Riba Ildikó: Túlerő



Sárga tévhitben
hazug szavakkal vádolsz,
csigaházam vár.

Lyukas oldalán
huzat jár, semmi néz rám,
fatörzsén némán.

Ruhátlan testem
szendereg, hűs bőrömön
eső lepereg.

Vihar szelével
nem dacolhat élő, s holt.
Törötten lehull.


Kép: Pintér András fotója


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 17. rész



A barlang folyosója egyre keskenyebbé vált, de Morak egy cseppet sem vett vissza lépéseinek tempójából, hanem előredőlve és mindenre elszánva igyekezett tovább.
Néha hatalmas sóhajok szakadtak fel belőle, aztán csak csóválta a fejét és motyogott valamit.
Jó ideje gyalogolt már a vájatban amikor feltűnt neki a változás, ekkor Morak végre megállt és alaposan szemügyre vette a sziklafalat.
Most is kékesen és halványan derengett, de valami oda nem illő új árnyalat is belevegyült itt-ott, amikor pedig Morak tovább haladt apró hangokra is felfigyelt.
-Talán ez is bűvölet- jegyezte meg suttogva, de érezte, hogy ezt ő maga sem hiszi igazán.
Alig pár pillanat múlva a barlangi folyosó élesen elkanyarodott majd hirtelen vége szakadt és Morakot annyira elvakította a fény, hogy a jobbját a szemei elé kellett kapnia, aztán csak úgy vaktában lépett még egyet előre.
Erős lökést érzett.
-Mi van te bolondos! Fel ne lökjél, hé!- ripakodott rá valaki.
Morak összehúzta magán a köpenyét és a zsák madzagját jó erősen megmarkolva oldalt lépett.
Maga sem hitt a szemének amikor jobban körül tudott nézni végre.
Egy kanyargós utcácska sűrű forgatagában ácsorgott egy sárgára festett ház falának tövében. Kissé arrébb ahol az utcára érkezését gyanította egy zöldséges bolt kis ajtaját látta. Visszakecmergett a fal mentén a félig tárt ajtóhoz, fellépett az egyetlen alacsony lépcsőre és bement. A falak mentén állványokon zöldséges rekeszek tornyosultak, púposan megrakva mindenféle főzni valóval és frissen szedett gyümölcsökkel, a hátrébb álló pult mögött az eladó serényen dolgozott az éppen ott várakozók kéréseinek eleget téve. Éppen csak fél szemmel odapislantott Morakra, aztán fordult is a mérlegéhez és beszélgetett tovább. Morak óvatosan megfordult és észrevétlenül távozott.
Ismét az utcácska kopott kövein állt tanácstalanul.
-Hol a jó égben lehetek én?-kérdezte alig hallhatóan.
De azért mégiscsak elhagyhatta valami hang a száját, mert egy csukjás alak elég furcsa hangon megszólalt mellette.
-Argúliában vagy uram, itt, bizony.
-Nafene, az Törpeföldje- felelte Morak.
-Aha- válaszolt a csukjás.
-De itt a tömegben egyetlen törpét sem látok.
-Hehe- nevetgélt a csukjás- persze, mert akiket látsz, mind magas, de keress lejjebb a szemeddel, na- bíztatta a csukjás.
Morak fürkészni kezdte a tömeget, a fejek magasan, nyakak, vállak, semmi, egy törpe sem, azaz a hasak tájékán a forgatag még sűrűbbé vált, itt egy, meg ott, bizony, meg amarra is.
-Nahát- lepődött meg Morak- a tömeg nem is nagy, azért látom hömpölygőnek, mert fele magasságban ott a sokadalom, a törpék, nem is vettem észre.
Aztán Morak lenézett a csukjásra.
-De mondd, hogy lehet, hogy itt még nálam is alacsonyabbak a törpék?
-Mert te nem Arga és Morga béli vagy, ezt mindenki láthatja!-rikkantott fel a csukjás.
-Már hogyne lennék az!-méltatlankodott Morak- itt nőttem fel ezen a vidéken, vedd tudomásul.
-Jól van jól- csitította a másik- de azt hogy az őseid honnan valók, nem tudhatod, nézz utána, te amolyan bányász törpe nemzetségből lehetsz, de most már megyek tovább.
-Várj!-kiáltott Morak.
-Mit akarsz?!
-Merre induljak ki a városból?
A csukjás megfordult és egy irányba intett.
-Arra vannak a mezők, arra menj, de figyelj oda, sok csavargó is van útközben, ne állj le egyikkel sem, ha rám hallgatsz, a kocsmát meg kerüld el, na, üdv- intett Moraknak és elsietett. Nagyon hamar nyoma veszett a nyüzsgésben.
-Ó Abigél, bár itt lennél velem-sóhajtott Morak.
Aztán valami hideg szaladt végig a hátgerincén, mert esküdni mert volna rá, hogy azt hallotta: hisz itt vagyok veled.
A mutatott irányt megpróbálta tartani Morak, de nem volt egyszerű, mert az egyik íves utca beleszaladt a másik girbe-gurba utcácskába aztán egy sikátor és egy meredek lépcső következett, az alján pedig apró hidacska ívelt át a városkából kivezető patakon. A felduzzasztott vízben hemzsegtek az aranyhalak, többen pedig a parton a magas fű közt üldögélve morzsákat dobáltak nekik.
De aztán a hídon átmenve egyre alacsonyabbá váltak a házak, némelyikük körül már kert is zöldellt, dús veteményesek, tyúkudvarok kopaszon barnálló földje váltakozott kertenként egymással és gyümölcsösök, aztán egyszerre vége szakadt az utcácskának és az utolsó ferde tetejű viskó következett, azon túl pedig végre kinyílt a táj és nem volt már sehol más csak kaszáló és az út menti cserjék.
Morak megállt és teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, megpróbálta érezni az illatokat és a bőrén, ruháján a meleg napsütést.
De a szomorúság annyira mélyen beleült a lelkébe, hogy nem esett jól neki egyik sem.
Tekintetével megpróbálta végig követni a földutat, jó messzire el is látott rajta, aztán döntött.
-Na, arra nem megyek- jelentette ki- nem akarok eljutni sehová-avval sarkon fordult és elindult a kaszálón a távolban álló alacsony hegy felé.
A nap erősen sütött, Morakon pedig egyre jobban eluralkodott a kimerültség. Halkan beszélgetett magában, elmotyogta a gondolatait, miközben lépkedett.
Aztán észrevett egy jókora bokrot, ami teli volt apró sárga bogyókkal.
Morak meg is állt, gyorsan leszedett néhányat és beletömködte a szájába. A mézédes apró gyümölcsök nagyon jól estek neki. Körbejárta a bokrot és annyit szedett, hogy teli lettek a zsebei és még a markába is jutott belőlük, aztán gondolt egyet, lehuppant a növény alá és a hátát finoman nekitámasztotta a vékony de annál állhatatosabb törzseknek, aztán eszegetni kezdett.
A kimerültség hamar átjárta Morakot, így éppen hogy lenyelte a szájában lévő falatot és nagyon hamar álomba szenderült.
Nem álmodott semmi különöset, de mikor felébredt, már fent jártak a csillagok.
Kicsit összébb húzta a ruháit magán, aztán a zsákjáért nyúlt, de a madzag alvás közben lecsúszhatott, így a földön kotorászott utána.
Meg is találta hamar, rántott rajta egyet, de valahogy oldalra billenhetett, mert egészen széthúzódott a bugyor szája és jó csomó dolog kiesett belőle a bokor alá.
-Jaj, nézzenek oda- kapott oda idegesen Morak- el ne vesszen belőle valami. Gyorsan odafordult és két kézzel visszagyömöszölte a holmikat, majd megnyugodva összehajtotta a zsákot, begyűrte a feje alá és újra elaludt.
Mély álmából a reggeli madárdalra ébredt. A levelek harmattól csillogtak az arca felett, sokáig nézegette fénylő zöldjüket, mire rászánta magát, hogy felüljön.
Álmos szemmel nézegetett a bokor alól, egy ideig mélázott azon, mi is van ott, nem is olyan messze.
-Ez egy ház- mondta Morak- egy házikó, igen-motyogta- színes, otthonos- mondta most már felindultan, miközben villám gyorsan talpra állt.
-Te jó ég!-suttogta- hogy lehet?
Aztán megindult a házikó felé, kezében a zsákjával.
Lassan lépett, miközben folyamatosan fürkészte a kis épületet.
-Ez varázslat, valami trükk, talán ettől intett a csukjás- mondogatta Morak.
Énekszót hallott és összeszorult a szíve.
-Abigél, ő szokott így énekelni-suttogta. A bejárat ismerős volt, odaállt elé, de tisztes távolságból és megköszörülte a torkát.
-Gyere beljebb, gyere máár- hangzott kérlelőn.
Moraknak földbe gyökereztek a lábai, minden idegszálával be akart rohanni a szeretett hang forrásához, miközben halálra rémült, micsoda csapda várhatja odabent.
-Gyere ha mondom, kérlek.
-Nem merek- nyögte Morak- nem tudok.
Ekkor kinyílt az ajtó.
-Abigél-ujjongott Morak.
-Nem tudok még kijönni innen, de igen, én vagyok- mondta.
Abigél állt a házikó ajtajában, haloványan és egészen vékonyan, de ő volt.
-Majd megerősödöm, idő kell még ennek a kis menedéknek, hogy meggyógyítson Morak, de aztán újra erős leszek- mondta halkan Abigél.
-Ó-suttogta Morak és óvatosan megindult Abigél felé.
Abi ekkor hátrébb lépett.
-Morak, nehogy megölelj, még összetörnék, de kis idő múlva már nem lesz belőle baj- mondta Abigél mosolyogva.
Morak amint belépett, rögtön feltörtek belőle a megkönnyebbülés könnyei.
-Abi, látod, milyen bolond voltam, hogy haza akartam jönni, miközben az otthonom végig velem volt.
Abigél sokat sejtető mosollyal az ajkán bólintott egyet.
-Igen, bár a helyszínről még beszélnünk kell- felelte -mert azért remélem nem ezen a mezőn képzeled el az életünket?-kérdezte, miközben Morak belépett és becsukta az ajtót.



