Sétálnék veled,
fejem válladra hajtanám,
fognám hűs kezed.
Lágy léptű szélben
hajszálaim kócosan
könnyen, libbennek.
Ernyőn eső kopog,
markold erősen, óvón.
Falevél vagyok.
Riba Ildikó: Esőben
Sétálnék veled,
fejem válladra hajtanám,
fognám hűs kezed.
Lágy léptű szélben
hajszálaim kócosan
könnyen, libbennek.
Ernyőn eső kopog,
markold erősen, óvón.
Falevél vagyok.
Tomor Gábor: Életreceptek
Mottó: Az optimista az, aki nem tud kellemesen csalódni. (Ismeretlen szerző)
Ilyen egyszerű
Gondterhelt vállalkozók, cégvezetők veszik kézhez a könyvelőiroda hirdetését: „Sikeres évet akar zárni? Forduljon hozzánk!”
Mosolygóssá válnak, kisimulnak a gyűrött orcák. Ja, ha ezen múlik? Akkor, gyerünk, rohanás!
Tiltakozás
– Nem jól van így, állandóan noszogatnak. Csináljam ezt, aztán meg azt. Hát még, hogy amazt! – dörgi Kovács.
Méltatlankodni emberi jog, megilleti a megértés. Biztosan kijár ez az egyszeri embertől, ő mondta: „A kapálást ki nem állhatom, a kaszálást azonban naphosszat elnézném.”
Fogós kérdés
Emlékszünk: jeles személyiségek sora nyilatkozott annak idején arról, hogy az európai uniós tagságnak is feltétele a hatékonyabb küzdés a korrupció ellen.
– Hogyan is küzdhetnék ellene – kérdezte már akkor is csodálkozva Kovács bácsi –, hisz engem az életben még senki nem akart korrumpálni?!
Figyelmeztető
Tanulságos tapasztalatra hívja fel a figyelmet Murphy:
„Tévedni emberi dolog, de valamit igazán összekutyulni csak számítógéppel lehet!”
Igyekvő tanítványa kiváló informatikus, igazat ad Murphynek.
Felismerés
Hazánk az ügyes, a fantáziadús, a jég hátán is megélni tudók országa.
Világos minden: ezért költözik máshová, aki nem ilyen.
Ínyenc
Szakácskönyvet kapott a család, élvezetet ígér ezernyi ízes étke. Az ínyenc öleb a derelyés receptet máris kiette belőle.
Visszafogott híradás
Az ifjú, sportos szerelmespár a végre együtt töltött éjszaka után első sajtótájékoztatóját tartotta.
– Találkozónk 5:2 arányú, igazságos eredménnyel ért véget – tudatta a kipirult arcú asszonyka.
A kép címe: Friss levegő; Kelemen Dénes munkája.
Kapolyi György: Karácsony
A csendes hóesésben minden megváltozik. A fehér takaró elfedi, ami szóra sem érdemes, ami csúnya és hibás. Tündöklően tiszta és szűzies lesz a szemétdomb, a temető kőemlékei, és a kinn rekedt vágyak kódorgó árnyai.
A csendes hóesésben minden megváltozik. A nagy, békés fehérség derengően világossá teszi az éjszakát, puhán magába szívja a zajokat és neszeket, áraszt egy csodálatos biztonságot és garantált békét, ami a jóságot és türelmet hivatott az emberekben felkelteni.
A fehérben úszó kihalt utcák az újrakezdés reális lehetőségét árasztják a lélek elmagányosodott kamráiba, feltöltve azokat hittel és önbizalommal, az éles, tiszta levegő átjárja a test minden zugát, elhitetve a súlytalan lebegés létezését, ami fabatkát sem ér.
A jól fűtött otthonok fennkölt hangulatú valóságában, a karácsonyfák gyertyái, megkísérlik beragyogni a szoba légterét, meleg fényeik simogatják a fát körülállók megüdvözült arcait.
Az ünnep őszinte pillanatait megélő önámító, tiszta arcok, mert mindenkinek szüksége van hazug percekre, amikor el tudja, mert el akarja hinni, hogy ő jó ember, kicsit ki kell ülnie ócskaságának, és gonoszságának tavából a partra, sütkérezni annak a valaminek fényében, amiről tudja, nem illeti meg, de nem törődik vele.
Lázas igyekezettel keresi magában, ami szép, el kell hitetni magával, ami esetében hihetetlen, vacogva a felismerés rémétől, miszerint nem jár neki semmi, amit szeretne.
A gyertyafények nyugalmat árasztó hangtalan lobogása felidéz benne gyermekkori pillanatokat, arcok és hangok emlékeit, torokszorító emlékeit, akkori lelkének hótiszta varázsát, ami ijesztő messzeségből int felé.
Megrendült lelke könnyeket csal szemeibe, a szégyenkezés sós üzenetét, ami elfelejtődik a következő karácsonyig.
Mert szánalmas esendősége nem lenne elviselhető ez ösztönös védekezés nélkül.
Belső milyenséget, nincs ünnep, ami megváltoztathatna, előre programozásán senki nem tud javítani, a karma az karma, aki cipeli, nincs beleszólása.
Ha valami csoda folytán olyan lenne, mint szeretné, szörnyű helyzetbe kerülne, mert nem is tudja, igazán milyennek akarna lenni, és az új helyzettel nem tudna mit kezdeni.
Vad képtelenségeket produkálna, vég nélkül húzná a rövidebbet, legfeljebb a helyzet tragikomikumát érzékelné, ami ellen nem tudna mit tenni.
A teljes elbizonytalanodás okozta kétségbeesés felébresztené benne hajdani énjét, vad bosszúvágya olyan tettekre késztetné, amit még ő is megbánna.
Így lehet egy pozitív változás, egy megtérés, elkövetkezendő súlyos helyzetek melegágya, bölcsebb messziről hallgatni, és vágyni az ünnephívogató énekét.
A csendes hóesésben minden megváltozik. Letakarja a világot, mint békés szemfedél, pedig csak gyönyörű káprázat, mert alatta minden a régi.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Kerti állatok
Kertünkben történt a csoda,
futóversenyt nyert a csiga.
Puhatestűek olimpiája
versenyzőknek nincsen lába.
Ha a versenypálya sima,
gyorsan tud csúszni a csiga.
Elsőként ér a répához,
elismerő díjosztáshoz.
Csigatársak megtapsolják,
a giliszták megátkozzák:
házából nem tud kibújni,
cipeli hát, nem tud futni.
Teknősbéka lesz a társa,
közös sorsuk házassága
mégsem jöhet könnyen létre,
testük méretkülönbsége
akadálya szerelmüknek,
így csak barátságot kötnek.
Később kerti olimpiát
futóbogarak rendezik,
a futrinkák meg is nyerik.
Nincs itt helye a csigáknak,
csak ha növesztenek lábat.
Ez lenne igazi csoda,
nem történhet meg ez soha.
Tomor Gábor: Kábulás
Félelmet tornyoz a világ,
fűt tumoros koholmány.
Vadulnak volt szelídeink,
nem fogják fel, épp mi kábít.
Nem gondolnak azzal sem,
mint jöttek egykor őseik.
A kép címe: Feszülés; T. Szabó László munkája.
Tóth Sarolta: Vakon látni
Az ég a földdel összeér,
a fekete nem fehér.
aki vak, ezt nem látja,
messze a lét határa.
Lábát rakja egymás elé,
keze tapogat fal felé.
ha elesik, vére folyik,
nehezen feltápászkodik.
Sajnos nem segíti senki,
részvétlen ma már mindenki.
A fehér bot figyelmeztet,
vak, kellene segítened.
Neki fekete a világ,
hiszi, hogy van bennünk jóság.
Talán jobb is vaknak lenni,
mint csúfságot észrevenni.
Bige Szabolcs: Ábris Zsiga - 2
(Öreganyám mesélte részletenként Ábris Zsiga történetét. Téli estéken a rokka kerekét serényen forgatva, vagy az osztováta* előtt ülve beszélt mindenféléről, de előbb-utóbb rátért Zsiga történetére. Erősen a szívéhez nőtt ez valamiért – lehet, saját maga volt a történet egyik szereplője...)
„édesanyám de szépen felneveltél,
mikor engem karjaid közt rengettél”
- Édesanyám! - szólott Dezső – Én elhoztam árva Katát, Ábris Józsi özvegyét, s futkosó kisfiát. Béfogad-é minket?
- Ellesznek a tisztaszobában, amíg a pap kihirdet – válaszolta –. Te meg a nyári konyhában hálhatsz a kanapén.
Így is történt. Háromszor hirdette ki őket a pap, ahogy a szokás követelt, s az utolsó kihirdetést követően összeadta Dezsőt és Katát. Lakodalom nem volt, csak négyesben ültek asztalhoz.
A két leány – Bella és Eszter - nem sokáig búsult Dezső után, mert hamarosan mindketten párra leltek. Sorra jöttek a kérők, ahogy a vetélytárs félreállt az útból.
