A varjú, egyik reggel arra ébredt, hogy kanári akar lenni. Eleinte őt is meghökkentette szándéka, de gyorsan elmajszolt pár diót, az mindig megnyugtatta. Mikor felocsúdott első meglepetéséből, kényelmesen kiült fészkének peremére, és megszólította saját magát.
Te varjú- mondta, ezt higgadtan végig kell gondolnod. Ez egy nagyon komoly és nagyra törő elhatározás részedről, egy sosem hallott extrém igény, egy új korszak nyitánya, aminek úttörője vagy, bevonulsz a történelembe. Ettől a felismeréstől úgy megrendült, majd lezuhant a fészek széléről.
Hű, a ku..va anyját- krákogta lihegve, majdnem ráfizettem- szólt, és visszamászott a fészek biztonságába.
Itt is tudok végiggondolni- mondta, a gondolkodás a lélek sója, erre a nehéz ügyemre jól fog jönni egy kis só.
Na, szóval ott tartottam, hogy kanári akarok lenni. Olyan gyönyörű sárga színe van, és annyira elandalítóan szép az éneke, hogy szinte megkönnyezem, ha látom és hallom trilláit. A varjú, első ténykedése, elrepült az erdei vegyesboltba a nyesthez, és kért olyan sárga festéket, amit nem mos le az eső.
Vett hozzá nyest ecsetet, jó drága volt, de abban maradt, hogy az ember magától ne sajnáljon semmit.
A nyest nem értette minek neki ez az egész, de a varjú azt hazudta, kifesti belül a fészkét, hogy világosabb legyen. Amint hazaért, izgatottan nekiállt az átváltoztatáshoz.
Nagy műgonddal befestette minden tollát, különösen odafigyelve, nehogy bárhol is kimaradjon akár egy pihe is. Már dél is elmúlt mire készen lett vele. Elrepült a folyóhoz, és a víz tükrében megnézte magát. Majd elájult a gyönyörűségtől.
Ez igen! – lelkendezett reszkető hangon a megilletődöttségtől. Hát büdös bogár legyek, ha nem verem kenterbe az összes kanárit. Már csak a hangommal kell valamit csinálnom, mert ha megszólalok, azonnal kisül a turpisság.
Úgy döntött, elmegy a pacsirta házába, aki mégiscsak énektanár, majd az elintézi ezt a hangi problémáját. Hát, mi tagadás, a pacsirta igen meghökkent, de elvállalta, mert a tanításból élt, nem engedhette meg magának, hogy az elmebetegnek hitt varjat elzavarja.
A varjú, vasszorgalommal járt az énekórákra, és teljes erejéből trillázott, skálázott, úgy érezte sokat javul a hangja. Ez földöntúli boldogsággal töltötte el egész lelkét, a pacsirta meg kétségbe volt esve, mert az énekórák alatt, egész tömeg gyűlt össze a háza előtt, és mindenki fetrengett a röhögéstől.
Nem csoda, a varjú úgy igyekezett, hogy harsogott énekétől az erdő. Már három hete tartott ez a kálvária, a pacsirta szinte belerokkant. A tanítvány meg csak ordított, károgó hangja lekeveredett a tanultakkal, olyan hangzavart produkált, mint egy kivénhedt fűnyíró.
A pacsirta bánatában már az utolsókat rúgta, mikor megsajnálta az erdei szellem, és a varjúval tökéletesnek hallatta énekét, aki bejelentette a pacsirtának, többé nem jön órára, mert kifogástalannak ítéli meg hangját.
A pacsirta rettenetesen megkönnyebbült, a varjú meg boldogan tért haza fészkére.
A kikiricssárga nagy madár meg minden idejében a fák között repkedett, és énekével felverte az erdő csendjét. Úszott a boldogságban, az erdő lakói kórusban nevették. Ő, az egészből nem vett észre semmit, mert kizárólag saját csodálatos énekét hallotta. A vén bagoly, csendesen ült az odúja előtti ágon, és figyelte a varjút.
Mit szólsz öreg- kiáltottak fel hozzá az állatok.
Hát nem kell az embernek halálra röhögnie magát ezen a hülyén? Hát- lehet, hogy tiszta hülye a varjú, de ugyanakkor irigylésre méltó- válaszolta. Mert mindegy mit művel az ember életében, ha boldog tőle, akkor győzött.
Sosem az én, vagy a ti véleményetek számít, mindig csak az övé, ha róla van szó.
Ha neki sikerült boldoggá válni, az bizony csodálatos.
Kép: Kapolyi György alkotása
