Erősnek látszol,
meg is említenek.
Áldozat lehetsz,
gyengévé tehetnek.
Fejbe kólinthat
váratlan tettesed.
A kép címe: Evolúció; Könczey Elemér karikatúrája
Tomor Gábor: Sorsszerű
Erősnek látszol,
meg is említenek.
Áldozat lehetsz,
gyengévé tehetnek.
Fejbe kólinthat
váratlan tettesed.
A kép címe: Evolúció; Könczey Elemér karikatúrája
Tóth Sarolta: A jelentéktelen
Magas, vézna termetére,
rongyos sapka a fejére,
csámpás lába a földig ér,
sárfoltok ékítik testét.
Lötyög rajta a nadrág,
vézna mellén horpadt kabát.
Nem vették észre a csókos lányok,
nem csapódtak hozzá jó barátok.
Nem voltak káros szenvedélyei,
sem öröme, sem élvezetei.
Keveset beszélt suttogva, halkan,
nem panaszkodott soha a bajban.
Életének nem volt története,
senki nem törődött vele.
Egyszer mégis csoda érte,
pályázott egy nyereményre.
Nagy összegű pénzhez jutott,
örömében elutazott.
Megismerte a világot,
sok kalandnak nekivágott.
Élményei hatására,
felébredt fogékonysága.
Halmozta az élvezetet,
bűnbandákba keveredett.
Divatosan öltözködött,
vézna teste gömbölyödött.
Egyre több bűnt követett el,
költekezett eszementen.
Felfigyelt rá a rendőrség,
a haverok elfeledték,
jeltelen sírba temették.
Tóth Sarolta: Kapjuk, amit érdemeltünk
Nagy kondérban bűnök főnek,
a bűnözők ölnek, lőnek.
Terroristák özönlenek,
akik félnek, menekülnek.
Tág a világ, útja széles,
teli néppel, hitük kényes.
Nagy természeti csapások
elpusztítják e világot.
Új évezred, új csapások,
ami vár ránk, csupa átok.
Bántjuk egymást, kritizálunk,
de semmi jót nem csinálunk.
Magunk is gépekké válunk,
mint robotok, úgy szolgálunk
a Sátán bábui lettünk,
gúnykacaja száll felettünk.
Kapjuk, amit érdemeltünk.
Tomor Gábor: Élmény
Ajándék, mit szívből adnak,
és mindaz, amit átélhetsz.
Örömed, érzéseid,
meg hogy erről beszélhetsz.
S miért hálád érezheted:
leginkább az életed az.
Kép az internetről
(Utcaművészet)
Tomor Gábor: Küzdő
Pártfogolsz,
míg élek, küzdök.
Ha erőm elhagy,
sem panaszkodom.
Mankóm vagy,
örök támaszom.
A kép Kiss Márta munkája
Tóth Sarolta: Mentális örökség
Az
élet
vagyona
nyolcvan után
sok tapasztalat.
örökségként
megmarad
talán
?
Tóth Sarolta: Születésnapi elégia
Halovány, hervadó virág
fonnyadt levelek között
hullatja szirmait.
Illatát szél fújja messze,
fehér habok fölé,
sötét vizeken.
Fekete égen aranyló álom,
felfénylik a Hold
csillagsátorában.
Vörös rózsacsokor asztalomon,
illatvarázsa ébreszt,
születésnapomon.
Múltam a hervadó virág,
szirmai emlékeim,
méla holdfénytől fakulnak,
tova tűnt éveim.
A rózsacsokor rejti reményeim
rövid ideig.
Kép: Kováts Antal Alkony című alkotása
Tomor Gábor: Nyelvünkben élünk
Mottó: A siker titka az őszinteség. Ha már ezt is színlelni tudod, befutottál. (Arthur Block, amerikai szerkesztő.)
Bizonytalanság
Henry David Thoreau amerikai költő gondolatát adta ki a keresztrejtvény fő sora. „A jóság az egyetlen befektetés, amely mindig kifizetődik.”
A bizonytalanok kérdései: Ha igaz ez az állítás, miért van a jóból olyan kevés? Ha a jóság kifizetődik, hol és kinek?
Sértművek
Remekbe szabott írásokat olvasok X-től, Y-tól és Z-től, akik számos adattal birtokukban csepülik egymást. Csak úgy zúdul ki soraikból, szinte ködbe von mindent a nyelvi leleményekkel dúsított, töméntelen sértés.
Hiábavaló mindez nem lehet. Bizonyára megéri a feljelentgetések célzatával hosszasan folytatott – folytatódó – adatközlés…
Megállapítunk
Milyen lehet egy legfelsőbb tanácskozó testület? Például fejlődő. A nemzet érdekeit maximálisan szem előtt tartó. Mindenkor a lényegre koncentráló. A hatalmat szolgálatnak tekintő. Rá utalás nélkül sem téveszti szem elől a népet.
A mienk – nem a legfejlettebb parlament.
