Tóth Sarolta: Rekviem az életért

Régóta kereslek,
régóta vártalak,
magam mögé gyűrtem az időt,
hogy találkozhassunk
a lét semmibe nyíló kapuja előtt.

Mióta a közeledben élek,
elveszítettem önmagam,
énem sápadt jelképe vagyok csak,
valaki, aki menekül,
valaki, aki voltaképpen nincs is,
de próbálja folytatni a Semmit.

Nem számít,
ha más is érzett már hasonlót,
nem vigasztal, ha sajnálsz,
nem érzem.

Nemsokára messze megyek innen,
fekszem majd gondolatok nélkül
görcsös gyökerek fölött,
Üres szememből hangyák menekülnek,
nyirkos hajamban béke ül,
Átfolyik rajtam az idő
észrevétlenül....

Tomor Gábor: Ráébredés

Kóvályog az okosok közt,                      

utat keres másokkal.              

Nézdegélik, találgatják,                      

ha itt, vajh mi járatban.

Rádöbbennek, ő s a társak:

naivságuk páratlan.

                                       

A kép címe: Kivégzés; Máger Ágnes alkotása

Tomor Gábor: Nők és férfiak

Mottó: A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan. (Szerb Antal)  

Frappáns 

„A férfiak azért házasodnak, mert fáradtak. A nők, mert kíváncsiak. Mindannyian megbánják.”

Oscar Wilde nyilatkozta ezt egyszer. 

A végén még kiderül, hogy magyar származású volt ez a nagyon bölcs ember…

Sharon szerint a világ

Időnként elborzasztó dolgokat tudunk meg magunkról. Egy ízben például Sharon Stone filmszínésznő közölte, hogy nem szeretne férfi lenni. 

„Isten ments! Akkor egész nap a péniszemmel foglalkoznék. Ez pedig túlságosan fárasztó. Valahányszor a férfiak túljutnak egy aktuson, az a legfőbb problémájuk, hogy mikor tudnák újrakezdeni.”

Na már most, képmutatóak a férfiak, vagy túlzás ez az állítás? Annyit mindenesetre megsejthetünk: a hölgyek mások. Csak amikor kívánják, akkor kívánják…

Divatos

Egy időben divat volt a térképes fehérnemű. Nem könnyen heverték ki a bélyegforgalmazók.

A vállalkozó ifjú ezután így szólhatott reménybeli kedveséhez:

– Drágám, gyere fel hozzám! Elmélyednénk a koreai térség válsághelyzetében…

Megegyezés

A különleges jogokat élvező feleség nehezen cáfolható bizonyítékokat terjesztett a külön utakon járó férje elé. A megfigyelők szerint mindenre, vádalkura is kínálkozott lehetőség.

Éppen így történt. Miután az asszony jól megvádolta hitvesét, felajánlotta a kiegyezést. És megalkudott a békés folytatásban férj és feleség.

Szomszédság

Rejtvényt fejt Mari néni, egy sornál pillanatra megakad. „Panaszos hangot ad” – a négybetűs válaszra ez a meghatározás. Ám segít a tapasztalat, s már körmöli is: „nyög”; persze, hogy ez a megoldás. 

Aztán már fejcsóválva mondja, a szomszédban lakó Jancsira, Klárira utalva: 

– Ezek a fiatalok is…, ha csak módjuk van rá, folyton panaszkodnak… 

Életkép

Cilike rettentően kesereg. Forgatja lábát, húzkodja, szemlélgeti harisnyáját. Leszaladtak róla a szemek. Ámde nem mind, s ez számára vigaszt jelent: többeké biza, ott maradt!

Fő az egészség!

Véradás után, kissé sápadtan, menni készül az ifjú ember. Az asszisztensnő kérdezi is tőle: jól van-e?

– Ha gondja van, nincsen jól, feküdjön le! – hangzik a tanács. Majd, a fiú hátának már: 

– De egyedül ám! 

A kép címe: Akrobaták; Aba-Novák Vilmos festménye.

