Kapolyi Noémi: Morak egy napja 9. rész



Mivel a felvirradó napon a világon semmi sem történt, délutánra Morak unatkozni kezdett.
Amikor Abigél megjött a növény gyűjtésből, Morak úgy érezte muszáj beszélnie vele.
-Abigél, figyelj csak-, és tétován a földet nézte, miközben bocskorával kis köröket rajzolt a poros utacskára- nekem itt nincs mit csinálnom, jó itt, de én menni akarok tovább, csak az a baj, hogy téged minden ideköt-, aztán felnézett.
Abigél kiborította kötényének tartalmát egy kosárba, aztán elindult a ház fala mentén mögötte Morakkal.
-Valahogy sejtettem, hogy eljön ez az idő, ha nem is ennyire korán- kezdte, nekem sosem volt dolgom másutt, hát itt vagyok, de miért jutott ez eszedbe Morak?
-Hát, gondoltam mehetnénk együtt-motyogta Abigél hátának.
Abigél megfordult, és elmosolyodott.
-Mehetnénk, de időbe telik amíg elcsomagolom a holmikat.
-Jól van-válaszolta Morak megindultan, de Abigél addigra már befordult az ajtón.
Az este a csukott spaletták mögött izgatott tervezgetések sorával telt Morak részéről, Abigél pedig csendesen hallgatta, néha vidám mosollyal az arcán. A kinti hangokkal már nem törődtek, hiszen az Örök harcos őrködött az ajtó előtt.
-Igazából meglepő módon van bennem ragaszkodás a házikód iránt-, jelentette ki Morak- megszerettem, és csodásan vigyáz ránk, ha mi elmegyünk, nem tudom mi lesz vele, remélem vissza fogunk találni hozzá valamikor- sóhajtotta.
Abban állapodtak meg, hogy a következő napon Abigél mindent összeszed, amit vinni fognak, és a rá következő hajnalon elindulnak mindhárman Alanor földjének mélye felé.
Reggeli után elkezdtek pakolni, Abigél ismert valami általa egyszerűnek titulált kis varázslatot, amivel mindent apróvá tett, és úgy rakott bele a bugyorba. Így rövid idő alatt kiürítették a házat.
Este annyira teli voltak izgalommal már mindketten, hogy sokáig éberen feküdtek csak a pokrócokon,  és nehezen tudtak elaludni.

Éppen csak hajnalodott, az erdei párák vastagon, és szürkén sötétlettek a fák között. A barátságtalan hideg még megmaradt éjszakáról.
Egy sötéten nyúlós alak kezdett kibontakozni a fák ágai közül, megdermesztve maga körül a levegőt, majd lassan leereszkedett, hosszú inas karját fekete, sűrű köd lepte el, hegyes pofája egy ágacska felé nézett.
-Nicsak, nicsak-súgta a bokrok felé- mi lóg ezen a kicsi ágon? -aztán csontváz ujjaival lefejtette a feltekeredett madzagot az ágról, és visszahúzódott testetlen alakja a sötét lombok rejtekébe.

Mire kisütött a Nap Morak, és Abigél teljes mértékben készen álltak az indulásra. Morak kilépett a ház ajtaján, megfogta és megszorította az ajtó félfát.
-Találkozunk még remélem barátom- aztán ellépett.
Abigél is körülnézett, aztán az Örök harcoshoz fordult.
-Indulunk. 
Csak akkor néztek vissza egy utolsó pillantásra, amikor már átvágtak a ház mögötti hosszú réten, és majdnem beértek a fák közé, aztán együtt beléptek a sűrűbe.
Abigél vidáman szedte a lábait, teli volt várakozással, és kíváncsisággal. Mesélte Moraknak, hogy ő sosem járt még semerre, ezért örül annyira. Ezen a napon nem kellett kibontani a zsákjukat ennivalóért, mert Abigél lépten-nyomon talált valami ehetőt. Késő délutánra járt már az idő, amikor Morak kezdte szemügyre venni az erdőt rejtekhelyet keresve. 
-Gondolnunk kell arra, hogy biztonságban legyünk Abigél, veszélyes itt. Aztán végre két órányi keresgélés után rábukkantak egy hatalmas tölgy gyökerei között megbúvó odura. Először az Örök harcos bújt be a résen, és miután belül üresnek találta, ők is bemásztak a nyíláson.
Meglepően tágas volt ez a rejtekhely, és szerencsére száraz is. Előszedték a takarókat, leterítették az egyiket, a másikat pedig a bejárat rését alkotó göcsörtökre igazgatták, hogy ne lehessen csak úgy bekukkantani rajta. Aztán a nyílásnál lekuporodott a harcos, és vegyes érzelmekkel várták az éjt.
A suttogásokat már megszokták, a szélrohamok is ismerősen rázták a lombokat, de az azt követően beállt csend idegborzoló volt. Néha ág reccsent aztán semmi sem történt.
Csendesen feküdtek az odvas fa mélyén, Morak rég nem érezte ezt az érintést, de azonnal összekapta magát amulettjének rezdüléseire.
-Veszélyt jelez a mellemen az amulettem, figyeljünk-, súgta Abigél és a harcos felé.
Abigél megfogta az ölében a motyójukat egyik kezével, a másik kezével pedig elkapta, és erősen szorítani kezdte Morak kezét.
-Morak!-súgta- te fogd meg a harcos kesztyűs kezét most!- mondta ellentmondást nem tűrően.
Morak azonnal megérezte, hogy ez nem tréfa, és elkapta a harcos kezét.
-Most pedig hunyjuk be a szemeinket, és várunk-szólt Abigél szárazon-, csak akkor nyitjátok ki amikor szólok, addig nem.
Mindhárman engedelmeskedtek.
Érezték az arcukon a leheletét a valaminek, a bűzt, az érintést, mintha végigsimította volna bőrüket a hideg iszonyat, körüljárta, és szagolta őket. Ha vissza is húzódott néha, várható volt, hogy újra előbukkan. Némán, és hangtalanul tűrték, ahogy Abigél kérte. Furcsa, égett szag járta át az odút.
Morak érezte ahogy a kicsi amulett forrón tapad a mellkasára. Néha még a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán nagy sokára Abigél hangját hallotta végre.
-Elment, minden rendben van, kinyithatjátok a szemeteket.
Morak izzadtan ült ahogyan Abigél is, csupán a harcos nézett ki úgy, ahogyan máskor.
Körülöttük minden érintetlen volt, azaz mégsem annyira, mert a nyílást eltakaró pokrócra nagy lyukakat égetett valami.
A szorongató élmény után megpróbáltak kicsit pihenni hajnalig. 
Reggel aztán összeszedték a holmijukat és elindultak, a harmatos bokrok, és üde levelek között susogásra lettek figyelmesek. A hang a magas fűszálak közül hallatszott. Morak óvatosan kibújt egy bokor rejtekéből, és odakémlelt.
-Ó, jöhettek- szólt hátra mosolyogva-, ezek csak ártalmatlan növényevők, olyan csigafélék-, és előre intett.
A méteres kígyózó mozgású házatlan, csigaszerű állatok surrogó hangon siklottak a nedves fűszálakon. Testük pompás smaragdzöldben játszott, elöl kúposodó fejükön két nagy szem csillogott, egyáltalán nem tűntek taszító jelenségnek.
Abigél is kidugta a fejét az ágak között Morak mellé.
-Igen, emlékszem már rájuk- mondta mosolyogva- képzeld, Morak, még gyerekkoromból az erdőszélen sok volt belőlük reggelente, szelíd jószágok, fel is lehet ám ülni a hátukra, gyere, megmutatom.
Aztán intett a harcosnak is és közben magyarázott neki valamit.
-Ne kéresd már magad, gyorsabbak, mint mi gyalog! Tedd, amit én!-kiáltotta vidáman, és már ment is előre.
Odasietett az egyik hatalmas, vaskos állat mellé, jobb tenyerét rátette a széles hátra, és igyekezett vele tartani, aztán az állat lassítani kezdett a mozgásán, és végül Abigélhez igazodva megállt, Abigél felmászott az izmos hátra, közben tenyerét az állaton tartva, majd amikor elhelyezkedett a többiekre nézett.
-Morak! Harcos! Ahogy én, gyerünk- mondta nekik.
Morakban volt némi iszonyodás, de amikor a fénylő börhöz ért a tenyere, egyszerre elmúlt minden kellemetlen benyomása, meleg és kemény valódi test nyugodott várakozón a keze alatt, nagy bizalmat árasztva magából.
Utolsóként a harcos ült fel, neki nehezebb dolga volt, mert a lény kissé tartózkodott új gazdájától, de aztán ő is fent ült az állat hátán, és megindultak a magas fűben halkan, könnyedén surranva.



Riba Ildikó: Fehér kör



fehérre festett
kör közepében kényes
fekete holló

fényes tollain
megbicsakló napsugár
sötét ragyogás



Kapolyi György: A pince



Sötét volt, doh és egérszag. A kis szellőző ablakok képtelenek voltak megbirkózni a pince vastag sötétjével, a sűrű porréteg, ki tudja hány évtizede ölelte az üvegek kis szemeit.
Mérhetetlen volt a nehéz csend, csak néha törte meg valami kaparászó hang, ami fülsértően durvának hatott.
Sok éve volt, hogy lemerészkedett valaki, mindenféle mendemonda terjedt a dologról, de pontosan nem tudott senki semmit.
Ahogy szálltak az évek, kicserélődtek a lakók, de ismervén a legendát, óvakodtak a pince rozsdamarta, pókhálóval beszőtt vasajtajához közel menni.
A földszinti lakók, pusmogták, hogy holdfényes éjszakákon, idegtépő hangok jönnek fel a mélyből, sikolyok, hörgések, volt, aki gyereksírást is hallott.

