M. Fehérvári Judit: Életjel
Kapolyi György: A fülke
Roberta sok éve lakott az öreg házban, a harmadik emelet sötét folyosójának a végén, a cselédlépcsö mellett volt egy kétszobás lakása.
Már vagy húsz éve egyedül élt, ha megkérdezték miért, azt dohogta, hogy a franc fog kerülgetni egy idegen vénembert, meg mosni a gatyáit.
Egyedül, elhízott macskáját tudta maga körül elviselni, a kopott kandúr, naphosszat heverészett hol a megvetett ágyban, hol a konyhaablak párkányán, ha sütött a nap.
Valahogy azonosult egymással a furcsa páros, Roberta is zömök volt meg pókhasú.
Settenkedő járása, és nagy kényelemszeretete, rezdületlen, tokás arca nem fejezett ki semmiféle érzelmeket. Ha rozoga hintaszékébe belezöttyent, a kandúr lomhán az ölébemászott.
Hunyt szemekkel, elterülve, órákig tudott Roberta vastag, rövid combjain heverészni, akár egy díszpárna. Roberta is hunyt szemekkel, párnás, rövid ujjú kézfejét a macskán nyugtatva szunyókált.
Hetek óta volt egy visszatérő álma, ahogy elaludt, azonnal jelentkezett.
Végigcsoszogta elnyűtt mamuszában szinte az egész házat, és kereste a fülkét.
Mikor feléberdt, hosszan gondolkodott, hogy miféle fülkét keres álmában, hiszen ha valaki ismeri a házat az utolsó zugig, az ő. Ő viszont semmiféle fülkéről nem tudott.
Ez a fülke keresés lassan mintha az idegeire kezdett volna menni, már ébren is egyre hosszabb ideig meditált a dologról, a macskának mesélte álombéli kalandjait, az fátyolos tekintetével nézte, és hallgatta őt, de furcsa fények kezdtek ilyenkor villózni a szemeiben.
Telt-múlt az idő, Roberta eszelősen kereste már ébren is a fülkét, de hiába. Egész nap a házat járta, de még fülkére utaló jellel sem találkozott.
Mi az Isten haragja lehet ez a hülyeség -motyogta a macskának-, hát már nem is tudok másra gondolni, mint erre a rohadt fülkére, ami kizárt, hogy van a házban.
A kandúr, csak különös tekintettel méregette ilyenkor, és meg sem rezdült.
Szerda éjszaka volt, úgy fél kettő lehetett, mikor hirtelen felébredt. Besütött ablakán a hold, az egész ágya fényárban fürdött. Néma, fagyos csend ült a lelkén, a macska az ágya végében állt, és őt nézte különös szemeivel.
Lassan, mintegy álomban kiszállt az ágyból, még papucsot sem húzott, és elindult a konyhaajtó felé.
A macska kísérte.
A konyha is holdfényben úszott, bár ablaka nem abban a szögben állt, de ez eszébe sem jutott.
A kredenc melletti fal áttetszővé vált, és megnyílt.
Ott állt a fülke.
Üres, fehérre meszelt falain kívül, csak egy szék állt benne.
Halk, távolról jövő zúgást hallott, ami egyre közeledett, mint egy halotti ének, betöltve a konyhát, és minden gondolatát.
Lassan lépett be a fülkébe, még látta a kandúrt, aki a konyha kövén állt, és őt nézte, alakja akkorára nőtt, mint egy kutya.
Aztán bezárult a fal.
Napok múltán tűnt fel a szomszédoknak, hogy Robertát nem hallják soha csoszogni.
Kopogtak a konyhaajtón, szólongatták, de csak a néma csend válaszolt.
Egyik lakó lenyomta a kilincset, az ajtó engedett.
A lakás üres volt, csak a konyha közepén állt a kandúr, égő szemei akkora rosszindulatot sugároztak a hívatlan jövevények felé, hogy azokban megfagyott a lélek.
Többé senki, nem mert benyitni.
