Megnyílt a tárlat és őszinte megnyugvással vette tudomásul, hogy csapatostul jönnek a látogatók és az egyetem leendő művész hallgatói, többen, hosszasan elmélyültek egy-egy festménye előtt ácsorogva.
Hat az emberekre- merengett- valami kis érzés mégiscsak átszivárgott- állapította meg magában ilyenkor.
Mindig nagy méretben dolgozott, úgy érezte csak így tud átadni valamit abból, ami az erdő lelke.
A fák közt megbúvó sötétség a tisztások felett lebegő ködökkel, amelyek mindenféle színekben pompáztak miközben egy pillanatra sem takartak el semmit a növények látványából.
Páran rendszeresen elbeszélgettek, hogy vajon mit akart átadni a művész ezekkel a színekkel.
Egy fiú vastag szemüveggel az orrán szinte naponta, zárás előtt fél órával bejött, majd megállt mindig ugyanannál a képnél és nézegette, látszott rajta hogy gondolkodik valamin, talán kérdezni is akarna, csak nem tudja hogyan.
Egy este végül úgy döntött, megkérdi most már a srácot, mi foglalkoztatja, mit lát, ami gondolkodásra készteti.
Odalépett mellé és megszólította.
-Látom, gyakran megnézed és elidőzöl ennél a képemnél, mondd, mit látsz benne? Mi jut eszedbe, amikor ennyit nézed?
A fiú eléggé zavarban érezhette magát, végül a jobb kézfejével, egy suta mozdulattal feljebb tolta orrán a szemüvegét.
-Nem látok igazán jól, alaposan meg akartam nézni, felemelő az egész, de olyan valószerűtlen, csodálom a képzeletét, hogy így meg tudta festeni.
-Hát, igen- válaszolt- van egy hangulata, kétségtelen. Elképzelni pedig, igazából nem kellett. Elhinnéd, ha azt mondanám neked, ez a valóság?
-Nem baj, ha nem?- kérdezett vissza a fiú.
-Nem, dehogy- evvel le is zárta részéről a beszélgetést és odébb sétált.
-Uram?-kérdezte felé fordulva a fiú-, hogy értette azt az előbb, hogy valóság?
-A szó szoros értelmében, de ezt úgysem tudnám röviden elmagyarázni.
-Én ráérnék- szólalt meg.
-Nem kell haza sietned? És a haverjaid, nem találkozol velük?
-Ma nem- szögezte le a fiú- amúgy meg nincsenek.
-Az iskolatársak közül mindig akadnak páran-legyintett a művész.
-Ja, de nekem nem, tudja?- és mutatóujjával az arca felé bökött- szemüveg meg minden.
-Aha. Akkor viszont zárás után itt leülhetünk kicsit még beszélgetni, ha van kedved és elmesélem.
A fiú biccentett. A művész az üvegajtón megfordította a táblácskát aztán a terem közepén álló két fotel és egy kis asztal felé intett- oda foglalj helyet- mondta, majd megjelent két pohár narancslével és ő maga is leült.
-Készen állsz?-tette fel a kérdést.
A fiú figyelmesen felé emelte a tekintetét.
Ő pedig mesélni kezdett.
A kisváros kényelmesen elhelyezkedett a hegyek lábainak lankáin, biztonságosan meghúzódott a viharok elől és akármerre indulhatott az, aki sétálni vágyott, mindenütt egész hamar az erdő fogadta.
De a fiatalok unták már a helyi erdőket, nem számított divatos dolognak a városka közelében kirándulni, ha indultak is túrák, azok más területek hegyeit és erdőit vették célba.
Csak alig páran maradtak ilyenkor otthon, főként azok a fiatalok, akik kiríttak az osztályból és nem akadtak barátaik.
Nehéz is volt beilleszkedni, jó ruhák, kellemes megjelenés, jó beszédkészség és még rengeteg más is kellett hozzá, ha valakinek egyik-másik ezekből hiányzott, még nem lógott ki a sorból, de semmi esetre sem lehetett a menők közt, aztán ha több dolognak híja volt, akkor nem tartozott sehová és örülhetett, ha annyival megúszta, hogy csak nem törődtek vele.