Egyik éjszaka, sűrű, ködszerű, bűzös nehéz szag kezdett felkúszni a pincelejárón keresztül a földszintre, aztán nyúlós masszaként megindult a lépcsőház lépcsősorain felfelé.
Ki hálóingben, ki pizsamában kitódult a folyosóra, egymást kérdezgetve, mi ez a rémes bűz.
A pincelejáróból felhallatszott a huzat feltépte vasajtó zuhogó csattogása, egyre több vészjósló zaj kíséretében.
A bűzös köd, befolyt a lakások ajtajain, meg az épület minden zugába is.
A gomolygó ködből feltünedeztek homályos alakok, férfiak és nők füstszerűen nyúló alakjaik, hol betöltötték az egész lépcsőházat, hol összezsugorodva beszívták őket a koszos falak.
Az egész épület rázkódni kezdett, a folyosón szorongó hálóruhás lakók dermedt, kőszerű arcaikkal, megüvegesedett szemeikkel valamit néztek, valamit, a távoli semmiben.

A hajnal, a ház helyén, egy fűvel benőtt, kertet talált, fáival, a törzsekre felfutó vadszőlők kapaszkodó indáival.
A jövő-menő utcabeliek, nem is emlékeztek rá, hogy valaha is volt a park helyén ház. Még az sem tűnt fel senkinek, hogy az árnyat adó fák között, bokrok nőttek, és nem volt sehol virág.



Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Az élet útjai



Megszülettünk,
az élet útján végig kell mennünk.
Van tudatunk, életcélunk,
tervezünk, gondolkodunk,
boldogulni akarunk.
Jövőképet tervezünk,
ehhez utat keresünk.
Az úton végig kell menni,
fáradtan lehet pihenni,
ha tévedünk, új utat  keresni.
Sikereink, kudarcaink
kikerülhetetlen harcaink.
Mindenkinek más a sorsa,
halálig küzd, de megoldja.
Ez az útkeresők gondja.
Az élet élni akarna,
de a halál learatja.


Tomor Gábor: Sorsjellemzők



Mottó: Egy hazugság a fél világot körbeutazza, mialatt az igazság még mindig csak a cipőjét húzza fel. (Mark Twain)


Ajánlott

Micsoda akció: kuponos kedvezmény, sosemvolt ajánlat! – Kínálja tévés és netes reklám.
Néhányan gondolkodóba estek. Még többen máris sorolják: kiknek szükséges, mi több, elengedhetetlen az új ajánlás. 
Hogy a vevő jobb legyen, hogy legyen valamilyen! 
Íme, az év találmánya: javítani képes a tartást!
           
                    
Zsebek országa

Változnak az idők, változnak a szlogenek is. Századunkban nyíltabbra kerekítve él a mondás, mely szerint: Minden szentnek a zsebe felé hajlik a keze. 
Akár azt is írhatnánk: országunk a szentek országa. 
      
          
Elviselhetetlen

 – Elképesztő! – panaszkodik Monori, a lankadatlan munkatárs felé intve –, ez egész nap így tüsténkedik. – Majd keserűen hozzáteszi: – A legrosszabb, hogy ezt nekem bagóért kell elviselni.


Bűvös számok

Özönlenek az információk, nem győzünk szemelgetni belőlük. Azt régóta tudjuk, hogy a 90–60–90 legendásan jó hölgyméreteket jelent, értesülhettünk aztán arról, hogy az orosz vigasságok legjellemzőbb képviselője Hason Mása. Az újabb hírek szerint pedig a leginkább keresett férfi adatai: 300, 100, 200. Kifejtve: az ideális úrnak van 300 milliója, 100 éves és 200 a vérnyomása.


Állati

Vitázók, egymás között, a nagy Házban. 
– Hát ez meg ki fia-borja?
– Tudhatnád; a ti kutyátok kölyke!


Nem szégyellem        
                           
Hirdetésben fordulnak hozzám: „Ne szégyelljen anyagi segítséget kérni, 700 forintja fejében folyamatosan segélyezzük.”
Egyszerűbb, jobb megoldást javaslok! Nem küldenék 700 forintot: megelégszem ennyivel kevesebb segéllyel. 
Ötletemet bizonyára örömmel veszik – kérem, azonnal kezdjék megsegítésem!


Útravaló

„Kedves Szülők, gyermekük születése alkalmából fogadják jókívánságainkat! Kívánjuk, hogy Pistike legyen erős, egészséges, növekedjék békességben és boldogságban, legyen szuverén hazánk művelt, munkát remélő polgára!      



A kép címe: Gerinctelenek; Szurcsik József alkotása.


Kapolyi György: Hernyóének



Mi lehet az, hogy örök.
Az valami olyan érzékelhetetlen fogalom, ami időben annyira meghalad minket hogy igazán el sem tudjuk képzelni. Az örök…csak úgy van. Nincs mihez mérni. Önmagához lehetne, de nem ismertek a paraméterei.
Mert az örök is mérhető - gondolom, hossza az biztos van, talán szélessége is, még színe is lehet, és az egészből nem érzékelünk semmit.
Az örök, olyasmi lehet mint egy szalag aminek két vége összeér. Egy végtelenített folyamat képi megfogalmazásban, ami az érintkező végeknél vége szakad, és egyben kezdődik is.
Egy folyamatos monotónia, amit csak az idő ehet meg, az állandó megélés súrlódásának következtében.
Általában minden mérhető és viszonyítható az örökön kívül, sokszor szubjektív megközelítésben.
Persze úgy az örökben, mint a szubjektívben, vagy a relatívitásban lehet hinni, mert szinte minden az ebben a földi életnek nevezett virtualitásban, csupán hozzáállás kérdése.
Minél rövidebb egy élőlény élettartama, annál rövidebb távú dolgok tűnnek  hite szerint öröknek .Ez azért van, mert a dolgok hosszát önnön élethosszához viszonyítja.
Egy tiszavirágnak egy év, még gondolati szinten is felfoghatatlan időtömeg, ugyanakkor egy óriásteknősnek elhanyagolhatóan rövid.
Csak az örökkévaló aki öröktől fogva van.
De mivel minden végesnek van megalkotva itt a földön, és az örök fogalma földi megjelölés ,így nem lehet végtelen, legfeljebb végtelennek-öröknek jelzett, ami valaminek a kivárhatatlanul hosszú meglétét jelzi - mint költői fogalom.
Ha teszem azt: Valaki örök hűséget fogad valakinek az is csak haláláig értendő.
Tehát mondhatom azt, az örök szó használata több szempontból is hiteltelen, legfeljebb képletesen használható- erősen megkérdőjelezetten.
De igaza a feleségemnek lehet, aki ezt az írást elolvasva a következőt mondta: Jó - jó, de kit fog ez érdekelni?
Ezek után egyetlen vigaszom maradt.
Ha olyat írsz, ami senkit nem érdekel, ez önmagában elegendő ok, hogy elkövesd.


Kép: Kapolyi György alkotása



Tóth Sarolta: lakatlan ház



Csenget a csend, üres,
akár koponyában a szemüreg.
Sivár lakásban sűrűn lebegnek
láthatatlan porszemek.
Piszkos padlón
lábnyomok nincsenek,
molyrágta rongyok hevernek
szúette bútorokra vetve,
egérpiszokkal keveredve.
Rég elköltöztek a lakók,
nincsenek hozzátartozók.
Repedt falakon penész,
ablakain a szél benéz.
A nyomor luxusa,
hajléktalannak álomtanya
lehetne, ha beköltözhetne.
A ház életre kelne,
de ehhez nincs joga,
tiltja a törvény szabályzata.
Lakatlan ház,
hajléktalanná vált páriák,
egymásra találhatnának
egy könyörületes világban.



Tomor Gábor: Hívság



Kényszeres eszméi közt            
szüntelen győzködött.      
Sulykolta mindig                  
– fura világ, elhidd! –:                                    
ő aztán tud valamit.        
Ím, egy feledett néhai.        


