zsong
a csend
befonja
fénylő vágyam
reményem álom
Kapolyi Noémi: Az elfeledett őrtorony
A kis településen már csak az öregebbek emlékeztek a jégszekrényekre, no meg arra a férfira aki rendszeresen hordta a jeget a lovaskocsijával.
-Bizony a mai világban el sem tudjuk képzelni honnan lehetett annyi jeget szerezni.-gondolkodott el hangosan a hallottakon a sarki ház előtt ücsörgő Józsi bácsinak Bendegúz.
-Honnan, honnan-válaszolt az öreg-hát a bányából, akkoriban sem működött már, de le lehetett jutni egy olyan kürtőfélébe, egészen mélyre, odalent még nyáron is jeges hideg volt. Ezt mindig a jeges csinálta, más nem ment arra soha.
-De hát miért nem?-kérdezte Bendegúz.
-Áh-miközben legyintett egyet Józsi bácsi- nem szerettük azt a helyet, már a bánya környékén is mindig hideg volt, és huzat, süvített a szél, néha mi a bátrabbak elmerészkedtünk valameddig, de aztán mindig inunkba szállt a bátorságunk és inkább felhagytunk a kereséssel.
Ezen Bendegúz kicsit elgondolkodott, aztán kezet ráztak egymással, Józsi bácsi a padon maradt nézelődni, még a levegő is csak úgy időzött, sehol egy teremtett lélek nem járt ebben a délutáni órában, Bendegúz pedig hazafelé vette az irányt.
Nem volt igazán semmi dolga, a többiek dolgoztak egy olyan üzemben, ahol szinte az egész falu dolgozott, ő meg a szabadságát töltötte ami az egyedül lézengésből állt.
-Még csak a második nap-szólalt meg a konyhában, aztán kihúzta az egyik széket és leült- tele vagyok idővel.
Ahogy kinézett az ablakon, békés, kora nyári napfény áradt szét a levegőben, ő pedig bambán figyelte a fénypászmákban lebegő mindenféléket és elbóbiskolt.
Nem is tudta pontosan meddig ülhetett ott, de mire feleszmélt már a három órát is elütötte a templomi harang.
Bendegúz felállt, kicsit nyújtózkodott, majd kiment az előszobába, kényelmes cipőt húzott, és egy sildes sapkát. A sporttáskáját lekapta a fogasról aztán egészen sietősen kezdte teledobálni mindenfélével, ami az eszébe jutott.
Zseblámpa és elemek, víz, pár falat ennivaló egy zacskóban, kötél, zsebkendő, kés, a mobilja, meg egy kisebb takaró.
Még felmarkolt ezt-azt ami a keze ügyébe került a kinti asztalkáról és behúzta a cipzárt.
-Bendegúz, indulás!-morogta, és ezzel már ki is lépett a ház ajtaján.
Az erdei utat jól ismerte, hiszen gyerekkorában a többi fiúval arra játszottak, a meleg nyári szünidőkben, hacsak be nem fogták segíteni a kiskert művelésébe, de ha tehette mindig az erdőben lógott akár még egyedül is.
De a bánya hol lehet?-tűnődött, miközben nagyokat lépve haladt az erdő felé.
Letért az aszfaltozott útról ahonnan már a poros, murvás út folytatódott. Minden lépésével pici porfelhőt hagyott maga után. Aztán az utolsó kiskert is elmaradt, és a tavaszi búzaföld következett. Egyik oldalon a fiatal zöld növények borították a dombot, viszont az út másik felén már teljes sárga pompájában tobzódott a repce.
Méregzöld szárával, és élénk sárga virágözönével teljesen kizökkentette Bendegúzt a gondolataiból. Testben, és lélekben felfrissítette a látvány, és nemsokára úgy érezte, az ereiben szétáradt az erő, már felfigyelt a napfény bőrét simogató melegére az enyhe szellőre, és a közeledő erdő friss lombillatára.
-Éppen ideje volt elsétálnom-mondta magának Bendegúz-, már egészen belesavanyodtam a munkába járásba.
Jobb kezével megigazította a táska vállpántját, és lassabb tempóban ment tovább.
Észrevette azt a kis kanyart, ahonnan az egyik elkeskenyedő utacska az erdőbe indult.
Innen már hűvösebb lett a levegő, mert a fák zsenge lombjai meg tudtak birkózni a nap kora nyári sugaraival. Az ismerős kis csermely egy helyen átszelte az utacskát, úgy csordogált tovább a magas fűvel benőtt mederféléjében.
