A lapos kövekből kirakott, és repkénnyel benőtt fal körülölelte a kertet. Azt beszélik, a kert hatalmas és mindenütt ott a kőfal ma is, akármekkora is a buja zöld, ott bújik alatta.
Nem ismerte senki sem teljes egészében a kertet, de a részeit viszont annál többen. A városka szélén egy széles, murvával felszórt út kanyargott a közeli liget irányába, ott pedig a fák közé érve rátalált a kertre.
Az oldalról kétfelől futó falazat között pedig tárva várta a sétálgatókat a két kapuszárny.
Amikor Jozefa átsétált a tárt kapuzat ölelő karjai között, egészen elbódította a látvány. A tova kacskaringózó utacska hol egyik hol másik oldalán impozáns szobrok díszelegtek, stólás nőalakok és alabárdos ifjak kísérték Jozefa útját. Amikor pedig egy bokorsor sűrűjén haladt keresztül, kiérve a tágas térbe virágágyak hosszú sora fogadta színpompás szirmaival Jozefát.
A lassú sétába belekarolt a nyári délután bágyadt melegével és Jozefa vágyni kezdett valami kis ülőhelyfélére, hogy kipihenje kicsit magát. Nemsokára egy rózsalugas bensőséget árasztó zugában meglátta a kényelmes fapadot, azonnal arra vette az irányt és bebújt a virágok alá, majd leült. Gémberedett térdeit nagyon jól esett behajlítania, a dereka is elvásott egy kicsit. A padot mintha neki találták volna ki, nem az a szigorú, egyenes támlájú fajta volt, hanem inkább amolyan pihenőszék -féle, kényelmes ülőlappal és kellemesen hátra hajló magas deszkákkal.
Annyira kellemes érzés volt hátra hajtania a fejét, Jozefa csak pihengetett, tekintetét az arca felett árnyékot adó száracskákon és virágkelyheken nyugtatta.
-Mi lenne ha aludnék egy picit?-kérdezte magától Jozefa- elvégre ráérek- gondolta és becsukta a szemeit.
Annyira régen vágyott már arra, hogy megismerhesse a kertet, de városi tanítónőként erre eddig nem adódott alkalom, ritkán ért rá egész délután. Pedig mennyit olvasott róla a helyi lapban, még költők is jártak ki ide, hogy ihletet merítsenek, meg festők, szóval mindenféle emberek, de most a nagy csendességben egy árva lelket sem látott.
Pedig milyen jó lett volna megismerkedni valami hírességgel-morfondírozott Jozefa, mivel az iskolában senki nem ébresztett fel benne különlegesebb érzelmeket.
Mert kik is vannak körülöttem? -mélázgatott tovább és számba vette a kollégit, hát egyikről sem gondolt igazán semmit.
-Unalmasak-szögezte le aztán hangosan az eredményt.
Kicsit felemelte a fejét a támláról, mert valakit elsuhanni látott, de jobban körülnézve senki nem volt ott. El is intézte magában a dolgot, hogy félálomban lehetett és képzelődött csupán. De aztán újra elsurrant valaki, igen, ebben már biztos volt, gyönyörű stólája könnyedén, súlytalanul lebbent utána.
Jozefa most már felállt és óvatosan kibújt a lugas virágai közül.
-Van itt valaki?-kérdezte fennhangon.
De semmi választ nem kapott.
-Hahóó! Láttam az előbb, merre van asszonyom? De hiába fülelt, nem hallott senkit.
-No, nem baj- mondta Jozefa, de azért valami nyugtalan érzés mégiscsak gyökeret tudott verni a lelkében. Folytatta a sétáját a murvás utacskán de érezte, hogy az önfeledtsége odalett valamiért.
Aztán a virágzó cserjék közt felvillant egy kis kékség, jobban szedte a lábait, hogy hamarabb meglássa mi van ott és nemsokára, ahogy a bokrok között áthaladt megpillantott egy tavat, csodaszép igazi kerti tó volt, nem túl nagy de a felszíne szinte teli volt úszó tavirózsákkal és a nagy, lapos, karimás, vöröses szegélyű leveleikkel.
-Ó de szép- suttogta Jozefa.
Lesétált a partjára és a fűvel benőtt szélén óvatosan, vigyázva csinos ruhájára, leült.
Eszébe sem jutott, mennyi lehet az idő, önfeledten megnézett mindent, olyan gyönyörűsége telt a látványban a kis zöld békákban ahogy a leveleken üldögéltek, vagy a repkedő, színes szárnyú rovarokban ahogy a vízhez egészen közel rajokban repkedtek és néha a vízből kificánkolt egy hal, megpróbálva elkapni egyet-egyet belőlük. Aztán valahogy átváltott a madárdal és a színek is tónusosabbá váltak, Jozefának időbe tellett mire ráeszmélt, hogy nagyon késő lehet. Picit hűlt is a levegő és a közelgő alkony fényei ráereszkedtek a kertre.
