Eliza úgy érezte csigalassúsággal ereszkedik lefelé, a keze izzadt, az ereje egyre jobban fogyott, a homlokára kiültek az izzadságcseppek, amelyek közül egyszerre több is elindult lefelé a halántékán, és a szemei alá az egyre növekvő karikák aljára.
-Nem bírom már- kiáltotta elhaló hangon felfelé, de csak a sötétséget látta.
-Nézz le Eliza!- hallotta föntről.
Amikor megállt a létrán és kezeivel görcsösen szorította a kötelet, letekintett és valóban halvány derengést pillantott meg egy körben, mint amikor távcsövön át kémlelődik az ember, aztán ahogy jobban meresztgette a szemeit, rájött, hogy ott fényár lehet, csak ők vannak túl mélyen.
-Még túl sokat kell menni-suttogta- én már nem bírom ki- lehelte lehangoltan, és homlokát a két hágcsó közt nekinyomta a hűvöset árasztó sziklafalnak.
Nagyon erősen ragadták meg, a vállainál fogva kapta el valami, Eliza felsikoltott, nem látott semmit a sötétben, még próbálta tartani magát, amikor meghallotta a rekedt üvöltést.
-Eliza! Engedd el végre a kötelet, akkor leereszkedünk együtt!-hörögte a lény. Eliza magán kívül engedett a szorításán, és ekkor finoman ereszkedni kezdtek, Eliza felnézett, halványan látta a kontyot, de a többire nem ismert rá, aztán elájult és csak akkor tért magához, amikor már a füvön feküdt csodaszép zöld kabátjában.
Lassan kinyitotta a szemeit, bárányfelhők úsztak csendesen fent a magasban, enyhén sütött a nap.
-Eliza, Eliza ébredj- szólt a hang.
Felnézett újra, aztán oldalra, a hölgy ült mellette a gyepen. Nagyon fáradtnak tűnt, a kontya egészen szétesett csak egy kis kékesen fénylő díszcsat tartotta az egészet, és a ruhája csupa rongyokból állt, mintha összetépte volna valami, vagy mintha kihízta volna valamikor, és most újra visszafogyva lógna rajta a sok maradék.
Mindegy is.
-Eliza, úgy sajnálom, nem tudtam eléggé vigyázni rád- szólalt meg kedvesen, majd folytatta- Eliza, mondd, mit láttál ott a kútban, emlékszel?
-Mit is?-gondolkodott el kicsit- hát valami megragadott a vállaimnál fogva és le akart tépni a létráról, én meg már nem is bírtam magamat tartani, aztán azt mondta engedjem el.
-Mást nem láttál?
-Nem, illetve valami fölöttem volt, magának meg csak a haját láttam.
A hölgy figyelmesen hallgatott aztán bólintott.
-A szép kabátod miatt ne aggódj, amint visszaértünk ki fogjuk cserélni.
Eliza egész gyorsan összeszedte magát, felkelt, leporolta a ruháját a kabátja valóban megviselten lógott rajta, de a csere hallatán ezen nem aggódott, amikor felnézett a hölgy megfogta a csuklóját.
-Gyere, most iszunk a forrásból, ami itt ered nem messze tőlünk, és aztán átsétálunk egy kicsit nedves helyen, de én ismerem az utat.
-Mi az a nedves hely, és tényleg hogyan szólíthatom?-kérdezte Eliza.
-Romon a nevem, egyébként, amin átmegyünk az a Ködös mocsár néven ismert errefelé, onnan pedig a legközelebbi úti célunk az Eltemetett állatkertet követően a Gyógyulás barlangja lesz.
-Mocsár és eltemetett állatok?- szólalt meg reszkető hangon Eliza- Romon, miért hoztál engem ide, mondd?
-Meg fogod tudni majd idejében Eliza, de most nem mondhatok többet, ne haragudj, csak bízz bennem, kérlek.
Olyan komoly tekintettel nézett Eliza szemeibe, hogy megértette, itt valami nagy dologról van szó, és érezte magában, hogy Romon elnyerte a bizalmát.
Elindultak egymás mellett, az újabb ösvény jól látszódott a fűből, mert a földet itt már kitaposták.
-Sokan járnak erre?- kérdezte Eliza.
-Bizony, sokan, vannak, akik a virágok miatt csak a mocsárig jönnek, de mások tovább igyekeznek rajta a barlanghoz.
Gyönyörű ligetben haladtak, a zöld fűben rengeteg kis virág pompázott és vadrózsák virított a mindenfelé.
-Óh, a rózsák!- vidult fel Eliza- mindig is imádtam őket! Amikor csak lehetett azt kértem és hetekig eléltek a szobámban.
Hirtelen odapenderült az egyik közeli bokorhoz.
-Romon, megfoghatom őket?- kiabálta kérdőn, amikor bólintás volt a válasz, csak odasietett a bokorhoz és jó szorosan megölelgette a virágokkal teli ágacskáival, és minden tüskéjével együtt.
-Eliza! Bolond vagy? Össze-vissza leszel szúrva, csak nézz magadra!
-Dehogy leszek!-kiáltotta vissza a lány, aztán elengedte a bokrocskát és visszasétált.
-Engem nem szúrtak meg soha, nem tudom miért, biztosan, mert úgy szeretem őket- felelte neki.
De menet közben a virágok tömkelege apadni kezdett, nehéz szag terjengett a levegőben és egyre több helyen tört fel az iszap a lépéseik nyomán.
-Lassan a köd is leszáll, Eliza nézz a lábad elé, jó? És itt se állj szóba senkivel, ne törődj semmivel, maradj az úton, ha nem térünk le, nem lesz semmi baj.
-Baj?-suttogta óvatosan Eliza- ez nem hangzik megnyugtatóan- mire gondolsz Romon?