A kép címe: Nem tudom, az életem hol rontottam el; Király András munkája


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 8. rész



-Nálam- állt meg az Örök harcos előtt Abigél.
A harcos felkelt a földről, teste és vértezete erőt árasztott.
-Akkor úrnőm téged, és uram téged szolgállak.
Morak megdöbbent.
-Szóval a fekete ruhás hazudott-, dörmögte a szakállába.
Mindhárman kimentek a ház elé, és amíg Abigél a növényeket vizsgálta, egyre újabbakat észrevéve addig Morak a fákat figyelte, és az éjjeli nyomokat fürkészte.
-Tulajdonképpen ez most már az a föld, amit ismerek- szólalt meg Morak-, talán megpróbálhatnék visszajutni a városomba, ahonnan eljöttem, elvégre csak verekedtem, az nem főbenjáró vétség.
Abigél odasétált hozzá, kötényét csomóban összefogta, annyi növényt talált.
-Érdekes Morak, nézd, mi minden van itt, és az a furcsa, hogy mindet ismerem-, aztán mélyen belenézett Morak tekintetébe- itt nem fog változni semmi, ha csak nem lesz valami újabb galiba- kezdte mosolyogva-, neked ez unalmas, megértem, én meg boldog vagyok itt, úgyhogy ha indulni szeretnél, akkor felpakollak, és mehetsz, de azért sajnálni is fogom-, halkultak el a szavai és a földre nézett.
Morak érezte, ahogy valami ismeretlen erő felkúszik a mellkasába, és kivörösíti az arcát, inkább el is fordult.
A ház sarkánál az erdőből gallyak ropogása, és bokrok zizegése hallatszott.
Az Örök harcos azonnal eléjük állt.
-Jönnek, be a házba- mondta parancsoló hangon.
Abigél azonnal elindult, és beintette Morakot is.
-Nézd, hogy rendelkezik itt-, dohogott.
-Ő az őrzőnk, ez a dolga- felelte Abigél.
Az Örök harcos megállt az ajtóban kifelé figyelve. Nemsokára furcsa alakok bontakoztak ki az erdő  ágai közül. Alacsony termetű, torz szerzeteknek tűntek, nagy fejükön hivalkodó sisak díszelgett, de a testüket csak valami ferde lepel takarta csatokkal összefogva. Ahogy meglátták a házikót, elindultak felé. Az ajtóhoz érve a harcostól nagyobb távolságban megálltak, aztán egyikük előbbre lépett és elkiáltotta magát valami ismeretlen nyelven, majd láthatóan észbe kapott és megszólalt:
-Írást hoztam urunktól Füvesasszony, arról amikért jöttünk, tisztelettel kérjük a segítségedet.
Majd egy tekercset és egy összetekert szütyőkét nyújtott előre.
A harcos egy darabig láthatóan a jövevényeket kémlelte aztán oldalra fordulva félreállt.
-Gnómok-, szólt hátra a válla felett Abigél.
Aztán elvette a tekercset a zsákkal, és kezdte összerakosgatni a füveket.
Kis idő múltán a zsákocskával visszatért, és átnyújtotta a küldöncnek.
-És mondd csak, kinek viszitek, ki az uratok?
-Gorrodin- felelte a gnóm fennhangon, majd meghajolt és pillanatokon belül nagy csatazajjal eltűntek az erdő fái között.
Ezen aztán mind a ketten elképedtek.
-Jaj, Morak! Itt valami egészen összekeveredett.
Morak eltűnődött.
-Hát tudod Abigél, talán mégsem lenne olyan unalmas itt.
Mivel Morak jól ismerte a gombákat, együtt gyűjtögettek egészen délig, aztán visszasétáltak a házikóhoz enni.
Morak azon gondolkodott, mivel kellene megetetni a harcost, de Abigél megnyugtatta, hogy nem szoktak enni, viszont rendszeresen karban kell őket tartani, mint a mágiával teremtett lényeket általában.
Morak azért titokban megpróbált szóba elegyedni a harcossal, kényelmetlenül érezte magát a szótlan fickó mellett, de végül neki is be kellett látnia, hogy valóban nem lehet beszélgetni vele, csak feladatot adni neki.
Morak délután azon kapta magát, hogy egészen otthonosan érzi magát a házikóban Abigéllel.
Béke és nyugalom honolt a ház körül, ő pedig eltűnődött azon, miért is akar visszamenni tulajdonképpen.
Estefelé kikönyököltek az ablakpárkányra az ajtót résnyire hagyták, a harcos kint ült a rönkön, nekidőlve a falnak és őrködött.
Nézték, ahogy ismét előkúszott a nehéz pára a fák közül, körülölelte fojtogató akaratával a ház falait, de az ajtónál tisztes távolságot hagyva hömpölygött tovább.
-Látod? Ez a harcos ereje- mutatott odébb Abigél.
Az állandóságot egy váratlan szélroham zavarta meg, erősen felkavarva a port, és a fák közti korhadékokat, Morak behúzta a spalettákat, és az ajtóhoz ment.
-Gyere be komám- szólt a harcosnak, az belépett, Morak pedig a keskeny ajtórésen át figyelte történik-e valami.
A viharossá váló lökések erősen ide-oda rángatták a fák lombkoronáit, aztán ahogy jött, úgy minden elcsendesedett, és a tájat beborította a fakón ködös, és csillagtalan éjszaka.

A Tolvaj nagy léptekkel próbált haladni, pontosan tudta, hogy mennyire veszélyes éjjel az erdő. Nem akart félni, hiszen akkor minden megérzi körülötte azt a szagot, amit a félelme áraszt, mégis egyre gyakrabban megijedt, és feszes idegekkel gyalogolt tovább. Köd mindenfelé, gondolta, azt sem tudom tőle, merre menjek. Aztán ötlött az eszébe, hogy rég fogalma nincs az útirányról csak menekül. De hová is? Valamit keres, egy menedéket, igen azt, tűnődött.
Iszkolt tovább.
Nem cipelt szinte semmit, az erdőben evett apró gyümölcsöket és magvakat, amit talált, és ivott kis kortyokban, ha víz mellett vezetett az útja. Sokat éhezett és szomjazott, mégis vasakarattal szedte a lábait, nem volt mása, csak egy zsák a nyakába kötve, jó szorosan.
-Így viszem, hogy el ne hagyjam-ismételgette suttogva magának, ha már vágyott arra, hogy megszólaljon.
Nagyon kellemetlen volt így hordani, de idővel megszokta, ahogyan azt is, hogy csak a kis falatok férnek le a torkán. Néha tett rá kísérletet, hogy lerángassa magáról, de sosem sikerült, sőt egy időre, mintha csak büntetésből történne, még jobban elszorult a kötél, és jó időbe telt amíg újra meglazult kicsit, így aztán leszokott a zsineg bontogatásáról.

Abigél leterítette a pokrócokat a földes padlóra, az ajtót becsukták és lepihentek végre.
-Nem lehet állandóan virrasztani- mondta Morak, jól esett feküdni, oldalról felnézett, látta hogy a harcos őrködik, aztán elaludt.

A fák közt megindult valami, a Tolvaj érezte a sötét tömeg imbolygását, a levegő dohossá vált, aztán elérte orrát a rothadó növények bűze, ezért még jobban igyekezett előre. Zakatoltak a gondolatai, ugyanaz a pár szó, sietni kell, nem félek, morzsolta magában, szelte a sötétséget a bokrok ágai az arcába csaptak, a zsák beleakadt egy gallyacskába, rángatni kezdte, hogy szabaduljon, de a zsineg egyre szűkebben vágott bele a nyakába. Érezte ahogy átfogja, és elborítja a bűzös sötét tömeg, valami lélegző pára, vastagon, de a Tolvajt az apró gally nem engedte el, mintha csak valami vékonyka ujj lett volna, ami beleakasztotta egyetlen karmát a zsák szövetébe és nem engedi. Még iszkolt volna tovább, de az ujj felcsavarta a zsákot, fogva tartva őt a sötétség  tömegének. A fekete köd összesűrűsödött egy töredéknyi időre, majd ritkulni kezdett, és végül elenyészett az éjszakában. Nyomában nem maradt semmi, csak egy kis zsákocska felakadva egy szederindán.

Beköszöntött a reggel. Az asztalnál ülve Morak eltűnődött.
-Azért, Abigél, egyet nem értek, ha ez a föld Alanoré, akkor most hogyan lehet, hogy Gorrodin az úr?
Mert ezek szerint bár a világ szövedéke visszahódította magának a földet, de csak nem úgy állnak a dolgok, mint régen.


