Kapolyi Noémi: A kereskedő háza 2. rész



Eliza úgy érezte csigalassúsággal ereszkedik lefelé, a keze izzadt, az ereje egyre jobban fogyott, a homlokára kiültek az izzadságcseppek, amelyek közül egyszerre több is elindult lefelé a halántékán, és a szemei alá az egyre növekvő karikák aljára.
-Nem bírom már- kiáltotta elhaló hangon felfelé, de csak a sötétséget látta.
-Nézz le Eliza!- hallotta föntről.
Amikor megállt a létrán és kezeivel görcsösen szorította a kötelet, letekintett és valóban halvány derengést pillantott meg egy körben, mint amikor távcsövön át kémlelődik az ember, aztán ahogy jobban meresztgette a szemeit, rájött, hogy ott fényár lehet, csak ők vannak túl mélyen.
-Még túl sokat kell menni-suttogta- én már nem bírom ki- lehelte lehangoltan, és homlokát a két hágcsó közt nekinyomta a hűvöset árasztó sziklafalnak.
Nagyon erősen ragadták meg, a vállainál fogva kapta el valami, Eliza felsikoltott, nem látott semmit a sötétben, még próbálta tartani magát, amikor meghallotta a rekedt üvöltést.
-Eliza! Engedd el végre a kötelet, akkor leereszkedünk együtt!-hörögte a lény. Eliza magán kívül engedett a szorításán, és ekkor finoman ereszkedni kezdtek, Eliza felnézett, halványan látta a kontyot, de a többire nem ismert rá, aztán elájult és csak akkor tért magához, amikor már a füvön feküdt csodaszép zöld kabátjában.
Lassan kinyitotta a szemeit, bárányfelhők úsztak csendesen fent a magasban, enyhén sütött a nap.
-Eliza, Eliza ébredj- szólt a hang.
Felnézett újra, aztán oldalra, a hölgy ült mellette a gyepen. Nagyon fáradtnak tűnt, a kontya egészen szétesett csak egy kis kékesen fénylő díszcsat tartotta az egészet, és a ruhája csupa rongyokból állt, mintha összetépte volna valami, vagy mintha kihízta volna valamikor, és most újra visszafogyva lógna rajta a sok maradék.
Mindegy is.
-Eliza, úgy sajnálom, nem tudtam eléggé vigyázni rád- szólalt meg kedvesen, majd folytatta- Eliza, mondd, mit láttál ott a kútban, emlékszel?
-Mit is?-gondolkodott el kicsit- hát valami megragadott a vállaimnál fogva és le akart tépni a létráról, én meg már nem is bírtam magamat tartani, aztán azt mondta engedjem el.
-Mást nem láttál?
-Nem, illetve valami fölöttem volt, magának meg csak a haját láttam.
A hölgy figyelmesen hallgatott aztán bólintott.
-A szép kabátod miatt ne aggódj, amint visszaértünk ki fogjuk cserélni.
Eliza egész gyorsan összeszedte magát, felkelt, leporolta a ruháját a kabátja valóban megviselten lógott rajta, de a csere hallatán ezen nem aggódott, amikor felnézett a hölgy megfogta a csuklóját.
-Gyere, most iszunk a forrásból, ami itt ered nem messze tőlünk, és aztán átsétálunk egy kicsit nedves helyen, de én ismerem az utat.
-Mi az a nedves hely, és tényleg hogyan szólíthatom?-kérdezte Eliza.
-Romon a nevem, egyébként, amin átmegyünk az a Ködös mocsár néven ismert errefelé, onnan pedig a legközelebbi úti célunk az Eltemetett állatkertet követően a Gyógyulás barlangja lesz.
-Mocsár és eltemetett állatok?- szólalt meg reszkető hangon Eliza- Romon, miért hoztál engem ide, mondd?
-Meg fogod tudni majd idejében Eliza, de most nem mondhatok többet, ne haragudj, csak bízz bennem, kérlek.
Olyan komoly tekintettel nézett Eliza szemeibe, hogy megértette, itt valami nagy dologról van szó, és érezte magában, hogy Romon elnyerte a bizalmát.
Elindultak egymás mellett, az újabb ösvény jól látszódott a fűből, mert a földet itt már kitaposták.
-Sokan járnak erre?- kérdezte Eliza.
-Bizony, sokan, vannak, akik a virágok miatt csak a mocsárig jönnek, de mások tovább igyekeznek rajta a barlanghoz.
Gyönyörű ligetben haladtak, a zöld fűben rengeteg kis virág pompázott és vadrózsák virított a mindenfelé.
-Óh, a rózsák!- vidult fel Eliza- mindig is imádtam őket! Amikor csak lehetett azt kértem és hetekig eléltek a szobámban.
Hirtelen odapenderült az egyik közeli bokorhoz.
-Romon, megfoghatom őket?- kiabálta kérdőn, amikor bólintás volt a válasz, csak odasietett a bokorhoz és jó szorosan megölelgette a virágokkal teli ágacskáival, és minden tüskéjével együtt.
-Eliza! Bolond vagy? Össze-vissza leszel szúrva, csak nézz magadra!
-Dehogy leszek!-kiáltotta vissza a lány, aztán elengedte a bokrocskát és visszasétált.
-Engem nem szúrtak meg soha, nem tudom miért, biztosan, mert úgy szeretem őket- felelte neki.
De menet közben a virágok tömkelege apadni kezdett, nehéz szag terjengett a levegőben és egyre több helyen tört fel az iszap a lépéseik nyomán.
-Lassan a köd is leszáll, Eliza nézz a lábad elé, jó? És itt se állj szóba senkivel, ne törődj semmivel, maradj az úton, ha nem térünk le, nem lesz semmi baj.
-Baj?-suttogta óvatosan Eliza- ez nem hangzik megnyugtatóan- mire gondolsz Romon?
-Hát erre- érkezett a suttogó válasz.
Előttük pár lépésnyire a mocsárból egy kéz tapogatott ki az ösvénykére, mintha keresne valamit.
-Most mit teszünk-suttogta Eliza?
-Várunk.
Amikor a kar visszahúzódott az iszap melegébe, azonnal tovább indultak, Romonnak néha meg kellett nyomnia a hátát, hogy igyekezzen.
Közben szürkésfehéren elkezdett felszivárogni az iszapból a köd, néhol böffenő hangot adott a sár, ilyenkor Eliza rémülten, és merev nyakkal nézett körül, de a mocsár vizenyői csendesen lapultak.
Aztán valamiért egyre többet fortyant fel a sár, és néhol bűzös és meleg gázok törtek elő a mélyéből.
Először a cuppogásra lettek figyelmesek mindketten, mert az a kellemetlen érzésük támadt, hogy egyre közelebbről hallják, aztán hirtelen mögöttük belecsapódott valami az iszap földjébe, hátra kapták a fejüket. Hatalmas sárfejet láttak, amint mögöttük jókora darabokat harap ki az utacskából, az emberfejre emlékeztető pofa szája tele volt odvas rönkökre emlékeztető fogakkal, Eliza szemeket nem tudott kivenni a fejen, csak a fogakat figyelte megkövülten Romonnal együtt, ahogy szaggatja az utat, és nyeli hatalmas darabokban, miközben nagy iramban fogy köztük a távolság.
-Fussunk!-kiáltott Romon.
Teljes erejükből rohantak, az utacska pedig minden harapással nagyot rándult a talpuk alatt, néha akkorákat, hogy majd levetette magáról őket.
-Eliza!- üvöltötte mögötte Romon- mindjárt itt van, eressz előre!
Eliza oldalazva félreállt, miközben Romon elrohant mellette, és előtte futott tovább.
Közben oldalra fordított arccal megpróbált hátra kiáltani Elizának.
-Találsz nemsokára egy szárnyas állatot, ülj föl a hátára! Érted?! Hallottad?!
-Rendben, csak siess!- sikította Eliza, de közben arra eszmélt vak rémületéből, hogy Romon nincs előtte, nincs sehol.
Futott, teljes erejéből, már érezte, hogy a legutolsó erejéből, amikor a ködben meglátott valamit topogni az ösvényen. A valami egészen lekushadt a földre, és egy hatalmas pelerinfélét látott körülötte Eliza leterítve. Nem is volt sok választása, amikor odaért, felkapaszkodott a lényre, a pelerinek a magasba szökkentek és olyan hirtelen rántódott fel Eliza a magasba, hogy nem is értette mi történt vele. A köd és a mocsár lent maradt, ők pedig a fák felett jó magasan száguldottak, amikor jobban le mert nézni éppen elkapta a pillanatot, amikor a lény feltépte, és megzabálta azt a részt ahol még az előbb futott. Teljes erejéből kapaszkodott a barna, dús szőrbe, ami az állat fejét borította, szorította, de a markában valami keményet érzett, kissé kinyitotta a tenyerét, hogy megnézze, mi lehet az.
A kékesen fénylő kis csatot találta, úgy hasított az elméjébe a felismerés, mintha az izmaiban és az idegeiben egyszerre robbant volna szét valami.
-Romon-suttogta egyre jobban megkönnyebbülve- hát miért nem mondtad?- és fáradt arcával finoman nekisimult a hatalmas lénynek.
Végre alattuk eltűnt a mocsár és lankás, dimbes-dombos terület váltotta fel, ők pedig lassan ereszkedni kezdtek.
A földetérés megrázkódtatása után egy robusztus ügetés következett, majd lassulva a lény, végül megállt, aztán lefeküdt egy füves domb tövébe.
Eliza lemászott róla és odébb támolyogva lefeküdt a fűre.
-Te jó ég- szólalt meg- el sem hiszem, hogy itt vagyok, lehet, hogy otthon vagyok és alszom? Vagy meghaltam?-kérdezte.
Oldalt pillantott, Romon a füvön hasalt, alig volt magánál, semmi ruhája nem maradt, meztelenül feküdt, de életben volt.
-Jaj, Romon-suttogta Eliza- mit tegyek?
Romon földdel összekent arcát felemelte.
-Itt, a lanka tövében kezdj el ásni, mert ez az Eltemetett Állatkert, keress egy szárnyas óriás lovat, csak avval juthatunk el a Gyógyulás barlangjába, nekem most pihennem kell- suttogta, aztán leengedte az arcát a fűre és mély álomba merült.
-Jól van, igen, igyekszem, de itt biztonságos?-érdeklődött Eliza, erre már nem kapott választ.
Körbesétált a réten és a kis lankák között, valamit találni akart, amivel ásni tud, de semmit nem talált, ami alkalmas lenne erre a munkára, pedig annyira szeretett volna, nem is, inkább akart egy ásót, nagyon akarta, aztán tehetetlenségében kitárta a karját, a sírás fojtogatta megpördült a tengelye körül, miközben teli tüdőből elkiáltotta magát.
-Ásóóót!
Aztán csak megállt leengedett karokkal a zöld kabátjában, akár egy szárnya szegett kis madárka, a fűre meredve nem hitt a szemének, előtte a földbe szúrva egy ásót látott.
Eliza megfogta és kiemelte a földből, aztán megkereste szemével a halom alját, amit Romon mutatott, odament és ásni kezdett, bár puha földbe vágott a penge, azért mégis lassan haladt, jó pár perc után kifulladva vette szemügyre, hogy alig két taliga földet tudott kilapátolni.
-Ez így lassú- állapította meg félhangosan.