Ő is pont ilyen fiú volt. Nem állt szóba senkivel, ezért egy idő után nem is ugratták, gúnyolódtak vele, hanem inkább levegőnek nézték. Így aztán szinte egész nap mindenfélén morfondírozott, elképzelt dolgokat aztán elfantáziált rajtuk, megvolt a saját külön kis világa, ahol nem számított, hogy hétköznapi holmikban van és vastag a szemüveglencséje.
Megérkezett a tavasz és rajta kívül az egész csoport elutazott, az iskola kongott az ürességtől a családból mindenki dolgozott, neki pedig nem volt semmi különösebb dolga.
Egy darabig unatkozott, aztán eszébe jutott, hogy attól, hogy ő nem ment el velük, még elmehet kirándulni itt a környéken.
Egészen felvillanyozódott az ötlettől, ha jól belegondolt, kis kora óta nem járt a környező hegyekben. Elővette a gardróbból a hátizsákját és alaposan összeszedte a bele valókat. Több lámpa, elemek, tűzgyújtó eszközök, élelem, meleg holmik, kulacs és rengeteg más fontos apróság belekerült. Átgondolta az eshetőségeket, hogy ha úgy alakulna, még egy éjszakát el is tudjon odakint tölteni.
Végül fogott egy papírlapot és nagy betűkkel ráírta „ TÚRÁZNI INDULTAM, MAX. KÉT- HÁROM NAPRA, DE AZ IS LEHET, HOGY ESTÉRE MEGJÖVÖK”
Aztán kilépett az ajtón, bezárta a lakást és határozott lépésekkel elindult az utcájuk vége felé.
Alig pár háznyira volt az utolsó mellékutca, zsákutcajelzéssel a sarkán, mert a vége nem vezetett sehová, elvékonyodott, aztán egészen keskeny ösvénnyé lett és végül bekanyargott a fák közé.
Úgy érezte, szerencsére egyáltalán nem nehéz a túra hátizsákja, pedig otthon alig bírta bekötni a tetejét, megtapintotta a kabátjának a belső zsebe felett az anyagot, és nyugtázta, hogy most is ott lapul a pót- szemüvege, aztán rálépett a földes utacskára és máris az erdőben járt.
A magas törzsek közé besütött a tavaszi Nap, de tudta, hogy csak addig kellemes az idő, amíg rásüt a fény, ha majd alkonyodik, újra zord lesz a levegő, hiszen csak április van- gondolta.
Úgy ismerte az egész hegyoldalt, mint a tenyerét, hiszen rengeteget bóklászott erre kis korában.
De a gerincen túl mégsem járt, ezért most azt célozta meg.
Aztán az ösvény a talpa alatt hirtelen igen meredekre váltott.
Itt már igencsak kapaszkodnia kellett és a hátizsákját is nehezebbnek érezte. Aztán mire sikerült a meredély pereméig felérnie, egészen elkeveredett a meredek ösvényről, mert valószínű hol ebbe, hol abba a kiálló ágba vagy gyökérbe fogódzkodott meg, és ezek szépen elterelték másfelé.
Itt már sűrű volt az erdő a fák törzsei itt-ott egymásba nőttek, és hogy még nehezebb legyen a haladás a törzsek közé egészen beékelődtek a bokrok. Lombok még alig voltak a tavasz miatt, de a gallyak így is sok helyütt áthatolhatatlanná tették a továbbjutást. Látta, hogy magas helyen jár, de a bozótból nem tudott tájékozódni, meg, ha tudott volna, akkor sem látott volna messzire jól, hiába volt rajta az erős szemüveg, a lencse közepénél élesen látott, ugyan de a széli részek felé már nem igazán.
A Nap egészen lefelé tartott és a földön már nőtt a homály és a hideg.
Végül úgy döntött leteszi a zsákját, alaposan felöltözik, és hogy ne kelljen a zsákkal a hátán minduntalan átverekednie magát a bokrok között, inkább a pántokat a markában tartva cipeli tovább. Szeretett volna valami táborozásra alkalmas helyet találni. Ekkor finoman fújni kezdett a szél így az esti hideget még jobban érezni lehetett, hamar be kellett látnia, hogy akkor is ráköszönt nemsokára az éj, ha nem tudott alvóhelyet készíteni magának.
