M. Fehérvári Judit: Theónak

Csak most volt huszonöt,

s már temetni kell.

A mosolya elveszett.

Most lett volna huszonhat,

egy életen át siratni kell.

Szemei ragyogása elveszett.

Nem lesz soha huszonhét,

de emlékezni kell.

Teljes valója elveszett,

mert egy baktérium

pókhálójában csapdába esett.

*

Ami maradt a sors torzója

csupán: síri csönd és virágfohász.

Nem éri már el senki,

nem formál rajta többé ecset,

szó, szerelem, madár, semmi...

*

A tegnapi nyár még zümmög,

akár az  agyonhajszolt Intercity...

Jóságra termett karcsúságod

elillant a tájban hiába az újabb

lázas ecsetvonások Vincentnek

sem lesz többé füle, az itt 

maradottaknak senki se ígérjen

életet, mert azt nem lehet,

mert az nem lehet, hiába kívánjuk

újra és újra, hogy tegnapelőtt

legyen, vagy kapjuk el mi

azt az afrikai nyavalyát, mibe

a múlt esztendőben annyian 

pihentek bele, hogy kötelező

lesz ellene az oltás, de akkor,

ha mégis előbb kaptad volna

meg Te is, akkor itt volnál,

akkor itt volnál, s nem robbannál

haláloddal hirtelen bele

minden  leporladó pillanatba,

nem mállana holt anyagod

a múltunkba vissza, hogy

kezünk között szétperegjen újra

meg újra létmorzsáid hiánya,

mert nincs már egészben zsebedben

a pogácsa sem, hangyabrikett lett

belőle, reformgasztronómia

a vegetáriánus lét kovásza,

s nincs, aki megrágja,

még sincs, aki megrágja...

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. április 29.

Tomor Gábor: Tusák

Émelyegve rejtik,                                    
mit átélnek némelyek.        
Öldöklő harc, vér-cunamik,    
pokol, hová tartanak.      
Burjánzik létük mételye.        
Kínos ügyek szőnyeg alatt.

     
                                   
A kép címe: Ököl; Szurcsik József munkája.

Riba Ildikó: Vízió

sötét kuszált égen
halott galamb repül
angyalok pokolra szállnak

gyors zsolozsmát mormol
lét keresztjén függő
rémülten imádkozó pap

színek nélküli éjben
rács mögé zárt rettegés
ládába lakatolt lelkek

nyöszörgő könyörgése
halló fület nem talál
párás homályban messze száll


Kép: Zulema Guerra alkotása

Kapolyi György: De bonyolult…

Egy meggátolhatatlan történést-ha szemlélőként élsz, meg-nem marad más lehetőséged, mint tudomásul venni. Pusztán az eseményszenvedő alanya vagy-mint szemtanú, De e tény, nem jelenti azt, hogy el is fogadod Mert tudomásul venni, és elfogadni, merőben két dolog. Ha megérted és azt követően veszed tudomásul, azt el tudod viselni. De ha megérted és úgy nem tudod elviselni, akkor baj van, mert nem tudod tudomásul venni. Elfogadni mindig nehéz, mert az emberi logika és igazságérzet határozottan jelen van ítéletedben Az események gyors egymásutániságában fogódzókat keresel, mert át kéne látni a dolgokat. Jó lenne megérteni mi történik és miért, el kéne fogadni az elfogadhatatlant, mert el kell viselni ,és elfogadás nélkül nem fog menni. Az élet dolgait megérteni meg ritkán lehet. A tudomásulvétel az egyetlen lehetőség, ami marad. Tudomásul venni és elviselni valamit, amit nem is értesz, ez elfogadhatatlan. Vagy összenyom a történtek súlya, vagy fellázadsz, ami egy ördögi kör, nem lehet eredményesen fellázadni, ha nem tudod mi ellen, és ki ellen teszed. Nem tudod a dolgot elviselni, pedig el kell, mert mit akarsz te megérteni, hiszen nem te hozod a döntést. Neked csak elfogadni van lehetőséged, ha tetszik, ha nem. Hogy mit tudsz tudomásul venni és mit nem, ez nem érdekel senkit, Akár mennyit gondolkodsz, ha valamit elsőre nem értesz, azt később sem fogod. Kényszeríted magad egy elfogadásra, amit a végén nem tudsz elviselni. Ezt a tényt meg nem akarod majd tudomásul venni, de életösztönöd hajszol a megérteni akarás felé. Hajszol, mert nem akarja, hogy elsodródj. De ettől még nem fogod tudni elfogadni a számodra elfogadhatatlant. Nem veszed észre, hogy már egy sors dobálta tárgy lettél, vadul ragaszkodva a megérteni akarás skizofrén, irreális délibábjához.

Tehetetlenségedben egyik faltól a másikig csapódsz, már össze-visszatörted magad a megérteni akarás hisztériás vágyától, és egyre inkább nem értesz semmit, és egyre kevésbé tudod elviselni, Már csak tehetetlenséged ténye, amit tudomásul vehetsz, amit viszont nem tudsz elfogadni, Olyan állapotba keverted magad, amit már tényleg nem lehet megérteni, ettől a felismeréstől tényleg megvadulsz, és ellene fordulsz mindennek, mert nem tudod hol az ellen. Aztán jön az igazi őrület, mert mi más is jöhetne, aki nem tud tudomásul venni, az így jár. A dolgokat nincs, hogy megérteni, ezért elfogadni sem lehet őket, és ezek ismeretében nem tudsz semmit elviselni. Akkor már szerencsésebb a helyzeted, mert csak egy dolgot kell tudomásul venned, még pedig azt, hogy összedőltél, őrült vagy, és neked ez a végállomás. Lesz a rácsos ágyban egy gumiegered, azt elfogadod és tudomásul veszed, megérted és elviseled, sőt, tanítod hápogni.

Ha mindezt a kanosszát meg akarod úszni, tanulj meg elfogadni.

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: Tücsökzene

Fűszeres illat, nyári éj,

a kerti tölgy alatt, a kis padon

hallgattuk a tücsökzenét

együtt boldogan.

Hervadásszagú az ősz,

a kerti tölgy lombja hull,

hallgat a tücsökhegedű zenéje,

zokog a magányos csönd. 

Farda József: Fülenagy

Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek. Tény, hogy az elefántokhoz képest, is nagyok voltak a fülei, ezért is kapta ezt a nevet, de e csúfolódás érzékenyen érintette és nehezen tudta feldolgozni. Az iskolában csak egy igazi barátja volt, a zsiráf Laci, aki soha nem bántotta volna. Ő a hosszú nyaka miatt volt a többiek céltáblája, így a közös sors összekovácsolta a barátságukat. Sokat lógtak együtt, ismerték már a másik gondolatait is. Laci így találta meg most is, sejtette, hogy itt lesz. Tudta, hogy ilyemkor nem kell szólni semmit, csak némán leült mellé és megosztotta a sértés által okozott fájdalmat. Amikor elérkezettnek látta az időt, megszólalt:

- Ne lógasd már az ormányodat, gyere, meghívlak a vén csibész, Zsiga nagybátyám Hörpölójébe egy békalencse üdítőre.