Teliholdas éjszakákon hallani vélnek hangokat a falból, de mindenki úgy tett, mintha nem is hallana semmit.
Tóth Sarolta: Mamika
Mamika!
neked az élet már rabiga.
Nem jár csárdást táncos lábad,
pergő nyelved is elfárad.
Ügyes kezedből leejted,
amit megfogsz, elfelejted
megkeresni, észrevenni hova lett,
képtelenség, gyenge szemed.
Műfogsorod kiesik a tányérba,
kellemetlen, kinevetnek, nem tréfa.
Jaj, hol van a szemüveged?
Ki a vendég? - nem ismered,
kacag rád az unokád, Mamikám!
Vásárolni mégy a boltba,
főznivaló, tudtad volna,
de polcok közt elveszett,
már máshol jár az eszed.
Elszomorít a sok hiba,
visszahúzódsz, mint a csiga.
Hidd el nem tesz jót a magány,
legyél inkább te is vagány.
Hallgass zenét, fejtsél rejtvényt,
szépítsd magad, van még remény,
eljön érted Álomherceg,
bársonyon futnak a percek,
életed nem rabiga,
gyere velem moziba!
Tomor Gábor: Remények idején
Mottó: „A legnagyobb különbség egy macska és egy hazugság között, hogy a macskának csak kilenc élete van.” (Mark Twain)
Sóhaj
– De aranyos a kicsike! Kár, hogy úgy rohan az idő: maholnap szavazópolgár lesz belőle…
Izgaloméhség
„Mindennapi stresszünket add meg nekünk ma!”
Kampányban égők – fohász vészes életért.
Megoldás
Szakértők mondják, ha gyakran ejtünk szót valamiről, például az infláció veszélyéről, az ilyesmi társadalmi pszichózis által képes önmagát beteljesíteni. Ebből kiindulva megfontolandónak tetszhet minden jobbításra esélyes ötlet.
Javaslom tehát: beszéljünk sokat, minél többet a gazdagságról, a mindenkit fenyegető jólétről.
Nem mindegy
– Mit szól, mennyit lehet nyerni most…
– Nem keveset, az biztos. No de, ennyi pénzt rákölteni… Gondolja, most sikerül?
– Bármi megeshet, veszíteni is lehet. De mégsem ugyanaz, hogy egymilliót vagy harmincat nem nyerek!
Megfontoltan
Választás előtti karakán nyilatkozat az UFF!-pártból:
„Rövid leszek. Én most sem ígérek semmit!”
E felelősségérzetet lehet is értékelni.
A jelöltnek nem volt más mondandója, de amit kellett, azt megmondta!
Közéleti
– Engem nagyon toleránsnak ismernek! – közli Kovács. – Három helyett csak két pofont adok igen tisztelt ellenfelemnek.
Riadozók, valós gondban
– Mennyit csak beszélünk róla! Jövőnk, szegény, forog a sírjában!
A kép címe: A kormány nyomására Soros György belép a Zalaigricei Keresztyén Gyermekszínjátszó Körbe, ahol hálájuk jeléül megválasztják őt a Passió-játék főszereplőjévé; dr. Máriás munkája.
Tomor Gábor: Virrad
Bizakodva várom,
létem tetézze álmom.
Skarlátszín hajjal
dereng a várt hajnal.
Maradna még az éj –
de szél rázza függönyét.
A kép címe: Hajnali átkelő; Szenteleki Gábor festménye
Tóth Sarolta: A vándor meséje
Véget ért a vándorélet,
fáradt vándor hazatérhet.
Pénze fogytán, zsebe üres,
hitelt nem kap, nem is keres.
Otthonában csend fogadja,
még egy kutya sem ugatja.
Üres a ház, hideg szobák,
gazos kertje - szomorúság.
Lemossa hát az út porát,
pihen, aztán munkához lát.
Kitakarít, bevásárol,
ház köré kertet varázsol.
