Tóth Sarolta: Halottak napján visszanézek
Múltamon merengek,
hallgatom a csendet.
Ígéretes ifjúságom,
beteljesületlen álom.
Kiszáradt a remény fája,
eltört a kék madár szárnya.
Eső esik monotonon,
napok morzsáit morzsolom.
Gyászolom az irodalmat,
a gép nem ismer irgalmat.
Felbolydult az egész világ,
nem terem illatos virág.
Temetőben anyám sírja
koszorúval lesz borítva.
Tomor Gábor: Szabadulás
Ó, csábító, szép szavak,
ó, mézes ígéretek,
melldöngető bizonykodás…
Biz, ezt mind el kéne vetni!
Ám amibe belecsaltak,
nehéz attól szabadulni.
A kép címe: Fogd be a csapdád! Szigeti G. Csongor munkája
Bige Szabolcs: Matilda és a galeri
- Hogy vagy? Mi a helyzet veled? - érdeklődött édesanyja, mikor hétvégén találkoztak.
- Mi lenne? – válaszolt Matilda -. Jól vagyok. Tanítok a liciben. A líceumban.
- Szereted a munkádat? Szívesen csinálod?
- Hát persze. Emlékszel, már kicsi koromban is szerettem a szavakkal játszani. A szójátékokat, nehéz szavakat, mint „öt török, öt görög”, meg más ilyenek.
- Még meg is szóltad, ha valaki helytelenül beszélt – kacagta el magát Olga asszony. - Kati barátnőm mesélte el egyszer, hogy kioktattad, amennyiben nem mondjuk azt, hogy eszek, mert eszem, iszom, alszom a helyes. Közben dühös lépet vágtál, Kati meg úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.
- Igaz, szerettem a betűket, szavakat. Hamar megtanultam írni, olvasni.
- Elég magadnak való gyermek voltál.
Olga asszony ezzel azt akarta mondani, hogy szívesebben olvasott, mint hitványkodott a korabeliekkel. Iskola, leckeírás, olvasás, heti kétszer-háromszor sportkör és önvédelmi edzés – ebből állt a napja. Igaz benne volt az iskola kézilabda csapatában is; tehetségesnek tartották, különösen, mint védő játékost. Az önvédelmi gyakorlatokon elsajátított fogásokat eredményesen alkalmazta a pályán. Nem nagyon akadt olyan támadó játékos, legyen bár akármilyen fifikás, akit ne tudott volna szerelni. Rövidesen ő lett a legjobb a csapatban ezen a poszton, és bevették a megyei válogatottba.
Történt aztán valami, aminek igazán nem tudta magyarázatát adni maga Matilda sem. Egyik délután hazafelé menet, az utcán belebotlott egy csoport fiatalba. Szokásukhoz híven beszóltak neki, de ő nem sietett el szó nélkül, mint mások, hanem jól végigmustrálva őket visszaválaszolt.
- Hova sietsz, Szivi?
- Nem sietek, Blöki. Láthatod, ha van szemed.
- Ha! Jó vagy!
- Ti itt mit csináltok?
- Semmit.
- Az jó! Maradhatok én is?
Késő estig velük maradt, és tényleg nem csináltak semmit, csak lófráltak az utcán beszélgetve, röhögcsélve. Tetszett ez a másfajta élet, ez a felelőtlen lezserség. Másnap is megkereste őket, s azután minden nap, és velük töltötte minden szabadidejét. Ha otthon megkérdezték, merre járt, azt válaszolta, „a haverokkal lógtam”. Jó dumája miatt hamar befogadták, s az első találkozáskor elhangzott Szivi név rajtaragadt. Replikáit zajos tetszésnyilvánítás fogadta, amit a békés polgárok sokszor nehezményeztek. Ha nagyon hangosak voltak a házak elől elkergették őket a rendőrséggel fenyegetőzve. Néha az is megtörtént, hogy valóban kiszállt a rendőrség, és a leghangosabb, legizgágább bandatagot bekísérték, egyszer még Matildát is. Az apja kellett érte menjen. Persze kapott fejmosását, és ígéretet tett, hogy máskor elkerüli az ilyen helyzeteket.
A fiúk néha próbálkoztak nála, de éppen úgy leszerelte őket, mint az ellenfeleket a pályán. Megértették, hogy békén kell hagyniuk, de azért jól megvoltak – óraszám lófráltak a városban ide-oda, de végül is a Pionírház mögött levő sportpályán kötöttek ki. A kerítésen másztak át, s bent a padokon ülve folytatták tovább a semmittevést.
Az esti csendben messze elhallatszott a hangjuk, s ez rájuk hozta a rend őreit. Jött a közeg – párosan -, de a rácsos kaput zárva találták, hiába rázták a kilincset, az ajtó zárva maradt. A banda ezen idő alatt csöndben meghúzta magát az árnyékban, meg se pisszent egyikük sem.
- Halló, van itt valaki? – kiáltott be az egyik rendőr.
Semmi válasz. A társa is kezdett kiabálni még hangosabban. Erre sem jött válasz. Kórusban is szólongatták a gyanított galerit. Az eredmény az lett, hogy néhány lakó a közelből kikérte magának a csendháborítást. Mit volt, mit tenni a rend őrei visszavonulót fújtak…
Bár a bandának nem volt vezetője, de Vili, akit az első nap Tilda Blökinek aposztrofált, olyan hangadóféle szerepet játszott harsány hangja, s erőszakos természete miatt. Idősebb is volt néhány évvel a többieknél. A legtöbb leány kedvelte, és ott keringtek körülötte, ő pedig büszkén feszített. Csak Szivi, azaz Matilda nem állt be a csodálói táborába. Vele nem sikerült összebarátkoznia. Többszöri közeledési próbálkozásait sem koronázta siker.
Matilda igyekezett a bandatagokhoz hasonlítani, legalább külsőleg, s ezért szakadt farmerbe, bőrdzsekibe öltözött, füleibe tíz centis klipszet akasztott, s haját rövidre vágatta. A fodrásznő, aki a haját levágta nem akarta punkosra alakítani és feltűnőre festeni.
- Semmi pénzért nem teszem tönkre a fejedet. Értsd meg!
- Kérlek, kérlek, kérlek!
- Szó sem lehet róla, de van itt néhány paróka, egy amatőr társulat részére rendeltem. Válogass benne, háta találsz olyan, ami tetszik. Vannak köztük egész meredekek is.
- Hűha, ez tetszik! – lelkendezett, mikor rátaláltak egy fűzöld parókára.
Üdvrivalgással fogadta a galeri, mikor este megjelent az új frizurájával, fején homlokpánttal.
- Vissza az agyarakkal!- kiáltotta, mikor páran át akarták ölelni.
- Szivi, a vasszűz – szóltak fitymálódva.
- Annál több! Fegyverem is van a tolakodók ellen. Egy kalaptű. Igazi veszedelmes női fegyver.
- Nocsak!
- Csak tartsd magad távol tőlem!
Vili, akit az első nap Blökinek becézett, grimaszokat vágott, s vonogatta a vállát. A többiek meg röhögték. Hirtelen odaugrott a lányhoz, átkarolta és meg akarta csókolni. Nem lett azonban a kísérletből semmi, mert váratlanul felvisított:
- Megszúrt! – üvöltötte.
- Ne rinyálj! Megmondtam, hogy tartsd magad távol tőlem!
- Nézd már, véres a feneke! – rémüldözött az egyik lány.
- Mi? Hol? – kapkodta a fejét Vili, s nyúlt, ahol a szúrás érte. Véres lett a keze, s ahogy döbbenten nézte a kezét, kisápadt, s összecsuklott, mint a colstok. Fellocsolták, de mivel víz nem volt a közelben, egy üveg Bem-Bem üdítőt öntöttek rá. Csupa ragacsos lett, de magához tért. Ketten a lányok közül hazakísérték, a többi felszívódott.
Viliéknél, otthon lett nagy kalamajka – a fiút orvoshoz vitték.
- Ez, kérem szépen, súlyos testi sértés. Ha feljelentést akarnak tenni, megírom a látleletet.
Megtették a feljelentést. Nyomozás is indult ismeretlen tettes ellen. A tanúvallomásokkal nem mentek sokra, mert csak annyit tudtak kideríteni, hogy Szivinek szólították a bandatagok, és zöld hajat viselt. Sehol nem akadtak a nyomára.