Az elefántlány máris felvidult, mert ez a frissítő volt a kedvence, ezzel bármikor le lehetett venni a lábáról.

Telt-múlt az idő, barátságuk kiállt minden próbát. De az iskola véget ért és Laciék sajnos elköltöztek rokonaikhoz egy bőségesebb szavannára. Fülenagy egyedül maradt, egykedvűen töltötte mindennapjait. Közben a hasonló korú lányelefántok már mind elkeltek, önálló családot alapítottak. Neki soha nem volt szerencséje a fiúkkal, aki tetszett volna, azt mindig elhappolták a csinosabb, kisebb fülű lányok. Már csak ő volt pártában a csordában, és nem is érezte, hogy ez valaha is megváltozna, letargikusan beletörődött a megváltoztathatatlanba. 

Egyik nap, estefelé, ahogy felemelte fejét, hogy az ormányával felszürcsölt vizet a szájába tuszkolja, ismerős sziluettet vett észre a lemenő nap fényében. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de igazi volt, Laci zsiráf poroszkált elnyúzottan felé. Nagyon megörült neki, elékocogott. Hiányzott már a barátja, végre jól kibeszélgethetik magukat. Annyi sok minden történt az elválásuk óta, hogy egész éjszaka, csak dőlt belőlük a szó. Kiderült, hogy Laci sem volt szerencsés a párválasztásban. Összekuncogtak, amikor a zsiráffiú felvetette, hogy milyen kár, hogy nem egy fajhoz tartoznak, mert akkor most a két magányos lélek összeforrhatna. Elkezdték elemezni, hogy milyen gyerekeik lehetnének, ezen aztán a végén már fetrengtek a nevetéstől, és kénytelenek voltak távolabb vonulni a csordától, hogy ne zavarják őket a pihenésben. Laci legjobb változata a zsiráflábú, elefánttestű. zsiráfnyakú, ormányos, elefántfülű csemete volt. Fülenagynak az elefántlábú, zsiráftestű, elefántnyakú, zsiráffejű variáció tetszett legjobban, helyes kis zsiráf fülecskékkel, egyetértve az ormányviseléssel. Amikor alábbhagyott a vidám mókázás, lefeküdtek, nézték a csillagokat, és a fáradtságtól álomba szenderültek. Laci még maradt egy pát napig, de aztán búcsút vett barátjától és hazaindult. Az elefántlány hosszasan követte a tekintetével, amíg el nem nyelte a messzeség. Minden visszadöccent a mindennapok egyhangúságába.

Egyik tikkasztó nap a család éppen sziesztázott, amikor felbukkant egy feltűnően kis fülű elefántfiú. Fülenagy szeme azonnal megakadt a jó kiállású fiún, bele is pirosodott, ahogy ránézett, még a lélegzete is elakadt. A csorda gyorsan befogadta a kifogástalan modorú és udvarias jövevényt. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy az ifjú mindig Fülenagy körül sertepertél, de nem meri megszólítani. Ezért egy kis segítséget vetett be a legidősebb matróna, „véletlenül” belelökte a szerencsétlent a dagonyázóba, éppen oda ahol Fülenagy tartózkodott. Mivel a felcsapódó sár beterítette szegény lányt, kénytelen volt sűrű elnézést kérni, és segíteni a helyrehozatalban. A terv bevált, a fiatalok elkezdtek beszélgetni és egyre jobban érezték magukat egymás társaságában. A lánykérés az ominózus dagonyázó mellet történt meg, a banda üdvtrombitálása közepette. Különösen a szülei örültek a lányuk boldogságának, mert már kezdték feladni a reményt, attól tartottak, hogy vénlány marad a szemük fénye. Nászútjuk a fiú hazájában, Indiában volt, felejthetetlen két hetet éltek meg.

Az esős évszak beköszöntével zsiráfpostás levelet hozott Fülenagynak. Izgatottan bontotta fel, amelyben Laci zsiráf írását vélte felfedezni:

„Kedves Fülenagy!

Hazafelé battyogtam tőled, amikor összefutottam egy jópofa figurával. Indiából utazott ide potyautasként ez az elefánturfi, mert hazájában kisfülűek az elefántlányok, de neki a nagy fül a gyengéje. Azonnal Te jutottál az eszembe, és hozzád irányítottam, ha meg akarja ismerni a világ legnagyobb fülű elijét akkor ott a helye. Remélem nem tévedt el és összejött! Szívből kívánom a boldogságod, mert erre valók a barátok…

Zsiráf Laci”

Szöllősi Irma: Legkedvesebb

Néztem az arcodat,
szemedet fürkésztem.
Eltelt évek alatt
megfakult egészen

A kispadra ültünk,
közben beszélgettünk,
ezer szép emléket
sorra felidéztünk.

Gyengéden  öleltél,
magadból etettél,
mindig óvtál engem,
Te sohasem féltél.

Virágot ültettél,
otthont teremtettél,
és ölelésünkből
erőt merítettél.

A hónapokat te
mosollyal mérted,
amíg elénk raktad
a meleg ebédet.

Sokáig azt hittem,
hogy te nem is érzed,
sosem éreztetted :
megtörtek az évek

Bár ölelhetnélek
még újra és újra
csókokat lehelnék
ráncos ujjaidra.

M. Fehérvári Judit: Bújócska, avagy itt a fogó, hol az ajtó?

X betegtárs hiányos története a közegészségügyi skarlátbetűs időkből

Habcsókos Á nem volt olyan bűbájosan ehető, miképpen a legelső mosolya mutatta, midőn belépett a kórházba. A haja ugyan a téli, első hó szikrázásával vakította el a gyanútlan leendő sorstársát, akinek Á-nak az élet súlyától meggörnyedt hátáról sem a boszorkák éjféli seprűtánca jutott eszébe, hanem az, hogy „Végre, eljövendett a szerencse, s kapott egy korban hozzáillő szobatársat!”

Mások, akik először látták Á-t, rá sem hederítettek, ugyanis a sokszögletű kört formáló kerek erdő lakói csak néha röffentek mindnyájan össze, hogy kitárgyalják ügyeiket, de ilyenkor meg leginkább a vezér szószátyárok múlatták az időt, így aztán Á szépen, s észrevétlenül a társaságuk tagjává is vált.

Hogy miért is volt ott, arra végül csekély idejű ott tartózkodása alatt senki sem jött rá… Na, jó! A kezelőorvosa bizonyára sejtett valamit, de miután errefelé csak a hivatásukat alaposan végző, s életük jelentős részében önmagukat képző, tapasztalt doktorok jártak, akik nagyon jól tudtak hallgatni (Persze, ez volt a feladatuk, mert ugyan, ki lenne az, aki kitárgyalná betege búját-baját másoknak?), a körerdő lakóihoz még az sem jutott el, hogy Odvasfa környékén, ahonnan Á származott, milyen más élőlények élnek.

