Élhetetlen.
Ki- s eldobták,
nem kell senkinek.
Köztéren él-hál.
Ím a szumó-megoldás:
mindenhonnan kiszorítják.
A kép címe: Hajléktalan; Fehér László munkája.
Tomor Gábor:Művelet
Élhetetlen.
Ki- s eldobták,
nem kell senkinek.
Köztéren él-hál.
Ím a szumó-megoldás:
mindenhonnan kiszorítják.
A kép címe: Hajléktalan; Fehér László munkája.
Tóth Sarolta: Álmodom rólad
Mosolyod akár a bársony,
rám borul majd egy holdsütötte
fényes éjszakán.
Fáj a csók, fáj a vágy!
Porrá hullott az ifjúság,
hervadt virág.
A hangod dallama álmom,
muzsikál ma is holdas éjszakán.
Messze száll, visszajár.
Egykor perzselő szenvedély,
sötét ma már az éj.
Lágy hajad fekete selyme
gyászlepel emlékek koporsóján.
Sír a vád, néma szád.
Nélküled múlt el az ifjúság,
halott lett a világ.
Mosolyod álmomban látom,
simogat, akár a bársony.
Az éjszakát epedve várom,
nosztalgiázom.
Nyakó Attila: Helyi-metál
Utálom a gejl verseket,
így hát sosem írok,
kedvencem a magyar nóta,
nem pedig az ír rock!
Mikor csárdás kis galambom
eltaknyol a járdán,
félbehagyom a ganyézást,
várhat koca, ártány!
Rohanok a vasvellával,
cuppog saras csizmám,
ilyen legény a világnak
egy zugában sincs tán!
Pár testcsellel lerázom a
kukoricás górét,
előveszem a kisüstit,
vágom ki a bólét!
Szinte helyből ugrok által
az emésztőgödrön,
rákacsintok és kackiás
bajuszomat pödröm.
Úriember vagyok ám én,
figyelmes és szorgos,
muszáj, mert már be van állva
a falusi orvos…
Tomor Gábor: Talány
Viszonyuk elég érdekes –
de mit jelent ez vajon?
’Nem tartom tovább magam
– szólt a fiú a lányhoz –,
legyen, ahogy akarod,
közel engedlek magamhoz.’
A kép Szotyory László munkája
Kapolyi György: Viselkedési szabályzat 2.
Siker
A siker az egyetlen, ami ritkán adatik meg, és a legnehezebb elviselni. A sikeres ember, annyit szenvedett a cél érdekében, hogy mire rávirrad az áhított nap, már elnyomorodott lélekkel, és szétzilált idegekkel, dög kimerülten hallgatja sikerének zajait, úgy nézi a körülötte hullámzó lelkeseket, mint egy filmet, ami bármikor megszakadhat.
Úgy áll a kör közepén, mint Bálám szamara, mintegy álomban sodorják az események.
Hirtelen tele lesz barátokkal, szép nők ölelgetik gratuláció címén, olyan rokonok, akik hülyének nézték egész életében, és le sem szarták, most fetrengenek a szeretettől, és jóindulattól.
Megjelennek a kölcsönkérők, többen felkérik keresztapának, ő meg csak egy bűvöletben tántorog, és kapkodja a levegőt, szorong, és kételkedik. Aztán hamar hozzászokik. Kezdi elhinni magáról, hogy kivételes lény, szinte egyedülállóan lenyűgöző. Pózolni kezd, mindenben kiváló, és van mindenről véleménye, ami megfellebbezhetetlen bölcsességen, és lényeglátáson alapszik.
Ő a nagy orákulum, a guru, könnyekig meghatódva magától, egészen eltorzult pszichével.
Szenved, hogy nincs egy ember a környezetében, aki méltó társ lehetne akár egy kártyapartihoz, aki megérdemelné az Ő jelenlétét, hogy mesélhesse majdan az utódainak, hogy ismerte a nagy őt.
Elvakultságában nem is gondol rá, hogy elsodorhatja egy következő hozzá hasonló begőzölt indivídum, hogy egyik napról a másikra nem ő a király, és egy hét múlva azt sem fogja tudni senki, hogy él.
Legalább olyan értetlenül és bambán áll az üres térben, mint mikor rátört a siker.
Már nem képes elfogadni azt az eredeti állapotát, amiben kezdett, és nem is érezte magát rosszul, dicső emlékeibe kapaszkodva próbál élni, ami hosszú távon nem sikerül.