Tóth Sarolta: Petőfi epigramma



„Szabadság, szerelem,
e kettő kell nekem”
Szerelmemet elmosta az idő,
szabadságom ellopta az erő
.Nélkülük az élet üres, mit sem ér,
feláldozom életemet kedvedért.
Légy szerelmes, légy szabad,!
Rád hagyom a harcomat.



Tomor Gábor: Jól vagyunk



Mottó: Nem számít, mennyire kicsi az önbecsülésed, biztos vannak olyanok, akik még kevesebbet gondolnak rólad. (David S. Brown)                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        

Nekünk szól        

Kedves Utasaink! Önök megvették jegyüket, avagy bérlettel utaznak.
Semmi kétség – szeretik, tisztelik cégünket.              
Önök kedves utasaink.

Garantált elismerés

Közeleg a választás – óriási tervek készülnek. Különféle koalíciók terveződnek az újabb ciklus jegyében.
Egyik kerületünkben máris visszhangja támadt egy megállapodásnak. Szövetkező frakciók vezetői megfogadták: minden találkozójukat azzal kezdik, hogy gratulálnak egymásnak.

Eltartás

Két személy a vasúti kereszteződésben összeütközött a törvénnyel. Ennek során eltartási szerződést kötöttek a frissen felvett nyugdíját talicskán maga előtt toló Kis Jánossal.

Szakértelem

Kovácsot az ajtóban kipirult arcú, jókedvű, vibráló asszonya fogadja.
Férjuram tárgyilagosan megállapítja: kis feleségének ma a villanyszeretővel volt dolga.

A tökély foka

– Jól vagy?
– Tökéletesen. Csak az a tavaszi fáradtság ne lenne. Meg a nyári, az őszi. És persze, a téli.

Panel-ügyes

Az emléktábla-leleplezések korát éljük. Egyik lakótelepünkön a törekvő vezetőség jóvoltából, már tervezik a következő avatást. „E házban élt és regélt 170 évvel ezelőtt koszorús költőnk, Vörösmarty Mihály.”

Ragyogás, botrány

Zsebébe tette fizetésig még beosztandó két ötezresét a szomszéd. Ingét másnap ragyogó tisztán öltötte magára.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz kis hazánkban az utóbbi idők legsúlyosabb pénzmosási botránya?



A kép címe: Mona Lisa; Herman Levente festménye



Bige Szabolcs: Hej, te torony!



Lukács szülői háza ott állott egy sorban az iskolával és a templommal, valahol a falu közepe táján, a nagy hegyek lábánál. A takaros, gerendákból épített, de kívül-belül bevakolt tágas épület, lehet még ma is áll. Rendesen megépítették azt! 
Lukács kora hajnalon lépett ki a kapun, s indult völgynek le a patak mentén. Nem nézett vissza, de ahogy kikanyarodott az út a házak közül, leült egy nagy bolovánkőre. Szemeit a piros tetős házak fölé emelkedő templomtoronyra függesztette. 
- Te torony, - szólott Lukács – látod, én immár kívül kerültem a falun, s te még tovább is ott állasz. Lehet, mégis csak neked lenne igazad?
A torony azonban nem válaszolt, csak állt, mint a cövek, ahogy egykori építőik felrakták.
- Te torony, hát mások is elindultak, nem csak én. Mit nézel olyan szemrehányóan rám? A Julis is elment, pedig itt mindenki szerette, kedvelte. Én is! A szertőm volt, farsangkor lett volna a kézfogó. De neki csak a cifraság kellett, kezdte szégyelleni a régi falusi gúnyát...
A templomtorony továbbra is hallgatott. Még a galambok burukkolása sem hallatszott.
- Hej, te torony, hogy nekem milyen nehéz lett a szívem, amikor láttam kifordulni a kiskapun batyuval a hátán! Előbb csak ide ment ehejt a szomszéd városba. Beállt cselédnek valami tisztviselő féle nadrágos emberhez. Azt mondják a városban mind csak ilyenek laknak. Takarított, főzött, mosott a Julis öt emberre. Az úr, a naccsága, két leánka, s egy gyermek. Az öt. Jól végezte a dolgát, hisz értette a módját. Aztán, jött látogatóba az úrhoz a testvére a fővárosból, s látva milyen talpraesett fehérnép a Julis, felfogadta magához, hogy tanítsa a gyermekeit magyarszóra, ott a nagy idegenségben. Meg aztán őkelme is szívesen hallgatta a falusi beszédet.
A torony még erre sem szólott semmit. Pedig már felkelt a nap, s friss fénnyel vonta be az öreg keresztet.
- Tudod, te torony, mit írt nékem a Julis? Hogy megtanult már románul, meg hogy menjek föl én is, mert ott sok híres iskola van, ahol tanulhatnék apám kívánsága szerint. Még azt is írta, hogy ő ott nagyon jól van, s lehet, marad is. „Letelepedésit” kapott.
Valamitől megriadva a toronyban lakó galambok egész nagy rajban köröztek a templom fölött, de szárny csapdosásuk hangja nem ért el idáig.
- Milyen szamár vagyok, te torony, csak beszélek itt hozzád, s azt sem tudod, ki vagyok? Én Kiss Lukács vagyok, a Márton fia. Így, na! Most már tudod. Én tudom, te ki vagy. Megmondom: Szent Márton-templom. Könnyű volt kitalálnom, mert a falut is úgy hívják: Szentmárton. Ki volt előbb a falu, vagy a templom? Ki tudja? Régi história. De látod, én nem lettem Márton, mert a családban az első szülött kapja az apja nevét, s én másodiknak jöttem a világra. A bátyám lett Márton. Majd ő kapja a birtokot is, ha eljő az ideje. Engem pedig tanulni küldenek
Felhő kúszott a nap elé, s mintha kihunyt volna a fény is a torony felett. Csak a galambok rótták tovább is végtelen köreiket a torony körül.
- Látod, te torony, immáron nem lesz lagzi. A Julis fennmarad a fővárosban, kikupálódik, s lészen belőle is naccsága. Én meg nem megyek oda! Van még város közelebb is. Máshol is lehet tanulni. Apám azt mondja, válasszak: pap leszek, vagy fiskális? Én inkább az utóbbit, az ügyvédi pályát választom. Van még a rokonságban ügyvéd, s jól viszi. Pap is igen, s azok is jutottak már valamire. Egyikük még Gyulafehérvárra is eljutott. Ott tanítja a papi pályára készülőket. De én a nőtlenségi fogadalomtól ódzkodom, s inkább leszek a tárgyalóterem egyik főszereplője.
A torony most se válaszolt semmit, s a galambok is megnyugodva visszatelepedtek a kerengő párkányára. A nap is újra kisütött.
- Nézlek, torony. Jól megnézlek most, hogy lehet, sokáig nem látlak. A keresztet is nézem, ahogy az égre vetül az aranya. Meg kéne, őrizzem itt bent magamban, hogy legyen majdan vigasztalóm, s útmutatóm ott a nagy idegen világban!


