Néhanap akadt egy-két kíváncsi szempár, aki nem volt rest és felkapaszkodott a hegyoldalban, hogy egészen a lehasadt köves peremig elmerészkedve lenézhessen onnan. Általában nem lehetett látni semmit, mert a völgyet, amit amúgy nem lehetett megközelíteni, rend szerint egészen belepett a köd.
De mégis minden alkalommal félve és kíváncsian lestek le az emberek, várakozással telve hogy hátha, mégis meglátnak valamit. Aztán amikor visszaiszkoltak a falujukba akkor már büszkén hencegtek a leányoknak azzal, hogy milyen bátrak voltak, mert fent jártak a meredély szélénél.
A hegy lábánál fél karéjban terpeszkedő kis faluban békésen éldegélők alkalmanként furcsa visításokra lettek figyelmesek, amelyek a titkos völgy mélyéről törtek elő, máskor meg hörgő, fuldokló hangok hallatszottak, ilyenkor mindenki félt és inkább bárhol, bármit is dolgozott, haza igyekezett, hogy aztán a házaikba húzódva és bezárkózva kivárják, amíg minden elcsendesedik.
Az öregebbek már nem hallottak annyira jól, de a fiataloknak még éles volt a hallásuk, így ha bárki meghallotta a hangokat azonnal szólt a többieknek. Futótűzként terjedt a hír, aztán menekülésszerűen hazarohant és bezárkózott megint mindenki.
Csak a születetten siket libapásztorfiú nem sietett vissza, látta ugyan, hogy integetnek neki, így ő is mosolyogva visszaintegetett aztán terelgette és őrizte tovább a zajos népséget.
Talán ezért is őt bízták meg evvel a munkával, mert őt aztán nem idegesítette a gágogás, sziszegés és a sok rivalizáló visongás, ahogy a gúnárok ijesztgették egymást.
Szeretett is a mezőn mendegélni velük, itt nem ugratta senki, és mivel jól ismerte a növényeket akkor is tudott találni magának, ha éppen nem adtak neki semmi ennivalót.
Szerette a mezőt és az erdőt, itt érezte igazán otthon magát, önfeledten az lehetett aki, nem kellett megfelelni senkinek sem.
Amikor már alacsonyan járt a nap, visszafelé indult a libasereggel és miután minden állat szépen bement a saját kitárt kapuján, végül a libapásztor fiú is hazagyalogolt.
A kapu tárva volt és az összes jószágot bezárták már, megnyomta a ház ajtaját, de az nem engedett.
Megnyomta még egyszer, de akkor sem bírt bemenni rajta.
Ököllel verni majd rugdalni kezdte az ajtót, de senki nem jött oda, hogy kinyissa neki. Egészen elkeseredett. Sokszor kitoltak már vele, azt gondolta, ezt megint biztos olyasminek szánták, de fáradtan és éhesen neki nagyon nem tetszett a tréfa.
Tudta, hogy sokszor mutogatták, mennyire nem szabad itt lenni kint, pláne éjszaka, de mivel kiáltani nem tudott, bár szeretett volna, de csak artikulátlan hangok törtek elő a torkából, végül mire leszállt a nyári este, leült a lépcsőre, nekitámasztotta a hátát a vastag fa ajtólapnak, aztán hátrahajtotta a fejét is és csak bámészkodott fölfelé.
Nem haragudott a háziakra, ha nem tud bemenni, hát majd bemegy holnap, aztán majd mutogatnak rá és jól mulatnak rajta, hogy kint aludt a lépcsőn, de érezte, hogy elfáradt és azért jól esett volna enni és inni mielőtt elalszik.
A csillagok szinte sziporkáztak a fekete égbolton, olyan mélységet és nyugalmat árasztott magából a végtelenség, hogy szinte már félálomban üldögélt a lépcsőn.
Meleg és vizes valami nyomakodott az arcába, amikor felriadt egy nagy testű barna kutya állt előtte egészen közel és mindenáron az arcát akarta nyalogatni.
Érezte, hogy megint valami hang hagyhatta el a torkát, mert a kutya füleit hegyezve leült vele szemben és figyelmesen nézte őt.