Fogalmazás
Balkáni stabilitásról értekeztek egy írásban. Fura szópárosítás. A balkániról többnyire kriminális állapotokra, a stabilitásról meg nem éppen a Balkánra asszociálunk.Más. A hipertermiás eljárásnak a rákgyógyításban való alkalmazásáról szólt egy cikk, mellyel a tudósító a rettegett kórtól való érintetlenségét tanúsította. Különben biztos nem úgy fogalmazott volna, hogy „egyre népszerűbb” nálunk a hipertermiás kezelés.
Valami jó
– Úgy hírlik, hamarosan mennek lefelé az árak – lelkendezik Kovács. – Végre valami jó az életben, valami javulás.
Minősítsük a jelenséget: némi naivulás.
Fotózás
Tudósításból tudjuk, milyen menő fotóművészeink vannak. Egyikük például egy „csodás adottságokkal bíró színésznőt fényképezett le meztelenül.”
Érthető: ha mód van rá, a szépségeket megörökítik. De miért kell ehhez a fotósnak levetkőznie?
Minden időben
Korszakunk: Átmeneti – átmenti.
A kép címe: Szirén éneke; El Kazovszkij festménye.
Markovity Radmila: Gyermekkori emlékeim
Nevelőapám meggyilkolása után az anyám állandóan sírt, de nem csak ő, hanem a kisöcsém is, aki a temetés után három hónapra született. Szép kisbaba volt, de csak sírt, sírt az anyámmal egyetemben.
Abban az időben alacsony, masszív, fából készült babakocsik voltak, Arra kértem az anyámat, engedje meg nekem, majd én tologatom a testvérkét, akkor hallgatni fog. Megkaptam anyánk engedélyét a kisbaba tologatására. Ha tudta volna, mi jár a fejemben, biztos megdorgál, meg az utcára sem enged ki. Ugyanis az sem volt ám mindegy, milyen tempóban haladok a babakocsival, így elhatároztam, elmegyek a Nagyhegynek nevezett dombra, és onnan ereszkedek le a kisöcsémmel. Úgy is lett. Én ráfeküdtem a kocsira, kezemmel irányítottam, csak úgy porzott az út utánunk, és nem képletesen, hanem valóban, mert a kocsiúton vastagon állt mindig a por. Tibike, az öcskös nagyokat nevetett. Tetszett neki a száguldás. Jó darabig így kocsikáztunk. Mikor meguntam, akkorra ő is megnyugodott, és hazamentünk. Anyánk mikor meglátta, hogyan néz ki a babakocsi, megjegyezte :” Uram Isten, milyen poros lett ez a babakocsi !”
“ Jé, tényleg”- válaszoltam én
./.
Ahol albérletben laktunk, a házigazdáéknak volt egy fiuk, aki tőlem öt-hat évvel idősebb volt, Rikinek hívták. Nagyon szerettük egymást. Sokat játszottunk együtt. Bevett engem még a focicsapatba is, és megparancsolta a fiúknak, velem nem szabad durván játszani. Télen beosztotta az utcabeli fiúkat, húzgáljanak a szánkómon, ugyanis én voltam az egyetlen lány az utcában.
Egy alkalommal nagyon nagy bajt csináltunk. Riki valahol talált puskagolyókat, aminek mi igazán megörültünk, mert a parittyánkba jobban beleillett, mint a göröngy. Azért sejtettük, tiltott dologgal parittyázunk, mert elbújtunk a kiskonyha mögötti falnál, ami közel volt az utcai kerítéshez. Elsőnek Riki célozta meg a szomszéd falát, akkorát dörrent a golyó, hogy ijedten ugrottunk fel. Nekem Riki azt parancsolta: szaladjunk be a szobába, bújjunk el az ágy alá. Meg ne mondjam senkinek, mi lőttünk, mert akkor elvisznek bennünket a csendőrök. A szót tett követte. Nem is lett volna ebből nagyobb baj, ha a csendőrök nem éppen akkor haladtak volna el az utcán a ház előtt.
Ebből arra a következtetésre jutottak: valaki rájuk lőtt. Bejöttek a házba, kérdezősködtek. Persze mi is sorba kerültünk. Még pénzt is kínált nekem a csendőr bácsi, csak mondjam meg, honnan lőttek. Én váltig azt hajtogattam: úgy hallatszott, mintha itt lőttek volna, de én nem láttam semmit.
Riki másnap az iskolából sírva jött haza. Oda is utána mentek a csendőrök, és ott bevallotta: mi voltunk. Csak az a baj, nem egyedül jött haza, hanem a csendőrök kíséretében. Riki, megmondta, illetve elmesélte az igazat. Most rajtam volt a sor. Nekem is el kellett mesélnem hogyan örültünk a vasnak, megmutattam hova lőtt Riki. Erre odafordult a csendőr hozzám:: “Úgy hallatszott, ugye?” Én nem feleltem semmit, csak az anyám szoknyája mögé bújtam.
Mikor elmentek a csendőrök, nekiestem kis buta fejemmel Rikinek, a miért árulkodott. Jól összevesztünk, nem tudtam milyen csúnya dolgot vágjak a fejéhez, hát azt mondtam neki, még a temetésére sem megyek el.