Farda József: Aranylövés



Nem volt ereje kinyitni a szemét. Néhány perces, zaklatott, lidérces álmok, teljesen összetörték a lelkét. Az elvonás legnehezebb napjához érkezett, a negyedik naphoz. Kimondhatatlan fájdalmak gyötörték, a kín az agyáig hatolt, kitört belőle egy velőtrázó kiáltás. Csecsemőpózba görnyedt, hogy enyhítsen az egész testét átjáró izomgörcsökön. Folyamatosan libabőrős testét hideg rázta, izzadságban fürdött, kisebesedett, vérvörös orrán keresztül nehezen vette a levegőt. Szíve össze-vissza vert, rémképek villództak körülötte, démonaival viaskodott. Amikor egy kicsit enyhült a roham, kivánszorgott a fürdőszobába, beindította a zuhanyt és összegörnyedve hagyta, hogy a vízcseppek végigkopogtassanak a hátán. Egy idő után elviselhetetlenné vált ez a felerősödött monoton dobogás. Elzárta a csapot, és úgy csuromvizesen odaállt a tükör elé. Beesett arcú, kelésekkel teli, sárga bőrű, lesoványodott élőhalott nézett vele szembe, tönkrevágott vénákkal. Undorodva fordult el a gyűlölt képtől, magára terített egy lepedőt és a szobába támolygott. Alig ért el az ágyhoz, már érezte, hogy jön a következő. Rázuhant az összegyűrt takaróra és várta a kivédhetetlent. Az elviselhetetlen, belemart a testébe és a lelkébe.
Ez volt a negyedik elvonása. Amikor először elhatározta, hogy véget kell vetnie a rombolásnak, orvosi segítséget kért. Beutalták rehabra, végigcsinálta. Másfél hónapig sikerült visszanyernie a tisztaságot, aztán visszaesett. Másodszor a barátnője küszködte végig vele a két hetet. A harmadik alkalommal kényszerelvonóra küldték. És most itt a negyedik, amikor már nincs mellette senki sem, így egyedül kell végigküzdeni magát a stációkon. Végigszenvedte az ötödik és a hatodik napot is. Kezdtek enyhülni a fájdalmak, voltak már tiszta gondolatai is. Az ágy szélén ült összegörnyedve, maga elé dünnyögte: 
−Miért nem hittem azoknak a soroknak, amikor olvastam?
„Az emberek azt hiszik, hogy a heroin nagyszerű – csakhogy mindent elveszítesz: az állásod, a szüleid, a barátaid, az önbizalmad, az otthonod. Szokásoddá válik a hazudozás és a lopás. Többé nem tisztelsz senkit és semmit.”
Visszaemlékezett, hogyan is kezdődött húsz évvel ezelőtt. A barátok dumálták rá először egy Ecstasy tablettára. Az a sör, amivel megitta fokozta a hatást. Ismeretlen világba került. Egészen más érzés kerítette hatalmába, nem olyan, mint a bódult, alkoholos estéken. Észre sem vette és már ki is alakult függőség, mindig kellett a következő, hogy újra élje azt az első boldog pillanatot. De ez egy különös világ, mert a szervezet hozzászokik a napi betevőjéhez és követeli a nagyobb dózist. Ha itt nem sikerül kiszállni, már csak nagy áldozat árán lehet. Jönnek az erősebbek, a szintetikus drogok. Felszippantva az orrba, gyorsan hatnak. Majd következnek a kokain származékok, a gyilkos fehér por, vagy a Crack elfüstölése. Eljutsz a hallucinogénekig: az LSD-hez az angyalporhoz. Következhet a marihuána, a hasis. És az utolsó lépés a heroin, az ópium és annak is a leggyorsabban felszívódó változata, a vénába beadott adag. Így hat legjobban, mert azonnal felszívódik és megérkezik a „Rush” a semmihez nem hasonlítható érzés. Legfeljebb egy perc az egész, de utolérhetetlen pillanat. Utána következik az „On The Rush”, amely egy éber álomszerű állapot. A test ilyenkor kellemesen elnehezül, olyan mintha az embert puha pamuttakaróba csavarnák. Távoliak lesznek a környezet eseményei, a koordinációs és koncentrációs képesség eltompul. A beszéd lelassul, elmosódottá válik. A problémák és stresszhelyzetek távolinak tűnnek, erős, jó közérzet. extrém belső nyugalom, mély elégedettség lépnek a helyébe. De ennek a pillanatnyi örömnek nagy ára van.  A szervezet leépül, olyan függőség alakul ki, amelynek során állandóan emelni kell az adagot, hogy elérhető legyen a kívánt eufória. Ördögi kör, kiszállni, szinte lehetetlen.
A nyolcadik napon, amikor kinyitotta a szemét, úgy érezte, hogy az elméje teljesen tiszta. Döntött. Megmásíthatatlanul, visszafordíthatatlanul. Mozdulatai gépiesen, rutinszerűen következtek, egymás után. A fecskendőbe szívta a szokásosnál kétszer nagyobb adagot, semmit nem bízva a véletlenre. Ahogy a szer keveredett a vérével, az eddigiektől eltérően olyan érzése támadt, mintha egy magas ház tetejéről leugorva, zuhanna a mélybe, valami ismeretlen felé. Kavargott körülötte minden, mint egy tornádó belsejében. Képek villantak fel előtte: 
Az utolsó barátnő, aki sokáig kitartott mellette, de érzékeny lelke nem tudta elviselni a felé áramló negatív energiát. 
A rokonok közül az, aki mindent megtett érte, de ő mégis meglopta őt. 
Az útkeresés, és a válaszutak kusza pillanatai. 
Az első bódulat.
Azok a pillanatok, amikor kihasználták jóhiszeműségét, meleg szívét.
A szeretett apa arca, aki elhagyta őket egy ködös hajnalon.
A széthulló család utolsó közös vacsorája.
A boldognak hitt gyermekkor felvillanó képei.
Az első anyai mosoly.
A születés kínja.
Majd sötétség.  
Légzése sípolóvá vált, szívének egyre lassuló dobbanásai felerősödtek, mennydörgésszerű robajjá alakultak, majd hirtelen csend lett. Sötét, légüres térben lebegett. Egy hangot hallott:
−Nehéz utat választottál. Itt kell maradnod, amíg meg nem tisztulsz. Addig nem születhetsz újjá semmilyen formában!

Temetés helyett, hamvait az „anyja” szétszórta a szélben. 


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 16. rész



Az éj újra ugyanúgy sötétlett a síkságon, mint minden másik éjjelen, és a felkorbácsolt talaj most csendesen pihent. Néhány csillag újra felizzott a kitisztult égbolton, és a teljes csendességben Morak  csak a saját zihálásukat hallotta.
Lassan Abigél is összeszedte magát annyira, hogy neki tudott állni leporolni a ruháit, amennyire csak lehetett.
-Abigél, te most el tudnál aludni?
-Nem, nem hinném- emelte rá Morakra megcsillanó tekintetét- ezek után semmiképpen sem.
-Akkor gyere, itt már semmi keresnivalónk nincs, próbálkozzunk meg a nyiladékkal.
Ügyesen átlépkedték a szétguruló szikladarabokat, és a nyílásból félrelöktek még pár követ.
Most is kékes derengés áradt szét a járatban, mint ahogy először rátaláltak. 
-Először én, jó?-avval Morak letérdelt a földre, és bedugta a karját a lyukon, aztán jobb oldalra nehézkedett, és óvatosan a jobb lábát is bedugta, majd finoman elkezdett befelé csúszni, úgy hogy a mennyezet felé legyen a talpa.
Lassan, de ügyesen csinálta, és kisvártatva ott állt bent a járatban fejjel lefelé Abigéllal szemben.
-Na, most te következel Abi- szólt mosolyogva- add ide a zsákom, és hozd a tiédet is kérlek.
Abi miután mindent úgy tett, odaállt Morak elé.
-Most hogy jöjjek?
-Csak hajolj ide, én meg elkaplak.
Abigél előredőlt, de azonnal el is veszítette az egyensúlyát, Morak gyorsan érte nyúlt, és a karjába kapta még időben, így csak lehuppantak mindketten a másik oldalon.
-Ez aztán egy érdekes hely- jegyezte meg Abigél.
Morak bólintott.
-Gyere.
A gyenge, kékes fényt megszokta a szemük, ezért jól haladtak az alagútban. Valamennyire később, kiszélesedett a vájat, így már egymás mellett tudtak menni.
Néhol, mintha vízesés zaját vélték volna hallani, de aztán átváltott valami halk, és nagyon finom zenefélére, még a dallamát is ki tudták venni, majd hirtelen vége szakadt a zeneáradásának, és elcsendesedett minden, ők pedig rendületlenül mentek tovább.
Néha Abigél úgy érezte, valami követi őket, de Morak rátette a kezét az amulettjére, ami teljes nyugalommal töltötte el.
-Nem, Abigél- szólt kissé szigorúan- az amulettem szerint teljes biztonságban vagyunk, ezért nem szabad sem megállnunk, sem megfordulnunk, hallottam már ilyesféle dolgokról, amikor egy hely megkísérti az idegen arra tévedőt. Ez olyan mágia féle, nem szabad engedni neki.
-Igaz Morak, erről én is hallottam.
-Na látod- paskolta meg Abi kezét Morak- akkor te is tudod, mennyire veszélyes lenne megállni, ne akarj forgolódni sem!- torkolta le Morak- ez nem játék Abi!
Abigél bólintott, aztán szótlanul tovább gyalogoltak.
-Jaj Morak, ez kibírhatatlan, én érzem, hogy a mennyezeten mászik valami utánunk, érzem, hallom is!, még a lélegzését is a nyakamban, nekem muszáj megfordulnom!-fakadt ki Abigél, és hirtelen megpördült, és felnézett a boltozatos mennyezetre.
A kővájatban semmi sem volt, nem követte őket senki.
Morak még fel sem fogta amit látott, csak állt, és táguló szemekkel, kihagyó szívveréssel, lassan értette meg a történteket.
-Abi-suttogta remegő hangon, miközben szemeiből hatalmas könnyek kezdtek végiggördülni szakállas arcán.
Egyedül állt a kékes derengésben, mert Abigél helyén nem volt más a köves talajon éppen az orra előtt csak egy kis kupac hamu.
Morak letérdelt és kezeit óvón a kevéske hamu köré tartotta.
-Jaj, Abi-sírta összetörten- mit csináltál, jaj, és én most mit csináljak-jajdult fel zokogva.
Kicsit hátrébb emelte bozontos fejét, nehogy a könnyei belepotyogjanak a hamuba.
Amikor odébb rebbent a tekintete, észrevette a fal mellett Abigél zsákját.
Megtörten érte nyúlt.
-Talán-motyogta- lesz itt valami, amibe belerakhatom óvatosan, jaj, amibe belerakhatlak-aztán a zsákot felemelte, és az arcához kapva hangos zokogásban tört ki.
Amikor kis lélegzethez jutott a kezével megérzett egy dobozkát a zsák szövetén át.
-Ez az, ez jó lesz-motyogta.
Széthúzta a zsák száján a bőrszalagot, és a szütyő alját a földre téve belenézett, mik vannak ott.
Fiolák, apró dugókkal, némelyik üres volt, másokban folyadékokat, vagy színes porokat látott.
Nem nyitotta ki egyiket sem, inkább babrált tovább. Egy szelence akadt az ujjai közé, aztán egy szögletes valami. Egy dobozka volt, kis házikóféle, akár valami miniatűr dísztárgy, de az eleje felnyílt.
-Csak majd tudjam is becsukni-szipogta.
Félretette a zsákot, és a kis színes dobozkát a földre téve finoman elkezdte belekotorni a hamut.
Közben Morakot újra rázni kezdte a zokogás, néha a könnyeitől alig látott valamit, de aztán pislogva szedegette tovább a kis szemcséket.
Amikor elkészült, a zekéjének ujjában jól megtörölgette a szemeit, és még egyszer gondosan megnézte, elég jól össze szedett-e minden porszemecskét.
-Talán igen-jelentette ki magának hangosan. 
Aztán becsukta a dobozkát, kézbe véve még egyszer ki akarta nyitni, és újra lezárni a kis dobozt, hogy ellenőrizze kattant-e a zárja, de akárhogy próbálgatta, nem sikerült többet felnyitnia, így megnyugodva, hogy tényleg rendesen zár a kis fedélke, elrakta azt Abigél zsákjába. Aztán az  egészet beletette a saját bugyrába és a vállára kanyarította.
Kőnehéz szívvel és lélekkel nagyot lépett előre, elszántan mindenre.
-Bármi áron Abi, megmentelek-mondta ki hangosan és megindult.