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 7. rész



Ettől a naptól folyamatosan kijártak a sziklához figyelni, hogy elkezdődött-e a változás. Beszélték is, hogy a változás szele már benne van a levegőben, a Semmi fényesen gomolygó ködeiben, ahogyan néha tömörebben szinte testet öltve ráomlott a sziklára, majd ugyanígy visszahúzódva lezuhant a mélybe. De tudták mindketten, egyszer majd nem húzódik vissza többé, hanem kinyúlik a lapos sziklára, és lassú terjeszkedésbe kezd Alanor földjén.
Egyik délután történt, amikor éppen a Semmi felé bandukoltak a vadcsapáson, hogy apró felhőgomolyagok töltötték meg a fűszálak közeit. Először nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, de amikor már a lábuk elé is került belőlük, Abigél megállt.
-Nézz ide Morak, látod ezt? -, és egyik lábával finoman meglökte a kis pamacsot, az lassan széthömpölygött az ösvényen, de amikor elmentek és visszanéztek, már újra egyben összeállt.
-Menjünk tovább, mert azt hiszem elkezdődött- szólt Abigél.
A szikla nem is látszott, tejfehér ködben úszott a hely, de mindenütt teli volt a lég fehér villanásokkal.
-Ne menjünk tovább Abigél, nem tudjuk meddig tart a kő a talpunk alatt- javasolta Morak.
Egy darabig nézték a Semmiből beömlő ködöt, ahogy egyre jobban elárasztja a tájat, aztán finom neszekre lettek figyelmesek. Sziszegések, suttogások kezdtek hallatszani mindenféle irányból.
Morak érezte, hogy az ösztönei menekülésre sarkallják.
-Abigél!- kapta el Abigél karját- menjünk innen!- mondta parancsolón.
Mindketten nagy lépésekkel elindultak a kis ház felé.
A nap hátralévő részében a házban maradtak, mindent jól bezárva.
Éjjel lehetett már jócskán, de egyikük sem pihent, hanem az asztalnál ültek csendben, és hallgatták a kintről beszűrődő neszeket, amikor mindketten összenéztek, mert a hangok már egészen megközelítették a házikót, érezhetően körülvették a falakat, majd felhangzott a spalettán egy koppanás.
Aztán még egy. Idegborzoló süket csend, és vaksötét vette körül őket, mert a koppanásokat követően minden nesz elhallgatott.
-Most ők is figyelnek bennünket- suttogta Morak- arra várnak, mit fogunk tenni- folytatta és feszült tekintettel kereste Abigél szemeinek csillanását.
-De mi nem teszünk semmit, meg se moccanj Morak- súgta Abigél- hadd menjenek, úgy gondolom, lesznek még mások is, akik miránk fenik a fogaikat.
Ekkor újra megtelt a levegő hangokkal, és szinte érezni lehetett ahogy a megtorpant anyag tovább indult.
Óvatosan felkeltek az asztaltól, és tapogatózva Abigél a szekrényhez vezette Morakot.
-Van valamim régről Morak, odaadom neked az egyiket, de el ne ejtsd, és vigyázz rá nagyon-mondta, aztán a szekrényből egy dobozkából egy szem cseresznyét, vagy valami hasonlót nyomott  Morak tenyerébe. A valami langyos volt, enyhén derengőn fénylett,  aztán remegés futott át rajta.
-Nehogy elejtsd!- csattant fel Abigél.
Amikor mindkettejük kezében ott lapult a langyos cseresznyeszem Abigél megszólalt.
-Most pedig az egyik szemeddel látni fogod, mi van odakint, sose felejtsd el, melyik a kint és a bent Morak, tedd a szemed elé és hagyd, hogy szépen rásimuljon, nem fog fájni, hamar megszokod - suttogta, és a derengő valamit az egyik szeme elé tartotta, az pedig felpúposodott, és a szemét elérve szépen odasimult, majd Morakra nézett - most te jössz.
Morak is ezt tette óvatosan.
-Most pedig figyelünk- súgta Abigél. Újra leültek az asztalhoz, és a bejárati ajtócskára néztek, azonnal felfigyeltek a hatalmas ködre, aztán a küszöb felé észrevettek egy tömör, sötét testet, valaki ott kuporgott az ajtóban.
-Ki lehet az?-kérdezte szinte hangtalanul Morak.
-Nem tudom, de ha a szövedékkel jött, akkor sajnos csak rossz lehet.
A sötét alak kaparászni kezdett, aztán folyamatosan, fémesen nekiütődött az ajtónak. Ekkor Morak felismerte.
-Tudom már Abigél! Hiszen ez az Örök harcos!- döbbent meg Morak- Birsike kocsmájában láttam, egy varázslóféle kísérte, az őrizte.
-Őrizte?- kérdezte Abigél- hiszen azokat minek őrizné bárki?
-Mert így van fogva tartva, ebben a testben, egyébként valami veszélyes alak.
-Morak?-súgta Abigél- az Örök harcosokat ilyennek teremtik, nem lehet őket elvarázsolni és nincs mágus amelyik ilyenné tehetne valakit, úgyhogy ez itt tényleg az, aminek látjuk.
Morak gondolkodott.
-Akkor beengedjük?
Abigél felhúzta a vállát, jelezve, neki mindegy.
Mindketten az ajtóhoz mentek, és szemükkel jól körülkémlelték a házat, nehogy más is ideférkőzhessen, aztán Abigél bólintott, berántotta az ajtót, Morak pedig elkapta az Örök harcost, és behúzta, aztán az ajtó becsapódott.
A harcos nyugtalanul vergődve a hátán feküdt.
-Jó helyen vagy barátom- szólalt meg halkan Morak- csak feküdj nyugodtan, és pihenj, szedd össze magad, minden rendben van.
Abigél közben megjelent egy tökhéjjal, és valamit ráöntött a harcos nyakára és mellére, amitől az elcsendesedett.
-Ettől megnyugszik majd, és pihen, mire felkel jobban lesz tőle, most találtam a szekrényben, nem is tudtam, hogy van belőle, de biztos vagyok benne, hogy jó lesz neki-magyarázta Abigél.
Moraknak feltűnt valami, nézett az egyik, aztán a másik falhoz, míg végül megértette mi történt.
-Abigél, ez a komódféle nem állt itt eddig- és fürkészőn Abigélre nézett.
A kis házban egyre több üvegcse, apró csetresz tűnt fel.
-Úgy látszik a ház kezdi visszakapni mindazt, ami megsemmisült régen- találgatta Abigél.
A változás és a vonulás egész éjjel tartott. Amikor beköszöntött a reggel, és mindketten kimerülten kikémleltek a falakon át, nem láttak semmi ijesztőt, a harcos most is mozdulatlanul feküdt, Abigél pedig az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Bágyadtan ömlött be a reggeli nap fénye, és az üde levegő, azonban a fénypászmákban jól látszottak a ködös párák, amelyek mindenféle színben játszottak, akár a kocsmánál, aztán lassan megindult  a  bűz.
Morak odalépett és becsukta az ajtót.
Az Örök harcos felült.
-Hol vagyok?- kérdezte friss hangon.


Tóth Sarolta: a csend hangjai



A Nap lement, eljött a csend.
Szakadozott felhők között
bolyongva jár a holdsugár.
Nem ragyognak a csillagok,
elhervadtak, homályosak.
Aludj te is, pihenj szívem,
álmodj szépet, boldog velem.
Hajnalban , ha felébredünk,
a napsugár köszön nekünk.
A csend a zaj hiánya,
a hallgatás némasága.
A csend a lélek belső nyugalma,
de lehet a csendnek félelme, hatalma.
Csend a társtalan magányság,
csend a csalódott barátság,
csend a harag bosszú-forralása,
szeretteink síri némasága.
A csend a béke, a béke csendje,
csenget csendben a lehetetlenbe...


Tomor Gábor: Kezdet



Leszek, nem leszek?
Kérdésnek kérdés,
de nem a miénk volt.                                
Érthetnék sok milliárdan:    
határeset voltak egykor –
errefelé billentek el.        
                         

A kép címe: Viszony; T. Szabó László munkája


Bige Szabolcs: „Jó nekünk itt lenni” (Kirándulás a Tábor-hegyre, Izraelben)



Kanyargós szerpentin vezet fel a Tábor-hegyre - nyaktörő tűkanyarok egyik a másik után. 
A Békás szorosnál láttam még ilyeneket. Fenn a tetőn évezredes romok között áll Jézus színeváltozásának bazilikája és a Ferences rendi kolostor. Épült 1919 és 1924 között. Van a hegytetőn ortodox templom is fallal elválasztva a katolikustól. Ezt Illés templomnak nevezik és egy régi templom romjaira épült. A templom teraszáról csodás kilátás nyílik a környékre, a Bibliai tájra.
Bámészkodó tekintetünknek feltűnik a dús növényzet, és a sok virág. Kertész is kell ennyi virághoz. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy önkéntesek segítik a szerzetesek munkáját – a ferences kusztódia néhány éve a gyógyulást kereső drogosokkal is foglalkozik. Ők dolgoznak a kertészetben. 
„Kusztódia” – ragadta meg e név az érdeklődésemet. Custodia Terrae Sanctae – írja a bejáratnál elhelyezett tábla. A szó maga azt jelenti, őrség. A ferences rendtartomány őrségekre oszlik, ez a kusztódia, mely a latin custos (őrség) szóból ered. A kusztódia élén a kusztos (őr) áll. Feladataikat meghatározott szabályok irányítják, s egyik legfontosabb feladata a Jézus szülőföldjén és a Közel-Kelet más országaiban levő keresztény szenthelyek megőrzése és felélesztése. Nemes cél vezérli a kusztodiát feladataiban: „a béke és szépség hídja igyekszik lenni” – magyarázta a szentföldi kusztos. - „A szépség olyan dolog, amit Isten minden gyermeke megérdemel… Egy olyan környezetben élni, amely szép, és amelyet szépségben akarunk továbbadni másoknak – felelősség!”
Évezredes romok maradványai jelzik a hely kultikus jelentőségét. Már az egyiptomiak idején állott itt település és szentély – II. Ramszesz hódítási között történik róla említés. Itt volt a helyszíne a föníciaiak bika-kultuszának, melyre egyenesen utal arab neve: Dzsebel et Turr, azaz a Bika Hegye.  Josephus Flavius a rómaiak elleni háború idején (Kr. u. 66-70) fallal vetette körül az itt levő erődöt. Sőt a hegyen át vezetett a híres Via Maris, a Földközi-tenger partján elterülő városokat, országokat Szíriával összekötő út. Egyiptomtól Mezopotámiáig és Anatóliáig létesített kapcsolatot. Ma az 56-os autópálya követi az útvonal egy részét és halad el a hegy lábánál.
A keresztény hagyomány szerint ez Jézus színeváltozásának és mennybemenetelének helye.
Máté apostol így írja le az eseményt: „… Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.”
A hely gyakran cserélt gazdát. 350-ben már templom ált a hegyen, s a régi feljegyzések szerint a zarándokok is rendszeresen felkeresték ez idő óta. A 6. században három templomot építettek ide, mert Péter apostol három sátrat akart itt felállítani.
Magyar vonatkozása is van a Tábor-hegynek. Nevezetesen a II. Endre által 1247-ben vezetett keresztes hadjárat alkalmával történtek itt csatározások. Úgy mondja a fáma, hogy a magyarok harci „stílusa” olyan veszedelmesnek tűnt a szultán szemében, hogy inkább eltakarodott a hegyről, s még a várat is földig rombolta, persze, hogy a keresztesek se tudják majd használni, s a terület átadásáért, azt kérte, kíméljék meg Jeruzsálemet.
A hegy neve bár Tábor, de nem a táborozásból származik az elnevezés, hanem a héber „tábór” szóból, ami kőbányát jelent. Valamikor az egész hegyet örökzöld erdők borították. A mediterrán fenyő az őshonos fa ezen a tájon. Most telepítik újra, mert az ésszerűtlen kitermelés miatt a török hódoltság idején szinte teljesen kipusztult. 
Körbejárva a látnivalókat és eltelve a hely hangulatával indultunk vissza az autóhoz. Valahogy megéreztük Péter apostol szavainak varázsát és értelmét: „Uram, jó nekünk itt lenni”. És hogy jelenszázadi, profán jólétemet igazoljam, rátaláltam a parkoló közelében egy butikra, s ajtaja felett a felírat: „caffé italiano” remények felülinek hatott a fárasztó kirándulás után. Nem csalódtunk, valóban olasz kávét kínált az olasz fiatalember a pult mögül.