De nemsokára meg kellett állnia gondolkodni egy kicsit, hiszen a bányát tűzte ki célul, csak azt nem tudta merre lehet. Egy szakadékot ismert ugyan a közelben, de sosem járt ott, mert azt mesélték a szülei, be van az temetve, semmi nincs már arra. Csupán sejtése volt arról, merre kellene lennie, de végezetül a felfelé kapaszkodó utacska mellett döntött, és megindult rajta.
Már kiült az arcára a veríték, ahogy a kavicsos, murvás hegyoldalon igyekezett egyre tovább, az erdő csendje mindent beborított, így a saját lépésein kívül mély csöndesség vette körül. Bendegúz elszigeteltnek kezdte érezni magát a madárdal is elhalt, már egy-egy kisebb madárfütty is csak alábbról hallatszott.
Érzékelte, hogy magasan járhat, de nem tudott sehonnan sem lenézni, mert a vastag törzsek közt sűrűn nőttek az ifjonc facsemeték, és a gyér fényben mégis buján virult az aljnövényzet.
Csak később gondolkodott el azon, hogy az utacskát vajon a növények miért hagyták szabadon?
Egy idő után aztán megállt.
-Most azt hiszem, eltévedtem- mondta ki hangosan Bendegúz.
Kicsit körbenézett, aztán az utacska egyik oldalán egy nagy fatörzs kiálló gyökerére ült, és hátát nekiengedte a fa hűvös törzsének.
Föltekintett.
Hatalmas ágak sötétlettek a virító napfényben, az ég nagy részét pedig sárgászöld, friss lombok takarták.
Aztán a karjára nézett, de akkor vette észre, hogy a karóráját bizony elfelejtette elhozni.
Sebaj, gondolta, elhúzta a táskáján a cipzárt és előszedte a mobilját, megnyomta, a képernyő világított, de nem volt rajta térerő.
Egy darabig nézte még, de valamiért a felső sarokban nem világított az a pár szám, ami az órát szokta mutatni.
Biztos a térerő az oka ennek is, húzta el az ajkát Bendegúz, és visszaejtette a táskájába.
Nagyon-nagyon jólesett neki az üldögélés, hiába a friss erdő levegője erős-futott ágy az agyán a gondolat, és aztán elszenderedett.
Bendegúz fázni kezdett, kellemetlen hidegre ébredt, már a sötét lombok közt felhunyorogtak a csillagok.
-Hú a mindenit!- nyögött fel elgémberedve, ennyire elaludtam. Előredőlt, és megdörzsölte a lábait.
Közben azon gondolkozott, volna-e értelme a visszaindulásnak, de hamar be kellett látnia, hogy fölmászni még világosban sem volt egyszerű, hát még a vak sötétben lefelé, kizárt dolog, hogy épségben leérne.
-De akkor most mit csináljak?-kérdezte magától halkan. Aztán kikotorászta a takarót a táskájából, és magára tekerte. Aludni az éjszaka már nem nagyon tudott, néha bóbiskolt csak el kis időre, de minden apró neszre óhatatlanul felriadt, és hát a fa is kemény volt.
Végre nagy sokára eljött a pirkadat, lassan bontakoztak elő a fatörzsek, még minden növény nedvesen pihent, néha zizzent valami a növények alatt, ahogy átszaladt egy-egy kis állatka, de a korai órán béke volt. Bendegúz még ücsörgött és várta, hogy világosabb legyen. Nemsokára zizzenések, zörrenések ütötték meg a fülét, végül lépések hangja bontakozott ki az egyik irányból, aztán amikor felfelé, a hangok irányába tekintett észrevett valakit.
Botféléje is volt, amire néha rátámaszkodott.
Mikor közelebb ért, tőle néhány méterre megállt.
-Jó reggelt!-köszönt Bendegúznak.
-Jó reggelt önnek is-köszönt vissza, miközben a takarójából igyekezett kibontani magát, hogy felálljon.
-Hát mit keres erre? Talán itt is aludt?-kérdezte az idegen.
Bendegúz közben felállt.
-Véletlenül igen, még szerencse, hogy volt nálam ez a takaró. Egy bányát keresek, ahonnan régen a jeget hozták a faluba, de mielőtt kérdezné, nem vagyok kincskereső, meg ilyesmi, csak szabadságon vagyok, és gondoltam odakirándulok.