Tóth Sarolta: Az amatőr monológja



Nem írok himnuszt, sem ódát,
csak néhány egyszerű strófát.
nincsenek magasztos eszmék,
melyek versemet ihletnék.
Esemény, személyek, ötlet,
rímes sorokba öltöznek.
˝Emlékkönyvbe való vacak˝,
papírkosárba szánt kacat.
ez a NAGYOK véleménye,
én nem is haragszom érte.
Legyen a kritika TÉZIS,
Kérdés: miért írok mégis?
Belső kényszer, lelki hányás,
hol mérgezés, máskor áldás.
Gonosz gondok ürítése,
lelki béke merítése.
Ez legyen az ANTITÉZIS,
ezért írok néha mégis.
Hamarosan elapadok,
mint régi kút, kiszáradok.
elhallgatok végre én is,
megszületik a SZINTÉZIS.



Tomor Gábor: Hűtlen



Memóriánk, a csalfa:          
szakadatlan élünk            
és felejtünk vele.                
Lesújtana, ha szeretted                    
kérdezné rád bámulva:            
Honnan jött, ki maga?  


A kép címe: Melankólia; Pinczés József festménye.



Markovity Radmila: Falusi hajnal



Az utca mindkét oldalán
a házak még alusszák
álmukat, levegő sem rebben,
egy idős asszony
meggörnyedt háttal
botjára támaszkodva,
egyedül, lassan lépeget,
nem töri meg a csendet.
Ébredezni kezd a falu, a dombról
gurul a kerékpár egy férfit cipel,
majd kombi zaja belepöfög a légbe,
kissé távolabb munkások várják,
azután szótlanul eltűnnek.
Éledeznek a házak ablakszemei
friss levegőre áhítoznak, amíg
nem kel fel a Nap, pedig már
sárgulnak a járdák, az ég-kékje
kissé elszaladt, helyébe lépett
a fényesen felkelő hajnal.
Traktorkerekek csörömpölve vágtatnak át
a fekvő rendőr testén, gazdájukra
üvöltve: darabokra hullunk, ha
nem lassítsz, a munkánk elvégezzük
jól tudod, sok ló van bennünk.
Mit mondtak még, azt már elnyelte
a házakból hallatszó csaholás.
Hol vagy gazdám, inni, enni kérek,
nemsokára perzselődnék,
ha nem fúrtam volna magamnak
pincét a földbe, hiszen a fa lombja,
a házikóm védelme mit sem ér,
tegnap is ötvennégy fokot mértél.
A boltból kerékpáron, viszik haza
az asszonyok a kenyeret.
Mire nyolc óra lesz, az utcán gyalog
a macskákon kívül senki sem ténfereg.



Kolumbán Jenő: Jelenkor



Beteg szavak megfertőznek,
éhes vadak keringenek,
szavaidért megvesszőznek,
kitagadnak az emberek.

Felépített, szép világod
csak az elmédben létezik,
hogy ha álmodat kizárod
a lét pőrére vetkezik.

Láthatod fekélyes arcát,
hazug bicegő lábait,
az önzés vad hazugságát,
saját kezeden láncaid.

Szép szavakat szólhatsz bátran,
de ne legyen versedben vád,
szenvedhetsz szerelemvágyban,
csak a lopás menjen tovább.

Költő, ha meg tudod állni,
hogy befogod peres pofád,
nem vagy te különb mint bárki,
ha bilincsben szép a világ.

Nincs más fegyvered, mint a szó,
fend élesre, harcolj vele!
Veled lesz minden kolduló,
a taposottak serege.


2014.02.06.


Riba Ildikó: Villám



rideg közönyöd
oldódik fülledt nyárban
cirmos fénysugár

lila égbolton
sűrűn cikázó villám 
félelmet rajzol


Kép: Pintér András fotója


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 15. rész



A horizont az enyhe derengésben jól láthatóan megemelkedett, mint valami óriási dagály, és bár a távolból úgy tűnt, lomhán közeledik, mindketten sejtették, hogy a valóságban nagy sebességgel iramodik feléjük.
-Morak, ez olyan mintha erre jönne-súgta Abigél.
-Olyan-szögezte le Morak. Ekkor a társa a kis alagútféle felé lépve elkezdte ismét levenni a kőhalomról egyesével a szikladarabokat.
Hol gyorsan, hol tétován, miközben Morakra nézett.
-Abi, szerintem hagyd, olyan gyorsan emelkedik a föld, hogy úgysem készülünk el vele, inkább gyere és nézzük együtt- szólt halkan Morak és megfogta Abigél két kis kezét.
-Olyan szép volt eddig minden Abi, inkább erre gondoljunk most.
Aztán csak álltak egymást átfogva a sötét égbolt alatt és néztek előre.
Az agyagos talaj a talpuk alatt egyre többször megrándult aztán gyors remegésbe kezdett. Abigél  szájából halk nyöszörgéseket lehetett hallani.
A föld gyomrából hangos robajok és morajlások törtek elő, a fülsiketítő zajban már érezni lehetett a mindent lehengerlő és elsöprő természet féktelen erejét, erősen egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy talpon tudjanak maradni. A föld egészen az égbolt elé tornyosult eltakarva a maradék hunyorgó csillagokat és mindent betöltött a szálló por füstje.
-Hunyd be a szemed Abi!-üvöltötte Morak- itt a vége! Morak csak remélte hogy Abi meghallja az utolsó szavait.
Aztán hatalmas becsapódással megrendült a föld, a sorozatos lökések miatt mindketten elzuhantak és összekapaszkodva gurultak egy irányba, majd mintha egy láthatatlan kéz állította volna meg tehetetlen vergődésüket, hirtelen a másik irányba görgette őket tovább.
Morak és Abigél erősen ölelték egymást és sodródtak hol erre, hol arra.
De a hatalmas porfelhőben a rázkódások érezhetően gyengébbé váltak és a rettenetes robaj is enyhülőben volt.
Amikor úgy érezték fel bírnak már állni, kóvályogva feltápászkodtak és értetlenül nézték, mi lehet ez.
Aztán újra megismétlődtek a rezgések, de inkább rengéseknek tűntek, amolyan ütemes, egyforma rengéseknek, miközben hirtelen mindent betöltött a természetellenes csend. Aztán a távolban éppen amikor egy sötét felhő elúszott végre néhány csillag elől, döbbenetes látomás tárult a szemeik elé.
A föld felszínén fejek bukkantek elő, hegyes, fénylő sisakvégekkel, először csak egy sor.
Lassú ütemben meneteltek hangtalanul elő a felkorbácsolt agyagos talajból, de amikor már vállig kiemelkedtek,  felbukkant mögöttük a következő sor katona és lassú ütemben egy egész zászlóalj gyalogolt ki a földből. 
A lankadó porfelhő alatt újra látni lehetett egy kicsit, éppen csak annyira, hogy Abigél és Morak észrevett egy katonát, amint az első sorból kilépett, aztán kezeiben magasra emelt egy szikrázóan fényes rudat amelyről kékes derengéssel kibomlott egy zászló, majd elől folytatta a menetelést tovább. Morak és Abigél megkövülten álltak és meredt szemekkel figyeltek. Abigél óvatosan megfogta Morak kezét és félelemmel vegyes kíváncsisággal várták, mi fog történni.
Aztán a zászlóalj megállt a sötét égbolt alatt és a katona céltudatosan megindult Morakék felé.
Ahogy közeledett, egyre ismerősebb érzés öntötte el Abigélt.
-Az Örök Harcos-suttogta Abi elképedve- te vagy az!-súgta hangosabban.
-Úrnőm-állt meg előttük a Harcos- most én viszonoztam a jóságotokat, amit ígértem, megtartom.
-Ó-ocsúdott fel Morak.
Az Örök Harcos közben összezárt lábakkal meghajolt kissé majd megfordult és ugyanavval a léleknyugalommal ahogyan érkezett visszamenetelt a katonáihoz, aztán az egész zászlóalj egy láthatatlan jelre megfordult és elindult visszafelé, talán arra, amerről érkezett, ezt senki sem tudta volna megmondani. Morak és Abigél pedig végignézték ahogy újra visszamenetelnek a föld gyomra felé, vagy valahová egy másik világba, ahonnan érkeztek.