Tóth Sarolta: Ha holtan kiterítenek

Ha holtan kiterítenek,
rám repülnek a verebek.
Ki készít nekem koporsót,
vet puha ágyat, utolsót?
Ki hímez selyem szemfedőt,
talál-e igaz szeretőt?
Ki zárja le szemeimet,
lecsókolva könnyeimet?
Ki hallgat tücsök-hegedűt,
kergeti el a keselyűt?
Lesz-e ki fogában tartva
átviszi a túlsó partra
a sírig tartó szerelmet
szívet gyógyító kegyelmet?
Ki ismeri a kínokat,
ki látogatja síromat?
Gödör mélyére lemerül,
a szivárványra felfeszül.
Ha holtan kiterítenek,
egy igaz emberrel kevesebb.

Kapolyi Noémi: Könyörgés

Az öreg templom külső kapuja semmitmondó és dísztelen két barna, csukott szárnyával nem volt sem hívogató, sem ijesztő.

A misére szállingózók többnyire csak résnyire nyitották, aztán becsusszantak rajta, hogy eltűnhessenek a félhomályban.

Odabent a kevés  fényben az öreg padsorok között, a kopott vöröses szőnyeg egyenesen az oltárlépcsőkhöz vezetett, a hosszú asztalon fekvő fehér terítőn már apró pontokként lángoltak a gyertyák, de csatát vesztettek a hatalmas térben.

Nagy volt a csend.

Aztán bejött az atya, és megkezdődött a szertartás. A hívek felálltak. A régi, nehéz fából készült padok meg sem nyikkantak közben, nagy súlyukkal úgy megállapodtak a kövezeten, hogy az évek alatt egyre ritkuló terhükkel birkózniuk sem kellett.

Az atya nem nézett fel, tudta kik vannak jelen, és a gyér fényben amúgy sem látta volna az arcukat.

Egy csomó idős asszony,  nagyon kevés férfi, jó részük megszokásból ül itt, de némelyeket a félelmük hajtja, jutott eszébe a gondolat, aztán lapozott a misekönyvben.

Lapozni -morfondírozott tovább- minek is? hiszen évtizedek óta mondom ugyanezt, de mindegy, kell a könyv a látvány miatt. 

Kellemetlen érzése támadt. 

Lassan kúszott tudatából a torkába az elégedetlenség.

Tudta, hogy senki nem fog figyelni a gondolataira, csak ülnek, és darálják egyhangúan az imák szövegét, hangosan, egymásnak mutatva vallásosságukat, aztán kifelé menet jól megnézik, vajon ki nem jött el.

Nem ezért tanultam, nem ezért lettem pap! -tört fel belőle a gondolat-, de hangosan csak egy nyikkanást, és egy sóhajt lehetett hallani.

Mégis összeszedte minden lelkierejét, koncentrált és belekezdett.

Hangja nem volt átütő, nem zúgta be a csendet, éppen csak hallhatóan szólt, és nem is igen figyelt rá senki sem.

A templom kupolájába foglalt kis ablakokon nesztelenül surrantak be az alkonyi fények, hogy el ne árulják az odafent csendben, és láthatatlanul figyelő Lélek mindent érző, és halló lényét.

Nagy érdeklődéssel vette szemügyre a lent helyet foglaló lelkeket, de aztán hamar megérezte, hogy rossz helyen jár. 

Unalom, és gondolat nélküliség hullámai árasztották el a levegőt. Éppen tovatűnni készült, amikor megérezte az elöl álló lényét, és maradt.

Végre talált valamit, érzelmeket. A mondandóval nem törődött.

Az asztalnál küszködő erőtlen volt ugyan, de igyekezett.

Mint aki érzi, és érti lelke legmélyén, mennyire hiábavaló az ittléte, hiszen ezeket a szunnydó lelkeket ő egyedül nem tudja felébreszteni, de mégis prédikál nekik, mert érzi, hogy kell a próbálkozás, az esély, hiszen pont ő nem mondhat le senkiről.