A háziak alig ültek le a szertartás után enni, mikor szekér állt meg a ház előtt, s majd a kaput szélesre tárva be is zörgött az udvarra.
- Nagyapa, nagyapa! - ugrott talpra Kicsijózsi.
Valóban Ábris Zsiga hajtotta be a lovakat. Mindannyian felálltak és megdöbbenve nézték a jövevényt. A feszült helyzetet a kicsi gyermek oldotta fel, azzal, hogy átölelte a nagyapja lábát, majd felkérezkedett annak ölébe. Az öregember ellágyulva vette fel, majd megköszörülve a torkát illően köszöntötte a jelen levőket.
- Isten áldása legyen e ház lakóin!
- Isten hozta! - fogadta a köszönést Dezső édesanyja - Mi járatban minálunk?
- Elhoztam a Kata holmiját, mindent, ami ő hozott a házhoz, s azt is, amit együtt szereztetek szegény fiammal.
- Köszönöm, apám! - szaladt ki a szó Kata száján, s megszeppenve hozzátette – Ugye tovább is szólíthatom így?
- Igen! Kicsi fiad is akkor jöhet hozzánk, amikor kedve van, s te engeded!
A szigorú ember szemében könnyek csillantak meg, de hamar elfordult, s a gyermeket letéve a szekérhez indult...
Varga Árpád:otthagyó
most keltem még a penészfoltokat is
láttam álmomban régi kis barcsi szobám
falain úgy volt ott minden ahogy hagytam
aztán kinéztem a fürdőből a vécé fölötti
szúnyoghálós apró ablakon épp pisilnék
de egy szomszéd fiatal lánytól félek hátha
meglát tizennyolc év szép életeket
hagytam ott meg egy apát és anyát
(Pápa, 2017. május 25.)
Riba Ildikó: Hangulat
Poros útra köd szitál,
léptem nyomán tapad a sár.
Hideg húz kezemre kesztyűt,
mintája vörös-tarka rajz.
Dérgyöngyfüzér ölében,
pocsolyán ringó falevél.
Gerince súly alatt roppan,
utolsót int, fél, jön a tél.
Kecses tánca véget ér,
aranyló színe sápadt rég.
Szomorkás napon álmodom,
elbúcsúzom a vágyaktól.
Kép: Pintér András fotója
Tóth Sarolta: haikum
Tüskés bokorban
vergődő, sebzett állat
magadra ismersz.
Kép: Keszthelyi György Csendélet című alkotása
Tomor Gábor: Félelem
Van-e, mit nem tennél,
nehogy mi megtörténhet,
attól megdöbbenjél?
Hogy szeretted bajának
nem gondolt oka lennél,
és ettől rútul megkeseredjél?
A kép címe: Ön(harc)kép; T. Szabó László munkája.
Bige Szabolcs: Ábris Zsiga - 1
(Öreganyám mesélte részletenként Ábris Zsiga történetét. Téli estéken a rokka kerekét serényen forgatva, vagy az osztováta* előtt ülve beszélt mindenféléről, de előbb-utóbb rátért Zsiga történetére. Erősen a szívéhez nőtt ez valamiért – lehet, saját maga volt a történet egyik szereplője...)
-.-
Hárman voltak testvérek – két leány és egy fiú. A fiú - Józsi - mostanában végezte el az erdészeti technikumot, a leányok: Eszter és Bella még alig fejeztek az iskolával. Velük élt özvegy sógornőjük is karon ülő gyermekével.
Apjuk, Ábris Zsiga a falu kocsmárosa szigorú ember, nem sok belátással a mások hibáival szemben, még a felesége Anna sem bírta jobb belátásra bírni, ha valamit elhatározott…
-.-
- Jössz-e hozzám, vagy sem? – állt szembe Józsi a kocsmáros lányával, Katával.
- Erre mit mondjak?
- Mondd, hogy igen!
- Iiiiigen!
No, így jöttek össze Kata, a kovács Máté lánya meg Józsi, a fiatal erdész. Lakodalom is volt. Nem is akármilyen! Fél falu jelen volt. Jól indult a közös életük, házat építettek a rokonság segítségével, s be is rendezték ügyesen – félév se telt, és Kata áldott állapotba került.
A medve azonban közbelépett. Mondhatnám úgy is, hogy közelebb lépett, mint amennyi még elég lett volna a megmaradáshoz.
- Szegény Kata! Ilyen fiatalon megözvegyülni, növekvő élettel a szíve alatt! – révézeteskedtek* a vének.
- Hamar megvigasztalódik, meglátjátok! – rosszmájúskodott egyikük.
Nem volt azonban igazuk a huhogóknak, mert Józsi családja nem hagyta magára. A temetés után Ábris Zsiga összevont szemöldökkel maga elé hívatta Katát és rámordult, hogy üljön le vele szemben az asztal mellé.
- A házatokat kiadjuk valakinek, s te ideköltözöl hozzánk. Itt meg lesz mindened, ami kell. Lakhatsz a gyerekkel majd az elsőházban, eszel a mi asztalunknál. A pénzt, amit a bérlőtől kapsz, beteszed a takarékba a gyerek nevére. A tanító úr már érdeklődött is.
Máté nem szólott bele, nem volt tehetsége a házába fogadni megözvegyült lányát. A kovácsműhely mögött egyetlen szobája nem tűnt alkalmasnak.
Így Kata az apósa házába költözött, s hamarosan megszületett kicsi fia. Jól berendezkedett a tisztaszobában, s ő derekasan kivette a részét a házi munkából, kijárt a mezőre, segített az állatokat gondozni. Mikor nem akadt dolga, leült az ablak elé és kézimunkázott, vagy javította a háziak ruháit. Ügyes kezei voltak…
-.-
„Megnőtt már a mi lányunk
Ne csak enni, inni járjon minálunk”
Eszter és Bella már nagylányok lettek és fiúk kezdtek a házhoz járni. Előbb alig serkedő bajuszúak, majd meglettebb legények is. De amikor megjelent Dezső, a többi legénynek nem nőtt többét babér. Választani ugyan nem akart, vagy nem tudott Eszter és Bella között, de mind a kettő nagyon szívesen vette az udvarlását. Jó kedvű, jó beszédű, udvarias gyerek volt Dezső, pedig özvegy édesanyja egyedül nevelte, s a birtokocska minden gondját megosztotta vele a nehéz napi munkával egyetemben. Szorgalmas munkabírását apjától, kit egy kidőlt fa csapott agyon, s a mindig válaszra kész fürge észjárását anyjától örökölte.
Nem létezett olyan téma, amihez nem tudott volna hozzászólni, legyen az repcetermesztés, vadászat, vagy akár ipari dolgok, „városi” ügyek, de a tréfák, adomák sem hozták zavarba. Szikrázott a levegő körülöttük, mikor hárman összetalálkoztak. Nagyokat kacagtak, Anna néni, a lányok anyja csak hallgatta őket a sarokból.
- A nagy jókedvnek sírás a vége! – jegyezte meg nem egyszer.
Neki lett igaza. A sok évődésből végül is sértődés lett. A két leány egymás fejéhez vágott mindenféle bántó, sértő dolgot. Kiabálás, veszekedés hangja töltötte be a házat. Ábris Zsiga az istállóból rohant be a házba, gondolván, valami szerencsétlenség történhetett.
- Csönd! – harsogta, ahogy belépve rájött, miről is van szó.
A szobában egy pisszre csend lett. A lányok megszeppenve, Dezső csodálkozva hallgatott, Kata lehajtott fejjel folytatta a varrást, csak Anna szólalt meg halkan.
- Felbosszantottátok apátokat. Kellett ez nektek?
Ábris Zsiga dühösen nézett egyikről a másikra.
- Te vagy a főkolompos! – fordult Dezső felé – Csak hitegeted őket, hogy nem tudják hányadán állnak veled. Döntsd el végre, mit akarsz!
- Döntöttem! - szólott a legény, s odalépett Kata elé.
Csönd lett, hogy még azt is hallhatták, hogyan szövi a pók a hálóját.
- Fogd meg a kezét szaladgáló kicsi fiacskádnak, s gyere, menjünk!
Kata felállott, a kézmunkáját a kezéből lerakta az ablak talpára, s mint egy alvajáró megindult Dezső után. Csak nézték a házban lévők megkukulva. Csak amikor hármójuk után becsapódott az utcai kapu, akkor tört ki Ábris Zsigából a természet.
- Menjetek, vissza se gyertek, de még a kelengyéért sem! Innen a házból ki nem visztek semmit!
Nem válaszoltak csak mentek az úton, amíg Dezső házához nem értek. Az édesanyja éppen a tehenet fejte. Dezső megállott az istálló ajtajában, s megvárta, amíg az édesanyja végzett.
*- osztováta - szövőszék
- révézeteskedik - rémüldözik
Varga Árpád: apevák
Rét
zöldül,
faágon
mókus szökken –
de én most halok.
*
Add
nekem
két szemed
s én belátom
velük hibáim!