A banda felbomlott, ami nem ment nehezen, mert nem kötődtek erősebb szállal egymáshoz, s ahogy rendőrség érdeklődni kezdett irántuk, kerülték egymást, s a városnak azt a réstét, ahol azelőtt grasszáltak. Matilda sem óhajtott velük újra találkozni, s s mivel tettesként keresték, messze kerülte még a környékét is régi helyeiknek. Vilit is távol tartotta megtépázott önbizalma az utcától.
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 4.
Nem sok víz folyt le a Tiszán, és eljött Janika halálának éve. Már decemberben jártak, és Janika makk egészségesen dolgozott egy tanyán. Karácsony napján hazaengedte a gazda. Mielőtt ment vissza, még fejet is mosott, mert ott a tisztálkodás nehezebben ment. Nem száradt meg a haja. Vera néni egyre hajtogatta.
- T? gyer?k, ott van apád subarája, t?dd a fejedre, mer m?gfázó.
- Hunnan fáznék m?g? Egísz szép idő van.
Janika mire kiért a tanyára, már fájt a feje.
Pár nap múlva agyhártyagyulladással hozta haza kocsival a gazda. Rajta sem lehetett segíteni.
A jóslat most is beteljesedett.
Alig tért magához egy kicsit Vera néni, temetés a temetést követte.
Péterke nyáron a Krivaja patakban fürdött a barátaival, lefeküdt a földre, elaludt. Amikor felébredt, alig tudott haza vánszorogni, Úgy vitte a feje, légszomja volt. Amint beért a házba, rögtön lefeküdt az ágyra.
Vera anyunak eszébe jutott. Ez az az év! Jaj! Neeeeee!
Jaj, n???! N??????! Sikoltott a lelke.
- Kisfiam, l?gyé erős! Rögtön jön az orvos, és kapsz orvosságot. Vigyázok rád, drága gyer?k?m. Imádkozott. Vette a rózsafűzért, és áhítattal mondta az imát, de nem segített sem orvosság, sem az anyai könyörgés.
Péterkének elégett a gyertyája. Mennie kellett.
Ismét átélni a fájdalom mellett a szokásos virrasztást, sirató asszonyokat, kalácssüttetést, pap, gyászmenet, halotti tor.
Vera néni, amikor a még élő gyerekeivel maradt, maga elé nézve kérdezte, vagy inkább felajánlotta.
- Uram, ugy? b?fejezted? Nem jól látta a lányom. Most má csak ?gy fiam maratt. N? v?dd el tülem! Vigyé ?ng?m hel?tte!
Béla szép, deli legénnyé cseperedett. Nem csak ő, mindegyik Süli fiú és lány a falu szépe volt.
Elérkezett a nősülés ideje. Eljegyzett egy kedves, bájos lányt, amikor kitört a második világháború. Bélát is besorozták katonának, akinek el kellett menni a frontra.
Felszereléssel, katona zubbonyba öltözve átölelte az anyját, és a fülébe súgta.
- Amíg Veronka él, és él, tudom, hogy élni fog, addig nyugodtan halok meg. Az első golyó engem talál szíven. Fogadd el anyám. Ez a sorsunk. A menyasszonyomnak ne szólj egy szót sem.
Eljött Bélának is az ideje. Elesett a háborúban Kalocsa környékén.
Vera néni soha többé nem vetette le még odahaza sem a fekete kendőt. Minden vasárnap rendszeresen ment a templomba, és imádkozott a szerettei lelki üdvösségéért.
Ő lett az én nagymamám.
Tomor Gábor: „Nyelvi” bolondságok
Mottó: Túl sok szóvivő kezdi azzal a mondandóját, hogy nem tud semmit hozzáfűzni a dologhoz… aztán egy óra alatt ezt be is bizonyítja. (William Phelps)
Előkelőék
Ittas hölgy hevert az úttesten – olvastam egy tudósításban.
Nyilván épp ennyire természetes, ha vágóeszközzel vagy más alkalmatos szerszámmal urak intézik el egymás közti vitás ügyeiket.
Tömören I.
Jegyesség: előzetes önmegtartóztatás. Házasság: jogerős szabadságvesztés.
Két tételben, párkapcsolat – agglegény-szemmel.
Rémes rímes
Hiába védekezett bevált humorával az autós.
Rímesen szólva: nem használt az önirónia, a rendőrnek büntetést kellett kirónia.
Tisztánlátás
– Hogy vagytok a férjeddel?
– Beszélő viszonyban… Elbeszélünk egymás mellett.
Tömören II.
Egyszerűek vagy összetettek, előkelőt vagy mást mutatót, ilyenek vagy olyanok – szavaink az életből.
Redőnyös: árnyékolástechnikus. Közszolgálati nő: örömárus. Nemi szélhámos: spermahajder. Cseléd: háztartási tisztviselő.
Kampány
A mindent elborító propagandáról mondja az ellenzéki szóvivő: az ellenfél „fullba tolja a kretént”.
Ezúttal ugyan elsősorban nem a módszerrel kárhoztatott tartalom miatt borzongok (bár ez is hat), hanem a beszélő kifejezése ragad meg. Ami lám, létező nyelvi valóság, újmódi „nyelvjárás”!
Az ember sírva nevet e jelzést hallván.
Közbiztonság
Általános tapasztalat: ha megszigorítják az ellenőrzést az utakon, mindig van fogás.
A szomszédék Julikája büszkén újságolja: őt napjában ötször is kontrollálják.
Illusztráció: az internetről
Nyakó Attila: Minden, Napom
Miért szállsz így alá, ma is, mondd, oly korán?
Vérarany csóknyomok alkonyunk homlokán.
Csodás tűz-virágod csordult egy villámból,
csapodár gyöngyházfény, csipetnyi csillámpor
maradt csak utánad, s csalódott szentimen-
tális embertömeg, akikben még, igen,
nagyon is él a vágy, hogy e csöpp földi lét
kevesebb árnyat szül, s jóval több létigét…
Tóth Sarolta: Halottak ünnepén
A halottak nem álmodnak,
álmunkban velünk mégis találkoznak.
Szellemalakban élnek, nem beszélnek,
túlvilági életükről nem mesélnek,
hasztalan lenne kérdezni őket.
Szeanszokon médumnak megjelenők,
családtagoknak üzenők, létezők?
Halottak Napján a temetőkben
szellemük száll a levegőben.
Mi, látogatók, beszélünk hozzájuk,
virágot viszünk, mécsest gyújtunk,
üdvösségükért imát mondunk.
Hisszük, hogy halálunk után
az utolsó ítélet napján
találkozunk, így - búcsúzunk.
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 3.
A Halál, Etelka jóslatához tartotta magát.
Elsőnek Jánosért állított be a kaszás. A vasúton dolgozott, mint fizikai munkás. Reggel mielőtt elmenet, még visszalépett, és felesége szemébe nézve bajszán pödört egyet, és magához vonta asszonyát, megveregette a fenekét, és huncut mosollyal mondta: „Ma estére meleg vacsora után gyorsan megveted az ágyat. Hallod, hékám?
- M?nny?n má kee, - és mosoly jelent meg az arcán.
Délután négy óra tájt egy kocsi állt meg a ház előtt. Hallatszott a kocsis hangja.
- Hóha, hó. Nyugodj mán!
Vera néni hallotta a kocsist, rajta kívül még több férfihangot is. Kiment az utcára. Volt mit látnia.
- Uram Isten! Mi történt? Gyere János, hívok rögtön orvost.
A férfiak levették kalapjukat, és némán álltak a kocsinál.
- Fogadja őszinte részvétünket. Nem szenvedett. Pillanat alatt összeesett, és meghalt.
Bevitték a szobába, lefektették a földre, és elmentek.
Ismét együtt volt a család, gyászba borulva.
Vera néni megfogta párja kezét, patakzottak a könnyei, és felsírt.
- Miért? Etelka, miért? Hittem is meg nem is neked, de az első beteljesedett. Apáddal találkozol, de a testvéreid, ne vidd el!
- Margit és Veronika, a legidősebbek, rossz hír hallatára hazarohantak, átölelték anyjuk vállát. Próbálták csitítani.
- Annya, n? vádolja Et?lkát! Az ő sorsukat csak kiolvasta a könyvbű. Nem ő írta.
- Mi l?sz velünk, apátok nékű? Mié hagyott itt ?ng?m?
- Nagyok vagyunk, keresünk, majd mind?nki ad haza a pízt, n? féjj?n. Nem hagyjuk magára.