Mennyire igazam lett. Rikiből áldott jó ember lett. Nem tudom már miért, de tényleg nem voltam a temetésén, pedig utolsó útjára, biztos elkísértem volna, megadva Neki a végtiszteletet.
./.
Valamiért megsértett Gombár Feri, aki az utca végén lakott. Mondtam én Rikinek.
--Bizony akár hogyan is, de megverem Ferit
Riki jót nevetett rajtam, nem csoda, mert Ferinek még a válláig sem értem fel, meg jóval erősebb, idősebb volt.
- Na, te ne röhögj! Tudod hogyan lesz ? Te mivel idősebb vagy, erősebb vagy mint Feri, ezért, ha erre jön, te lefogod, én meg pofozom.
--Hogy neked mit ki nem ad az eszed ! Nekem ez nem tetszik.
--Nekem se, de kapja meg ami jár neki.
Nem sokáig kellett várakoznunk, mert Ferinek minden nap nem egyszer kellett elmenni a házunk előtt.
Minden a terv szerint történt. Pofoztam Ferit, mire Riki megszólalt.
--Hagyd abba ! Elég !
Leálltam a pofozással. Feri nem valami kedvesen nézett rám.
--Te kis vakarcs. Még találkozunk, de csak mi ketten.
--Meg ne próbáld, mert akkor én pofozlak meg. Még a szúnyogcsípés is nagyobb volt, mint azok a pofonok, amiket most kaptál.
--Igazad van, nem a pofonok fájtak, bár a szúnyogcsípéstől jobban éreztem őket, hanem állandóan együtt játszunk, most meg nekem estetek.
Felébredt a lelkiismeretem. Oda álltam Feri elé, és azt mondtam neki
--Tudod mit, add vissza a pofonokat, meg aki énrám haragszik, kutyaszarral marakszik.
Riki csodálkozva várakozott, mi lesz most, mert ha Feri pofon vág, hát én biztos hanyatt esek. Határozottan álltam előtte, egyenesen a szemébe nézve.
--Eredj már az utamból, mert sietek. Nincs harag, de többet ne kakaskodj.
Különben kutyaszarral marakodj te, mert te haragudtál énrám.
--Tűnj innen, mert megfogatlak megint Rikivel.
--Hagyjatok ki most már engem a vitátokból, azt sem tudom mi a bajotok
egymással.
--Semmi- mondtuk egyszerre.
Kapolyi Noémi: Köd
Az üde reggel úgy köszöntött a falura, mint bármelyik másik napon, frissen és ropogósan, mivel már november elejére járt.
A Nap ragyogóan sütött át a hideg, tiszta levegőn, az emberek tették a mindennapi teendőiket, miközben fel sem tűnt nekik, mennyire szép az idő.
Kora délután azonban a fények hirtelen derengőssé váltak, a napsugarak, mintha piszkos palack oldalán át érkeztek volna, egészen gyászos fénybe vonták a házakat.
Arnoldék utcája keskenyen kanyargott felfelé, két oldalán megkapált üres virágágyások sorakoztak, de most persze csak a föld sötétlett.
Mivel Arnold leginkább otthon tartózkodott, hamar feltűnt neki, hogy a szobájában erős félhomály lett.
Kiment a házból és a kapu felé indult, amikor kilépett rajta a jobbjával még fogta a kilincset és felnézett.
-Ez igen- szólalt meg hangosan- mintha mindjárt havazni akarna- jegyezte meg, aztán visszalépett a kertbe és kedvetlenül battyogott be a szobába.
Azonban a korai sötétség mindent barátságtalanná tett körülötte.
Egy darabig csak üldögélt, aztán arra eszmélt fel a gondolataiból, hogy valami zavarja.
-Mi a fene?-fészkelődött és szippantott párat a levegőből.
-Hű a mindenit!-csattant fel Arnold és felkelt, magára kapott egy kopott kabátot és sietős lépésekkel rontott is ki az utcára. A vele szemben lakó kint ácsorgó szomszédját, Mátét azonnal kérdőre is vonta.
-Mi ez a szag?!
-Én is érzem, büdös-felelte a másik- de hogy honnan jöhet, fogalmam sincs.
A házba nem volt kedve vissza menni, így inkább kint maradt, ácsorgott, ahogy a szomszédja is és csak úgy nézelődtek, pár szót beszélgetve.
Hiába latolgatták, mi lehet ennyire iszonyatos szagú, számba vették a környéket, a tehenészet igazán senkit sem zavart, más pedig eszükbe sem jutott.
De közben mindkettejüknek feltűnt, hogy a köd lejjebb ereszkedett.
-Máté barátom-szólította meg a szomszédját Arnold- most már téged is alig látlak ebben a szürkeségben, menjünk be hozzád egy kicsit, ha nem bánod.
Összehúzták magukon a kabátjaikat és elindultak, ekkor hallották meg az első suttogást.
-Ki az?!- csattant fel Máté szomszéd- te is hallottad ezt?- nézett vissza Arnoldra a félhomályban.
Sietősen beléptek a kapun és Máté bezárta.