Tóth Sarolta: Az Idő rabságában



Az idő nem mozog, és nem fogy el,
ő nem törődik semmivel.
Mi mozgunk benne, tagoljuk,
de nem az időt, magunkat fogyasztjuk.
Folyton szidjuk, mintha élne,
ha örömünknek gyorsan vége...
pedig nem ő lopja el,
hisz nem törődik semmivel...
Ha fáradunk és szenvedünk,
az idő túl hosszú nekünk,
pedig nem ő húzza el,
hisz nem törődik semmivel.
Néha szeretnénk megállítani, mint az órát,
máskor előre rúgnánk, mint egy labdát,
de ő nem hallgat ránk, nem felel,
mert nem törődik semmivel.
Minden létezőnek van saját ideje,
látszólag rendelkezhet vele,
de semmit sem tehet ellene,
akinek letelt az ideje.
Az idő együtt él a térrel,
soha nem válnak ők széjjel,
együtt adják a négy dimenziót,
a létezőknek alapot, kort, helyet, panziót,
fizetjük a lakbért valamennyien mi, a lakók.
Horatius, a költő arra biztatott,
éljünk az idővel, élvezzük a napot!
Minden órának van szép virága,
leszakítani - ez lesz örömünk ára.
Nem tartozunk ezért köszönettel,
az Idő közömbös és végtelen,
nem törődik ő senkivel.


Tomor Gábor: Életszerű



Nem érted, mi diktál,
mindegyre újat kívánsz.                    
Biz megkapod vele is                
az utánzó megszokást.
Megunod, felejted,
s hűtlenül újabbra vágysz.          


A kép címe: Divat; Tomor Gábor rajza.



Varga Árpád:Egyedülvalóság



Ha nem lenne semmi,
Csak egy papír meg mi,
Körülöttünk senki,
Vajh kinek üzennénk?

Ki szánna rá a senkire
Akár csak tollvonásnyi jelet,
Ha nem fejti azt senki meg,
Se tudósok, se kóklerek?

Akkor mivé lesz írnok vagy postás,
Tanár vagy bérszámfejtő;
Mivé a szerelem, a színház,
De legfőképp mivé a költő…?


(Pápa, 2012 ősze)


M. Fehérvári Judit: ma reggel























Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe,
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a guglit meg tekerni nem akarom,
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság,
hogy nem papíralapú,
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva?
Bizonyára, nem leszek,
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan,
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.

*

Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen…

M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 26.


Riba Ildikó: Lángözön



pislogó holdas borús estén
ég hullatott hűs könnyeket
szépia színben szenderegve
csodát vártam végtelent

duruzsoló szélben kíváncsi
esőcsepp szemezett velem
gyémántkarca ablaküvegre
írta vár rád új szerelem

ma újra álmodom az estét
agyam mozijában pörög
szakadásig filmje lángözön
zúdul skarlátvörösből


Kép: Dr. Krekó Imre alkotása


Kapolyi György: Sátáni igazságok



A hazafias gondolkodás kizárja az emlékezést. Pontosabban, csak a szelektív emlékezést engedi meg. Van, amire kell emlékeznünk, aztán van, amire nem szerencsés emlékezni, és van, amire nem szabad.
Csak így alakítható ki egy idealizált nemzetkép, amiben csupa nagyszerű ember, nagyszerű tetteket hajtott végre a közért.
Emlékük fénye elvakít, nem engedi meglátni a mögöttes árnyékokat, az álhazafiak ócska kísérteteit, akik sokszor önös célokat követve, a haza érdekeit hangoztatva, tönkretették ezrek életét.
Hiába. A történelmet is emberek írják, a mindenkori hatalom szája ízének megfelelő felfogásban. Így aztán ahány féle hatalom, annyiszor más megvilágításban lát napvilágot a lejegyzett hajdani esemény. Már a kutya sem emlékszik, hogy is történt valójában.
A szemtanúk elfogynak, de ha még élne is valaki, ki meri kinyitni a száját?
Na meg minek feszegetni azt, ami régen elmúlt. Ha kiderülne a valóság, csak a nemzeti öntudatot rongálná, amire semmi szükség.
Miért feszegetnénk, hogy Kossuth női ruhában menekült az összeomláskor, Gergei tábornok, meg baromi fejsebével, szinte eszméletlenül a fájdalomtól és láztól, le sem szállt nyergéből.
Egy pillanatra sem hagyta magára seregét. Az áruló Gergeiről beszélek.
Isten büntetése, hogy nem volt több ilyen árulónk. Olyan hőseink viszont voltak…
Valami nekünk is kellett, hogy legyen.
Nagy nemzeti költőnk,- aki azért volt magyar, mert úgy döntöttünk, - kezelhetetlenségével rengeteg gondot okozott Bemnek- aki egy cári lovas lándzsájával a hátában elesett, nem a mellében, a hátában, hősi halált halt, amiből a hősi vitatható, ha csak nem hátrálva támadta az ellent.
Aztán, a barguzini, hajdani postamester hajdani lányát kirángatva sírjából, nejlonzsákba gyömöszölt csontjait győzelemittasan rázva a haza ege alatt, kikiáltottuk Petőfi hamvainak, piedesztálra emelve a megtaláló „Kazánkirályt”, akit az ellentábor sietve lelökött onnan.
Hogy Petőfi hogy került Barguzinba, ezt senki nem feszegeti, mert kínos a téma.
Ha Segesvártól Barguzinig futott volna, hát egy élet kevés ahhoz időben, hogy sikerüljön ez a szuper maratoni.
Gróf Széchnyi, aki őszintén dolgozott a haza felvirágoztatásán, pénzét sem kímélve, Kossuth fogadta érte a tapsokat. Szegény később megőrült, amin nem csodálkozom.
Ott halt meg a Bécs melletti híres Döblinben a diliházban, ahol gyanú szerint Semmelweis Ignácot is agyonverték. Nem tudni, mennyivel járultak hozzá a Gróf öngyilkosságához…
A múló idő, csendesen forgatja a történelem kerekét, és hüledezik az emberi leleményesség láttán.
De hagyjuk a rég történteket, van újkori történetírás is.
Bővelkedik zászlólengetésben, tollforgók erdejében hadonászó díszkardokkal, hamis eskütételekkel, és nemzetért aggódó hazudozókkal. Nagy formátumú bűnözőkkel, Hitlerekkel, Sztálinokkal, Raszputyinokkal, és Rákosikkal.
Egy utálat az egész, hányingert keltően kiábrándító.
Ha ezt a tényt veszem alapul, tényleg meg kell szépíteni a történteket, nem az igazság, hanem az elviselhetőség okából.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Sakkfigurák



Fehér-fekete négyzetrács,
ilyenek a sakktáblák.
Rajta bábuk sorakoznak,
miket mások tologatnak.
Képzeljük, hogy bábuk vagyunk,
gondolkodni nincsen agyunk.
Te légy a ló, én a gyalog,
értékben alattad vagyok
ha élnénk, nem gyalogolnék,
rajtad, hátadon ügetnék.
Elmesport eszköze lettünk,
muszáj engedelmeskednünk.
Profik versenyeznek velünk,
mi harcolunk, mégsem nyerünk.
Amatőrök szórakoznak,
ha megunnak, félre dobnak.
Bábuk vagyunk, noha élünk,
profik tologatnak, félünk.
Nem cserélhetünk szerepet,
sakktábla adja a terepet.
Ha túllépnénk, lesöpörnek,
a bábuk nem tüntethetnek.