A férfi figyelmesen nézte Bendegúzt, aztán megszólalt:
-És tudja merre van?
-Nem, nem igazán, maga erdész?-kérdezte Bendegúz.
-Nem-felelte a férfi, és rátámaszkodott vaskos, fémfejű botjára-, de szeretem az erdőt, itt szoktam sétálgatni, leginkább itt-, válaszolt elgondolkodón.
-Maga jó ember - folytatta kis idő múlva a férfi -, akik kincset keresnek, nem egy szál takaróval indulnak el ide-, mosolyodott el, jöjjön, megmutatom hol találja.
Bendegúz egy perc alatt össze is kapta magát, és elindult a férfi után a sűrű lombokkal ölelt, egyre keskenyebb utacskán felfelé.
Egy idő után az utacska vadcsapássá keskenyedett, melynek két oldalán egészen felmagasodott az erdő földje, sok helyen vállmagasságból nőttek ki a fák.
Bendegúz körbenézett, azon tűnődött, hogyan jöhetett le itt bármilyen aprócska lovaskocsi, pláne megrakodva, de aztán arra gondolt, biztosan volt akkoriban egy szélesebb út is, mondjuk a hegy másik oldalán.
Kis idő múltán előre szólt:
-Milyen meredeken megy föl a hegy mindkét oldalon, mint valami szurdok, hol járunk most?
A férfi megállt, most már közelebbről megnézhette, középkorú, erős, magas ember volt, a botja pedig mint valami fokos-féle, megsötétedett, patinás darabnak tűnt, a fejénél azonban szépen kifényesedett.
-Ez már a hegybe vezet- avval botjával előre mutatott- erre van a bánya.
-Igaz, hogy be van temetve?
-Betemetve? Dehogy!- vágta rá a férfi- erre a madár se jár, szó szerint, nem temetett itt be senki semmit! Gyakran járok erre, én csak tudom. Na, mehetünk?
Bendegúz még intett.
-Pillanat, csak innék- az üvegéből ivott gyorsan, aztán megkínálta a férfit, de ő csak egy hárító mozdulatot tett.
Aztán ismét tovább lépkedtek.
Mi a fene ez a hely, meg minek is jön ő ide, mit is szeretne megtudni, mert hogy igazából semmit sem. Csak úgy jöttem-gondolta-, most már vissza is sétálhatnék. Aztán a szél halkan zúgni kezdett.
A lombok sűrűjén itt már nem jutott át a fény, félhomályban gyalogoltak, mire végre a meredekség enyhülni kezdett, és egy kiszélesedő részen végre egyenes földet érzett a talpa alatt.
A férfi megállt.
-Nézze csak! - és botjával felfelé mutatott.
Bendegúz akkor látta, hogy valahová megérkeztek.
Mindkét oldalon sziklafal magasodott, amik közé az utat valakik réges-régen belevájták, elöl pedig egy egészen magas kőboltív csúcsosodott.
-Itt a kapu.
-Hű, köszönöm - lihegte Bendegúz- akkor köszönöm, hogy megmutatta.
-Köszöni! De?! Fiatalember!- csattant fel a férfi-, ha eldöntötte, hogy akar valamit, akkor eldöntötte, nem igaz?-kérdezte már enyhébb hangon- csak nem fordulna vissza?
-De talán itt veszélyes, és rám is eshet valami.
-Fél?!-vágott a szavába a férfi-, és ugyan mitől fél?Tőlem? Tőlem nem kell tartania, ezt megígérem magának, bent meg nem omlik semmi, de ha elhatározta, akkor tartsa is magát.-fejezte be a mondandóját, és lassú lépésekkel előre indult.
Bendegúz pedig követte.
Kis idő múlva Bendegúzt furcsa, szorongó gondolatok kezdték kerülgetni.
Először csak a hideg levegőre lett figyelmes, érezte ahogy finoman szinte lehelte felé a hegy, aztán lassan, lopva körbenézett, erős félhomály borított mindent a mély nyiladékban, köveket és sziklafalat látott, lassan a kőboltív alá értek, de akkor lepődött meg csak igazán, hiszen arra várt, hogy átmennek alatta, és kiérnek valahová. Nem így történt, a kapun belül csak egyre mélyült a sötétség.
Ő pedig valóban félni kezdett.