A narrátor először szól ki a történetből: Valójában ezek az orvosok tényleg teljes szívükkel és lelkükkel a betegeikért éltek, így tulajdonképpen nem is érdemlik meg, hogy ilyen fényben tűnjenek fel ebben a mesében (?), no, de a színház az, mint tudjuk, sohasem áll meg…

Így aztán Á, miután megkapta X-et, a Napleányát szobatársnak, nyomban azt hihette, hogy annak a szemébe nézhet, lelkében kotorászhat, bájolhatja fecsegő szókkal, mondatlánc csobogással, derűtlen erővel, holdszemnyi ákkal. De hiába! Aki egy kicsit is járatos a planetológiában, az pontosan tudja, hogy sokfelé lehet nézni, de azzal a fénylő, aranysugaras csillaggal kötözködni nem illik, vagy, ha mégis, akkor sem lesz Á-ból még a Föld nevű bolygó egyetlen holdja sem…

Persze, Napleánya sem jött rá iziben, hogy ki is valójában ez az Á. Szinte flow élménye támadt, ahogyan hagyta szabadon áramlani önmagát. Legott bele is bújt a kisördög, amint arra gondolt, hogy: „Aha, megvan a megfelelő vitapartner!” Pedig tudhatta volna, hogy ez a társalgásszervező szófajú szavacska bizony nem azonos az AHA élménnyel! Így aztán Á nyomban meg is próbálta Napleányát mindenféle lárifári újmódi huncutsággal elkábítani, de leginkább az állandó fecsegésével, a barokkos tirádáival felcsavarintani a Tejút rendszer másik pontjára. Azt persze, nem tudhatta, hogy az Orion-kar belső peremére csakis Napleánya léphet, miközben teljes pompájában keringőzik, de egy odvasfalvi Á sohasem. Különben is, egyáltalán még azt sem árulta el idáig, hogy tud-e táncolni!

Így aztán Napleányának hamarabb elege lett belőle, mint, ahogyan az sejteni vélte volna, hogy egyszerűen sok már, sőt, túlontúl is sokkoló.

A narrátor ismét beleszól a történetbe: Hosszas bevezető szöveg után illene egy még terjedelmesebb tárgyalást is a tényekhez illeszteni, azaz kellene még egy epikai bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, hogy a befejezésbe még beleférjen a megoldás is. Korunkban azonban csakis a haikuk élik reneszánszukat, így miután jelen pillanatban nem a lírai műnemet gyarapítják ezek a sorok, amelyeknek a száma túlnőtt a tizenhét szótagon, ezt talán a tények tudója ki is felejti, mert miért is ne tegye?! Amúgy is, majd később valamikor lesz egy olyan esztendő is, midőn a nyelvtani érettségi csaknem megszűnik… Ja, hogy ez irodalmi szöveg lenne? Ugye, senki sem dőlt be ennek a kacsának?!

Szóval, ott tartottunk, hogy Napleánya csak nézte, csak nézte Habcsókos Á-t, ahogyan alszik, s, ahogyan csaknem pudingbabává csukja össze önmagát. És horkol. Nem ám, csak durmol (Habár, már ez is jól befűtött volna, s éppen a Napleányának, akinek így is állandó hőhullámai voltak a magfúzióitól? Ugyan már! Ez csaknem a vicc kategóriába tartozik…), hanem sokkal inkább, mintha ökörbőrt húznának a fagyon. Napleányának pedig még eszében sem volt fehér törpévé alakulnia, mert isten úgy se’, de ahhoz biz’a még éppen öt milliárd esztendő hiányzott éppen. Különben is, számára elég fehér volt Á, mármint a ruházatában, ahogyan hatalmas, tejszínű fogait kibiggyesztette az őszhaját elfedni nem tudó szűzi sapkája és ugyancsak patyolatkabátja alól. Napleánya meg már azon tűnődött éppen, hogy ugyan, minek ez a gúnya egy halandónak, aki felett rég eljárt már fiatalsága? Mert, ha néha belenézett a tükrébe – amibe igen ritkán tekintett azért, de akkor tüzetesen elemezte ifjúkori önmagát –, tüstént rossz kedve támadt, noha a valódi úri hölgyek sohasem sírnak, csak valami érthetetlen okból fogva potyogtatják a könnyeiket.

Történt egy napon (Nap, hónap, esztendő mellékes…), amikor minden beteg cidrizett, s jó melegen beburkolta magát a gönceibe, hogy hétvégi eltávozásra mehessen (már, ha egyáltalán rászánta magát eme nemes lépésre), s még volt kihez, hogy odvasfalvi hiánya már-már jól esett a családjának, ezért aztán, hogy tudják, hol a helyük, érte is jöttek (na, nem a nagy, fekete autóban, hanem csak úgy). És elvitték volna, ha… Hahaha… Szóval, ha nem akart (Még véletlenül sem a szeretett szót használja az annales írója… Ugye, minő Menő Manó történetünk főhőse?!) volna Napleányától elbúcsúzni. Az azonban már Hetedhétországon is túl járt, s sebtiben átkelt az Üveghegyen és az Óperenciás-tengeren is, hiszen ő volt a Fény, s történetünkben a pozitív főhős is (Mellesleg, nem illik mindent az olvasó szájába rágni, néha több sütnivalója van annak, mint azt bármely krónika szerzője feltételezhetné!). És ekkor… Szóval, éppen ekkor beütött a gabaly, s úgy hanyatt vágódott benne Napleánya, hogy hű, meg ha, ám nem véletlenül látták el az isteni keresztanyák már születése pillanatában a körrel, s annak középpontjában egy ponttal, mert ő bizony pontosan ismerte névadásának minden rejtelmét, s ezért feltárult előtte egy ajtó.

— No, én itt jól elbújok! — gondolta Napleánya.

De az a fránya kapu azonban még véletlenül sem nyitotta ki egyetlen szárnyacskáját, hanem csak gubbasztott búsan, mert, ha Napleánya átment volna rajta, tuti nem aranykapu lett volna belőle, hanem füst és parázs. Erre mondják a franciák, hogy „C’est la vie…”.

A narrátor ismét kiszól a históriából: Amúgy Napleányának fogalma sem volt arról a paradoxonról, hogy ő is fehér ám, sőt oly annyira, hogy hóka, hogy eme tulajdonsága etalon is lehetne, mert ő az, aki más fények teljes spektrumát változatlanul képes visszaverni (Na, ezt jól megmondta a majdani legenda jelen kommentátora! Jah, kérem, ezt amúgy is így dívik széles e hazában!).

