Elfogyott év utolsó napján
ne legyél szomorú
messze szalad a bú.
Óbor a pohárban:
átragyog rajta a fény,
tűzijáték rajzol csillagot
égi csillagok közé.
Ajándéka a boldog új év.
Angyalok álmát őrzi az éj,
a te álmodat majd őrzöm én.
Riba Ildikó: Ajándék
Elfogyott év utolsó napján
ne legyél szomorú
messze szalad a bú.
Óbor a pohárban:
átragyog rajta a fény,
tűzijáték rajzol csillagot
égi csillagok közé.
Ajándéka a boldog új év.
Angyalok álmát őrzi az éj,
a te álmodat majd őrzöm én.
Tóth Sarolta: Rád gondolok
Mikor felébreszt a vekker.
Elmentél, hogy munkát keress,
új hazában új nőt szeress.
Rád gondolok minden délben,
van-e asztalodon étel?
Ízlik-e, vagy ez kivétel,
csak egy kanál löttyös lében.
Rád gondolok minden este,
van-e ki ágyad megvesse?
Jön-e álom a szemedre,
régi életed feledve?
Rád gondolok:
visszajössz-e?
Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 16.rész
Esküvő
A polgári ceremónia szépen lezajlott, amikor véget ért, és megálltunk az autónk mellett, amíg néhány kedves szomszédunk figyelmesen arrébb vonult, akkor tört ki belőlem a sírás, két kezemben fogtam Zsolt arcát és csak potyogtak a könnyeim.
-Sikerült-suttogtam.
-Bizony-suttogta ő is mosolyogva, könnyben úszó tekintettel.
A templom kapujában már ott állt mosolyogva az Atya.
-Nem kell izgulni, induljatok- intett felénk.
Csak mi ketten és mögöttünk a tanúk.
-Lassabban-szólt halkan nevetve az Atya- vannak ám bent és be kell vonulni.
Aztán a kapuban elénk lépett és már ő diktálta a tempót, mi pedig mögötte lépegetve elindultunk az oltár felé.
Ujjatlan egyszerű egyberuhám csak térdig ért, halvány gyöngyház színe és alig látható csipke mintázata egészen halk volt, illett a dísztelen krém színű magassarkú cipőmhöz. Hosszú hajamat kontyba tűztem és a jobb kezemben picike virágcsokrot tartottam.
Zsolt esküvői öltönyében csendesen kísért.
A templomban mindent beborítottak a krém és fehér színben pompázó halvány fényű virágok körülöttük rengeteg zölddel.
A padsorokban szépen felöltözve figyeltek a közelebbi, és távoli szomszédaink.
Az üvegablakokon ferdén, hosszú fénypászmákban sütött be a nyári napfény, különös ködös csillogásba vonva a templomot.
Mi leültünk a nekünk odakészített két karszékre, és az Atya beszélni kezdett. Aztán felálltunk, és kezeinket átkötötte.
Ekkor már semmi nem létezett körülöttünk csak az Atya, Zsolt és én, körülöttünk mindent bevont a fény, mintha egy nagy burokban állnánk, és az időtlenségben valami örökre megígértetett.
Sikerült.
Több év, kitartás, hatalmas érzések, és sikerült.
Jó nagy tüzet kell rakni- mindig ezt mondom- hogy kitartson évtizedeken át.
Tomor Gábor: Költözők
Indul innen messzire,
reménytelibb tájakra.
Esélyt keres távolabb,
családja még itthon marad.
Vonul, elmegy világgá,
költözésben a bús ország.
A kép címe: Kivándorló; Rozsda Endre akvarellje.
Kapolyi György: Itt vagyok Uram
Itt, a száraz bogáncsokkal és gyomokkal megzsúfolt hegytetőn. Felettem az ég, köröttem a mélyben úszó világ. Szél borzolja hajamat, cibálja ruháimat, nem veti rám árnyékát semmi. Itt már nincs más, csak fény. Idáig, még a rettegett sasok sem szállnak fel, itt alig van oxigén. Ha megtennék, vérző torokkal buknának alá a mélybe, ahonnan nincs visszaút.
Itt vagyok Uram.
Mint égő csipkebokor állok a porban, kövek között, énem magasan száll, ahol már csak a lélek szemei látnak, ha látni engedsz. Még nem vagyok kész a távozásra, csak érzem a végtelent, felettem és körülöttem úszó, szédítő mélységeit, azt a tisztaságot, amiben piszkosnak érzem magam.
Nehezen, fájdalmas sebekkel, de felértem a hegyre, ahonnan nincs tovább.
Egy élet viharai sodortak fel a végső csúcsra, megengedvén, hogy visszatekintve egyszerre láthassam egész utamat.
Innen nézve már nem tűnik hosszúnak, rögössége sem látszik ilyen messziről, bár igaz, utólag minden másnak tűnik, mint ami valójában. A nehéz sem nehéz, miután meg tudta oldani az ember.
A „Nehéz” megoldhatatlan. E pillanatig mindent rám bíztál, döntéseimben nem gátoltál, ami nem biztos, hogy jó. Tökéletlenül megélni helyzeteket, meghatározni a hogyan tovább mibenlétét-nem szerencsés. De mindenek ellenére felértem, mert mindenki előbb- utóbb ideér, csak az út közben szerzett sérülések száma és milyensége nem ugyanaz. Innen fentről végiglátva a hegy oldalait, látom a hangyányi emberek hihetetlen tömegét mászni felfelé, szinte elfedve az egész hegyet, a csodavárók, és üdvözülni akarók bizonytalan tömegeit. Szinte vibrál felettük a kétkedés réme, a „Lehet, hogy nem sikerül” dermesztő fenyegetése. A visszazuhanás lehetőségének torokszorító jelene.
Itt a tetőn aztán kisimulnak a lélek ráncai, a görcsös félelmek elhalnak, mindent elönt a megkönnyebbülés. A sorban érkezők beleolvadnak a már ittlévőkbe, csak a csipkebokor látszik a tetőn, megszámlálhatatlan- apró száraz levéllel és tüskével.
Na itt vagyok végre Uram..
Nem könnyítetted meg utamat, kitettél számtalan csalódásnak, fájdalomnak és kiábrándulásnak, sosem árultad el, miért. Ez a tortúra nekem nem hiányzott, neked meg nem volt szükséged rá. Ami volt, ma sem értem, te meg nem válaszolsz kérdéseimre, pedig hányszor kérdeztelek! Utálok várni, és nem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretek vakon cselekedni, bábuként létezni, nem tudván mit miért teszek. Már úgy hozzászoktam tájékozatlan létezésem gyakorlásához, hogy átkozottul zavarba jönnék, ha mindenről felvilágosítanál.
Erre, és minden másra való tekintettel, most már maradjon minden a régiben, nem is érdekel, amit itt összevissza titkolózol. Szóval megérkeztem Uram. Most neked kell lépned, mert nekem nincs mit.
Ahogy itt álldogálok, egyre több kép rémlik fel bennem az elmúlt időkből.
Csak nem végig akarod nézetni velem, amin egyszer már túljutottam? Mi a fenének húzod az időt. Lehet, hogy nem tudsz velem mit kezdeni, és reméled, majdcsak eszedbe jut valami?
Vagy gondolod, megrendülök életem epizódjai láttán, és mellemen megtépem ruháimat, meg földet szórok fejemre? Nem tettem én semmi olyat, hogy ezt elvárhatnád tőlem.
Persze nem vagyok hibátlan, de rajtad kívül ki mondhatja el ezt magáról?
Aki ilyesmit állít, az egyenesen hazudik.
Gondolom, nincs olyan marha, aki veled szemben ezt meg meri kockáztatni. Az, hogy nem vagyok hiba nélkül, neked teszek szívességet, mert ellenkező esetben meg kéne szüntetned minden poklodat és tisztítótüzedet, ami hatalmas káoszt okozna.
Különös, hogy ebben a magasságban nem is szédülök, pedig még egy létrára sem szerettem felmászni.