Tomor Gábor: Alkalmi megoldások



Mottó: Soha ne kövesd el ugyanazt a butaságot kétszer, hiszen elég nagy a választék!  (Bertrand Russell)


Elevenek

– Taxi! – Fékez a kocsi. A folytatás: – Gyalog megyek!
Kisnövésű utastárs, nem éri el a jelzőgombot. Segítenék. – Hagyja! – szól rám a szomszéd. Aztán „indoklásul” hozzáfűzi: – Én is hagyom.          


Döntés

Kovács úrtól mindenféle mintát vettek. A leletek egyikét kissé bizonytalanul nézte a labor orvosa. Nem tetszett neki a vérkép.
Szirénázva rohant máris a mentő Kovácsért.


Látszó

A rabló fegyvernek látszó tárggyal kényszerítette áldozatát.
A jelek szerint, nem derült ki, mi volt az a tárgy. Tehát lehetne írni csak úgy: az áldozatot kényszerítették. Nem elég? Akkor mondható: e csúnyaságot fegyverrel tették. Hiszen tárgyunk, hatását tekintve mint fegyver viselkedett. Így is kevés? Pontatlan? Egye fene: kényszerítsenek fegyvernek látszó fegyverrel…
Elégedetten dőlök hátra. Csak a fejem, az nem elég tiszta, talán sokat ittam az este…


Értünk a szóból

Kíváncsi nő az utca sarkán: 
– Hej, fiatalember, nem akarsz? 
– Elmegy a pénzem, nem lehet.
Lakótelepi este-beste.
– Anyukám, nem akarsz?
– Elmegy az időm, bár a szívem vérzik.
És döntött Hlavács: a tévét nézi. 


Gyerekek

Hajba kaptak a gyerkőcök a játszótéren. Válogatás nélkül vágnak szidalmakat egymás fejéhez, nem tudni, mennyit értenek meg belőlük. Hallani azonban elégszer hallhatták. 
Egyikőjük nagy szitokkal készül visszavágni, aminek mostanság párja nincs. Az indulattól elfúló hangon kiáltja oda: – Te, te… te civil!


Fontolva halogatás

Amit ma elhalasztasz, nem okoz gondot holnap!


Közlekedés

Ritkábban járnak a villamosok. (Mint tudjuk, nem járatritkítás, csak járatsűrűség-csökkentés okán!) Tumultus a felszálláskor. 
A lármát a vezető sztentori hangja vágja félbe: – Uram, megmondaná, miért a lépcsőn gondolkodik?
Micsoda tudásvágy! – ámul el a jármű népe. 
És egy emberként dörgi a választ: – Ott jutott az úrnak eszébe!


A kép címe: Doktor és bohóc; S. Leonte karikatúrája


Nyakó Attila: Flasztermarkerek



Mikor körülötted a világ szétesik,
látod, hogy megannyi gyerekszáj éhezik,
szülő büszkeségét feladja, enni kér,
nagyúr unatkozva sercint, csak ennyit ér

ő is, mint a többi élhetetlen. S választ
kapunk úgyis: majd a természet kiválaszt.
Akár a nép, ha már az utcáról posztol,
s nem ér földre fény a lámpaoszlopokról.

Kinyílnak a szemek, a király meztelen,
kopott cipők törnek utat a flaszteren,
talán szebb nap virrad holnap rám és rátok,
nincs vége a versnek, azt majd ti írjátok!


Kép: Eugène Delacroix: A szabadság vezeti a népet


Farda József: A zene hatalma



Nagyon szerencsésnek érezte magát, mert olyan helyre született, ahol a zenét nagy becsben tartották. Ez a furcsa valami már a biztonságot adóban is felkeltette a figyelmét. A test, amelyben lakott néha különös rezgésbe kezdett, amely nyugtató hatással volt rá. Miután kikerült a fénybe, a sok ismeretlentől való rettegést, oldotta az álomba szenderítő dallam. Aztán amikor a szülők úgy vélték, hogy megszokta ezt a számára új létformát, fokozatosan visszatértek kedvenc elfoglaltságukhoz a rádió hallgatáshoz. Az ötvenes éveket élték, a családos szórakozás egyetlen elérhető formája volt ez. Egymást váltva jöttek a mélabús és ropogós dallamfoszlányok a varázsdobozból. A kis jövevény gyorsan rákapott az ízére, csak a félelmetes csend késztette bömbizésre. A szülők gyorsan rájöttek a titokra, így éjjel-nappal szólt a zeneteremtő. Sokszor leültek a gyerekágy mellé és mosolygósan figyelték, hogy a szemük fénye kézzel-lábbal követi a zene ritmusát. Ahogy cseperedett egyre nagyobb lett a muzsika iránti szeretete. Kívülről fújta a divatos slágereket. Aztán jöttek azok a lázadó hatvanas évek. Először a beatkorszak, a mindenre vevő, vájt fülű gyorsan ráérzett. De még bele sem élte magát, amikor itt volt a rock a maga vad, magával ragadó stílusával. Az akkori államformának túl sok volt ez a tempó, próbálta korlátozni. De az éter hullámait nem lehet megállítani. Zavarva, hullámzóan, de befogta a Szabad Európa rádiót. Nem a mellékelt propaganda hírek érdekelték, csak a ZENE. Szülinapjára kikunyervált egy nyérvogós magnót és rögzítette az adásokat. Soha nem hallott csodákra ámult rá, új stílusokat ismert meg, zeneszeretete egyre mélyebb és szerteágazóbb lett. A klasszikus zenét például úgy szerette meg, hogy nagyon ügyes emberek kitalálták a klasszikusok pop ritmusban egyveleget. Kíváncsi lett az eredeti művekre, megszerette és így a klasszikust is felvette a hallgatandók listájára. A jazz, a jazz-rock stíluson keresztül került képbe. A blues, pedig e rétegzene ismerőinek házibuliján lopta be magát a szívébe. Következett az instrumentális, a new age, a new wave és még ki tudja hány irányzat. A lényeg, hogy zenei mindenevő lett. Észrevette, hogy a különböző stílusok más-más reakciót váltanak ki belőle. Ezt megfordítva, egy idő után már tudta, hogy bizonyos lelki állapotban milyen zenére van szüksége, hogy helyreálljon a lelki egyensúlya. A következő lépés az volt, hogy első fizetéséből vett egy gitárt. Megtanult néhány akkordot, de nem volt benne elég kitartás, ahhoz, hogy zenész lehessen, így zenehallgató lett belőle. Ebben a minőségében, zenei stílustól függetlenül felállított magának négy kategóriát:
Az elsőbe tartoztak a mosogatás közbeni zenék: ide sorolható bármilyen zene amely dallamosságával nem vonja el a figyelmet ezen fontos tevékenységről. /Bizony volt ilyen korszak, amikor még nem mosogatógép végezte ezt a munkát/.
A következő kategória a Hoppá! zene. Olyan zene
sorolható ide, amely hallgatása alatt egyszer csak  felkapjuk a buksit: Emberek itt történik valami!
A harmadik csoport a gatyalobogtató zenék. Nevüket onnan kapták, hogy amikor még koncertekre járt, olyan közel férkőzött a hangfalakhoz. hogy lobogott rajta a farmergatyó. Itt már csak a zene a fontos, minden külső tényező /fény, szülők, lányok/ kizárva. Magány kell hozzá /esetleg hasonló ívású és ivású haverok/ és általában brutális hangerő.
Az utolsó kategória a 46-os lábnyomos. Olyan zenék ezek, amelyek hallatán a hátunkon futkos a hideg a gyönyörűségtől, esetünkben 46-os lábmérettel. Kellő minőségű alkohol és diszkrét félhomály szükségeltetik hozzá, a hangerőt a zene jellege alapján változtathatjuk.
A harmincas éveiben aztán még egy kategóriát odabiggyesztett. Ez volt az egyszer hallott. Ide tulajdonképpen egyetlen, semmihez nem hasonlítható zene tartozott. Történt, hogy valami rutinműtétre befeküdt a kórházba. De nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzelték. Elhagyta a testét és felülről látta, ahogy riadtan nyüzsögnek körülötte a műtőasztalnál. Aztán hirtelen egy fényalagútba került, majd egy sosem látott ligetes környezetbe. Boldog, nyugodt emberek vették körül. Ekkor hallotta meg ezt a zenét. Beazonosíthatatlan hangszeren szóló csoda volt.
Minőségi, igényes zenegyűjteményének száma fokozatosan nőtt, egyre komolyabb lehallgató egységre tett szert. Ironikus, hogy mikorra megszerezte a tökéletes Hi-Fi-jét, addigra elkezdett romlani a hallása.
Korának előrehaladtával kikoptak egyes hangos zenei stílusok. Már felzaklatták, egyre jobban vágyott a csendes letisztult harmóniákra. Amikor megöregedett, azért, hogy kondícióban tartsa magát, gyakran sétált az erdőben. Felfedezte a természet zeneiségét: a patak ritmusos csobogását, a pillangók szárnyainak halk zizzenését, a madarak lágy trillázását.
Megvénült, hallása tovább romlott, egyre többre értékelte a csendet. Néha eszébe jutott egy-két feledésbe merült dallam, eldúdolta, csak magában, önmagának. Letisztította az életét, megbékélt a sorsával, és már csak arra az egyszer hallott dallamra vágyott…



Varga Árpád: Nyílt beszéd



A nyílt beszéd
kiszínezi a mesét,
letisztít rozsdás láncokat,
feltámasztja ránk az álmokat.
Hordóban érlelt, hogy kifolyjon,
mint a jó bor, búra boruljon;
felforral, aztán lefagyaszt,
lecsupaszítja a panaszt.
S akkor is ilyen, ha terhelő,
akkor is, hogyha hitszegő.
Egyenlő, őnála nincs kivétel:
ő maga az életfeltétel!