Napleányát pedig csak kereste, kutatta (Már csaknem a bakancsát is elkoptatta, ugyan nem hét álló esztendőn át, csak úgy saccperkábé száz — ez manapság a legdivatosabb meseszám — pillanaton keresztül…) odvasfalvi, de naná, hogy nem bukkant a nyomára! Miért is kellett volna egyáltalán utolérnie? Ki tudja, ki nem tudja, de így szólt egy éppen arra vetődő betegtárshoz (mert ne feledjük a valós helyszínt, ami egy kórház vagy Nagytetőhegykúrhát, ha éppen a szleng szótárt használnám – jelentése még mielőtt bárki megrémülne: Meghatározatlan helyre, elhagyatott, eldugott, nehezen elérhető, megközelíthetetlen, esetleg kimondhatatlan nevű településre utal.

A narrátor, mert tele van a kalucsnija, most beszól: Amúgy, esküszöm, nem értem a helyesírás-és nyelvhelyesség-ellenőrzést az Office 2016-ban, de lehetséges, hogy azért, mert immáron 2017-et perget a kalendárium… De akkor is, hogy lehet ennyi írásjelet egymás után biggyeszteni? És, amint jól látható, még ez is megeshet olykor.

— Nem láttad véletlenül Napleányát? Már csaknem elcsempült a szám is úgy itatom itt az egereket, de híre-hamva sincsen.

Napleánya komájának azonban volt elég gógyija ahhoz, hogy csak úgy tüstént kivágja a magas C-t, majd rögvest a tiszta Á-t is (Halkan megsúgom az eltitkolt frekvenciamódosítások miatt, mi emberek, mind félre vagyunk kollektíve hangoltatva, így aztán nehéz megkülönböztetni a Verdi-hangolást - 432 Hz, ami köztudottan az A-nak (256-a kettes szám nyolcadik hatványa, ezért minden oktávban egész szám a C hang frekvenciája) — Juj! Ebbe jól belebonyolódtam… Bocsika!), így odvasfalvi aztán el is suhant a hazamegyek irányába. Node, just is ragaszkodott volna még egy Sziához talán, így azt meg is kapta eme betegtárstól, aki szépen, nyájasan, ahogy az illendő, elköszönt tőle.

Ekkor bújt elő Napleánya vörösen, de nem óriásként, mert akkor öt milliárd évig csak mesélhetnék, amíg el nem kezdene vala összehúzódni, meg, hogy mondanám meg nekije, hogy „Ne trápilj mán!”, láthatod, hogy elszublimált innen, így aztán kezdődhet a hétvége…

Napleánya azonban, aki pedig nem ma jött le a falvédőről, már csak kacagott és kacagott, szinte fuldoklott a nevetéstől, miközben azon morfondírozott — csak úgy önmagában, s még néha-néha felpislantott, akár a vett malac, hogy megbizonyosodjon arról, tuti elment Á —, miért is kellett neki elbújnia…

Eddig volt, mese volt, akinek esze van, el sem hiszi talán, mert szereplőink tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn (Olton stb.) leereszkedtek, holnap legyenek a ti vendégeitek! Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon a végére! (Most melyik legyen? Hmmm… Április közepén? Hát, izé… Nem tom… Döntse el ki-ki önmaga!)

A narrátor utolsó megjegyzése: „A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó, s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. XX. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti (Fazekas Enciklopédia, mert ez a legjobb az interneten, félre Wiki, nem te nyertél!).

Debrecen, 2017. április 23.

Kapolyi Noémi: Álmok folyója

Rengeteget dolgozott, egész nap az irodában idegeskedett, a kollégái, csupa kedves ember, mind ugyanebben a gondban voltak, tehát kávészünetben nem is volt értelme arról szót váltani, hogy ő fáradtnak érzi magát, mert úgy látta, mindenki gépiesen és kimerülten futja a mindennapjait.

Reggel munka, este bevásárlás, család, házimunka, és ennek csak akkor lesz vége, ha valami megváltozik.

De a változás ez esetben sosem szokott valami felvidító lenni.

Elmorfondírozott azon is, mi lenne vele, ha egyedül élne, és otthon nem csinálna semmit.

De ezt hamar elvetette, mert el sem akarta képzelni, hogy ő valaha is újra egyedül legyen, emlékezett rá mekkora lelki teher volt a magánya.

Ez egy olyan ösvény, amin járok, amit nem lehet lecserélni, ha megérem a nyugdíjas kort, akkor fog csak változni valami, de mondhatnám, hogy akkor meg már minek, morfondírozott el ezen.

Nem akart elkeseredni, nem, csak valami megoldást akart találni, egy lehetőséget, hogy az élete ne sztereotípiák sokasága legyen.

Egyik délután megint csak sietett haza, persze út közben még beugrott ezt-azt venni, aztán a bolt mögött, át a kis parkon és a zebrán, szedte a lábait, nem is figyelt, csak amikor már a saroknak kellett volna következnie, akkor nézett fel kusza gondolataiból.

-Hát én meg hová jöttem?!-szólt megrökönyödve.

Megállt, körülnézett, olyannyira ismeretlen volt az egész utca, hogy még tájékozódási pontokat sem talált. Nem is értette az egészet.

Tompának érezte magát, erősen markolta a szatyra fülét, szinte ez volt az egyetlen biztos pont.

Csak állt, és nem voltak gondolatai.

Amikor maga elé nézett, feltűnt neki, hogy néhány lépcső meg egy kis korlát is húzódik ferdén lefelé a járda mellett.

Erősen a korlát felé kapott, megragadta, és elindult lefelé. Időközben az ég enyhén befelhősödhetett, mert megjelentek a finom, kora alkonyi fények, előbbre hozva az estét.

Rakta egymás elé a lábait, aztán már néha megállt egy-egy foknál, és inkább utána lépett lejjebb.

Egy híd alá ért le. Itt mélyebbek voltak az árnyékok, de mégis megnyugtatónak érezte a helyet.

A lejárat mellett a fű frissen zöldellt, közte rengeteg tavaszi gyom virított, mindenféle virágokat hozva. Ő pedig egyszer csak leült az egyik lépcsőfokra. Nehezek lettek a lábai, émelygett kicsit, egyáltalán nem a megszokott módon érezte magát. A korlátot most is fogta, jól esett a kapaszkodó.

-Valamit ehettem -motyogta-, valami megnyomhatta a gyomromat biztos, üldögélek kicsit, összeszedem magam, aztán megyek haza, suttogta, miközben kicsit felemelte az arcát, és előre tekintett.

Meglepődött azon, hogy előtte egy vízfolyás csordogál. Nem is tudta mit várt, vagy várt-e egyáltalán bármit is, de azért mégis csodálkozott.

A lábainál kis sárga virág nyílott a magasra nőtt fűszálak között, odébb lapulevelek nőttek, meg valami ismeretlen növények, aztán a víz. Barna, kavicsos mederben folydogált, olyan ismerősen.

Hát persze, mint gyerekkorában a patak, az is ilyen volt, békalencsés, békanyálas vízében nem akart kotorászni senki, undorodtak tőle, mégis szerették.