És tényleg, egy ön meghasonlott szerencsétlen lesz belőle, aki emelt fővel, és idült mosollyal sétál naphosszat, visszaélve a tapsokat és ünneplést.
Mert nem tudta, hogy okos embert a siker nem elsodor, csak óvatossá tesz.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Hattyúdal
Némák, mint a halak,
repülnek, mint a madarak,
kecses testük tavak ékszere,
tollazatuk fehér, néha fekete.
Tavak világa otthonuk,
monogám párkapcsolatuk.
Fiókáikat együtt nevelik,
tanítják, etetik.
Hangokkal nem társalognak,
életükben csak egyszer dalolnak,
amikor meghalnak.
Tomor Gábor: Emberi dolgok
Mottó: „Légy tudatában esendő pillanataidnak, hogy megértsd mások gyöngeségét.” (Tatiosz)
Útitársak
– Van mit összegeznem. Életemben eddig annyi, de annyi bánat ért! Hazudtak nekem, megloptak, elárultak, megaláztak vagy megpróbálták rengetegen. És mind megsértődtek, hogy zokon vettem.
– Nem ismersz meg? Én voltam az egyik. De már egy csepp harag sincsen bennem.
Szép, új világ
– Ki itt a felelős?
– Az attól függ.
– Nem értem…
– Megírja vagy nem?
– Tegyük fel, csak érdeklődöm.
– Akkor nincs mit mondanom. Ne tartson fel tovább.
– Bevallom, cikket akarok írni az itteni állapotokról.
– Az más. Tessék parancsolni! Mindenben készséggel állok a rendelkezésére!
Hiedelmek
– Kiss azt hiszi, őt kivéve mindenki buta, és nem ért ahhoz, amit csinál – fejtegeti Kovács, aki azt hiszi, hogy őt kivéve mindenki buta, és nem ért ahhoz, amit csinál.
Mi, miért?
Oscar Wilde mondta: Ha az emberek egyetértenek velem, mindig az az érzésem, hogy valami rosszat mondtam.
Másolhatná őt országunk jó néhány ura. Tovább gondolva, ők talán többet is mondanának: „Lehet, hogy az emberek függnek tőlem”.
Megvallás
– Uram, ezt sem tudja? Akkor mitől titkos tanácsnok?
– Kérem, értse meg, én csak hivatalból vagyok okos…
Hirdetés
„Nagy gyakorlatú, alkoholról leszokott szerelőt keresünk” – így a minapi hirdető.
Jogos és józan dolog az ilyen keresés. Aki leszámolt a káros szenvedéllyel, az már megbízható. Ám a többiek veszélyesek – minden búnak, bajnak még előtte állnak.
Hangulat
– Jól vagy? – kérdezte a fiú. – Igen, felelte a lány. – Akkor menjünk. – És bebújtak a csónakházba.
Másnap.
– Szomorkodsz? – Igen. – Én szintén. – Hát menjünk. – És behúzták maguk után az ajtót.
A kép Konkoly Gyula festménye.
Nyakó Attila: Hold on
Bárányfelhőimet nyiszáltam egész nap,
odalenn utáltak, csomókban szállt a szőr,
ám egy hang biztatott: te mindig legyél csak
vállaltan önmagad, mert hát legelőször
sohasem érti meg senki, hogy mi végre
csattogtatod most is rég kicsorbult ollód,
aztán majd döbbenten bámulnak az égre:
újra Hold van, ahol ezelőtt is Hold volt…
Tóth Sarolta: Depresszió
Fekete fátyollal fedett árnyak
lebegnek mögötted
sikoltasz, mert szörnyek,
mélybe löknek.
Fehér fellegek ereszkednek
elesett tetemed fölött,
eltemetnek..
Könyöröghetsz jó szellemeknek,
föléd hajolnak, kiemelnek.
Tovább szövik életed fonalát
a párkák - lásd,
az istenek még áldást adnak rád.
Meg kell tisztulnod itt e földi létben,
hogy ne égj el poklok tűzében.
Szeresd az életet,
ne légy gyenge báb,
az élet majd
visszamosolyog rád.
Ébredj, űzd el az árnyakat,
színes fonalakból szőj álmokat!
Vigasztald meg magad
magadat - hamarabb,
mint halálos akarat...
bús bánatod - mégis - bírád marad..