(Pápa, 2013. év végén)


M. Fehérvári Judit: Önéletírás kutyákkal









(A Lányom És Krisz kutyája, Flop. Zsófi halála után Krisszel maradt Nagymaroson)






„csaholj tengeri csillagra, állj
kétlábra, s iramodj apály után,
halhatatlan leszel”

(Ágh István: Lamentáció a kutyákért – részlet)

Az első kutyánkat, amelyiknek még felsejlik az emléke, Gömböcnek neveztük. Egy közepes testű, zsömleszínű keverék volt, aki nap nap után elkísért az iskolába, ahonnan a pedellus- akinek a nevét ma már messzire vitte az emlékeztet- következetesen kizavarta, hol hólapáttal, hol seprűvel üldözve őt, amin mi, gyerekek nagyon jókat derültünk. Annál kevésbé a visongó tantestület, s így aztán felhívatták Édesapámat, hogy hogy képzeli eme testőrséget, meg az eb amúgy sem arra való, hogy iskolába járjon. De azért továbbra is ott várt tanítás után is, de illedelmesen az iskola előtt ülve.

A kertünkben hatalmas állattemető volt, ugyanis nem csupán kutyáink, de macskáink is voltak a két hatalmasra nőtt mocsári teknős és a véletlenül a málnabokrok közé zuhant denevér mellett. Ez utóbbi annyira hozzám nőtt, hogy már egészen el tudtam viselni furcsa, vinnyogó hangját is, de ő annál kevésbé az én táplálási módomat, a pók-és egyéb általa fogyasztható ételek gyűjtögetésének végeredményét, hogy aztán a szalonnától és a kenyértől végleg át is szenderült ama szebbik világba.

A ceremóniák szépek voltak. Apám értett a beszédekhez, s az emlékezéshez, hiszen valaha ezt tanulta, így aztán minden egyes állatunk neve mellé az emlékeinket és a kegyeletet is megőriztük, ha újabb kereszttel gyarapodott a mi kis sírkertünk.

Tappancs nem sokáig élt. Alig néhány hetesen szopolnyicát kapott, kiszáradt, s hiába volt az emberorvos minden erőfeszítése, meghalt. Soha nem használtam azt a szót semelyik állattal kapcsolatosan sem, hogy kiszenvedett vagy hasonlók, nekem és családomnak ők mindig is társaink, barátaink, családtagjaink voltak még akkor is, ha ezt néha egészen különös helyzeteket eredményezett.

Rozsdásra Apám már jó előre figyelmeztetett, hogy ne menjek hátra – mert sarokházban éltünk, s egy külön elkerített lakrészben mindenféle állatok voltak házakkal, kapukkal és kerítésekkel -, mert hazahozott, azaz elvett egy embertől egy kutyát, mert az verte. Furcsa jószág volt. Hatalmas póniló termetű, iszonyú csúnya szürkésfekete színű, gubancos szőrű és a világ legszomorúbb szemei könnyesen világítottak egy vicsorgó arcban. A csillagok bánatát hordozta szívében, az elszakadt teremtésekét, s az összeütköző és atomjaira hulló üstökösökéit… Sem Édesanyám, sem a Húgom nem barátkozott meg vele sohasem. Nekem azonban társam és barátom lett, de soha nem engedtük ki az utcára. A kutyabánatot szép lassan elfeledte, s évekig velünk élt.

Egy szilveszterkor még közelebb is került a kutyaéghez, mert a Martinit egyszerűen nem lehetett elvenni előle. Nagy bulik voltak nálunk mindig is. A szüleim amolyan modern moziba és egyéb helyekre járó liberális és megengedő szellemben neveltek bennünket, így aztán azon a napon, amikor éppen huszonnyolcan aludtak nálunk a Húgom barátai – Engem is kitúrva a helyemről! -, bosszúból beengedtem Rozsdást. Hogy ki lepődött meg jobban, azt nem tudom, de, hogy Rozsdás egészen jól ropta a csárdást, az már egészen bizonyos, mert kettőt jobbra, kettőt balra lépésekkel tudott csak kibotorkálni a házból.

Cseh bácsi a cipészünk volt. Nagyon sokat ültem Náluk Rozsdás halála után. Mindig is szerettem az enyv illatát, a kaptafa formáját, a szögek dalolását, a varrógép zúgását, a régi történeteket, Cseh néni süteményeit, s a kutyájukat is: egy németjuhászt. Talán a TV-ben futó Kántor sorozat miatt is, meg amúgy is a méltóságot és a hűséget jelképezték.

Amikor Fobizánt (Akkor egy autósampont neveztek így- amely a sors furcsa fintoraképpen éppen a rozsdát volt hivatott eltűntetni-: http://www.youtube.com/watch?v=ZRt9wFp2kD4) megkaptam, s leellenőriztem a fekete körmeit, s minden más jegyet, hogy valóban az -e, akinek majd lennie kell, s csecsemőként egyébként is olyan volt, mint abban a régi reklámban az a bábfigura, megszületett a neve is. Na, Ő aztán ezerszeresen túltett Rozsdáson, mert bennünket kivéve mindennek és mindenkinek nekiment. Főleg a kerékpárosokat szerette leszedni a járműveikről. Egy csúnya, ködös hajnalon mérgezték meg.

Miután azonban lány kutya volt, gyermeke is született: Foltos. Édesapám vigasza a tüdődaganatának minden egyes stádiumában, Zsófi kedvence, s Édesanyámé is. Abban az időben ment világgá, amikor az imádott Mama is áttétes gyomorrákot kapott. És Ő volt az, aki nem tudta megvédeni a tolvajoktól Bakancsot, a kaukázusinkat.

Történt ugyanis egy napon, akkor már javában áldott állapotban voltam, hogy megláttam egy piacon egy kutyát. És nem az uborkát kívántam meg, hanem Őt. A Férjem eleinte nagyon ódzkodott, főleg, amikor az árát is megtudta, de aztán a délutáni sziesztám után megdöbbenten és kitörő örömmel vettem tudomásul, hogy mégis megvásárolta. Ők ketten, vagy mi hárman furcsa párost, vagy triászt alakítottunk ezután a város életében. Az már a kávéházak baja volt, hogy sehova nem írták ki abban az időben, hogy „Kutyával tilos a belépés!”, így aztán mindenhová magunkkal is vittük. Még a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe is, igaz, azért a víztől távol tartottuk. Amikor a Lányunk megszületett, Bakancs is éppúgy nézte a képernyőn a Babát, mint a többi szülő és nagyszülő, ellenben a védőnő haragja óriási volt, hogy mit képzelünk mi, mert a kutya bizony az ágyban aludt. Ugyan nem velünk, mert volt külön lakrésze, de lakásban. Ekkor került megőrzésre Foltos mellé, ahonnan egyetlen éjszaka leforgása alatt ellopták.

Egy év telt el csupán, amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt a Férjem. Zsófi keresztapja állatorvos lévén úgy döntött, hogy ki kell húznia a fekete bánatból, s erre legmegfelelőbb a Gyerek mellé egy kutya is. Viktória fekete színű, törzskönyvezett cocker spániel volt. Szülés után került hozzánk. Tejláza és honvágya volt, s valójában azt sem tudtam, Zsófinak vagy Neki van-e nagyobb szüksége rám. Hajnal ötkor séta, aztán a Gyerek, majd közös játék, közös séta, beteglátogatás és bennünket nézett a fél város, ahogyan az egyik karomon a Gyerekkel s a babakocsival, míg a másik kezemben a pórázzal és annak végén Viktóriával próbáltam buszról buszra navigálni… Édesapám a Tüdőklinikán feküdt. Napjai már meg voltak számolva. Innen aztán úgy elzavartak kutyástól és gyerekestől, hogy egy napon kénytelen voltam Viktóriát otthon hagyni. Ez a nap lett a vízválasztónk, mert az még hagyján, hogy a szomszédok feljelentettek, de az, hogy egyetlen felületnyi tapéta és parketta és semmi sem maradt épségben az egész lakásban, az már nálam is kiverte a biztosítékot. Különben is Zsófit már ekkor a bölcsődébe is szoktattam, s nem is olyan sokára kezdődött a tanév is. Egy ugyanolyan fiú kutyát tartó házaspárnak adtam oda ingyen, de azt a zokogást, amit akkor el kellett viselnem, soha nem felejtem el, amíg élek. Bűn volt így megszabadulni Tőle!