Vannak furcsa dolgok az életben.
Hogy őszinte legyek, most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, most élek, vagy már meghaltam. Legalább erre adhatnál valami jelet vagy választ, mert helyzetem egyre kényelmetlenebb, mondhatnám, elég hülyén érzem magamat.
Egész idáig találgatnom kellett, de ez az állapot már páratlanul komoly, nem szeretek találgatni.
Jobb lenne, ha mondanál valamit. Te tudtad, hogy a manókat manométerrel mérik? Bocsánat. Nem is értem, hogy ez a marhaság honnan jutott eszembe. Egy ilyen emelkedett alkalommal. Zavaromat fokozza a tény, hogy még életemben nem voltam ilyen helyzetben. Sajnálom.
Kezdem egész kellemesen érezni magam idefenn. Évtizedekig másztam és másztam, és lám, itt vagyok. Nem is tudom mászás közben mire gondoltam, de erre nem.
Azt hiszem csak arra figyeltem, hogy le ne essek, meg az előttem kapaszkodó ne taposson a kezemre. Az a mendemonda járta, hogy a hegy alatt van a pokol, és aki leesik, annak befellegzett. Senki nem tudott biztosat, mert aki leesett- láttam ilyet- sosem jött vissza.
Rohadt dolog lehet, igyekeztem nagyon vigyázni. Hogy hiszek-e a pokolban…Hát hogyne hinnék. Hogy miért? Hát azért, mert ha hiszek és nincs, nem történik semmi. De ha nem hiszem és mégis van, abból nagy baj lehet. Mint a cigány viccben, csak ott más volt a kérdés.
Persze nem veheted rossznéven, ha valaki kételkedik a létezésedben. Olyan sikerrel titkolózol, hogy csak ingerült leszek, ha rá gondolok. Mi a jó ebben neked? Szórakoztat, hogy évezredek óta kutatják hollétedet eredménytelenül? Különös örömeid vannak…
Igaz, ha megtalálnának, hogyan tovább? Jókora zavart keltenél megjelenéseddel, az már biztos.
Talán jobb is így. Ezek keresnek, te meg bujkálsz. Végtelenített elfoglaltságot teremtesz embermillióknak. Vannak, akik azt hirdetik, kapcsolatban vagy velük. Aki szavukban kételkedni mer, azt jól kicsinálják.
Ecce Homo./ Na mit szólsz? /
Te teremtetted, és méltán büszke lehetsz, mert tényleg te csináltad.
Gratulálok.
Lehet, azért vagy megfejthetetlen, mert rühellesz ezekkel szóba állni. Ha ez így van, tökéletesen megértelek. Tudod, amit sosem értettem, minek neked ennyi angyal? Ezeknek igazán semmi dolguk, csak pózolnak, meg repkednek összevissza. De ezt te tudod, nem akarok mindenbe belebeszélni.
Jut eszembe. Hegytető, csipkebokor, kőtáblák. Nem látom a kőtáblákat sehol. Korán jöttem volna, vagy már megelőzött Mózes?
Jobban örülnék, ha már járt volna itt, amilyen ügyetlen, még a lábamra ejtené őket, és máris kitört volna a balhé. Amúgy a táblákat én is fontosnak tartom, nélkülük a népek nem tudnák mit ne tartsanak be. Nem lehet csak úgy, a vakvilágba belebűnözni. Kell egy szabálykönyv, minek alapján megállapítható, ki milyen bűnös. Aztán jöhet a tisztítótűz. Ezt már a földi gyakorlatban is alkalmazták, úgy hívták máglya. De hiszen erről tudnod kell, és ezt most nem kommentálnám.
De isteni itt a hegytetőn a levegő! Na meg az is igaz, még sosem voltam ennyire közel az éghez. Különös érzés. Van benne valami felszabadult és ünnepélyes. Elgondolkodtatja az embert. Na ne hidd, hogy nem veszem komolyan ezeket a perceket. Egész életemben ezért másztam.
De tudod, amíg nem ér el az ember valamit, addig felruházza a célt mindenféle széppel és jóval. Aztán ha eléri, szembesül a ténnyel, ami száraz és poros. Mert be kell lásd, ez az egy szál kuszmadt csipkebokor nem varázsolja a hegytetőt édenkerté. De egye fene. Fő, hogy felértem. Mit foglalkozom ilyen részletkérdésekkel. Itt állok egyelőre mint a Bálám szamara, és nem történik semmi. Nem tudom minek kéne történnie, de ez nem történés, itt szagolgatom kínomban ezt a bokrot, hogy csináljak már valamit, de semmi szaga sincs. Hát itt vagyok Uram! Ne csinálj úgy, mint aki nem vette észre. Még arra sem hivatkozhatsz, hogy nem láttál a tömegben, hiszen egymagamban állok ebben a porban. Jó, hogy én nem vagyok senki, de ez nem ok az udvariatlanságra.
Arról nem is szólok, hogy unatkozom, bár gyönyörű a kilátás, de minden, mindig ugyan az.
A szépet is meg lehet unni. Remélem, nem kell az örökkévalóságig itt rostokolnom, mert jó, hogy nem voltam egy szent, de azért ezt nem érdemlem!
Már nehogy félreérts, nem bírálom döntésedet, csak egy nagyon halk megjegyzés volt, ha bántónak ítéled, kérlek felejtsd el. Ha úgy látod jónak, igazán szívesen elácsorgok itt akár feltámadásig is, már egészen kezdem megszokni itt a csúcson, mert akármi is van, a csúcson vagyok, és ez akkor is valami. Én most leülök ide a sziklára a bokor árnyékába, és befogom a számat, igen, igen, tudom, sokat beszélek, nem akarlak felidegesíteni.
Igazán szép itt a hegy tetején, és ez a friss levegő!...
Kép: Kapolyi György alkotása
Markovity Radmila: Filmkockák
Minden ember a világmindenség ereje,
ezért lehet olyan, mint a fegyverek dörgése,
ezért lehet olyan, mint a végtelen szeretet,
egyikkel romba dönt, másikkal féltve átölel.
filmkocka
Mezítelen ifjúságom prédáját ölelem,
a perceket kacéran, nevetve élvezem,
minden lehetséges, jól fölfegyverkezem
a kíváncsi Éva pipiskedik ki belőlem.
filmkocka
Kihalt pusztában haladok botra támaszkodva,
hangot hallok, engem hív, dicsekedve ordítja:
„Nézz rám! Erősebb vagyok száz embertől és tőled!”
Mosolygok, legyintek, egykedvűen tovább megyek.
filmkocka
Sziklás talajon botladozok, a szakadék szélére érek.
Nem ereszkedek le se kötéllel se nélküle, az eszement
lépjen előre, már sok sikoly hasította itt át az eget.
Nekem nem kell a meghitt utolsó ölelés nélküli nem-lét
csak a szakadt cipőm búsulna a sziklamélyedés közepén,
felesleges a gondolat, úgy sem fogok leugrani, nem én.
Fekete felhők tornyosulnak fejem felett, valahol ház ég,
vagy talán égő test világít a sötét ég kellős közepén.
A vetítés utolsó filmkockái
Most változik minden, mert a hajnal hasad,
a reggeli imámmal Istenhez száll a sóhaj,
gyarló emberi lényem nem lehet elrejteni,
mégis a mennyország kapuján fogok kopogni.
Kapolyi György: „Szerelmi álmok”
Ezek azok a létező „Állandók”, amik kortól és nemtől függetlenül vannak. A gyerekkortól, az utolsó időkig élnek, és hatnak.
Gyakran a kiváltó oka ezen nemes igényeknek, egy beteljesületlen belső óhaj, ami nem képes megvalósulni, mert mellőzött az illető, meg nem értett, netán csúnya, vagy csak peches.
Felépít magában egy ideált, az elképzelt nagy Őt, akit epekedve keres, erőnek erejével meg akar találni, ami elvben még sikerülhet is, de nem nevezhetném általánosnak.