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 6. rész



Morak lassan bandukolt vissza a kisházhoz az asszonnyal, jobb halántékában erősen lüktetett az ér, és nem érzett mást, csak kétségbeesést.
Az egyetlen szobácskában üldögélt jó darabig, a füvesasszony pedig dolgozgatott, és békén hagyta, hadd emésztgesse a történteket. Kiterített egy nagy vállkendőt a döngölt padlóra, és nekiállt elmorzsolni pár nyaláb szárított növényt az odakészített cserépedényekbe.
Egy idő múlva Morak törte meg a csöndet.
-Pár dolgot tudni szeretnék, például hol vagyunk, és mennyire van messze innen valami város? És ne haragudj, de a nevedet sem tudom még.
Az asszony abbahagyta a morzsolgatást, nehézkesen feltápászkodott, és leült vele szemben a másik székre.
- Abigél a nevem, egyébként pedig Alanor földjén vagyunk, úgy hívják ezt a helyet, város nagyon messze van innen, és tulajdonképpen minden távol van tőlem, ez itt olyan, mintha itt érne véget a világ, és hát van is ebben valami, hiszen a nagy kőtől valóban nincs is tovább láthattad magad is-, fejezte be a válaszadást, és kezét az asztal lapra tette.
-És ki az az Alanor?- érdeklődött Morak.
-Ó, ez régi legenda- folytatta az asszony-, olyan akár egy mese. Alanor uralkodó volt a gnómok földjén, így nevezték az erre élőket, jó hosszú évtizedeken át béke honolt, mígnem érkezett egy vándor, akinek Godrin vagy tán Gorrodin volt a neve, és ennek a vándornak a zsákjában sajnos egy iszonyatos erejű varázslat lapult, amit csak az bonthatott meg, akinek szánták. Azonban a legenda szerint a zsákot egy éjjelen ellopta valaki, talán csak egy tolvaj, de az is lehet, hogy egy mágus lehetett, mindenesetre a zsák száját kibontotta, abból pedig kiszállt a varázslat, óriássá nőtt a levegőben, és aztán mindent elemésztve felrobbant. Akkora robbanás rázta meg a birodalmat, hogy egy része megsemmisült, ott képződött valahogyan a Semmi-, fejezte be a történetet Abigél.
Morak még a száját is eltátotta a hallottaktól.
-És mi lett aztán Godrinnal, aki nem jól őrizte a zsákot?
-Látod, ezt nem tudom, erről nem hallottam, talán meghalhatott, de az is lehet, hogy elszökött, a legenda ezen részét én nem ismerem-,  aztán felkelt a székről, és a falnál álló kis szekrényben matatni kezdett, majd egy széles fatállal a kezében az asztalhoz lépett.
-Nekem nincs kenyerem, meg más városi ételem, de látod rengeteg bogyót, és gyümölcsöt szedtem ma, megesszük, és aztán eltesszük magunkat holnapra-, mondta mosolyogva.
Moraknak jól esett volna valami hús, de látva, hogy tényleg semmi mása nincsen az asszonynak, megköszönte szépen az étket, és eszegetni kezdte. Aztán az első pár falat után nagy élvezettel esett neki az újabb, más és más gyümölcsöknek, annyira finom, és érett volt valamennyi.
Evés után nagy pokrócok kerültek a földre, Morak holt fáradtan feküdt le a kemény padlóra, és azonnal elaludt.
Csak pirkadatkor ébredt először, akkor is inkább az éles madárdal keltette, mint a kipihentség, de a mellette lévő pokróc már összehajtva a széken lapult.
Morak álmosan kiosont az ajtón valami kis bozótot keresve a reggeli dolgának, közben körülnézett, de Abigélt nem látta.
Aztán a ház előtt ácsorogva úgy gondolta legjobb lesz kiáltani, akkor úgyis meghallja, ha a közelben van, teleszívta mellkasát friss levegővel, és teli tüdőből bömbölni kezdte Abigél nevét.
Aztán várt, de semmit sem hallott.
A széken ülve bóbiskolt amikor megérkezett Abigél, és letelepedett az asztalhoz.
-Morak, láttam valamit- kezdte rögtön nagy hévvel-, tudod a növény hajtásokat hajnalban szedem, és érdekes, de észrevettem valakit az erdőben.
Morak összeszedte magát kissé, és azonnal visszakérdezett.
-Kávéd van?
-Jaj, nem, nincs kávém!- csattant fel Abigél- ez hihetetlen, én valami érdekeset akarok mondani, de téged csak a kávéd érdekel!
-Jól van, jól van- békítgette Morak-, én csak mellékesen kérdeztelek, nagyon is érdekel amit mondani szeretnél.
-Szóval, szedegettem a levélkéket éppen, amikor egy leány kisétált a fák közül, de rögtön be is fordult egy másik törzsnél, az is érdekes volt, mennyire soványka, könnyed léptekkel mozgott, amikor észrevettem kiáltottam neki, meg is állt, de nem fordult meg.
Akkor tűnt fel, hogy szürkés a ruhája, és a haja valahogy mintha csupa sár lett volna- magyarázta Abigél-, el akartam hívni, segíteni neki, de hiába integettem, nem reagált, hanem, de mi van veled Morak? Mit tekeregsz a széken az ajtó felé és miért pisszegsz, mi? Talán valami bajod van?
-Nene, Abigél, jaj, mit csináltál!- hüledezett suttogva Morak- te elhívtad azt a rémet?! Lehet hogy követett, és akkor már itt ólálkodik a ház körül- tördelte vaskos ujjait Morak.
-Rémet? De hát miért mondod ezt- kérdezősködött Abigél.
-Elmondom, de előbb zárkózzunk be, mindent csukj be, remélem zárhatóak a spaletták, és az ajtó is? Ja, és remélem, te vagy az, aki tegnap is voltál?!- lépett hátra Morak furcsán méricskélve Abigélt.
Mire az felfortyanva megszólalt:
-Neked elment az a maradék józan eszed is?! Hogy kérdezhetsz ilyet, meg vagy te szédülve!
Morak egy pillanatra elmosolyodott.
-Jól van, na, tényleg te vagy- mondta, aztán gondosan bezártak mindent, utána pedig Morak elmesélte az előző napok eseményeit, igyekezve semmit sem kihagyni belőlük.
-Ejha- szólalt meg Abigél a beszámoló után-, ezek szerint más is átjutott, ha pedig így van, akkor előbb-utóbb visszatöltődik a szövedék, és eltűnik a Semmi- morfondírozott hangosan-, de evvel együtt itt is minden megváltozik, hetek, órák vagy percek alatt akár- magyarázta.
-Percek?- latolgatta Morak.
-Minden a mágiától, és a robbanástól függ, hiszen nagyon gyorsan történt a változás, így bármi lehetséges.
-És mondd csak, mennyire biztonságos ez a házikó?
Abigél lassan körülhordozta a tekintetét aztán megszólalt.
-A lehető legbiztonságosabb Morak, nincs biztonságosabb talán sehol másutt a világban- felelte kis mosollyal a szája szegletében.



Kapolyi György: Ghost rider



Minden holdfényes-csendes éjszakán megjelent. Látni nem lehetett eleinte, csak érződött valami szokatlan feszülő jelenlét, ami fokozatosan erősödött.
Mintha még nagyobbá és súlyosabbá vált volna a csend, a tücskök is elhallgattak, a levegő sűrűvé vált. Az egész éjszaka megdermedt, hűvös szellő támadt, zizegtek a lombkoronák, távoli, nehéz sóhajra emlékeztető hangjaik nem hatottak megnyugtatóan.
Az égbolt ezernyi csillaga elhalványult, tompa hideg fényeikkel kővé változtattak minden élőt.
Ahogy közeledett, eleinte valószínűtlen messzeségből hallatszottak lovának ütemes dobogó hangjai, majd felerősödtek, és minden kétséget kizárt, hogy merre száguld.
Maga előtt sodorta a szelet, és a néma éjszakát. Fekete harci ménjének csattogó patái dübörögve töltötték meg a teret, díszes, ékkövekkel kirakott lószerszáma világított a sötétségben. Nyitott, habzó szájából örvénylett egy vörös hab.
Fekete lovasa szálegyenesen ült nyergében, jobb kezében nehéz kardját markolta, baljában a rézzel kivert gyeplőt.
Csuklyája teljesen elfedte fejét és arcát, nem lehetett tudni, van-e egyáltalán feje, az arc helyének sötétjéből két zöld szem világított.
Nehéz köpenye úszott utána, mint csapkodó szárnyak, minden irányban lobogtak, tekeregtek, eltakarva még azt is, ami a háttérből maradt.
A semmivel nem összetéveszthető nehéz szag, olajos masszaként örvénylett a jelenés körül, beömölve az emberek szívébe, agyába és lelkébe, ahol, mint vészjósló rettenet, élt és figyelt az élet utolsó percéig.
Ahol lovának patái érintették a talajt, minden elszáradt, lovasának meg-megvillanó kardja, amire rámutatott, az porrá omlott.
A paták távolodó dobogása feloldotta a félelmet és szorongást, mély, megkönnyebbült sóhaj görgött végig a fák között, visszaállt az éjszaka kábult, elringató békéje.
A Ghost Ridert perceken belül elfelejtették, bár tudták, mindig is jönni fog újra és újra, de egy állandó rettegésben nem lehet végigélni egy életet.        


Kép: Kapolyi György alkotása



Riba Ildikó: Semmi közepén



semmi közepén
rozsdás telefon
nem hív senkit
nem tárcsázza
véges remény

nyugalmát nem
zavarja csengetés
néma már rég
hangját elvitte
csendes felejtés

nap fénye égeti
vihar szele tépázza
makacs eső áztatja
téli hó takarja
bőrét vörösre marja


Kép: Joó Szabolcs fotója


Tomor Gábor: Döntés a halál előtt



Régen szereztem élményt magamnak ezzel a filmmel, amelyet minap feltehetően egyik szereplője, Márkus László emlékének is tisztelegve sugároztak a televízióban: kiváló színészünk idén lett volna 90 éves. Másik apropó, ami miatt Az ötödik pecsét című alkotást itt idézem: ezt választotta a tíz, számára legjobb magyar alkotás közül elsőnek a szókimondó kritikus műsorvezető, Puzsér Róbert. 
Vajon miért is értékeltük ilyen sokra, és hogyan lehetett az említett lista vezetője ez a mű? Érdemes meditálni e film ürügyén tisztességről, felelősségről, az ember és társadalom viszonyáról.