Meg szeretett akkor ő is annyi mindent, a hátsó kertet, a virágaikat az udvaron, és a nagy barna kutyájukat is, meg az iskolát és szerette azt a kék szoknyáját, jaj de nagyon szerette, amelyikben lehetett forogni és akkor egészen kiterült a levegőben.

Apró kis hullámokat dobott a víz tükre, halkan folydogált, sietett tovább. Nem is volt mély, mégis egyre tágabbnak és mélyülőnek látta. Csak nézett belefelejtkezve a kis fényecskék játékába, a nagyobbacska kavicsok melletti fodrokba. Emlékek sora állt sorfalat a gondolataiban, csak végig kellett nézni rajtuk, most nem gondolt bele egyikbe sem, mindet betéve tudta, ismerte, aztán egyenként elengedte őket sorban a kis hullámok hátán.

Ujjai egészen lassan váltak el a korlát vasától, egyenként, óvatosan, aztán amikor már egyikkel sem fogta, lassan dőlt el a gazos oldalban, hangtalanul.  

Tóth Sarolta: A teremtő

Kell lennie egy erőnek,
kit a hívők istennek neveznek.
Akit fel nem fog az elme,
képzeletünk teremtette
különféle szerepekre.
Ami létezik, mind véges,
születik, pusztul, alkotni képes,
de kiszolgáltatott helyzetben néha
szüksége van isteni segítségre
vagy legalább a reményre,
hogy ha kéri, van esélye.
Bizonyítani nem lehet,
hasztalan keresünk érveket,
véletlent vélünk csodának,
hiszünk Isten irgalmának.
Elég a hit, az áldozat,
amit tőlünk isten fogad,
magyarázatot, új reményt ad.
Társadalmi tudatot formál a vallás,
szertartással közösséget formál.
Óriási összetartó erővel
erkölcsi szabályok erejével
szeretni és ölni késztet,
feláldozni értékeket, életeket,
isteni akaratért parancsra,
ez a vallás politikai arca.
Az emberi történelem tanúja
sokistenhit, egyistenhit változata,
az egy isten sok alakja mily furcsa,
érzelmeink, hitünk alakította.
Vannak köztünk ateisták,
magukat istennek tartják sokan,
szabadon választunk, változtathatunk.

Tomor Gábor: Eltűnő

Keress társat!
Nem vágyom rá.
Igazodj, kérlek!
Inkább a magány…
És él csak csüggeteg,
mint ki elmúlna már.



A kép címe: Hiányzom; Kaliczka Patrícia festménye (2013)

Markovity Radmila: Találkozás gyermekkori baráttal

Nem láttalak
vagy száz éve tán,
szemed csillog,
arcod ragyog,
lelked sugárzik  rám…

Felkacag két kisgyerek,
a labda gurul, gurul,
gyengéden  simogatod
flekkesen ráncos arcom.

Kapolyi Noémi: A csodatétel

-A piaci sátrak egyre sokasodtak, ahogy mind több kereskedő, kézműves és mutatványos fizette meg a helypénzt, kezdte elbeszélését a rongyos napszámos a hordó tetejéről a köréje gyülekezőknek.

-Akkoriban rengetegen érkeztek egy ilyen nagy, éves vásárra és persze én is ott serénykedtem, ahogy tudtam.

Az egyik sátorban egy jósnő dolgozott, de akadt valamelyik mélyén  egy csodadoktor is, olyanokon is tudott segíteni, akikről már rég lemondtak, egészen nagy sor kígyózott a sátránál.

Na, most én akkoriban vak voltam, így születtem, már akkor sem láttam meg a napvilágot, amikor a világra jöttem. Tulajdonképpen az volt számomra a természetes, csak ültem valahol és adtak, sok a jó ember és a rossz lelkiismeretű is, ezért mindig akadt valami.

Egy nap ez a csodatévő doktor megüzente, hogy akkor, csak azon az egy napon segít minden szegény emberen, aki nála jelentkezik.

Akadt is egy jóravaló járókelő, aki szólt nekem és aztán odakísért engem.

A doktor érdes hangú ember volt, amikor beléptem hozzá, le kellett ülnöm a szőnyegére és ő rejtelmes szövegeket olvasott a fejem felett, miközben egyre-másra megérintette finom ujjakkal a szemhéjaimat.

Aztán egyszerre csak rám ripakodott.

Nyisd ki a szemeidet! Hallod?

Én erre kinyitottam, és rögtön kiabálni kezdtem, mert láttam, igen, láttam én, csak azt nem tudtam, hogy mit? Hiszen egész életemben vak voltam addig.

Ha megérintettem valamit, akkor már tudtam, mi lehet az, de sokáig csak a szemeimmel nem voltam képes látni.

Ekkor aztán, mint aki jól végezte a dolgát, egyszerűen kizavart a sátrából és kérte be a következő szerencsétlent.

-És téged meggyógyított?!-kiáltott fel egy távolabb álló-, de hiszen ez csodálatos!

-Igen, csoda, csoda- helyeseltek a többiek a kis hallgatóságból.

Ekkor egy újabb hang kérdezett.

-De hiszen akkor neked megváltozott az egész életed!-lelkendezett.

-Meg, bizony, nagyon megváltozott!-kiáltott a hordón állva a napszámos fiatalember- addig koldulnom kellett, egész napon át csak ültem valahol, amíg friss volt a levegő addig általában a napon üldögéltem, de ahogy forróbb lett, mindig akadt valaki, aki átvezetett egy árnyas oldalra. A pénz csak úgy az ölembe hullott, aztán ha megéheztem, a hússütő elé bárki odavezetett, aztán meg szépen busásan kiszolgáltak, hogy legyen nekik tőlem szerencséjük, egészen potom pénzekért ehettem.

-De azóta?!- kiáltott kíváncsian egy hang- mi lett azután, hogy láttál, azt meséld!-követelte.

-Azután, hogy láttam? Jaj, hát az óta rettenetes életem lett, egész nap dolgoznom kell, semmit sem adnak ingyen, érdekli is a munkaadóm, hogy a forró napon egyelem a zöldségeket vagy hordom a trágyát, aztán ha egész nap keményen dolgoztam, akkor is csak a töredékét kapom meg annak, amit koldus koromban megkerestem, ej, azok a régi szép idők! kiáltotta el magát, aztán leugrott a hordóról és elvegyült a tömegben.

Kapolyi György: Kérges ölelés

Cézárnak hívták, jelentéktelen emberke volt. Hosszú, ősz szakálla, az egyetlen, ami miatt emlékezni lehetett rá.

Magányosan élt, felesége régen elhagyta, két gyereke nem törődött vele.

Eleinte nagyon rosszul viselte magányát, aztán beleszokott.