Vigasztalhatatlan asszonyt, aki úgy érezte, rá szakadt az ég is, tartani kellett, hogy el tudja kísérni a sírig az urát.
Temetés, szertartás, halotti tor, mindenki elment, a családtagok, és a gyerekek is mentek a maguk dolgára.
Úgy érezte üres maradt a ház, pedig a legfiatalabb lánya még vele volt, mert csak a faluban vállalt alkalmi munkát. Amikor elment hazulról Giza. a legfiatalabb, Vera néni ahova csak nézett, mindenhol a párját látta. Télen azon a helyen ült, melengette a hátát, a priccsen pihent, az asztalfőn evett. Amíg kicsik voltak a gyerekek, most is hallotta, ahogy mondja.
- Hékám, gyerünk a pallásra!”
Olyankor hagyott csapot, papot, és ment utána, mert a suba várta őket.
Riba Ildikó: Arcél
Időtlen percben
dallam ritmusa lüktet:
nyár heve perzsel.
Csoda talál rám:
ág-rajzolta arcélből
bíbor mosoly vár.
Tóth Sarolta: Mit jelentett ?
Forr a dalom:
nem kell nekünk forradalom.
tüntetéseket szervezünk,
reménykedünk.
Felbolydult az egész világ,
itt a modern népvándorlás.
nincs befogadás.
Politikus szónoklatok,
ígéretek, jobb holnapok..
én koplalok.
Esik eső karikára,
nem megyünk a találkára.
minek ez?
Forr a dalom:
Mégis kéne forradalom?
Vér és halál az utcákon,
változtatás?
Örök álom, megpróbáltam,
elindultunk rossz irányban.
Optimizmus! Ez mit jelent?
feledd el a múltat, jelent,
feledd el a forradalmat,
ne nyavalyogj!
Szolgáld hűen a hatalmat,
csókolj, elnyered jutalmad.
ha nem, szedd a talpad!
Tomor Gábor: Gyermekesély
Emlékszünk? Volt egykor egy Ratkó-korszak, melyben a nőknek túl sok választási lehetősége nem adódott. Már ami a gyermekvállalást illeti. A jelszó úgy hangzott akkor: szülni asszonynak kötelesség, lánynak pedig dicsőség.
Aztán változott a világ. Kézzelfoghatóbb módon ösztönözték az ifjú párokat: lakáshoz jutással, anyagi kedvezménnyel, gyessel-gyeddel. Sok szülő boldogan vette igénybe az utóbbiakat, hogy egy ideig sokat lehet együtt kicsinyével, gyermekeivel. Aki pedig a munkahelyi karriert tette előbbre, az is megoldhatta a gyermek elhelyezését.
Ugrás az időben: megint csak változott – úgy pontosabb: fordult – a világ. Szabadabb, ám egyúttal keményebb is lett az élet. Szűk réteget kivéve, az egész országnak lett – áldozatvállalására számítva – nehezebb. Ezen belül a gyermekes családok nagyobb lemondásra kényszerültek, a különféle (megszorító-stabilizáló) intézkedések rájuk fokozott terhet róttak.
A jelenben pedig láthatjuk, csak nem jött még el a felhőtlen boldogság korszaka. Pedig, ha valamit, a család-, gyermekközpontúságot a politika is hangsúlyozza, adókedvezménnyel, illetve más formában segíteni kívánja. Mégis: vészesen fogy a magyar, kevesebb a születések, mint az életből távozók száma. Olyannyira drága lett talán az élet, hogy ez elnyomná a szülési kedvet? Vagy a jövőt éreznék bizonytalannak? Mert mi másra utal, ha életerős fiatal nők visszakérdeznek: „Miért, te ma vállalnál három gyereket?”
Nem könnyű válaszolni, még ha azt gondoljuk is, hogy általában nem számítgatás nyomán bővül a család, hanem talán jellemző beállítódás alapján: „Ha megházasodom (vagy akár anélkül is) én ennyi vagy annyi gyereket (esetleg egyet se) szeretnék.” Az anyagi körülmények (egyéb sajátosságok mellett) természetesen befolyásolják az eredeti elképzeléseket. Azt azért némileg kétlem, hogy a párok túl hosszan időznének a pénzforrások latolgatásánál.
Nem az időpontok ütemezésére gondolok, ezt természetesnek tartom. Hanem a kérdésfelvetést magát vélem lelket tartósan (örökre?) terhelő ténynek, ha azon töpreng a házaspár: „Legyen vagy ne legyen (újabb) gyermekünk, ki tudja, bírná-e a pénztárcánk?”
Képzeljük csak el a szülőt, amint évekkel később mondja utódjának (ha mondaná egyáltalán): „Bizony, gyermekem, megfontolás tárgya voltál!”
A kép Szilágyi Lenke munkája
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 2.
Sándor lehajtotta a fejét, köszönt illedelmesen és elment.
Nem sok nap telt el Sándor látogatásától, amikor a már nagyobb cselédlányokat, és fiúkat hazarendelte az anyjuk, mert tudta, tüdőbeteg lányának órák sincsenek már hátra.
Megérkezvén előbb a lányok, majd a fiúk is, közösen körülállták a betegágyat. Csend uralkodott, mindenki igyekezett erősnek látszani, de valami a vérkeringésükben nehéz terhet cipelt, és a mellkasukba raktározta.
Anyuka, törölgette a halálverejtéket lánya arcáról, és a már kiszáradt szeméből nem csorogtak könnyek, de a keze remegett.
Ekkor megszólalt Etelka.
- Annya, adja ide a fejem alú a kispárnát.
Kérésének eleget téve, Etelka összeszedte összes erejét, csont, bőr volt a teste, arca nem ragyogott, ajka nem mosolygott, de úgy fogta kezében a párnát, mintha könyv lenne. Jobbról balra „hajtogatta”, mint amikor a könyvet lapozza az ember, egyszer csak megállt a keze, a párnát fekvő helyzetbe tette, kissé felemelve, majd halkan, majdnem suttogva közölte a családtagok közül ki melyik évben fog meghalni.
Megdermedt a levegő a szobában, hiába sütött be az ablakon hét ágra a Nap. Egymásra néztek a testvérek. Nem akartak hinni a fülüknek. Anyuka csak nézett a lányára, és amikor felocsúdott, első kérdése az volt.
- Apádnak mé attá ilyen keveset lányom ?
- Annya, így van m?gírva.
Épp a következő kérdés lebegett már a levegőben, amikor Etelka egyet sóhajtott, és kilehelte lelkét.
Még álltak ott szótlanul, majd a lányok, akikre azt jósolta a húguk, hogy sokáig élnek, elkezdtek sírni, és a magukba rogyott testvérekkel sírásuk betöltötte az egész házat.
János, az apa, érezte, odahaza baj van, és a vasútról megindult hazafelé, mondván társainak, majd jövök, amikor jövök.
A sirató asszonyok már ott sírtak, jajgattak és imádkoztak, mire hazaért. Átölelte feleségét, nem szólt egy szót sem, csak kipottyantak a könnyei, és végiggördültek cserzett arcán.
Falusi temetése vagy lakodalma volt-e Etelkának?
Felöltöztették menyasszonynak. A fiúja vitte a Szent Mihály lova után a keresztre erősített fehér menyasszonyi csokrot. Rengetegen kísérték utolsó útjára Etelkát. Ki együtt érzett a családdal, kit a kíváncsiság hajtott, de a legtöbben őszinte részvétet éreztek irántuk. Indulás előtt a frissen sütött buktával és pálinkával kínálták azokat, akik részvétet jöttek kívánni. A szobában nem fértek el még a közeli rokonok sem, mert abban az időben, mindenkinek legkevesebb hat, hét családja volt. Az udvarból indult a gyászmenet.
A szertartás és temetés után, a vidékieknek halotti tort készítettek. Halkan beszélgettek vacsora közben, majd a távol lakók felültek a kocsira, és elindultak a tanyára.