A koromsötétben egy szempillantás alatt szem elől vesztette vezetőjét, ezért megállt.
-Kérem, kérem!-próbált kiáltani Bendegúz, de elég vékonykára sikeredett.
Mégis érkezett válasz.
-Mondtam, hogy ne féljen, itt vagyok- hallotta egészen közelről-álljunk meg egy kicsit-javasolta a férfi.
Aztán folytatta:
-Megkérem most valamire, arra, hogy bízzon bennem, azt hiszem ha fél most, akkor ez nagy kérés, de én mégis erre kérem, amikor szólok, majd kinyithatja a szemeit, és akkor már jobban látni fog.
Most akkor csukja be a szemeit.
Bendegúz szíve rohanni kezdett aztán behunyta.
Nem érzett semmit, nem történt semmi.
-Most lásson-hallotta.
Bendegúz kinyitotta a szemeit, vaksötét. Pislogott, és szorongani kezdett, derengés, elkezdett minden körvonalazódni, először csak oszladozott a sötétség, aztán egy pillanat alatt kivilágosodott a tér.
-Ó- nyögött fel Bendegúz-látok! Hihetetlen-mondta.
A férfi bólintott egyet, és újra elindult. A mennyezet továbbra is rendkívül magasan zárult, folytatva a kapu boltívének magasságát. Előre tekintve azonban egy egész csarnok tárult fel a szemei előtt. Bendegúz egyre hosszabbnak érezte már a menetelést, a tempó nem változott semmit, monoton lépésekkel mentek valahová. A hideg levegő egyre kellemetlenebbé vált, a csontjai sajogni kezdtek, miközben a veríték ellepte hideg homlokát. Ezt tetézte az a finom fuvallat, ami néha szélrohamokká erősödve végigsöpört a végtelennek tűnő csarnokon, majd újra csak szellővé szelídült, de alattomban fújt tovább.
-Várjon kérem! -kiáltott a vezetőjének- teljesen áthűltem már, ha még sokáig bent leszünk én megfagyok.
-A takaróját vegye a vállára, és siessünk egy kicsit, pár lépés, és meglátja a jeget, aztán már kint is leszünk.
Bendegúz gémberedett kézzel, nehézkesen húzta el a cipzárt, ahogy kivette a takarót a cipzárfogak fájón végigkaristolták teljesen áthűlt kézfején a bőrét, Bendegúz felszisszent. Hamar magára borította a melegnek tűnő holmit, szerencsére egészen nagy volt, és miután elrendezte a táskáját gyorsan megindultak.
Valóban, egész hamar elviselhetetlenül hideg lett. A férfi elöl haladt, de most megállt egy nagy üreg előtt, és egy helyre mutatott.
-Nézze csak, látja hogy fénylik? Az ott mind jég, vastag, forrásvízből. De menjünk, itt túl hideg van-nézett Bendegúzra.
A lehelete az arca előtt nagy párafelhőként gőzölgött a fagyos levegőben, Bendegúz életében nem fázott ennyire, attól kezdett tartani, hogy nem bírja ki. Aztán ezt tetézve erős légvonat vágott az arcába, úgy érezte szétmarja a bőrét a hideg, de talán mégsem volt annyira fagyos ez a levegő, valami változott.
-Jöjjön, még pár lépés-buzdította a férfi- mindjárt kint vagyunk, nem kell már sokat menni, sem sietni-mondta-, mindjárt kiérünk egy fennsíkra, azért fúj ennyire a szél.
A fennsík furcsa hely volt.
Látszólag semmi különös nem volt ott, csak egy sima sziklapad, azonban körben magas sziklafal vette körül. Ami még érdekesebbé tette, hogy semerre nem látott kijáratot róla, csak amerről jöttek.
-Nagyon különös hely tényleg-, mondta szétnézve, rekedten Bendegúz, magasan lehetünk, de nem látni semmit sem, csak a köveket, azt azért bánom, hogy visszamenni is csak a jeges barlangon át lehet.
-A bánya, igen arra lehet visszamenni, de más is van erre.
-Más?-értetlenül nézett Bendegúz- talán nem vettem észre-, és alaposan ismét körbetekintett.
-Nem nem-szólalt meg a férfi- ne így! Bízzon bennem, nyugalom, erőszakkal szeretne látni valamit, találni valamit. Néha hasznos az erős akarat, és az elszánás is, csak a nagy akarásban esetleg nem látunk csak nézünk. Engedje át magát a bámészkodásnak, élvezze a meleg napsütést, hogy mennyire jóleső most, aztán ne sürgessen semmit, ott lesz az, meglátja.