Aztán hangja kissé erősebbé vált, mondnadója összeszedettebb lett.

Néhányan kicsit fészkelődtek.

A templomba belépő magas idegen gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és a szőnyeg elejénél megállt.

Hosszú, barna köpenyében nem vette észre senki a jelenlétét, két erős kezét maga előtt leengedve imára kulcsolta. Aztán érezhetően céltudatosan körbe tekintett.

De megérezte az intelmet.

-Várj- hallotta csak ő odafentről-, ne siesd el, menj tovább nyugodtan.

Nem sokkal később az idegen a föld felé forította kámzsás fejét, majd nesztelenül távozott.

-Könyörögjünk!- hallatszott előről. Az erős hangra a hívek bambán feltekintettek, de a szövegre aztán már senki sem figyelt.

Riba Ildikó: Visszhang

A valóság versenyre kel
álmaim képével.
Kelő nap hajnali fénye
redőny rácsa közt beoson,
vidáman cirógat.

Kezem nyújtom nem talál.
Már megszoktam,
hogy lépted zaja
múltunk dala csupán.
Elhal a folyosó visszhangján.


Kép: Dr.Krekó Imre Kép a falon című alkotása

Tóth Sarolta: Haláltánc-ének /Villon nyomán/

Sikerrel kutat a tudós,
az eredmények biztatók,
önbizalma egyre nőtt.
Jött a Halál, elragadta,
és vitte - vitte őt.

Az ünnepelt díva arca
mosolyog a reklámokon,
népszerűsége egyre nőtt.
A Halál jött, elragadta,
és vitte - vitte őt.

A népvezér épp szónokolt,
a tömeg tapsolt neki,
hatalomvágya egyre nőtt.
Jött a Halál, elragadta,
és vitte - vitte őt.

A vadász ült ˝méla lesben˝,
de rárontott egy fenevad,
zsákmányára büszke volna,
de jött a Halál, elragadta,
és vitte - vitte őt.

A pap éppen Istent hívta,
hogy imáját meghallgassa,
vele áldoztak a hívők,
de a Halál jött, elragadta,
és vitte - vitte őt.

Lehet koldus, lehet király,
Pénz, hatalom, érdem, tudás,
nem tartja vissza a halált,
megragadja, nem ad időt,
és viszi - vissza nem hozza  - őt.

Tomor Gábor: Felderítés

Örökös, hő vágya:                       
mindent tudni rólam.
Ki vagyok? Miért választottam?
Kitartok-e, bízhat-e bennem?                 
Ámde mindent mégsem lehet – 
maradok kissé ismeretlen.                       


A kép címe: Én; Caterina Silenzi munkája.
           

Farda József: Gula

Anabella a tükör előtt állt, magát nézte. Megelégedettséggel töltötte el a látvány, de nem volt ez mindig így. Gyerekkorában nagy szeretetigényre vágyott, de szülei nem érezték át ezt. Nem csak az esti búcsúpuszikról, vagy a szülinapi ajándékokról álmodott. Kellett volna egy kis ölbebújás, szeretetteljes simogatás, egy kis közös játék apuval vagy anyuval. Ehelyett: most nem érek rá válaszokkal találta szembe magát. 

Kereste a kiutat, amit végül az evésben talált meg. A hűtőszekrények és a bonbonos dobozok rémálma lett. Bennük soha nem csalódott, mindig megvigasztalták. A habzsolásnak azonban ára van, testsúlya fokozatosan növekedett. 

Az iskolában, osztálytársai céltáblája lett, közülük a leggonoszabb fabrikált egy mondókát, amivel állandóan csúfolták: „Óh, te drága Bella, kár, hogy tested debella!

Próbált nem figyelni a piszkálódásra, de a tüske benne maradt. A megoldást csak a nassolás adta meg számára. Ördögi kőr volt, ami megnyugvást jelentett számára, rosszat tett vele.