Amit az írás címének választottam, talán nem eléggé pontos. Talán lehetett volna azt írni: döntés élet- illetve halálveszélyben. Esetleg az is megtenné, hogy – életpróba. 
Sokasodnak a művek, amelyek szereplőinek válságos helyzetben kell dönteniük élet és halál, a hősnek (mártírnak) kijáró jövendő és az örök gyalázat között. Határozni, amikor a választásra csak két lehetőséget kínálnak föl. És a regények, filmek alakjai az olvasó, a néző – mint utókor – előtt döntenek. Ki-ki a szerint, amit bátorsága, embersége vagy éppen gyávasága, jelentéktelensége sugall neki.
És mit tesz a néző, a kritikus, aki nem sajnálva a fáradságot, mérlegelni próbálja a döntéskor számba vehető összes szempontot, körülményt?
Ha elfogadja, hogy adott esetben csak igennel vagy nemmel lehetett válaszolni a feltett kérdésre, akkor megvizsgálja, hogy végül is meggyőződése szerint járt-e el, aki így vagy úgy döntött. A vizsgálat pedig esetenként meglepő felfedezésekhez vezethet. 
Akik látták Fábri Zoltánnak a Sánta Ferenc regénye alapján készült, fesztiváldíjas filmjét, Az ötödik pecsétet, sokáig a hatása alatt voltak. Nem lehet elfelejteni a film végső jeleneteit, azokat a kockákat, melyeken eldőlt, a letartóztatott négytagú baráti társaságból ki milyen jövőt vállal magának. Hogy arcul üti-e azt az embert, a megkínzott ellenállót, akiről nem mind egyformán gondolhatták, vajon mit akart, kiért, miért küzdhetett. Láthattuk: Gyurica, az órás, aki gyermekeket bújtatott, megtette, ami életének ára volt.
Hallottam vitákat, melyek résztvevői az órásmester cselekedetét eléggé eltérően ítélték meg. Ebben benne van, hogy többen nem tudtak véleményt mondani, mások bizonytalanul foglaltak állást. Voltak, akik határozottan kimondták: nem lett volna szabad arcul ütnie a megkötözött, kifeszített embert.  És felemlítették példának a börtönőrt, aki a történtek után tanúsíthatja: az ember tartását meg lehet roppantani, méltóságában meg lehet alázni. Mások az órásnak adtak igazat: őt várták a gyerekek, neki szabadulnia kellett.  A jelenet is mintegy ezt sugallta: a pofon után Gyurica mintegy bocsánatkérő öleléssel csúszott a véres testre. 
De megadatik-e a bocsánat? Mi az, amit az órásnak tudnia kellett volna, vagy ha neki nem – hiszen ő éppen az által lett az, akinek megismertük, hogy a látottak szerint cselekedett –, mit kellene figyelembe vennie a felette ítélkezőknek, békésebben fogalmazva: a róla vélekedőknek?
A kérdésre ne kapkodjuk el a választ. Akkor se, ha az említett viták során a bizalom fontosságáról is szó esett. Értve ez alatt az erős hitet is, annak tudatát, hogy minden körülmények között vannak és lesznek emberek, akik világuk jobbításán fáradoznak, és tudják, hogy a feladatok nem árvulnak el, s haláluk után is van folytatás.
Semprun hősei ilyenek, akik meggyőződéssel vallják: a forradalmár soha nincs egyedül. Küzdhet átmenetileg a bizonytalanság érzésével, de akkor is tudnia kell, hogy nincs egyedül.
Természetesen ezt a tudást – meggyőződést – nem kérhetjük számon az Őze Lajos által nagyszerűen alakított órásmestertől; különben is, kiélezett helyzetben vélhetően nem fontolhat meg mindent alaposan az ember. Viszont nekünk mégiscsak körültekintően kellene megítélnünk az ő választását is. Annak szemével, aki – éppen a saját korábbi példabeszédét véve alapul – sem rabszolgatartó, sem rabszolga nem akar lenni. Sem Tomoceuszkakatiti, a kegyetlen zsarnok, sem Gyugyu, aki minden gyalázatot elvisel.
Számtalan feladattal kell megbirkózni az embernek, könnyebb-nehezebb körülmények közepette. A filmbeli feladat jelképként szolgál: tíz vagy még több gyermek menekítése vagy röpcédulák előállítása egyaránt a feladatot jelenti. A feladatot, amelynek teljesítésére nemigen szoktak egyedül vállalkozni. A műből kiderült, a gyermekekről másnak is tudomása volt, adott esetben pedig akár gondoskodhatott volna róluk. Akár… De ugye, ez egyáltalán nem biztos.  
Az órásmester döntése eszerint látszólag teljesen helyes volt. Visszaváró teendőjét nyugodtan vélhette tisztességes indoklásnak, a menekülés egyetlen emberi és elfogadható szálának. Ugyanakkor szabadulása első pillanatai, tébolyult futása azt sejtetik: mintha ráébredt volna, hogy megalázkodásával, választásával valamit azért ő is veszített. Ő, aki nem kis kockázatot vállalt gyermekek megmentéséért (amiről asztaltársasága sem tudott), amíg él, őrlődhet azon, hogy mit is tett a pribékek és barátai előtt. A társak előtt, akik elveik ellenére képtelenek voltak, nem akartak életük visszanyeréséért nemtelen mozdulatot tenni.
Mondhatjuk tehát, hogy minden szempontot kielégítő, egyértelműen helyes választ az ábrázolt helyzetben nem is lehetett adni. A nézőket azonban egész biztosan elgondolkodtatták a filmnézés közben felmerült, s nyugtot utána sem igen hagyó kérdések.



A képen a film egyik jelenete látható



Tóth Sarolta: Piroska és a farkas /Mai mese/



Piroska futott az erdőn át,
havasak voltak a fák.
Hullott a fehér permet,
vakondok ásták a vermet.
Piroska didergett, fázott,
magában dudorászott.
Éhes madarak kísérték,
morzsát szórt nekik, lesték.
Jött a farkas is persze,
a szép lány megkísértette.
Dehogyis bántotta volna,
a kis dal meghódította.
Hadd legyen koncert, üvöltött vele,
hallgatni jött állatok serege.
Hókirálynő lett kis Piroska,
erdei közönség megválasztotta.
Kiürült a kosárkája,
mégis örült nagymamája.
Kevés a farkas, ma védett,
a mesémnek is vége lett.