Lassan, észrevétlenül lelkébe kúsznak a „Szerelmi álmok”, már ébren is álmodik.
Kezdődnek az ön félreértések, amiket a veszett vágy délibábjaként lelkesen megél, és önhipnózis segítségével el is hisz.
Ha férfi az illető, sokszor egy szexuális vágyat hajlamos összetéveszteni a szerelem mámorával, ami egy két érdemi „Kézfogás” után egyértelművé is válik.
Ha nő az illető, szintén járhat hasonlóképpen, ha nincs szerencséje, egyoldalú a feleszmélés, holott Ő már felruházta a férfit olyan általa vágyott tulajdonságokkal, ami álmai hercegének van.
Csak azt hajlandó látni, amit látni akar, ha vannak kirívó hiányosságai, - nem baj, majd megnevelem-, mondja magának, persze később rájön a nagy igazságra, hogy senkit nem lehet megnevelni. Őt sem lehet adott esetben, mert mindenki olyan, amilyen.
Legfeljebb toleranciáról lehet szó, ami csak akkor működhet, ha mindkét részről megvan.
Óh… szerelem.
Virgonc lesz, mondhatnám idétlen és kajla, locsog, vihog, szeretni kezdi a világot, tervez, és dübörögnek benne az álmok. Hinni kezd a tündérmesékben, ragyog, és boldog, na meg figyelmetlen.
Nyilvánvaló dolgokat nem vesz észre, ha barátilag figyelmeztetik, megsértődik, mondván, irigylik a boldogságát, a szerencséjét.
Aztán idővel észreveszi, hogy a herceg nem jó étvágyú, hanem zabál, lusta és kényelmes, amit a derekán hord, az nem poci, hanem pocak.
Érdektelen, és buta, csak a póri dolgok iránt van benne érdeklődés, az is csak akkor, ha őt érintheti.
Kiült fenekű, vasalatlan nadrágjában, ahogy cammog az utcán, inkább lepukkadt szemetes kocsira emlékeztet, mint álmai férfiára.
Ha férfi az önbecsapott, túlteljesítési görcsének köszönhetően, alig él, és álmai hercegnőjének látott hölgynél észreveszi, hogy trehonya, neki kell kiszolgálni, főzni,- ha enni akar, mosni, és ha teszi, akkor már a hölgy holmiját is.
Semmi pénz nem elég neki.
Eszébe jut a vicc, ebédelnek, és a nej azt mondja: Józsikám, olyan meleget érzek a szívem táján.
Józsi: Mert belelóg a bal melled a levesedbe.
Elhalkulnak a szerelmi álmok, nem marad más, mint a keserű ébredés.
Aztán minden kezdődik elölről.
Új szereplők, új álmok, új önámítások, dübörögni kezd a szerelem, harsognak a rőzsedalok.
Hát igen…
Mert nehéz beismerni, hogy mindenki magához való, mert amit én és magamnak találok ki, azzal egyet fogok érteni, és ha tévedek, magamnak meg fogok bocsátani.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Szülőm
Magával ragad valónk,
s ő jön felém a múltból.
Arca több mint ismerős:
én ő vagyok, ő meg én.
Emléke békét hozó,
lelket edző, drága kép.
A kép címe: Fiatal asszony hiperaktív gyermekkel; Aatoth Franyo munkája.
Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 15.rész
Tervek, álmok
Zsolt egy csodálatosan szép napon megkérte a kezem.
Tudtam, hogy össze tartozunk, és azt is éreztem, hogy együtt fogunk élni, de ez más volt.
A kimondott szó, és a gesztus hatalmas boldogsággal öntött el, sírtam az érzelmektől.
Aztán meglátogatta a szüleimet, és édesapám beleegyezését kérte.
Én pedig ismét repesve néztem Zsoltra, amiért kiáll és igazi férfi, aki nem összeköltözésként tekint az életünkre, hanem nyilvánosan megbecsül engem, és el akar venni feleségül.
Na de mikor? - kérdeztem magamtól -, ha még sokáig tartani fog a válópere, mire elvehetne engem, már százszor ki fog szeretni belőlem! - tépelődtem.
Elérkezett a tavasz, aztán nyárba fordult, és a következő Karácsony is ránk köszöntött, de Zsolt még mindig nős emberként élt velem, más volt hivatalosan a felesége.
Újabb hosszú, és sötét tél következett.
Reményvesztettnek éreztem magam. Kilátástalannak láttam a jövőt.
Ahogy a kedvem elromlott, vele veszett a lendületem, és a boldog kitartásom is.
Minden munkát tehernek, és nehéznek éreztem, a házunk hideg volt, a tűz nehezen égett a kályhában, a falak hideget árasztottak magukból, és úgy éreztem, ez már örökké így lesz majd.
Zsolt lett kitartó ezekben az időkben kettőnk közül.
Ő beszélgetett velem és tartotta bennem a lelket, ha fáztam, fűtött, ha csak üldögéltem, megcirógatott, és közben utazott, ment és tette a dolgát.
Még az anyagi hátterünkről is gondoskodott.
Mire végre ismét kitavaszodott, belém is visszaköltözött a hit és a remény, hogy egyszer minden nehézség véget ér.
Rengeteg állatot tartottunk, juhok és kecskék legeltek a kertben, vagy hosszú pányván kószáltak feljebb a hegyoldalon.
Minden állatunk szelíd volt, a tejből két naponta sajtot készítettem, a konyhakert zöldbe borult, zsongott a késő tavasz.
Zsolt egy levelet bontogatott amit éppen a postaládából emelt ki.
Aztán elém állt és jelentőségteljesen megmutatta nekem is.
-Elváltam-mutatott a papírra.
Alig tudtam felfogni, mit is mond, többször megnéztük az iratot és aztán felszabadultan nevettünk.
Én pedig elkezdhettem utánajárni az anyakönyvi hivatalnál, hogy megtarthassuk az esküvőnket.
A hivatalban ülő hölgy elmondta, hogy már alig van időpont, a válásaink kimondásáról pedig még be kellett nyújtanunk iratokat. Szerencsénkre pár napra rezerválta a leendő időpontunkat, így hamar beszereztünk mindent és futottunk is vissza hozzá.
Közben sikerült elérni a templomunkban szolgáló Atyát is, egész nyárra be voltak táblázva a hétvégék, egyetlen nap maradt, ami a hivatalos esküvő után három héttel a miénk lehetett.
Bár sok idő állt még előttem a ceremóniáig, gyorsan fogytak a napok és még sem cipőm sem ruhám nem volt.
Elmúltam már negyven éves is pár évvel, ezért egyfolytában azon törtem a fejemet, hogy milyen ruhában menjek férjhez?
A nyári napok egyre forróbbakká váltak és azt ígérték így is marad még jó ideig.
A biztonság kedvéért megnéztünk két esküvőt is, hogy legyen némi fogalmam arról, milyen is egy templomi ceremónia, de ruha ügyében még mindig csak azt tudtam, hogy mit nem akarok.Tóth Sarolta: A bot
Egyik legősibb eszközünk.
Vele védekezünk,
segít nekünk.
Ha kell ütünk, verünk,
fáról diót nyerünk,
van seprűnyelünk.
Ha nehezen járunk,
rá támaszkodhatunk,
vándorbot, sétabot
anyaga fa, adott.
De aki csak botorkál,
nem biztos, hogy bottal jár.
Kicsi vékony a pálcika,
fogpiszkáló, gyufa.
Botos táncot járnak,
boton forgatsz nyársat.
Horgászbot a hobbi-társad.
A robothoz nincsen köze,
noha régen ástak vele.
A tolvajt ha rajtakapták,
büntetésből megbotozták.
Botrány, hogy a botról írok,
mint szögekről a fakírok.
Ha olvastad, megharagszol,
botot ragadsz, de eliszkol,
aki írta, mert ez firka,
kicsúfolja a kritika.
Elinalok, nehogy elkapj,
bottal ütheted nyomomat.
Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 14.rész
Küzdelmek
Az életünket egyre jobban leterhelte a válás. Zsolt küzdött, és egyre-másra utazott, hogy eleget tegyen a különféle procedúrák előírásainak, valamint, hogy megmaradjon a kapcsolata a fiaival.
Amikor Zsolt hazaérkezett, nem tudta az eseményeket a kabátjával együtt felakasztani a fogasra, és kint hagyni az előszobánkban természetesen, hanem, mint minden érző ember, hurcolta magában, és gondolkodott, tépelődött rajtuk.
Napközben csináltuk a dolgunkat, elláttuk az állatokat, mostam, vagy vizet forraltam, hogy felolvasszuk vele az itatókat, de láttam, hogy Zsolt őrlődik, és kimondatlanul is a gyerekei járnak a gondolataiban.
Nem számolt avval, hogy a volt nejével megromlott kapcsolata ennyire befolyásolja majd a gyermekei hozzáállását az apjukhoz. Pedig bizony így történt.
Időről-időre ment, és egyre inkább nem álltak szóba vele.
Néha úgy gondoltam, időre lenne szükség, annyi az érzelem, és az indulat minden oldalon, hogy amíg nem forrnak ki a gondolatok, nem érnek meg, talán kellene egy kis szünet.
De féltem, hogy ha ilyesmit javasolnék, talán Zsolt úgy érezné, nem akarom, hogy láthatásokra járjon, ezért inkább hallgattam, és néztem, ahogy szürke arccal, magába fordul az az ember, akit mindennél jobban szeretek az egész Világon.
A falu, mint valami tőlünk külön álló lény csendesen várta, hogy megtudja, kik vagyunk.
Boltba menet, ha találkoztunk valakivel, köszöntünk egymásnak, de senki sem beszélt velünk, senki sem kérdezett, inkább csak a hátunk mögött néztek meg bennünket.
Úgy éreztük a sok feszültség miatt jót tesz a fizikai munka, és esténként, amikor már semmi dolgunk nem akadt, rendszeresen sétáltunk a faluban.
Egyik este megálltunk a templom előtti hirdetőtáblánál, ahol ki volt írva a miserend. Zsolttal arra gondoltunk, jó lenne a lelkünknek, ha vasárnap mi is eljönnénk.
Amikor elérkezett a vasárnap, szépen felöltöztünk, és elsétáltunk szentmisére.
A templom ajtaján belépve egészen elcsodálkoztunk, mert a kis templom teljesen tömve volt emberekkel, alig akadt szabad helyünk ahová leülhettünk. A teli padsorokból furcsa tekintetek méregettek minket, innen-onnan hallottam is, ahogyan megkérdik egymástól:
-Ezek meg minek jöttek ide?
Azután elkezdődött a mise és mindenki elcsendesedett.
Zsolttal pedig hétről-hétre eljártunk a templomba, valami fajta megkönnyebbülést, más nézőpontot és békességet hozva a lelkivilágunkba.
Egyik sétánkon szembe jött valaki, látásból ismertük, és köszöntünk neki.
Amikor mellénk ért, hirtelen megállt és ránk nézett.
-Jó estét!-szólalt meg- aztán hogy vannak, jól érzik itt magukat?-kérdezte.
És ez időtől fogva egyre gyarapodtak az emberek akik szívesen megálltak szóba elegyedni velünk.
Mi pedig végre egy kicsit kezdtük otthonosan érezni magunkat.
Tóth Sarolta: Szösszenetek
Ne nézz a Napba,
fénye megvakít,
Tekints a Holdra,
szelíd, csillapít.
Tengernyi bánat,
körömnyi öröm,
ilyen az élet,
mégis - köszönöm.
Szerelmi zálog,
utód ajándék,
kihűlt érzelmek,
eleven emlék.
Kukacos alma,
féreg lakoma,
savanyú szőlő,
búbánat-űző.
Kiürítettem
keserű kínok kelyhét,
Újat kapok még...
Besüppedt ajkam
nyeli a zsíros semmit,
könnyekkel öblít.
Gyalogos élet
országútja végtelen
nincs pihenőhely..
Tomor Gábor: Ilyen az ember
Mottó: A humor az elme mindennapos tisztálkodása. (Jules Renard)
Változóban
Alakulunk. Haladunk az idő sodrával. Amit hittünk, már nem hisszük. A tévedéseket kiirtjuk, néha a jót is kigyomláljuk. Amit gondoltunk, másként gondoljuk. A hiábavalót nem akarjuk. Mást akarunk.
Halandóak nézeteink.
Mit hoz a jövő?
– Hányszorosát éri majd a lakásunk, ha egyszer műemlékké nyilvánítják az épületet?
Fogós a kérdés, rajta panellakók merengenek.
Régebbi jók
Egy reakció: „Sajnos, nem hallom jól, mit mond a képviselő úr. De el tudom képzelni.” (Akkor hát máris nem kellett sajnálkozni annyira.)
A házelnök: A képviselő úrnak megadom a közbekiáltás jogát!”
(Csak mondja valaki, hogy nem szellemes a Tisztelt Ház…)
Bárki és bármit
– Nálunk bárki elmondhatja véleményét, senkinek semmi baja nem eshet. Nézzük például az újságokat is: bármit le lehet írni a napi-, a hetilapokban, a site-okban – mondja egy megkérdezett járókelő.
Kicsit zavart ugyan, hogy az említettekben a vitatkozó kedvű fórumok aránya egyre csökken. Ám végül is nem csodálkoztam, mert az úr, mielőtt nyilatkozatát megtette volna, megfontoltan körülnézett a körülöttünk nyüzsgő piacon.
Állásajánlat
Felhívás a jövő évre: „Áruházunk felvesz hatékonyan dolgozó termékcímkézőket!”
A közlés finom, ámde sokatmondó körülírás: „Áruházunk gyorskezű árazót keres!
Elutasítás
Régen történt, amikor a Tv-elnök levette a műsorról a Krisztus utolsó megkísértése című filmet.
A momentumra Kovács ma is emlékszik, mert éppen aznap harmadik alkalommal kísértette meg feleségét, aki ezt különösképpen nagy felháborodással fogadta.
A tiltakozás hatására ama ifjú ember elállt a további kísértéstől.
Hűség
A kérdés korfestő, ez tagadhatatlan. A válasz szintén – reklámszlogennel.
– Ti még együtt vagytok?
– Miért is ne? A minőséghez hű marad az ember.
A kép címe: Szőrös zászlóval fürdőző nő; Aatoth Franyo alkotása.
Markovity Radmila: Ki vagyok én? 2
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Vágyok felidézni éveket, években az életet,
szeretném a világba kiáltani, amit nem lehet,
reszketek, mint a nyárfalevél, könnyem hullatom,
mint a szomorúfűz, fájdalmat önmagamnak okozok.
Igyekszem szívembe zárni a bánatom, mégis maradok,
kutatok, fel sem foghatom, honnan kezdjek böngészni, a
csecsemőkortól a mai napig homályos fátylat lebbenteni,
az elmúlt évekbe kövesedett létemmel a tetteim megérteni.
Most velem fekszik, velem kel fel a közelgő hópehely,
előtte színpompába öltözteti a földet, van
sárga, barna, rőt vörös, lila, piros színű lomb,
amelyről minden szín rám mosolyog, búcsút int felém.
Súgta a díszruhába öltözött fa: „Ha még itt leszel
tavasszal kedvesem, a bimbóimat csak neked nevelem.”
Tomor Gábor: Történelem
Hódítók, hatalmasok.
Határ-vadászok;
ürügyek, jó alkalom.
Víziók, revíziók.
Nyomásgyakorlás…
Csatához jó kelléktár.
Képünk az ókori-mai témakörű, óbudai kiállításon készült
Tóth Sarolta: Akciós kiárusítás
Pocsék áruk logóján látható
saját magát fejbe vágó manó.
Reklám ajánlat: „csak most, csak neked,”
nem számít, ha soha hasznát nem veszed.