Avval odébb sétált, láthatóan átadta magát a mélázásnak, és a pihenésnek.
Bendegúz először érezte úgy amióta eljött, hogy azonnal dührohamot fog kapni.
Gyalogoltam rengeteget! Majdnem halálra fagytam, és akkor most megérkezem valahová, ahol nem látok semmit, csak az eget, és élvezzem a napfényt, melegedjek!- úgy érezte üvölteni fog, de ahogy felgerjedt benne az indulat, olyan hamar el is csitult. A nap valóban melegen sütött, kézfejeiben újra érezte a véráramot, a bőre csak úgy itta be a langyos fényt.
Csakhamar levette a takaróját, leterítette a kőre és leült rá. Soha nem esett még jól ennyire a meleg, vagy talán gyerekkorában, amikor a szánkózásból hazajövet a forró kályha mellé ült a székre, hogy fájtak az ujjai, és a kezei, mire felengedett.
Látta a kísérőjét, a falhoz dőlve állt behunyt szemekkel.
Bendegúz önfeledten, és teljesen kimerülten pihengetett.
Az erős napfényben délibábot is látott. Egy épület derengett a fennsík hátsó részén, romos lépcsősorok haladtak felfelé spirálisan körbe-körbe, sok helyen be lehetett látni, ahol a torony falából már hiányoztak a hatalmas kövek, de még így is igen masszívan állt ott, szélesen, teljes méltóságában.
Bendegúz észrevette, hogy a pihenőknél ablakok nyílnak körben többfelé.
Milyen érdekes is, hogy ennyire élesen látszódik, szinte odamehetne hozzá.
-Akkor most induljunk is, menjünk oda-hallotta a férfi hangját-hamar! Sietnünk kell!-kiáltotta.
Bendegúz hirtelen eszmélt is, felkapta a táskáját, és a takarót is és azonnal sietni, aztán futni kezdett, hamar együtt rohantak, és egyre közelebb értek a toronyhoz.
Hatalmas, erős falaival már teljes valóságában trónolt a fennsík tetején.
Bendegúz teljes erejéből futott, de érezte, már nem tudja sokáig tartani magát.
Sípolva kapkodta a levegőt, de sikerült odaérnie, a férfi a legalsó lépcsőn állva várta.
-Jöjjön-avval előrenyúlt, Bendegúz a keze felé nyúlt, de a férfi elrántotta a kezét, és a botját nyújtotta felé- fogja meg!
Bendegúz megmarkolta, és onnan minden olyan egyszerűvé vált. Megszűnt a kifulladás, könnyen iramodott felfelé a lépcsőkön, egészen az első pihenőig. Ott a kísérője megállt, leengedte a botját, és újra rátámaszkodott.
-Most arra gondoltam nézzünk körül, gyönyörű ám a kilátás innen, megláthatja azt is honnan érkezett, csak ne mondja ki a nevét! Mindent csak mutasson, vagy mondhatja azt, hogy ott, rendben?
Bendegúz bólintott.
Hatalmas panoráma tárult eléjük az ablaknyílásból, csodásan lehetett látni egy óriás szeletét a földeknek mindenfelé, és hihetetlenül élesen, később eszmélt csak rá, hogy ha egy városkát jobban, és tovább néz, akkor már szinte az utcák fölött jár, bármit, vagy bárkit láthatna, ha akarna.
-Ez csodálatos-álmélkodott Bendegúz- hogy mik vannak a világon, ezt eddig el sem tudta képzelni- , és tovább bámészkodott.
-De most már induljunk-intett a a férfi.
Ez történt minden egyes ablakkal, amikor kinézett rajta, ámde aztán hirtelen észrevette a települést ahonnan eljött.
-Nézze csak- mutatta Bendegúz.
-Ott! Ne feledje csak ezt mondja!
-Igen, igen, szóval ott lakom-, és miközben a szavakat mondta melegség járta át a lelkét.
A férfi figyelmesen ránézett.
-Talán lassan vége is a kirándulásnak, hiszen megtalálta amit szeretett volna, a bánya nem mende-monda, hanem valóban létezett, és egy időben innen került a faluba a jég. Elköszönök, amikor hazamenne, csak az ott után mondja ki a hely nevét.