Jozefa sietősen felállt, megigazította a ruháját és visszafordult az utacska irányába.
-Milyen késő lett, gyorsan vissza kell érnem-jelentette ki kötelességtudón és elindult csikorgó, szapora léptekkel a murván.
Átért a bokrok virágzó ágai alatt és kilépett. Közben balra fordította a tekintetét és sietett tovább.
Kellemetlen érzése támadt, valami nem stimmelt csak nem tudta micsoda.
-Ó megvan!-vágta rá hangosan Jozefa- nem láttam a padot.
Lassított a lépésein és közben körülpásztázta a kertet, biztos volt abban, hogy ide felé más utat nem látott, most mégis itt is, ott is a távolban kanyargott néhány belőlük.
-Jaaj- bosszankodott Jozefa idegesen- hát lehet hogy elvétettem? Nem baj a lényeg, hogy az irány jó, hiszen mögöttem van a tó- avval hátrafordult.
Jozefát elképesztette a látvány, mert a mögötte lévő utacska elveszett a fák között, valami sűrű lombú erdő lehetett mert a vastag lombok alatt már vak sötét tátongott és Jozefa félni kezdett.
Gyorsan visszafordult és kilépett. Gondolatai vad egymás utánban száguldoztak a fejében a vélt irányokkal és a támpontokkal.
Már majdnem besötétedett a kertben.
Aztán végre feltűnt valaki az utacskán.
-Asszonyom! Ó, de jó hogy látom, segítene, hogyan találom meg a kaput?- kiáltott megkönnyebbülten Jozefa- végre valaki, már kezdtem megijedni.
A hölgy közelebb jött és barátságosan intett.
-Hát sétálhatunk együtt is tovább-ajánlotta a hölgy kedves hangon- jöjjön, erre- és egy oldalsó út felé mutatott.
Amikor pedig megfordult és elindult Jozefa előtt, titkon nem győzött álmélkodni a hölgy ruházatán és hatalmas derékig érő, fényes hajzuhatagán, de persze érezte, hogy ezeket nem illő mondani.
El sem tudta képzelni, ki lehet ő ilyen tájban a kertben.
-Jozefa vagyok, tanító a városi iskolában- kezdte mondani Jozefa, remélve, hogy ő is választ kap utitársa kilétéről.
-Nagyszerű- felelte a hölgy- jó hogy eljött ide és éppen ezen az estén.
-Délután jöttem igazából csak elszundítottam egy kis lugasban amit aztán visszafelé nem találtam, most meg valahogy eltévedtem.
-Itt ez előfordul-bólintott a hölgy.
-Azt hallottam sokan járnak ide, én mégsem találkoztam senkivel sem egész délután, pedig jó lett volna látni érdekes embereket-folytatta Jozefa- én sosem találkozom senkivel aki kicsit is érdekes lenne.-morfondírozott hangosan.
-Ne mondja?-válaszolt a hölgy, de érezhetően nem kötötték le Jozefa eszmefuttatásai, aztán pár lépés után megállt és megfordult, tekintetét Jozefán nyugtatta.
-Siet?- tette fel a kérdést- mert ha van kis ideje, azt javaslom, maradjon itt velem és higgye el nem lesz unalmas, találkozhat érdekes emberekkel, hiszen a park este és éjjel mutatja csak meg igazi valóját, persze nem mindenkinek, ez most egy ritka, talán sohasem ismétlődő alkalom lenne-nézett kérdőn Jozefára-gondolja meg jól, nem lesz így többé soha.
Az utolsó szavakat olyan jelentőségteljesen ejtette ki a hölgy, hogy Jozefán eluralkodott az általa mindig becsmérelt kíváncsiság.
-Hát, igazából sietnem kellene mert holnap korán kell kelnem- magyarázta- de szégyellem, kíváncsivá tett, ha tényleg nem lesz többé ilyen alkalom, akkor maradok, igen-szögezte le Jozefa.
A hölgy biccentett és mosolygott is hozzá.
-Akkor menjünk, ne féljen, inkább lépjünk ki és adja a kezét.
Jozefa tátován nyújtotta a balját, a hölgy megragadta és gyors léptekbe kezdett.
Sietősen haladtak a már sötéten lapuló virágágyások között, valami lugasféle indái alatt bújtak át és siettek tovább, míg egy széles, tágasan kitárulkozó sétány szélénél megálltak. Jozefa már lihegett a gyors iramtól.
-Látja itt ezt a kőpadot, most leülünk ide, egymás mellé, a kezemet el nem engedi csak ha szólok, megértette?