Elérte a tinikort, beindultak a hormonok. Gyorsan szembesült a ténnyel, hogy a fiúk a dekoratív, bár üresfejű társnőire hajtanak. Hiába tudott bármilyen témához okosan hozzászólni és nagyszerű humorérzékkel áldotta meg a sors, mégsem kellett senkinek. Természetes, hogy a megszokott mentvárába menekült.

Amikor önálló életre váltott, elhatározta, hogy változtat eddigi életmódján. Kezdeti próbálkozásai kudarcba fulladtak, állandóan visszaesett régi megszokott bűneibe. Fő ellensége a mérleg volt, amelynek mutatója egyre magasabbra kúszott. 

Kipróbált minden diétát, amiről csak olvasott, de csak részsikereket könyvelhetett el.

Egyik nap, amikor lelépett a mérlegről, teljesen összeomolva roggyant le a közeli székre. Elérte a kritikus 100 kilós lélektani határt. Drasztikus lépésre szánta el magát, a lakásához legközelebbi edzőterembe ment és váltott egy éves bérletet. 

Elérkezett az első alkalom, félve vetkőzött le, mert körülötte csupa kimunkált test nyüzsgött. Már éppen elveszíteni látszott az a kis bátorsága is, ami eddig volt és épp menekülőre fogta volna, amikor valaki megszólította:

- Először látom itt, szüksége van személyi edzőre?

Anabella hirtelen megfordult és előtte állt egy csupa izom, gyönyörű férfipéldány.

- Igen, azt hiszem. –rebegte zavartan.

- Akkor neki is ugorhatunk! – jött a válasz.

Ha fel kellene idézni ezt az első alkalmat, Anabella nem volna rá képes. Egyrészt a mérhetetlen izomláz miatt, amivel elrenyhült teste védekezett, másrészt az azonnal fellobbanó szenvedélyes tűz miatt. Az első hónapban a mérleg nem lett szimpatikusabb, mint azelőtt. Nem is csoda, hiszen edzés után hazaérve azonnal feltépte a hűtőajtót és habzsi dőzsit rendezett.

A személyi edzővel lévő kapcsolata csak a közös munkára korlátozódott, egyre mélyülő szerelme plátói maradt. Már a második hónapot taposta, amikor hazaérve elgondolkodott: ez így nem mehet tovább, ha kicsi esélyt is szeretne az edzőnél komolyabban kell venni a dolgokat. Kitalálta, hogy titokban készít egy képet szerelméről és motivációként mindenhova kiteszi a lakásba. Elhatározását tett követte, a hűtőre, mint fő veszélyforrásra két fotó is került. 

A terv szép lassan bevált. Legnagyobb örömére a mérleg egyre vidámabban mosolygott vissza rá.

Eljött a nagy nap, amikor úgy érezte veheti a bátorságot, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön élete szerelmével. Az utcán megvárta a terem zárását és „véletlenül” belefutott a férfiba. Egy közeli presszóban kötöttek ki. Anabella sziporkázott, igazán kellemes csevelypartnernek bizonyult. Amikor már elég lazának érezte a beszélgetést, tréfálkozva bedobta a témát:

- Tudod, amikor először megláttalak, azt hittem megtaláltam álmaim pasiját. De akkor hozzád sem mertem szólni, ahogy akkor kinéztem. Mostani külsömmel már magabiztosabb lettem, hogy végre megnyilatkozhassam. 

A férfi csendben hallgatott, majd egy idő után megszólalt:

- Amikor én először megláttalak, megállt körülöttem a levegő. Olyan villámcsapás ért, amilyen még soha. Nekem gyengéim az ilyen alkatú nők, mint amilyen Te voltál. Számomra tökéletes volt az alakod, majd megőrültem a közeledben, alig bírtam magammal. Aztán ahogy átváltoztál és azzá a tipusnővé alakultál, akik állandóan körül vesznek, fokozatosan elmúlt a varázsod és mára már teljesen közömbössé váltál. Nagyon sajnálom!