Brutális választék, durva ár,
garancia helyett kukára vár.
Készlet kisöprés, ami megmarad,
a kukában még megtalálhatod.
Megtisztogatod, becsomagolod,
forgalomban többé nem szerepel,
értékes tárgyként ajándékozd el!
Markovity Radmila: Karácsonyi gondolatok
Karácsony és kisded,
jászol és szeretet,
három király, csillag
jelen volt szent este.
Karácsony, fenyőfa,
csillogtak a díszek
gyerekeim szeme
boldogan énekelt.
Fa alatt ajándék
ölelés szeretet
béke a lelkünkben
milyen szép az élet.
Karácsony és évek
gyerekek megnőttek
szeretetnek napján
hittel mondom imám.
Imát lehel ajkam
szívem beleremeg
elmúlt évek fénye
hiányoztok nekem.
Kapolyi György: Végszó 2
Mert mást sem tudott, csak pipiskedni. Mozdulatlan felsőtesttel, aprókat lépve, úgy tűnt, mint egy egyszemélyes Nyírfácska együttes.
Meg arról is meg volt győződve, hogy elbűvölő…
Mert látta a járókelők elképedt arcát, bamba tekintetét, ahogy rámeredtek, mert nem hittek a szemüknek. Aztán kénytelenek voltak elhinni a látványt, mert a víziónak tűnő jelenség végiggördült a járdán, ősz hajában csillant a napfény, kopott retikülje mozdulatlanul úszott fogantyúját markoló kezében. Mert mást sem tudott, csak pipiskedni.
Bőségesen redőzött hosszú szoknyája mereven haladt, a koreográfiának megfelelően.
Kifestett halotti maszkot idéző képe is mozdulatlan,- csak általa ismert felső régiókban látó szemei homályosan meredtek előre. Groteszkje valahol mégis suhant menés helyett, volt benne valami földöntúli, valószínűtlen, és mégis igaz.
Maga köré tudta szülni saját világát, azt a valamit, amiben tudott élni.
Ez a létforma egyszemélyes és megismételhetetlen, itt minden, csak az ő engedélyével és egyetértésével történhetett.
Ezek szent régiói az életnek, ami azért örök érvényű, mert sok mindenben emlékeztet a halálra, ami végjáték körülölel, hermetikusan elrekesztve az életnek nevezett állapottól, Magadra utaltan oldódsz fel a homogén teredben, körülvesz a végtelen csend, és egyedül indulsz el ismeretlen utadra.
Súlytalanul libbensz egyre feljebb és feljebb, az alattad zsugorodó világ egyre kisebb és jelentéktelenebb, most döbbensz rá, hogy milyen pitiáner dolgokból csináltál ügyet egy hosszú életen keresztül, hajszolva a dolgok lényegét, amit nem tudtál meg soha.
Csak tapogatóztál, mint egy barlangi vakrák, azt gondolva, hogy egy karnyújtásnyi az egész világ.
Azt hitted, hogy az ebéd utáni sziesztáid a gyönyörök kertje, elégedett mosolyt varázsolt a képedre a gondolat, hogy ezt kevesen engedhetik meg maguknak.
Kiábrándító, hogy mennyire jelentéktelen és önmagát félreértett világodban éltél, meg sem hallva a szélben szóló figyelmeztetéseket.
Bár sokszor a siketség egy áldás, a sors különös kegye, hogy csak olyasmit hallasz meg, amit el is tudsz viselni.
Ha helyette „Látod amottan a síri világot…” a düledező, korhadó fejfák erdeit, a megkopott és elfelejtett nevekkel, hát egyből odalenne a délutáni kényelmes sziesztád, a túlzabáltság böffenései, helyettük szűkölő lelked segélykérő vinnyogását hallgatnád, amit rajtad kívül nem hallana senki.
Ha jó ember voltál, ha rossz, ugyanazon az úton kell végigmenned, és Napóleon szavai sem nyújtanak vigaszt, miszerint a dicsőség a holtak napfénye…
Jobb egy kuszmatt verébnek lenni, mint egy lenyilazott rétisasnak, aki még holtában is fenséges, és mire megy vele?
Ugyan úgy széthordják a hangyák, mint majd a verebet fogják.
Mert mást sem tudtál, csak pipiskedni.
A lét és elmúlás csak a végén érintett meg, akkormár hiába a belátás, a frissen szerzett bölcsességeddel nem mész semmire, mert lejárt az időd. Valahol nem sikerült okosan élni, csak elmenni, de minek.
Az igazság halk szavát elnyomják a harsogás és díszlépések lelkesítő és értelmetlen örömei, ja, csak magadat hibáztathatod, senki mást, ha figyeltél volna…de nem tetted.
Mellékletek terület
Kép: Kapolyi György alkotása
Jóna Dávid: esős este
bádog az aszfalt, nyálas a járda,
fürkészett arcon a felismerés,
fűtőtestre felrakott lábbal,
sorsát látja az emlékezés
ablakon cseppek, abban a látvány,
vízezüst csendben barna az arc,
tepsiben talált tisztító tűzben,
almával töltött rétes-álarc
ecetfa ázik, vizes a lombja,
lámpafénynél csillog az ág,
egy tócsában látlak, mintha csak hívnál,
párkányon őrzött féligazság
süpped a jelen, izzik az azbeszt,
a hétköznapokra a legjobb radír,
combhajlatodra csókom, ha illeszt,
sóhajod rezgő selyempapír
képzelet csőre, hirtelen enged,
marad az eső, s a hűvös magány,
egyedüllétben gitárt, ha penget,
vigaszt találó rabszolgalány
üres a park már, de mozog a hinta,
semmire rajzolt kopottas vágy,
merített papíron mélyvörös tinta,
hunyorgott jelen és vetetlen ágy
Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 13.rész
Önfeledten
A fák termőre fordultak, és a nyár utolsó sugaraival melengette a tájat. Augusztus vége volt.
Boldogan szedtük a gyümölcsöt, pakoltuk télire a vermet, állványon, ládákban pihentek már a szedett almák, és a téli körte, a szomszédoktól kapott gyökérzöldségek, és közben folyamatosan gyarapodtak az állatok, mindenféle jószágot kezdtünk tartani.
Rengeteget olvastunk a falura költözésről, és az ottani kezdetekről, hiszen városi emberek lévén csak kósza fogalmaink voltak a téli előkészületekről.
Rendeltünk is tüzelőt, alapos meggondolás után egy erdei köbmétert, felvágva.
Amikor meghozta a teherautó a sofőr óvatosan meg is kérdezte, jól meggondoltuk-e a mennyiséget, de Zsolttal nagy egyetértésben kijelentettük a sofőrnek, „ jól meggondoltuk”.
A kertben összeszedtünk rengeteg rőzsét is, mert azt olvastuk, hogy akinek erdőkertje van annak megvan a téli tüzelője.
Aztán jött a tél.
Az első szelek már megmutatták, mennyire rosszul zárnak az ablakok, és az üvegezett bejárati ajtó sem tűnt túl jónak, de úgy gondoltuk, ha eddig jó volt az ittenieknek, akkor biztos nekünk is megfelel majd.
A sparhelt is elég nagy-gondoltuk, nem lesz itt semmi gond.
Sokáig nem is fűtöttünk igazán, csak jól betakaróztunk.
De egy reggel aztán nagyon hidegre ébredtünk. Zsolt megnézte a hálószobai hőmérőt és 13 fokot mutatott.
Hűha-gondoltuk-ennek a fele sem tréfa, még a fejünk is fázott a párnánkon.
Jól felöltözködtünk és elkezdtük behordani a konyhába a rőzsét, én telepakoltam a sparhelt aknáját, gondosan teletömtem a sok kis ággal aztán Zsolt meggyújtotta.
Azonnal lángra kapott a rengeteg vessző, csak úgy izzottak pirosan.