Egy fa széles, egymásba nőtt törzseinek védelmében aztán letelepedett és kipakolta a holmiját, ami megóvta a talaj hidegétől és be is tudta bugyolálni magát vele, evett pár falatot és ivott, közben érezte, mennyire elfáradt, hiszen egész napos túrán nem is emlékezett már mikor vett részt utoljára.
Aztán, szinte ahogy elpakolt ráköszöntött a vak sötét. A sapkáját egészen a fejére húzta, elől a homlokán a szemüvegének a keretéig aztán a hátát nekivetette a törzsnek. Kemény volt, de a sötétben biztos támpontnak érezte. Sosem volt félős, de most mégsem érezte jól magát. A szélben a kopasz ágkoronák suhogtak, néha két törzs közt felfüttyögött a szél, itt is ott is apró gallyak reccsentek meg, mintha valami megtaposná őket.
Nem akart félni, de amikor már a feje mellett roppant el egy ág, feltolult benne az ijedtség. Mozdulatlanul a törzsnek támaszkodva ült és igyekezett teljesen összehúzni a nyakánál belülről a takarót. Aztán úgy döntött, úgy sem lát itt semmit, nem tud mit csinálni, így inkább visszavonul a saját fantázia birodalmába.
Becsukta a szemeit és erősen a nyári lombokra gondolt, valami dal zengett, hanyatt fekhetett, mert a fénypászmáktól átjárt lombokat alulról látta és egészen beterítették a látóterét, olyan gyönyörű volt, a sárgák és az üde zöldek magasan fent játszottak a feje felett, nem létezett semmi más.
-Én vagyok, na!-vékonyka hang ütötte meg a fülét.
Akármerre nézett a lombok mindenütt.
-Hé, mikor nézel már ide?!-szólt ismét a durcás hangocska- meg is tudok ám sértődni!-csattant fel hirtelen.
Kihunyt a fény, a lombok a sötétségbe vesztek. Kinyitotta a szemeit, de csak a sötétet látta.
-Itt, itt, a lábad elé nézz, na?-hallotta.
Letekintett maga elé.
-Sötét van-szólalt, meg- így nem látlak.
Kis rózsaszínes fény villant pont előtte.
-És most?
-Most láttalak egy pillanatra, milyen szép volt ez a szín, hogy csináltad?- kérdezte a kis lényt.
-Hát így- hangzott a felelet- és ismét felfénylett a szín.
Ködös rózsaszínű párában állt egy kis alak, igen görbe két lába és pupuc teste felett kicsi golyó fej csücsült az arcának közepén egy orr egy száj és mindösszesen egyetlen szem árválkodott.
-Na, látom jól megnéztél, mi van? Nem láttál még ilyet, mi?! -rivallt rá- aztán te sem vagy szép, hallod- és idegesen toppantott meztelen talpával a téli avar maradékán.
-Nem, nem vagyok szép- válaszolt neki a fiú.
A manó figyelmesen nézett rá.
-De szépek a gondolataid- szólalt meg hirtelen békés hangon- láttam mit képzeltél amikor ijesztegetni akartalak- ez embertől igen ritka- állapította meg.
-Milyen érdekes- tűnődött hangosan a fiú- hogy te láttad, egyébként mit csinálsz itt?
-Igazából semmit, csak jártam egyet, most már visszamegyek a fennsíkra.
-Az meg hol van?
-Ahonnan te jössz, ott ködös hegyoldalnak gondoljátok, de valójában ott van egy fennsík is, az Álmok síkja, teli van köddel, nem jár arra senki.
-Biztos nem lehet nekünk megközelíteni- tűnődött a fiú.
A manó hosszabban méricskélte mielőtt megszólalt.
-Most aludj, nem bánt itt semmi téged, holnap meg hajnalban érted jövök és elkísérlek oda.
Gyönyörű lesz, meglátod-mondta, aztán megfordult és beleveszett a sötétségbe.
Hajnalban a párák mélyen megültek a bokrok alján, amikor ismét hallotta a kis hangot.
-Gyere! Jaj, lomha vagy!- zsörtölődött a manó.
-Jól van, most ébredtem, várj kicsit és indulhatunk.