Életre kelti a házat,
illatoznak friss virágok,
visszatér a régi kedve,
szívesen vár vendégekre.
Látogatják a barátok,
iszogatnak, adomáznak,
kalandjait elbeszéli,
nagy érdeklődés kíséri.
Belefárad a mesébe,
pihenni tér éj-időre.
Álma békés, fel nem ébred,
mindörökre hazatérhet.
Kapolyi György: Bábel
Sokszori megfontolás, áttervezés és megbeszélés után, nagy lelkesedéssel elkezdték építeni a tornyot.
A munka kommunikációs része simán ment, hiszen mindenki egy nyelvet beszélt, nem volt, hogy félreérteni a pallérok utasításait.
Nagy, súlyos ökrök vontatta kocsikon hordták a köveket, homokot és meszet, kőfaragók vésőinek éles csattogása verte fel a környék csendjét, lekeveredve a kocsisok életerős ordítozásával. Az ácsok szekercéi szorgalmasan faragták gerendákká a hatalmas farörzseket, vízhordó szamarak hada húzta a kerekeken guruló nagy hordókat. A hegyről nézve szorgalmas hangyák gyülekezetének tűnt az egész.
Éjjel-nappal folyt a munka, már látszottak a hatalmas alap egyre magasabb körvonalai. Hónapok teltek, a torony egyre nőtt, hirdetve az emberi szorgalom és találékonyság diadalát.
A kőrengetegformát öltött, kialakultak az építmény oldalán kígyózó szerpentinek, amin felcipelték a továbbépítéshez szükséges kellékeket. A robusztus alkotás már kilométerekről látszott, fenséges tömege ellentmondást nem tűrően uralni kezdte a tájat.
A torony-ahogy haladtak vele felfelé-egyre keskenyedett átmérőben, így dőlékenysége - mint lehetőség-szinte megszűnt.
Évek teltek el mire akkora lett a mű, hogy vége a felhőkbe veszett. Az építőket majd szétvetette a büszkeség.
Mindegyiknek titkos álma volt-ha elkészül a torony - felgyalogol a csúcsra, egészen közel kerül Istenhez, betekintést nyerve a mennyek országába, tán még ismerősökkel is lehet találkozni.
A szorgos munka eredményeként az épület sok száz méter magasan tündökölt, a munkások messze maguk alatt látták a felhőket ráeszmélve a valóságra, a mennyország nem a felhők felett kezdődik közvetlenül. Csak a végtelen kékséget látták, semmi mást.
Olyan magasságban volt már a torony vége, hogy aki a földről elindult, többszöri pihenővel legalább egy hétig ment a szerpentinen mire felért a munkaterületre. A nagy távolság miatt az építőanyagok felszállítása rendkívüli módon lelassult.
Az építők is egyre jobban elbizonytalanodtak. Idáig volt egy hit, miszerint a felhők felett van a mennyek országa, volt egy viszonyítási alap, ami mostanra eltűnt. Ugyan úgy serényen folyt a munka, az egymásra tekintő szemekben ott ült a bizonytalanság-de senki nem beszélt-csak reménykedett.
Egyre többekben támadt fel a gyanú - lehet nincs is mennyország. Hiszen ha bármi is lenne, már kéne, látszódjon ilyen magasságból. Sokasodtak a kételkedők, de nem beszéltek róla. Változatlan igyekezettel építettek tovább, csak már nem a hit, hanem a kételkedő szorongás hajtotta őket.
Már a harmadik generáció dolgozott a tornyon-volt közöttük, aki már ott született-olyan messze volt a föld, nem volt érdemes elindulni lefelé.
Néma csendben folyt a robot, kezdett céltalanná válni, csak a megszokás hajtotta őket.
Egyik nap-a nagy kékségben-olyan távoli felhőféleségeket véltek felfedezni. Nem értették, hogy lehet ez, de felélénkítette a társaságot, halvány remény támadt szívükben, talán mégis van ott a magasban valami. Ahogy haladtak, úgy vált láthatóbbá a sűrű páratömeg. Feléledt igyekezettel dolgoztak. Már elérték a felhőket, mámorosan fantáziálva hajtották egymást. Egy szép napon aztán kibukkant a párákból a torony vége.