-Igen, hogyne-válaszolta Jozefa, miközben tekintetével a kihalt sétányt leste, leplezetlen riadalommal.
-Nincs mitől tartania, ez a kert éjjel, néha megmutatja magát a halandóknak, de igen keveseknek, úgyhogy szép élmény lesz egész életében, meglátja.
Odasétáltak a kőpadhoz és leültek. A hölgy erősen fogta Jozefa bal kezét, mint valami madárkát, nehogy elrepüljön.
-Mire várunk?-kérdezte Jozefa folytott hangon.
-Ssss, halkan, meglátja, figyeljen, mindjárt.
Aztán halk beszédfoszlányok ütötték meg Jozefa fülét, balról is és jobb felől is, szemből a sétányon mozgást látott, szólni nem mert, mi lehet az, csak figyelt ahogy utitársa mondta neki.
Egészen közel is megmozdult valami, de micsoda? Jozefa erőltette a szemeit a sötétben, azt látta, hogy meglebbent majd mozdult is valami. Milyen jó lenne most a csillagok fénye, kívánta Jozefa.
Aztán, mint valami varázslat elhúzódtak a felhők és az erős sárgásfehér csillagfényben Jozefa előtt felsejlettek a sétány üres posztamensei, majd egészen a közelükben meglátott egy stólás ifjút aki éppen óvatosan lemászott a talapzatáról.
Mire újra a murvás útra tévedt a tekintete, már többen együtt sétálgattak, hallgatva valakit aki középtájon lépkedett és élénken magyarázott valamit a többieknek.
Aztán a fűben egy nőalak közeledett, kezében lándzsát tartva, amikor eléjük ért, hirtelen megpörgette a lándzsáját, Jozefa halálra rémült, úgy érezte menten belévágja fegyverét a nő, de aztán az elkacagta magát és rájuk ragyogtatta tökéletes mosolyát.
-Jaj Athéné, ne ijesztegess bennünket-szólalt meg Jozefa sétatársa.
-Csak megleptél egy halandóval Tündérem- bökött állával Athéné Jozefa felé.
-Hát, néha én is szeretek elszórakozni azon, hogy ilyedezik tőletek valaki- nevetett fel a hölgy- jól van kedves, ne vedd a szívedre amiket mondunk-nézett rá bocsánatkérően de nevető tekintettel.
Jozefa érezte ahogy elvörösödik és mindjárt sírhatnékja támad, ezért inkább lehajtotta a fejét és nem szólt semmit.
Nem is figyelt aztán rájuk tovább, csak az járt a fejében, hogy megint rajta szórakoznak akár a gyerekek.
-Mi van veled, gyermek?-kérdezte Athéné- bánt valami talán?- aztán csengőn felnevetett.
Jozefa elkeseredetten emelte fel a tekintetét, érezte, ki fog törni, mint egy vulkán aztán hirtelen rázni kezdte a zokogás.
-Igen! Bánt valami!-felelte jól hallhatóan- igen, mert az én életem dög unalmas, csak azért jöttem ide, hogy hátha láthatok festőt vagy poétát, valakiket akik nem az iskolából valók, akik különlegesek, nem olyanok mint én! Fakadt ki- nekem nem sikerült férjhez mennem, mintha ez valami bűn volna, a világon semmi nincs az életemben és állandóan gúnyt űznek belőlem, ahogy most ti is-aztán a jobb kezébe temette az arcát és zokogott. Észre sem vette mennyien lettek körülötte, míg meg nem szólalt egy eddig ismeretlen hang. Ekkor felnézett és elképedve látta a tömeget, akik némán körbe állták és mindegyikük őt nézte.
-Érdekes- szólt a valaki fennhangon- eddig nem találkoztunk ilyesvalakivel, mint te-és méltóságot árasztó arcát Jozefára fordította.
-Miért, kikkel találkoztatok eddig?-kérdezte Jozefa, miközben az arcáról igyekezett letörölni a könnyeit.
Ekkor a kezét fogó hölgy válaszolt.
-Tudod általában álmélkodnak azon, hogy milyen szépek a ruhák, meg hogy mennyire elegánsak az itt lévők, nem kérdeznek, nem mesélnek semmit, csak csodálják a megjelenteket. De te érző és gondolkodó lény vagy, talán ez a baj, ezért nem találtál még magadhoz valót- fejezte be a gondolatait a hölgy.
Páran bólintottak.
-Hát uraim, új problémával szembesültünk ezen a gyönyörű éjjelen, az érző ember problémájával-kezdte pátoszosan egy idősebb alak, de a többiek hamar leintették.
-Hagyd ezt most drága barátom, ő egy érző lélek, nem egy probléma-mondta a mellette álló ifjú alak.
Jozefa most már figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
-Elnézést, kérdezhetek?