Nem maradtam én sem pár nélkül, de Neki meg a rottweiler volt a kedvence, így aztán Arthurt is megszerettem, habár tőle még én is tartottam egy picit. Ekkor tanultam meg, hogy egyetlen szabály létezik: „Nem félni és kezet nyújtani!”.

Karácsonyi koncertjeinket mindig az István Király Téri Templomban tartottuk, ahol én voltam az állandó műsorfelelős, már, ami a prózai részt és az összekötő szövegeket illette. Egy ilyen fagyos-kopogós, ónos esős koromsötét este Kittike szaladt felém azzal, hogy „Judit néni! Tessék már jönni, ennek a kutyának nincs gazdája és fázik! Tessék szíves lenni hazavinni!” Mire egyáltalán észbe kaptam volna, már az egész színjátszó csoportom simogatta a vacogó pincsit, s mindenki könyörögve kérlelt. Ekkor már neveltünk néhány gyereket, egészen nagy volt a családom is, így csak ráztam a fejem, hogy „Ez bizony nem a legjobb ötlet…”, de miután nem volt más lehetőségem, csak beültettem az autómba, s egyenesen az állatorvoshoz vittem, aki ma csaknem kilencven évesen is praktizál, s, aki Zsófi keresztapjának az édesapja. A bal szeme hályogos volt, olyan hétéves lehetett, s mikor az oltások beadása után Laci bácsi megkérdezte, hogy mit írjon a törzslapjára, akkor dőlt el, hogy én bizony megtartom, akárki akármit is mond majd. Így született meg Einstein alakja, aki a legbűbájosabb kutyánk volt, míg el nem lopták. Három napig kutattuk a nyomait autóval, kerékpárral, gyalogosan; kerestettük a rádióban, a TV-ben, az újságokban, és a falragaszokon át, mert a hűség és a tisztaság szimbóluma volt ez az eb.

Csinszkát, a hófehér pulit úgy kaptuk ajándékba. Ő volt az, akit minden Gyermekem – saját, nevelt és fogadott – egyaránt imádott. Ha azt mondom, hogy Őt is eltulajdonították, akkor bizony kiderül, hogy nem volt szerencsénk a kutyáinkkal.

Lüszit már én sem akartam, de mániákus bolhapiac látogatók vagyunk. A debreceni zsibogó vagy ócskapiac bejáratánál tilos ugyan állatokat árulni, de az embereket, amíg a közterület felügyelőket meg nem látják, ez egyáltalán nem zavarja. Itt láttuk meg először azt a tacskót, aki nagyon fázott, s ott volt egy és még egy héttel később is egy alkoholista nő kezében. Zsófi sajnálta meg. Mikor meghallottam a tizenhatezer forintos árat, nyeltem egyet, s ott is hagytam.

Csakhogy a következő héten már Ildikó is velünk jött, a másik Lányom. Megvettük. A Párom csak hüppögött, mert ekkor már Anyósomnál volt Cézár, az újabb németjuhász és Marcipán, a thai cicánk meg Szotyi a házimacskánk is… Mert mégiscsak kertes házban élt…

A kálvária ezután kezdődött. Kiderült, hogy orsóférges, hogy valószínűleg lóistállóban tartották, mert végtelen számú mindenféle bogár van a picike szőre alatt, s, hogy egyáltalán nem fél éves, és még terhes is…

Pumukli már az állatkórházban született meg, másik négy társával együtt. Anya és Gyermeke két évig éltek velünk, s úgy alakult, hogy el kellett utaznunk. Miután nem vihettük magunkkal Őket, kölcsönadtuk az egyik szomszédnak mindkettőt. Ma is Náluk vannak, mert annyira megszerették őket, mi meg beláttuk, hogy az életvitelünk miatt jobb, ha nem tartunk lakásban állatokat.

Mit mondhatnék még? Karácsonyra egy karthauzi cicát kértem… S, hogy miért? Mert az élet mégsem élet állatok nélkül…

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2013.