Nem voltak magát illetően illúziói, az élettől is annyit várt, hogy éljen. Ez, a sikeres élet titka,  mondta kanáriának, aki az egyetlen élőlény, akit szeretett, és aki el tudta viselni jelentéktelen, unalmas jelenlétét. Olyasmit kell kívánni a sorstól, amit meg is ad. Én, ki vagyok békülve vele, miután nincsenek elvárásaim, ő is velem. Így aztán jól megférünk egymással.

Nagyra értékelte életfilozófiáját, ha ismerőssel találkozott, mindig el is sütötte. Valószínű ez volt az ok, ami miatt „Bölcs bukfenc”- becenevét kapta, persze a háta mögött szólították így.

Soha életében nem vitte semmire, de ez, egy cseppet sem zavarta.

Semmire vinni, ugyanakkora munka, mint valamire vinni, akinek meg sikerült, belerokkant.

Egész élete ráment az örökös harcra, folyton félreugrani az őt eltaposni akaró lábak elől, a minden esti izgalmak, mit hoz a holnap, és így tovább.

Aztán a belerokkant sikereském ugyan úgy megöregszik, mint a magamfajta, rengeteg utálója kárörvend leharcolt látványán, „Nézzétek, úgy megy, mint egy döglődő hernyó „- éppen ideje, hogy eltűnjön a francba ez az ócska kripli, aki idáig is jóval többet élt, mint szabad lett volna.

A kulturálatlanabbak csak annyit mondtak megjelenésekor, mikor döglik már meg ez a patkány.

Hát ilyenek az emberek.

Ezzel szemben, ha én megyek el, csak olyasmit tudnak mondani, „ Na, a kis ürge is elment – szegény, jó ember volt, nem bántott az soha senkit.

Hát kanári legyek, ha nem én csinálom jól.

Aztán sem a pénzét, sem a sikereit nem viheti magával, ő is egy gatyában fog toporogni az Úr előtt, mint én, és be lesz tojva, hova kerül.

Hogy szerinte ő, tett egyet, s mást az emberiség javára, szánalmas önvigasz, és az, hogy nem az özvegye fizeti a temetés költségeit, mert x Minisztérium saját halottjának tekinti, nem változtat a tényen semmit. Az Úr ítélőszéke előtt, ez nem számít.

A hülyeséget, magasabb fórumokon nem díjazzák.

Én többet tettem a fajtámért, mint ő, én hagytam őket békibe. Van ezeknek a szerencsétleneknek éppen elég baja. Azzal, hogy az a némber lelopta az almát, az a fajankó meg hagyta, elkezdődött a vesszőfutás, ami sosem ér véget.

Gondolom, emiatt mondják- bűnben születtünk, és elváratik, utolsó percemig kérjek bocsánatot. Hát, ha nagyon akarják…Olyan leszek mint egy papagáj, aki szajkózik, azt sem tudja mit. Tehetem, de legalább tudnom kéne miért, mert ha csak úgy, gépiesen exkuzálok, előbb – utóbb belegárgyulok, ami nem válik javára senkinek.

Az okosak is eltűnnek, meg a semmilyenek is.

Ha csak egyetlen irány van, és egyetlen cél, és azt ölbe tett kézzel is eléri az ember, akkor mi a probléma?

Cézárnak hívták, jelentéktelen emberke volt.

Hosszú – ősz szakállat viselt, az egyetlen, ami miatt emlékezni lehetett rá.  

Kép: Kapolyi György alkotása

Tóth Sarolta: Szeretnék segíteni

szeretném a fáktól látni az erdőt,
gyengeségből meríteni erőt,
véges reményt végtelenül várni,
ismert utat ismeretlen járni,
kibékíteni az ellentétet,
kárpótolni minden veszteséget,
látszat mögött látni a lényeget,
hitet adni a hitetleneknek,
megbocsátani a vétkezőknek,
segítenék minden szenvedőnek,
hiszen a fák erdőben is nőnek.

Tomor Gábor: Szenvedés

Különös lények.      
Szerethetnének, mégis:
vétenek, ölnek,
fájón elszenvednek.
Félik és állják, végül                  
álságosan „feldolgozzák”.    


                 
A kép címe Tahrír-tér; Votin Dóra festménye

Bige Szabolcs: Szigorúan bizalmas 3.rész

Jó év elteltével a helyi kórházban találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után. Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel. Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul fájt a törött lábam. Árpi ez bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra elismételte a már elmondott részeket. Így lassanként kialakult barátom története.

 - Már szépen egyenesbe jött az életünk – hallottam a szomszédom hangját -. Liliánnát kinevezték iskolaigazgatónak, a kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat, keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott! Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy vagy?” - köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van.” – folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked. Adómentes zsebpénzt!”

Nem reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit.

   Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem, nem mertem megzavarni a szomszédom mondókáját, pedig most már kezdett nagyon érdekelni a történet.

- Tudtam, éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből – folytatta Árpi -. Jött is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem. Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, mintha egy örvénybe zuhantam volna és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne, beszélni most tanulok. 

   Miután elhagytam a kórházat, Árpival hosszú időn át nem találkoztam, míg aztán jó két év múlva újra összehozott a sors vele. Rehabilitációs beutalóval kezelésre mentem egy nemzetközi hírű gyógyüdülőnkbe. Régebbi töréseim utókezelése volt a cél. A pihenőben, a mellettem levő heverőből rám köszönt valaki. Néztem, ki lehet az, mert a hangja után nem ismertem rá. Kelemen Árpi feküdt ott, és felém fordulva barátságosan mosolygott. Ő is rehabra jött.

- Mi az, mi mindig ilyen helyen találkozunk? – kérdezte, de választ nem várt, mert folytatta is – Emlékszel még, milyen ramaty állapotban voltam legutóbb? Most már sokkal jobban vagyok.

  És mondta megállíthatatlanul. Úgy látszik a betegsége tette ilyen közlékennyé. Azzal kezdte, mikor elhagyta a kórházat, s otthon ápolta a felesége, járt hozzá egy gyógytornász is. A fia, Tibike már leérettségizett és a Katonai Akadémiára iratkozott. Messzire került otthonról. Lassan-lassan annyira gyógyult, hogy bot segítségével kimehetett az utcára, üzletbe, meg bárhová, csak a beszédjén érződött valami idegenség. Egy kicsit galuskás maradt.

  Egy év elteltével azon kezdett gondolkozni, hogy részmunkaidőben visszamegy a művelődési otthonba dolgozni. Unta magát otthon. Az új igazgató örömmel kapott a segítségen, lévén új a szakmában és a várost sem ismerte, úgy érezte, nem tud megbirkózni a napi feladatokkal. Árpi pedig boldogan segített. Ha táncolni nem is tudott, meg szónokolni sem – igaz Démoszthenész is dadogós volt -, de ötletekkel, tanácsokkal, a régi kapcsolatai felhasználásával jó szolgálatot tett a művelődési otthonnak. Színjátszó csoport, dalárda, tánckar, százféle szakkör beindítása lett munkájának az eredménye. S mindezt betetézte egy helyi lap elindítása.