(Pápa, 2017 márciusa-áprilisa)
Kép: Amrita Sher Gil Önarkép című alkotása
Kapolyi György: A szabadulóművész
Hát igazán nem tudom, hogy a várakozással teli győzelmi ének mikor válik asztmatikus lihegéssé. Mikor hal el a dalban a vágy és remény, hogyan lesz a hogyan továbbot illetően.
Mikor sorvadnak el a tündérmesék, felváltva helyüket a realitás szürke-lélektelen arca, üveges tekintetével mélyen föléd hajolva, szemeidbe folyva eltűnteti azok csillogását, elpusztítva a holnapba vetett reményeidet.
Hiteidben és erődben fogyva, már inkább kívülállóként szemléled a körülötted lüktető világot, már nem hiszel magadban, és nem hisznek benned, leíródtál, és észre sem vetted mikor.
Egyre inkább magához ölel a csend, a volt, és elmúlt csendje, látod a nevető-kipirult arcokat, de hangot már nem hallasz, csak a látványhoz képzeled.
Másodlagosan érintenek meg az élet dolgai, már csak szemlélője vagy és nem résztvevője, már túl vagy mindenen, magányos sziget kiszáradt fáival, elhervadt virágaival.
Már nem tartanak rád igényt, elfogytak kötelezettségeid, és ez a szerencséd, mert egy megmérettetés rád nézve katasztrófával végződne, sóhajtotta az elaggott szabadulóművész, miközben öltözőjében ült megszokott deszkapadján, míg öltöztetője kínkeservvel húzta rá piros gumiöltözékét.
Ez lesz az utolsó fellépésem, szólalt meg rekedt hangján, kicsit ideges is vagyok, mert ez az akváriumban bemutatandó szabadulásom meglehetősen bonyolult.
Ezek a nehéz láncok, és lakatok igencsak próbára tesznek, de búcsúfellépésem lévén, úgy a közönségnek, mint jómagamnak meg akarom mutatni, igazán csodálatraméltó vagyok.
Egy igazi elismerés viharos légköre a hozzám méltó búcsú, hosszú cirkuszi éveim méltó befejezése.
Már rajta volt vízhatlan testhezálló öltözéke, középmagas, erőteljes alakján fiatalosan feszült a mez, csak ősz haja engedett korára következtetni.
Kellemetlenül érintette zaklatott idegállapota, persze minden fellépése előtt egy-két órával már feszültebb volt, de ez a mai, mindegyiken túltett.
Mi a fene van ma velem -kérdezte magától-, és mély levegőket vett, karjait feje fölé lendítve.
Jó, hogy különösen nehéz gyakorlatot eszeltem ki ez alkalomra, de ha jól végigkoncentrálom a dolgot, és betartom a technikai sorrendet, nem történhet baj, időben levegőhöz fogok jutni.
Bebizonyítom ezeknek a pöffeszkedő kezdőknek, hogy valaki vagyok a szakmában.
Kicsit talán oldani tudta feszültségét, mosolyogni próbált.
Megy ez neked öregem, a te rutinod, és szakértelmed verhetetlen. Hogy ennyire erősen gondolsz egy esetleges kudarcra, ez csupán az idegek játéka, a búcsúfellépés tudata okozza.
Oda sem szabad figyelned, ha a bal csuklód kiszabadítod, a többi gyerekjáték.
Csinált egy pár tornagyakorlatot, megnyugtatta a felismerés, még mindig erőteljes és robbanékony.
Segédje már előkészítette a nehéz láncokat és lakatokat, ott feküdtek az asztalon, csillogva a lámpa fényében.
Idegeneknek, és ijesztően kegyetleneknek tűntek.
Ugyan kérem -gondolta-, olyanok, mint máskor. A vaslánc az vaslánc. Hidegek és kemények.
Nem lehetnek mézeskalácsból, elolvadnának a vízben -próbálta magát könnyed mosolyra kényszeríteni-, de vicsorgás lett belőle.
Körülnézett, a kis szoba semmit nem változott, csak a falak és bútorok sarkai, élei, valahogy durván, és élesen hasítottak a légtérbe.
Olyan idegen érzés volt, mint amikor véletlenül egy másik öltözőbe téved az ember.
Egyre több zavaró tényező vette körül. Csupa olyasmi jutott eszébe, amire sosem gondolt, és főleg nem fellépései előtt.
Ilyen zavart lelki állapotban nem lehet koncentrálni -motyogta-, és riadtan nézte a csillogó lánckupacot, ami most rengetegnek tűnt.
Az élek, és sarkok is mintha egyre közelebb nyúltak volna álló alakjához, igen pőrének, és védtelennek érezte magát.
Úgy látszik kezdek megőrülni -szólalt meg hangosan-, összevissza vizionálok, olyan szerteágazóan száguldoznak gondolataim, hogy nem is tudok a döbbenettől mit mondani
Még húsz percem van, hogy összeszedjem magam, aztán jöhet a siker, a vastaps. Ott fogok állni könnyed tartásban, csuromvizesen a medence mellett, lábaimnál hevernek levetett láncaim, és zúg a taps, a kollégákat meg öldösi az irigység.
Aztán a függöny mögött jönnek gratulálni, hogy hiába öregem, te ma is utolérhetetlen vagy, és rázzák a kezemet, meg veregetik a vállamat.
Na persze engem nem lehet átverni, tudom, hogy a sárga irigység beszél belőlük, nem a szeretet.
Legszívesebben a medence fenekén látnának láncaimba gabalyodva megfulladni, de ez nem fordulhat elő.
Már csak öt percem van és engem konferálnak fel, most már tényleg gőzerővel összpontosítanom kell, mert elég magas nehézségi fokú gyakorlat, amit be fogok mutatni, és nem is tudom miért ezt választottam.
A publikumnak nincs finom érzékelője, a szakmára meg teszek, úgyis visszavonulok, nem érdekel, mit mondanak rólam.
Hogy miért érzem magam ilyen bizonytalannak fogalmam sincs, legszívesebben lemondanám a mai fellépésemet, de már csak két percem maradt, és mindjárt égni kezdenek a figyelmeztető lámpák, és akkor mennem kell, nincs mese.
Őszintén szólva, nem is értem magamat, mi ez a hiszti, ez velem nem szokott előfordulni, pláne ennyi év után. Talán mégis kiöregedtem, ez a súlyos figyelmeztetés, amit nem is hagyok figyelmen kívül.
Ez lesz az utolsó fellépésem, aztán soha többet.
Na, kigyulladtak a fények, máris indulok, csak ne lennének ennyire bizonytalanok a lábaim.
Nem normális, hogy ilyen erős izzókat raktak a porond fölé, majd kisüti a szememet, jó, ha odatalálok a medencémhez.
Hogy harsog ez az átkozott zene, és mi ez a levegőtlenség.
Ezek a láncok is jóval nehezebbek mint szoktak, mintha a torkomat szorítanák, pedig nincsenek is ott.
Most beleereszkedem a vízbe, nagy levegő, lényeg, hogy először a bal csuklómat kell kiszabadítanom. A többi majd jön magától.
Alámerült.
Még hallotta tompán a harsogó zenét, és a nagyérdemű ordítozását.
Karjára tekert láncai kíméletlenül fogták.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Közönyöm
Felém dől a fekete félelem,
gyászos emléke zuhatag.
Létemben nincsen értelem,
halálos torony, ingatag.
Sivár közönyöd veszteget,
sírni, jajgatni nem lehet,
csendrendelet, magamra hagy.
Hasztalan cseng a telefon,
csengését némán hallgatom.
nem akarok gondolkodni,
beszélgetni, válaszolni,
álomtalanul álmodni
vágyom, hamuként, urnában.
Ez a világ nem az enyém,
közömbös minden vélemény.
A fájdalomra figyelek,
szellemek hívnak, én megyek.
Tomor Gábor: Elhitetés
Ímhol, jövendő korunk!
Amire vágytok,
az esély vagyunk!
Mi lenne az, harcos társam?
Lét, miről nektek már
milliószor hadováltam.
A kép címe: Taposóaknára lépett elefánt, lábprotézissel; Takács Máté munkája.
Nyakó Attila: Sic transit gloria mundi2
Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, sarka csorba,
néz egy éltes vajcsuporba.
Rézsút délceg miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, régen érte epedt
a ház népe, ma már repedt,
poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja,
szájról-szájra húzták egykor…
sujtássorán rég csurgott bor.
Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
félrerúgott saras csizma,
nyikorgó szék, kataklizma.
Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt antik vekker,
dacolva az elemekkel.
Roggyant sezlon, éjjeli tál,
daróc lebben, s szag levitál.
Lebegek hát én is talán
letűnt idők fuvallatán…
Varga Árpád: Kör
Az univerzum csak egy kör.
Kör, de mily tökéletes!
Nem teremtődött ennél még
Jobb csodaforma,
Mint e geometriai végzetes.