Miközben a nedves takarót a zsákjába nyomkodta, érdeklődve szólt a manóhoz:
-Te nem fázol? Alig van rajtad valami.
-Nem- és végignézett magán egy szemével- mindig ez van rajtam- válaszolta.
Amikor talpra kecmergett és felvette a hátizsákját kő nehéznek érezte.
-Hát igen- motyogta- ez van, ha az ember soha nem megy sehová.
A manó hihetetlen gyorsasággal indult meg a fák között, míg ő minduntalan felakadt valamiben, vagy a zsák madzagja tekeredett fel egy ágra, vagy a szemüvegét akarta leverni róla valami.
Míg a manó visszanézett, és odakiabált:
-Ez így nem lesz jó! Máshogy megyünk-jelentette ki, avval odarohant a fiúhoz.
-Hajolj le!- kiáltotta.
-De miért?
-Hajolj le, ha mondom- üvöltött rá a manó és fogd meg a kezem.
A fiú lehajolt és megfogta a törékenynek vélt kis manókezet, akkora szorítást érzett, hogy megnyikkant.
-Most jó- szólalt meg a manó- és most ne gondolj semmire, majd én gondolok, csukd be a szemedet érted?!-utasította- akkor nyitod ki, ha én szólok, érted?
-Igen értem.
Abban a pillanatban egészen súlytalanná vált, érezte magán a ruhát és a hátizsákját, de mégis, nagyon érdekes érzés volt, de nem tudott tovább így időzni, mert a bokrok majd a fák irdatlan sebességgel megindultak körülötte, néha úgy tűnt neki, mintha minden áthaladna rajta, akár valami köd testű lény lenne, továbbra is özönlöttek felé a növények és újra átsuhantak rajta. Aztán a rohanás lassult majd egészen hirtelen megállt.
-Nyithatod a szemeidet- suttogott a manó- megjöttünk.
A földön ült, friss, zsenge fűben és mindent áthatott a korai idő ellenére a zöld szín és a fény.
-Ó de szép- álmélkodott hangosan.
-És most nézz fel a fejed fölé- szólt a manó.
Amikor feltekintett, teljesen elállt a lélegzete is egy pillanatra. Az egész füves rét fölött köd terjengett, de egészen valószínűtlen fényekben és színekben játszva. Rózsaszínes és lilás, mélyzöld és kékes párás légtömeg.
Felhúzta a térdeit, hogy felálljon.
-Ne!- szólt a sietős intés- nehogy felkelj!- intett félénken a manó- ez itt az Álmok síkja és ti emberek sokan vagytok és álmodtok mindenfélét, az állatok is álmodnak és ez mind itt van, itt gomolyog, amióta csak létezünk. Ha felkelsz és beledugod a fejedet egyszerre látni kezded mindet, olyan gyorsan megbomlana az elméd, hogy észre sem vennéd, úgyhogy maradj, aztán úgyis visszakísérlek, ha már mindent megmutattam neked.
A művész a fiúra nézett, látta, hogy az elképzeli, amit mesélt neki.
-Igazából ennyi a történet, azóta megpróbáltam már számtalanszor lefesteni mindazt, amit láttam, annyira megfogott, olyan gyönyörű volt.
-És a szemüveg?-kérdezte csöndesen a fiú.
-Kontaktlencse, ennyi az egész, de nem vezetek autót, viszont festeni tudok, ilyen nagy képeket- és mosolyogva körbemutatott- meg túrázni is járok, azóta is.
Aztán látta, hogy a hallgatója menni készül, így ő is felkelt a fotelból.
A fiú csüggedten állt.
-Ez az én világom- magyarázta a festő- látod, neked is van, de azt magadnak kell megtalálnod.
-Sétáljak?- kérdezte unottan.
-Azt tedd, amit szeretsz, először találj rá, gondolkodj rajta, rengeteg időd van, ha megtaláltad a többi már menni fog. Ne sajnáld magad, hanem kezdj kutatni.
A fiú ránézett, tompa tekintetéből nem áradt semmi csak fáradtság.
-Na, jól van- szólt a művész ekkor- köszönöm, hogy itt jártál- és kitárta előtte az üvegajtót.