Nyakó Attila: Téli álom
Egész nap aludtam, felkeltem, este lett,
gyolcsfehér burokban csodáltam testedet,
fényfüzér imbolygott álmaim ablakán,
éteri hang üzent, most hagyjam abba tán’
s míg kint a hópelyhek járták a táncukat,
életre keltek a párnák, s az ágyhuzat,
tanúi voltak ők tűzforró csókoknak,
közben a parkettán olvadt a csónaklakk…
Kapolyi György: Máriusz a szöcske
Máriusz törpe volt. Gyereknek fel sem tűnt igazán, bár karjai és lábai valahogy nem úgy álltak, mint a többi gyereknek. Élénk volt, mozgékony és jó kedélyű. Ahogy egyre idősebb lett, úgy vált nyilvánvalóvá törpesége. Nem rázta meg a felismerés, csak úgy nem értette az egészet, ahogy van. Mint mondta, dühítő, hogy mindig beleverem az orromat mások seggébe. Lassan kolompot kell, hordjak a nyakamba, nehogy rám lépjenek - méltatlankodott félig tréfásan, de hangjából kiérződött a fájdalom. A „Szöcske” becenevet a többiektől kapta, mert fura és nehézkes járása, eleve kizárt mindent, ami ugrással kapcsolatba hozható.
Eleinte nagyon bántotta a név, aztán megszokta. Jó természete révén, mindenki szerette. Szülei igyekeztek mindent elkövetni, hogy megkíméljék termete miatt állandóan fenyegető atrocitásoktól. Ez vagy sikerült, vagy nem. Máriusz elérte a kamaszkort, és az érkező szerelmet már szülei sem tudták kivédeni. Az első gúnyos visszautasítás földhöz vágta. Tudta ő, hogy törpe, de őszinte érzéseit ez a tudat nem volt képes elnyomni. A lányok vihorásztak rajta, ugratták, és kíméletlenül szórakoztak a lángoló érzelmei között hánykolódó kis emberrel. Máriusz bezárkózott, kívülállóként kezdte figyelni az embereket. Ösztönösen mag aköré építette saját világát, ahova nem engedett be senkit. Belátta, magyarázkodásnak, holmi ideológiáknak semmi foganatja, mert méretei akkor sem lesznek nagyobbak, és a problémát termete okozza. Megpróbált nem törődni vele, de hogy lehet egy magas társadalomban ezzel nem törődni? Egy púp esetében, mondhatjuk- lendületes, merész ívű hátgerince van az illetőnek, vagy erősebb lordózissal bír, blikkfangos vonalvezetésű a háta, mondhatunk bármit, fogalmazhatunk, ahogy akarunk, az attól még púpos marad. Hát így volt az ő törpeségével is. Képes volt a tényeket annyira tudomásul venni, hogy dühbe gurult mikor egyesek tapintatból kis embernek titulálták. Én, nem vagyok kis ember, én egy törpe vagyok-jegyezte meg ilyenkor éles, ellentmondást nem tűrő kappan hangján. Bölcsen átalakította gondolkodását. Én mindig a másokhoz hasonlítottam magam, holott nekem magamhoz kell hasonlítanom. Meg kell figyelnem, mik azok, amiket én tudok, és ők nem- mondta a „Szöcske.” Ha mindenki magas, abban nincs ráció, mert rengeteg van belőlük Csak az lehet érdekes, amiből kevés van. Ezért én lehetek az, velük ellentétben- szólt, fokozatosan visszanyerve lelki egyensúlyát. Egy csésze például nem nagy, legfeljebb számukra kicsi. Rossz lehet szegényeknek, egy életen át kicsi csészéből teázni. Számtalan apróságot megideologizált, kezdett természetes módon látni, és értékelni. Már ritkán jutott eszébe, hogy ő egy törpe, és akkor sem ejtette kétségbe, inkább mosolygott rajta. Arról van szó, hogy ugyanabban és ugyanakkor élek, mint a többi, csak más perspektívából látom ugyanazt. A helyes nézőmagasság, meg relatív- mondta, egy ló nézésekor én is csak egy lovat látok. Nincs mit misztifikálni. Az évek múlásával, szinte már élvezte is törpeségét. Mindig akadt valaki, aki felrakta a villamos lépcsőin, és le is emelte. Az üzletekben előreengedték, nézd milyen aranyos és ügyes ez a kis fickó- hallotta a háta mögött állók megjegyzéseit. Ellenségei nem voltak, senkinek nem jutott eszébe, egy törpével rivalizálni. Állam az államban érezte magát. Tulajdonképpen hálát adhatok a sorsnak, hogy így sikerültem-mondta, tőlem nem vár senki semmit. Mikor behívtak katonának, nagy derültséget okoztam megjelenésemmel, még azért sem szóltak, hogy elkéstem.
Rám néztek, és kedvesen mondták- távozhatom. Sosem felejtem el a többi behívottak irigykedő pillantásait…
Szinte élvezem a nagybetűs életet. Minden élet lehet nagybetűs, tőled függ, mekkora betükre írod-dúdolta a „Szöcske”, derűs lélekkel mászva fel a gőzfürdő három lépcsőjén.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Sznob szobor - Groteszkek
Zenét hallgat süket füllel
hasztalan,
festményekben gyönyörködik
de vakon.
Láthat, hallhat - érzéketlen,
ő csak sznob...
szépérzéket nem árulnak
még sehol.
Kedves Hölgyem! nincsen nekem
tölcsérem,
üres fejét, hogy ésszel én
megtöltsem.
Feje kopasz, parókát hord,
foga nincs.
Szemüvege aranyból van
drága kincs.
Öltözéke különleges
anyagból,
Az egész egy modern szobor
agyagból.
Kép: Jeff Koons és műalkotása
Tomor Gábor: Remény
Szűk kiutad keresed,
vajon miként szabadulhatsz?
Ki gondolná, mivé tesz
a nyűggé váló kapcsolat;
hiú reményed – unt társad
lebeszéli magát rólad.
A kép Borsos Margó festménye
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 1.
Júliusi forró napok borították be a kis falut, ahol, ha egy kocsis kissé gyorsabban ösztökélték a lovakat, patáik nyomán porfelhő borította be az utcát. Zsalugáteros ablakok pislogva hunytak szemet, az emberek csapkodtak kezükkel, mintha legyet kergetnének, csakhogy a poratkákat elkergessék.
Vert falú házak, alacsonyak, gerendásak húzódtak az utcákon katonás sorrendben. A legtöbb helyen a házakat nádtető védett az időjárás ellen.
A szobákban nincs se padló, se szőnyeg, csak az anyaföld, ami télen, nyáron hideget áraszt magából.
Egy ilyen házban lakik a nagycsaládos Süli János a feleségével és a gyerekeivel.
Itt mindenkinek dolgozni kell, aki csak mozogni bír, ez volt a jelmondat. A kilenc és tíz éves kislányok már más keze lába voltak. A kocsmában hordták fel a bort a pincéből, a fiúk idősebbek lévén, tanyán szolgáltak, istállóban aludtak. Vera néni dolga a főzésben, takarításban, a két hold földecskéjük rendezésében, a jószág etetésében, a gyerekekre való mosásban, a hatalmas kert rendezésében ismétlődött nap, mint nap, na meg férjének kedvében kellett járnia, bármilyen fáradt is volt.
Telt, múlt az idő, a faluban semmi sem változott, csak a Süli házba költözött a bánat, és ott is ragadt.
A legfiatalabb, Etelka, aki tizenhat éves volt, elkezdett mind sűrűbben köhögni, fulladozni, amikor egy alkalommal véres lett a szája elé tartott keze.
Orvost hívtak, de tudták, mentség nem lesz.
Etelka mind kevesebbet evett, annál többet köhögött, éjszaka izzadt, és hiába takarta be az anyja, akit annyának nevezett, hol fázott, hol vacogott, hol pokoli melegség öntötte el, de szemei olyan furcsán csillogtak.
Ágynak esett.
A faluban gyorsan terjed a hír. Jöttek látogatóba a szomszédok, akik, odamentek az ágyhoz, de nem hajoltak a betegen pihegő lány fölé, mert tudták, a tüdőbajt könnyen el lehet kapni. Amikor Vera néni kikísérte a vendégeket, azok szomorúan mondták, majd mindegyik ugyanazokat a mondatokat:
- Nyugodj m?g V?ra, ez?n nem l?het segíteni. Tudod, az öcsém fia is így távozott közülünk, az Isten nyugosztalja.
Ismerősre hivatkoztak, vigasztaló szónak szánva. Nem Vera asszony az egyetlen, akit ver a Sors keze.
Vigasz nem nyújt másnak a fájdalma, az ő szíve majd megszakadt. Tudta, eggyel kevesebben lesznek a családban, és ez fájt, és mind inkább fájt. Nem mosolygott, nem ment ki az utcára este tanyázni, csak nézte, hogy hervad el gyönyörű lánya, akin minden fiúnak megakadt a szeme, de Etelka csak Sándorral sétált a templomból hazafelé, kicsit a szülők előtt. Sándor mind ritkábban jött, és egy napon, Vera néni félrehívta.