-Hát hogyne, hogyne-ujjongtak néhányan- végre valaki kérdez.
-Mit tegyek, hogy másként élhessek? Mi az amit meg kellene változtatnom?-Jozefa tekintetéből mindenki látta és érezte, hogy mennyire őszinte kérdés és kérés rejlik ebben a pár szóban.
Mozgolódás és duruzsoló beszélgetés támadt a híres jelenések között, de igazából konkrét válasz nem érkezett, míg a tanakodók elhalkultak és utat engedtek valakinek. A sétány egyre jobba kiürült majd az ott állók mind a szegélyre húzódtak és enyhe főhajtással üdvözölték az érkezőt.
Ekkor a hölgy is felállt és meghajolt. Jozefa önkéntelen mozdulattal utánozta kísérőjét.
Méltóságteljes megjelenésű férfi lépett eléjük, Jozefa amikor felnézett egy pillanatra egészen zavarba jött.
-Nem lehetetlen amire vágysz- szólalt meg a beállt csendben.
Jozefa kínosan érezte magát, miközben kísérője egyfolytában rángatta a kezét.
-Érdekes életre vágysz, szerelemre, különleges világra, én tudom-mosolyodott el a csodálatos alak.
Jozefa újra ránézett és ámult a szép metszésű vonásokon, a komoly tekinteten, a férfi mosolya pedig egészen elbűvölte, aztán gyorsan a sötét földet nézte inkább.
-Ne rángasd a kezét, Tündér, sőt, engedd csak el. Ekkor álmélkodó hangok hallatszottak minden felől.
-De uram, de uram- kezdte a Tündér, a férfi azonban a szavába vágott.
-Hagyd csak Tündérem, én tudom mire vágyik, elvégre Somnus vagyok, Nüx fia, én pontosan tudom, mik az álmai egy halandónak, hisz én vagyok maga az álom- bíztatta, ismét elhúzva szép ajkait.
-Úgyhogy engedd el a kezét- szólt most már paracsolón.
A Tündér Jozefára nézett, majd lassan elengedte majd kicsúsztatta az ujjait Jozefa tenyeréből.
Jozefa körül a világ kezdett megváltozni, a kontúrok kifényesedtek, a sötétek tónusossá változtak, aztán a Tündér egy határozott mozdulattal kirántotta a kezét Jozefáéból. A világ ekkor megelevenedett, a növények létezését már a sötétben is érezte anélkül, hogy látta volna őket, minden lélegzett és örvénylett körülötte, az eddig észrevétlenül ácsorgó alakok is láthatóvá váltak számára a forgatagban majd egy erős kéz ragadta meg és Jozefából feltört a rettegés.
-Nyugalom-hallotta az ismerős hangot, de ki is ő, honnan is ismeri?- ne félj, itt vagyok veled- csitította újra-nyisd ki a szemed Jozefa.
-Meghaltam? Most biztosan meghaltam és ez a Mennyek?-rebegte Jozefa.
-Nem, nem az-nevetett Somnus- de úgy döntöttem ezután velünk, vagyis velem leszel-mondta mosolyogva. Tudom, mit gondolsz most- nevetett fel- mindig rólam álmodtál-nézett sejtelmesen Jozefára.
-Jaj, az álmok-jajdult fel Jozefa és rettenetesen elszégyellte magát, miközben ismeretlen érzésféle a felszabadult boldogság kezdett beleszivárogni minden porcikájába.
-De ugye ez nem igaz? Fel fogok ébredni és minden olyan lesz, mint eddig volt sajnos?
-Nem, nyugodj meg, ébren vagy és ez is egy valóság, persze másik szemszögből, itt mindenki híres, emberi értékrenddel nézve, én pedig kiválasztottalak és tudom, örülni fogsz, itt megtalálunk mindenkit akivel érdemes szót váltani, nappal pedig pihenünk majd, látod?-és a sétány kiszélesedő részén egy pontra mutatott ahol egy hatalmas talapzat magasodott üresen- itt nappal majd együtt állunk, mint egy új szobor, ha odasétálsz velem már láthatod is alul a feliratot.
Közben kézen fogva odavezette Jozefát, aztán a talapzat előtt megállva az ott ragyogó arany feliratra mutatott: „Somnus szerelmével” ez állt rajta. Jozefa szíve szinte hangosan kalapált.
-Mi majd mindenkit láthatunk, de nem mozdulunk csak éjjel, akkor majd elsétálhatunk kettesben is, vagy beszélgethetünk a többiekkel, érdekes lesz, ezt megígrhetem- vonta magához Jozefát.
Jozefa pedig életében először különlegesnek és csodálatosnak érezte magát, és sokkal erősebben, mint azt valaha is el merte képzelni.