Kapolyi Noémi: A kereskedő háza 1. rész






Eliza vasárnaponkénti ebédet követő programja általában a séta volt. Legalábbis ő így nevezte azt a több órás vontatott és cél nélküli csellengést, amivel ilyen tájt elütötte rengeteg idejét.
Otthon mindenki szunyókált, rá se hederítettek, hogy elment. De ő inkább este szeretett korábban lefeküdni ilyenkor meg nem tudott mit kezdeni magával.
Már minden környező utcát és házat ismert, néha elmosolyodott a gondolaton, hogy behunyt szemmel is sétálhatna, de sosem merte megtenni, mert félt, meg fog botlani valamiben.
Csak rakta a lábait egymás után és nem is gondolt semmire, lépkedett.
Valami színeset pillantott meg egy villanásnyi időre és csak jó pár méterrel később torpant meg, miután tudatosult benne, hogy szokatlan dolgot látott az unott monotóniában.
Amikor visszanézett meglepetten vette észre, hogy egy kirakat díszeleg a kopott házfalak között.
A színes holmi pedig egy zöld kabát volt, ami egy fölülről lógatott fa vállfán pihent, széles hajtókái zöldellő mohaként simultak a sötétebb árnyalatú szöveten.
A derekát olyan szép, széles öv ölelte körül, hogy Eliza rögtön tudta, ez egy női kabát és szinte azonnal beleszeretett.
Furcsa módon a keskeny üvegezett ajtócskán a vasárnapi nap ellenére a NYITVA táblácska fityegett.
Eliza gondolt egyet és odament fellépett az egyetlen kőlépcsőre, és lenyomta a kilincset.
Aztán az üzletben állva, csodálkozva körbe bámészkodott, a kirakat és az ajtó kis helyiséget sejtetett, viszont idebent széles, nagy terem fogadta, vagy inkább csarnok, a belmagasság is legalább egy emeletnyit felölelt, körben fényesre suvickolt sárgaréz kandeláberek világítottak, a falakat pedig gyönyörű, kézzel faragott burkolat takarta végestelen-végig.
-Ó- csusszant ki a száján az elismerés hangja.
-Gyönyörű, ugye?- hangzott a kérdés. Amikor arra kapta a fejét, nagyon kedves, fiatalos, molett hölgyet pillantott meg. Kontyos frizurája, és választékos öltözete jó ízlésre vallott.
-Jöjjön, nézzen körül nyugodtan -folytatta- nyitva vagyok, csak bátran, és karjával körbe intett.
Eliza úgy érezte magát, mint aki egy palotába tévedt.
-Milyen csillogó, és mégis hívogató itt minden -mondta- a faragványok is, mintha valami tündérek lennének, és mennyi virág, rózsafejek, girlandok, milyen csodálatos itt, szólt elhalkuló hangon.
A hölgy elindult mellette, majd kicsivel előrébb sietett, szinte mutatva az utat.
-Igen, ezek a faragványok tündérek- magyarázta kedvesen, néha felmutatott egyikre- másikra, hosszú hajú, törékeny teremtésekre vagy éppen vaskosabb, virágokból előbukkanó nőalakokra- a legenda szerint minden tájnak megvoltak a maguk tündérei, akik óvták és őrizték az ott élőket, persze ma már nem törődünk a legendákkal, de voltak idők, amikor úgy vélték, hogy ez maga a valóság. Ma már nem hiszünk a csodákban, igaz? A régiek még féltek a tündérek haragjától, és ezért igyekeztek nem elfeledni őket.
Miközben egyre beljebb jutottak a csarnokban a fény erősen gyérülni kezdett, itt is ontották a fényt a sárgaréz falikarok, de valahogy elenyésztek a hatalmas térben.
-Vajon jó lenne rám a kirakatból a zöld kabát? -érdeklődött Eliza.
-Biztosan, igen, egész biztosan-felelte haladtában, aztán megállt, és Elizára nézett, az ott egy mintadarab, de ha van kedve fel is próbálhat egyet, várjon egy kicsit, és ellépett egy beugró mögé.
Kis idő telt csak el és már meg is jelent karján a kabáttal.
Eliza odalépett, a hölgy pedig rásegítette, teljesen illet hozzá a szép holmi, az egyik faragott falburkolat közepében hosszúkás tükör csillogott, Eliza elé állt és el volt varázsolva a látványtól, gyönyörű volt a kabát és valahogy saját magát is szépnek vélte benne.
-Nem tudom, mennyibe kerülne, de valahogy mindenképpen megveszem, ha van részletre lehetőség, akkor élnék vele- szólalt meg Eliza.
-Mindenre van lehetőség, meg fogjuk oldani a dolgot- válaszolta a hölgy.
Eliza készült kibújni belőle, de a hölgy azonnal megszólalt.
-Nem muszáj levennie, maradhat magán, ha szeretné- aztán újra továbbsétált.
Még mindig ugyanabban a csarnokban haladtak, Eliza nem is értette hogyan lehetséges, de kezdte kényelmetlenül érezni magát.
-Bocsánat, de meddig megyünk még?-érdeklődött.
-Már nem sokat, de érdemes megnéznie még egy helyiséget, erre van, pár lépés.
Valóban nemsokára elágazott a hatalmas terem, Eliza addig nem is vette észre, aztán jobb oldalon egy kőboltív új helyet sejtetett.
-Ide most bemegyünk- és a kontyos hölgy előre lépett.
A boltívben sötét színű, vastag tölgyfa ajtó nyugodott, a boltozat széles karimájában mélyre faragott betűkkel ez volt olvasható:
ELVESZETT GYERMEKEK SZIGETE
Eliza nem is értette hirtelen az egészet, hisz a csarnok másik helyiségének milyen okból adták ezt a nevet?
A hölgy baljával megfogta a vastag kovácsoltvas kilincset és mielőtt lenyomta, szinte magától értetődő mozdulattal megfogta Eliza bal kezét.
-Innentől fogva így megyünk, jó?!- hallotta a kissé szigorúnak tűnő kérést, aztán benyitottak.
Hallotta ahogy csattan a nehéz ajtó, de nem látott semmit, megnyugtató volt a kezét markoló kéz meleg szorítása, de lassan félni kezdett. Újra elindultak, pár lépés után valami huzatot érzett, aztán a huzat széllé erősödött és a szájában felfedezte az enyhén sós ízt.
-Hol vagyunk, mi ez?- kérdezte.
-Semmi baj Eliza, ez egy sziget, ne félj, nem hagylak itt, csak azért van sötét, mert még nem kelt fel a Nap- kapta meg a feleletet.
-De én félek- suttogta.
-Nincs miért félned, nyugodj meg, gyere- szólt a hívás.
Lassan oszlani kezdett a tömör sötétség, ők pedig megálltak, Elizának épp szöget ütött a fejében, hogy nem is mutatkozott be és mégis tudja a nevét, de ekkor velük szemben a horizonton rózsaszínes- lilában tündökölni kezdett először csak egy pont, aztán vízszintesen szét is húzódott, majd a fénylő pont erős ragyogással szélesedni kezdett, és hirtelen elárasztotta az eget a színek teljes kavalkádjával, olyan csodálatosan szép látvány volt, hogy Eliza elképedve gyönyörködött benne egy jó darabig, amíg aztán újra visszahuppant a valóságba.
-Ez aztán gyönyörűséges- szólalt meg Eliza-, de miért jöttünk ide?
-Ha már betévedt hozzánk -felelte újra távolságtartóbban a hölgy- szeretném, ha körbenézne, és felfedezné ezt a helyet a rejtelmeivel, a szépségeivel és a buktatóival is egyben, ha kíváncsi rá, persze csak akkor. Én meg vigyázok magára. Kíváncsi?-kérdezte Eliza szemébe nézve.
-Ha nem veszélyes, akkor végül is, igen- válaszolta.
-Akkor most figyeljen Eliza, itt körbenézünk, és aztán kimegyünk egy másik ajtón, azt kérem, ne álljon szóba senkivel, csak velem, ez nagyon fontos, nem akarom, hogy maga is elvesszen, megértette? Senkivel!-rivallt rá a hölgy.
Eliza bólintott.
Már fényárban úszott minden, így körülnézhetett, egy szigeten álltak, már nem is törte a fejét azon a furcsa dolgon, hogy a csarnokból hogy juthattak ide, inkább átadta magát a látványnak.
Hatalmas levelű aljnövényzet, nagy, sosem látott fákkal, és körben mindenütt a sárga homok, és a víz. A tükörsima víz, és a fújó szél, egészen hihetetlen, gondolta.
A szigeten szinte minden növény roskadozott a gyümölcsöktől, a lombok néhol egészen tömör falat alkottak. Aztán felfedezett egy pár keskeny ösvényt.
-Ezek vadcsapások?
A hölgy a fejét csóválta aztán a szemével előre mutatott miközben a mutatóujját a szájához emelte.
Lassan megmozdult pár földig érő levél, aztán kibújt alóla valaki.
Egy kislány egyenesedett fel, rájuk nézett, aztán valamit hátrasúgott, mire sorban előmerészkedett még öt gyerek. Kíváncsian méregették őket, ahogy Eliza is csodálkozva meredt rájuk.
Ekkor megérezte a kezén az enyhe szorítást, és már indultak is tovább a homokban. A cipőjébe beszivárgott pár homokszem, amik kissé szúrni kezdtek.
Amikor menet közben hátranézett látta, hogy egyre- másra lopóznak elő a sűrűből a mindenféle gyerekek, aztán amikor előre fordult, akkor szinte villámként hasított az agyába a felismerés.
Te jó ég! Eszmélt fel magában, sokan vannak, némelyiknek hiányzik valamelyik végtagja, de azok is ugyanúgy jönnek, mint a társaik, mintha mindenük meglenne! Itt valami nagyon nem stimmel, állapította meg magában. Lopva újra hátrapillantott. Igen, jól látta, a legtöbbjüknek így, látszatra semmi baja, de némelyikük rettenetesen nézett ki, mégis sétáltak velük, mögöttük tovább.
Hirtelen a vezetőjére nézett, az sokat mondó tekintettel ránézett, azután előre. A távolban virágokat látott, meg valamilyen építményt.
-Mindjárt kint leszünk-súgta oda neki. Nemsokára a sziget hosszúkás felének a végére értek, ahogy közeledtek a virágokhoz, úgy tudta Eliza jobban szemügyre venni, hogy egy rózsalugas virul előttük a közepén egy kúttal, aminek széles kávája van.
A hölgy előtte ment, és erősen fogva a kezét húzta őt magával, amikor beértek a lugas alá, akkor a kút szélén, a kőperemen kihajtogatott és a homokban eltűnő kötéllétrára mutatott.
Eliza megrémült.
-Te mész elsőnek- vezette közel a kávához- itt nem maradhatsz Eliza, nézz rájuk.
A gyerekek már mind a lugas körül álltak, kis kezeiket befelé nyújtogatták úgy kérlelték Elizát, közben halkan sugdosták egyfolytában.
-Beszélgess velünk, mesélj nekünk, gyere, gyere.
Eliza megkövülten figyelte az aranyos arcocskákban mosolygó szájakat, ahogy egyre többüknek elővillannak az éles fogaik, és egyre követelőzőbben hívják, és akarják őt.
Ekkor gondolkodás nélkül felült a káva szélére, egyik lábával megkereste a vastag, keresztben kötött létrafokot, ráereszkedett, közben erősen megkapaszkodott szabad kezével, és lejjebb lépett, ahogy újra felnézett a másik keze is szabad lett, így lassan elkezdhetett mászni lefelé.
Csak akkor mert felnézni, amikor már érzése szerint méterekkel lejjebb került. Kísérője követte, ő is lenézett rá, aztán intett,  hogy figyeljen kicsit.
-Eliza, itt fent most újra éjszaka lesz, így nem jut le semmi fény, csak kapaszkodj és mássz tovább lefelé, hamarosan újra világos lesz.