-Köszönöm-, Bendegúz meg akarta köszönni, és kezet nyújtott, de a férfi hátrébb lépett, és lehajtotta a fejét- máskor is itt találom az erdőben? Vagy hol keressem?
-Mennie kellene-, és az ablakra mutatott.
Bendegúz odafordult, és megkereste szemével ismét a települést, még a házukat is megtalálta.
-Ott! Tolult föl a hangja, és kimondta a szeretett hely nevét.
Csak állt az előszobában, és tétován nézte mennyi fölösleges holmit tart a kezében, minek is tenné ezeket a sáros táskájába?
Tóth Sarolta: Tempora mutantur, et nos mutamur in illis
Szállt az idő észrevétlen,
mint a madár őszi szélben.
Szárnyaszegett lett a munka,
haszontalanság - jutalma.
Fájdalomba torzult élet,
megkeseredett a lélek.
Elfogynak a jó barátok,
megnőnek a távolságok.
Zsákutcába futó évek,
temetői síremlékek.
Halottaink gyarapodnak,
száraz ágon sötét varjak.
Kárognak e gyászmadarak,
az Idő részvétlen marad.
Száll az idő észrevétlen,
hervadt virág a szépségem.
Repedt harang kong a dalban,
ezüst szálak sötét hajban.
Lelassulnak a lépések,
de a halált le nem késed.
Gyászos ének sirat téged,
őszi szél elfújja mécsed.
Szirmot bontanak virágok,
reményt adnak újabb álmok.
Pörög, forog, zúg a világ,
nem hallja siratódalát.
Belehull a Semmiségbe,
tér-idő végtelenségbe,
de ember nem veszi észre,
rohan a saját vesztébe.
Latin szállóige: Változnak az idők és mi is változunk bennük
Tomor Gábor: Együtt
Szereted mindig a jót,
felejtenéd a rosszat.
Ámde együtt hatnak ők –
s szíved mindent nagyon ért.
Lelkesedsz az örömtől,
eszméltet a veszteség.
A kép az internetről
Tomor Gábor: Kérdezek
Érted ezt?
Hol élsz?
Hogyan?
Tartozol valahová?
Kinek?
Mivel?
A kép címe: Az alvajárók; Mathias Schauwecker festménye.
Tóth Sarolta: Fáj még
Fáj a tavasz,
fáj a nyár,
őszi idő
fáj a táj.
Fáj, ha elhagysz,
ha maradsz,
nem siratlak,
néha csak.
Fáj az élet,
a magány,
nem vigasztal
senki már.
Fáj a mindegy,
a közöny,
fáj az öröm,
köszönöm.
Fáj a dallam,
fáj a rím.
a hallgatás,
mint a sír.
Tóth Sarolta: A prostituált veréb
A kis veréb szépnek hitte magát,
büszkén lebegtette tollazatát.
Egy gőzölgő lócitromon
falatozott nagy boldogan.
Figyelmes lett rá egy macska,
jé, a veréb milyen cafka!
Bűzös szagtól fintorogva
éhesen ő ezt nyávogta:
Ne legyen ki szürke, céda,
leszel nekem finom préda.
Farkával meglegyintette,
hamm! bekapta és lenyelte.
Tomor Gábor: Bizalom
Magyaráz, utat mutat,
kifejti hozzáértőn:
mit ér, ha lóvá tesznek.
Számít rá sok követő,
s meg is felel e hitnek –
hivatása agymosó.
A kép címe: Sült galamb; Aatoth Franyo festménye.
Riba Ildikó: Folt
Lassuló szívdobbanással
őrizlek színes, beivódott képként:
halhatatlan szerelem.
Varázsolnék feketéből
fehéret, andalgó időt.
Mennék vissza őszből tavaszba.
Sose volt imám, és
hitem elhagyott, mint zsákra,
életemre úgy varrnék foltot.
Tomor Gábor: Bolondos szösszenetek
Mottó: Optimista az a személy, aki azt hiszi, hogy a légy a szobájában a kijáratot keresi. (G. I. Nathan)
Ádám és Éva
Férfinak lenni a természetben leggyakrabban előforduló genetikai hiba – nyilatkozott egyszer, feltételezéseit summázva, egy berlini molekulárbiológus. Azt állította: a természet előnyben részesíti a női nemet, a nők hatékonyabban – mert a férfiaknál gyakrabban – használják mindkét agyféltekéjüket.