Kapolyi György: A völgy



Csak nem arra gondolsz, hogy mi lehet a völgyben? Hát bokrok meg fák, meg apró állatkák, akik az aljnövényben matatnak szüntelen.
Hogy miért? Hát élelemért. Vagy keresnek, vagy esznek, vagy alszanak. Ebből áll az egész életük.
Igen. Lényegét illetően ennyi. Mint a tiéd. Dolgozol, a kapott pénzért élelmet veszel, és ha marad időd, hát alszol egyet.
Aztán álmodozol, kiszínezed a téged körülvevő semmit, ha jól bele is éled magad, elhiszed, és máris visznek a diliházba.
Bízol és bebeszélsz, időnként ajnározol és piedesztára emelsz valakit, aztán nagyot csalódsz, és belebetegszel.
Mindez miért van? Mert egy marha vagy, de következetes, mert nemcsak másokat teszel tönkre, de saját magadat is.
És akkor átmész mártírba, vinnyogsz és panaszkodsz, végső erőddel kipréselsz magadból néhány könnyet. Ha profi vagy, pontosan tudod vezényelni az előadásodat, ha amatőr, akkor tényleg belerokkansz.
Na, emberke. Körülbelül így nézel ki még madártávlatból is.
De ez normális, mert egy madár madártávlatból sem néz ki krokodilnak. Az egy egészen másik állat.
Egyszer majd elmesélem neked, hogy milyen állat, de most nincs türelmem hozzá.
Mert hozzád hatalmas türelem kéne, ami nekem rendszerint nincs.

Hát tudod mit? Ereszkedj le a völgybe, és nézd, meg mi van ott. Akkor nem merülhet fel benned, hogy én hazudok. Mert tudok hazudni, hisz majdnem mindenki tud, de én lusta vagyok neked mellédumálni, meg semmi hasznom belőle, igaz, az őszinteségem sem hoz semmi hasznot.
Na, indulj, ott ereszkedj le a sziklák mellett, az a leginkább biztonságos. Figyelj oda, mert ha leesel, otthagylak. Nem fogom kicipelni a lelkemet, mert te egy marha vagy. Majd idővel aztán benő a repkény, és úgy fogsz kinézni, mint egy termeszvár. Télen eltűnsz a hó alatt, benned fognak dekkolni a hideg elől elbújó tűzhangyák. Tavasszal meg kilombosodsz, leveleket növesztesz, hogy neked is köszönjön a szél. Kiszáradt bokornak nem szokás köszönni. Az már nem vesz részt a játékba, kopasz ágai között nem duruzsolnak a méhek. Ami elmúlt, az olyan, mintha nem is lett volna.
Bizony virágszálam, ez a törvény. Akkor pedig nincs apelláta.
Tavaszok voltak, van, és lesznek, ha neked esetleg nem is, de amúgy lesznek. Nem a te megléted függvénye. A te megléted semminek nem függvénye. Te csak vagy a meglévőkben, vagy csak úgy látszol. A fene se tudja. De nem is kell tudnod, ha tudod, akkor is az van, ami van.
Még időnként látom borzas fejedet imbolyogni az ágak, levelek között, egyre kisebbnek tűnsz, egyre ritkábban bukkansz fel a völgy bársonyos félhomályában, aztán te is eltűnsz, mint a többiek, és bevonulsz az emlékeim közé.
Ahogy múlik az idő, lassan egy kétlábon járó emléktár leszek, egyre többet időzöm közöttük, beszélgetek velük.
Így aztán ki vagyok téve annak, hogy úgy keveredem az emlékek közé, hogy észre sem veszem.
Egyre gyakrabban gondolok a völgyre. Én is, a sziklák mellett fogok leereszkedni, ott tűnik a leg biztonságosabbnak.


Kép: Kapolyi György alkotása


Tóth Sarolta: Istenkeresés



Szükségem lenne Istenre,
szeretném, ha hinni tudnék benne,
hinni megbocsátó irgalmában,
mindenek feletti hatalmában.
A hit erőt ad a szenvedéshez,
békés megnyugvást az életvéghez.
Fohászkodnék hozzád te szent alak,
lelkemben kereslek, nem találtalak.
Hajolj le hozzám, adj nekem hitet,
boruljon rám a szárnyas szeretet,
érezzem: megleltelek.


Tomor Gábor: Munkahelyi viszonyok



Mottó: Néha aggódom, hogy egy középszerű világban vagyok sikeres. ( Lily Tomlin, amerikai színésznő.)   


Visszavágyás

Felvettek az osztályra egy fiatalasszonyt. Még meg sem melegedett új helyén, amikor bejelentette távozását. Nem marasztalták. Ezen a munkahelyen nem szokás, itt valahogy nyersebbek egymáshoz az emberek, mint másutt.
Félév sem telt bele, a fiatalasszony ismét jelentkezett. Szeretne visszajönni a céghez, és éppen a korábbi munkahelyére.
Miért is ne vennék vissza? Az emberre szükség van, mi kifogása lenne ellene bárkinek is? És szép a dologban, hogy szemmel láthatólag tetszik a rövid időre hűtlenné vált munkatársnak ez a hely, ragaszkodik hozzá.
Hát még, ha ez fordítva is így lenne! Ha kicsit jobban érezné az asszonyka, hogy a társak, a mellette dolgozók is ragaszkodnak hozzá.
Ha nem egyszerűen csak mellette, hanem vele dolgoznának!

Ma sem

– Hm, hm, nehéz dolog ez…
– Elnézést, talán, ha azt csinálnánk, javaslom…
– Maga nekem csak ne javasoljon!
– Ha lehetne mégis…
– Nem lehet; hogy jön maga ahhoz?!                
Mentegetőzve, zavartan fordul vissza az ajánlkozó. Valóban, hogy is jön ő a másik tudásához? Tanácsot adni, mégha az látszatra segítene is! Ugyan, optikai csalódás. És különben is, fölös erőlködés, ha egyszer nem tartanak igényt rá. Tudhatná már…
Ami nehéz volt, nehéz maradt. Jobban csinálni? Ma sem sikerült.

Nézőpont kérdése

A: – Ez a dolog így kerek, ebben van a négyszögletes.
B.: – Egyáltalán nem, hogy gondolod? A négy szöglet közt van a kerek!
C.: – Barátaim, lenyűgöző, amit mondotok. Micsoda érvek, minő masgasröptű gondolatmenet! Egészen meghatódtam. És egyetértek veletek.


A kép címe: Libikóka; Galambos Dániel munkája.  


Kolumbán Jenő: Változás dala



Nem vigasztalnak apró csodák.
Egy fotózott virág, vagy lepke,
szépségük mintha meg se lepne,
érzéketlenül megyek tovább.

Durva anyag kérgesedik rám,
eltakar, mint acélt a rozsda,
mint fát, ha borostyán befonja.
Takarva öli energiám.

Kedvem fogytán, csend a világom,
senkiben már nem kapaszkodok.
Magányból csak magányba jutok,
hogy enyém legyél már nem várom.

Kerülj el, úgy jó mindenkinek!
Nagyon megalázó a részvét!
Nem élheted életem részét
sem. Nem vagyok már részed neked.

Versemet olvasva ismersz engem.
Kitárulkoztam, mint egy kurva.
Minden titkom szavakra bízva,
meg kellene végre pihennem.