Hisz ez ad egyenlőt
Minden pontnak egy körül,
S leginkább viszonyítható,
Sarokba nem szorítható;
Vele minden rossz ürül,
S körben mindenki örül,
Mert egy körül ül.
Körforgás itt minden:
Az évszakok, s hol vérünk kering.
Körben mozog minden:
Az anyagok, az építőelemeink.
Körben futunk tornaórán,
Körben jár az óra,
S körözünk életünk folytán:
Kelünk, majd térünk nyugovóra.
Az univerzum talán ezért
Mégsem csak egyetlen kör.
Koncentrikus körkorona,
Mindenható őr.
Legyen az korong, cső, labda,
Lámpa, sugár, vagy golyó,
Csavar, kerék, vagy a napocska:
Mind a körből való!
(Pápa, 2012 nyara)
Nyakó Attila: Sic transit gloria mundi
Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, ajka csorba,
néz egy levert vajcsuporba.
Mellettük egy miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, egykor érte epedt
a ház népe, ma csak repedt,
poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja.
Szájról-szájra húzták egykor,
sujtássorán rég csurgott bor…
Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
előtte két saras csizma,
feldöntött szék, kataklizma.
Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt antik vekker,
dacolva az elemekkel,
s daróc fedte éjjeli tál,
melyből erjedt szag levitál.
Lebegek már én is talán
letűnt idők fuvallatán…
Illusztráció: Salvador Dalí - Elfolyó idő
Tóth Sarolta: Nyalás
Az eperfagylalt visszanyalt,
frissen vasalt ingedre hasalt.
Rózsaszínű foltot hagyott,
mint egy pecsét, úgy ragyogott,
lábad mégis rátaposott.
Eperfagylaltot nyalni jó,
ha elég ügyes a nyaló.
Ne fagylaltot nyaljon, talpat,
talpnyalással nyer hatalmat
azoktól, akiknek nyalja,
ha megunták, visszanyalják,
mint a fagylalt, foltban hagyják.
Moshatja magát ezután,
a pecsét marad a ruhán.
Tomor Gábor: Rejtély
Ki vagy hát, barátom?
Szimpla szójátékos?
Egy aszkéta esztéta?
Mámort megvető magvető?
Aki kotlik élők rétjén:
mire jutna más helyén?
A kép címe: Merengő; Szurcsik József festménye.
Markovity Radmila: Megváltoztatom
Bácskai síkság porfelhője az életem.
Mi hozhatna változást nekem?
Méreg rágja szívemet, elkészítem
az ellenszerem, szívemre balzsamként
teszem, meggyógyítom eszemet, lelkemet,
az univerzumtól kapok ehhez segítséget.
Így sikerül legyőzni:
azt ami volt, azt ami van, azt ami lesz,
gyökerestől megváltoztatom
búzakalászos közép-bácskai életem.
Varga Árpád: Nézz csak körbe!
Akárhol vagy most,
nézz csak körbe!
Minden pénzben,
munkaórában mérhető
– és mérendő is!
Kétség sincs felőle…
Bármit lát most szemed,
annak végső teherviselője van,
s kilépni sem tudsz belőle,
koordinátád is szabva van.
Sokan azt mondják: a pénz felelősség!
(Lottónyertesek már jól tudják…)
De ez is csak egy felvett tévedés,
mert a hozzáállás a hibás.
Miért függenénk egy tárgytól,
vagy ereje magasztosításától?
Magunkban keressünk miérteket,
s hogy mit kérünk a világtól!
(Pápa, 2013. december 23.)
Csörgits Kinga: Halni születtél
Halni születtél. De halandó léted minden pillanatában a halhatatlanságot keresed. Egy falat mennyországot. Ahol hazaérkezel egy illatban, pillantásban, érintésben. Ahol magad mögött hagyod a szabályok és tiltások világát.
Feltűnt e, hogy amikor pontosan tudod mit akarsz, az előbb-utóbb szembekerül veled az életedben, ám csak azzal aranyosan amennyire a céljaid világosak voltak? A cél pedig akkor tudja kristálytisztán megmutatni magát, amikor arra igényed, VÁGYAD születik. Mert a vágy létrehozza a vágy tárgyát. A vágy (szexuális) energia. Kreatív energia. Életerő, amely soha nem kering tétlenül, céltalanul. Ott lappang benned, bennem. És mindenkiben más hőfokon ég. De vannak kitörési pontok. Elkerülhetőek és elkerülhetetlenek. Akkor, ott és úgy, ahogy el van rendelve. Akkor az energia sűrűsödik és érzékelhető anyaggá lényegül. Testet ölt az anyagi világban. Ezután a vágy már nem csupán önmagában fontos, a figyelem pedig annak tárgya felé irányul, amelyet létrehoztunk.
A vágy többféleképpen beteljesülhet. A közeledés és a befogadás lehet durva és finom is. Tehát én a saját vágyammal azonosulva közeledhetek durván és finoman egyaránt és ugyanígy be is fogadhatok durván és finoman egyaránt. Ezen minőségek közül minden emberben van egy, amit nehezebben él meg, amit szorongás, feszültség, gátlások vesznek körül. Amit valamiért védelemmel látunk el. Mert sérülékeny. Mert félünk megmutatni. Ám ez a minőség rejti a legnagyobb mélységek és magasságok megélésének lehetőségét, amelynek kibontása sokszor egy élet munkája és kihatással van minden életterületre, kiemelten az önkifejezés, felelősségvállalás és önmegvalósítás témakörben. És, hogy miért a mindent elsöprő késztetés a vágyak megélésére? Az ember haza akar érkezni a másikban, ahol tiszta szívből átadhatja, megmutathatja magát. Igen. A felvállalt, megélt vágyakban hazaérkezünk.
Tóth Sarolta: Ügyetlenségek
Az ügyetlen ember
egyszerű tevékenysége
gyakran sikertelen.
Elejt vagy feldönt tárgyakat,
környezete ezen kacag,
pedig az ügyetlenség betegség,
egyfajta fogyatékosság,
örökölt vagy oka az öregség,
méltó szánalomra.
A bohóc számdékoltan ügyetlen,
célja, nevessenek rajta,
ezért csetlik-botlik,
felkel, majd elesik.
Nem könnyű akartan ügyetlenkedni,
ha sikeres, tapsot érdemelni.
Aki ügyetlen, magányos,
a nevetés számára átkos,
félénkké teszi,
nevetés helyett segítsünk neki!
Tomor Gábor: A pénz dolgozik
– A brókerek korán halnak. – De addig legalább jól élnek. – Már amelyik; tudod, te, mi az, hogy pénzpiac? – És így replikáznak tovább a bankszféra élet- és kereseti viszonyairól csupán olvasmányaikból, pletykákból értesülő emberek.
Ismerősöm közli: milyen érdekes lehet a tőzsde világa. Csak olvassa, hallja, bámulja a tévében, ahogy az alkuszok adnak, vesznek, úgymond’ befektetnek, aztán meg kaszálnak. Bizonyára nem kell más, csak jó érzék, hogy felismerjék, mikor kell venni, érdemes-e venni, amikor mások eladnak, mondván olykor: szabadulni igyekeznek papírjaiktól. Ugyanígy, jó szimat, üzletemberi „véna” kérdése, hogy valaki megsejtse: a csúcson áll a részvény, most kell értékesíteni, nagy haszonnal megválni tőle.
No de, a kolléga még nem olvasott arról, hogy bizonyos foglalkozások űzői – mint a menedzserek, a sebészek, a katonatisztek – mellett a brókerek küzdenek leggyakrabban a stressz negatív hatásaival. Eszükbe nem jut, amíg ki nem próbálják: az alkusznak minden magabiztossága ellenére számolnia kell azzal, hogy az olcsón vett értékpapír nem lesz erősebb, sőt, értéktelen fecnivé válik. Ám – sajnáljuk is már szegény brókert – reszkethet akkor is, ha éppen befektetése szép gyümölcsét aratja le: hátha siet, hátha másnap vagy egy hét múlva kiderül, ha türelmes, kétannyit nyerhetett volna!
Az ismerős arról álmodik, ő is kipróbálja magát. Befektető kisemberként kis tételekkel kísérletezik: így ugyan keveset nyer, ha sikere van, de kicsit is veszít, ha zuhan a részvényindex. Hízeleg magának azzal, hogy érti a pénzügyeket; vesztés közben is kioktatja majd a laikust, hogy ő ezt előre látta, de hát az üzletben a kockázat is benne van.
Természetesen sok mindent megtanul majd. Sejteni kezdi: ha Hongkongban elköhinti magát a főalkusz, könnyen lehet abból világméretű járvány. Aztán ha azt hallja, hogy a magyar tőzsde többnapos ünnepi zárvatartás okán szerencsésen megúszhatja az általános krachot, legalábbis kételkedni kezd. (Már csak amiatt is, hogy hallott régebben pár olajárrobbanásról, aminek komoly emberek szerint nem volt esélye hozzánk begyűrűznie. Mégis begyűrűzött, amikor pedig hol voltunk még annyira egybenyitottan a világgal, mint manapság?)