  Magánélete már korántsem alakult ilyen jól. Miután a fia végzett a Katonai Akadémián, a hegyivadászokhoz kapott beosztást fenn az északi hegyek vidékén. Liliana a fia után ment, és ott vállalt tanári állást abban a helyiségben, ahol az egység állomásozott. 

  Árpi egyedül maradt. A gyógytornásznő jár hozzá heti rendszerességgel - lehet oda is költözik…

Markovity Radmila: Haiku-csokor

Vágyam


A piros  rózsát
másnak szakítottad le.
Vágyom illatát.

Láss

Fehér rózsaszál
elvakítja a szemed.
Lelkeddel nézz rá.

Imádkozz

Rózsacsokor  a
 kereszten illatozik.
Mondj el egy imát.


Vallomás

Szeretlek drágám,
életem rózsája  vagy.
Ne hervadozzál.


Csalódás

Rózsacsokorral,
bűvös illattal jöttél.
Tüskéje maradt.

Tóth Sarolta: Személyiségünk árnyalatai

lehetek ismeretlen akárki,
lehetek átlagos bárki,
nem lehetek senki,
nem lehetek valaki,
más a társadalmi érték
amivel a személyt mérték,
a valakinek van hatalma,
a bárkinek alázata,
a senki mintha nem lenne,
akárkik közt elvegyülne.
fontos, hogy mindenki tudja,
hova tartozik ő maga.
bárkiből lehet valaki,
ha nem átlagos akárki,
mindenki elismeri,
szeretik, ha megérdemli
valakiből lehet senki,
senkiből nem lehet valaki,
ha valami értéke nincs neki.

Riba Ildikó: Elsodor (Haiku változat)

Hűs csepp borul rám,

szavad váratlan zápor,

tekintet vádol.

Üres hódítás; 

szemeidben vágy ragyog, 

gyűrött vagy, fagyos.

Kép: Salvador Dali

Tomor Gábor: Életminták

Mottó: "Legyünk hálásak a tükörnek, hogy csak a külsőnket mutatja!" (Samuel Butler)

Igény        

              

„Társat keresek. Jeligém: Ilyen lehet, olyan lehet, csak mint kutyáját, szeressen engemet.”

Minden rendben! 

Ki mit mondott, írt, avagy miről hallgatott egykor? – címmel tartós műsor folyik a T. Házban és azon kívül. Újnak éppen nem mondható „tudományág” fellendülésének vagyunk élvezői. Erőre kap a politikusi (és mindenféle) múltak kutatása.

Ezen kívül már semmiben nincs hiány, jól vagyunk, sőt erősödünk. Mindjárt itt a Kánaán.

Intézkedés I.

Nem öltözködhetnek kihívóan hölgyeink! – adta utasításba a munkahely vezetője, s elégedetten dőlt hátra székén. – Máris sokat tettem a biztonságos munkavégzésért!

Szájpanasz

Szuper jókat ajánlanak szakértők az éjszakai fogcsikorgatás ellen.

Remek! Több kérdés már aligha izgatja a tudós doktorokat.

Habár… bár azt még jó lenne tudni: mi a teendő, ha fogaink nappal is összekoccannak? 

Intézkedés II.

– Csak pillant egyet, mozdul cseppet, s az apáca is kihívó lesz – mondta később a főnök, s iménti rendeletét megnyugodva visszavonta.

Jó neki!

Folttalan s minő őszinte ember, aki, íme, kis hibára is vágyik. 

Monológ, a szép emlékű költő stílusában:

– Én még soha nem tévedtem, nem tévedtem, nem tévedtem, tévedni szeretnék mostan…

Csigavér

Csapják a szelet feleségednek – figyelmeztették a kollégák Gézát. 

– Csapják? – értetlenkedett az. Mindenesetre szúrópróbaszerű ellenőrzésre szánta el magát. Tehát többször is korábban ment haza.

Megnyugvással tapasztalta, nem volt igaz a hír: mindig ugyanaz az ember forgolódott az asszony körül.

A kép címe: Jöjjön-aminek-jönnie-kell-gép, Tibor Zsolt munkája      

Bige Szabolcs: Szigorúan bizalmas 2. rész

Új munkahelyén lelkesen fogott neki a munkának, s miután összeházasodtak, beköltözhettek egy kis kétszobás panellakásba. Ezt is a feletteseinek köszönhette, akik igyekeztek saját bizalmi embereiket ilyen módon is magukhoz láncolni. Itt is szervezett mindenféle kulturális akciót, de legsikeresebb a néptánc-csoport lett. Nem hiába volt kitűnő táncos már gyermekkorában is. Örömét lelte a táncoktatásban. Az általa létrehozott tánccsoport hamarosan szép eredményekkel dicsekedhetett. De minden szakmai sikernél többet jelentett számára gyermekének születése. Egyenesbe jött az életük, de hirtelen behívatták a központba. A fővárosi küldött várt rá.

- Jó munkát végzett, fiam! – kezdte a küldött – Szakmailag értem. De mi van a politikai nevelőmunkával? He?

- Gondolom, a kultúrmunka is…

- Nem gondolni kell, hanem tenni! – förmedt rá a „vendég”.

- Értettem – válaszolta.

 Fegyelemhez szoktatott beidegzései működésbe léptek, megérezve a veszélyt.

- Reggel a munkatársakkal politikai tájékoztató és a napi sajtó fontosabb cikkeinek ismertetése tíz percben. Értve?

- Így lesz.

- Továbbá a fővárosból érkezik három frissen végzett megbízható – mondom megbízható (!) – tanerő, akiknek katedrát kell biztosítani a líceumban. 

 Nem válaszolt egy szót sem erre a meglepő kijelentésre. Valami nagy veszély szele csapta meg. Feszülten figyelt, de nem tudta honnan jön a csapás.

- A történelem, románnyelv és biológia katedrákról van szó. Innen a tanároknak minél hamarabb távozniuk kell, hogy az új, fővárosi, megbízható tanerők megkaphassák a megfelelő állásokat. Na, mit szólsz hozzá? Elintézed? Kiásol valami kis piszkos ügyet a múltjukból. Nagybirtokos nagyapa, nyugati rokonság, titkos szerelem. Akármi, ha meg nincs, kitalálsz valami zaftosat. És írásban jelented ide, majd megmondom személy szerint kinek.

- Én ilyent nem tudok megtenni – dadogta.

- Nem is muszáj, vissza lehet menni abba szép kis hegyi faluba. Sajnos ott az asszony számára nincs állás, de milyen jókat játszódhat majd a kicsi fiad a patakparton. Csak bele ne essen! Hogy is hívják? Tibike? Na, csak vigyázz rá!

 Szorongó szívvel ment haza. A feleségének, Liliánának nem szólt, csak magában őrlődött, rágódott. A családjáért való aggodalom töltötte be minden napját. Éjjel nem tudott aludni, étvágya nem volt, csak turkálta az ételt. 

