Itt is megjelenik az 
elmúlás, amelyben felcsillan nagy hittel a bizalom. Időnek múltával sem felejti el őt a kedvese, mert  ha már nem lesz e földi létben, akkor is várja, hiszen „legalább tudod majd merre s hol találsz”.
Az  ÉLETJELENSÉG verse önmagáért beszél. 
„a szívereiben szerelem vére
mintha te dobognál kopogtatnál
lassú álombeli sóhajaid ringatnak
zene amire elalszom
a vágy amire ébredek”   
Kihez, kiről szólnak ezek a versek? A HÍVOGATÓ SZÉP ÜZENET-nél világosan kimondja kedvese nevét.     
MINT TÖRÖTT ÁBRÁT ciklus következik.
TÁJKÉP  FEJJEL LEFELÉ versének három versszakát két sorral zárja le a költő. Kemény vers természeti képbe burkolva. Metaforával indít „ferde szájú 
2
szél”, ami szinesztéziába megy át „víg futára a télnek”. Költői jelzőkkel képet fest a szerző: szúrós, zabolátlan, kegyetlen, és a hasonlataiban is a tél borzalmait tárja föl.   A következő versszak a tél hozta szociális problémákra utal, nincs semmi idillikus a téli képben, hiszen megjelennek a hajléktalanok, a szegénység sorstalansága: a fagyhalál. A harmadik versszak ellentétre épül. A gazdagok élik világukat, de a tél kegyetlenségének eredménye a „néptelen vidék”, amivel még inkább kiemeli a problémákat.  Az utolsó két sora felkiáltás, ahol nem kér, követeli azt, amit elvettek az országtól. A cél: élni úgy, mint azelőtt. Szerintem a II. Világháború előtti életre  utal. 
ÁPOLNI AKAR 
Az INFARKTUS A NYÍLT KAPU ELŐTT című komoly hangulatú versben a kemény sors következményét, az infarktust, az azzal járó gondolati-érzelmi fonalat énekeli meg Radnai István. Küzdelem, kérelem, az élni akarás, mind jelen van, de az élet olyanná válik, mintha az ember feje fölött állandóan ott lebegne a rém, amely kíséri minden léptét. A szív testi fájdalma hozza a kérdést 
meddig  „járok még a sírok közt, vagy elfekszem alant”.  
TALÁN LÚGKÖVET KELLENE INNI című verse az idős korra jellemző életet híven tükrözi vissza.  Nem sajnáltatja, és nem sajnálja önmagát, sem az öregséggel küzdőket, inkább „játékosan kezdi” az öregséggel járó, bajok indítását, a betegséggel való ébredést, majd a második versszakban a tehetetlenséggel való küzdelem kerül előtérbe, és nem segíthet senki sem „se jézus, se isten”. Ezek után fanyar humorral megjelenik ismét a játszom szó. A se éjjelem, se nappalom megérteti mindenkivel: mit is él át egy idős beteg ember. Szóképekkel utal a tehetetlenségre.
UTOLSÓ ÜNNEP ciklusban
A HETVENÖTÖDIK ŐSZ költeményben egy egész élet, egy egész korrajz szívszaggató fájdalma, a Sors ars poeticája kiált az égig. Valójában elbeszélő költeményről van szó. A kisgyermek vidám játszótér helyett a sziréna hangjára az óvóhelyre rohan az anyjával, a nagyapját a szeme láttára lövik agyon. Micsoda lelki traumát olvasunk egy kisgyermek életéhez fűződve… Menekülés, a háború vége, romokban áll minden kint és bent a lélek mélyén.   A háború utáni elnyomatásról két versszak is elég ahhoz, hogy világosan A háború utáni elnyomatásról két versszak is elég ahhoz, hogy világosan érzékelhetjük a megsemmisíteni akarást, ami nem járt sikerrel. Mindezek után jön az élet rendje, módja. Az ifjúság szívében az életkedv, és „a valami volt a levegőben” a változás előjelére utal, ami reményt sugall a szívbe, s az észbe. A változás, ami elkerülhetetlen is egyben minden szinten. Ezzel a pár sorral ízelítőt adtam a verseskötet értékének, egy élettapasztalattal és írói-költői tehetséggel rendelkező költő nemrégen megjelent verseskötetéből. Aki a könyvet a kezébe veszi, megtapasztalhatja, mennyire voltam szűkszavúan szerény a bemutatásban.

Dr. Radmila Marković