Ezt azért nem hittük volna!...
De hess, férfibú! Ne hagyja el szánkat panaszszó!
Hiszen megeshet, hogy csak túlzott kissé a szakértő, s véleménye nem volt más, mint előrehozott nőnapi bók!
Csúcstechnika
Frissen vásárolt fényképezőgép elé áll Kiss, de hiába.
– Okos gép ez, ízlése is van – forgatja kezében a masinát Kovács. – Nem tetszik neki a képed, nem exponál…
Tanácsadás
– Nagy gondban vagyok… Az uram séta közben, erre hátul, mindig lapogat; ugye, milyen közönséges? Most mondja meg, mitévő legyek?
– Nehéz ügy ez, asszonyom. Azt ajánlom, védekezzék! Ha az ura újra kezdi, karoljon belé!
Tünetek, diagnózis
Fáj a fejem, furcsán-tompán. Minden bosszant, ingerel. Nemrég ettem, de borzasztóan éhes vagyok. És… mit is akartam? ja, koncentrálni is alig tudok.
Mi lehet a baj? Elő egy szakkönyvet!
Itt van: ezek a nikotintól való hirtelen elvonás tünetei.
Hát persze. Most már értem. Ma még nem voltam füstös helyiségben.
Tessék megérteni!
Ide ment, oda utazott, különösen amott volt gyakran és sokáig – ezt rótta fel köznép, ellenzék, média stb. egy, a világra különösen nyitott érdeklődésű vezető úrnak.
Mi ez az értetlenség? Legyen bár az inkák földje, Florida vagy Tahiti, egyszerű a magyarázat. Szeretett ott lenni!
Változás
Sokáig volt látható egy villamosmegállóban ez a felirat: „Évi, szívem, szeretlek, imádlak; kívánlak nagyon!” Idők múltával, midőn arra jártam, konstatálhattam, hogy a hevülő úr végül is megkapta a „hozzáférési” engedélyt. Sőt…
Ámbár az újabb szöveg mintha panaszba ment volna át. Vagy úgy rémlett csupán…? Nem is tudom…
Szikrázó nap verte a feliratot, s úgy láttam: „Évi, szentem, … Kivagyok nagyon!”
(V)ágyvédelem
Fővárosi kirakatban olvastam korábban, egy sétálós délelőttön: „Lángmentes ágynemű garnitúra, hatezer forintért.”
Remek, ilyen is van végre! Hatékony védelem izzó vágyak, lobogó szenvedélyek esetére…
Hatalmas, csodás kép a falakon - utcaművészet
Tóth Sarolta: A hajléktalan
Az est meleg kenyeréből
szeleteltem vacsorám,
bort öntött kelyhembe álmom,
illatos fűágyon töltöttem éjszakám.
Hajnaltájban felébredtem,
fájó hideget éreztem,
magamra húztam vékony ruhám,
viharos szél elsodorta sapkám.
Fejbe vágott a valóság,
szégyen a hajléktalanság,
tilos is, belátom,
nem ez volt a vágyam.
Lábam indult, menekültem,
a folyóban elmerültem.
Tóth Sarolta: A végzet víziója
Vad vizek hullámos hátán,
felhőkbe fúródó hegyek ormán
viharos szelek hazája.
Életnek, léleknek itt nincs nyoma,
a formált pusztulás otthona.
Sötét árnyak, vakító fénycsóvák
tomboló, romboló energiák.
Valószerűtlen valóság,
nem érzékeli önmagát.
Atomokra bomló halál.
Új csillagokra széthasad,
megsemmisülve megmarad.
Tomor Gábor: Mi lehet?
Ráéreztél-e már,
mi lehet azután,
amire épp gondolni próbálsz:
ha eljön a te időd, órád,
midőn más világba térsz –
mint is lesz halálod után?
A kép címe: Éjszaka; Bálint Endre festménye.
M. Fehérvári Judit: „Stabat mater dolorosa”
Fotó: Bernini: Szent Teréz extázisa
Forrás: magyarkurir.hu
Megjelent a Partium idei, első évfolyamában.
Aki
gondolatban mozdulatlan
üveges
szemmel, csecsemőpózban
követni
tudná anyjának zokogását,
meg
is halhatna már.
De
nem teszi.
Az
anyjának alaktalan ölelése van,
ívtelen
ráncai sokasodnak.