Kisember rájön, hogy szinte minden tudja befolyásolni azt az összvilági játékot, amit pénzpiacnak, tőzsdének neveznek. Súlyát, gyomrot görcsbe szorító erejét, avagy eufórikus hatását igazából azonban csak akkor érezné, ha sokkal, de sokkal nagyobb összegekben „játszana”. Akkor persze már nem az az üzletember lenne, akinek most képzeli magát.
Álmában piszok jó érzéssel tölti el, hogy ő az, aki, és örvend annak, hogy mint óriási élő szervezet, lüktet a tőzsde. Ámulva nézi, e körforgást mint tartja fenn az éltető elem, s áhítattal figyeli, ahogy a pénz dolgozik.
És e munkában részt vesz az ő tízezer forintja is…
A kép címe: Eltorzult fiatal üzletember; Szolnoki Szabolcs festménye
Csörgits Kinga: A papírra vetett sorok, vad teremtmények
Szabadjára eresztve ki tudja, milyen pusztítást végeznek? Óvd jól a hited, mert kivételesen értékes! Épp ezért vigyázz, hogy hova és kibe veted!
.......
Gondolatok nyárvégi elmélkedéshez:
Ha már itt kell lenni, tedd magadnak kényelmessé, amennyire csak tudod.
A lehetőség csak az adott pillanatnak szól, és nem jön vissza. Akkor is jól döntesz, ha a szolgálatodba állítod, akkor is, ha útjára bocsátod.
Nincs két ember, akire ugyanazok a szabályok vonatkoznának. Az egyenlőségen alapuló erkölcsi elvek már születésük pillanatában elbuknak.
A felelőssévállalás a legnagyobb kikerülhetetlen szopás az életben. Próbáld gyorsan letudni.
Nincs dominancia, ahogy alávetettség sem. Energia van, és annak a szabad áramlása, avagy megrekedése. Tehát túlsúlya, hiánya, kiegyenlítődése.
A sokezer éves maszkulin energia túlsúlya törvényszerű, hogy lassan a feminin tartományba tolódik el.
Átmeneti időszak ez, amiben sem a férfi, sem a nő nem képes hosszútávon harmonikusan kapcsolódni saját nemi szerepéhez.
A következő világkorszakba szükségszerűen az erős nők vezetnek el.
.......
Figyeld meg jól, mit mutatsz magadból. Az ember arra vágyik, hogy elfogadják, hogy szeressék. A szeretet a kulcs. Kiéhezett bábok vesztőhelye, földi lét a neved, ahová az izolált, kiszáradt lelkek napi szeretetadagjukért járnak. Életpillanatokat, szeretetmorzsákat fájdalomért, szenvedésért cserébe. Milyennek szeretnéd, hogy lássanak? Boldognak? Sikeresnek? Szépnek? Értékesnek? ... Mert arra vágysz igazán. Úgyhogy menj, és tedd a dolgod. A TE DOLGOD. Ahhoz nem kell más. Csak te.
Varga Árpád: Bátor a költő
nincs már mitől féljek
minden rossz csak ihlet
persze tervezhetnék
de az élet
úgyis az igazaké lett
nincsen kitől féljek
bármi gonosz ihlet
eladja magát ma
holnap bókol
mindig lesz kiút pokolból
nincsen mitől féljek
bármi rossz csak ihlet
és ha vasfogával
harap s harap
versem viseli gondomat
nincs már kitől féljek
minden gonosz ihlet
még megénekelem
mely jeleket
foghatnának föl emberek
(Pápa, 2016. év vége)
Tomor Gábor: Kudarcos
Felfoghatod őket.
Elemzed vagy sem,
korlátaid meggyötörnek.
Átkozott gyengeségek.
Konokul feszülsz ellenük –
ám veszted újra megéled.
A kép címe: Önmegismerés; Žarko Bašeski munkája
Tóth Sarolta: Csak egy biztos: a halál
Múltunk emlékei nosztalgiák,
jelen bánatunkat vigasztalják.
Sikereink, kudarcaink tanácsai
jövendőnk ismeretlen arcai.
rövid életünk jövő-ígéret,
vágyak, tervek, sok igézet,
tettekre sarkalló végzet.
Utunk tövises, virágos,
átkozott vagy talán áldott,
irányítják imák és ármányok.
Ismeretlen, bizonytalan,
mégis megyünk, de halkabban,
repít minket a félelem,
mi lesz velem, mi lesz velem?
Bizonyosság csak a halál,
Ő mindenkire rátalál.
Varga Árpád: Pszt!
Ha csöndbe burkolózunk,
félünk.
Mert a csöndtől félünk.
Nem tudjuk hallgatni a csöndet,
türelmetlenek lettünk –:
ez nem éri meg.
Ha azt a parancsot kapnánk,
üljünk le magunkkal, a csöndben:
megőrülnénk magunktól, döbbenten…
Ha nem szólít valaki és nem zörög semmi,
mintha nem is testünk szolgálna,
hanem a testünket mi.
(Gyors e felismerés,
naponta egyszer ajánlott!)
(Pápa, 2014. november 15.)
Kapolyi György: Benned lakó kísértetek
Temetőkben sose keresd őket. Ott, csak porladó testek vannak, valakiknek levetett tokjai, azoknak, akiket esetleg még te is ismertél, de csak a testük láttán tudtad őket azonosítani.
A sírkertekben nem a halál békéje ténfereg a hantok között, hanem a közönyé.
A halálnak nincs semmi keresnivalója ott, ezt ő is nagyon jól tudja.
Ő, a tokból segíti ki a lelket, és utat mutat neki az ismeretlenben, amiben könnyű elkeveredni, főleg olyannak, aki még nem járt arra.
Ezzel az ő munkája véget is ér, ő, az új kezdet első lépcsőfoka, ami elkerülhetetlen, megadva a tovább helyes irányát.
A halál nem rossz, és nem jó. Ő van, és végzi a dolgát. Nem vesztegethető, neki egy lélek nem lehet sem szimpatikus, sem ellenszenves. Talán nem is hallja, ha a lélek beszél hozzá, neki csak munkadarab, egy tárgy, amivel dolgoznia kell.
De mégha meg is hallgatná emberi félelmeidet, mit tudna érted tenni?
Nem csinálhatja vissza a dolgot, ő csak egy alkalmazott egy ismeretlen gépezetben, élesen behatárolt jogkörrel. Egyénieskedés, kivételezés, arrafelé nemlétező fogalmak.
Meg az eltávozott mit tudna tenni, hogy ő, érdekelt legyen egy vesztegetésben, mit tudna adni, hogy részrehajlón döntsön felőle?
Csak emberi világban ismert értékeket ismer, az meg az átzsilipeléskor szertefoszlik.
Ott állsz tökéletesen mezítelenül, még a tested is eltűnt, ennél pőrébb és kiszolgáltatottabb már nem is lehetnél. Csak őt látod senki mást, őt, aki végtelen türelemmel megindul előtted, és tudod, hogy utána kell menned.
Aztán ha végigmentél az úton, visszavonz az emlék és a szeretet, elemeidre bomlasz, és egy részed beköltözik a még élők agyába és lelkébe.
Bennük élsz tovább, az emlékezet kertjében kóborolva kárpótlódsz az elveszített földi életedért.
Az emlékek éltetnek, ugyan úgy, mint a még élőt, mert az ember élete emlékeinek összességéből áll, és ez a tény, egy erős kapocs az élőkkel.
Ez az a találkozási pont, amitől összeforr a két lélek, hiszen ők a te emlékeid, és az ő emlékeik meg te vagy.
Ez varázsolja elviselhetővé az élő nehéz napjait, egy menekülési útvonal, amire mindig számíthat, mert magárahagyatottságában hozzájuk menekül, és ők szeretettel várják.
Te így élsz tovább benne, és ő tőled nem magányos.
Temetőben sose keresd őket, ő a te láthatatlan belső világod lakója, kísér nappal, és az éjszaka álomvilágában meg is mutatkozhat abban a formában, amiben ismerted.
Ha egyszer te is elindulsz az úton, számíthatsz rá, ott lesz szorosan melletted, átölelve didergő lelkedet.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Bizarr
Nyűg, baj, kín;
nem szeretnek,
átnéznek rajtad –
és te örülsz? Minek?!
Ebugattát! Célja van:
így kisebb lesz az egyenleg.
A kép címe: Assisi Szent Ferenc a Tiszánál hiába prédikál a verebeknek; Takács Máté festménye
Varga Árpád: Fogyasszátok sok szeretettel!
Van, aki fogyaszthat,
Azért, hogy fogyasszunk!
Fogyasszunk s fagyasszunk
Egymásból egymásért
Ki mindent – s ki mindent –,
Jelenben jövőnkért!
(Vagy ha nem, hát majd adunk kicsit,
Megmondjuk mik az álmaid…)
Ő fogyaszt – te fogyaszd!
Te is hát fogyassz!
(Csak közben – azért – el ne fogyj!)