Kapolyi Noémi: Morak egy napja 5. rész



Morak kimerülten kapaszkodott tovább a fán ülve, hátát óvatosan nekitámasztotta a mögötte húzódó vaskos ágnak, így mégiscsak kicsikét könnyebb érzés volt.
Aztán csukott szemekkel fülelt lefelé, néha kis résnyire nyitotta pilláit, éppen annyira, hogy kileshessen alóluk, de az erdő rezzenéstelenül hallgatott.
Morakon akkora zsibbadtság, és fáradtság vett erőt, hogy úgy érezte be kell hunynia a szemeit, és csak egy pillanatra jobban nekidől az ágnak, csak kicsit, gondolta elalvóban.
Aztán menthetetlenül elnyomta az álom.
Morak nem tudta, hogy álmodik-e még, vagy ébren történik mindez, de azt érezte, hogy erősen kapaszkodik, tehát nem lehet semmi baj.
Csak annyira nyomta valami a nyakát, erős krákoghatnékja támadt tőle. Pedig bent ült egy ivóban, még a nevére is emlékezett: Olcsó Bókok, ez állt felfestve egy nagy deszkán.
Éppen meg akarta inni a borát, de visszabuggyant a száján, egyszerűen nem bírta lenyelni, köhögés rázta meg. A torka még jobban elszorult, aztán az egyik köhögőrohamban kinyitotta a szemeit, azt sem tudva, mit is lát hirtelen.
Csillogott egy szempár, de olyan közel hozzá, hogy szinte beleolvadt a sajátjába, egy arcot látott nekitolva az övének, hangtalanul nézte őt, ahogy fuldoklik. Érezte, hogy a nyakát erős kéz szorítja el, szinte már teljesen. A talizmán fájdalmasan küszködött érte, de egyre kevesebb sikerrel.
Morak kapálózni próbált, egyik kezével a markoló ujjakat tépdesve, míg a másikkal kapaszkodott a fába, de izmai egyre gyengébben dolgoztak, látása elhomályosult. Itt a vége, suhant át az agyán.
Még hallott valami zajt, de nem tudta már, mi lehetett.
A lombok közt óvatosan belesett a hajnal, aztán szétnyitotta egy helyen a vastag zöld fakoronát, és egyik lábával majd a másikkal is ránehézkedett a nyöszörgő ágra, aztán lassacskán kapaszkodva bemászott, és elindult lefelé. Nyomában ott libbent a fény, és bejárt mögötte minden zugot.
Éppen Morak arca mellett kapaszkodott lefelé, vaskos ujjaival kedvesen megcirógatva szőrös vonásait.
-Nyisd ki a szemed te szakállas, hiszen még van benned élet, addig pedig fel kell kelni-szólította  mosolyogva Morakot.
Ahogy Morak felébredt egészen belefájdultak a szemgolyói a fényességbe, aztán csak nézte az erőteljes, egészséget árasztó teremtést ámulva.
-Hát te?- aztán köhögés fogta el.
-Én? Nem tudod? Én vagyok a Hajnal - felelte nevetve, de már megyek is-,  avval lemászott az ágról, lehuppant a földre, és öles léptekkel, nevetgélve végig trappolta az erdőt.
Morak felült, és megtapogatta fájó nyakát, aztán előhalászta a kis fatalizmánt, hálásan nézte hosszasan, megpörkölődött a harcban, de ott díszelgett a markában. és érezte benne az erőt.
Morak megnyugodva lógatta vissza az inge alá.
Aztán megérintette a fát.
-Itt vagyok, hallod? Te hogy érzed magad?- aztán figyelt, várta a választ.
A fa finoman megbillentette az ágait, aztán felelt neki.
-Megmenekültél Morak, de indulnod kell, még egy éjszakát nem bírunk ki élve, kimerültem.
-Egy darabig segített a talizmánom, de aztán majdnem megfojtott valami, akkor te segítettél?
-Haláltusádban a talizmánod értem kiáltott, és mivel a te őrződ fából készült, segítenem kellett, ez a rend, de majdnem felemésztett engem is a küzdelem.
-Hát, akkor neked is nagyon köszönöm, nélkületek már nem lennék itt. De mondd csak, ki, vagy mi volt az ami engem fojtogatott?
- A Véget nem érő erdő egyik Éji Lovasa volt, akiről szóltam már neked, ezért kérlek indulj, ne maradj itt tovább, mert mindkettőnket felemésztene, indulj utadra Morak.
-Jól van, máris. Köszönöm neked.
-Szívesen- mondta a fa, és lehajtotta az ágát a föld felé annyira, hogy Morak lecsusszanhasson róla a motyójával együtt.
-Most merre?-kiáltott fel a lombokba.
A fa kissé eltekeredett, és egyik ágával irányt mutatott neki, Morak pedig elindult.
Lassan haladt, de örült az útmutatásnak, úgy érezte, ez az irány valóságos, vagyis tényleg vezet valahova.
Egyszerre felfigyelt a táj változására, már nem korhadékon vezetett az útja, itt-ott zöld fű sarjadt, és közte apró virágok rezegtek a légjárástól. Amikor jobban körülnézett, változatos lombokat, és bokrokat látott mindenfelé.
-Kijutottam volna?-tette fel magának hangosan a kérdést, és arcán végre megjelent egy önfeledt mosoly.
Aztán még pár óra járás után kis házat vett észre a ritkás erdőségben.
Egészen vidám, és színes épület volt, mélykék fatáblás ablakokkal, és pirosra mázolt keretekkel, miközben a ház falai sötétzölden virítottak. 
-Hahóó!-kiáltott Morak- jó napot!
-Mit üvöltözöl itt, meg vagy szédülve?!-hallotta a korholást- mindjárt átesel rajtam, itt ülök a gazosban-, és intésre emelkedett egy kéz majdnem az orra előtt.
-Ó, bocsánat- makogta Morak zavarában az asszonynak- hát maga mit csinál itt?
-Növényeket gyűjtök, azokkal dolgozom.
Morak hátrébb ugrott.
-Boszorkány tán?- kérdezte megütközve.
-Füvesasszony, maradjunk ennél, csak nem valami babonás lény vagy, tele mindenféle mágiákkal?
Hallottam már ilyenekről, mind azt hajtogatja, hogy egy másik világból valók, meghiszem azt, hehe. Különben meg milyen alacsony vagy, nahát, és minek a szakáll? Nem tudtad, hogy alacsonyít?-kérdezte feltápászkodva a földről.
Morak döbbenten állt.
-Miket mondasz te? Lassabban, ha kérhetlek, szóval csak füvesasszony volnál? Meg másik világ?
Morak fogta a fejét és egészen lesújtva érezte magát.
-Mi van veled?-kérdezte a füvesasszony- tán a fejed fáj? Na, arra adhatok valamit, gyere, igyekezz már, így sosem fog elmúlni.
Morak kábán követte, egyszerűen sírhatnékja támadt az elkeseredéstől.
A kis ház egyetlen helységből állt, de volt benne minden ami kell, az asszony leültette az asztalához, töltött neki teát, és belediktálta Morakba.
Aztán ő maga is helyet foglalt, és Morakra nézett.
-Na, mesélj, hová való vagy, és mi történt veled- avval figyelmes tekintetével őt figyelte.
-Azt sem tudom, mit meséljek, hiszen egy szavamat sem fogod elhinni, ezután amiket mondtál- szólalt meg Morak, de az asszony csak figyelt tovább.
-Én Morak vagyok a törpék földjéről, azért vagyok alacsony, és a Véget nem érő erdőn át tévedtem ide, ahol először egy fogadóban, másodszor egy fán éjszakáztam, ami megmentett engem, de még egy éjt nem éltünk volna túl, ezért jönnöm kellett- az asszony figyelmesen hallgatta-,
valahogy haza szeretnék jutni, de nem tudom hogyan, és nagyon nagy baj van, hogy ez a föld már egy másik világban van, ennyi igazából- aztán csak összegörnyedve lógatta a fejét, és hallgatott.
-Lehet, hogy soha többé nem juthatok vissza- suttogta szomorúan.
-Hát- szólalt meg az asszony egy idő után elgondolkodva-, tényleg kissé furcsákat meséltél, de az is igaz, hogy hallottam én már sok mindenről, és mivel igazságmondó teát itattam meg veled, igazat beszéltél nekem.
Morak dühödten nézett fel, de az asszony békítően felemelte a kezét.
-Ne gurulj dühbe Morak, gondolj bele az én helyzetembe is, lépten-nyomon előbukkan valaki a semmiből, és mesél hetet-havat, valahogy ki kell szűrjem a hazugokat.
Moraknak evvel egyet kellett értenie.
-Azért szólhattál volna- mondta sértődötten-, de hogy érted azt, hogy a semmiből?-kérdezte.
-Hát úgy, hogy tudod mit, gyere, megmutatom neked-, és felállva intett Moraknak, hogy kövesse.
Miután kimentek a házból, elindultak a bokrokkal övezett kis vadcsapáson, ami Moraknak olyan ismerős volt.
-Innen jöttél gondolom?- nézett rá az asszony.
Aztán a talaj kövesebbé vált, végül már lapos sziklákon haladtak, egy helyen pedig megnyílt a növényzet, utat adva egyetlen lapos sziklaszirtnek. Amikor az asszony végigment rajta, és megállt, maga mellé intette Morakot.
-No, nézd hát, itt a Semmi-, és karjával körbe mutatott.
A hatalmas szirt előreállt a levegőben, és körülötte nem volt más, csak sűrű és fényes köd.
Vastag gomolyai körülszálldosták a sziklát, és őket is hol előrébb tolulva, hol pedig visszább húzódva.
Morak megsemmisülten állt.
-Én innen jöttem, itt volt az erdő-,  mondta lesújtva.
-Minden szavad elhiszem, ezt tudd, de innen csak ezt látni- mondta az asszony-, most pedig gyere visszamegyünk, és kitalálunk valamit.


Tóth Sarolta: Átlagos életem



Az életem csupa közhely,
rosszkor, rossz helyre születtem.
Árvának, szegénynek, betegesnek,
korán megözvegyült anyám számára
feleslegesnek.
Mégis:
szüksége volt rám a világnak,
mint homokra a Szaharának,
illatra a tavaszi szélnek,
alkotásra a tehetségnek.
Hát felnőttem!
Dolgoztam, tanultam, éltem,
szenvedtem, csalódtam, szerettem,
gyerekeimet tisztességgel felneveltem.
Mint minden átlagember,
mint homokszem a sivatagban,
mint esőcsepp a zivatarban.
fontos, de jelentéktelen.
Ilyen volt az életem.
Nem hagyok hátra jeleket,
az idő gyorsan eltemet.
Nem voltam több, se kevesebb,
részese mindennek és semminek,
atomja a nagy egésznek,
a változatos mindenségnek,
mégis:
maradtam megismételhetetlen
egyéniségnek.


Tomor Gábor: Mozi



Indulsz, már látod a fényt.                  
Izgatnak mosolyok, dühök.              
Mind több a félsz, megtöretés,    
arcod vágják, harapják –
formát ölt az ösztönlét.
Filmet nézel – az életedét.              