Anabella leforrázva ballagott hazafelé. Elgondolkodott. 

Lehet, hogy a végeredmény kicsit elkeserítő, de az evési kényszeréből kigyógyult és most már tudja, hogy mi a recept, ha bármilyen problémával kell szembenéznie: ki kell tűzni egy célt amely a helyes mederbe tereli…

Kissé megkésve, de...

nekem valahogyan nem úgy telik az idő, mint másnak... Igazából, a lelkemben tél van, s örülök annak, hogy zuhog az eső... Mert akkor olyan könnyű elmélázni az életről... Leginkább a sajátomról. Jól kitolt velem valamikor valahol valaki... Leginkább a szüleim. Én nem akartam megszületni, azért meg pláne nem, hogy mindenkim eltemessem... Akár fekete humor is lehetne, de sajnos ez a valóság! Még jó, hogy allergizáló hógömbbé varázsolják a környéket a nyárfabóbiták! Így aztán marad a tél: a gondolkodás határok nélküli világegyeteme.

No!

Mit is csináltam, amíg nem voltam. Pl. tanítottam. Aztán elszakítottam a bokaszalagom... Aztán írogattam, s megint tanítottam, ismét írtam... Azt hiszem, nagyon magányos vagyok.

https://issuu.com/norton69/docs/partium_t__l_2017_4_60ff8763aad156

In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,

mi a villanyrendőr.

Csudálkozva rázta a fejét,

míg bajszát is megpödörte,

kalapját a szél messze vitte,

ha a városban járt.

Persze, az ő kezében

folytonosan égett a lámpás.

Fénye a didergő lelkeket is

melegítve, mosolyra fakasztotta

a lesütött szeműek népes hadát,

mert hitének mécse égett...

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe

kapálni is: kötözni és oldani

-óidős mobil headset nélkül,

micsoda furcsa pazarlása

hangnak, szónak…-

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben…

###

Nem tudom, mi legyen

nagyapám Sokoljával…

A lányomé volt, míg szárnyakat

nem növesztett a lelke,  s a halál

díszlettervezése huszonöt szál

gyertyával világította meg

a  mennybeli színpadot.

*

A gyertyák tudták, hol

fészkel a gyulladás.

Az agyhártya izzott azon

a június végi, hollófekete

éjjel, s nem tudták megmenteni…

Hiába volt már minden bánat,

hiába idéztem nagyapámat,

szelíd orcája a magasban fénylett,

s csak felhőkkel intett…

később azután

gyereksírásként, mint a végítélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

###

Én pedig élem az özvegyek,

s reményvesztettek

parttalan életét.

Hajlék-talanná-telenné lettem…

Nem támaszthatom fel

aki holt, aki volt, aki

üres folt, aki Zsófi:

memento mori.

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

###

Kitépném pedig az agyam,

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben,

s üvöltenék a gyász második

fázisába érve, mint egy éve,

hogy adják oda Zsófinak…

*

Ha megtenném, ismét

a pszichiátrián kötnék ki…

A tanárnő ennyit mondana:

„Nekem is van veszteségem.”

Én meg azt kérném:

adjátok ide azt, amivel

felvághatom bánatkoszorús fejem,

kihasíthatom helyéről a szívem,

s szabadon engedhetem

az összes ütőerem melegét!

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

###

Nagyapám ősz volt.

Kékszeműen szelíd.

Apám haja sárga, s,

mint az érett kalászokból

a mag, úgy pergett ki

lábuk alól az élet.