- Fiam, n? gyere többet! Nagyon beteg a lány, és nem szeretném, ha t? is ebbe a betegsígbe esné.
Nyakó Attila: Nem egzakt két versszak
Fogtam egy létrát és felmásztam a szekrény
tetejére. S amint heverésztem nyeglén,
pár szikkadt molylepke testén, ott sejlett fel,
mint Pasteur fejében anno az erjedt tej,
hogy nem jól van ez így. Szokatlan környezet.
Néztem Máriát, de ő is csak könnyezett.
Egybefolyt tér, idő, boldogság és bánat,
majd holnap kimosom a mackógatyámat…
Farda József: Péntek esti blues
Reggel egy dallamfoszlány fészkelte be magát a fülébe: „ma blues a kedvem, de senki sem hangolt rá”. Nem hagyta békén, egész nap újra és újra előbújt és rávette, hogy beledúdolja a péntekbe.
Újra itt volt egy hétvége és most sem tudott mit kezdeni magával. Megnézte a moziműsort, de nem talált magának valót. Egyébként is egyre ritkábban járt moziba, mert úgy érezte oda van a filmnézés meghittsége. Ezek a mai multiplex filmszínházak a dübörgő hangtechnikájukkal, a colázós, pattogatott kukoricás, bekiabálós közönségükkel már nem az ő világa volt.
Otthon lődörgött egy ideig, bekapcsolta a világító dobozt, de nem sokáig volt türelme hozzá. Egy kicsit olvasott, de most fárasztották a szemét a betűk egymásutánisága.
Úgy döntött, hogy kihasználja a vénasszonyok nyarának utolsó csábítását és sétál egy nagyot. Ahogy kilépett az utcára, teleszívta magát az ősz illatával. Elbűvölte, ahogy ez az évszak a színpaletta összes színével megfesti a világot. Mint minden őszi sétájánál, most is a ligetnél kötött ki. Imádott itt az évszázados platánfák társaságában. Elhagyta a kijelölt utat, térdig gázolt az avarban. Felszabadult volt, gyermeki, és egy pillanatra boldog. Szerette az óriás fák hosszú árnyékát, amikor átlépett rajtuk, egy kicsit elfelejtette, hogy ebben a világban él.
Lassan beesteledett, már a külváros sikátoros utcáit rótta. A lábai már tudták hová viszik, de ő még nem. Egyre közeledő lágy, andalító zene zökkentette vissza a gondolataiból. Ott állt a régi, kedvenc blues-kocsmája előtt. Belépett az ajtón és elindult lefelé, a szűk, kacskaringós félhomályos lejáraton. A mélyből egy szívbemarkoló blues-ballada húzta magával.
Halk zsibongás fogadta a dohányfüstös, boltozatos helyiségben. Odament a pulthoz, kért egy literes sört és egy kis rágicsát. Örömmel vette észre, hogy a kedvenc helye a legtávolabbi zugban szabad. Lehuppant a székre, hátát a falnak vetette és átadta magát a bluesnak. Szeretett itt ülni, innen be lehetett látni az egész teret. Ahogy körülnézett, úgy érezte, hogy itt megállt az idő. Ugyanazok a fehér falak, rajta régen volt blues-zenészek szénrajzaival, ugyanazok a kényelmetlen, támla nélküli, láblógatós bárszékek, előttük hosszú, keskeny asztalokkal, ugyanazok a gyűrött arcú emberek.
Az aranysárga nedű megnyitotta az emlékezetét. Egy ismerőse csalta le ide először és azonnal magával ragadta a hely varázsa. Zenei mindenevő volt, de a bluest igazán itt engedte közel magához. Ennek az egyszerű, de mégis különleges zenének belül, nagyon mélyen vannak a gyökerei. Nehéz ráérezni, de ha egyszer elkap, soha többé nem enged el.
Akkoriban milyen sokszor lejárt ide. Volt itt agyonzsúfolt péntek esti élőkoncerten. Ilyenkor időben kellett érkezni, mert a későn jövők már kiszorultak. A szokásosnál sokkal több ember szorongott egymáshoz préselődve, söröskorsóval a kezében, de nem számított, mert egy közös cél, a blues szeretete hozta őket össze. Az empátiával rendelkezők kézről kézre adva a korsókat kint a járdán ülőknek is juttattak a keserű nedűből. Még itt az utcán is érezhető volt a blues-hangulat.
Gyakran lejött a barátaival is egy kis délutáni dumapartira, kibeszélni a nőügyeket, vagy az éppen aktuális sporteseményeket. Ilyenkor csak háttérzeneként szólt a blues.
Eszébe jutott, hogy egy hétköznap délelőtt ide beszélt meg találkozót rég nem látott felnőtt fiával. Hamarább érkezett, leült és átengedte magát a diszkréten, háttérből szóló blues hatásának. Amikor fia megérkezett, a pultos ismerősként üdvözölte. Kiderült, hogy tőle teljesen függetlenül talált rá a helyre, és ő is a blues rabja lett, azóta ez a törzshelye. A blues feloldotta a régi feszültségeket, újra egymásra találtak.
Azután egyre kevesebbet jött el ide, szép lassan elmaradozott, kényelmes lett, többre becsülte az otthon melegét. Ha olyan hangulata volt feltett egy lemezt, de sohasem érintette meg olyan mélyen a blues, mint itt. Most értette meg, hogy ehhez a zenéhez szükség van a hely semmihez nem hasonlító atmoszférájának. Aki ezt a kocsmát megnyitotta, érzéke volt a blueshoz, mindenre kiterjedt a figyelme. A rejtett világítások különös félhomályt kölcsönöznek a helynek. A zene a falakból árad, mindenhol egyformán élvezhető, pont olyan hangerővel, amennyivel szükséges. A bluest nem lehet teljes hangerővel hallgatni, mint a rockot. Bensőségesnek kell lennie, mert csak így érinti meg a lelket. A csapos is a helyhez illő, szakállas, torzonborz figura kicsi, gombszemekkel, csak annyit szól amennyi szükséges. A vendégek is beleillenek a környezetbe, nem harsányak, csendben beszélgetnek, vagy csak egyszerűen zenét hallgatnak, átszellemülten.
Bekapta az utolsó sörkorcsolyát, megitta a maradék sörét és lassan elindult a kijárat felé. Ahogy kilépett az éjszakába megcsapta arcát az időközben leereszkedő köd.
Ez volt az utolsó szép őszi napunk – gondolta magában és felhajtotta a gallérját. Ahogy eltűnt távolodó alakja a sikátorban, a zene is elcsendesedett.
Tóth Sarolta: Groteszkek
Zenét hallgat süket füllel
hasztalan,
festményekben gyönyörködik
látatlan.
Láthat, hallhat - érzéketlen,
ő csak sznob...
szépérzéket nem árulnak
még sehol.
Kedves Hölgyem! nincsen nekem
tölcsérem,
üres fejét, hogy ésszel én
megtöltsem.
-/-
Feje kopasz, parókát hord,
foga nincs.
Szemüvege aranyból van
drága kincs.
Öltözéke különleges
anyagból,
Az egész egy modern szobor
agyagból.
Tomor Gábor: Gyógyító ötletek
Fájós lábára panaszkodott a szomszéd, holmi duzzadásokról beszélt. Felhívtam figyelmét a sokat idézett fizikus-lángelme, Einstein intésére, aki azt tanácsolta: ne legyenek rajtunk nagyon szorosan megkötött ruhák, így ellenezte az erősen gumírozott zoknik használatát is.
Azóta sok újdonságot is olvastam arról, hogyan gondoskodjunk a lábunkról. Az elemi dolog, hogy ne hordjunk szűk lábbeliket, mert ezek viselése például a nagylábujjak nyomása miatt gyakran okoz fejfájást. Nehezebb eldönteni, hogy mi a teendő, ha túl sokat ültünk, s ezért a vérkeringést élénkíteni kívánjuk.
Egyik módszer szerint a meleg és a hideg vizet rövid időközönként váltogatva kell lábszárunkra folyatni. A másik eljárás: jégkockákra engedett hideg vízbe kellene lógatni lábunkat, amíg a jeges víz jól át nem járja. Most melyik az igazi a kettő közül? Dilemma ez, s akkor arról még szó sem volt, hogy bármely módozat munkahelyen hogyan kivitelezhető…
Már a harmadik évezred fuvallata: a számítógépet csak az kezelheti, akit a beépített kamera elfogad. Csak bele kell nézni, s íriszünkből azonnal kielemzi, hogy szabad-e a komputerrel dolgoznunk, vagy sem. Elképzelhető, a titokvédelem mellett még egy előny: ha megbetegszünk, a PC-őr idejében szól. Az íriszdiagnosztika, nyilván jól értjük, az íriszen látható elváltozások értékelésén alapul.