A köd egyre sűrűbbé vált, Máté megfogta Arnold karját és úgy indultak a ház felé. A kerti útból már semmi sem látszott, a lábaikat sem tudták kivenni a tejszerű, szürke masszában.
Arnoldnak úgy tűnt, mintha vízben lépdelne vagy inkább olajban, tompán és lustán hömpölygött és a lába mögött újra össze zárult a furcsa anyag.
A bűz közben elviselhetetlenül felerősödött. Arnold érezte, hogy nem akaródzik beszívni ezt a sűrű valamit, de muszáj volt, mire a száját becsukta, már az egész szájüregét elöntötte a furcsán undorító édeskés íz, így csak az orrán át lélegzett.
A bejárati ajtót már csak akkor vették észre amikor nekimentek.
Máté egészen közel hajolt Arnoldhoz, úgy mondta suttogva:
-Gyorsan belépünk és már zárok is.
Egy pillanat alatt besurrantak a házba.
A villanyfény tompán ugyan de bevilágította a konyhát.
Kint ekkorra már majdnem vak sötét lett.
A falon ketyegő kis óralapon a mutató szerint csak délután három óra volt.
-Mi lehet ez?- kérdezte leülve Arnold-én többször tisztán hallottam, hogy valami suttogott is odakint, de az is lehet, hogy csak elképzeltem?- gondolkodott.
-Nem hinném, hogy képzelődtél- felelte a szomszéd- mert én is hallottam és az az igazság, hogy azért igyekeztem annyira mert a kabátujjam felakadt valamiben, de azt is tudom, ahol jöttünk ott semmi sincs.
-Szerintem üljünk itt és várjunk, úgysem tudjuk kideríteni- javasolta Máté-figyeljünk.
Ebben maradtak, ültek a konyhaasztalnál és csendben várakoztak, hallgatóztak egy darabig, aztán Máté felkelt és eloltotta a lámpát.
-Csak suttogva beszéljünk.
-Rendben-felelte halkan Arnold.
Kopp.
Valami az üvegen koppant.
A vak sötétben fehéresen koszlott tömeg surrant el az ablak előtt, de visszalendült és ott lebegett egy darabig.
Mintha figyelt volna.
Mindketten visszatartott lélegzettel, mereven ültek, Arnold érezte, pislogni sem mer.
Hangtalanul és lassan próbálták kifújni a levegőt és egészen nesztelenül beszívni.
Aztán váratlanul a valami tovább suhant.
-Aztamindenit-rebegte alig hallhatóan Arnold- mi volt ez?
-Ne maradjunk itt- javasolta halkan Máté-ereszkedjünk négykézlábra és osonjunk át a másik szobába, ott le van engedve a redőny, én megyek elöl, mert én ismerem a járást, a nadrágszáramat fogd meg néha és gyere utánam, ha újra látunk valamit, nem mozdulunk, érted?
-Igen-jött az alig hallható válasz.
Avval lassan, az ablakot figyelve felkeltek a székeikről és leereszkedtek.
Az asztal takarásából még láttak egy gyorsan elsuhanó fénypászmát, de nem torpant meg semmi az üveg előtt így megindulhattak az előszoba felé.
Itt már tömör sötétségben másztak előre, Arnold néha megérintette Máté lábát, és bár időbe telt, sikerült zaj nélkül megkerülni egy asztal kiálló lábát, aztán már bent is voltak a szobában.
-Ez a hálószobám- magyarázta fojtott hangon Máté, itt sosincs rend, de ez most úgysem számít, egy ablakom van, de a faredőny egészen jól zár, az ablak meg csukva van, az ajtóm pedig tömör fa és jól zárható.
Eltapogatóztak az ágy széléig, aztán Máté óvatosan visszalépett és bezárta az ajtót.
-Jó, hogy együtt vagyunk most.
-Jó-felelt Máté, de azonnal el is hallgatott, mert valami végigsimított a redőny kis lécein, alulról fölfelé, végig húzott rajta valamit, valami száraz gallyat vagy ilyesfélét.
Suttogások és morranások is vegyültek a neszek közé.
Bármi is volt az, Arnold érezte ahogy a hátizmai megfeszülnek.
Aztán csak ültek és vártak.
Érzésük szerint már rengeteg idő telhetett el így.
Arnold hangtalanul lecsúszott az ágy széléről a szőnyegre, így megfájdult hátát nekidönthette az ágynak. Máté is követte, így hallgatták tovább az ismeretlen zajokat, a furcsa hangokat, míg a kimerültségtől végül mindketten álomba zuhantak.
Máté ébredt fel először, kicsit megrázta Arnold karját, aztán mindketten az ablak felé néztek.
A redőny apró lécein át éles fénycsíkocska jelezte, hogy újra reggel lett és eltűnt talán a köd is.
Kimentek az előszobába és a konyhaajtó tokjánál kilestek az ablak felé.
Ragyogóan sütött a nap a kristály tiszta levegőben.
Mindketten döbbenten néztek egymásra.
Máté kizárta a bejárati ajtót és kiléptek a kertbe.
Minden ugyanúgy festett, akárcsak az előző nap reggelén.