Mi pedig türelmetlenül vártuk a meleget. Az ágacskák pirosodtak aztán ellobbantak, azonnal hamu lett belőlük ami aztán lehullott a rácson, a tűz elhamvadt, de a samott-téglák még fel sem langyosodtak.
Az erdőkert rőzséjének nagy része pedig elégett. Hol van itt a téli tüzelő?
A sofőrnek igaza volt?
Be kellett látnunk, hogy a leírások nem sokat érnek, a fűtéshez rendes hasított fa kell, az első komolyan fűtött nap után észrevehetően megcsappant a farakás a kertben.
Folyamatosan arra számítottunk, hogy Zsolt válópere hamarosan lezárul, és reménykedve terveztük a közös jövőnket.
Azonban a sors még sok mindent tartogatott nekünk.
Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 12.rész
Izgalmas hétköznapok
Az évek alatt, kemény munkával felépített dolgainkat hetek alatt szétosztottuk, és leraktuk.
Az addig állandóan csörgő mobiltelefonok elhallgattak.
Gyakran felmentünk a hegyoldalban lévő kiszögellésre, a kertünk tetejére, és csak üldögéltünk, és bámészkodva beszélgettünk kiskutyánk társaságában a diófák alatt.
Furcsa volt.
Az addig lüktető, és rohanó életünkből immár teljesen kiragadtuk magunkat, és most nem tudtunk mit kezdeni a ránk szakadt idővel.
Ez így élettelen-mondtam egyszer Zsoltnak-túl csendes, így halott, be kellene laknunk- javasoltam.
Végiggondoltuk, mit szeretnénk csinálni, mivel szeretnénk foglalkozni.
Ha itt szeretnénk élni, magunknak kell megteremtenünk azt a környezetet, ahol jól érezzük magunkat- állapítottuk meg.
A házacska fölött rengeteg ól, és egy présház is állt.
Összeszedtük a faanyagokat, és az ólak elé kerítéseket építettünk, oszlopokat állítottunk, szögeltünk és fűrészeltünk, míg alkalmasak lettek néhány állat számára.
Sokszor pedig a hirtelen emelkedő kert pincedombján leheveredtünk a fűbe, és egymás kezét fogva néztük a fejünk fölött himbálózó virággal teli gyümölcsfák ágait, és néha csak azon ijedeztünk, ha leesett egy hőscincér a körtefáról.
Nem is sok idő múlva benépesült az első kis tyúkudvarunk.
A kiadásaink érezhetően lecsökkentek a falun lakással, bár még mindig sokat utaztunk, az igényeink átalakultak avval, hogy másként kezdtünk élni.
Először az tűnt fel, hogy mivel rengeteg időt töltöttünk a szabadban nem lett szükség a tévénkre.
Igencsak nomád módon éltünk, ha meleg vízre vágytunk, be kellett hozzá gyújtani, lámpafény sem volt mindenütt, és a hegyoldalban nem lehetett hallgatni a rádión egyetlen adót sem.
Az esti fürdések idején egymásnak forraltuk a meleg vizet, összekevertük kútvízzel, és a nagy dézsába külön-külön lekuporodva megfürösztöttük egymást.
Nem kellettek a szavak, csak csendben örültünk egymásnak.
A szekrénybe akasztott elegáns ruháink elfeledve lógtak a sötétben, a tűsarkukat felváltotta a gumicsizma.
És mi folyamatosan, mindig és mindent együtt csináltunk, minden pillanatunkat együtt töltöttük el, és mindketten úgy éreztük, az eddigi életünk csak egy álom lehetett, várakozás, most pedig valóban élünk, lélegzünk, a valóság csak most kezdődött el a számunkra.
Zsolt válópere végtelennek ígérkezett, de itthon csak magunknak éltünk, és nem tudták bezúzni az ajtónkat a városban zajló nehézségek, egyelőre.
Kapolyi György: Vihar
A heves szélrohamok úgy vágtak végig a girbe - gurba utcán, mint a korbács.
Felborogatva a kapuk mellé kikészített kukákat, lesodorva az ablakpárkányok virágdíszeit, az úttest felett vadul himbálózó lámpák repkedő fényei, mintha megelevenítették volna az utca képét.
Kabátgallérját a feje búbjáig felgyűrve, előredőlve, terpeszben próbált lépkedni, a kíméletlen széllel szemben. Bizonytalan tántorgását, ha valaki látta volna, az meg lenne győződve arról, hogy erősen részeg. A folyamatosan arcába csapódó por és szemét miatt, nem is látott.
Hol előtte, hol mögötte, éles csattanások jelezték a megbomló tetőkről érkező cserepek, és palák érkezését.
Hát, ebbe bele lehet dögleni – sziszegte összezárt fogsorral, próbálva elterelni figyelmét növekvő, vészjósló egyedüllét érzéséről.
Lábait magasabbra emelve, szinte maga alá igyekezett taposni a szembe rohanó szelet, hallván, a mögötte egyre nagyobb puffanásokat, ez a hatalmas erő, kezdte megbontani a téglafalakat.
Minden mozgott, dübörgött, az átláthatatlan portömeg eltakarta az egész panorámát, csak botladozni tudott a sokasodó épülettörmelékben.
Sosem fog véget érni ez a szörnyű éjszaka – tört ki belőle a kétségbeesés sikolya, vékonyan, cincogva, rá sem ismerve a saját hangjára.
Valahol előtte, a portól láthatatlanul, óriási robajjal kidőlhetett egy egész tűzfal, keresztbe lezárva az egész utcát.
Egy tégladarab, úgy csapódott mellkasának, hogy hanyatt esett. Hasra fordult, de nem tudott felállni.
Kimerültségét, irtózatos félelmét, kisöpörte egy régi emlék. Gyertyafényben úszó karácsonyfát látott, csillagszórók szikrázó fényeit, és szeretteit a fa alatt álló ajándékok között állni, ünneplőben, mosolyodva nyújtották felé kezeiket.
A nyaralások képei is megelevenedtek, csónaktúrák, hegyes völgyes panorámák a folyó mentén, rég nem látott barátok, ismerősök integettek felé a parti sziklákon állva.
Már nem hallotta a vihar dühöngését, a leomló házfalak robaját, csak sodorták hajdani emlékei, és boldog volt.
A folyóparti fák közül megjelent apja, mosolyogva nyújtotta felé mindkét kezét.
Ő, felállt a fűből, és a felé nyújtott kezeket megfogva, elindultak a távoli erdő felé.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tóth Sarolta: A hit
A hit az élethez tartozik,
mindenki hisz valamiben, valakiben,
a hitetlenek is, de nem istenben.
A vallásos emberek isten/ek/ben,
a pogányok fétisekben,
materialisták az anyagban,
egoisták önmagukban.
A hit alapja bizalom,
a hitelt is bizalomra kapom,
ha benned bízom, én adom.
Hitvesed is bízik benned,
kölcsönösnek kell hát lenned.
Aki mindenkinek mindent elhisz,
a bizalma ostobaság, csalódást visz.
Hiszékenység naívság is,
saját kárán tanul más is,
ha már sokszor elárulták,
kételkedik akár jól járt,
akár okkal, akár joggal,
tettel, szóval, gondolattal.
Kérlek, higgyél, meg nem csallak,
de ha mégis, rám ne hallgass.
Ne pazarold bizalmadat,
aki méltó, csak annak add!
Tomor Gábor: Meglepő
Mondja: Nem így működünk.
Nézek maflán magam elé.
Mint gépek, olyanok volnánk?
Aktiválni is kell magunk?
De miért e meglepetés?!
Játszunk, hisz játszanak velünk.
A kép Ágoston Lóránt munkája
Markovity Radmila: Három bagoly
Bagoly huhog a
szobámban,
nem egy, de három.
Egyik árgus szemekkel
figyel.
Másik elbújt saját
pihéibe.
A harmadik alvást
színlel.
Mégis hallom:
hangjuk betölti
szobám
minden szögletét,
pedig
csöndről álmodoztam,
de elnyelte a Sötét.