Kővé dermedve ismerték fel a földet, ahonnan évtizedek távolában elkezdték az építést .A torony, idő multán érintette a talajt, nem volt hogy folytatni.
Döbbenten és értetlenül szétszéledtek. Nem értették többé sem az egészet, sem egymást.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Van még szánalom bennünk
Hóviharban vánszorogva
éhezve, fázva, vacogva
a hajléktalan otthonba
az ajtó előtt koppanva,
csecsemőjét átkarolva
lerogyott egy fáradt asszony.
Koppanását meghallották,
a gondozók támogatták,
megetették, megitatták,
lefektették, betakarták.
Fásult arcok fordultak feléje,
közönyüket részvétre cserélve
körülvették, simogatták,
a gyermeket elaltatták.
Szívükbe melegség költözött,
a hóvihar kint tovább dühöngött.
Riba Ildikó: Kék kép
Kihalt utcán
csend somfordál,
léptem koppan,
légy se zsong már.
Éji hidegben
fagyhalál vár,
beborít takaróként
hópiheszárny.
Gyengéd simogatása
pillangó selyme,
szemhéjam rebben:
alatta kék színű kép.
Tomor Gábor: Érzés
Show-ra járni jó.
A hivatal nem show.
Hivatalba járni nem is jó.
Pedig mint a mondás tartja:
észt is kapott az ott dolgozó.
Hivatalba járni mégsem jó.
A kép M. Stanescu karikatúrája
Nyakó Attila: Ez édes tőled
Vattacukormezőn gyermekek aratnak,
Prali úr és neje, Praliné is boldog,
pudinggejzírbe hull mézcsöppje a napnak,
csöndben csörgedeznek csokis jégkrém-fjordok.
Rumaroma pára járja be a völgyet,
négercsók kukucskál tejszín-jakuzziból,
kürtöskalácsházban gumimaci tölt egy
juharszirup szörpöt, közben halk funky szól.
Bonbonmeggy-bordóban borul ránk az este,
muskotályputtonyba bújik be az égbolt,
izgatott mazsolák ráncos pici teste
intim kalákában várja már a jégbort.
Nem megyünk mi innét többé már sohasem,
édes-mozdulatlan ajkadon a sóhaj,
fölöttünk két üveg lágykék áfonyadzsem
smúzol egy Katica tortabevonóval…
Tóth Sarolta: Emberi sors
Hibridnek lenni
Senkinek sok voltam,
valakinek – kevés.
Margón jártam egész életemben,
önérzetes-büszkén tetteimben.
Nem maradtam észrevétlen:
Egyesek utáltak,
mások rajongtak értem,
nem értem,
de tapasztaltam,
Magamat nem magasztaltam,
de le sem becsültem,
így kerültem
felemás helyzetbe,
gyűlöletbe és szeretetbe.
Apám tehetséges, művelt úr volt,
anyám műveletlen, szép, szegény,
e furcsa, felemás frigyből születtem én.
Nehéz volt margón járni,
génjeimmel bánni.
Kórra hajlamosítottak,
belőle betegségek sarjadtak.
Sokat szenvedtem,
már gyerekként betegeskedtem.
Nem kellett volna megszületnem.
Megöregedtem,
valakiből igazi senki lettem,
mint minden átlagember.
Vár a megváltó halál,
a margón járásnak vége már!
Egyenes út vezet a másvilágra,
megfizetem a révészt,
úti poggyászom kész.
Tomor Gábor: Elgondolás
Az ügyvivők uralkodtak,
olykor meg is bűnhődtek.
’Nekünk jobban sikerül.’
És ha mégsem?
’Egy ideig jól élhetünk,
tehetősen, kedvünk szerint.’