Hófehér hajam festem,

színe olyan, mint Zsófié

volt: angyalok lábain

sötétlő zoknik…

…

Csak a könny marad

tengerízű bárka a szemem,

s így fogok megöregedni

egyedül,

unokák nélkül,

akik majd sohasem

tudják, milyen volt

az arcom, a rádióm,

s édesanyjuk hangja…

Szivárványnapok

jöhetnek-mehetnek,

én már nem kelek

útra, csak ha végképp

elmehetek Oda,

ahol nincsenek fosztóképzők,

nyugtatóéhes farkasnapok,

s kihull az emberek árnyéka is…

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja

senki, mert a fényképezőgépe

itt pihen egy oltár mellett,

nincs uszálya,

füstrokolyája,

csak napnyeste gyönge szárnya,

mi nem röpdös, nem kér

számon, rajta ül az én hallgatag

magányom gyöngye és átka

a világ ellen, a kóma ellen,

mi sírba tette, reményeit

maga mellé temette,

Dona nobis pacem!

Dona nobis pacem!

###

(Még-

sincsen

emlék-

eimben

alagút.)

M. Fehérvári Judit

Tóth Sarolta: Fehér gyász

Fehér szín, a tisztaság szimbóluma,
szűzi léleknek patyolat-palota.
Felhőtlen éjen Hold méla fénye,
bárányfelhők vatta-ablakán
derűs nyári ég csipkefüggönye.
Fehér liliom halotti kézben,
frissen hullott hó földünk abroszán,
érintetlenül, tisztán és puhán.

Nekem a fehér a halált jelenti,
kórházi ágyat, gyűrött lepedőt,
halálba hanyatló anyám arcát,
hártyásodó szemét, tekintetét,
ajkának utolsó rebbenését,
elszálló lelkének suhanását,
fehér virágból kötött koszorút,
szelíd bánatot, sírást, szomorút.

Egymásra torlódtak gyorsan az évek,
sok éve már, hogy temettünk téged.
Harmatos hajnalok gyakran idéznek,
édes álomból ébredve érzem,
árnyék alakban velünk maradtál.
Legyen havas tél, legyen virágos nyár
rád emlékeztet a patyolat-pára,
fekete árnyék - fehér a gyásza.

Tomor Gábor: Előreél

Mit is teszünk épp?     
Miért e közös élmény?             
’Legyen, ami túlél,       
maradjon emlékem.                 
Ha már nem leszel,       
felidézlek vele téged.’   
                       

A cím nélküli kép Csurka Eszter alkotása

Markovity Radmila: Vízió

Álommadár párnámra szállt,
halkan dúdolta víg dalát,
szebben, mint a szülőanyám,
fals hang nem hagyta el ajkát.

Ismeretlen táj felett repültem,
alant láttam folyót, tavat, tengert.
Embert, falut és várost kerestem,
helyettük füstölgő üszögre leltem.

Madárkám szomorú dalra vált.

Tovább szálltam. Ez mit jelent?
Házak, parkok, uszodák, de
nincs sehol egy boldog ember,
semmibe tekintő hölgyek
fákat ölelnek férj helyett.
Ilyenné válik a világ?
Nyomorra, férjhiányra vált?

Madárkám szomorú dala szállt.

Ember, bomba és mérges gáz.
Tegyél ellene kismadár!
Tévedsz, én csak énekelek.
Fajtád kezében van a hatalom.
Tehettek jót és rosszat, jól tudod.

Madárkám vigyázva vállamra állt,
együtt énekeltük a hit dalát.

Tóth Sarolta: Az utolsó karácsony

Tágra nyílt szeméből
gyöngykönnyek peregnek,
ajka szögletében
lassan összegyűlnek.

Mozdulatlanul ül,
csak a semmit nézi,
a rák-diagnózis
halálát ígéri.

Esélye már nincsen,
áttétek képződtek,
kiürült lelkében
félelmek vergődnek.

Elfogytak a szavak,
néma bánat maradt,
fiatal élete
fonala elszakad.

Vele szomorkodik,
aki csak ismerte,
peregnek a könnyek
részvétből eredve.

Szomorú karácsony,
talán az utolsó.
Enyhítse félelmed
borral teli kancsó!

Igyunk a reményre,
a jobb egészségre,
szálljon imánk égbe
gyógyulásod kérve!

Tomor Gábor: Mindig

Sikeres vagy?   
Feldob a kedv.                 
Gond van, némi harc?       
Emeld a fejed –             
nem árthat e baj.                   
Hej! Mindig te nyersz!   