Nem volt játék az írás nekem,
átok, ajándék, most sem tudom.
Elmeséltem fájó szív-bajom,
írás volt a fába rótt jelem.

Elég a kitárulkozásból!
Pőre kínom én nem mutatom.
Mosolygó arcom kifaragom
a rám kérgesedett magányból.

2013.10.27



Kapolyi Noémi: Morak egy napja 14. rész



Morak, és Abigél hamar közeledtek a túlsó parthoz, már minden kontúrt élesen látni lehetett, majd a fövenyre csusszantak az állataik, és ők lemásztak róluk.
Morak éppen csak odakémlelt a közeli erdő felé egy pillanatra, de mire visszanézett a zöld óriások már nesztelenül el is illantak a vízen.
-Vágjunk neki-szólalt meg Morak.
A ritkás aljnövényzetben nem volt nehéz gyalogolni, alig néhány bokor vékony ága lógott csak eléjük, inkább a vastag fatörzsek összevisszasága miatt kellett folyton kerülgetni hol erre, hol arra.
A hatalmas lombkoronák néhol egészen összezártak, alig tudott beszökni a levelek között a fény.
Aztán egy lejtős oldal következett, ahol kisebb fák is nőttek, és végre világosban haladhattak.
A dús avarréteg közt kibújtak apró fűszálak, majd kicsi mezei virágok, és nemsokára Abigélt jó kedvre derítette a zöld szőnyeg ami beborította a földet.
A langyos napfényben Morakot is elöntötte a derű.
-Jó régen nem éreztem ezt a felhőtlen nyugalmat Abi.
-Én sem-válaszolta.
A lanka alján kesekeny, sebes folyású patakocska szelte ketté a tájat, az alján fekvő kavicsok sokasága mindenféle színekben pompáztak.
-Ó, nézd Abi, micsoda drágakövek vannak itt, kiveszek egy párat- lelkesedett Morak.
-Persze, látod, milyen közel vannak, vedd csak ki Morak- nevetgélt Abigél összehúzott szemekkel, és figyelte mi fog történni.
Morak hasra vágta magát a patak partján, és a jobb kezét beledugta a vízbe.
De rögtön ki is kapta onnan.
-Jaj, Abi! Ez jéghideg, és mély! De sebaj, megint megpróbálom.
Újra elszántan beledugta a kezét, de most már a karját is a hideg vízbe, egészen a válláig bele kellett nyúlni, hogy elérjen egy apró kavicsot.
-Megvan!-kiáltott fel Morak diadalittasan- na, ezt figyeld- és kirántotta a kavicskát.
Majd Abigél szeme előtt várakozón kinyitotta a markát.
-Ó-csuszott ki Morak száján a meglepetés hangja.
Mert a kis kavics valóban ott nyugodott a fázós tenyerén, szürkén, vizesen, egykedvűen, úgy, ahogy az út porában az összes többi társa.
Abigél pedig hangosan kacarászott.
-Ezt minden gyerek tudja Morak!- kiálttotta nevetgélve.
Morak visszadobta a kis követ a vízbe.
-De legalább most ihatunk egy jót- jelentette ki. És valóban, jól teleitták magukat a hűs vízből.
Amikor átléptek a patakon, hamar észrevették, milyen nagyot változott a táj. A fák egyre gyérültek, és késő délutánra már agyagos, kietlen pusztát tapostak a talpaikkal, ahol alig volt pár kődarab, és néhány alacsony, vézna fehér virág.
Amikor először megálltak, hogy körbe kémleljenek, jó messze észrevettek egy kőrakást, meg is beszélték, hogy most már arra tartanak. Erősen alkonyodott, mire odaértek, a szürke kőhalom alig volt magasabb Moraknál, kétszer is körbejárták, de semmi említésre méltót nem találtak rajta. Így lekuporodtak a tövénél, aztán lement a Nap.
Finom derengésre figyeltek fel a sötétben, forgatták a fejüket, keresve, hogy honnan jöhet, aztán felkászálódva újra körüljárták a halmot. Hamar rábukkantak az apró nyílásra, ahonnan a kékes fény áradt.
-Ezen a nyiladékon át jön a fény, de itt nem lehet belátni- jegyezte meg Abigél- vegyünk el pár követ.
Óvatosan szedegették a szikladarabokat, nehogy közben beomoljon a rés.
Kis idő múlva pedig egy keskeny járat tárult eléjük, ami jól kivehetően vezetett valahová.
-Megpróbáljuk Abi?
-Hát, jó, próbáljuk-felelte Abigél.
Először Morak oldalazott be a résen, aztán Abigél kezéért nyúlt, majd amikor őt is behúzta, a boltozatból lepottyant egy kis kődarab és begurult a lábaik között a barlang üregébe, de valami furcsa  dolog történt.
-Várj!-suttogta Morak-figyelj.
A kövecske, pattant egyet a földön, majd a mennyezetre ugrott és ott, bucskázva tova gurult a mélység felé a fejük felett.
Abigél megfogott egy másik követ, és bedobta.
Ugyanez történt ismét. A kövecske bukfencezett egyet felfelé, és ott tovább gurult.
-Ejha, Morak, ha ide csak úgy belépünk, nagyon nagyot fogunk esni, lépjünk vissza.
Avval mindketten kihátráltak a nyílásból.
-Szélesítsük ki a járat száját- javasolta Morak- akkor négykézláb, oldal felé bemászhatunk.
Lassan rakosgatták a köveket, de Abi felszisszent.
-Mi van?-kérdezte Morak.
-Mozog, ott- és arrébb mutatott. Egy kő a földön valóban megmoccant, de aztán feküdt tovább.
Újra dobálták a szikladarabkákat, amikor Abigél elkapta Morak kezét, és rántott egyet rajta.
Ekkor Morak is időben odakapta a tekintetét, és valóban, az egyik kődarab láthatóan arrébb siklott, majd egy másik is aztán a távolban megmozdult valami sötét tömeg.
-Morak, mi a fene az ott?- súgta rémülten Abigél, és a gyéren világító égbolt alatt valami felé mutatott, a valami közeledett.
                


Tóth Sarolta: A hivatás



A hivatás táptalaja
nemes növényeket nevel,
testet, lelket gyógyít vele a hivatott ember.
Bele adja szaktudását, hitét, szeretetét,
ebben leli meg élete értelmét.
Ha hivatásod hiányzik,
ne légy orvos, tanár.
Emberekkel foglalkozni:
nagy áldozattal jár.
Ne várj hálát, megbecsülést,
ne várj tiszteletet,
ne érezzél keseredést,
ha nem is kapod meg.
Jutalmad a siker legyen,
munkád eredményes,
ha a beteged felépül,
újra egészséges.
Ha tanár vagy,
gyönyörködj a diák tudásában,
a te munkád is benne van
pályafutásában.
Hivatástudattal hittem
munkám értelmében,
nem éltem hiába én sem,
ezt lelkemben érzem.
Áradt felém sok-sok
tanítvány hálája,
hivatásom ára.


Tomor Gábor: Ellentét



Ne nehezítsd életed!        
Mindig azok a holt,            
jövőtlen tények,            
múltfoglya-emlékek!      
Mit nem mondasz! –        
mégis, mi másom maradt?
                             

A kép címe: Párbeszéd; Fiók László festménye.


Bige Szabolcs: Siess, missz! (2/2)