-Ez hihetetlen- nézett Máté Arnoldra- gyere és járjuk körbe a házat.
Elindultak a keskeny járdán a fal mellett és mindent alaposan szemügyre vettek, de az ég világon semmi változást nem tapasztaltak.
Amikor a hálószoba felé lépkedtek, Máté hirtelen megállt.
-Figyelj csak!- és az ablak felé mutatott.
Arnold is azonnal észrevette.
A leengedett redőny kis lécein mélyen belemarva egy csík húzódott alulról felfelé.
Tóth Sarolta: Verseimben élek
Ha elmegyek, hátra nézek,
integethetsz, én is intek.
Hazajáró lélek -
néha visszatérek
otthonomba még...
Felkeresem, kit szerettem,
tovább élek verseimben.
Dúdolok a dalban,
hűvös hajnali harmatban.
Távoli csillagban hunyorgok,..
szelíd széllel sóhajtok.
Bekopogok éjjel
ablakodon én -
emlékezz, ne félj!.
Lelkem halhatatlan,
ott lakom a napkorongban...
Megidézhetsz halkan,
eljövök hozzád..
Nyári napsugárban
ragyogok feléd,
virágillatokkal köszöntelek még.
Eltűnök a ködben,
langyos esőcseppben
földbe csurgok mélyen,
nem halok meg végleg,
a szeretet éltet.- vegetatív lélek.
Csírázó magokban - fában,
virágokban - visszatérek,
Míg gondolsz rám,
addig élek - integethetsz,
én is intek, rád tekintek
az éterből - én.
Tomor Gábor: Hajrá!
Szavaid kifundáltak,
de nem úgy hangzanak,
hogy hajlíthassanak.
Ám riogsz rendületlen,
szajkózol mereven.
Sulykold! Úgysem hiszem.
A kép Pena Pai karikatúrája
Farda József: Hét főbűn VII. (acedia) lustaság
Zsigmond, kiskorában rengeteget bújta a könyveket, nem nagyon érdekelte, hogy emiatt „kockának” tartották. Egyszer olvasott Churchill-ről egy anekdotát, amely szerint megkérdezték az öregedő politikust, hogy szerinte mi a hosszú élet titka. Az öreg egyik kezében egy viszkis üveggel, a másikban füstölgő szivarjával így válaszolt: „No Sport!” Ehhez a filozófiához tartotta magát, őt soha nem találta meg a lenyugvó Nap a játszótéren bőrgolyót rugdosva. Helyette otthon gubbasztott és hasznosabban töltötte el a szabad idejét.
Bejött a számítógép korszak, belevetette magát ebbe az új világba. Annyira lekötötte ez az újdonság, hogy már aludni sem nagyon akart, csak a képernyőt bámulta. Apja egy ideig próbálkozott kizökkenteni ebből az őrületből, de minden hiába való volt, falakba ütközött. Végül feladta és elhagyta a családot. Anyjával maradtak kettesben, aki mindenben kiszolgálta kicsi fiacskáját. Egy ideig apró szívességeket kért cserébe, de fia ezeket vagy elengedte a füle mellett, vagy megígérte, hogy mindjárt, de aztán nem lett belőle semmi. Anyja néha próbálkozott, hogy kimozdítsa a lakásból, de hiába mondta jóindulatúan:
- Zsiga fiam menj már ki a szabadba, olyan sápatag vagy mint Csipkerózsika a százéves szunyálás után. A megszólított nem mutatott hajlandóságot a felszólításra, továbbra is a billentyűzetet verte. Az anya szerette a fiát, így nem szekálta tovább, néha megjelent egy tányér kajával vagy frissítővel és csendesen távozott. Zsigmond egy idő után beleunt a számítógépes világba, helyette tv függő lett. Közben egyre jobban elhatalmasodott rajta a lustaság, a renyheség, amelynek következményeként elterebélyesedett. Anyja továbbra is partner volt, mindenben kiszolgálta őt.
Egyszer a villogó dobozban látott egy kövér emberekről szóló filmet, bepánikolt. Kilépett a külső világba és kipróbált mindent, csak hogy normális súlyú legyen. Ez többé-kevésbé sikerült, de a lustaság ekkor már annyira beleette magát a zsigereibe, hogy minden megcsinált ugyan, de energiatakaros üzemmódban.
Ekkor már külön élt anyjától, de a jóságos anyuka sűrűn megjelent, rendbe rakta lakását, kimosta ruháit, és meglepte kedvenc ételeivel.
Bármilyen lehetetlennek látszik, de az ilyen emberek is megtalálják a másik felüket. Terézia lett a szerencsés kiválasztott, aki átlagos kinézetű, de mosolygós, kedves és szorgos volt.
A házaságkötés után azonnal kiosztódtak a szerepek: apa keresi a kenyérre valót, anyáé a többi apróság.
Zsiga, ha hazaért, egy szalmaszálat sem tett keresztbe, bezárkózott a maga kis lustaságtól övezett kis világába és jól érezte magát. Terézia mindenben kiszolgálta, mert ő ilyen nevelésben nőtt fel. Este holtfáradtan tért nyugovóra.