Kapolyi György: Mondta a Vincent 2



Morózus hangulatban, hátán összefogott kézzel sétált fel s alá szobájában, szájában elmaradhatatlan cigarettájával.
Kalapban volt, az imént érkezett haza, és fején felejtette. Jártában szórakozottan kinézett a tárt ablakon, de szemein látszott, nincs is a szobában.
Mélyet sóhajtott, majd rekedtes hangon megszólalt: másoknak is van nehéz napja, de engem az enyém érint, tehát nem érdekel a más baja.
Másokat sem érdekel az enyém, és ez így van jól, mert semmi közük hozzá.
Ha rossz napom van, hát aztán. Nem röhögheti végig az egész életét senki. Aki teszi, az elmebajos. Hát ezt rám biztos nem lehet mondani. Többet kell köpnöm, mint nevetgélnem, és még így is az- az érzésem, rengeteget röhögök.
Lehet, hogy el fogok hülyülni, ez nagyon nem is izgat, izgassa azt, akinek majd el kell viselnie.
Nem tudom, hogy fogom észrevenni, ha eljött az ideje, mert állítólag egy hülye nem veszi észre, hogy az. Aki meg igen, az normális.
Tehát vannak normális hülyék, és hülye hülyék. Lehet, választani melyik szeretne lenni az ember, mert dönteni muszáj, ha nem most, akkor később.
Egész életemben döntenem kell, és senkit nem zavar, hogy nem tudom mi az, és valójában hogy tegyem.
A melléfogásokból, kéne okulnom, úgymond levonnom a konzekvenciákat, de a következő balsikerkor rájövök, rosszul vontam le. Megint levonok, és megint rosszul.
Így múlik az idő, és végül a hibahalmokban fuldokolva, feltehetően hibásan távozom.
Így tűnik el a világ dicsősége, ezen belül az enyém biztosan.
Ez valahol egy nyomasztó társasjáték, mert kötelező játszani, és a következményeket elviselni. Mondta a Vincent.
 Kikönyökölt az ablakpárkányra, személytelenül bámulta az alatta lüktető életet, az autók és gyalogosok szűnni nem akaró áradatát.
Gépiesen verte le cigarettahamuját, amit felkapott a szellő, és elsodort.
Lám- lám- motyogta, ha a dohány repülni akar, előbb el kell égnie. Jelen földhözragadtságom gátol a szabad szárnyalásban, akár a dohányt.
Az alattam gomolygó sok fafej, milyen elégedetten nyüzsög és fontoskodik, fel sem pillant az ég végtelenére, nehogy érezze földhözragadtságának katasztrófáját.
Biztos nekik van igazuk, mert miért ne tegyék boldogan azt, amit muszáj csinálniuk.
De én már elkövettem a hibát, és felnéztem az égre, amit nem lehet elfelejteni. Ha már megtörtént, benépesíthetném angyalokkal és pompázatos égi lényekkel az egész égboltot, kitalálhatnám, hogy közöm van hozzájuk, és még több közöm is lesz majd, ez vigaszt és reményt, erőt adna a továbbiakhoz, meg még rengeteg satöbbi.
Én nézek is felfelé, majd kitöröm a nyakamat, de felhőkön kívül nem látok az égvilágon semmit.
Csak egy nehézségi erő sakktáblára ragasztotta bábuja vagyok, mondjuk egy futó, ha őszinte akarok lenni, akkor egy paraszt. Egy agrárproletár, akinek- franciául szólva küss Küss, alkoss, gyarapíts, a haza fényre derül...
Hát akkor küssolok.
Legszívesebben persze ordítoznék, de kussolok. Nem vagyok egy spártai alkat. Na meg fogalmam sincs, kinek ordítozzak. Csak úgy, durr bele a vakfrancba, semmi értelme. Még nevetségessé is tenném magam.
Elképzelem magamat, ahogy éjjel pizsamába ülök az ablakban, vagy kimegyek egy rétre, és vonyítok. Félek, ez már a vég lenne.  Az meg előbb- utóbb úgyis jön magától. Minek siettessem. Úgy el fogok szállni, mint egy katonaló fingja. Na, akkor mi van? Hát semmi. Akármit mesterkedem, nincs semmi. Ez az egyetlen, amiért nem kell tennem valamit. Nagy isteni adomány az alázat, kár, hogy bennem nincsen. Mondanom sem kell, ez nem az én hibám, csak velem vitetik el a balhét.
Mert sosem az bűnhődik, aki hibázik. De nem hibáztatok senkit, ahhoz én nem vagyok elég bátor.
Én, csak egy rozoga halandó vagyok, semmi több. Ez is elég nagy púp a hátamon.
Mindennek megvan a maga előnye. A pokol sem lehet kellemetlen télen. Persze a nyár, az más. Nyáron a mennyekben, télen a purgatóriumban.  Nem is rossz. Csak tudnám, hol lehet elintézni.
Amitől tartok, mindkét hely korrupt lehet, nekem, meg mint kóbor léleknek, csak egy lelki üdvöm maradt. Nem tudok, nincs miből kétfelé fizetni.
Tehát megint csak a kudarc.
Hogy mi a fenétől vagyok ilyen rossz passzban ma, nem tudom. De hogy vagyok, azt érzem.
Az egész folyamatból ez érint engem egyedül.
Ilyenkor az embereket még rosszabbul viselem, bár most, hogy leköpködöm őket innen az ablakomból, kicsit meg vagyok könnyebbülve. Úgy segítsen mindenki magán, ahogy tud. A kis segítség is segítség. Sok kicsi sokra megy. Majd még ki kell találnom mást is. Fog ez menni öregfiú.
Csak a csüggedést nem szabad feladni, innen szép veszteni- mondja a bölcs, és vesztett.
Nem csak úgy hagyta magát eltiporni, mint egy csótány. De nem ám! A renitensekkel a sorsnak vesződnie kell. Hát hamár ő győz, legalább izzadjon bele. Rohadjon meg Lutz Gizi- csatakiáltással, belevetem magam a semmibe. Had hallja minden, hogy nem vagyok egy betoji alak. Na, ez tetszik, kicsit jobban is vagyok.
Amúgy sem kell mindent mellreszívni, bár eszem nincs hova szívhatnám máshova, hiszen a tüdőm ott van benne.
Hajjaj! Mennyi mindent kell elviselnie egy halandónak a körülményektől meg másoktól.
Ez az állandó elviselés olyan megszokottá vált az idők folyamán, ha elmúlna e kényszer, hát nagy bajt okozna.
De biztos akadna más, amibe sikerülne belerokkanni. Az ember találékony, ebben az egyben nem kell félteni. A magasabbrendűsége semmiféle ocsmányságban nem fogja gátolni. Ezért kezeskedem.
Hű de sehogy vagyok ma este. Nem tudom miért tört rám ez a haldokló veréb hangulat, de nem igazán szórakoztat. Vagy inkább palimadár vagyok, az mindig nekirepül a falnak, és nem érti, mitől lapos a feje. Gondolom ezért palimadár.
Bár szabadon röpködni csodálatos érzés lehet, persze nem mindegy, hogy milyen előzmény következtében repülök Mert teszem azt, ha akkorát rúgnak a hátsómba, hogy elszállok, sem a repülés iránya, sem a sebessége nem függ tőlem. A becsapódás helyszíne sem, mert normális landolásról szó sem lehet.
Biztosan állíthatom, nem ezt hívják nászrepülésnek.
De ne fantáziáljunk összevissza, maradjunk a földön, ez is sokszor baromi nehéz.
Ha nem figyelünk oda, a számtalan teher okozta túlsúly meg a nehézségi erő, együttesen belenyom a földbe.
Terhes és felettébb kellemetlen végjáték, nem kívánom magamnak, meg másoknak sem, bár kissé hazudós vagyok.
De Istenem. Vannak hibáim és fogyatékaim, sosem tagadtam, legfeljebb nem beszéltem róla. 