A mai világban nehéz elkerülni a hipochondria betegséget. Ezért hát legyünk felkészülve arra, ha ezerféle panasszal megyünk orvosunkhoz, jól leteremt bennünket. De legalábbis találó diagnózist állít fel. Mint annak a páciensnek, aki ujjával mutogatta, hogy itt is, ott is, bárhol megnyomja, nagyon fáj. A jó doktor erre azt mondta: valószínűleg el van törve a mutatóujja…
A kép az internetről való
Markovity Radmila: Lábfájás
Amióta az eszemet tudom, mindig lábfájós voltam. Nehezen mentem fel a magaslatra. A gyors és sokáig tartó menetelést kinkeservesen birtam ki. Pesten voltunk továbbképzésen. Ágival állandóan rohangáltunk. Úgy éreztem leszakadnak a lábaim. Szentendrére készültünk szabadtéri színházba. Ahogyan haladtunk egy drogéria mellett, megpillantottam valamiféle szprejt, amin az mosolygott rám: lábfájás ellen. - Édes Ágikám, álljunk itt meg, bemegyek és veszek magamnak lábfájás elleni szert. Bementem a boltba , vettem egy dezodort is. Mivel éhesek voltunk, az első utunkba eső vendéglőbe bementünk. Leültünk az asztalhoz. Rajtam hosszú fekete szoknya volt.
– Én nem bánom, gondoljon ki mit akar, de én befújom a lábam ha már van ez a szer. Ági kivette a táskájából a fujtatót, én felemeltem a szoknyámat, és pssss , fújtam a lábamra a szert.Pár perc múlva Ági megkérdezte tőlem, hogy mit érzek. Használt valamit a lábkezelés? Fáj-e még a lábam?
– Hallod Ágikám, nem ér ez a csodaszer semmit sem. Nekem éppen úgy fáj a lábam, mint eddig. Ági huncutul nevetett. – Tudod, a dezodort nyomtam a kezedbe. Ha most azt mondod…
-Ne hülyéskedj velem! –vágtam a szavába. Add ide kérlek a lábfájást szüntető szprejt, vagy a hátadon cipelsz el Szentendréig.
Megint következett: szoknyaemelés, pssssssss, vendégek csodálkozó tekintete az asztalunk felé.Sebaj! Megérte. A lábfájásom csillapodott. Valaki azt a tanácsot adta nekem, lehet Magyarországon venni paprikaeszenciát, amivel ha bekenem a lábam, biztos segíteni fog. Addig kerestem a boltokban, míg rá nem leltem a paprikaszeszre. Pici kis üvegcsében volt. Vettem kettővel, legyen belőle elég sokáig.Amint hazaértem Kishegyesre, este hasra feküdtem, és megkértem a kislányomat, kenje be a lábamat. Egyszer megszólal : “ Anyu, ez nekem nagyon csípja a szemem.” - Még ezt se lehet rádbízni! Add ide azt a vattát, majd én bekenem a lábam! Egy kis idő múlva olyan vörös lett a lábam, mint a pirospaprika, meg úgy égett, mintha tűzben álltam volna. Abban az időben nem volt ügyeletes orvos éjjel az egészségházban, hanem a lakásukon ügyeltek az orvosok. Szégyeltem elmenni és felverni álmából az orvost, de a fájdalom is tarthatatlan volt. Eszembe jutott, a tüzet is vízzel oltják. Bementem a fürdőszobába, ráültem a kád szélére, és a tusoló rózsájával mosogattam a lábamat. Amint abbahagytam a locsolást, kezdődött a lábégés. Így tartott ez reggelig. Ha nem fájt volna a lábam, biztos elalszok ülve a kád szélén. Rettenetesen hosszú volt ez az éjszaka!Reggel elmentem az orvoshoz, aki adott valamilyen kenőcsöt, mert a lábamfején már kisebesedett a bőröm. Mindegy, megérte ez az éjszaka, mert ezután évekig nem fájt a lábam.
Nyakó Attila: Leárazás
Válaszolj kedvesem, mit jelent számodra
felbolydult életünk kietlen ársodra?
Létezhet kikötő, hol szelíd mederben
ember az emberrel dolgozhat ez ellen?
Hiába nézem a múltunkat, azt látom,
behúzott nyakakkal hullámtörő gáton,
vagy inkább alatta bámuljuk arctalan,
amíg fönn királyok, s parasztok harca van.
Ám ha majd átcsap e sáncon az óceán,
felmerül, nem kellett közöttük lenni tán?
Esetleg túléled, patkányhad partra csal,
gyorsan kell döntened, amíg még tart a fal…
Kapolyi György: Angyali érintés
Hogy egy angyali érintésbuzdításnak szánt, vagy figyelmeztetésnek...ezt nem hiszem, hogy bárki is meg tudná mondani.
Na meg az érintés intenzitása, megtörténtének pillanata, egyáltalán nem mindegy.
Kihajoltam a hatodik emeleti ablakon, és akkor ért a hátamon egy határozott érintés, ami egy lökés erejével hatott, egyensúlyomat vesztve kizuhantam, az angyal meg nem tudott elkapni.
Nagyon rövid időm maradt végiggondolni, hogy most minek is értékeljem a határozott figyelmeztetést, puff...már bele is fúródtam a járdába, mint egy nyílvessző.
A becsapódás erejétől, bokáim finoman rezegtek egy darabig, aztán csak a csend, a sikoltozó járókelők hangjai, meg egy részeg hajléktalan borízű vihogása, - Jól van kisapám, tényleg hamarabb leértél, mint gyalog.
Ha nem fúródtam volna bele derékig a betonba, most felkászálódnék, leporolnám a ruhámat, és adnék egy akkora pofont a vén stricinek, hogy kikönyökölne a saját fenekén.
Ez a pofátlan részvétlenség, felháborított.
De megláttam az angyalt, aki előttem állt fehér pongyolájában, és tördelte a kezeit.
Te jó Isten, ha tudom, hogy ilyen rossz az egyensúlyod, óvatosabban ütögettem volna meg a hátadat, de annyira kihajoltál, hogy megijedtem- szólt sopánkodva.
De nagyon remélem, nem haragudtál meg rám, hiszen jót akartam.
Ó, ne csinálj ebből gondot- szóltam könnyedén, az ütögetésedet inkább piszok nagy hátbavágásnak éltem meg, ahogy így, a halálom után visszaemlékszem.
De mivel most haltam meg életemben először, nincs összehasonlítási alapom.
Lehet, hogy ez nem volt más, mint angyali érintés, csak én éltem meg rosszul.
Ez így lehet- szólt az angyal, és abbahagyta a kéztördelést.
Örülök, hogy ilyen nagyvonalúan értelmezed a történteket.
Hát mi a francokat tehetnék mást, vissza tudod csinálni a dolgot?- kérdeztem némileg reménykedve, hiszen nem vagy egy hétköznapi teremtmény- szóltam.
Azt sajnos nem tehetem, nálunk is van, egy havi hibaszázalék-, ami megengedett.
Ahogy nálatok is van, egy ilyesmi, amit úgy hívtok, hogy selejt.
Tökéletes csak az Úr, mi mindössze angyalok vagyunk.
Értelek.
Akkor nekem nem volt szerencsém, most az egyszer- mondtam.
Hát, így is mondhatjuk- válaszolta az angyal.
Tennél, nekem egy szívességet- mielőtt indulunk- kérdeztem.
Nagyon ingerel ez a részeg strici, aki rajtam röhögcsél- mondtam az angyalnak, örülnék, ha megleckéztetnéd.
Örömmel- szólt, és mögé lépett a részegnek.
Aztán minden villámgyorsan történt.
Elejtette a fickó műanyag borosüvegét, felemelkedett, átrepülte a járdát- két ácsorgót feldöntve, úgy csapódott a falnak, hogy csak úgy csattant az a hülye feje.
Kábán és értetlenül feküdt a ház tövében, azt hitte, ágyúval hátba lőtték.
Ott röhögtünk az angyallal, majd észrevétlenül emelkedni kezdtünk.