A helyzet csak rosszabbodott, amikor megszületett egy szem lányuk, mert természetesen Zsiga a gyermeknevelést is „asszonymunkának” tartotta. A cseperedő gyerek sokszor próbálkozott apjánál, egy kis szeretetmorzsát felcsippenteni, de nem járt sikerrel, ezért anyjánál lelt vigaszra.
Így forgott velük az idő kereke.
A kislány, Ibolya úgy tizennégy lehetett, amikor sikerült a két nőnek Zsigát rábeszélni, hogy kiránduljanak egyet. A férfi morogva, hogy ki kell mozdulnia a komfortzónájából, de teljesítette a kérést. A lehúzott autóablakon beáramlott a friss tavaszi levegő, és ettől mindenki jó kedvre derült. Nem is emlékeztek rá, hogy mikor szállt rájuk ilyen érzés.
Hosszú, egyenes útszakaszon haladtak, amikor váratlanul egy nagy durranás, utána a kocsi irányíthatatlanná vált, és önállósítva magát az út menti, frissen felszántott terület felé száguldott, majd hármat pördülve az oldalén állt meg. Hirtelen néma csend lett. Zsiga kikapcsolta a gyújtást és hátra fordult:
- Ibolya, jól vagy? – a lány reszketve bólintott. Most Teréztől kérdezte volna ugyanezt, de csak a hűlt helyét találta. Iszonyatosan megijedt. Nagy vesződséggel kiszabadította magát és a lányát és eszelősen szaladgált a kocsi körül. Ekkor nyöszörgést hallott a kocsi alól, meglátta Terézia egyik kezét.
Ezután olyan történt, amit ha ma bárkinek elmesélek, kétkedés ül a szemekbe, sőt magam sem hittem el, de a lányom, aki reszketett a sokktól, de mindent látott, el nem mondta a történteket. Állítólag odaléptem az oldalára fordult kocsihoz, hátamat nekifeszítettem a tetőnek, kezeimmel belekapaszkodtam az ablakkávákba és egy iszonyú ordítás szakadt ki belőlem, majd egyre magasabbra emeltem a fémszörnyeteget, és a talpára löktem. Honnan szállt bele ennyi erő petyhüdt izmaimba azt nem tudom, de azt igen, hogy szóról-szóra így esett meg. Letérdeltem Terihez és fogtam a kezét, csak azt hajtogattam: Ne halj meg! Ne halj meg!
Közben hallottam az útról segítőkész autósok kiáltozását, majd a közeledő mentőt.
- Ma három hónapja, hogy mindez történt és végre meggyógyultál, hazaengednek… -mondta Zsiga.
- Hála az én hősömnek. válaszolt Terike. Tudod a doki mondta, hogy nagy szerencsém volt, hogy a puha talaj megmentett attól, hogy az autó azonnal agyonnyomjon. De így is megfulladhattam volna, ha nem veszed le rólam azt az iszonyú terhet.
- Apropó, hogy ki is a hős kettönk közül. Az ápolásoddal a nyakamba szakadt minden. Képzeld még azt sem tudtam hol van a lány iskolája, nem hogy hogyan szokott odajutni. Otthon közben eluralkodott a káosz, mindenütt mosatlanok, szennyesek, felfordulás. Szegény anyám, ha élne, biztos ott termett volna és kisegített volna. Így csak odafentről, fejét fogva figyelhette amint esetlenkedem. Szerencsére a lányod, mint egy mini felnőtt átvette az irányítást és mindenre megtanított. Mára már tudok mosni, beprogramozni a mosogatót, sőt már vasaltam is. Borzalmas mennyi munka van egy háztartás fenntartásával, fogalmam sincs, hogy voltál képes minderre. Egy biztos ezentúl számíthatsz a segítségemre!
- Te jó ég, ki maga és mit csinált a férjemmel! – mosolyodott el Teréz és átölelte Zsigmond nyakát…
Utóirat:
Ezzel a résszel befejeződött a hét főbűnt feldolgozó sorozat. A történetek főszereplői valamilyen okból egyik főbűn áldozatai.
Egy váratlanul megjelenő személy, vagy egy katartikus élmény azonban a rossz szokásának elhagyására sarkalja. A vallásos emberek isteni beavatkozást, az ateisták szerencsés véletlent vélhetnek mögötte, én ebben szándékosan nem foglalok állást.
Mindegyik történet pozitív kicsengésű és arra utal, hogy minden negatívum legyőzhető, mert mindenki megkapja rá az esélyt, csak figyelni kell a jeleket…
Tóth Sarolta: Miértek, amikre nincs válasz
Farkasfalka szagát hozza a szél,
Te vagy a büszke falkavezér.
A széttépett áldozat mennyit ér?
jót röhögnek rajta, ez jó poén.
Fáj-e a virágnak, mikor hervad,
nőnek, ha vele erőszakoskodnak,
a gyereknek, akit megrontanak,
bűnözőnek, akit börtönbe csuknak?