Kijelentő módból így lesz parancs.
Ne szalaszd el, és főleg le ne maradj,
Hisz ez ma a legnagyobb gond…!
(Vagy ha nem, hát majd adunk kicsit,
Rájöhetsz mik az álmaid!)
Fogyaszd a nőt – az évelőt!
Tükröd legyen-e ő?
Fogyaszd a bajnokot, a sportdivatot!
Győztes a nyerő erő?
Fogyaszd az árut, a produktumot!
Hidd el, ez neked kellő!
(Vagy ha nem, hát majd adunk kicsit,
Megmondjuk mik az álmaid!)
(Pápa, 2013 ősze)
Tóth Sarolta: Szerelem
Hallgassuk együtt a csendet,
szívünk dobogjon szerelmet,
csukott szemmel nézzük egymást,
így záródik ki a világ.
Egész testünk érintkezik,
íz és illat ölelkezik,
édes csókod íz a számon,
kezed simogató bársony.
Áll az idő, drága percek,
emlék leszel, nem feledlek,
velem maradsz álmaimban,
én is veled holtodiglan.
Riba Ildikó: Hajnalban egyedül
pókháló gyöngye
kelő nap ékszere
brossként tűzi
bokrok levelére
unott sietségben
aláhulló falevelek
surrogó zörejében
elmémben emlékképek
hűvös hajnali szélben
foszlott rongyú
ócska kopott kabátban
magányomba burkolóztam
Kép: Pintér András fotója
Kapolyi György: A gangon
Mondtam is a Rózsikának, hogy az ő korában, és súlyával ne görkorcsolyázzon, mert tűzveszélyes, eleshet, és kigyullad az a sok esze, és végignézhetem, ahogy resre sül, mint egy keszeg.
De ennek a vén szukának pofázhat bárki, ennek annyi esze van, mint egy döglött lónak.
Végigzúgott a gangon, mint az Isten ostora, csak úgy lobogott mögötte a kabátja két szárnya, és észvesztően visítozott a gyönyörtől.
Hatalmas sonkái és keblei csak úgy rengtek, zsíros haját tépte a konyhaszagú szellő, mert többen főztek, és a nyitott konyhaajtókban álltak, ordítozva és röhögve, hogy ez a vén tehén mit csinál.
Én egészen a fal tövéhez húztam a sámlimat, de így is elsodort, mert csapkodott a két ronda karjával, úgy eltalálva a vállamat, hogy lefordultam ültemből.
Még jól megúsztam, mert ha rám omlik, intarziát csinált volna belőlem a kőburkolatban.
Ez egy életveszélyes vén dög, olyan zuhogást rendez a gőrkorijával mint a fene, na persze a rohadt nagy súlyától összevissza állnak a kerekei, az ad ki ilyen rémes hangot.
Hát ez a nő. a pokol tornáca, ezt mondta rá az öreg Náci bácsi a kocsmából hazafelé evezve, szemmel láthatóan nagy viharban lehetett.
De mindegy, mert igazat mondott, még ebben a kritikus állapotában is jól látva az igazságot.
De Isten nem ver bottal, Rózsika szart a figyelmeztetéseimre.
A Kulcsárék előtt rosszul vette be a kanyart, és nekizuhant a konyhaajtónak.
Olyat dörrent, hogy háborús filmekhez eredeti hangfelvételnek is elment volna!
A csukott ajtó beszakadt, csak úgy spriccelt az üveg szana és szét, úgy összedöntötte a konyhát, mintha ágyúval lőttek volna be.
A Kulcsárné éppen paradicsom-befőzést tartott, a becsapódás erejétől felrepült a plafonra, felakadva a fregolira.
Persze a nagy fazék vörös lé szétspriccelt a helységben, ráömölve a kövön hasaló Rózsikára, tisztára vérfürdőnek látszott kintről nézve.
A Kulcsárné úgy rúgkapált és süvöltött, mint egy repeszgránát, aztán fregolistól leesett a Rózsika hátára.
Ami azt illeti, a Kulcsárné is inkább kinézett egy pankrátornak, mint tüdővészes koldusnak, mikor fejjel becsapódott a Rózsika két lapockája közé, hát azt hittem, hogy a büdös életben nem fog többet levegőt kapni.
A Kulcsár is kirohant a szobából a nagy osztályzásra, alsógatyában és mezítláb, mert délutáni sziesztáját töltötte már délelőttől kezdve.
Görbe lábaival, és terjedelmes pocakjával, úgy nézett ki, mint egy terhes bálna.
Látva a hajdani konyhájukat, hirtelen azt hitte, hogy valami más lakásban van.
Pont a lábai előtt feküdt a snapszos üvege, amit még a nagyapjától örökölt, ripityára törve, a jó szilvában feküdt.
Egyből idegösszeomlást kapott, artikulátlan hangon bőgött, mint egy vágóhídi bika.
Hirtelen felkapta a felmosófát, és ütlegelni kezdte a kövön dulakodó két nőt.
Még szerencse, hogy nem a balta volt a keze ügyében.
Erre a két amazon felkecmergett, és agyba- főbe kezdték hirigelni a Kulcsárt.
Rózsika a végén úgy tökön rúgta, hogy a hős áldozat, egy halk sikoly kíséretében kétrét görnyedve elterült.
Ezt látva- és ismerve ezeket, úgy bepucoltam a lakásomba, mint egy gyorsvonat.
Jól is tettem, mert a Volf éppen hazajött, megállt a csatatér előtt földbegyökerezett lábbal, úgy nézett a küszöbön heverő Kulcsárra, mint aki kísértetet lát.
De nem volt ideje megszólalni, akkorát berámolt neki a Rózsika, hogy alig bírt futva menekülni.
Ha lenne bőr a pofáján, adna egy húszast a Szent Antalnak.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Emberismeret
Van néhány foglalkozás, melynek gyakorlásához empátiára, lélekkurkászásra is szükség van, ha sikeresek akarunk lenni. Ilyen a pedagógus pálya is.
Diákként magam is szenvedő alanya voltam ennek a tanári első benyomásra kialakított képnek, melynek alapján a törekvő butuskák dobozába kerültem hosszú időre, sőt annál a tanárnőnél, aki a növénytant tanította nekünk a gimnázium első osztályában - mondhatnám végérvényesen. Ez utóbbin azt értem, hogy tanárként egykori iskolában kezdtem a pályát és kollégám lett a tanárnőm. Nem barátkozott meg velem, a szükséges köszönésnél többet nem beszélgetett velem. Ma sem értem az okát, de azt hiszem, tévesen hitte, hogy az ő első benyomásai a leendő tanítványokról - csalhatatlanok. Tévedését magának sem vallotta be.
A történet röviden annyi, hogy akkor, amikor bemutatkozó első biológia óránkon kijelentette:
- Úgy igyekezzetek, hogy nálam az első benyomás rólatok, - döntő az elkövetkező egész tanévre.
Nem vettük komolyan, pedig kellett volna. Az én bemutatkozó első felelésem a táblánál apró, de meghatározó tévedés volt.
- Rajzold fel a fák növesztő hengerét! - szólt az utasítás. Jól tanultam, érdekelt is a biológia már gyerekkoromtól fogva kedveltem a növényeket.
Magabiztosan láttam neki a táblánál a rajzolásnak, és ekkor eltévesztettem a helyes választ.
Középen van a kambiumgyökér, kívül a háncs, belül a fa rész- én sajnos, felcseréltem, - pechemre:
- Tűnj a helyedre! Olyan ügyetlen vagy, hogy rád nézni sem jó, - mondta Mária néni és ezzel elástam jövendőbeli jeles osztályzataimat mélyen. Soha nem kaptam írásbeli feletekre, házi feladatokra sem jelest, akkor sem, ha a kérdésekre a választ lexikonokból, szakkönyvekből másoltam ki. Nagyon bántott a helyzet, bizonyítani akartam, de a feladat esélytelennek bizonyult. Szerencsére a biológiát nem gyűlöltem meg emiatt. A következő tanévben állattant tanultunk - akkor még élt bennem némi neheztelés, bár más tanár tanította, hanyagoltam a rendszeres felkészülést. Néhány gyengébb osztályzatot is sikerült begyűjtenem.
Ekkor viszont úgynevezett kis-érettségin az évi tananyagból kellett év végén vizsgát tenni, tételeket húzva egy-egy témáról. A bizonyítványba kerülő jegyet ez határozta meg.
Volt huszonnégy tétel, - de én csak az első tízet tanultam meg, mert nehezteltem és dacból nem érdekelt, ha rosszabb jegyet kapok. A vizsga előtti éjszakán különös álmot láttam: megjelent előttem egy kisfiú - akiről kiderült álmomban persze,- hogy ő Jézuska /annak nevezte magát - megsimogatta a fejemet és azt mondta:
- Ne aggódj kislányom, a nyolcas tételt fogod húzni és minden rendben lesz!