A kép Tarkó János vajdasági festőművész munkája



Bige Szabolcs: Zoli, a terrier keverék



Zoli, a terrier keverék izgatottan futkorászott a kerítés mentén. Nagyon nyugtalanította az a rossz szagú fekete autó, ami éppen most állt meg a ház előtt. Minden járművet ismert, amelyik néha meg-megállt a kapujuk előtt, legyen az kerékpár, talicska, vagy gépkocsi. Ismerte a postás biciklijét, a törmelékeket elszállító kétkerekűjét, a taxit, a nem ritkán a ház elő gördülő különféle személyautókat. De ezt a mostanit nem ismerte, és nem szerette, mert valami fenyegetést érzett felőle áradni. Ezért nyugtalankodott.
- Vak! - szólalt meg idegesen, amikor a jármű ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy egyenruhás alak.
- Vak, vak! – folytatta, ahogy meglátta a másikat is a túlsó oldalon kiszállni.
Az egyenruhásokból olyan félelemkeltő szag áradt, ami Zolit, a terrier keveréket őrjöngő ugatásra kényszerítette. Az egyenruhások azonban rá sem hederintettek, s csattogó léptekkel bevonultak a házba. Kisvártatva megjelentek újra, de most a gazdi is velük jött olyan furcsán hátra tett kezekkel. A karjánál fogva tartották a kísérői. Ez annyira megdöbbentette Zolit, a terrier keveréket, hogy csak egy halk nyüszítésre telt tőle.
- Zoli, Isten veled! – lehelte alig hallhatóan a gazdi, de a kutya meghallotta, s két lábra ágaskodott a kerítés rácsának támaszkodva. 
Az állat ott maradt, ameddig az autó elindult a ház elől, és besorolt a forgalomba. Ekkor gyorsan hátra futott az óljához, s a kitett vizes tálból jót lefetyelt, aztán felugrott az ól tetejére, ahonnan nagy lendületet véve átugrott a kerítésen, ki az utcára. Nehéz ugrás volt, el is terült a járdán, de hamar összeszedte magát, s bár sántán, de az autó nyomába eredt. Ahogy futott a házak mellett, a járdán, egyre jobban szűnt a bicegése, és a végén már sebesen tudta követni a jól érezhető szagnyomot. Ügyesen a járdán loholt, vigyázva nehogy az emberek lába alá kerüljön. Jól tudta, hogy az úttestre lemenni - bár ott szabadabbnak tűnt az út -, egyenlő a halállal. Gazdája erre is, és még nagyon sok mindenre megtanította. 
Szerencsére a sarkon a kocsi nem a belváros felé fordult, hanem kifelé a városból. Itt könnyebb volt követni, s Zoli, a terrier keverék szaporán igyekezett követni a még jól kivehető szagot. Rövidesen meg is pillantotta a gépkocsit egy csúnya, nagy épület előtt. Éppen a kitáruló vaskapun gördült be. Hiába rohant, ahogy tudott, mire odaért, már becsapódott a kapu, s a ronda betonfalak eltakarták az autót, s még a szagát is kizárták. A kutyából ekkor úgy kitört a keserű csalódás kétségbeesett vonyítása, hogy egy ember, aki az épület előtt sétált fegyverrel a vállán, rákiáltott, és kővel megdobálva elkergette.
A kutya vissza-visszanézve elfutott, de jó kőhajításnyira leült az árok szélén, s csendben várakozott. Még másnap reggel is ott találták a jövő-menő emberek. Később, amikor már nagyon megéhezett, kikapart néhány egérfészket a töltés oldalából, s amit tudott, elcsípett, s undorodva bár, de elfogyasztotta. Az árok mélyén kicsi vizet is talált – ivott belőle. Így ment ez napokon keresztül, de az egér, meg vakondok pecsenye, akár milyen szűkös is volt, de életben tartotta, azonban rövidesen az is elfogyott. Ekkor elvánszorgott az első udvarig, de ott a házőrző olyan ribilliót csapott, hogy kénytelen volt odébb állni. Az utcán talált egy szemetes vedret, s ebben egy darab kenyeret, meg némi csontot. Tovább ment újabb élelemforrásokat fellelni. Több-kevesebb sikerrel járt ez a tevékenység, de legtöbbször elzavarták, vagy a nagyobb, erősebb kutyák, vagy a gyerekek. Ezek jelentették a nagyobb veszedelmet, mert nem elég, hogy elkergették, de utána is mentek, és üldözték, amíg bírták. És sokszor jól bírták, hogy alig tudott előlük kereket oldani, vagy elbújni valahol. Leromlott, elhanyagolt állapota nem, hogy szánalmat nem támasztott üldözőiben, hanem még jobban fokozta kegyetlenkedéseiket.  El is pusztult volna, ha hetek múlva, a város szélén egy fekete németjuhász meg nem enyhül iránta. Nem csak, hogy nem kergette tovább, hanem az ennivalós táljához is odaengedte, falja fel a maradékot.
- Nézd, anyu, a Néró játszótársat talált magának! – kiáltott egy kisfiú az ablakon kinézve.
- Milyen játszótársat? – kérdezte valaki a szobából.
- Egy másik kutyát. Egy éhes kutyát!
- Kergesd el!
- De olyan éhes szegény!
- Akkor vigyél neki enni. Csak vigyázz, Néró nehogy rossznéven vegye!
A kisfiú – lehetett úgy tizenegy éves – egy tányérban ételmaradékokat hozott ki és a németjuhász táljába öntötte. A kóbor kutya odébb menekült, s várakozóan leült. A kisfiú is leguggolt a tál mellé, s duruzsoló hangon magyarázta Nérónak, hogy ne bántsa a jövevényt, a vendéget, s az mintha értené szintén leült az ólja előtt és érdeklődve figyelte, mit tesz a másik.
Zoli, a terrier keverék megértette a helyzetet, óvatosan odament az ételhez, s hogy senki nem tiltakozott, jóízűen behabzsolta, majd leült a kisfiúval szemben, s a földet seperve csóválta a farkát.
- Anyuuu! Még kér! Hozhatok még neki? – iramodott be a gyerek a házba.
Hamarosan újabb adaggal jelentkezett a kisfiú. Ekkor megjelent a szomszéd kerítésénél egy másik hasonló korú fiúcska, és vágyakozva nézte a jelenetet, ahogy a másik gyerek eteti a kutyákat, mert most Néró is odalépett a tálhoz és ketten eszegettek, nagy barátságban.
- Sanyika, neked két kutyád van? – kérdezte a kerítés túlsó oldalán álldogáló gyerek.
- Ez egy vendég – válaszolta a megszólított.
- Vendég?
- Az! Éhes vendég, kosztos…
- Akkor nem a tied?
- Mondom, hogy vendég! Úgy jött ide Néróhoz, és elfogadta az ételt, amit kihoztam.
- Néró hagyja?
- Látod, nem?
- Megtartjátok?
- Ha akar, maradhat. Tudod, ő vendég. Már mondtam! A vendég pedig azt csinál, amit akar. Ha marad, marad, ha tovább áll, hát…
- Add nekem! – kiáltott fel izgatottan a szomszéd gyerek.
- Gyere át és barátkozz meg vele. Ha elfogad gazdájának, legyen!
A gyerek átjött, odalépett a vendég kutyához, megfogta a pofáját, a szemébe nézett és megkérdezte:
- Leszel az én kutyám, leszel a barátom? Én Denkó vagyok, téged hogy hívnak, Zsuzsu?
A kutya elvakkantotta magát, meglepetésében. Ennyi bizalommal, barátsággal hosszú hetek óta nem találkozott. Örömében olyan farkcsóválást rendezett, hogy majdnem kiesett a bőréből.
- Elfogadott, elfogadott! – örvendezett gyerek, aki Denkónak nevezte magát.
- Legyél jó gazdája! – szólott Sanyika, a házigazda – Meg ne tudjam, hogy kínozod!
- Gyere Zsuzsu! Jó gazdid leszek, megígérem. 
A kutya, most már Zsuzsu, vidáman követte a kisfiút. Megértette, hogy ezután nem szólítják majd Zolinak, de kutyaeszével nem is nagyon bánta. Szép napok következtek mindkettőjük számára. Amikor csak ideje volt az iskolától, Denkó a kutyájával játszott. Észrevette mennyi mindent tud. Tiszteletben tartja a házhoz tartozó állatokat – a macskákat, a kanárit, a dísztyúkokat, az idegeneket ugyan mindig megugatja, de nem bántja. Nem harapott meg soha senkit. Ha nem voltak a háziak otthon, olyankor ellenben nagy patáliát csapott, ha idegen közeledett: ugatott, vicsorgott. Ilyenkor senki sem merészkedett a ház közelébe. Szóval védte új birtokát. Azt is tudta, hogy a lakásba bemennie nem szabad, csak a lábtörlőn ülni. Ha aztán az a lábtörlő valahogy a küszöbön belülre került, akkor arra ártatlan pofával leült. Tudta, ilyenkor nem kergetik ki, elnézik ezt a turpisságot neki.
Azt is megtanulta, hogy melyik napokon, hol van délutáni foglalkozása Denkónak: zongoraóra a szomszéd utcában, tornakör a sportcsarnokban, könyvcsere a könyvtárban. Ezekre a helyekre Zsuzsu mindig elkísérte kisgazdáját. Ha az iskolából egyenesen az ilyen foglalkozásokra ment, a kutya akkor is ott várta a járdaszélen üldögélve a megadott helyen. 
Úgy látszott semmi nem zavarta békés barátságukat. Zsuzsu teljes jogú családtag lett. Zoli a tudat mélyére süllyedt, a felszínen csak Zsuzsu létezett. 
Már a második tavasz köszöntött rájuk, amikor egy holdvilágos éjszaka történt valami. Zsuzsu megszokott helyén, a lábtörlőn aludt, az ajtó előtt. A telihold elérte a fák csúcsát már, és a csillagok tisztán villogtak az égen. A kutya felkapta fejét és mélyről, az ősi időkből, farkas elődöktől örökített üvöltés tört fel a torkából. Felemelt orral vonyított a holdra, s még valamire, ami ott szunnyadt benne. Újra Zoli, a terrier keverék lett belőle. Megzavarodva nézett szét, ahogy kifogyott belőle a vonyítás. Nem ismert meg semmit maga körül. Se az udvart, a kertet, a házat. Mindent idegennek érzett. Talpra ugrott, az orrát a szélnek tartva elindult egy irányba, amerre a benne munkáló kényszer irányította. Egyre gyorsabban futott. Futott, mert nem tehetett mást. Nem tért se jobbra, se balra, csak egyenesen abba az irányba, amerre hajtotta a kényszer. 
Egy egész napig tartott ez a futás, és estére ott volt a nagy, csúnya betonépület előtt. Leült az árokszélre, kicsit lihegett, és nagyon boldog volt. Tudta, hogy célba ért, s valóban kis idő múlva kinyílt a roppant vaskapu, az, amelyik elnyelte azt az autót, amelyikben a legjobban szeretett személy az egyenruhásoktól kényszerítve tartózkodott. Résnyire nyílt a kapu és kilépett rajta egy borostás, fáradt tartású ember. 
- Vak! – vakkantott Zoli, a terrier keverék nem túl erősen, de az ember meghallotta.
- Hát, itt vagy Zoli? Gyere, menjünk haza!