A kép címe: Hedon; Szurcsik József alkotása
Tomor Gábor: Önvédelem
’Bánt a világ! Segítsenek!’
Elfutsz vagy segítesz?
A helyzet picit megijeszt,
ám elfordulsz, odébbállsz.
Vonásaid átrendezed;
megóvod a komfortzónád.
A kép címe: Nem látok, nem hallok, nem beszélek; Caterina Silenzi munkája.
Tóth Sarolta: Csak posta voltál
Csak posta voltál,
egy üzenet,
aláírtad a nevedet...
Kőbe még nem vésték soha,
voltodnak nincs még
emlékoszlopa.
Ha erre egyszer sor kerül,
kőbe vésett neved alatt
két évszám jelzi:
ember nyugszik e rögök alatt,
aki itt élt a földön boldogan,
a halál elragadta,
lelke most messze van..
Üzen neked, ki olvasod,
élj örömmel, dolgozz,
szeress, és ne feledd,
az élet rövid - gyorsan vége,
halálod után vár a béke.
Ajándék voltál,
üzenet az életnek,
sokszor leírtad nevedet.
Oszlopon őrzik íme
emlékedet.
Tomor Gábor: Távszerelem
Üdvözült mosollyal néz:
Te vagy a mindenem.
Testét fűti a hév,
mi ez, ha nem szerelem.
Nem is váratja kedvesét –
küldi a válasz-esemest.
A kép címe: Szerelmespár; Kádár Béla festménye
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 6.
A testvérek összetartottak. Szerették egymást.
Margit volt a legviccesebb, leghuncutabb közülük, de vidám hangulatúak voltak mindhárman.
Veronka titkolta sokáig, hogy tud jósolni kártyából, kávészaccból, de a legtökéletesebben a karácsonykor öntött ólomból megmondta meg egész évre a jövő eseményeit. Pontosan karácsony éjjelén 12 órakor kell ólmot olvasztani, azt egy vízzel tele tányérba fordítani, és a megkeményedett ólomból elmondta, mit tartogat az élet az érdeklődőknek abban az évben.
Egy ilyen karácsony napján mi mentünk karácsonyt köszönteni Gizánkhoz. Csevegtünk, beszélgettünk. Ekkor már Muncurkó sem Muncurkó volt, hanem egyetemista lány. Szeretett Gizánál lenni, mert lánya és veje társaságában gyorsan telt az idő. Anyám különösen a vejkót szerette, aki akkor még szintén egyetemista volt. Ilyen társaságban, jókat nevetgélve folyt a beszélgetés, amikor beállított a szomszéd ember. Ő is karácsonyt jött köszönteni. Egyedül élt, a gyerekei Németországban telepedtek le, a felesége meghalt, és néha napján hol az egyik, hol a másik szomszédban űzte el magányát.
Kedvesen fogadták, leültették, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Hogy, hogy sem, de szóba jött az ólom öntése, a jóslás.
- Veronka, nekem is megnézné az ólmom, ha kiönteném?
- Persze, csak hozza azt az ólmot, - mondta az anyám.
- Nem lesz az jó! Az ólmot pont éjfélkor kell önteni. Majd jövőre megnézi anyus, - vágtam gyorsan a szavukba.
- Csak öntse ki azt az ólmot, megnézem szívesen, - vágta el a beszélgetés fonalát az anyám.
Nem sok idő telt el. Sugárzó arccal, hozta az idős szomszéd tányérostól az ólmot.
Anyus ránézett az emberre, bele nézett a tányérba. megint az emberre vetette tekintetét, de én nem láttam semmi jót az arckifejezéséből. Szerencsétlen ember meg szorongva várta, mit hoz neki a jövő.
Az anyám felé fordult, és komoly hangon megszólalt.
- Maga ebben az évben meg fog halni.
Néztem az ember arcát. Elsápadt, az álla elkezdett remegni, szikár alakja kissé meggörnyedt, felállt az asztaltól, köszönés félét mormolt a fogai közül, és elment.