Érted-e miért vonzó a rontás,
miért szebb a csíkos, mint a kockás,
miért az irigység, a káröröm,
miért van minden ujjunkon köröm?
Miért van szükségünk tiltásokra?
miért nem érdekel, vonzó munka,
miért olvastad el ezt a verset,
ostobaság volt, nem is kellett!
Kapolyi Noémi: Az áldás
Debóra a szobájában állt és várt. Nemsokára itt lesz az Atya-gondolta- és megáldja a házat.
Keze a zöldre pácolt íróasztalkán matatott és ő csak úgy révedezett. Aztán egészen kizökkent amikor rátört a felismerés, hogy a gyerekkori szobájában ácsorog.
-Te merre vagy?-kérdezte hirtelen a férjét.
-Kijöttem- hallatszott a háta mögül.
Debóra megfordult és lenézett az emelet magasan lévő nyitott ablakon, valóban a hátsó kertben nézelődött, úgy tűnt, talán gondolkozik.
-De hát itt kellenél- szólalt meg bosszankodva Debóra.
Szinte be sem fejezhette a mondandóját, mert nyílt a szobaajtó és belépett az Atya.
Mögötte más emberek is érkeztek, de csupa ismeretlen arc volt a számára, bár, mintha ők egymást kimondatlanul ismerték volna már.
Krémszín, és kávébarna elegáns kabátjaik hajtókái alól kivillantak selymesen fénylő blúzaik, csendesen, jól öltözötten álltak, és láthatóan az Atyát várták.
Debóra köszönni akart de aztán nem tette, mert figyelemre sem méltatták.
Néha egymásra néztek, valaki a másikhoz simult, mintha felvillant volna egy-egy mosoly- vélekedett Debóra- de aztán látta, hogy semmilyen érzelem nem suhan át az arcokon, egyszerűen akkor is látszanak a széles fogaik amikor kicsit nyitva van a szájuk.
Végül az Atyára siklott a tekintete.
Húsos arcú, apró szemű ember volt, szó nélkül mormogott valamit, a kezét éppen csak meglóbálta, mint aki szentelt vizet hint, ám Debóra nem látott semmit, majd gyorsan hozzá lépett és színlelt kenetteljességgel bejelentette:
-Készen is vagyunk- szólt és jobb tenyerét jelentőségteljesen elé emelte.
Debóra kinyitott egy mappát a kis zöld íróasztalon, nem nagyon értette, honnan tudja, de papírpénzek hevertek benne rendetlenül, kivett belőle egy kisebb címletet, szíve mélyén semmit sem akart adni, de muszáj volt és odanyújtotta az Atyának.
Az kikapta a kezéből és már indult is kifelé. Vele kivonult a furcsa társaság is.
Debóra elindult utánuk, hogy kövesse férjét a kertbe.
A szoba ajtaján kilépve azonban egy keskeny előszobában találta magát, bal kezénél csak úgy a mennyezetről korhadt padlásfeljáró lépcsőmaradványa lógott, de a padlóra már nem támaszkodott. A következő lépésnél tágas tér nyílt meg előtte, váratlanul a padló kövezetre váltott és a következő pillanatban már felismerte hol lehet.
-Templom-suttogta elképedve.
Azonban padsorok helyett piszok és üresség fogadta. Aztán egy széles gerenda mögött megpillantott egy kiürített szobát.
Talán a sekrestye- villant át az agyán és hangtalanul előre óvakodott. Orrfacsaró bűz csapta meg, amikor közelebb lépett, a kövezetet mindenütt ürülék takarta.
-Ez förtelem-nyögött fel és elkapta az arcát, megfordult, hogy seprűt és lapátot keressen, de aztán megtorpant.
Nem!-gondolta- meg fogom tudni ki csinálta ezt!- dühödött fel.
De a szobába már nem jutott vissza, mert az előszoba helyén kicsorbult, koszos csempékkel borított fal állta az útját.
Most már kellemetlenül érezte magát. A hátában és tarkójában az ismert hideg bizsergés jelezte, hogy valakik őt nézik.
Lassan balra fordult és megállt.
A bűzös szoba mellett folytatódott a templom, előrébb pedig egészen közel a kiürített oltárnál néhány ép padsor kucorgott összetólva. A szobában várakozó idegenek voltak azok. Néhányan ültek, volt aki csak támaszkodott.
Őt nézték.
Kissé előrébb pedig az Atya állt és bár a várakozókat nézte, Debóra érezte, hogy a levegő szinte reszketni kezd a rengeteg benne rejlő feszültségtől.
Egyszerre az addig támaszkodó férfi kiegyenesedett és egy lassú lépést tett Debóra felé, mintha csak erre várt volna mindenki, óvatos, lassú, szinte lopódzó mozgással megindultak.
Debóra azonnal megfordult.
De merre?-vágott a tudatába a kérdés.
Aztán céltudatosan kilépve minden gondolatát kiürítve az agyából megindult a mocskos fal irányába.
Olyan gyorsan változott minden, hogy ideje sem volt már gondolkodni.