Reggel élénken élt bennem az álom, és - bár nem nagyon hittem benne - megnéztem a tankönyvben a tétel anyagát. A téma a gyűrűs-férgek felépítése volt. Alaposan átolvastam, noha nem érdekelt - de ma is emlékszem rá még, noha nem lenne fontos - de döbbenetes volt az álom teljesülése.
Bementem az iskolába vizsgázni, már megkezdődött, néhányan már bent voltak a teremben. Sorrendben, érkezés szerint mentünk be. Mindenkit figyelmeztettem, hogy a nyolcas tételt ne merje kihúzni, mert az enyém. Kinevettek, de én sem vettem komolyan. Amikor sorra kerültem, hogy tételt húzzak, a tanárnő - aki osztályfőnököm is volt - aggódva kérdezte:
- Tudod? - féltett, mert a többi jegyem jeles volt.
- Természetesen, tudom! - feleltem, mert valóban a nyolcas tételt húztam és kiválóan elmondtam a legapróbb részletet is a gyűrűs-férgek testi felépítését. Ettől kezdve a biológia kedvenc tárgyammá vált és mi még érettségi vizsgát is tettünk belőle /ez 1955-ben volt/ - és kitűnőre érettségiztem.
Tanárként ezt az "első benyomás" meghatározó szerepét nem alkalmaztam, de azt sem állítanám, hogy nem vettem figyelembe - és azt tapasztaltam, hogy gyakran bevált - talán több érzékem volt hozzá, mert nem alkalmaztam ezt annyira mereven. Mondhatnék példát, de ez már másik történet lenne.
Tomor Gábor: Mű-hely
Üres.
Félig üres.
Félig telt.
Tele van.
Erről szól a mese:
voltál-e, vagy-e?
A kép címe: Sysyphus Újpesten járt; Tóth László festménye.
Bige Szabolcs: Egyéjszakás kaland
- Magányos vagy, Mukika? – ült le a Karandás melletti bárszékre a merészen kifestett szőke.
- Nem vagyok Mukika még neked sem!
- Akkor biztos Morciborci vagy.
- Inkább megmondom a nevem – kacagta el magát a férfi. – Rezső vagyok, Karandás Rezső.
- Viki vagyok – nyújtott kezet a lány. – És magányos. Nagyon magányos.
- Mit iszol magányosság ellen?
Rezső nem tartozott a bár törzsközönségéhez. Most egy bizarr ötlet vezette ebbe a lokálba – tegye próbára saját magát. Legénybúcsúnak szánta ezt a kalandot, meg a kisördög is piszkálta a csőrét. A cimborák élcelődtek vele, hogy öreglegénynek nem való a május. Egyik este a törzshelyén a szokott baráti társasággal múlatta az időt, mikor alighogy kihozták az első kört – krigli sört gyorsítóval -, egyikük halkan megszólalt: mecsboksz. Rezső felkapta a fejét, de mindenki az italával volt elfoglalva. Kisidő múlva egy másik szólalt meg kissé hangosabban: mecsboksz. Rezső most sem fedezte fel, ki szólott. Mikor harmadszor is elhangzott a szó, Rezső megkérdezte:
- Mi van?
- Mecsboksz … megbuksz!
- Hogy?
- Megbuksz az ágyban! – és kitört a röhögés, még a szomszéd asztalnál ülők is bekapcsolódtak.
Volt felesége rég kint él Svájcban, soha sem zaklatja. Az ő baráti köréből került kapcsolatba Lúciával, aki egy téli túrán veszítette el férjét. Lavina sodorta el két társával együtt, immár hat éve. Lúcia összeomlott a hírre, fél évig kezelték egy idegszanatóriumban. Túlélte, kilábalt a depresszióból, s most egyensúlyban van. Éppen készül férjhez menni Rezsőhöz. Gyermekei már jó ideje saját életüket élik, el is költöztek tőle. Bár jól megvolt egyedül, egyre többet gondolta, hogy a késői öregségét mégse lenne jó egyedül elviselni. Barátnője volt férje éppen megfelelt ennek a feladatnak. Minden alkalmat megragadott, hogy felhívja magára a figyelmet. Rezső pedig egyszer csak ezt vette észre, hogy szinte minden délelőtt vele kávézik a főtéri cukrászdában.
Vajon miként kerültem én ilyen szoros barátságba ezzel az özvegyasszonnyal? – morfondírozott Rezső minden kávézás után. Nem volt különösen ellenére ez a barátság, csak valahogy nem értette. Mindig úgy alakul, hogy ő kezdeményezi a délelőtti találkozást a cukrászdában, pedig utólag aztán rájön, hogy igazából nem is akarta. Délelőtti sétáját rótta a Főtér déli oldalán, nézegette a kirakatok előtt álldogáló nőket, lányokat. Egynek-egynek oda is köszönt. A templom és a cukrászda között óramű pontossággal feltűnt Lúcia, s miután illően köszöntötték egymást és néhány udvarias szót váltottak, Rezső önkéntelenül megszólalt:
- Egy feketére meghívhatom, kedv es Lúcia? – és már ott is ültek a kis, háromszögű asztal mellett.
Azalatt a félóra alatt, amit a kávézásra szántak jókat beszélgettek, és sok mindenben egyetértettek – szóval, talált a szó.
Hogy mikor és mi módon került szó a házasságról, már így utólag nehéz megmondani. De szóba került. Szóba került és mindkettejük egyetértésével találkozott…
A lakodalomra csak a szűk családi kőrt hívták meg. Ötven embert. Hogy ki minden volt ott így is! Karandás Rezső felét, ha ismerte. Saját rokonsága és közeli barátja nem tettek ki többet húsz embernél. Ott voltak a fiai, s azok feleségei, sógorai, húga férjével, leányával, unokatestvére családjával, gyerekkori barátja, munkatársa – részéről ennyi. Lúcia meghívottai közül senkit sem ismert. Bemutatkoztak neki rendre, de egyetlen arcot, nevet sem jegyzett meg.
Rezső fiai nem az országban éltek, s feleségeik is német, illetve olasz származásúak. Károly, a nagyobbik fia üzemmérnök az autógyárban. Az egyetemet Brassóban végezte, s itt a szászoktól megtanult németül. Intenzív nyelvtanfolyamokon igyekezett mélyíteni tudását, hisz már akkor a kivándorlás mellett tette le a garast. Megragadott minden alkalmat a németnyelv tanulására. Sikerült tanulmányi kiránduláson is részt vennie egy németországi iskolában. Az itt kötött ismeretségeknek később jó hasznát vette.
Összebarátkozott ottani fiukkal, lányokkal. Nem ment nehezen a barátkozás, hiszen Károly barátságos, „jó svádájú” fiatalember volt.
- Van nekem egy unokahúgom Nyugat-Berlinben – jegyezte meg Hans, egyik frissen szerzett barátja -, pont olyan nagy dumás, mint te. Összeismerkedhetnétek. Megadom a címét, írjál neki.
- Komoly?
- Tudom is én. Legfeljebb nem válaszol…
Csodák csodájára válaszolt.
„Annelize a nevem – írta -, óvónőképzőbe járok. Még egy évem van hátra. Evangélikus vallású vagyok”.
Károly is megírta, mit tanul, s mi az elképzelése a jövőről. A kollégiumi kíváncsiskodást elkerülendő a leveleket az otthoni címre kapta. Szülei nem szóltak miatta, s otthagyták mindig az íróasztalán. Mikor aztán ünnepekre, vagy vakációra hazament ott találta a leveleit, s a maga nyugalmában megválaszolta azokat rendre.
A lány első levele elgondolkoztatta, s arra jutott, hogy jó lenne, ha ő is evangélikusnak vallaná magát. Kezdett vasárnaponként templomba járni – az evangélikusba. Eleinte senkit sem ismert fel, de néhány hét után már meg tudta különböztetni az embereket, s megismerte a szertartásrendet, s egyéb a templomba járással kapcsolatos szokásokat. Felismerte a németiskola igazgatóját, néhány évfolyamtársa szüleit. Köszönt nekik, s ők fogadták.
Rezső tudomásul vette a fia érdeklődését a lutheranizmus felé. Tudomásul vette, s támogatta is bizonyos mértékig – megismertette Hans nevű régi barátjával, egyetemi évfolyamtársával.
- Az én Hans barátom főmérnök a traktorgyárban, ha megismerkedtek sok hasznos gyakorlati tanácsot tud majd adni neked az egyetem elmélet tételei mellé.
- Jó lesz…
- Emellett még amatőr történész és néprajzkutató. Sokat tud a brassói szászok történetéről és a híres Fekete templomról. Korodbeli gyermekei is vannak, akikkel akár össze is barátkozhatsz
Hasznos lett az ismeretség – közelebb került általuk a város németajkú lakosaihoz. Szinte-szinte be is fogadták.
- Barátom – szólt Hans -, látlak néha a templomunkban. Rendszeres templomlátogató vagy?
- Igen, minden vasárnapi istentiszteleten ott vagyok.
- Nálunk fizeted az egyházadót is?