Gizánk hallgatott, a gyerekei is.
- Ugyan anyus! Hogy mondhattad ennek az embernek a szemébe, hogy ebben az évben meghal?! Láttad szegény alig tudott haza menni. Hogy lehetsz ilyen?
- Lányom, ő akarta tudni mi lesz vele.
- Akkor is!
- Aki nem akarja tudni, ne hozza az ólmot.
- Még az a szerencsénk, hogy csak a barátnőidnek nézed meg az ólmot.
- Megnéztem én a Te barátnődnek is, és megjósoltam, hogy felveszik a Művész Egyesületbe, a férje álláshoz jut, vidéken, elköltöznek egy idő múlva a faluból, és a férje nagy beosztásban fog dolgozni. Így lett?
- A jóslatod bevált, de ezek mind jó dolgok. Hagyjuk, folytassuk a beszélgetést ott, ahol abba hagytuk.
A levegőben azért ott maradt valami féle nyomasztó hangulat, oda telepedett a szobára.
Kis idő után hazaballagtunk. Többé nem beszéltünk a jóslásról, de sajnos bevált.
Lassan elkezdett érdekelni engem is, hogyan kell a kártyát vetni, milyen figura mit jelent az ólomban, annak csínját-bínját igyekeztem megtanulni, de fő erősségem a kávészaccból jövőbe látni. Mellékesen a legjobb barátnőm, Évi egy alkalommal ilyen szeánsz után azt találta mondani.
- Te csak ürügynek használod a csészét, amit közölsz, valahonnan belülről fakad.
- Ne ijesztgess! Azt mondom, amit látok a csészében.
- Persze, hogy azt mondod.
- A kártyanézést se hagyd ki. Akkor is gondolkodsz, sőt egyszerre egy kerül sorra, majd várni kell, hogy a következőt vedd a kezed alá. Mit gondolsz? Ez miért van?
- Soha sem gondolkodtam rajta.
- Próbálkozom az ólomból megtudni, mit hoz a jövő, de itt anyám utolérhetetlen maradt. Vajmi kevéske érzékem van hozzá.
Én sem lettem különb az anyukámtól. Egyetlen egyszer, illetve amikor először a kis barátnőm elhozta hozzám a kiöntött ólmot, kérte, nézzem meg, biztos tudok valamit mondani. Beteg a nagymamája, mit mutat neki a planéta.
Nem szívesen álltam rá, mert úgy éreztem nem vagyok biztos a dolgomban, de megnéztem. Kerek perec kijelentettem neki, hogy abban az évben nem csak a nagymamája, de a nagytatája is meghal. Az igazság az, hogy erre utólag kérdezett rám.
- Nem mondtad, Ádus tatával mi lesz.
- Ő is meghal még az év folyamán, - feleltem.
Honnan jött a gondolat, nem tudom, de bizonyára a tudatalattiból bugyogott fel.
Barátnőm szemrehányóan, kissé mérgesen megszólalt.
- Miket hordasz itt nekem össze-vissza? Ádus tata egészséges. Neki semmi baja sincs.
- Sajnálom, bár ne lenne igazam.
Ádus tata Giza mama halála után három hónapra követte a párját.
Barátnőmnek az óta is állandóan jósolni kell, ha valami problémája akad, de nem csak neki, mindegyik hozzám fordul. Én vagyok az, aki megnyugtatja őket vagy a kártya, vagy a kávés csésze segítségével.
Úgy néz ki, senki sem viszi tovább a jóslás tudását, mert nincs a családban, aki értene hozzá. Tévedtem, az öcsém lány folytatja a családi örökséget, bár a lányomban is van rá hajlam, de ő nem akar jósolni senkinek sem.
Tóth Sarolta: Zaklató zajok
Zavar a zaj,
zaklatottan hallgatom,
akár sírás, akár kacaj,
elátkozom.
Sivalkodik, mint a cica,
párzás közben,
ordítozik, mint a bika,
megkötözve.