Tomor Gábor:Elveszítés
Űrökkel telő létlapok,
homályba vész múlt és jelen.
Nem tudja már, mi is volt,
s ami volt, miért úgy esett.
Kesergünk: lám, hová jutott –
tudása fantom ismeret.
A kép Bruno Catalano munkája
M. Fehérvári Judit: Például
Megjelent az Agria Folyóirat nyári számában
Például
Ma
azt írta a papíromra egy pszichológus,
hogy
„kórosan elhúzódó gyászreakció”.
Nem
értem, mitől lenne kóros, hogy
Zsófi
elment és nem jött haza.
Pedig
várom.
A
szobája mennybéli tavirózsákkal tele.
Fehérek,
akár a hó.
Elképzelni
sem merem, hova utazott el
ilyen
sokáig.
Még
Kanadából is többször hazajött.
Ott
nagy a hideg.
Biztosan,
csípte Zsófi arcát is a hajnali
zúzmara,
de azért buszozott, tanult, tanított.
A
gyermekem egy zseni.
Nem
én találtam ki, sokan mondták azt is,
mekkora
tehetség.
Ha
Zsófi rajzol és fest, szétnyílnak a
tavirózsák,
s színáradattal telik meg a szoba.
Olyan
ez, mint az impresszionisták képein
a
percenként feltündöklő Nap.
Szeretem,
ahogyan dolgozik, meg mindent,
amit
elmesél egy-egy készülő munkájáról:
hova
tervezi, milyen lesz...
Zsófi
hangorgánuma is gyönyörű.
Legszebben
verseket mond, de a
prózát
is szereti.
Ma
hosszan néztem a fényképeit,
mert
nincs még egy huszonöt éves -
ilyen
ragyogó.
Erre
ráírják a papíromra, hogy „kóros”.
Talán
azért tették, mert elmondtam nekik,
hogy
Zsófit lassan két éve meghalasztotta a
S
O R S.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2018. április 10.
Kapolyi György: Utolsó útjaim
Nnnna…
Egy hosszú, bonyolult élet után, most itt ülök a pokol lépcsőin, amik dermesztően hidegek, és érdesek. Legalább burkolták volna valami olcsó műkővel, nem kell feltétlenül már a lépcsőkön rossz érzéseket kelteni az érkezőben…
Erre bent is lesz bőven idő. Már hosszú ideje üldögélek itt, amíg nem szólítanak, nem mehetek be.
A hatalmas fakapun nincs kilincs, de kulcsra van zárva. Kipróbáltam. Eleinte tele voltam szorongással, ami idővel oldódott, gondolom, ezért hagyják az embert ennyi ideig várakozni.
Persze nem igazán szokatlan állapot. Egész életemben mindig valamire vártam. Vártam a hétvégéket, a fizetési napokat, ebédidőt, nőket, a fene se tudja miféle kényszeres okból. Esküvőt, temetéseket, születésnapokat és karácsonyokat, általában mindent, ami az ébrenléttel jár. De ennek is volt ára, csak nem gondoltam bele. Az állandó türelmetlenség hajszolta idő úgy múlott, hogy észre sem vettem. Ahelyett, hogy két remélt esemény között arra figyeltem volna, hogy élek, számoltam a naptári napokat.
De legalább utólag se jöttem volna rá erre az igazságra, most mennyivel könnyebb szívvel üldögélnék ezen a lépcsőfokon. Lehet, hogy ez leendő büntetéseim első eleme, hogy zavarjon az érdes lépcső kíméletlen hidege.
Lassan ereszkedett rám, egy kábult állapot.
Mindent változatlanul érzékeltem a környezetemben, de életem epizódjai megjelentek előttem, mint egy film. Körém folyt, és magába ölelt, ugyanakkor láttam magam a lépcsőn ülni. Az ismert szereplők szóltak hozzám, én válaszolgattam is, régmúlt, kedves, meg szívszorító történetek jöttek és jöttek a semmiből, csak kínos emlékeim időztek velem hosszan. Elfelejtett arcok, apró mozzanatok, helyszínek, hangok és szagok. Dührohamok, megbékélések, zenék és illatok, kacajok és sírások, emlékké vált életem emlékei.
Torokszorító felismerése valaminek, aminek fontosságát és értékét szinte észre sem vettem, úgy mentem el az életem mellett, mint egy idegen.