A szünidő ideje letelt, s az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba a tehenészetben is. Bár ami a rendes kerékvágást illeti, az nem egészen helytálló. 
- Kedves munkatársam, kedves Kopasz Róza – fogadta az igazgató az irodája hangszigetelt ajtaját behúzva -, nem köntörfalazok, hanem egyből a tárgyra térek.
 Róza első pillanatban megijedt, s bár számított valamilyen változásra a vállalatnál, a bejelentés mégis meglepte.
- Az állami gazdaság, mint olyan megszűnik a társadalmi átalakulásoknak köszönhetően. A magam részéről csak egyet tudok érteni a privatizációs törekvésekkel, de ugye érthető, ha azt mondom, ez most engem is érzékenyen érint.
- Az utcára kerülök én is? – bukott ki a kérdés Rózából.
- Hacsak nem lép be az újonnan alakuló cégemhez állatorvosnak ugyanolyan feltételekkel, mint az eddigiek.
- Erre most kell válaszolnom, vagy kapok 24 órát?
- Reggel héttől megbeszélést tartok a rég-új munkatársakkal, ha ott lesz, azt jelenti, elfogadta a javaslatomat. Ha nem, azt is tudomásul veszem.
  Igazából nem sok választása volt, s ezt ő is nagyon jól tudta. Másnap reggel ott volt a megbeszélésen. Ott voltak a gazdaság régi gárdájából néhányan: az állattenyésztő technikus, a főkönyvelőnő, meg egy vállas, göndör hajú fiatalember. Mintha ismerősnek tűntek volna a vonásai, de nem tudta honnan.
- Hölgyeim, uraim! Ismerik egymást, ugye? – kezdte az igazgató.
- Hmmm, majdnem – jegyezte meg a főkönyvelőnő.
- Ó, persze, már nem emlékeznek az úrra, a mérnök úrra! Évekkel ezelőtt nálunk dolgozott, s most az egyetem elvégzése után vissza kíván jönni hozzánk.
- Samu! – kiáltott fel Róza megvilágosodva.
- Igen, ő Suba Sámuel zoomérnök. Fogadják szeretettel, mint új munkatársat.
  Samu erre meghajolt a társaság felé. Mindannyian hozzá léptek és kézfogással pecsételték meg az új munkatársi viszonyt.
  Anya halálával úgy tűnt, széthullik a család. Megszűnt az összetartó erő. Rózát nagyon megviselte. A testvérei a temetésen alig tudtak lelket önteni bele. A munkatársai is eljöttek a szertartásra. Róza csak állt bénán-némán, és potyogtak a könnyei, nem érzékelte a hozzálépőket, nem hallotta az együtt érző szavakat. Kicsi öccse, Tibor fogta át a vállát, s hívta.
- Gyere, menjünk! 
- Kicsit várjál még! – válaszolta szipogva
- Gyere, gyere! Már mindenki elment. Menjünk mi is haza. Ne hagyd el magad, szükségünk van rád. Most már te vagy nekünk anyu! 
 Róza az öccsébe kapaszkodva megindult kifele a temetőből. A kapu előtt két taxi várt rájuk. Albert és Mihály ültek az egyikben, s Amál a másodikban. Ehhez a kocsihoz vezette Tibor a nővérét, hogy a két lány együtt lehessenek, amíg hazaérnek. A hátsó ülésen egymás karjaiban kisírták magokat, s megkönnyebbült szívvel szálltak ki a ház előtt a kocsiból.
 Bár Tibor volt közülük a legfiatalabb, a következő napokon bebizonyította, hogy érett felnőtt férfi. Gondoskodott a testvéreiről – beszerzett mindent, amit kellett. Már a temetést is ő intézte, és ő fogadta a kondoleálókat is.
- Tibor! Gyere, kérdezzek valamit! – kezdte nem sokkal a temetés után Róza – Köszönettel tartozunk neked, hogy helytálltál, levetted a gondok nagy részét a vállunkról, és lelket öntöttél belénk. Ezt mindannyiunk nevében mondom, de nem erről akarok most veled beszélni. A tervedről szeretnék hallani. Amál ugye, beiratkozott az óvónőképzőbe, és te is végzel az idén a gimnáziumban. Mihez akarsz kezdeni?
- Én is állatorvos szeretnék lenni, mint te!
- Állatorvos? Nem költő?
- Az már rég volt. Éretlen tacskó hőbörgése. Ez most komoly! Konzultációra is járok már az Egyetemre. Kéthetente egy délután négy óra. Egy fiatal zoológus is tart órákat állattanból, aki azt mesélte, hogy ismer téged. Ott dolgozott abban a gazdaságban, ahol te vagy az állatorvos.
- Ki az?
- Egy tehenész fiú! – nevette el magát Tibor – De később mérnök lett mérgében, mert megaláztad… Jó, jó! Ez az ő változata.
- Gyerünk, mondd már tovább! – türelmetlenkedett Róza.
- Szóval mérgében beiratkozott az Egyetemre az állattenyésztői szakra. Most utolsó éves, vagy talán már végzett is. Nem tudom, az utolsó két-három továbbképzőn nem volt ott.
- Azt mondta, hogy miattam iratkozott be az Agrártudományira?
- Igen, mérgében, de nem bánta meg. Nagyon tetszik neki a szakma. Igazi lelkes zoológus!
- Nahát, nahát! Ki gondolta volna, hogy azok a megjegyzéseim, ilyen mélyen érintették azt a fiút? Úgy látszik néhanapján jó felrázni az embereket. Lám, lám, ebből is mi sült ki?
- Hát a görögöddel mi a helyzet? – váltott témát Tibor.
- Most küldött egy lapot, és írja, jól van, hálás a szép napokért, nősülni készül. Azt a konyhalányt veszi el, aki reggelenként átvette tőle az árut.
- Szomorú vagy?
- Csöppet sem. Nem volt nekünk kettőnknek jövőnk együtt…
- Nyári szerelem?
- Így van!
- Mondd Róza, tetszik neked ez a tehenészből lett mérnök?
- Micsoda buta beszéd ez Tibikém? Nem is ismerem igazán!
- Jó fej! De én nem szóltam egy szót sem…


Kolumbán Jenő: Magamtól sem



Kósza fájdalom kóborol,
kezében nincsen semmi,
az ég fölöttem elborul,
jó lenne messze menni.

Szétszórta egy vad szív-vihar
már az összes álmokat,
nincs már semmi mi felkavar.
Éltem.Lehet,túl sokat.

Világtalan az én szemem,
és nincsen benne lélek.
Nézném világom szenvtelen.
Megváltásból nem kérek.

Durvaságba felöltöztem,
ruhám belül is tüskés,
magányommal ölelkeztem,
nem riaszt már a kín, és

megbocsátás sem marasztal.
Saját véremen élek,
és nem isteni malaszttal.
Most magamtól sem félek.

2014.08.14.


Tomor Gábor: Óvatos



Forrong a kráter,        
kitörhet a mély.          
Tartasz dühöktől,            
vádaktól, viszálytól.            
Féled mind, mi következhet –
bukás elől jókor kitérsz.        
                       

A kép címe: Elbújni a felelősségtől; Debreczeni Imre festménye  


Tóth Sarolta: SOS!



Segíts nekik!
a kín ordítozik,
a fájdalom kiáltozik,
a gyötrelem nyöszörög, könyörög,
a szenvedés csendes,
némán peregnek a könnyek,
ha mindez együtt van, véged!

Segíts nekik, ki hallgatod,
hogy ők is hallgathassanak,
szólj vigasztaló szavakkal,
enyhítsd szomját üdítő itallal,
simogasd bársony tenyérrel,
altasd el békét adó meséddel.