A
háta, mintha meghajolna,
az
ágy fölé dől.
Gyermeke
mozdulatlan.
A
lélegeztető gép csöve néha megremeg.
A
dializáló szerkezet ablaktalan
és
szótlan, csak a vért szállítja,
s
büszke, mint egy fal.
Az
idő lassan telik.
Az
idő gyorsan telik.
Aránytalan
az ágyban fekvő
és
az a hatalmas monstrum
diszharmóniája…
Az
anya érzi saját eldőlését,
s
tudja, gyermeke nem támad
fel
többé már soha.
A
kórház mocskos.
Még
az ég kéksége is
messzire
bujdosott innen.
Idegenek
a sárgán málló falak.
Lehetnek
olyan száz évesek.
Az
anya fel, s alá járkál.
Néha
nem tudja, hol van.
Bemegy
az idegen kapukon,
kijön
az idegen kapukon,
s
gyermeke szemére gondol.
Alszik
– nyugtatja magát.
Saját
mulandósága nem érdekli.
Fel
szeretné fedezni a baktérium
ellenszerét,
mi gyermekének
véragygátját
elsodorta,
de
nem tudja, hogyan kezdjen hozzá…
És
ismét gyermeke ágyánál áll.
Megdől,
s lerogy az ágyra.
Szigorúan
tilos a szigorúan ellenőrzött
intenzíven
még zokogni is.
A
lélektelen kövek könnyeiket ontják.
A
kórterem összes repedése nagyobbra nő.
Lelke
van a kőnek.
A
kő tudja, a gyermek meg is halhatna már.
De
nem teszi, mert az anyjának alaktalan ölelése van,
ívtelen
ráncai sokasodnak.
A
háta, mintha meghajolna,
az
ágy fölé dől.
És
gondolatban mozdulatlan
azóta
is minden éber éjen
elszenvedi
gyermekének sebeit.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2018-12-16.
Tomor Gábor: Sci-fi
„Ez a te sarad,
s az az én saram” –
osztoznak a vétkeken.
Repes a lélek:
micsoda élet!
Sci-fi ez a négyzeten.
A kép az internetről mentve
Tóth Sarolta: Míg a halál el nem választ
Szóval, tettel, hallgatással
boldogan éltünk egymással.
Szavainkban igazságot,
tetteinkben bátorságot,
hallgatással tapintatot
nyújtottunk egymásnak.
Ha szavakkal bánatot,
tetteinkkel durvaságot,
hallgatva – szomorúságot
is okoztunk volna,
házasságunk homályba borulna.
Szóval, tettel, hallgatással
békében élünk egymással,
míg a halál el nem választ,
így alkottunk ideális párost.
Tóth Sarolta: Mondd el százszor is
Egy igen - és - egy nem,
ebből épül fel minden jelen.
a kevés jeles - és - a sok jeltelen
élet-elem.
Légy süket-néma,
de bólints, ha szeretsz,
ha nem: elég, ha megrázod a fejed.
Nemcsak a szóból értek,
elég a jelbeszéd,
mindent elmondhatsz: kézzel, mimikával,
ne félj, hogy félreérteném.
Értékes a beszédes némaság,
ki nem mondott szavakból szól a legszebb vallomás.
Mégis: arra kérlek, ne csak jelezd,
de mondd el százszor is, hogy szeretsz,
én megcsókolom a szívedet.
Tomor Gábor: Életérzés
Elvész a szorgalmas lét,
lassan széthull családod,
se lángolás, se barátok;
növekszik benned a félsz,
száguldnak folyton a mentők,
örömöd, ha az: még élsz.
A kép címe: Csönd; Vojnich Erzsébet munkája.
Tomor Gábor: Vereség
„Nem vagy jó, nem vagy elég” –
korán így szóltak hozzád.
„Mitől vagy ilyen mesterkélt?” –
tudtad is, hogy sok voltál.
Csodálkoznod nincs miért,
végül is hogy padlót fogtál.
A kép címe: Düh; Agnes von Uray festménye
Tóth Sarolta: Sínpárok
Nézem a síneket,
türelmesek,
várják a vonatokat,
hallgatagok.
Egymás mellett futnak,
mégis magányosak.
Összetartoznak,
nem barátkoznak.
Távolra futnak,
a célnál megállnak,
várnak, várnak.
Tea jobb sín vagy, a bal én,
közöttünk teljesen üres a tér.