Ahogy ott ülve, abból a múltamból visszanéztem a régmúltamat, egyre nagyobb erővel süvöltöttek lelkemben a Brontei szelek, sziklás tengerpartomon ülve, átcsaptak rajtam a régmúlt, és megismételhetetlen óceánjának jeges hullámai.
Sírnom kellett, de már nem voltak könnyeim.
Aztán hallottam, hogy mögöttem lassan, nyikorogva feltárul a nehéz fakapu. Emlékképeim elhalványultak, színüket vesztve el is tűntek.
Maradt a szürke terem, de valami megjelent, lomhán folyt le a durva lépcsőkön, lassan betöltve az egész termet, feloldott, és magába nyelt.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Szeretet és gyűlölet
Szeretet, gyűlölet
ellentétpárok.
Az ember szeretetre vágyik,
nélküle magányos,
a viszontszeretet csak ámít,
a gyűlölet általános,
ha nem szeret minket a másik.
Szeretni és gyűlölni
együtt is lehet,
akár ugyanazon személyt.
Catullus, a római költő írta róla:
„nem tudom, mi ez,
de szerteszakít ez a kín”
A szeretet gyengít,
a gyűlölet erősít,
a kettő egyben egyenlít.
Markovity Radmila: A kőkecske titka
Hároméves elmúltam, amikor Kishegyesre kerültem az anyámmal. Belgrádban éltünk. Én magyarul nem tudtam egy kukkot sem. Nem sok idő kellett, hiszen ebben a korban tanulnak meg a gyerekek leghamarabb nyelveket, így én is. Az utcán játszadozva, odahaza a nagymamámmal, és a tőlem nyolc évvel idősebb nagynénémmel, Gizával, csak magyarul beszéltünk.
Abban az időben a lányok fiúk összejöttek prelóra, az asszonyok, férfiak bandázni jártak egymáshoz. Az összejöveteleket mindég másik családnál tartották. Én azt szerettem, amikor nagymamámra került a sor, akkor nem a mécses égett, hanem a petróleum lámpa, a férfiak dióba kártyáztak, a nők kötöttek, stoppolták az elszakadt harisnyákat, (nekem is volt olyan), és a főtt kukorica kötelezően ott volt az asztalon. Ilyenkor jóízűen falatoztunk belőle.
Az anyám szerint nekem kilenc órakor az ágyban volt a helyem, hogy ne maradjak egyedül, Giza nagy durcásan otthon vigyázott rám. Szeretett ijesztgeti boszorkányokkal, akik besurrannak macska képében, és ha rá nézek, megbetegszek tőle.
Egy este olyan mézes mázas hangon megkérdezte tőlem.
–Szeretnéd, ha mesélnék ma este neked alvás előtt.
–Boldogan rávágtam: igen
–Most elmesélem neked a kőkecske titkát.
– Kőkecske? Nekünk nem kőből van a kecskénk, és nagymamám feji, mert te nem tudsz semmit sem.
–Olyan buta vagy, mint a kecskénk, amit annya fej. Ez a kecske, amiről mesélek, egy nagy kőből lett kivésve.
–Nincs is kő a faluban, csak por. Úgy száll, hogy megfulladsz tőle.
–Befogod végre a szádat? Vettek követ, és lett kőkecske.
–Befogtam a számat. Mesélj már!
–Egy szót se szólj, amíg mesélek! Volt a faluban egy nagyon gazdag ember. Összegyűjtött rengeteg pénzt, Azt kivitte a földjére, elásta egy ládával való arannyal, meg rengeteg pénzzel.
–Miért nem vett rajta cukrot?
–Azért, hogy az ilyen maflák, mint te, csodálkozzanak rajta. Ha még egy szót szólsz, itt hagylak, én is elmegyek bandázni, nem maradok itthon vigyázni rád, te kis vakarcs. Most folytatom a mesémet. Azért kellett a kőkecske, mert azt oda tette, ahol elásta a vagyonát.
–A kőkecske vigyázott a vagyonára.
–Vigyázott a fejed búbjára! Azért tette oda, nehogy elfelejtse hova ásta a kincset. Voltál már a határban. Olyan egyenes, egyforma minden felé, biztos nem találta volna meg a kincset a kőkecske nélkül.
–Ez neked mese?