Jóna Dávid: jól vagyok
körülöttem minden rendben – jól vagyok,
út porát legyezi, néhány lelkes lófarok,
hova tart a had, a sereg, nem tudom,
ügetnek, vágtatnak a körpályájukon
erős hittel, a másik hite csak akadály,
nem libából készül a pástétomnak kínált libamáj,
de magát meghatározni viszont éppen elég,
főszereplő lesz néhány kiválasztott börtöntöltelék
de én jól vagyok, tisztelnek, szeretnek,
hála a türelmes természetemnek,
hogy az igyekvők elől kiállni tudok,
mielőtt hinnék, már azelőtt kiábrándulok
úgy képzelem, mint egy nagy vendégség az űrben
házigazda viseltes alsóneműben
és Te látod, ahogy szétmállik a behemót ülepén,
néhány fotelben hagyott teasütemény
és rettegsz, hogy megkínálnak,
és nem jönnek az angyalszárnyak,
amit annyiszor leírtál már, volt vers, és ének,
annyiszor, hogy akár jöhetnének
de mi okom lenne a panaszra,
hitbizományt is kapni magas kamatra,
csalásban pedig erős a licit
az egész ország egy kórház, hol elmaradt a vizit
jól vagyok, ne aggódj értem,
fénnyel álmodom a töksötétben,
és ha netán nincs igazam megint,
még a versem is összetépem.
Seres László: Átmenet nélkül
Tavasz vagyok nyárban,
benne maradtam.
Elmúlt az is. Ősz lett,
nyárparázsra kaptam.
Sosem hittem el,
ettől más a lélek.
Virághullató ősz
lettem a télben
- gyönyörű évszakok -,
tavasz ahogy tél lett.
Remény darabokban,
amíg szívem dobban.
Nyíló madarakban,
daloló lombokban.
(Kép: Internet)
Kertész Éva: A lányka, akit Denisének neveztek
Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig
mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott.
Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival,
ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte:
„Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert,
megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták
mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt,
ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s
időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.
Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a
lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen
elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak
állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a
kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált
szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe.
Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis
csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott
karból karba kéredzkedve.
Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető.
Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam
hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan
bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz,
behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas
pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki
pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.
Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga
mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A
valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg
tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot?
„Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy
időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is
bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én
negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként.
Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.
Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az
apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha
lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a
kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró
anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?”
A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok
istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa
siszmájában…”
És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.
Kertész Éva
Tomor Gábor: Féltés
Fájna az elmúlás?
Elvesző „édened”?
Gondold inkább:
már oly önző se vagy.
Hisz van, kit-mit félts –
mert utánad marad.
A kép címe: A fehér hajó; Kiss János alkotása.
Bige Szabolcs: Csak egy pár bakancs
Jakab Laci barátommal egy osztályba jártunk, ás egy utcában lakunk. Egész nyáron, a Körös parton tekeregtünk, hitványkodtunk, de arra ügyeltünk, hogy senkinek ne okozzunk kárt. Csoda jó hely volt az a Körös part. Mint a dzsungel. A város eltervezte a parkosítását, de csak addig jutott el, hogy a kert tulajdonosoktól elvett tíz métert a vízparttól számítva. Ott maradtak a kertvégi növények, fák, s egyebek. Egyik helyt még egy kacsaúsztató is kívül került a kerítésen. Micsoda játszótér keletkezett ott a gyermekek örömére végig a parton. Lehetett indiánháborút játszani a díszbokrok, s gyümölcsfák között. Persze e kert volt tulajdonosainak ez inkább bánatot okozott, mint örömet. De nekünk, gyerekeknek maga volt a gyönyörőség!
Másik kedvelt helyünk a piac volt. Hétfőn és pénteken tartották a hetipiacot, s ha csak tehettük, kimentünk. Szerettem az ide-oda hullámzó embertömegben sodródni, bámulni a népeket, meg persze a kirakott árukat. A sokféle gyümölcsöt, zöldséget, az élőállatokat; hoztak oda ki eladásra szánt kutyakölyöktől a papagájon és kanárimadáron keresztül mindenféle kisállatot. Legjobban a nyulak tetszettek – fehérek, feketék, tarkák, rőt-barnák, vadas színűek, kékes szürkék. A lógó fülű hollandtól a magyar óriásig ott vártak a vevőikre a gazda ketrecében, vagy kosarában.
A piacok netovábbja azonban a vasárnapi zsibogó, az ócskapiac volt. Hogy mi mindent lehetett ott kapni! S mennyi ember! Bámészkodtunk, s hallgattuk a sokféle beszédet. Vásárolni se ott se a hetipiacon nem szándékoztunk, kivéve, ha otthonól megbíztak valamivel. Ez megesett néha, ha kellett a konyhába friss zöldség.
Most, csak úgy a magunk szórakozására lófráltunk a sorok között. Ahogy ott tébláboltunk, Jakab Laci barátom az egyik asszonynál, aki mindenféle holmit árult, ami otthon fölöslegessé vált, meglátott egy ügyes bakancsot, ami éppen jó volt a lábára.
- Jaj, tessék nekem félre tenni – kérte az árust -, megyek, kérek pénzt anyukámtól, aki itt van a másik soron, és jövök vissza, hogy megvegyem.
- Jól van, fiacskám, de vidd magaddal a cipőt, lássa anyukád, hogy mit akarsz megvenni, s ha neki is tetszik, hozd a pénzt. Ha nem, akkor a cipőt.
- De hát, nem is tetszik ismerni, hátha meglógok a bakancsokkal?
- Vigyed csak, vigyed. Látom én, hogy becsületes gyerek vagy!
Laci barátom még ötven év múlva is meghatódva emlékezett erre a vásárra…
Markovity Radmila: Semmi és valami
November utolsó napjaiban járunk, a langyos nappalokat felváltotta a hidegebb levegő, de ha autóval közlekedik az ember, elég egy átmeneti kabátot öltenie magára.
Születésnapi ebédhez készültem. Illendően, de szolidan felöltöztem, ajándékot a táskába helyeztem és elindultam a garázs felé. Megvívtam szokásos harcomat a garázsajtóval. Szerencsére eddig a győztes én lettem.
Gyorsan a ház elé értem, leparkoltam. Megindultam a bejárat felé szaporázva a lépteimet, mert feltámadt a szél, ami nem kímélte a bőrömet. Nyolc, tíz lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz, aminek jól neki kell veselkedni, csak akkor engedi be a halandót. Maradt pár lépés, és indulás a második emeletre. Nem kapkodtam a lábaimat, úgy öregasszonyosan lépkedve, a korlátba kapaszkodva haladtam fölfelé. A lábaim kezdtek nehezedni, valamikor a kovács fújtatója sem lövellt ki magából több levegőt, mint az én tüdőm. Megálltam fújtatni, közben eszembe jutott Platón , Arisztotelész, akik azt állították, a semmiből lett valami. Ezzel a semmivel a huszadik század tudósai is foglalkoztak, szerintem ma is erről filozofálnak. Ők sem tudnak mindenben megegyezni, akkor én mit akarok? Igaz lenne a tény, hogy a semmiből keletkezik a valami? Tévednek? Én tévedek, amikor nem tudom felfogni, hogyan lesz a semmiből valami? Most van semmi, csak én más formában érzékelem. Vagy csak nézőpont kérdése az egész? Az sincs kizárva, a semmi mégis csak valami. Például ifjú koromban felszaladtam a lépcsőkön, az nekem semmit sem jelentett. Ma nehezen, lihegve vonszolom magam fölfelé ugyanazokon a lépcsőkön, így lett a semmiből valamiféle nem kellemes állapot, amiből ha ismét semmi lenne, így váltakozva hol könnyebb, hol nehezebb lenne az amúgy is nehéz élet. Abbahagytam az eszmefuttatásom, és csigagyorsasággal felértem a második emeletre.
Kedves fogadtatás, kellemes hangulat, a finom falatok közötti halk nevetgélés.