Kellemes zene megható,
nem zavaró.
Ha suttognak, ha horkolnak,
felébredek.
A vonatok zakatolnak,
erre mennek.
Kiáltok mérgemben nagyot,
elszaladok.
Sajnos zajjal jár a munka,
van rutinja,
meg kell szokni a sok robajt,
süketnek jajt.
Riba Ildikó: Árnyak
Elszökött idő:
jeltelen, soványka emlékek
sáros lépcsőjén
megbilincselt árnyak hálnak.
Szipogó hangok,
panaszos jajok,
irdatlan hiányban
ragyogó fényre várnak.
Tóth Sarolta: Emlékezéssel
sáros az utca,
lucskosra mosta
őszi eső
ha hozzád mennék,
mégis sietnék,
boldog lennék.
álmomban látlak,
beteg vagy, szánlak,
ápolnálak.
foszlik az emlék,
nyári ég szép kék,
elfelednék
sáros a bánat,
sírok utánad
csak néha még.
Kép: Kaufmann Ágota: Alak sárga virággal
Tomor Gábor: Csalóka
Hófehér télvég.
Csendes táj, rejtező világ.
Baljósló varjaink távol,
sehol most a fontoskodók.
Vágyott béke, vélt nyugalom.
Szitál a hó.
A kép címe: Bagoly hálóban; Ország Lili munkája.
Nyakó Attila: Break Away
Kértem elvitelre egy szebb, új életet,
a pultos azt mondta, sajnálja, még lehet,
várni kell pár évet, mert éppen váltás van,
egyébként sincs elég tejszín a mártásban.
Nyugodtan üljek le, annyi finom koktél
áll itt bekeverve s úgy elszalad sok tél,
hogy észre sem veszem, ő tudja, tapasztalt,
mire föl sietnék? - a kilences asztalt
ajánlja, ismeri már jól a fajtámat,
kilátás isteni, idővel majd bánat,
rossz érzés, miegymás, ami ma még gátol,
semmivé foszlik és eltűnik magától!
Kissé megszédültem, jövendőm biztató,
kártyával fizetnék, előre (nem Tarot),
ám, ha e zord napon jóslatuk befagyna,
csöpp csípős jöhet még, de se pác, se hagyma!
Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 5.
Imádtam a vasárnap délelőttöket. Nagymamám szép asszony volt. Mindezek után egy ősz hajszála sem lett. Fekete haját kontyba fonta, hajtűvel megerősítette. Először a hófehér alsószoknyák jöttek, az után egy elő gombos melltartónak is beillő fehér alsó ingblúz, ami még akkor is karcsú derekát kiemelte, Azután vette fel a fekete apró fehér pettyes bő szoknyát, majd a buggyos ujjú blúzt. Gyönyörű kötényt kötött maga elé, és ekkor kötötte be a fejét. Indulhattunk a templomba. Szeretettel mosolygott rám, és soha sem mondta, legyek jó. Jó voltam, mert a templomban is őt kerestem a tömegben. Nem hozhattam rá szégyent.
Telt, múlt az idő. Margit, a legidősebb férjhez ment. Öt gyereket hozott a világra. Szép családi életet élt a férjével, aki szabó mester volt, és nem akármilyen, hanem a legismertebb a faluban. A két legidősebb fiát is bevonta a szakmába, a másik kettő kereskedőnek tanult, a lánya gyorsan férjhez ment. Margitnak volt mit a tejbe aprítani ennyi gyerek mellett, nem igen érkezett az anyjával foglalkozni.
Veronika, édesanyám, a háború kitörése előtt a fővárosban, Belgrádban dolgozott egy zsidó családnál, majd megismerkedett egy jóravaló emberrel. Férjhez ment. Szült egy kislányt, engem, akivel a férje elküldte falura, haza az anyjához, Kishegyesre, aminek akkor Krivaja volt a hivatalos neve, mert ő beállt az ellenállók közé. Kishegyes akkor Magyarországhoz tartozott. Úgy vélte Jovo, az apám, ott nagyobb biztonságban lesz a családja.