–Várd ki a végét. Isten bizony szájon váglak, ha még egyszer megszólalsz. Nincs még vége. Elutazott a gazdag ember a feleségével nyaralni. Szántás ideje volt. A szomszéd föld gazdája megörült, amikor meglátta a kőkecskét, rátette nyomtatónak az ekére, így jő mályen szánthatott. Ezt tették mások is. Amikor a gazda hazajött, első dolga volt kimenni a földjére. Volt biz meglepetésben része! Alig találta meg a kőkecskét. Visszahúzatta a lovakkal, és kereste a helyét, de bizony a kincs sehogyan sem került elő.
Látták az emberek, ás rendületlenül mély lyukakat a gazdag ember, rájöttek, keresi a kincset. Nosza, neki. A faluból sokan mentek, ástak, keresték a kincset, de biz azt senki sem találta meg.
Egy nap eltűnt a kőkecske. Hiába keresték a falubeliek, nem lelték sehol sem. Most figyelj! Minden lyukból pontban éjfélkor lidérc jelent meg. Fénylettek, kócos hajuk égnek állt, csúfak voltak, és jöttek a falu felé. Különösen az ilyen kislányokat szerették elvinni, mint amilyen te vagy -, mondta suttogva. Felkapják, és fénylő ruhájuk alá dugják őket. Elviszik. Senki sem tudja hova tűnnek el, de a gyerekek sem kerülnek elő. Egyedül azokat a gyerekeket nem tudták elvinni, akik a kuckóban feküdtek. Azt ajánlom, eredj a kuckóba. Ott biztonságban leszel. Alhatsz ott is a pokrócon. Nem fogsz fázni. Melegít a kemence.
–Én itt szeretek aludni, ezen a szalmazsákon.
–Nálunk nem szalma van az ágyban, hanem kukorica susnya.
–Ez az ágy nem susog csak Te.
–A kukoricacsövektől leszedik a védőréteget, az a susnya. Nem láttál még?
–Nem, de gyere te is a kuckóba, elférünk mind a ketten.
–Eredj csak magad, de ha nekem adod holnap estére a kolbász részed, nem is kell a kuckóban aludnod.
–Oda adom, meg a szalonnát is!
–Azt edd meg magad. Azt nem kérem. Hallgass csak: Valami fényt láttam, meg zörejt hallottam. Csukd be a szemed és imádkozz.
Remegve becsuktam a szemem. Igaz imádkozni nem tudtam, csak annyit: (Oče naš, koji si u nebesima… Jelentése: Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben) Ezt hajtogatva elaludtam.
Másnap mondom az anyámnak.
–Taníts meg engem imádkozni, mert elvisznek a kőkecske lidércei.
–Giza, ha még egyszer ijesztgeted ezt a kislányt, egész hónapban te söprögetsz mindenhol.
–Én csak meséltem neki.
–Te ne mesélj neki többet, majd én mesélek.
Ezentúl nem maradtunk egyedül Gizával, de a lidérceket nem felejtettem el. Egyensúlyozta az anyalelkű mesék sorozata.
Kapolyi György: Pedig...
Pedig majdnem beléptem a kertbe. Már fogtam a vaskapu kilincsét, mikor meghallottam azt a semmihez sem hasonlító hangot, onnan a bozótosból. A torkomban kúszott a rettenet, elszorítva gégémet, hogy ne kapjak levegőt. Azonnal elengedtem a kilincset, és két kézzel kaptam torkomhoz.
Aztán újra megmarkoltam, de csak a kerítés rácsát, előzőleg nagy levegőt véve, nehogy váratlanul érjen a fullasztó szorítás, ha megszólalna ettől is a hang.
De nem szólalt meg, és rezdületlen maradt minden. A meleg szélcsendben meredten álltak a fák, bokrok, virágok, a maguk átláthatatlan kuszaságukban, egy falat húzva szemeim elé, hogy ne láthassak többet a kertből, mint bárki halandó.
A kert láthatatlan vonzása olyan erős volt, hogy szinte mágnesként kiszívta belőlem az erőt, ugyanakkor elárasztva lelkem egy fényes rajongással, egy leküzdhetetlen vággyal, hogy belépjek.
Pedig már majdnem beléptem a kertbe, ha nem hallom a hangot, nem tépem le kezemet a kapu kilincséről, már túl lennék mindenen, és elém tárulna az elmesélhetetlen valami, amire gondolok.
Nem is tudnám megmondani mi az, csak érzem, valami bennem alakot ölt, és hívogat. Mióta megtaláltam a kaput, nincs egy perc nyugalmam, álmaimban is jelen van, velem ébred.