-Hát erre- érkezett a suttogó válasz.
Előttük pár lépésnyire a mocsárból egy kéz tapogatott ki az ösvénykére, mintha keresne valamit.
-Most mit teszünk-suttogta Eliza?
-Várunk.
Amikor a kar visszahúzódott az iszap melegébe, azonnal tovább indultak, Romonnak néha meg kellett nyomnia a hátát, hogy igyekezzen.
Közben szürkésfehéren elkezdett felszivárogni az iszapból a köd, néhol böffenő hangot adott a sár, ilyenkor Eliza rémülten, és merev nyakkal nézett körül, de a mocsár vizenyői csendesen lapultak.
Aztán valamiért egyre többet fortyant fel a sár, és néhol bűzös és meleg gázok törtek elő a mélyéből.
Először a cuppogásra lettek figyelmesek mindketten, mert az a kellemetlen érzésük támadt, hogy egyre közelebbről hallják, aztán hirtelen mögöttük belecsapódott valami az iszap földjébe, hátra kapták a fejüket. Hatalmas sárfejet láttak, amint mögöttük jókora darabokat harap ki az utacskából, az emberfejre emlékeztető pofa szája tele volt odvas rönkökre emlékeztető fogakkal, Eliza szemeket nem tudott kivenni a fejen, csak a fogakat figyelte megkövülten Romonnal együtt, ahogy szaggatja az utat, és nyeli hatalmas darabokban, miközben nagy iramban fogy köztük a távolság.
-Fussunk!-kiáltott Romon.
Teljes erejükből rohantak, az utacska pedig minden harapással nagyot rándult a talpuk alatt, néha akkorákat, hogy majd levetette magáról őket.
-Eliza!- üvöltötte mögötte Romon- mindjárt itt van, eressz előre!
Eliza oldalazva félreállt, miközben Romon elrohant mellette, és előtte futott tovább.
Közben oldalra fordított arccal megpróbált hátra kiáltani Elizának.
-Találsz nemsokára egy szárnyas állatot, ülj föl a hátára! Érted?! Hallottad?!
-Rendben, csak siess!- sikította Eliza, de közben arra eszmélt vak rémületéből, hogy Romon nincs előtte, nincs sehol.
Futott, teljes erejéből, már érezte, hogy a legutolsó erejéből, amikor a ködben meglátott valamit topogni az ösvényen. A valami egészen lekushadt a földre, és egy hatalmas pelerinfélét látott körülötte Eliza leterítve. Nem is volt sok választása, amikor odaért, felkapaszkodott a lényre, a pelerinek a magasba szökkentek és olyan hirtelen rántódott fel Eliza a magasba, hogy nem is értette mi történt vele. A köd és a mocsár lent maradt, ők pedig a fák felett jó magasan száguldottak, amikor jobban le mert nézni éppen elkapta a pillanatot, amikor a lény feltépte, és megzabálta azt a részt ahol még az előbb futott. Teljes erejéből kapaszkodott a barna, dús szőrbe, ami az állat fejét borította, szorította, de a markában valami keményet érzett, kissé kinyitotta a tenyerét, hogy megnézze, mi lehet az.
A kékesen fénylő kis csatot találta, úgy hasított az elméjébe a felismerés, mintha az izmaiban és az idegeiben egyszerre robbant volna szét valami.
-Romon-suttogta egyre jobban megkönnyebbülve- hát miért nem mondtad?- és fáradt arcával finoman nekisimult a hatalmas lénynek.
Végre alattuk eltűnt a mocsár és lankás, dimbes-dombos terület váltotta fel, ők pedig lassan ereszkedni kezdtek.
A földetérés megrázkódtatása után egy robusztus ügetés következett, majd lassulva a lény, végül megállt, aztán lefeküdt egy füves domb tövébe.
Eliza lemászott róla és odébb támolyogva lefeküdt a fűre.
-Te jó ég- szólalt meg- el sem hiszem, hogy itt vagyok, lehet, hogy otthon vagyok és alszom? Vagy meghaltam?-kérdezte.
Oldalt pillantott, Romon a füvön hasalt, alig volt magánál, semmi ruhája nem maradt, meztelenül feküdt, de életben volt.
-Jaj, Romon-suttogta Eliza- mit tegyek?
Romon földdel összekent arcát felemelte.
-Itt, a lanka tövében kezdj el ásni, mert ez az Eltemetett Állatkert, keress egy szárnyas óriás lovat, csak avval juthatunk el a Gyógyulás barlangjába, nekem most pihennem kell- suttogta, aztán leengedte az arcát a fűre és mély álomba merült.
-Jól van, igen, igyekszem, de itt biztonságos?-érdeklődött Eliza, erre már nem kapott választ.
Körbesétált a réten és a kis lankák között, valamit találni akart, amivel ásni tud, de semmit nem talált, ami alkalmas lenne erre a munkára, pedig annyira szeretett volna, nem is, inkább akart egy ásót, nagyon akarta, aztán tehetetlenségében kitárta a karját, a sírás fojtogatta megpördült a tengelye körül, miközben teli tüdőből elkiáltotta magát.
-Ásóóót!
Aztán csak megállt leengedett karokkal a zöld kabátjában, akár egy szárnya szegett kis madárka, a fűre meredve nem hitt a szemének, előtte a földbe szúrva egy ásót látott.
Eliza megfogta és kiemelte a földből, aztán megkereste szemével a halom alját, amit Romon mutatott, odament és ásni kezdett, bár puha földbe vágott a penge, azért mégis lassan haladt, jó pár perc után kifulladva vette szemügyre, hogy alig két taliga földet tudott kilapátolni.
-Ez így lassú- állapította meg félhangosan.