Lágyan átölelte vállamat, ha így figyelmeztettél volna az ablakban, még most is élnék- mondtam neki, de ő, csak restelkedve mosolygott.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: A fák sorsa
A fában a szú percegett,
alagutat épített.
A fa anyagát megette,
ezért a fa kikergette.
A fában fakopács lakott,
magának odút faragott,
fiókáit ott nevelte,
jött a macska, mind megette.
A fa tavasszal kivirult,
ágain sok bimbó pirult.
A hernyók ott lakmároztak,
a bimbók mind elhervadtak.
A fa gyümölcsöket termett,
pirosló almát, körtéket.
Éretlenül hulltak földre,
jött a vihar, mind leverte.
A fa sokat szomorkodott,
hasznot hajtani nem tudott.
A téli fagy sem kímélte,
egy vad vihar kettétörte.
A fák dísze a lombozat,
könnyekké válik, felzokog.
Lassan lepereg, földre hull,
tavasszal újra kivirul.
Jávorfa voltam valaha,
hímes tavaszi éjszaka
furulyaszó dalolt bennem,
madarak sirattak engem.
Tomor Gábor: Realitás
Nem szűnő szenvedély:
elültetni félelmeket.
Eloltva fékező kétség;
mint holmi gengszterek,
a harcosok leöldösnek
gyenge hitet, reményeket.
A kép címe: Sötét nap; Ujházi Péter festménye
Markovity Radmila: Lakodalmam
Amikor férjhez mentem, illetve férjhezmenetelem előtt repdestem a boldogságtól, hiszen nyolcan voltunk barátnők, évfolyamtársak az egyetemen, és én köttettem elsőnek be a fejemet, csak akkor még nem tudtam, egyben az agyamat is.
Nem sok kellett a ködfátyol szertefoszlásáig, még az esküvő napján megtudtam az igazság egy részét, de hol volt még a többi?!
Röviden: kleptománia, hazudozás, önzés, börtönbüntetés már mögötte volt.
Ekkor jöttem én a „magas” filozófiámmal.
Majd én megmutatom!
Megváltoztatom a férjem, akitől gyereket vártam, megszültem, és én akkor ismét a fellegekben jártam.
Nos, jött a „megváltoztatlak” korszak. Ellopott valamit azoktól, akiknél látogatóban voltunk, szépen visszavittem, természetesen ő nem akarta. Elnézést kértem. Igaz égtem, mint a rongy a szégyentől, de ez egy módszer, gondoltam én, bár ehhez a házaspárhoz többé nem voltunk hivatalosak.
Az ital is benne volt a pakliban. Gondoltam veszek, és odahaza tartok, majd nem megy a kocsmába. Itt is csütörtököt mondtam. Otthon is elfogyott az ital, meg a kocsmaajtó is érdekes, de mindig nyitva volt.
Na, megállj te csúfondáros! Fogtam magam, és elmentem abba az egyetlen kocsmába, ahol akkor éppen laktunk, és leültem egyedül egy üres asztalhoz. Persze, rögtön megláttak az ivogató cimborái is. Mi lett a vége? Küldtek nekem italt. Megkérdeztem: ki küldte, mire a válasz: a férje. Fogtam az italt, visszavittem az asztalukhoz, elébe tettem ezzel a szöveggel: ––-Még úgy sem ittál eleget, ez is jó lesz a többi után. Kenyeret meg el ne felejts hozni, mert nincs egy falat sem odahaza. Az eredmény: az árokparton is jót lehet aludni kenyér nélkül.
Álláshoz juttattam, mivel tanárra szükség volt, megzsaroltam ( ma már bánom és szégyellem) az igazgatómat: maradok, ha a férjem is kap állást. Kapott. De még milyen jót! Pénztáros lett. Azt hittem, talán most megjön az esze. Bizony megjött! Annyi pénzt sikkasztottak egy hölggyel, hogy a végén börtönbe kerültek.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Csődöt mondott az én módszerem minden téren. Kénytelen voltam belátni: Kutyából nem lesz szalonna.
Elváltunk nagy kínnal.
Visszajöttem Kishegyesre dolgozni. A lányom cseperedett. Az apai nagymamának megengedtem, hogy elvigye magához, és ott legyen két hétig is, hiszen:nagymama.
Mikor három évét betöltötte a kislányom, megkértem ex anyósomat, a börtönbe ne menjen a gyerekemmel. Korai lenne megtudnia, hol az apja. Az ígéret megvolt.
Hazahozta a kislányt, kicsit beszélgettünk, és a nagymama visszautazott Újvidékre.
Hogy volt a nagymamánál? – kérdeztem.
Utaztam ám vonattal is. Messzire. Mondta a Bakona ( így nevezte a nagymamáját. Jelentése becézett nagymama). Megyünk a kórházba, mert ott a tata, beteg (Beteg ám agyban, gondoltam, de nem mondtam). Képzeld anyu, még pizsama is volt rajta, olyan csíkos.
Tudom kislányom, a „betegek” csíkos pizsamát hordanak.
Nem szóltam semmit sem a volt anyósomnak, amikor legközelebb jött a kislányért.
Seres László: Gond(olat)talanul
Ha nem jössz, szőnyeget terítek eléd.
Dadogva szól szívem, szám a mának.
Eszmélésem megfontolt értelme légy
árnyat-bontó Fényisten. Úgy várlak.
Hamvadó tüzem lobbantsd lángra parázs,
fakassz dalra még te örök életű,
mint kifosztott lelkeket az apanázs.
Nélküled minden vérrel leírt betű
sorok habfodrain ájultan fekszik.
Mélységek helyett már csak eget kémlel.
Ilyen az ember, ha haza igyekszik
magába fojtott csendes ürességgel.
(Kép: Internet)
Kapolyi György: Őszi utcakép
Már ólomlábakon vánszorog a reggel,
üres beggyel gubbaszt egy veréb.
Nekem pont elég,
még emlékeimben a nap tüze ég,
most lelkem is deres.
Hideg ráz, szemem üveges,
minden távoli, és üres.
Soká lesz még tavasz.
A ravasz, élvezi, hogy élek, mint hibernált béka.
Döglött pók, a polc alatt.
Várom a havat,
ami betakar, alatta mély álmomban senki nem zavar.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor:Elfáradás
Régen nem láttalak,
nem vagy kíváncsi rám.
’Belefáradtam, ez az ok,
a világgal torkig vagyok,
Mozdulni sem kíván
egyetlen porcikám.’
A kép címe: Az összeomlás; Szűcs Attila munkája
Tóth Sarolta: A pénz hatalma
Kuporgat a szegény,
kevés pénzből beosztással megél.
Gyűjtöget, aki tehetős,
gazdagodik, vagyonért felelős.
Minél több a vagyon, annál többet akar.
Ha munkával meg nem szerzi,
más értékeit elveszi.
Az emberi faj nagy baja,
nagy vagyon és hatalommánia.
Amikor ezt megszerezte,
birodalmát megszervezte.
Híveit megjutalmazza,
minden jóval elhalmozza.
Aki ezért megbírálja,
magát az utcán találja.
Megbüntetik, elkergetik,
ha hasznos, figyelmeztetik.
A hatalom megrendülhet,
vagyonelkobzást is szülhet.
Ha ezt érzi, menekülhet.
Irigy és kapzsi az ember,
mohósággal semmit nem nyer.
A sok felesleges holmit
itt hagyjuk, ha a halál hív.
Markovity Radmila: Ami hihetetlen
Hangos szavad sose legyen sértő,
se türelmetlen, ám meggyőző.
Kacagásod mindég szívből jöjjön,
fényt növeljen, átöleljen.
Sós könnyeiddel arcod ne mossad,
nem olyan az, mint a csillogó harmat.
Bánatod lelkedből eltüntetheted,
ha bátran játszadozol azzal, ami
hihetetlen.
Bige Szabolcs: Átszállás (valamikor az ezernyolcszázas évek végén)
( Püspökladány–Nagyvárad vasútvonal 1858. április 24-én nyílt meg, a Tiszavidéki Vasúttársaság vonalaként. Püspökladány állomásépülete egy gyönyörű vasúti műemlék, melyet még a Tiszavidéki Vasút épített 1857-ben.)
*
- Az utasember számára az állomás lehet bosszússág, de lehet örömforrása is – kezdte a mondókáját a társa felé fordulva a prémgalléros úr.
Most szálltak le a vegyesvonatról, s lassan sétáltak végig a ladányi állomás peronján. A peron végén szemükbe ötlik a resti felirata.