Felém áramló gondolatai, mintha teste töltenének bennem, talán már nem is létezem, csak a kert gondolatainak tokja vagyok, aki mindig a kapu körül ólálkodom, és tanácstalan vágyaimban őrlődöm.
Bent, semmi sem mozdul, egy lepkét, egy bogarat nem látni, csak a növények kusza rengetege, semmi jele életnek, csak a sűrű felhőként felém áramló gondolatok kuszasága, a növények agyának termékei, ami hívogat, és nem szeretettel.
Ha végre elhatározom - belépek, a kapu előtt megmerevednek lábaim, nem tudom elérni kilincsét. Karjaim is élettelenül lógnak oldalamon, bábúvá varázsol a félelem, és ha nem lépek hátra, talán örökké ott állhatnék bénultan, tehetetlenül.
Csak vonzását érzem egyre erősebben, meg azt, hogy ebben a kettősségben nem lehet csak ideig, óráig létezni.
Pedig már majdnem beléptem a kapun, ami hajdan rozsdás volt, most meg napról napra fényesebb, pedig figyelem, nem ment be rajta senki. Nem a gyakori használattól kezd ragyogni.
De mi lehet a kertnek ez a vonzereje? Mi okozza a leküzdhetetlen vágyat, kíváncsiságot, ami arra késztet, hogy bemenjek. Ha meg ennyire hív, miért taszít el magától.
Kintről nézve, idegesítő ez a nagy állandóság. Sosem nyílik, és sosem hervad egyetlen virág sem. Nem hullanak a fák, bokrok lombjai, mindig világos van, nem léteznek napszakok, és évszakok.
Csak állok a kapu előtt, és várok. Nem tudom mire, talán egy másik hívó hangra, ami nem borzaszt, és nem szívja ki lábaimból az erőt, ha elindulok felé.
Nem érzek sem fáradtságot, sem álmosságot, a kert állandósága elhatalmasodott rajtam. Már eszembe sem jutnak az élet dolgai, valamiképpen a valós fizikai létem, és a kert közé kerülhettem, és furcsa módon, ez a felismerés nem riaszt.
Már próbáltam kitalálni, hogy ez a merev állandóság, ez az élettelen élet mitől hat rám ennyire, de számomra ez megfejthetetlen, csak arra tudok gondolni, hogy fontos összefüggéseket nem értek.
Lehet, megérteni akkor fogom, ha belépek a kapun. Akkor remélem mindent megértek, amit sosem értettem, mert kívülről nézve a kert csak látvány, és az eggyéválás kizárt, ami nélkül nincs megértés.
Ahhoz be kell lépni, de az akkor szerzett megértésnek ára van, az ár, hogy nincs visszaút.
Mint minden dolgok tudója, sétálhatsz a növényfal mögött, élvezheted a mindentudás emelkedett fényét, de még a kerítéshez sem jöhetsz, hogy visszaleskelődj az akkori mába, mert az egy egészen másik világ, nincs ott semmi keresnivalód.
Pedig már majdnem beléptem a kapun, mert egyszerre ijeszt, és elbűvöl a kert világa, de az a hang, ami akkor szól, ha megmarkolom kilincsét, jéggé dermeszt, és eltántorít.
Csak várok a csendes, poros úton, és nézem a szótlan, mozdulatlan kertet, és várok egy hívó szót vagy jelet, amitől magától kinyílik a kapu, és a hosszú várakozástól kimerülten, de repeső lélekkel beléphetek az ismeretlenbe, megélve az új, minden izgalmát.
A kertét, ami midig és mindenütt ott van, az idők kezdete óta végigkísér minden életet, és minden megfáradt vándor előtt kinyitja kapuját.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: Időjárásjelentés
TV hírekben bemondták:
„Holnap nem lesz időjárás.”
az időnek nincsen lába,
alkalmatlan a járásra.
Mi találtuk ki ezt a szót,
magyar nyelvűeknek valót.
Természeti jelenségek:
vizek, szelek, hőmérséklet
változásait nevezzük
emlegetni is szeretjük,
hozzá igazítjuk terveinket.
Időjósnak lenni szakma,
tiszteljük, ki megtanulta.
Az idő nem jár senkinek,
mégis fontos mindenkinek.