De hát nem tudott mit csinálni, így aztán felemelte a jobb kezét és a tenyerével megsimogatta az állat pofáját. Az meglengette a farkát és ült vele szemben tovább. A fiú arra gondolt jó lenne inni, ránézett a kutyára, aztán lassan felállt és elindult a kút felé, megállt, visszanézett féloldalasan és megütögette a combját várt kicsit aztán tovább indult. A kutya már pattant is és lépdelt mellette. Húzott vizet, ivott, aztán letette a vödröt, had igyon az is. Jól esett a víz és a járkálás, álmosnak sem érezte már magát. Amikor az állatra nézett, az visszanézett rá és elindult előtte, ő meg ment utána, ha megállt, akkor újra hívó szemmel rátekintett és ment előre lassú, de folyamatos ütemben.
Fent járt a Hold és hatalmas, hideg sárga fénnyel árasztotta el a falut az úttal, amin mentek.
Aztán kiértek a házak közül. Végül az erdő szélénél a kutya megállt, mellé lépett, megnyalta a kézfejét, de rögtön tovább indult ismét hívva őt.
A pásztorfiú arra gondolt, miért is ne menne, talán elveszett ez az állat, talán csak barangolna kicsit, de ő meg végül is ráér, a reggel még nagyon odébb van, a libák mellett meg majd alszik egy kicsit.
Bent a fák között már sötétség honolt, alig látott valamit, de a kutya szorosan mellette lépegetett, az egyik fordulónál a fák közt beszűrődött a fény és hirtelen egészen elképedt azon, mekkora is ez az állat, talán a faluban is ilyen volt, de nem tűnt fel neki, a feje majdnem az ő válláig ért és a bundája hatalmas és sűrű volt. Tetszett neki, de nem tudta megdicsérni, csak nézte aztán megpaskolta az óriás állat nyakát és oldalát, az meg kihúzta magát és csóválta a farkát, majd hátraszegte a fejét és kitátotta a száját egy kicsit.
Egy idő után vak sötét hasadékféléhez értek, olyan szűk volt, hogy akárhogy is igyekezett, nem bírta áttuszkolni magát a kövek között, de följebb derengett egy szélesebb rész, csak annyira csúszott a fala, hogy nem tudott felkapaszkodni rajta, ott ácsorgott a sötétségben, a levegőbe tapogatott, de a kutyát sehol nem találta. Tehetetlenül állt a nyirkos hidegben és nem tudta, hogy mit csináljon. Aztán újra meleg érintés szuszakolta magát a leengedett tenyerébe, és ő nagy örömmel vette, hogy ismét visszajött az állat. Érezte, hogy a kutya nagyon szelíd, nagy és erős. Túlontúl is nagy, vajon miféle állat lehet?- kérdezte magában. Aztán egyszerre csak szorosan maga mellett érezte és a két mellső lábát egészen leengedte, lesunyta a fejét, mintha csak azt mutatta volna, hogy másszon a hátára.
Ez képtelen gondolat- vélekedett a fiú- ez nem ló vagy szamár, meg mi van, ha rám támad, mert nem is ezt akarja. Mégis egy idő után bátortalanul megsimogatta, majd megmarkolta a vastag szőrt és várt, hagyja-e vajon az állat, de mivel az nem mozdult, először ráhasalt, aztán rádőlt egy kissé a nyakára, majd amikor a lábát átlendítette, kiegyenesedve felült a hátára. Ekkor az állat felemelkedett és ő érezte, hogy legalább olyan magasan van, mintha lovon ülne. Félt, hogy le fog esni és ezért ismét rádőlt a nyakára és erősen átölelve megkapaszkodott. A kutya pedig nagyot rugaszkodott a földről, a fiú megdobódott a hátán, de szerencséjére nem esett le, aztán pedig tiszta erejéből kapaszkodnia kellett és ölelni a kutya nyakát, mert az mászni kezdett a szinte majdnem függőleges sziklákon felfelé, olyan könnyedséggel ugrott és lépett egyre feljebb, mintha nem is ezen a Földön járna.
Egyszerre erősebb lett a Holdsütés a kutya megállt, és amikor körülnézett fent álltak a hegy legtetején. Mintha az éji levegőben úsztak volna a semmiben mindketten, csodálatos és félelmetes látvány tárult eléjük, úgy érezte két világ között áll, balra lent lehetett a faluja jobbra pedig tejfehér ködöt világított meg a fény. Aztán a kutya hátra pillantott rá, ő idejében megértette, hogy kapaszkodnia kell, majd váratlanul elrúgta magát a ködös semmi felé. Teljes erejéből kapaszkodott és érezte, hogy magánkívül ordít, csak üvöltött katartikus félelmében, ahogy zuhantak. Majd lépegetni kezdett vele a hátán a félhomályban és semmi nem történt. Leértek úgy, hogy ő észre sem vette.