Veronika, édesanyám, is megözvegyült, mert a férje elesett a háborúban. A legfiatalabb lány, Veronika és én, nagymamámmal,Vera nénivel, laktunk abban a parasztházban, ahol a családtagok száma erősen megcsökkent. Igaz, abban az időben az anyám nem sokáig élt a szüleivel, mert a közvetítő talált városban helyet, ahol dolgozott már tizenévesen.
Anyus pár év múlva újból férjhez ment. Férje csendes, komoly, jólelkű ember volt, aki elfogadta a kislányt, akit Muncurkónak nevezett. Muncurkó, mármint én, élénk kislány lévén, ha bajfelhők gyülekeztek fejem felett, nevelőapám lábai mögé bújtam, így megmenekültem anyám haragjától.
Nem sokáig tartott az idillikus élet.
_Muncurkó, gyere, - szólt egy reggel az anyám, akivel kézen fogva mentünk a hátsó udvarba, útközben deszkák, gerendák mellett haladtunk el, amit a leendő házunk építéséhez vettek. Megrántottam anyám kezét, rámutattam a deszkákra.
- Látod, anyus ezeket a deszkákat? Ebből készül nemsokára koporsó apusnak.
- Hallgass lányom! Hogy mondhatsz ilyent apádra?
A témát többé nem hozták fel, de Veronika mama aggodalmas arcát a nevelőapám felismerte.
- Van valami gondod? Nem szoktál ilyen komoran magad elé nézni.
- Nincs nekem semmi bajom sem. Ugyan mi bajom lehetne? Mit tudom én? Azt hiszem, fáradt vagyok.
- Feküdj le.
- Nem érek rá.
- A munka megvár holnap is, ne félj, nem szalad el tőled. Pihenj le, próbálj aludni. Nekem úgy is van még dolgom a községházán. Nem tudom, mikor érek haza.
Ebéd után elment, és este fáradtan tért otthonába.
- Gyere vacsorázzunk. Én kipihentem magam, - szólalt meg az anyám.
- Most már vigyázz magadra jobban. Hat hónapos terhes vagy. Ne akarj mindent egy nap alatt elvégezni.
Gyorsan ágyba bújtak mindhárman.
Muncurkó, mármint én, aludtam, mint a tej, de a házaspár arra ébredt, a szemközti Ifjúsági Otthonban randalíroznak a fiatalok. Üvöltöznek, ablaktörés verte fel az késő esti csendet.
István felöltözött, és kiment megnézni mi történik. Különben is azzal lett megbízva, figyeljen oda, ne legyen baj az otthonban. Szűkszavú ember lévén, odament az első fiatalemberhez, és csak annyit mondott.
- Fiúk, ha részegek vagytok, menjetek haza, mert a kárt holnap valakinek meg kell téríteni. Úgy vélte, a „Mór megtette a kötelességét, a Mór mehet.” Hátat fordított a fiatalembernek, aki hátulról ráugrott a magas Istvánra, és a nyakába vágta a kétélű kést. Kirántotta a súlyosan sebesült ember a nyakából a tőrt, átment az úton, bekopogott feleségének.
- Orvost - mondta,- és ez volt az utolsó szava.
Az orvosig sem értek, összeesett. Mire felesége visszaért az orvossal, már halott volt.
Megszületett a kisfiú, és hármasban éldegéltek. Muncurkó nagyon szerette nagymamáit, a kisöccsét, és rendszeresen járt vele hozzájuk.
Elérkezett az az év is, amit szeretett nagymamának Etelka megjósolta, Beteljesedik az utolsó is?
Lányai egyre próbálták meggyőzni, hogy nem jól emlékezik. Tíz évvel tolták tovább a határidőt, de nagymamám tudta, érezte, egy nap kiment a kinti vécére, ott találta halva a lánya, Giza.