Nyugodtan bízhatunk benne,
tapasztaltuk, miért lenne
valaha hiány belőle?
Az idő eljár felettünk,
mi távozunk belőle,
Ő végtelen, mindörökre.
Tomor Gábor: Szemlélet
Áldozat vagy és tettes,
veled történik minden.
Foglyaként a történetnek,
egyvégtében élteted.
Te vagy a véletlen túsz,
és te vagy a vádló tanú.
A kép címe: Apadó kút; Gábor István munkája.
Markovity Radmila: Útmutató
Ablakomba,
függönyön át
minden reggel
túloldalról
kukucskál az
illatozó bodza
virága.
Türelemmel én
kivárom,
ha majd
virág helyett
termései
hívogatnak
napsugaras
nyárba bújva,
apró fehér
virág szülte
fekete színű
gyöngyöket.
Bodzavirág szörppel
eloltom szomjamat,
gyöngyökkel jutok el oda, ahova
sorsom kirajzolta utolsó utamat.
Kapolyi György: Élet
Közvetlenül, a születés utáni, és a halál előtti állapot. Csak erről a rövid, irreverzibilis időszakról szokás nyilatkozni, az ez idő alatt történő eseményekről. Azt ezt megelőző időszakot nem szokás feszegetni, de az életet követő ködös helyzetet, annál inkább. Állítólag, a más világ, ahová kerül az ember, valami olyasmi, ami nem produkálja a valós lét helyszínén tapasztalt igazságtalanságokat, egy testetlen, lebegő időszaka a léleknek.
Az eltűnt évszázadokban, már íródott rengeteg könyv, kinyilatkozás, a távozás utáni helyzetről, amit komolyan is vett az olvasó. Mert nem volt bátorsága belátni, hogy ezek a sorok, egy szintén tájékozatlan ember, szorongásának termékei.
Mert, amit ember tudhat, azt tuja is, amit meg nem, azt sosem fogja megtudni. A rengeteg de, ha, mert, kataklizmájában, kiváltódott félelem szavai, ezek segélykiáltások.
Súlytalan lebegés, fényben emelkedő lélek, a szeretet, és megértő türelem kavalkádjában feloldódás, valami csodálatos elégtétel, a földi lét nehézségeiért.
A lepusztult, holtra fáradt ego diadala. Ami biztos, az ember van, aztán nincs. A többi, gyógyírnak szánt mesébe illő történet.
Az igazság, hogy siketen és vakon, végigbukdácsoljuk fizikális létünk sokszor nagyon nehezen járható útját, mire el tudunk tűnni, a függöny mögött.
Ez, a kanossza járás nem lenne olyan kiábrándító, ha nem tennénk egymás számára azzá. Ez, az egyén önértékelésének hibájából adódik. Különbnek, többnek, és értékesebbnek tartjuk magunkat másoknál, bebeszéljük magunknak, hogy a mi igazságunk az igazi. Ezt, ráerőszakoljuk másokra, és kész a baj. Az „Igazság” egy relatív fogalom, legfeljebb, kinek - kinek igazságáról beszélhetünk. A sors igazsága, merőben más, mint az emberi igazság. De Ő, az erősebb…
Ha ember, az emberekért tett valaha – valamit, azt, elpusztították, és szentként tisztelték emlékét a továbbiakban. Persze, a mártírelismerése után, sem változott semmi. Mindig ugyan abba a gödörbe lépünk, nem tanulván, semmit.
Íme, az ember…
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Folyamat
Tartasz valamitől?
Építed ketreced.
Még jobban félsz?
Építik ketreced.
Rettegsz, lefagysz.
Bezárt a rémület.
A kép címe: Pánik; Hollós Ádám festménye.
Tóth Sarolta: Az Idő közömbös
Az idő nem mozog, és nem fogy el,
ő nem törődik semmivel.
Mi mozgunk benne, tagoljuk,
de nem az időt, magunkat fogyasztjuk.
Folyton szidjuk, mintha élne,
ha örömünknek gyorsan vége..
pedig nem ő lopja el,
hisz nem törődik semmivel..
Ha fáradunk és szenvedünk,
az idő túl hosszú nekünk,
pedig nem ő húzza el,
hisz nem törődik semmivel.
Néha szeretnénk megállítani, mint az órát,
máskor előre rúgnánk, mint egy labdát,
de ő nem hallgat ránk, nem felel,
mert nem törődik semmivel.