Piszkos falú zuhanyzó teremben találta magát, a barna kabátosok már egészen körülkerítették, majd az egyik férfi előre lépett és a jobb markát ütésre emelte, de az összeszorított kézben megcsillant valami fémes.
Egy sárgás apró, hosszú fémcsövet szorított, ami a markában végződött és egyenesen Debóra nyakába vágta volna, ha a kezét nem szorítja oda teljes erejéből.
Valami történt.
A férfi megtorpant, mert Debóra bőre sértetlen maradt.
Iszonyattal vegyes jéghideget érzett a nyakán, ahol a férfi érinteni akarta, de a fém csak éppen hozzáért a bőréhez és azonnal kettégörbült.
A férfi és a csoport elképedhetett egy pillanatra.
Éppen csak egy lélegzetnyi időre, de ez elég volt. Debóra már futott, végig a templomban, a vélt előre irányába.
Már látta a kapuzatot. Sötét fáján szép sárgaréz lapokkal, de kilincs, nem volt kilincs sehol!
Szemmagasságtól díszes üvegtáblák díszítették a fatáblákat, de közelebb futva látta, hogy az első üvegcsík átlátszó.
Odaért és szinte nekivágódott az ajtónak. A kis üvegcsíkon át alig látott valamit.
De mégis.
Egy férfi állt ott, kezében erős vasláncon hatalmas farkaskutyát tartott.
Már csak éppen egy kiáltásnyi idő maradt, Debóra ordított, teljes erejéből:
-Jöjjön be! Mert itt a pokol!
Innentől mintha homályosan és lassítva látott volna mindent. A mellette lévő ajtó befelé csapódott és a kutya immár szabadon beugrott. A férfi kiengedve őt szintén megiramodott a kutya után.
Milyen hatalmas állat- fogta föl értetlenül Debóra- az immár monumentálissá nőtt jelenést látva.
Aztán a szabadba érve hatalmas és széles lefelé vezető lépcsősoron találta magát.
Elindult gyorsan. Észrevette, hogy a lépcsősor aljáról folyamatosan futva közeledik néhány állat.
Gyönyörű, fényes fekete bundájú pumára emlékeztető lények rohantak, de az egyikük elfutva mellette visszalépett hozzá, hatalmas fejével kedvesen meglökdöste Debóra kezét, majd ő is eltűnt a templom kapujában.
Ekkor a lépcső egy magas fal tövében éles szögben elkanyarodott és véget ért. Már az utolsó lépcsőnél lépkedett amikor meglátott a legalsó fokon ücsörögni egy kis állatot.
Debóra szinte szólni sem bírt, amikor felismerte, csak letérdelt hozzá és olyan óvatosan és védelmezőn fogta körül, hogy éppen csak érintette tenyerével a fekete, göndör bundát. A kis fekete kutya ráemelte két fénylő fekete gyöngy szemét.
-Te vagy az- sírt Debóra.
Lassan forogtak a gondolatai, nem tudta megölelheti-e.
De mire feleszmélt csak a levegőt fogta zokogva.
Tomor Gábor: Életidő
A te időd,
s az én időm,
két háborús, boldog idő…
Elnyel a Kronosz-óceán,
biz el, az életadó –
kaptunk belőle kóstolót.
Kép az internetről
Kapolyi György: Hírek
„A Radványi sötét erdőben, halva találták Bárczy Benőt.”
Özv. Bárczy Benőné.
A Radványi sötét erdőben, alva találták Bárczy Benőt. Hosszú sörös üveg ifjú zsebében, lumpolt a disznó tegnap előtt.
A Radványi sötét erdőben, Bárczy Benő – éppen elmenőben. Kund Abigél rútul kifigyelte, kését döfé belé. Szegény Benő, így állt az Úr elé.
A Radványi sötét erdőben, épp a nap ment lemenőben, mikor Benő ment a temető felé. De jaj! Kund Abigél a beste szuka, rumtól, nem volt a maga ura, kését döfte előre, pont bele a Benőbe.
A Radványi sötét erdőben, Abigél árnya jajong a fák között, míg Bárczy Benő, késsel a szívében, az égbe költözött.
Igy esett meg Radványban a dráma, ha nem hiszed, nézzél utána.
Markovity Radmila: Utolsó előtti lépés
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Vágyok felidézni éveket, években az életet,
szeretném a világba kiáltani, amit nem lehet,
reszketek, mint a nyárfalevél, könnyem hullatom,
mint a szomorúfűz, fájdalmat önmagamnak okozok.
Igyekszem szívembe zárni a bánatom, mégis maradok,
kutatok, fel sem foghatom, honnan kezdjek böngészni, a
csecsemőkortól a mai napig homályos fátylat lebbenteni,
az elmúlt évekbe kövesedett létemmel a tetteim megérteni.
Most velem fekszik, velem kel fel a közelgő hópehely,
előtte színpompába öltözteti a földet, van
sárga, barna, rőt, vörös, lila, piros színű lomb,
amelyről minden szín rám mosolyog, búcsút int felém.
Súgta a díszruhába öltözött fa: "Ha még itt leszel
tavasszal, kedvesem, a bimbóimat csak neked nevelem."