Kapolyi Noémi: Morak egy napja 13. rész



Morak, és Abigél elborzadva nézték végig, ahogy elfogytak a szurkos darabok. Miután a smaragdzöld színben pompázó lények arrébb siklottak, percekig álldogáltak, és nézték a felszántott, vizes földet, meg a zsák darabjait.
-Ennek végre vége lett- sóhajtotta Morak- hála nekik-, és a lények után nézett.
Nemsokára Abigél Morak felé fordult, és határozott hangon kijelentette:
-Holnap pedig tovább indulunk Törpe földje felé, és megkeressük a városodat kedvesem.
-Ó-csusszant ki Morak száján a meglepődés hangja, ami nem is annyira az utazásnak hanem inkább a megszólításnak szólt.
A nap további része békésen telt, és éjszaka sem történt végre semmi, mindketten a puszta földön pihentek le a lények körében. Morak a feje alá gyűrte a zsákját, és a fáradalmaktól beszéd közben elaludt.
Reggel aztán hamar összeszedelőzködtek, Morak a vállára vette a zsákját, Abigél a hátára kanyarította a sajátját, így nem maradt már más hátra, mint a búcsú.
Mind a ketten elindultak a sások mentén, és hívták az állataikat. Aztán a szólongatásokat abbahagyva leültek egy nagy növénycsomóra és vártak.
Jó időbe telt mire előkúszott egyikük, Abigél tanácstalanul nézegette.
-Morak? Vajon ő téged vitt vagy engem?
De aztán a lény lassan megindult Abigél felé, majd mellette megállva láthatóan elengedte magát, kiengedte széles körben nagy lebernyegeit és pihengetett. 
Abigél megsímogatta a púpos fejtetőt, és beszélt mindenfélét a nagy szemekbe.
Morak pedig csak kuporgott a leveleken tovább, és valami irigységgel vegyes elkeseredésfélét érzett, amikor új jövevény érkezett, szemmel láthatóan Morakot célba véve.
Morak nagyon megörült a hátasának, azonnal a két karjával átfogta az állat nyakát, és megszorította, az pedig első rémületében rögtön rántott egyet magán amitől Morak azonnal a földre esett.
-Finoman!-fortyant föl Abigél- tudod te mit jelent az hogy fi-no-man?!-tagolta zsörtölődve.
-Jól van na-, morgott Morak, miközben pucolgatta magát, aztán egészen enyhén megérintette az állat hátát, és tenyerét elengedte a széles, vastag háton.
Az állata azonnal láthatóan megnyugodott.
-Most elmegyünk innen- kezdte magyarázni Abigél- Arga, és Morga földje felé visz majd az utunk, ami messze van, ezért ti maradtok itt, Morak és én pedig elmegyünk, jó?-kérdezte símogatva óriási szeretettel a jószágot.
-Aztán majd jövünk vissza, később-fejezte be a beszédet Abigél.
-Igen, igen, vissza fogunk jönni- mondta Morak is az állatának-, csak hát oda nem jöhettek velünk sajnos, én ott nem láttam egyet sem a ti fajtátokból-fejezte be megrendülve.
Amikor mind a ketten elköszöntek, egyszerűen nekivágtak a sziget túloldala felé.
Már majdnem átszelték a szigetet, amikor megálltak, és megfordultak, hátha megpillantják a lényeket a sás között, de addigra elillantak a magas zöldben, mert egyiket sem találta a tekintetük.
A sziget túlsó végében aztán Morak széthajtogatta a hatalmas leveleket és lementek a sáros partra, a víz nem tűnt mélynek, bár erős zöld színével nem sokáig tudott megbirkózni a fény.
-Lehet, hogy mégis mély a víz Abigél- gondolkodott Morak- a szárazföldet meg éppenséggel innen nem is látni, fogalmam sincs merre menjünk.
-Járkáljunk itt, hátha találunk valamit, menjünk erre- szólt Abigél, és elindult a sziget partvonalán bal felé, Morak pedig követte.
A talaj hol földesen, hol pedig homokosan, szürkén fénylett a víztől, és a talpuk nyoma szinte azonnal fel is telt a tó vizével, de sehol sem találtak semmit.
-Ez így nem jó Abi, így nem tudunk kijutni.
De mire Morak kimondta az utolsó szót egy nagy, kidőlt hatalmas fatörzs keresztezte az útjukat.
Az óriás rönk nagy része mélyen a vízbe nyúlt és a felszínén lebegett.
Abigél rálépett a fára, kicsit rugózott rajta, figyelte, megmozdul-e a talpa alatt, de egy hajszálnyit sem lengett meg a mozgásától.
-Gyere Morak, lépj rá te is.
-Na, jól van Abi, ha akarod rámehetek- motyogta Morak, miközben lassan, óvakodó lépésekkel végigment a törzsön, jó a közepéig Abigél mellé-, aztán most mit csináljunk?
-Talán, ha a fa úszni kezdene valahogy, akkor átmehetnénk vele oda, nézd- és egy fás területre mutatott.
-De nem úszik, látod.
Ácsorogtak egy darabig aztán visszalépegettek rajta a part földjére, amikor a fa törzse nagyot rándult.
Mindketten gyorsan megperdültek, és a víz felé fordultak éppen idejében, mert a fa kopasz, sáros koronája kiemelkedett a tóból majd mint az ostor, visszacsapott a vízbe, mindenfelé hínárdarabokat és sarat csapva ki a tó medréből.
Aztán pedig fülsiketítő rikácsolással a vízben fekvő ágakon mászva kezdett kikapaszkodni valami. Formátlan, gumó alakú teste barnásan, nyálkásan fénylett, csápra emlékeztető, kusza karjai között jószerivel csak a hegyes fogait lehetett felismerni, amelyek közül néhány előre meredt.
Minden újabb fogódzásával iszapdarabokat rántott ki a fövenyből, miközben rikoltozó hangokkal igyekezett előre.
Láthatóan a szárazföldön ügyetlenül mozgott, ezért maradt annyi idejük, hogy a sás közé vessék magukat. Morak elkapta Abigél kezét, és teljes erejéből szorítva rohanni kezdett előre, magával húzva Abigélt, neki érezhetően hamarabb fogyott az ereje, de Morak még akkor is vonszolta magával, amikor már kiértek a sás közül, és a nyílt terepen észrevették az őket védelmező állatok sokaságát.
Páran elindultak feléjük érezve, hogy történt valami.
Mire odaértek, Morak már a derekánál fogva húzta magával Abigélt, aki szinte levegőt sem kapott.
-Valami- hebegte lélegzet után kapkodva Morak az egyik smaragdzöld óriásnak-, valami üldöz minket-, aztán letérdeltek és négykézláb próbálták összeszedni magukat.
Morak tápászkodott fel először, Abigél még bólogatott kis ideig térden állva, mire aztán ő is felkelt.
Ekkor néztek körül igazán, hogy mi is történhetett.
A pisszenés nélküli csendben az állatok többszörös gyűrűjének biztonságában ácsorogtak. A távoli sás mozdulatlanságában, az ott rejtőzködőt elárulta megcsillanó teste.
Ekkor a lények gyűrűje gyors siklásokkal tágulni kezdett, egyre nagyobb teret engedve Moraknak, és Abigélnak, aztán megjelent két idegen, egészen nagy testű állat, Moraknak úgy tűnt az óriások közt vannak a sziklaevők is, ekkor váratlanul megálltak mellettük, és a fejüket előre hajtva egészen lelapították testüket.
Először Abigél lépett oda, tenyerét ráengedte a zöld bőrre, aztán már fel is ült a hátra, egy pillanat múlva pedig Morak is rajta ült a másikon.
Alighogy előre dőlve megkapaszkodtak az állataikon, szinte egyidőben megindultak előre a sásban csillogó, és rájuk vadászó lény irányába, igen gyorsan csökkent a távolság, majd a hatalmas állatoktól váratlan iramban belevágták magukat a sás közé.
Abigél teljes erejéből ölelte hátasát, és a végső pillanatban inkább szorosan becsukta a szemeit.
Várta a becsapódást de nem érzett semmit, a lény nem ütközött akadályba, hanem úgy siklott át a hörgő, ropogó, visító valamin, hogy nem is lehetett érezni semmit, azután változatlan sebességgel a vízre csúsztak, és békésen úszó lebegésbe kezdtek a tavon.
Morak és Abigél szótlanul egymásra néztek, miközben ütemesen haladtak a szárazföld felé.



Kapolyi György: Mert



Mert mindig- mindent újra kell kezdeni, mondta a fura kis manó, úgy hadonászott két karjával, mint egy őrült.
Mégpedig azért,- ordította -  mert mindig elcsesződik valami, amit nem lehet korrigálni, és menet közben nem veszitek észre, csak a végén. Akkor meg eső után köpönyeg, fújhatjátok az egészet, hiába halandzsáztatok, hazudoztatok, kárba veszett a nagy erőlködés, kész blama az egész.
Az is gyakran előfordul, hogy folyamatosan változnak a dolgok, mire elkészültök, már más a módi, és a munkátok kész röhej, nem vesz titeket többé komolyan senki.
Jobban jártok, ha nem csináltok semmit, abból még nem lehet baj, legfeljebb használhatatlanoknak néznek titeket, és akkor mi van?
Nincs semmi. Sosincs semmi, már régen észre kellett volna, vegyétek.
De mit vesztek ti észre?
Legfeljebb a kapuszárnyat, de azt is csak miután nekimentetek, jól behorpasztottátok fejeteket, és így megjegyeztétek, amit kell.
Rohadtul okosaknak képzelitek magatokat amúgy, pedig nem ti szartátok a spanyolviaszt, azt már régen kiszarta más, amit ti csináltatok, az nem az. Az egészen más, ennyit még egy laikusnak is tudni kéne.
Ezért mindig, mindent újra kell kezdeni, lankadatlan akarattal, csak ti akarni sem tudtok, mert mit tudtok ti, a pofázáson kívül?
Hát erre nagyon könnyű röviden és tömören válaszolnom.
Mert kritizálni azt tudtok, sokszor az, az érzésem, fogalmatok sincs, miről van szó, de azért
jár a szátok, mint a kacsasegge, és az eredmény is kísértetiesen hasonló.
De hát Istenem. Mindenkiből csak az tud kijönni ami benne, van, a baj az, hogy ti nem tudjátok mi van bennetek, és még a végén sem veszitek észre.
Ti még a repkedő kőbaltákat sem érzékelitek, amit még egy ősember is képes volt észrevenni.
Szerencsétek, hogy nem akkor éltetek, mert még leletek sem maradtak volna fenn utánatok, és nem tudott volna kialakulni az ősrégészet, ami produkál egy csomó megválaszolhatatlan kérdést.
Mert hamár nincsenek válaszok, legalább legyenek kérdések, mert valaminek lenni muszáj.
Ezért is kell mindig- mindent újrakezdeni, különben nem lenne, mit csináljatok, ami vad civakodáshoz vezetne, polgárháborúhoz, aholis mindenki agyoncsaphatná azt, akit utál.
Zárójelben jegyzem meg, nem is egy hülyeség, jó hecc lenne, kihalna az emberiség, és többek között nem lenne a vadállatoknak kit megenni.
Ne legyetek restek újrakezdeni dolgokat, hiszen nincs rizikó, mert akárhányszor kezditek előről, úgyis mindig rossz lesz, nem okoztok egymásnak csalódást, ami igazán humánus tett.
Addig kezditek újra, míg elfogy az időtök, átadjátok a feladatot a következő generációknak, akik ugyan úgy elszúrnak mindent, tanulva az elődöktől.
Ez a csodálatos láncreakció az idők végezetéig tart, legalább nem kell kitalálnotok más elfoglaltságot helyette.
Ezt hívjátok ti nagybetűs életnek, ami nagy, mégha nem is betűs, de minden állat azt kapja, amit érdemel, és ti sem vagytok ez alól kivételek.
Ti csak szedjétek a lóherét, és énekeljetek, lehetőleg mindig ugyan azt, akkor nem fogjátok elfelejteni a dal szövegét.
Most már csak arra szeretnék rájönni, mi a fenét kerestek itt, ezen a roggyant földgolyón.     



Kép: Kapolyi György alkotása