Minden létezőnek van saját ideje,
látszólag rendelkezhet vele,
de semmit sem tehet ellene,
akinek letelt az ideje.
Az idő együtt él a térrel,
soha nem válnak ők széjjel,
együtt adják a négy dimenziót,
a létezőknek alapot, kort, helyet, panziót,
fizetjül a lakbért valamennyien mi, a lakók.
Horatius, a költő arra biztatott,
éljünk az idővel, élvezzük a napot!
Minden órának van szép virága,
leszakítani - ez lesz örömünk ára.
Nem tartozunk ezért köszönettel,
az Idő közömbös és végtelen,
nem törődik ő senkivel.
Markovity Radmila: Oly messze vagy tőlem, gyermekem
Ha meglátsz, felcsillan mindkét szemed
lelked mosolyával száll felém a szeretet,
lelkem bimbói sziromruhát öltenek fel,
illatuk betölti az űrt, amit rejtegetek.
Néznélek időtlen időkig, hidd el nekem
ahogy jöttél úgy eltűnsz gyorsan előlem
minden vágyam hozzád bújni csendesen
álmodnánk pillangót, pacsírtát, új életet,
hiába, nem lehet, elvitt a Sors messzire.
Amikor távolból csillogtatod felém zöld szemed.
Amikor távolból küldesz nekem éltető szeretetet,
szereteteddel szirmaim két kezedbe veszed
percekkel beérem, éld az életed, drága gyermekem.
Tóth Sarolta: A fák sorsa
A fában a szú percegett,
alagutat épített.
A fa anyagát megette,
ezért a fa kikergette.
A fában fakopács lakott,
magának odút faragott,
fiókáit ott nevelte,
jött a macska, mind megette.
A fa tavasszal kivirult,
ágain sok bimbó pirult.
A hernyók ott lakmároztak,
a bimbók mind elhervadtak.
A fa gyümölcsöket termett,
pirosló almát, körtéket.
Éretlenül hulltak földre,
jött a vihar, mind leverte.
A fa sokat szomorkodott,
hasznot hajtani nem tudott.
A téli fagy sem kímélte,
egy vad vihar kettétörte.
A fák dísze a lombozat,
könnyekké válik, felzokog.
Lassan lepereg, földre hull,
tavasszal újra kivirul.
Jávorfa voltam valaha,
hímes tavaszi éjszaka
furulyaszó dalolt bennem,
madarak sirattak engem.
Tomor Gábor: Szlengsztori
Bejön neked e helyzeted,
lenyúlsz itt is, mint másutt,
javad okosban csinálva meg.
Ám túltolván a biciklit,
fasírtba kerülsz többekkel is.
Vegyél csak vissza, kisöreg!
Az illusztráción: Elárasztott falu; Dezső Tamás képe.
Markovity Radmila: A testbeszéd
Kitartóan nézel a szemembe,
kérdésemre rövid hallgatás a felelet.
Keresed a hihetőnek tűnő szavakat,
amik mögött a hazugságod lapulhat.
Villámgyorsan az igazságra hasonlító
szóért kutatsz, tekinteted égre emeled,
jobbról várod a megfelelő feleletet,
aktiválod agyadnak azt a részét, amely
a képzelet, a kitaláció világában székel.
Miért nem nézel legalább egyszer balra?
Biztosítlak kiböknéd az igazságot, amin
nagyon elcsodálkoznál, magad is.
Nem csak a testbeszéded az árulód,
hazug hangod sem lesz a megszokott,
tónusod magasabbá válik a szokottól.
Elárult a testbeszéded, meg a hangod,
pedig most csak azt kérdeztem, miért
nem jöttél a kórházba a gyerekedhez.
Nyakó Attila: Ne aggódj, csak ugratlak
Tücsökről még nem írtam,
ezt gondoltam épp ma,
meg is jegyzem pikírtan:
tök unalmas téma.
Fekete és ciripel,
oda ne rohanjak,
nála azért kicsivel
jobb arcok is vannak.
Lássuk csak, hogy ki kellhet,
bodobács, vagy cincér?
Például egy kifejlett
lótetűnek nincs tér.
Közben a helyesírás-
ellenőr javít fenn,
elhibázott e nyígás,
helyesen: pikírten!
Ó, te tücsök, tudtam én,
sorsod végül eldől,
mostantól már puszta tény:
kib…(izé) kihagylak e versből!