- Erről beszélek! – kiált fel a prémgalléros úr. – Az állomásokon a bosszúságot a tétlen várakozás okozza, de itt van mindjárt az állomás vendéglője, a resti, hogy ezt a bosszúságot eloszlassa és örömre váltsa.
Társa nem szólt, de élénken bólogatott. Szürke gérokk feszült a vállán kihangsúlyozva súlyos testalkatát. Fején keménykalap díszelgett, s lábain a nem régiben divatba jött száras cipő kandikált ki a csíkos nadrág szára alól.
- Csinos hely – nézett szét kedvtelve a prémgalléros úr.
A helyiség megérdemelte ezt a jelzőt. Kockás abrosszal leterített asztalok töltötték meg a termet. A végében mahagóni pult állott, mögötte gondosan elhelyezett italos polc, mellette szárnyas ajtó vezetett a konyhához.
- Remélem, rendes adagot szolgálnak fel! – szólalt meg társa a nagyevők aggodalmával.
Körülményesen elhelyezkedtek egy asztalnál, az ablak közelében.
- Szeretek evés közben néha kitekinteni a kinti világra – fordult az ablak felé a prémgalléros úr.
Mozgalmas kép tárult az ablakon kitekintő elé: utasok jöttek-mentek, egyensapkás alkalmazottak serénykedtek, amott egy kocsit toltak megrakva csomagokkal, teher- és személyvagonokat tolattak a vágányokon.
A pincér, mintha a semmiből tűnt volna elő, hirtelen ott termet előttük és az asztalra helyezte az étlapokat. Várakozva tekintett a vendégekre, s udvariasan megkérdezte, hozhatna-e a rendelés előtt valamit.
- Egy kis ápéritívet, talán?
A két úr szeme gúnyosan összevillant a pincér előkelősködő szavaira.
- Nekem egy borpárlatot!
- Nekem pedig egy barackot!
- Nekem csak olyan biztos forrásból származó ital kell, melynél nem merül fel semmilyen huncutság – mond a prémgalléros úr. – Ezért kértem borpárlatot. A nevében is benne van, hogy miből készül. A hegy levéből! Ez a biztos. Ilyen még a seprőpálinka meg a törköly. Ezeket azonban ritkán kaphat ilyen helyeken. Csak vidéki portákon juthat hozzá, mert keveset készítenek belőle. Csupán annyit, amennyire jutja a nyersanyagból. Nem szaporítják, s gyárban sem lehet készíteni, mint a többit. Nem szeszgyári termékek. Szeszgyár, szeszgyár … Látott már maga szeszgyárat? Van Nagyváradon. Úgyis oda igyekszik, nézze meg! Még nézni sem kell, csak érezni. Érezni a szagát, ahogy Kolozsvár felől közelit az ember a városhoz, s hosszan kíséri ez az illat, el sem hagyja, ameddig a Körös felett fújó szelek el nem fújják.
A pincér megjött az italokkal, s kérdezte udvarias meghajlás közben, választottak-e már.
- Igen! – válaszolták egyszerre, pedig még hozzá sem nyúltak az étlaphoz. – Csülkös bablevest.
Nem véletlenül esett erre a választás. Amióta megnyílt a resti ez az étel lett a konyhafőnök ajánlata. És méltán, hiszen rövid időn belől az utazók, és a helyi lakosok kedvencévé vált.
- Nem tudom, ön hogy van ezzel, tisztelt uram, de én utazásaim során valamit mindig szoktam enni – kezdett bele újabb mondókába a prémgalléros úr. – Mert, kérem, utazás közben lehet több módozatát is igénybe venni az evésnek.
- Így igaz – bólogatott egyetértően a másik utas, a terménykereskedő. – Magam is sokat utazom üzleti ügyeimből kifolyólag, és szükségesnek tartom ezen idő alatt a táplálkozást.
- Engem, ha útra készülök, gondos gazdasszonyom lát el útravalóval. Szalvétába csomagolt hideg húsokat készít, sült kolbászt, kenyeret, melyet a szomszéd pék süt előtte való nap. Külön a húsok mellé kovászos uborkát és egy csípős paprikát is elhelyez.
- Az én úti elemózsiám – vette át a szót a terménykereskedő – füstölt kolbászból, szalonnából és vereshagymából szokott állni. Feleségem őnagysága gondoskodik róla, legyen mindig elegendő. Egy kulacs homokháti fehéret is odatesz a táskámba, a jó emésztés érdekében.
Az urak felkészülve várták az ebéd érkezését, álluk alá kötötték az asztalkendőt megelőzendő, hogy újabb pecsétek igazolják az étlapot. A tarkónál megkötött kendő sarkai úgy meredtek kétfelé, mint valami hizlalt, fehér házinyúl fülei.
A pincér puha léptekkel érkezett karján fehér asztalkendő, s a tálcán gőzölgő levesek porcelántálban. Minden mozdulatán látszott, hogy nem kezdő őkelme a szakmájában. Ügyes mozdulatokkal a vendégek elé helyezte a tálakat, tányérokat, evőeszközöket is, valamint kis tálkában tejfölt, másikban erős paprika és végül a kenyereskosár. Várakozásteljes kíváncsisággal néztek bele a tálba, ahonnan egy csülökhús nézett velük farkasszemet. Merengető kanállal a terménykereskedő mindjárt a tányérjára emelte, megsózta és átszellemült arccal bekebelezte. A levesből csak ezután mert a tányérjába.
- Én a csípős paprikával alapozom meg a leves zamatát – mondá a prémgalléros úr és saját penicilusát előhalászva valamelyik zsebe mélyéből, ujjnyi darabokra metélte a felszolgált fűszerpaprikát, s tányérjába szórta.
Midőn a szürke gérokkos úr a tányérja alját törülte ki egy darab kenyérhéjjal, megállott előttük a pincér, picikét meghajolva, éppen annyira, hogy kifejezésre juttassa szolgálatkészségét, anélkül, hogy alázatos lenne.
- Egy pohár diószegi bakatort hozzon, de vékony pohárban! – rendelt a terménykereskedő, amint lenyelte az utolsó darabka kenyérhéjat is. – Tapasztalatom van az érmelléki borokat illetően, ezért merem ajánlani a diószegit. Mostani nagyváradi utam is eme borok miatt történik.
- Csak dicsérni tudom a Vasúttársaságot, hogy megnyitotta ezt a vasútvonalat Nagyváradig – fűzte a megjegyzéshez a sajátját a prémgalléros úr. – Felolvasó körutjaim ennek híjával sok időmet elrabolta az utazás. Főleg a hosszas postakocsis utazásokra gondolok.
Az ajtón ekkor belépett a kalauz, hogy figyelmeztesse az utasokat a közelgő indulási időre.
- Uraim, a nagyváradi szerelvény beállt, lehet készülődni a beszálláshoz. Harminc perc múlva indulunk!
A kalauz mögött feltűnt egy hordár, s vizsgáló szemekkel körülnézett a teremben. A terménykereskedő meglátta, és magához intette.
- Itt van, fiam, a bilétám, nézz utána, hogy rendesen átrakják a csomagomat a poggyászkocsiba, és hogy minden rendben legyen!
- Nem kell a biléta, ismerem a tekintetes úr csomagját. Sokszor vigyáztam, hogy rendbe átrakják a nagyváradi vonatra - válaszolta és köszönettel eltette a szolgálatáért járó forintot.
Midőn a hordár visszajött jelenteni, hogy minden rendben megy, utasaink felálltak, s miután a fizetőpincérrel elszámoltak, megindultak a vonatukhoz. Könnyedén lépkedtek, a gérokkos úr csomagját a poggyászkocsi viszi, és a másik úrnak is csupán egy könnyű táska lóg a karján, benne egy jegyzetfüzet meg néhány könyv. Saját művei.
*
„… Bármilyen lassan halad a vegyesvonat, egyszer csak mégis elérkezett Ladányba, minden vegyes vonattal utazó álomstációjára. Bor. Sör. Pörkölt. Így is lehetne ezt az állomást nevezni. … Kiszálláshoz készülődtem, mert Ladányban amúgy is mindenki kiszáll. „ (Krúdy Gyula)
Tomor Gábor: Megoldás
Istentől a szózat: „Gyűlölöm
az asszonyuktól elválókat.”
Na de, ha ő teremtett
önképére ily lényeket…
Érthető, nem is lehet más:
haragszik és megbocsát.
A kép címe: Corpus; Pálvölgyi Rita festménye