Paszkál az utolsó pillanatban érte csak el a reggeli munkába vivő buszt. Kifulladva a futástól, pihegve dülöngélt, kapaszkodva a fogantyúba. Amikor visszanyerte normális légzési ritmusát, körülnézett. Az utazó sorstársak között felfedezett egy ismerősnek tűnő arcot. Egyenlőre még nem tudta beazonosítani, de az agya kerekei forogtak, próbáltak régi emlékek polcain kutakodni. Egy megállóban szálltak le, ekkor beugrott:
- Szia, Samu te vagy az?
- Igen, és Te?
- Hát a Paszkál! Jesszus, vagy húsz éve nem találkoztunk. Hova tartasz.
- Itt dolgozom a környéken, és Te?
- Én is, összeülhetnénk egy kicsit felidézni a régi időket, meghívlak!
- Jó, délután ötkor abban a szembeni kávézóban?
- Pompás, ott leszek!
A megbeszélt időpontban Paszkál érkezett hamarább. Izgatottan figyelte az óráját, de Samu pontban ötkor belépett a helyiségbe.
- Már aggódtam, hogy nem jössz...
- Egy pillanatra megfordult a fejemben, de a kíváncsiság elhozott. Javíts ki, ha nem jól emlékszem, de Te nem az a típus voltál, aki meghívogattál bárkit is, nálad zsugoribb embert nem ismertem, utáltunk is a suliban emiatt, nem volt egy barátod sem.
- Jól emlékszel, de mielőtt megrugdosnád a döglött oroszlánt, hallgasd meg a történetemet.
- Csupa fül vagyok…
- Nálunk családi hagyomány volt, hogy a fogunkhoz verjük a garast, egyszerűen ilyen környezetben nevelkedtem. Pedig biztos voltam benne, hogy szüleim vagyonosak, még sem tellett soha semmire. Sokszor jártunk leharcolt cipőben és feküdtünk le éhesen, mert a lelakatolt hűtőt nem tudtuk kinyitni. Így ha egy kis mellékeshez jutottunk, vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére. Ez a gyűjtögetés odáig fajult, hogy magunktól is megvontuk a falatokat azért, hogy minél több legyen. Ebből a beteges korszakomból ismersz, kívülről valóban nem lehettem szeretetre méltó.
Az ilyen szülőket gyorsan elhagyják gyerekei. Így volt ez nálunk is, öcsémmel, bár külön utakon, de kirepültünk a szülői fészekből. Akkor már vérünkben volt a güzüség, nem tudtunk megváltozni. Ez az életforma nem enged közel hozzád senkit, csak emeled a falakat és nem veszed észre, hogy bezártad önmagad.
Jól haladtam a gyűjtögetéssel, minden fillért megragadtam, és magamhoz öleltem. Emlékszem, egyszer a parkban sétáltamm az egyik pad alatt megpillantottam egy csillogó pénztálcát. Körülnéztem, gyorsan felkaptam és eliszkoltam vele. Otthon izgalommal nyitottam ki a szerencsesütimet. Néhány fillér volt benne, a díszes, csillogó külső miatt, talán egy kislányé lehetett. Besüllyesztettem az íróasztal fiókjába és meg is feledkeztem róla.
Ettől a naptól kezdve azonban üldözni kezdett a balszerencse. Amibe csak fogtam rosszul sült el, sorozatosan értek a veszteségek. Pánikba estem, agyam lázasan kutatta az okokat. Ekkor ugrott be, hogy amióta rátaláltam arra a kis erszényre, azóta fordult minden a visszájára.
Jött a nagy elhatározás: meg kell tőle szabadulni. Ha ez ilyen egyszerűen működött volna, ugyanis olyan volt, mint a bumeráng mindig visszatért. Ha direkt elhagytam, biztos, hogy utánam hozta valaki, ha messze hajítottam, egy arra járó kóbor kutya visszaloholt vele és letette elém. Már a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt. Dühömben a park magányos padjára vetettem magam és magamban füstölögtem.
Lassú léptekkel arra jött egy szomorú szemű kisleány és megkérdezte, hogy leülhet-e mellém. Miután megengedtem, egy ideig csendben üldögéltünk. Máskor ilyen helyzetben gyorsan elhagytam a helyszínt, mert túl közel nem engedtem senkit az aurámhoz. Most azonban új érzés kerített hatalmába, felé fordultam, és még beszédbe is elegyedtünk. Olyan volt az egész, mintha kívülállóként látnám a jelenetet. A kislány mesélt magáról, szegénységükről, magányáról. A szívem egyre jobban belesajdult, még soha nem éreztem ilyet. Kavargott velem a világ.
Amikor a végén felálltunk a kislány azt mondta:
- Tudod, most azért voltam szomorú, mert ma van a szülinapom, és tudom, hogy most sem kapok majd semmit. De bearanyozta a napomat, hogy elbeszélgettél velem.
Elbúcsúztunk és elindultam hazafelé, de néhány lépés megtétele után olyat tettem, amit még soha: a saját tálcámból kivettem egy súlyos bankót, belegyömöszöltem az erszénykébe és utána szaladtam, kezébe nyomtam és boldog szülinapot kívántam. Megfordultam, soha nem fogom elfelejteni azt a döbbent és mégis iszonyúan boldog arcocskát. Soha nem érzett érzés futott át rajtam, könnyűnek, felszabadultnak éreztem magam. A cselekedetem teljesen ösztönös volt, olyan gátakat szakított fel bennem, ami elmondhatatlan.
Teljesen megváltoztam, szakítottam a régi énemmel. Ma már a koldus minden nap kap egy kis aprót tőlem, alapítványokat támogatok, odafigyelek a rászorulókra. Hihetetlen felemelő érzés adni, itt tartok most.
Samu türelmesen végighallgatta a monológot, majd elmosolyodott.
- Most már tudom, hogy miért sodort a sors az utamba. Tudod, én amolyan önkéntes állatbolond vagyok. Jelenleg egy új menhely építésére keresek támogatókat.
Még mielőtt folytatta volna Paszkál közbevágott:
- Számíthatsz rám!
- Tudod mielőtt beléptem ebbe a helyiségbe, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont Te leszel az egyik mecénásunk…