Az ember ne adja ki magát, két szemközt meg nem téma, mert tudok róla. Ahhoz meg nem elég kellemes téma, hogy ennek ellenére feszegessem.
A fenébe is, már megint magammal locsogok, holott még délelőtt úgy döntöttem, nem érdemes magammal szóba állnom. 
/ Érdekes, hogy szóba ülni sosem volt szokás/
Nálunk, a megalvasztott tejet aludttejnek hívják, a lengyelek meg ült tejnek mondják. Pedig értelemszerűen, amíg ül, addig nem alszik. Az ülve alvás kétes értékű kényszerállapot. Az eredmény, feltehetően hasmenést okoz. „Sekély e kéj”- hogy idézzek, mert miért ne tenném, hiszen azért vannak, hogy ne nekem kelljen mindent kitalálnom.
Hogy ez a zavart és dúltnak mondható estém, hogy jött össze, erre kíváncsi lennék.
Ez egy skizofrén állapot, az ember sem nem hülye, sem nem normális. Csak alakilag embernek látszó, következetlen képzavar, aki lépten - nyomon kötegszik és dugájába dől, gyakran egyszerre.
Ebben van némi praktikum, mert amit egyszerre is lehet, miért tenné bárki is külön.
Ha összevonósdi felfogásban élsz, ugyanannyi idő alatt kétszer annyit tudsz végezni. 
Te is csak nyolcvan évet élsz, /hogy optimista legyek/ mint a normális tempójúak, csak te százharmincnak fogsz kinézni.
Gratulálok, te egy nagy marha vagy. Hogy ebben mi neked a jó, erre nem csak én, de tesem fogsz soha rájönni. De nem is azért vagy, hogy miért létezel, azt én sem tudom. Elégedj meg a ténnyel, és kész.
Atyavilág! Hogy nem vettem észre, hogy kalapban vagyok! Lassan izzik a fejem, és én arra gyanakodtam, inflenzás vagyok. Még jó, hogy nem jött senki, joggal hihetné azt, hogy meghibbantam. Én még a hálósapkát sem bírnám, idegesítene alvás közben, ha egyáltalán el tudnék tőle aludni. Még szerencse, hogy hálócipő nincs.
Ha a hálósipkában aludni szokás, akkor mi az a hibás megjelölés, hogy elhálja valaki a nászéjszakáját. Értsem úgy, átalussza?
Micsoda skandalum! Ha másnap reggel, a vőlegény, illetve az újdonsült férj bőrtelen ábrázattal jelenik meg a reggelinél, akkor ő szószerint értett valamit, mert lesült pofájáról a bőr.
Micsoda kínos helyzet!
Rengeteg dolog, nagy félreértések eredménye. A félreértés nagyon veszedelmes valóság, elképesztő dolgokat, következményeket szülhet. Ha békeidőben esik meg, hát nem nagy a vész, de ha például háborúban, hát tízezrek eshetnek áldozatul.
Persze a tévedőt nem szokás felelősségrevonni, mert tévedni emberi dolog, maga állat- felkiáltással, adakta kerül az ügy. Igazuk is van, ezek az ezrek úgysem éltek volna örökké, így meg megúszták az öregség keserveit. Ha így közelítek, nemhogy hiba, de egyenesen humánus tett volt a tévedés.
Na persze, nem mindegy ki téved. Mert amit szabad Jupiternek, ...
Ez a civilizált társadalom egyik ismérve.
Van több is, de nem akarok erre koncentrálni, mert kétségbe fogok esni. Akkor én leszek az esztelen, kit anya szült meztelen...
De félre a marháskodással. Ez méltatlan, egy ilyen unalmas és kilátástalan délután. A kilátás szó, esetünkben, csak fejünkből való kitekintés tényét rögzíti.
Mondhatni perspektíváit illetően lehangoló, az átlagosnál jóval nagyobb optimizmus szükségeltetik elviseléséhez, aztán valakinek vagy van, vagy nincs. Az utóbbinak bűzlő kudarcszaga van.
Aki így jár, azt személyesen azért nem terheli, mert saját szaga nem zavar senkit. Ez, egy nagy szerencse, lehet mondani.
Egy kezdővel megeshet, hogy mások szagát véli sajátjának, és belerokkan. Ez velem már nem történhet meg, legfeljebb az, hogy sajátomról azt hirdetem, a másé. Ha lebuknék, arra hivatkoznék, hogy tévedni emberi dolog, nem érdemes ennek nagy feneket keríteni.
Hiába. Az igazság az, hogy ami elnézés maradt még bennem, azt saját részemre tartogatom.
Hitem szerint, ezek bocsánatos kis önzések, ennyi mindenkinek járna, nekem jár is.
Hiszen sem angyal nem vagyok, de még egy kövérkés puttó sem, mi a frásznak biciklizzek, mikor senki nem teszi rajtam kívül.
Még engem néznének hülyének, az édesanyjuk helyett.
Nem kaptam én Doberdónál légnyomást!  
Mint a „Szilánkos Laci” az Ördögárok úton, akiről azt mondta a neje, nem szabad felidegesíteni, mert szilánk van a koponyájában, és állatian dühbe tud gurulni.
Az igazat megvallva, láttam én már szilánk nélkül is ilyesmit. De hogy a szilánkost, a szilánkja késztette nősülésre, ezt akkor is szentül hiszem, ha rajtam kívül senki.
Igen. Az élet produkál hajmeresztő dolgokat. Igen, ezt én mondom a Vincent, aki ismerte az arát.
Már én is majdnem megnősültem egy párszor, de látván nős ismerőseimet, az utolsó pillanatban kitört rajtam a frász, és elmenekültem. Igaz, így egyedül vagyok, de megtanultam magammal szótérteni, és vita nélkül bármeddig eltársalgok magammal.
Vagyok akkora társoság, mintha vendégeket hívnék. Arról nem is szólva, hogy ezreket adok ki, és még meg is kritizálnak, hogy ez meg az elég szar volt, meg nem is volt elég.
Így aztán lemondok erről a szédítő élményről, és vagyok magamnak ingyen.
Ha belegondolok, régi ismerőseim húllanak mint a legyek Ha valamelyikkel összefutok, szinte nem hiszek a szememnek, hogy ez még él?
Gondolom ő is így lehet velem, mert némelyik elég furcsa pofát vág, amikor meglát.
Ilyen az élet, mondaná egy művelt francia, de gőze nincs, mit beszél.
Csak beszél, hogy ne legyen csend. Más nemzetiségiben is láttam ilyet. Úgy érzem, mindenki egy éktelenül nagy marha, én is, csak másként.
Ugye, hogy mégis számít a másság, egy ökörség, hogy egyformák vagyunk, ez csak rossz politikai szlogen, semmi más.
Jön egy kan szüfrazsett, ilyeneket ordítozik, mindig akad annyi szerencsétlen, aki eltartja a nagy harcost. Ezek remek állások, csak vastag bőr kell hozzá, mert hülyék vannak.
Mert ha teszem azt, nyit egy tyúkszemvágó és pedikűr szalont, egész nap a mások patái felett görnyed, kinézi a szemeit, és mindent elvisz az adó. Régi motorosok, nem is ismernek meg senkit arcról, csak ha leveszi a cipőjét, és megmutatja a lábát.
Lábról ismerszik meg az ember- mondta egyszer egy pedikűrös guru, és ebben lehet is valami. Ha más nem, hát egy láb.
Lábunkkal tudunk haladni tetszőleges irányba, és mégsem mondhatom, a láb a kerék őse.
Bár a Prokopnénit látván, a görbe lábain gurulni, megkérdőjeleződik bennem, amit mondtam.
Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Különben sem vagyok egy fürkészős fajta, ezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem leselkedtem. Milyen tapintatos kifejezés is ez!
Valójában egy kíváncsi kacsa, egy rohadt kukkoló, egy Jágó akiről szó van.
Hajlamosak vagyunk általában elfinomkodni a kínos és ízetlen dolgainkat. Ha például egy részeg strici végigokádja a járdát, azt illik mondani, szegény ember rosszul van. Mindenki látja, hogy ez már régen nem ember, de illik, úgy tenni mintha az lenne.
Ha valaki egy rohadt csaló- tolvaj, azt mondjuk élelmes egy fickó.
Hogy miért tesszük egymással ezt? Hát mert jól nevelt úri népség vagyunk, és még a szart is fécesznek mondjuk, akik reálban jártak, azok ürüléknek.
Összességében a stíluson van a hangsúly, és nem a lényegen. A lényeg unalmas.
ABER MAMUSKA NICHT VERGESSEN.- mondaná egy művelt hollandus. Nem sok van belőlük, a huszároknál is több a lószar, mint a ló. Ez már így van megalkotva, és megszokva.
Hogy hányan voltak az igaznak vélt igazság bajnokai! Mind eltűntek az időben, és a kutya sem emlékszik rájuk, és minden maradt a régiben.
Hát joggal kérdezném tőlük: Megérte?  
De nem kérdezem, mert büntetésből megvonták tőlük a válaszadás lehetőségét.
A sok aranykoszorús segg.
Nocsak. Úgy szállt le az éjszaka, hogy észre sem vettem. Már égnek az utcai fények, halkult a hisztériás forgalom dübörgése, és a kurvák is megjelentek a kocsma körüli járdákon.
A mi megszokott és bensőséges életünk díszlete.
A hadszíntér, amiben születünk és meghalunk. A trágya, ami óv, és melegen tart.
Innen az ablakból, felülnézetből is érzem a realitás melegét. Van benne valami megható és családiasan kedves.
Jó, hogy élek, és itt lehetek. Ide tartozom.
Na, végre megnyugodtam, érzem, a holnapi napból mégis lesz valami.
Most már megyek és lefekszem, úgy érzem, el fogok tudni aludni...mondta a Vincent. 


Kép: Kapolyi György alkotása




Tóth Sarolta: Emberi sors



Egyenes volt, görbe lett,
a sok egyre kevesebb.
Múltunk a jövő gyökere,
jelenünk virágja, levele.
Jövőnk lenne a gyümölcs,
de nincs más, csak sok szemölcs.
Ilyen az ember élete,
kövér remény a képzete,
de sorsa szeméttel van tele,
sovány gebe a végzete.



Tomor Gábor: Biztató



Lesz jobb is, ne félj.
Ajánlja magát a világ.
Tanulsz rosszat és jót,
betöltöd helyedet.
Aggódnék? Törődöm veled!
Nyújtom a reményt.


A kép címe: Szirén; El Kazovszkij festménye.  


Markovity Radmila: Szeretsz-e engem ?




Ülök a parki padon,
előttem pár méterre
kis falum patakja,
mint a kígyó tekereg,
de  meggondolja magát,
más irányba halad tovább, talán
nem találja, nem leli, de kitartóan keresi
a helyét a Nap alatt, nem csobog,
nehezen a hínár között vánszorog,
most épp nincs benne undorító
szennyező anyag, nincs bűz,
elhitetem magammal, nem mérgező.

A parki padon ülök,
tekintetem a távolba téved,
úgy érzem lágyan megfogod a kezem,
ez természetes volt akkor, nagyon régen,
amikor mondtam: Nézd azt a távoli fenyőt,
ott, azt, a bárányfelhők alatt, milyen gyönyörű
zöld a levele, innen kicsinek tűnik, de ott a fán,
nagyobb lehet, nagyobb, mint a tenyerem.

Mondd meg nekem kedvesem, tudom
többen csodáljuk a zöld leveleket.
Szeretsz-e engemet?

Nézz közelebb, látod azt az utcasort?
Egymás után sorakoznak az akácok.
Érzed átható, bódítóan csalogató illatuk?
Csukd be a szemed, így közelebb hozod
magadhoz az akácfa ízű érzéki világod.

Mondd meg nekem, amikor
az akácok illata hajnalban megkeres,
szeretsz-e engem kedvesem.

Lábunk előtt, a nagy bokornak
tüskés a levele, azért leveszek egyet,
de jaj, nézd, véres lett a kezem…

Ne szólj semmit kedvesem, majd
amikor följössz hozzám, én
várlak a bárányfelhőkkel,
akkorra nem lesz titkod,
tudván tudni fogom:
szerettél engem kedvesem.