A kép címe: Nem értem, mire gondolsz; S. Weissenbacher munkája   

Markovity Radmila: Így játszottunk valaha

Fiúknak a nagy rongylabda,
porfelhő kúszott magasba.
Piros rózsa a térdeken:
fontosak az eredmények.

Lányoknak jutott rongybaba,
hercegnővé lett avatva,
képzelet szárnyán táncoltak,
üveg cipőkben csillogtak.

Volt úgy néha: haragszom rád,
az bizony  nem tartott soká,
hamar, gyorsan helyre tették

azt, aki bőrében nem fért…
esténként a mécses mellett
anya-hangú mese kellett.

Tomor Gábor: Kiválasztás

Nahát, mi történt velem!
Pimasz volt egy idegen:   
mellém állva ingerelt.         
Feltűntél neki, ez zavart?                 
Ez nem, de mit mondott:   
Kedveltesd meg magad velem!


A kép címe: Anatómia; Szentgyörgyi Erika munkája.

Markovity Radmila: Uram, hozzád érkezek

Dal szárnyán száll templomi ima
hatan hirdetik hittel az igédet Uram,
ők hatan, én hetediknek lélekhárfán.
Szólóénekkel nyitják az ég kapuját,
hit, remény szeretet száll a légben,
hat hívő megingathatatlan lelkében
él a tudat, hozzád kell fordulni.
Engem is elvarázsol a szólóénekes,
látom rám néz, csak nekem énekel
égig repít, fogja és pengeti hárfám.
Majd hatan folytatják a templomi imát,
dalukkal  visznek engem, a hetediket,
oda, ahol, nem törik meg az égi varázs
erdőben, víz partján, városban, utcán
hegyormáról mosolyog  a hit, a remény
és én, a hetedik tudom a szeretetről regél,
amerre jársz, kísérjen  a hit, remény szeretet
zengik hatan, én a hetedi velük énekelem,
ám ők a napsugár, a hit, a remény és szeretet,
én, a láthatatlan hetedik,Uram hozzád érkezek.


(Legendary Vocals dala alapján, 2018. márc. 18.)

Tóth Sarolta: Hófödte tájakon -fekete varjak

Hófödte fehér tájakon

fekete varjak rajzokon.

Lombvesztett faágakon,
fehérségben mint gyászözön,
temetésre károg hangja, közöny,
egyre csak ismétli daltalan
a nyár már messze van,
Nem fél tőled, te sem tőle,
nem hívják meg esküvőre,
csak az elmúlást károgja,
a kezdetre nincs dallama.
Varjú szállt az ablakomra,
vár halálos alkalomra,
dió leszek, csőrébe vesz,
megeszi gerezdjeimet.
Hófödte fehér tájakon
fekete varjak rajzokon.
Lombvesztett faágakon,
fehérségben mint gyászözön,
temetésre károg hangja, közöny,
egyre csak ismétli daltalan
a nyár már messze van,
Nem fél tőled, te sem tőle,
nem hívják meg esküvőre,
csak az elmúlást károgja,
a kezdetre nincs dallama.
Varjú szállt az ablakomra,
vár halálos alkalomra,
dió leszek, csőrébe vesz,
megeszi gerezdjeimet.

Tóth Sarolta: Van másik

Voltam neked,
voltál nekem,
voltunk egymásnak
mi ketten,
egy ideig,
de az idő telik.
Vánszorog, vagy illan, tűnik,
velünk nem törődik.
Magam vagyok, te magad vagy,
mindkettőnknek
más társa van, másik,
egy ideig,
de az idő most is telik,
ismétlődik,
minden elölről kezdődik.

Tomor Gábor: A jövő embere

Korunk modern polgára leszáll a buszról, kezében újság. Körülnéz, s a megunt sajtóterméket az e célra kiképzett gyűjtőládába hajítja. A tároló oldalán cégadatok s öndicsérő írás: A környezetbarát reklám. 