Lelassította a járását aztán megállt és a fejét bökdöste szuszogva. Ő meg csak akkor eszmélt, hogy mégis élnek. Mikor leereszkedett vele ő leszállt róla, görcsös izmai még nem engedtek fel. Puha füvön álltak, felfelé nézve opálosan haloványkodtak a csillagok.
Körben pedig a nyári éjben, a kevéske fényben is látta a zöldben izzó levelű bokrokat és a fű között furcsán fénylő aprócska mályva és ibolyaszín virágokat.
Ekkor az állat lassan megindult, és amikor egy bokor melletti fához ért, leheveredett, a fiú is lehuppant a puha földre, eztán ő is mellé feküdt, elaludtak mind a ketten.
Ahogy felkelt a Nap, ismeretlen fényben látszódott minden. Egy völgyben volt a kutya mellette hasalt és figyelmes szemeivel őt nézte. A köd odafönt gomolygott most is, alatta pedig úgy tombolt a természet varázslatos színeivel, mint nyári eső után, amikor a borongós és ködös égen át fénylik fel a Nap. Az ágakon színpompás tollú madarak üldögéltek, aztán itt-ott állatokat is látott elsurranni, mintha kíváncsiságukban kandikálnának ki a törzsek közül. Elbűvölve nézett körül, sétálni szeretett volna, ránézett a kísérőjére, már nem csodálkozott azon, hogy akkora volt akár egy ló, az jött vele szelíden.
Ahogy a fűben lépkedett egyre több jól ismert bogyót látott, bár egy időben ért be az összes, arra gondolt az nem jó, mert ha elfogynak, egy évet várni kell és addig nincs mit enni.
Lehajolt és teleszedegette a markát velük, de mire felegyenesedett és bekapdosta őket újra ott csüngött a növényen az összes. Próbaképpen máshonnan is evett, de oda is visszanőttek újak, ezen elmosolyodott.
A kutyája nem mozdult mellőle, hűségesen nézte minden mozdulatát.
-De jó itt- tört fel belőle az érthető beszéd. Megdöbbenésében villámgyorsan a szája elé kapta a kezeit és a kutyára nézett.
-Én, én mondtam- nyögte. Az állat megrázta magát aztán megszólalt:
-Te bizony, te mondtad, majd megszokod, ezen a helyen minden úgy lesz, ahogy elképzeled.
Viszont már igencsak reggel van, ha nem akarnál maradni, akkor most kell visszafutnunk, amikor még nem nyitották ki az ajtót.
A fiú erősen gondolkodóba esett.
-Jó lenne maradni, csak akkor mi lesz otthon? Nem is tudom.
-Nézd- szólt a kutya-gondold át, mi lesz, ha hiányzol onnan?- és okos szemeivel az arcát fürkészte.
A fiú arcán ekkor már átsuhant a felismerés, halkan válaszolt hát:
-Semmi- suttogta- semmi nem lesz.
-De te szeretted őket, igaz? Ezért is csüggedsz? Eddig ott voltál, most változtathatsz, ha szeretnél, ez egy másik élet, és szeretni fogod, azt hiszem-mondta a kutya- viszont változtatni csak neked áll módodban, ha mersz. Ha nem akarod, akkor sincs baj, visszaviszlek és élsz tovább, mintha nem történt volna meg ez az egész.
A fiú körülnézett, aztán nagy levegőt vett:
-Maradnék itt, nem tudok róla semmit. Viszont a jövőről máshol sem tudok semmit. Mondd hát meg te, jó lesz itt nekem?
A kutya közel hajolt az arcához és a szemeibe nézve válaszolt neki:
-Igen, jó lesz itt neked, meglátod, ígérem.
A háziak közül már mindenki felkelt, ettek is.
-Lassan ki kéne nyitni az ólakat!- kiáltott az egyikük- úgy nyissátok ki az ajtót, hogy beeshessen rajta az öcsikénk!- fűzte hozzá nevetve.
Mire a másikuk nagy garral az ajtóhoz lépett és hirtelen mozdulattal kitárta röhögésre készen.
Az élettelen test kődarabként vágódott háttal végig a deszkapallón.