Az idő röpül, amikor sétálnia kellene, de vár a kötelezettség, menni kell.
Lefelé haladunk, magunk után hagyjuk a lépcsőfokokat.
–Látod testvér, lefelé nem nagy gondot okoz a második emelet. Mondhatnám: semmiség.
–Igazad van, Nekem is a fejem felett általában ott lebeg a semmim sem fáj óhaj, pedig tudván tudom, ez önámítás.
Az utcára érve elcsattant két puszi, majd mindketten ráléptünk a saját sorsunk útjára.
Nekem az a „megtiszteltetés” jutott, az autóm ajtaja csődöt mondott. Fenekemmel lökdöstem, kezemmel ütöttem, de nem nyílt ki.
–Nem tolsz ki velem ármányosa! Megkerüllek és bemászok, ha az anyósülés melletti ajtó kinyílik.
Sikerült.
Igen ám, de át kell mászni a kormánykerék mögötti ülésre. Dühömben nem dolgoztam ki kellő stratégiát.
Fél fenékkel az eredetileg nekem szánt ülés szélére ereszkedtem a bal kezem és bal lábam segítségével, de a jobb lábam sehogy sem akarta a szép szót. Ekkor megragadtam két kézzel a térdem, a fejem felett cibálva átemeltem a lábam a kormánykerék felett.
Azóta két mankóval közlekedek, ha a természet törvénye kikényszerít az ágyból.
Megfeledkeztem róla, nem vagyok húsz éves, de megértettem, hogyan lesz a semmi-ség-ből
valami áldatlan helyzet.
Kép: Bak Imre: Nap-Madár-Arc (Tükrözés)
Farda József: Hét főbűn VI. (invidia) irígység
Lukrécia csak ide-oda tologatta tányérján a reggelijét. Éjszaka keveset aludt, csak forgolódott az ágyában és egyfolytában zakatoltak a gondolatai. Pedig élete legszebb napjára virradt, ma kötik be a fejét.
A tegnapi leánybúcsún azonban történt valami, ami nem hagyta nyugodni. Már nagyon emelkedett volt a hangulat, amikor egy pillanat alatt minden lelassult körülötte. Először az elfogyasztott alkohol hatására gondolt, de a látomás tovább folytatódott. Kiemelkedett fizikai testéből és sorba belépett barátnői testébe meghallva azok gondolatait. Rádöbbent, hogy csupa üresfejű libával vette körül magát. Mindegyikükben volt egy közös nevező, egyikük sem örült szívből, őszintén a házasságának. Legszívesebben megfojtották volna egy kanál vízben, hogy a helyébe léphessenek. Amikor az utolsó barátnőt is „kihallgatta” föléjük repült és egyenként belenézett a szemükbe. Mindegyikben azt a hamis csillogást vélte felfedezni, az irigységét. A bulit rosszullétre hivatkozva rövidre zárta.
Az éjszaka forgolódásnak jó oka volt, hiszen egész eddigi élete erről a rossz szokásról szólt.
Nagyon szép kislánynak született. Lehetett volna mindenki kedvence, de nem így alakult, mert utálatos természettel áldotta meg a sors, eluralkodott rajta az irigység. Ha a szomszéd kislánynak eggyel több babája volt, már kitört a botrány és következett a napokig tartó hiszti, amíg ki nem harcolta magának a hiányzó darabot. Akkor meg a másik szomszédban aranyos kiscica született, és a sárga irigység újra felütötte a fejét. Ugyanakkor, ha neki akadt valamilyen új szerzeménye, azzal azonnal el kellett dicsekedni és természetesen más nem érinthette a becses darabot. Gyermekkori játszópajtások gyorsan kiismerték és kikoptak mellőle.
Magára maradt. Szülei sem kezelték jól a helyzetet, inkább minden vágyát teljesítették, számukra ez látszott legkönnyebb megoldásnak, pedig lehet, hogy okos neveléssel még menthető lett volna a menthetetlen. Lukrécia egy ideig elviselte a magányt, de gyorsan beleunt az egyszemélyes társasjátékozásba. Kitalálta, hogy neki bizony egy testvér kell, ezentúl ezzel a kéréssel nyúzta a szüleit. Az anyja azonban elzárkózott az ötlet elöl, így egy idő után feladta.
Az iskolában is folytatta ámokfutását. A legújabb, dizájnos kabátban díszelegtek a tankönyvei, az utolsó divat szerinti tolltartó mellett. Természetesen mindez az állandóan újra cserélt iskolatáskában kuksolt. Ha társainál meglátott valami újdonságot azonnal elirigyelte. Irigyelte az elöl ülőket, mert jobban látták a táblát, amikor meg oda került, a hátsó padokat favorizálta, mert ott jobban lehetett puskázni.
Amikor elérkezett a „fiúzós” időszak, mindig a másé volt a jobb, ő csak az idétleneket vonzotta, mint a légypapír az áldozatait.
Felnőtt. Botladozott az élet göröngyös útú labirintusában. Nem tudta, hol rontotta el, de szívósan kereste a kijáratot.
Ferdinánd, a legszegényebb rétegből küzdötte fel magát. Bármihez nyúlt arannyá változott, így fiatalon jelentős vagyonra tett szert. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik soha nem felejtették el honnan jöttek, és hová jutottak el, közben milyen pofonokat osztott ki neki az élet.
Nem szerette a partikat, ahol műmosolyú, kikent ribik és pókerarcú üzletemberek iszogatnak és bájcsevegnek, de része volt a mindennapi munkájának. Lezavarta a hivatalos ügyeit és magányosan pezsgőzött, közben figyelte a társaságot. Megakadt a szeme egy hosszú combú, fekete, göndör hajú tökéletességen, aki szintén magányosan iszogatott. Ferdinánd nem tudta levenni a szemét róla, majd bátorságot merített és odament hozzá.
- Látom, maga sem érzi otthonosnak ezt a légkört. - szólította meg a lányt.
- Ennyire látszik? Tudja a főnök cipelt el, hogy reprezentáljon velem. Még egyszer nem fog rádumálni, úgy érzem magam, mint az elefánt a porcelánboltban.
A férfi elmosolyodott, majd azt mondta:
- Ne haragudjon, milyen neveletlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Ferdinánd vagyok
- Lukrécia. – és a kezét nyújtotta.
Ez a gyengéd kézfogás olyan volt, mint egy villámcsapás, örökre megpecsételte mindkettőjük sorsát.
Egyre sűrűbben találkoztak, és mindinkább érezték, hogy megtalálták az életre szólót. Így megtörtént a lánykérés, és ma kimondják a boldogító igent.
Lukrécia a tegnapi lánybúcsún, mintha csipkerózsika-álomból ébredt volna. Elhatározta, hogy szakít eddigi felszínes gondolkodásával és a hozzá tartozó „barátnőkkel”. Mivel az ifjú „leendő” férj nem ismeri az sötét, irigy oldalát, azt örökre a múlt homályába temeti.
Az elhatározás óta teljesen megváltozott: szeretetre méltó és segítőkész, és ha még észreveszi egy szempárban az irigység felcsillanását, segít felülemelkedni a problémán…
Jóna Dávid: csak állok a parton
csak állok a parton, csak állok a csendben,
hömpölygő vízben fodroz a múlt,
tükörképem áll velem szemben,
a valóságtól megszabadult
jelezni próbál, beszélni hozzám,
hogy félelmeimre válasz a hit,
felsejlik néhány emlék-foszlány,
magamban érzem darabjait
furcsa kis játék, igaz és dölyfös,
felkavart elme, vetít, ha kell,
így lesz a folyón folyami gőzös
a polcon tartott hajó modell
a parti szélnek szerepet adván,
kórusként zümmög a látóhatár,
suhog Néked alkalomadtán,
mint leszálláskor a gázlómadár
csak állok a parton, arcom a pajzsom,
nem látsz rajtam semmit talán,
pókerarccal végzetem hajtom,
vízbe fulladt magán magány
Kép: Hegedűs Gábor: Állok a parton