  A reggeli „újságolvasást” meglepően jól fogadták. Vidám társalgássá, kávézássá alakult szinte észrevétlenül. Árpi szorgalmasan jegyzeteket készített, legyen bizonyítéka a végrehajtásnak. A három tanárról gyűjtendő adatok beszerzése, már nehezebb ügynek látszott. Nem is írt semmit, s mikor a következő hónapban bement a központba a fizetésüket felvenni, csak a reggeli politikai félóra sikeréről tudott a kijelölt aktivistának jelentést tenni. Akármilyen harmadosztályú beosztott, micsimán* volt is az aktivista, messze Kelemen Árpi felett állt a hierarchiában és keményen leteremtette a fiatalembert, az elmaradt leleplező jelentésért.

- Azt hiszem, nem érti a feladatot, de majd teszünk róla, hogy jobban megértse! - fenyegetőzött. 

 - Na, ez a hónap is jól kezdődik – gondolta hazafelé menet.

  Közeledett közben Május 1. Sok műsor, előadás kivitelezése, megszervezése hárult a kultúrigazgatóra, s nem maradt ideje saját bajával, gondjával sokat foglalkozni. Az ünnep most is különös kettőséggel telt el. Egy felől a hivatalos programok, másfelől a hagyományos májusfaállítás és májusköszöntő vidám vendégjárás. A májusfaállítás a legények dolga, a lányos ház udvarán állítanak fel kizöldült nagy ágat, vagy egész fát, de úgy, hogy a házbeliek ne vegyenek észre semmit. A csendes hajnali órák a legalkalmasabbak erre. Ez az óra arra is alkalmas még, hogy ilyenkor tréfálják meg azokat a gazdákat, akik valamivel kiváltották a fiatalság ellenszenvét. Szóval akikkel „elszaladt a ló”.  Se szeri, se száma nem volt a kitolások módozatainak – például, leszerelték az utcai kaput és felvitték a szénapadlásra, vagy bekötötték a házőrző ebet az istállóba a jászolhoz, meg más ehhez hasonló csalafintaságot követtek el. Persze mindezt a legnagyobb csendben. Megsértődni nem volt érdemes, mert a következő évben megismétlődtek a megtréfálások.

 A fiatalabbak, de a még a korosabbak is este összegyűltek egy kis tereferére, beszélgetésre, sütöttek húst az udvaron, s iddogáltak, nem is keveset. Éjfél után aztán, mikor már májust jelzett a naptár, udvariasan beoldalogtak a zenészek is az udvarra, vagy a tornácra, s engedélyt kértek a gazdától, húznának el egy-két nótát a vendégek kedvére. S ha látták, hogy tetszést aratnak, úgy cifrázták azt a nótát, ahogy rajtuk kívül más zenész nem is tudná. A prímás a sikeren felbuzdulva rákezd a híres fülemülére. A többi muzsikus csak hallgatta áhítattal, a vendégekkel együtt. Néha a brácsás egyszer-egyszer belebrummog – ahol kell – a virtuóz játékba. S mikor vége szakad a varázslatnak, senki sem tud megszólalni. A gazda odalép, s méltóan honorálja a csodás produkciót. A zenészek meghajolnak és „víg májusi napokat” kívánva odébb állnak.

 A patikuséknál is vidám társaság gyűlt össze, ott volt az orvos családostól, és három-négy tanárházaspár is. Eleinte jól is ment minden, szépen mulattak, ahogy kell. Ettek, ittak, énekeltek. Főleg ittak. Hajnalig. Akkor mindenki kidőlt, de a háziasszony – aki végig józan maradt - igyekezett mindenkit elhelyezni gyorsan. Kit egy fotelben, kit a kanapén egy pokróc alatt. Két pár hazabotorkált, bár az utcát keskenynek találták, de végül szerencsésen hazaérkeztek.

  Reggel a háziasszony kávéfőzés céljából kioldalgott a konyhába az alvókat kerülgetve. Na, ekkor robbant a bomba!

  Ott találta kedves férjét, a patikust félreérthetetlen helyzetben a biológia tanárnővel. Megkövülve állt meg a konyhaajtóban, s egy hang sem jött ki a torkán. A „hölgy” vette észre, de csöppet sem jött zavarba.

- Beszállsz? – kérdezte gúnyosan.

  Ettől aztán az asszonynak megjött a hangja, s a cselekvő kedve.

- Kifele! – üvöltötte, s egy jól sikerült visszakezessel telibe találta a biológiában oly jártas ellenfelét, hogy annak megindult az orra vére.

 Nem lett a reggeli kávéivásból semmi – mindenki kotródott hazafelé. Másnap folytatódott a munka, s meg kellett emészteni a történteket. Bár az érintettek nem szóltak egy szót sem, mégis kiszivárgott, mi történt. A suttogva terjedő hír, a borzongva továbbadott részletek - ki mit tett, mit mondott, hogy mondta. Árpi fülébe is eljutott a botrány híre.

 „Végre akadt valami jelenteni való” - gondolta, s meg is ragadta az alkalmat, megfogalmazott egy részletes leírást a történtekről. Büszkén vitte be a központba, remélve egy elismerő dicséretet. Csalódnia kellett azonban.

- Csak egyetlen jelentés? – förmedt rá megbízott – Ennél azért többet vártunk! A következő alkalomra mind a három megnevezett személyről legyen anyag!

  Otthon nehezen, de rászánta magát, hogy óvatosan utánajárjon a pletykáknak, s megtudjon, valami, bármi apróságot. Rádöbbent, hogy már nem is tiltakozik magában a feladat ellen, és hogy könnyebben fogalmazza a jelentést, amibe többet is belesző, mint amiről tudomást szerzett.

  Az állandó fenyegetések, a burkolt és nyílt fenyegetések teljesen aláásták a lelki nyugalmát. Éjszakánként rémálmok gyötörték – feleségét, gyermekét látta autó kerekei, vagy leomló házfal törmeléke alatt, vagy eszét vesztve keresgélte őket a közömbös néma tömeg között. Ilyenkor izzadtan ébredt minden ízében reszketve. Felesége, Liliána kérdezte, mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy eladta lelkét a gonosznak, s most értük aggódik, mert miattuk kényszerül lelkiismerete ellenére cselekedni. 

  A karácsonyi forradalom aztán elsodorta a régi vezetőkert és újakat teremtett. Árpád számára is úgy tűnt nyugodalmas idők következnek. Nem kért többet tőle senki jelentéseket létező és nem létező dolgokról. Nem is volt senki, aki kérhetett volna ilyesmit. A művelődési ház tovább folytatta munkáját, sőt az emberek mintha többször is igényelnék. Összejövetelek, találkozók, gyűlések váltogatták egymást a nagyteremben

-.-

*Micsiman – alacsony beosztású alkalmazott - мичман (orosz) a.m. altiszt