- Hm… Még nem gondoltam rá, de rövidesen rendezem.
Több szó erről nem esett, de néhány nap múlva Károly elment a lelkészi hivatalba, hogy befizesse az évi egyházadót. A számla kiállításakor „Karl von Karandash” nevet mondott be. Aztán a számlát eltette a pénztárcája mélyébe.
Egyetemi tanulmányait ezek a barátkozások nem befolyásolták. Jó eredménnyel abszolválta az utolsó évet is, megvédve diploma dolgozatát mérnökként hagyta el az országos hírű intézetet. A munkába állásig, a kihelyezésig maradt egy szűk hónapja. Hasznosan akarta eltölteni, jól kihasználni.
Az „ONT” (országos turisztikai hivatal) éppen hirdetett egy tíznapos balatoni üdülést az utószezonban fél áron. Feliratkozott és jóváhagyták a jelentkezését.
Kósza hírek érkeztek a határon túlról keletnémetekről, akik nem akarnak hazamenni Honecker paradicsomába. Talán ez indította Károlyt arra, hogy táskájába betegye frissen szerzett diplomáját és a keresztlevelét, valamint Annelize néhány levelét és címét. Személyi igazolványát elvették, mikor az útlevelét a kezébe adták. Meg se lepődött, tudta, hogy ez egy hivatalos intézkedés, minek az ő szempontjából semmi jelentősége sincs.
Harmincan ültek az autóbuszban, s vámnál órákig időztek. Minden csomagot átvizsgáltak, s végül tovább engedték őket anélkül, hogy bármit is elkoboztak volna. Estére érkeztek a szállásukra. Reggel Károly szólt a szobatársának, ne keressék, mert nem tart velük.
- Figyelj, Janikám! Ugye Janinak hívnak? Elmegyek a rokonaimat megkeresni, mikor indultok haza, majd jelentkezem.
Egy híján tíz napja volt intézkedni. Az illegálisan Magyarországon tartózkodó keletnémetek közzé keveredett. Sőt sikerült a menekülttáborba is bejutnia. Nem ő volt az egyedüli, aki Romániából jött. Kapott egy ideiglenes igazolást „Karl von Karandash” néven és néhány márka zsebpénzt. Mikor megnyitották a határt, a többiekkel együtt ő is felszállt a buszra. Németországba érve további kalandok vártak rá – először is egy táborban helyezték el és megfigyelték, kikérdezték, mint a keleti blokkból érkező, tisztázatlan eredetű idegen személyt. Jól fogott az eltett számla, meg az Annelize levele, ezzel is bizonyíthatta a német kultúrához való tartozását.
Annelizét telefonon értesítette, hogy itt van a táborban, s ha lehet, látogassa meg. Két nap múlva meg is érkezett. Ezzel az ügyintézés felgyorsult, s a lány Károlyt magával vitte Berlinbe. Sok ismerőse volt a lánynak, s így sikerült rövid időn belül megszerezni a letelepedési engedélyt, s állást is kapott ugyan csak „ű-betüs” kapcsolatok, azaz „üsmerősök” révén, a Daimler cégnél. Egyelőre próbaidőre.
Lassan elrendeződött az élete – az autógyárban beletanult a mesterségbe, hasznára volt a Hans oktatásának, és feleségül vette, mint elvárható volt, Annelizét.
Most Rezső hátát lapogatva örvend a találkozásnak. Alig lépett be apja a terembe, Károly megához ölelve elsőként kívánt boldog házas éveket.
- Nekem is hagyjál belőle! – szólalt meg mellettük egy hang. Zoltán volt az a testvérek közül a kisebbik.
- Gyere, fiam, öleljelek meg! – fordult hozzá Rezső.
- Mutassam be a feleségemet – intett a közelben álló karcsú fiatal nő felé.
- Nevem Gina! – jelentette ki mosolyogva – Én nem attrice, én pittrice – tette hozzá kedvesen.
- Azt akarja mondani – magyarázkodott Zoltán -, hogy nem színésznő, mint a neve után gondolnák, hanem festőművész.
Elénk csevegés alakult ki, s egymás szájából kapkodva ki a szavakat elmondták, hogy a művészet hozta őket össze, mikor Zoltán, mint műépítész egy megbízatás miatt Rómában tartózkodott. A művészetről, s minden egyébről azonos, vagy legalább is hasonló elképzeléseik voltak. Mindkettejük művészete a látványról szólt. Zoltán épületeket tervezett, Gina képeket festett.
- Most is Rómában éltek? – érdeklődött Károly.
- Pillanatnyilag Svájcba szólított egy nagyobb megbízatás. Gina is ott van velem. Nem ez az állandó helyünk, mert sokat jövünk-megyünk.
- Mi kettő nomád – tette hozzá Gina.
Rövid idő alatt meghódította Gina a társaságot kedves hangjával és főleg azzal, hogy igyekezett magyarul beszélni.
- Azt akarja mondani a kedves – ismételte Zoltán kedvenc szólását - , hogy mindig máshol ütjük fel a sátorfánkat, majdnem szó szerint. Stúdióm és Gina műterme elfér egy utánfutóban, egy lakókocsiban, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen mindketten nagyrészt számítógépen dolgozunk. Persze a vázlatfüzet, meg a hagyományos rajzlapok ma is nagyon fontosak.
Zoltán és Gina számára a nomád élet, az állandó vándorlás egyik megbízatás helyszínéről a másikra nem okozott gondot, alaptermészetük, temperamentumuk révén vonzódtak ehhez az életformához. Megbízatások pedig jöttek egyre másra úgy Zoltán, mint Gina részére. Valahol mindig építkeztek, hol személyes használatra, hol intézmények, vállalatok részére. Gina pedig könyvkiadóknak dolgozott, mint illusztrátor. Legutóbb a Babalibri kiadótól kapott megbízatást gyermekkönyvek illusztrálására. Szép munka, amit szívesen végzett és igazi örömét lelte benne. Ha szóba került beszélgetés közben ez a munka, nem győzött áradozni róla.
Miután üdvözölték egymást és jól kiörvendeztek egymásnak, testületileg odavonultak az újasszonyhoz, Lúciához. Ginával pillanat alatt egymásra találtak. Pergő olasz csevegésbe kezdtek a férfiakat háttérbe szorítva. Igaz, ez nem egy szokatlan, ritka jelenség – mármint, hogy ha az asszonyok belemelegednek a beszédbe, a férfiak, bizony hátrébb szorulnak. Lúcia számára külön örömet jelentett most olaszul beszélni, hisz hosszú évek óta nem volt rá alkalma. Ifjú éveiben tíz évet töltött Rómában, mint a kereskedelmi kirendeltség egyik munkatársa. Akkor tanulta és szerette meg a nyelvet.
- Nekünk itt az asszonyok mellett nem terem babér – jegyezte meg Zoltán, és elvett két pezsgős poharat a tálcáról átnyújtva egyiket az apjának.
Rezső azonban nem nyúlt érte. Merev, megdöbbent arccal nézett egy arcot a Lúcia körüli csoportból.
- Mi az, szellemet látsz? – kérdezte Zoltán.
- Mi? Hogy? – tért magához a férfi. – Csak mintha egy ismerőst láttam volna, de úgy látszik tévedtem.
Az asszonyok közben vagy befejezték sürgős mondanivalóikat, vagy egyszerűen meglátták a tétován álldogáló férfiakat, és gyors bemutatkozásokkal előzték meg a fölösleges feszültséget.
- A kisfiam! – intett Lúcia a mellette álló daliás, katonás tartású fiatalember felé.
- Miklós! – dörmögte a „kisfiam”.
Alkatát, tartását nem hazudtolta meg hivatása. Miklós hivatásos katona volt, századosi rangban. Néhány nap szabadságot, eltávozást kapott erre a különleges alkalomra, mármint hogy részt vehessen édesanyja esküvőjén. Kamasz korától kőszült erre a pályára. Édesapja beleegyezett, hogy a katonai akadémiára iratkozzon. S el is végezte kitűnő eredménnyel. Első külföldi bevetésére készülődött, remélve egy soron kívüli előléptetést, mikor megtörtént édesapjával a tragédia. Nagyon letörte, akárcsak édesanyját. Bár kórházba nem került, de a kiküldetésre nem engedhették ki a felettesei. Így nem csak a kiküldetés, de az előléptetés is elmaradt. Több mint öt évet kellett várnia, hogy alkalmasnak találják hasonló megbízatásra. Ennek most jött el az ideje, napok múlva indul. Ha sikerrel teljesít, felvarrhatja a vállpántjára a nagy ezüst csillagot.
Most ott álldogált az ünneplők csoportjában. Csak félig volt jelen, a ráváró feladatok jártak a fejében, s alig érzékelte a körötte állók jelenlétét. Ez a bemutatkozás kissé kizökkentette a merengéséből és a mellette álló dekoratív hölgy felé fordult mondván, hogy a felesége.
- Viki vagyok! – hangzott a Rezső által rémülten felismert kijelentés.