Korszerű úr belép a közeli üzletbe, ahol csúcstermékekben gyönyörködhet. A monitorpiac vezető óriása ajánlja termékeit. Energitakarékos, alacsony kisugárzású, környezetbarát technológiával előállított, csodálatos képűeket.

Emberünk munkahelyén is visszagondol a lenyűgöző látottakra. A haladás híveként persze ő is kiváló, s természetesen környezetvédő szereket gyárt egész nap.

Hinnénk, hazafelé menet kikapcsol, lassan átáll, elengedi magát. Ámde, mit látunk? Ez is valamiféle szuper megoldás: lakása előtt formatervezett tartály áll. Odalép s – mint ki ezredszer tette már – válogatás nélkül belefúj mindenféle szitokszavakat, belezúdítja aznap felgyülemlett mérgeit.

Ezek után nem csoda, hogy otthona egy derűs otthon. Szekundát kapott a gyereke? Megértően mosolyog. (Ő is volt gyerek!) Bóvlit vásárolt az asszony? Jóízűen nevet. (Kit nem vágtak át jó párszor?!) Mindenbe beleszól az anyós? De hát, csodálatos nő, ráadásul mindig igaza van!

Nyilvánvaló: az úr otthon is a „figyelni mindenkire” jegyében él. Meghallgatja a panaszokat, nem gúnyoskodik, fölényt sosem éreztet, jó kedélyét el nem veszti. Viccet mesél, adomázik; ha pedig azt kell, vigaszt is ad.

Példaképünk. Környezetbarát úgy is, mint családtag.

A kép címe: Szimbiózis; Tomor Gábor alkotása

Markovity Radmila: Nap és Hold játéka

Hívom a Napot minden áldott reggel,

jöjjön be hozzám, melengesse lelkem,

kikerüli kukucskáló házam ablakát

Holdat karolja, őt is  magával hurcolja

csillagok sírnak, az árván maradtak,

kinyújtom karom, magamhoz ölelve

könnyeiket letörlöm, vigasztaló szó

helyett reájuk csókot lehelek 

szeretetet ültetek bús lelkükbe, ők

imádják  ha énekelek, ha rájuk nevetek.

Hold hangja távolból  biztatólag súgja:

Ne féljetek, az úralkodó most én vagyok.

Nap, Hold és csillagok: velem miért játszatok?

   

Tomor Gábor: Ügyes

Eszes lyukból     
eszes szél fúj?     
Sima szád most                     
altatót súg.         
Ha kétfelé,           
hát kétfélét búg.     


A kép Alex karikatúrája

Tóth Sarolta: Karácsoyi nosztalgia

Gyermekkorom
háborús karácsonya,
frissen fűrészelt fenyőfa illata,
kevés ajándék, sok-sok szeretet,
együtt énekleltünk
szent-énekeket.
Fagyos éjszaka,
istentisztelet, évente
éjféli mise - Jézus született.
Bombázó repülők zúgnak az égen,
sivít a sziréna:  veszélyt  jelezve
menekülünk a pincébe le,
de lelkünkben már béke:
imádkozunk: :legyen
a háborúnak  vége!

Varga Árpád: Igazgyöngy dogma

Volt egy olyan generáció,
amelyben még úgy ismerkedtek,
hogy egymás mellé ültek le a buszon,
vagy egy könyvtárban beszélgettek.
Nézték, ahogyan a csillagok
nyári éjszakán átcikáznak
a gömb-golyó-boltozat láthatárán –
fogócskát játsznak.
Nem vallottak szégyent
tisztaságból, emberségből,
s mégsem hiányzott a parázs
szerelmi életükből.
Irigyelhetné sok fiatal,
noha elképzelni sem tudják,
miként lehet – a romantika,
akár a kagyló igazgyöngyét izzadja,
úgy szülje meg törvényét:
a házastársi dogmát.


Kép: Paul Klee: A mag körül


(Veszprém, 2016. december 9.)