De társad ő csak úgy lehet,
Ha majd bizalmát elnyered (T. S. Eliot))
Világ életemben mind ez emberek dolga foglalkoztatott, s az állatokat alig vettem számba. Úgy tekintettem rájuk, hogy vannak, s annyi. Van, amelyik hasznot hoz, van, amelyik haszontalan, s van kártékony is. Nem sok dolgom akadt velük.
Most azonban mindez megváltozni látszik.
Mindjárt elmondom, miként.
Melyik nap, későn este a fiam – kisebbik – vizitából jövet haza, a hátsó ajtó felé került ne ébressze fel a házat, ha már lenyugodtak volna.
No, az a hátsó ajtó, a menekülő, az egy régi szokás. A régi emberek úgy építették a házukat azokban a nehéz időkben, mikor hol a tatár, török, német, vagy éppen a király, vagy a fejedelem emberei törtek rájuk, sarcolták, nyomorgatták a falusi népet. Ilyenkor kellett a hátsó ajtó, hogy azon el lehessen menekülni. Be egyenest az erdőbe, mely most is ott húzódik alig kőhajításnyira a telek végén. Későbben is jól jött, ha a finánc elől akartak valamit menteni.
Nagyapám sokszor mesélte, hogy mikor elől a finánc belépett, ő a menekülőn ki. Hátán a tarisznyával osont át a kerten, csak a kuvasznak intett, maradna csendben. Az erdőben aztán megkereste a nagy cserefát, s annak az alkalmatos odvát. Abba rejtette el a tarisznyát a szűzdohánnyal. Ahogy ezzel végzett, körülnézett, vágott egy mogyoróvesszőt, s a kertet megkerülve, vidáman belépett a házba a nagykapun. Még fütyörészett is halkan. Ahogy bement, a nagyszobában ott találta a fináncot, akivel éppen nagyhangon perlekedett az asszony.
- Maga meg merre jár – kérdezte vádlón –, mikor hivatalos ember keresi?
- A bankban voltam.
- Ott-é? – döbbent meg a finánc.
- Ott.
- S miért?
- Betettem a járadékomat, amit harminc éves szolgálatomért kapok. Községi végrehajtó voltam, s ezzel köszönik meg azt a sok pénzt, amit a községnek beszedtem.
- Mind bétette?
- Mind. Csak ezt a tíz pengőt hagytam meg magamnak szivarra.
- Még ilyet! Szivarra… - dünnyögte a finánc, s kifordult az ajtón.
Amint eltűnt az utcasarkon, nagyapám erősen gondolkodóba esett, vajon hogy hozná vissza a rejtekhelyről a batyut, nehogy Máté cigány az alszegből megtalálja, mint a Gazsi házfőtt pálinkáját a múlthéten. Szíjra fűzte a kutyát, s ketten mentek ki az odvas fához, s hamarosan szerencsésen vissza is jöttek.
No, de nem a nagyapám dolgaival akarok bölcselkedni, hanem folytatom a legény fiamat. Csöndesen közelit a legény a hátsó ajtóhoz, a menekülőhöz, egyszerre nagyot rikolt, s hamar sirül befelé.
- Mi baj? – kérdi az anyja.
- Egy vadállat van ott künn. Elfutott a lábamnál.
Erre mind ahányan a házban voltunk kitódultunk az udvarra, s lámpával kerestük a vadállatot, de nem találtuk.
Másnap délután, hogy jövök haza, ott találok a hátsó ajtó küszöbe előtt egy öklömnyi fekete gombolyagot. Nem futott el, hanem rám nyávogott apró fogakkal tűzdelt szájával. Na, mondok magamban, itt a vadállat! Fel is vettem gyorsan, és vittem be, lássák a többiek is.
- Itt a vadállat! – szólottam, s nagy örömmel fogadták a jövevényt.
- Megtartjuk-e? – kérdeztem a nejemet.
- Meg, meg! – felelte kórusban a család.
Ezzel eldőlt a sorsa, csak még nevet kellett neki adni.
- Legyen Kormos.
- Mint a nagyapa tenyészbikája?
- Akkor legyen csak így fekete.
- Túl hosszú.
- Hívjuk egyszerűen macskának. Legyen ez a neve.
Ebben meg is egyeztünk. A gyerekek készítettek neki az ajtón kívül ruhákkal bélelt macskaszállást, amit el is fogadott. Megegyeztünk, hogy a házban nincs mit keresnie, s ezt hamar meg is tanulta. Szépen növekedett, hisz mindenki etette, kényeztette. Mégsem hízott el, mert sokat mozgott, ugrált. Minden mozgó után utána kapott, mászott fára, kerítésre és végtelen nyugodt képpel bosszantotta a kutyát.
Húsvét előtt került a házhoz, s nyár végére már derék kis kandúrrá érett. Vadászni is próbálgatott – előbb csak tücsköt, bogarat, röpdöső pillangókat, meg fészekből kiesett verébfiókát. Egy szép nap reggelén pedig egy patkányt hozott a küszöbre. Hogy tudta elkapni? Ma is rejtély, hiszen maga is alig volt nagyobb a pocegérnél. De kicsi egeret is hozott, nem is ritkán. S ez addig ismétlődött szinte heti rendszerességgel, amíg az egerek, s patkányok el nem takarodtak a környékről.
Ez így mind szép és jó volt, de nem csak a vadászatban jeleskedett, hanem szívesen eljárt a macskák titkos gyűlésére, ahol kisebb korában még eltűrték, de ahogy nődögélt, el akarták kergetni, ebből pedig verekedés lett. A rövidet rendesen a mi macskánk húzta. Megtépázva, kicifrázott fülekkel került elő másnap. A tél közepén, húshagyó kedd környékén aztán úgy ellátták a baját, hogy alig élte túl – a bal pofáján, hasa táján, mindkét lábán tátongó sebek voltak. Futottunk az állatkórházba vele. Órákig dolgozott rajta a doktor, amíg összefoldozta.
- Figyeljenek rám! – szólott az operáció után – Ez egy kandúrmacska, s a területen ahol lakik, egy öreg kandúr uralkodik. Ahogy mondom, uralkodik. Nem tűr meg a területén másik ivarérett bakmacskát. Vagy elűzi, vagy megöli. Ezt meg fogja ölni, mert ez egy harcos macska, s nem menekül el, nem bújik a gazda nadrágja mögé.
- Mit lehet tenni? – kérdeztük – Költöztessük el, adjuk oda valakinek, aki messze lakik, ahonnan nem tud visszajönni?
- Ott is verekedős lesz, és ott is lehet egy felnőtt, sőt biztosan van is egy erős kandúr.
- Na, szép reményeink vannak!
Hazamentünk ügyesen, és a garázsban készítettünk vackot a hős kandúrnak. Naponta kötöztem, kezeltem a sebeit, s egy hét alatt teljesen begyógyultak. Ezután kiengedtem, költözzön vissza a helyére, a bejárati ajtó mellé. Jó leckét kaphatott, mert hetekig ott időzött a ház közelében. Később aztán újra kezdett éjszakánként eltekeregni.
Úgy látszik, vége lett a macskanász időszakának, mert nem láttam küzdelem nyomait a cicánkon, se éjszakánként nem hallottunk hívó miákolást, s a reá jövő választ.
Vagy a kiskandúr végül „nagy” lett és most ő a császár?
„Ha szólíthatsz, majd szólok én,
De köztünk álljon ám tovább
A három lépés távolság” (T. S. Eliot)
